XANTUS JÁNOS: Hobók

Az Új Világ hatalmas országútain, amelyek összekötik a Nyugatot a Kelettel, Kalifornia narancsligeteit az Atlanti óceán ködös partjaival, egy egészen különös élet alakult ki az idők folyamán. A közlekedő eszközök tökéletesedése vándorlásra, utazásra csábította az amerikai kispolgárok ezreit, akik autójukra rakva sátraikat, horgászbotjukat, bekalandozzák a 48 állam minden zegét-zúgát.


Az országutak lovagjai 

Havasi hobó-lak

Az Egyesült Államok népességének egy tekintélyes hányada bolyong így az országutakon, gyalog, autón vagy kerékpáron, kikapcsolódva a helyhezkötöttség ezernyi kellemetlenségéből.


Ennek a vidám népségnek különös válfaja a „hobó". A szó tulajdonképpen csavargót jelent, de a kifejezés minden bántó éle nélkül csavargót, aki önmagáért az utazásért utazik, néz, tapasztal, mosolyogva, jókedvűen veszi az életet s a végletekig derűlátó. Agyonfoltozott hátizsákjában soha sincs több egy napi élelemnél, hiszen jó az Isten jót ád, s aki a „praerik" liliomát felruházza, annak gondja van az országutak vándorára, a hobóra is.


A gabonával megrakott végtelen teher vonatok tele vannak ilyen utazó „hájkoló" hobókkal, akiket a fékezők embersége tűr meg az ütközők kemény ülésein. Alkalmi munka pedig akad mindenütt, különösen egy hobónak, aki az ég világán mindenhez ért: ha kell farmer, ha kell, autószerelő, sőt alkalmilag rig-must is farag, ha valamelyik ranchon úgy ki-vánják. „Ma itt, holnap ott" ez a hobó jelszava.


Férfiak és nők, öregek és fiatalok egyaránt vannak köztük. Sokakat közülük a mimkanélkülisélg tett hobóvá. Sokan vannak azonban közöttük, akik az emberi gonoszság és kicsinyesség ezernyi változatától megundo-rodva, „kikapcsolódtak" eddigi életükből s most az Isten szabad ege alatt követik az ősi vándorösztön szavát.


Puffy és a hobó.. 


A mozivászon egyik világhírű magyar komikusa, a kövér Huszár Károly, azaz Puffy írja le érdekesen találkozását egy hobóval.


Egyik autó kirándulása alkalmával kocsija elakadt a nyílt úton. Amint a hiba után kutat, hirtelen különös figura termett mellette. Minden kérés nélkül hozzáfogott a dologhoz, s pár perc múlva vidáman fölbúgott a motor.


Egy hobó volt a titokzatos ismeretlen. Arra a kérdésre, hogy miért űzi e céltalan mesterséget és mit akar elérni vele, így felelt:

BACZONI GÉZA: Kirándulási emlékek

Baczoni Géza túrán

1941. április hó 1-én elhunyt szeretett turista társunknak a „Brassói Turista" irodalmi pályázatán I.  díjat nyert leírása.


*


Kirándulásainkról nemcsak a táj szépségei nyújtotta gyönyörűséggel megrakodva térünk meg, hanem szívünkbe, lelkünkbe sok-sok felejthetetlen emlék, kedves, apró élmény is belevésődik. Évek múlva pedig, ha hazamegyünk a rideg, hideg legénylakásba — természetesen ez csak az ilyen magamfajta öreg fiukra vonatkozik, mert többségben vannak, akiknél meleg otthon s még melegebb ölelő karok várnak — szóval, amikor a körülmények távoltartanak nagyon szeretett hegyeinktől, az unalmas, hosszú téli estéken előkerül íróasztalunkból a bőrkötésű kis napló, meg a fényképalbum. Rövid feljegyzések, ismerős vidéket mutató felvételek láttán aztán szárnyatbont  az  emlékezés és

„Mint nyugtalan madár az ágakon, 

helyről-helyre röpköd gondolatom. 

Szedegeti a sok szép  emléket, 

mint a méh  a virágról a mézet. 

Minden régi, kedves helyet bejár,

"Cserebogár,  sárga  cserebogár."

*

Előttem is fekszik egy fényképalbum. Táblájára ez van írva: Fogarasi havasok. Már neve láttán akkorát dobban a szívem, mint hajdani gimnazista koromban, ha akácos utcánk túlsó felén a kicsi szőke marianumista jött felém.


Nehéz volna megmondani, miért rajongok különös szeretettel a Kárpátok hatalmas láncának legnagyobb láncszeméért. Miért érzem magam oly nagyon jól békességnyujtó menedékházaiban, ha olykor-olykor sikerül megszökni városunk zsongó-bongó életéből. Mit szeretek bennük? Rohanó, tajtékotverő, pisztrángos patakjait, fenyvesek közé ékelődő völgyeit, harsogó vízeséseit, mosolygó tengerszemeit, égbenyúló csúcsait, meredek éleit. . . Nem tudom . . . nem tudom.... csak azt érzem, hogy úgy szívemhez nőttek, annyi széppel ajándékoztak meg, hogy hálás, rajongó szeretettel kell ezt a szót kiejtenem:  Fogarasi havasok.


Többször jártam keletről nyugatra húzódó főgerincén, gyakran másztam fel és ereszkedtem alá az Olt síkjára tartó völgyein. Esőben, hóban, viharban, ködben, ragyogó napsütésében álltam legmagasabb csúcsán s valahányszor ott voltam, mindig mást, mindig szépet és mindig szebbet láttam.

HORVÁTH KÁLMÁN: A magyar légióban (2)

A katonai élet.

(Március 26-tól július 7-ig.)

Türr István olaszországi mellszobra

29-ikén beosztottak mindnyájunkat azon testületbe, melyhez kívánkoztunk. Ekkor a légió állott: egy honvéd- és egy vadászzászlóaljból, két század huszárságból és két üteg tüzérségből. Hanem megjegyzendő, hogy egyik sem volt teljesen kiegészítve. Én a gyalogsághoz kéredzettem és néhány jó barátommal a 2-ik századhoz osztattam be magamat. Századosa volt Keller Lőrinc, főhadnagya Krisztiáni, hadnagyai pedig Hubner és Serbán Dani voltak.


Április 8-án kaptunk fegyvert, azután már rendesen mentünk mindennap gyakorlatra, noha fegyverünkön kivül semminemű felszerelésünk nem volt.


5-én voltam legelőször őrségen, még pedig a laktanyában. Este 7 órakor, midőn éppen a második kétórát sétáltam az őrhelyen, fenn a harmadik emeleten, a magazin előtt, hirtelen lármadobot verettek és az egész  kis sereget kirukkoltatták  a  laktanya előtti térre. Én ugyan egészen 8 óráig semmit sem tudtam a nagy mozgás okáról, mert egy lélek sem járt arra, hogy megkérdezhettem volna. Midőn felváltottak, egyik barátom a kezembe nyomott egy üres kenyértarisznyát és egy töltést, mondván: „Nesze, akaszd a nyakadba és töltsd meg a puskádat, mert jönnek a brigántik." Nyakamba akasztottam az üres tarisznyát, belé tettem az említett egyetlen töltést a puskámba és egész reggelfeléig vártam talpon, mint mindenki — a brigántikat. Nem jöttek el. Nem volt szükség az egy töltésre sem.


9-én megérkezett a másik emigráns transzport is, mely a telet Bakauban töltötte volt. Ezek 125-en voltak.


11-én felszereltek egészen bennünket, azonban csak olyan ruhát kaptunk, amelyet a rendes olasz gyalogság szokott hordani, mivel a légió számára még csak most kezdettek hozzá a magyar egyenruha készítéséhez Nápolyban...


Május 10-én megérkezett Türr altábornagy, kit a minisztérium küldött az iszonyú rendetlenség elenyésztetése végett.


12-én este rendeztünk fáklyászenét az altábornagy lakása előtt.


13-án Türr altábornagy szemlét tartott felettünk a laktanyában. A Türr investigatiójának eredménye az lett, hogy a Vetter Antal altábornagy elleni komplot fejei (Vettert Nolában elmenetelünk előtt pár nappal erővel kényszerítették lemondani a parancsnokságról) Sréter ezredes, Figyelmesi alezredes stb. a légiótól eltétettek és várfogsággal bűnhődtek. Dandárparancsnokul hagyta a magával hozott Ihász Dani ezredest; az agregált tiszteket pedig, kik semmi szolgálatot nem akartak tenni, elküldötte Aquiba, hol egy tiszti depót alapított számukra. Halász Konrád, Donát és Gyulai (szintén agregáltak) — mint a Gál Sándor féle forradalmi tervnek részesei, 3 havi várfogságra ítéltettek és a testülettől végkép elszakíttattak.


22-én tartottuk a Teleki László requiemét. A ravatalnál én is állottam őrt.


Június. Ezt a hónapot egészen katonai gyakorlatokkal foglalkozva töltöttük el ...

HORVÁTH KÁLMÁN: A magyar légióban (1)

Egykorú följegyzések

E könyvben valószínűleg a szerzőről is
több információ található

(Az alábbi visszaemlékezések szerzőjéről annyit tudunk, amennyit magáról elárul: kolozsvári származású, szegény család leszármazottja, fiatalon emigrál Olaszországban s lesz a légió tagja, majd családi okok miatt engedélyezik hazatértét Erdélybe. Dokumentumértékű írásában szemléletes képét adja a 48-as szabadságharc külföldre szökött emigránsainak kalandozásairól. * Kalandozó )


Forrás: Garibaldi. Különlenyomat az Erdélyi Lapok 1910. május 1-i (kilencedik) számából. A felsősófalvi tűzkárosultak javára kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság.  Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából.

Kibujdosás Olaszországba

Az 1860. évben, tíz évi mély hallgatás után minden magyar hazafi szíve hangosabban kezdett dobogni a hazáért.


Ősz felé elérkezettnek hittük az időt, amelyben kinek-kinek a cselekvés mezejére kell lépni, hogy a haza iránti tartozását leróhassa. Ezen elvből indulva ki: a gazdag pénzével, a szegény vérével adózzon: én, az utóbbiakhoz számítván magamat, komolyan elhatároztam, hogy véremet áldozom fel a hazának. Általános volt a vélemény, hogy a mindenki által oly rég óhajtott szabadság csak úgy lesz kivívható, ha minél több fiatal szív és kar törekszik eljutni Olaszországba és ott csoportosulni a szent szabadság zászlója alá. Én is azon meggyőződésben voltam, tehát a kivándorlásra határoztam el magamat. Tervem előttem is kivihetetlennek látszott, jóllehet mint 20 éves, tapasztalatlan ifjú egészen rózsaszínben láttam a világot, s a menekülés nehézségeire nem is gondoltam. Hiányzott a legfőbb kellék: a pénz. Szegény szülőimtől, nyíltan e célra, segélyt nem kérhettem; tudva, hogy a szülői szeretet tiltakozni fog elhatározásom ellen; azon bűnt pedig nem tudtam elkövetni, hogy egyéb szín alatt csikarjak ki pénzt tőlük.


Ha társaim nincsenek: minden tervem meghiúsul, de „a komoly elhatározás minden akadályt legyőz". Mi is (Kelemen József, Almási Samu, Muntyán János és én) rövid tanácskozás után meghatároztuk a napot, melyen búcsút veendünk a szent falaktól, melyek között boldog gyermek- és felserdült éveinket töltöttük, t. i. a kolozsvári ref. kollégiumból.


Az elindulás napjául december 3-ikát tűztük ki.


December 2-án ünnepélyes esküt tettünk le egymásnak, hogy „mielőtt hazánkba visszatérnénk, egymást soha el nem hagyjuk; azon esetben pedig, ha elfognak, azokat, kik a kimenetelre segédkezet nyújtanak, el nem áruljuk."


3-ikán d. u. 3 órakor hagytuk el Kolozsvárt 40 osztrák értékű forinttal a zsebünkben. (Az egész társaság hat személyből állott, mivel Galló Guszti és Münszter Ede is hozzánk csatlakozott.)

Bakautól Galacig

29-ikén zsidó szekereseink, ünnepjök lévén, nem akartak tovább menni. Minden szónoki tehetségünket összeszedtük, csakhogy ott ne kelljen egy napot töltenünk abban az elhagyott ronda fészekben. Végre csakugyan meglágyították fenyegetéseink a jámbor izraeliták szívét és utaztunk tovább.


Bakautól a pléhes fogadóig a legjobb csinált úton utaztunk s meglehetős könnyen mozogtak a gebék, még az a fehér is, mely Ecsedi barátunkat cipelte. Hanem bezzeg bekövetkeztek ezután a „nem szeretem napok", midőn amellett hogy gyalogoltunk előbb az iszonyú sárban, majd az övig érő hóban, még a szekeret is tolnunk kellett.

Dr. BALOGH ERNŐ: A Rozsálynak egy ritka érdekessége

A rozsályi sziklaképződmény (Fotofilm)

Régen ismeretesek a Nagybánya melletti Rozsálynak különös andezit-sziklatornyai, melyek vagy egyenként meredeznek a magasba, vagy csoportosan egymáshoz támaszkodva, óriási várromszerü bizarr sziklaalakulatokat formálnak. Sőt: van ezek között olyan is, amelynél a szemlélő nem is nagy képzelettel a várfalon ott láthatja egy-egy védő vitéz hatalmas kőfiguráját is kucorogni. A Rozsálynak azonban nemcsak kőbőlvaló, hanem facsodája is van, sőt ez utóbbi még annál is különb, mert tudományos, növényteratológiai szempontból is ritkítja párját. (Teratológia a torz-növekedésekkel, torzképződményekkel foglalkozó tudomány.)


Nagy kiterjedésű erdőben, amilyen a rozsályi is, egy fát megtalálni bizony, nehéz lenne, erre azonban itt nagyon könnyű ráakadni, sőt egy kis figyelemmel szinte egyenesen belebotlik az ember. Ha a Rozsály északi lejtőjén levő EKE-menedékháztól a Rozsály tetejére, illetve az EKE-nek ott éppen most felavatott „Mátyás" menedékháza felé vezető ösvényen haladunk felfelé (az út régi kék turistajelzése jelenleg bizony felfrissítésre szoruló), úgy körülbelül egy óra múlva érkezünk ehhez a fához. Ott van ez alig pár lépésre az ösvény jobb oldalán a fiatal bükkszálerdőben. Tájékoztató, hogy közeledve hozzá az ösvényen, balra előre egy kis tisztás tűnik elő.

„Mátyáskapu" a Rozsályon (Dr. Balogh Ernő felvétele.)

Egy jókora combvastagságú bükkfa ez, melynek törzse magas ívalakban meghajolva, mindkét végével be van gyökerezve a földbe, s földbe gyökerező egyik végéből (képen baloldalon) egy sudár bükkszál emelkedik fel, a magasban a szálerdő többi fáihoz hasonló koronával. Az íves lörzs földhöz nőtt két vége 3.5 m-re van egymástól, s az ív legnagyobb magassága 2.3 m-nyi. Ág, levél a törzsön nincs, de élő fa, külső részén azonban korhadási csatorna húzódik rajta, mely mindkét végen majdnem a földig ér.

Orbán Balázs levele gr. Kuún Gézához*

Szejke fürdő u. p. Székely Udvarhely 1887 aug. 3-án.

Kedves Géza  barátom !

Orbán Balázs 1868-ban (a fotó
Molnár Attila / EFM tulajdona)

Hunyad megyei kóborlásomból csak tegnap érkeztem vissza; bebarangoltuk Hátszeg vidékét, voltunk Petrozsénben[!], sőt Szadeczkivel[!]1 a lengyellel 2 és Borovszkyval 3 megmásztuk a 2 100 méter magos Paringet is, honnan egészen a Dunáig terjedő nagyszerű kilátást élveztünk, megjártuk a szurduki szorost, a Csetátye Bolit s ráadásul még Teleki György szíves kalauzolása mellett megtekintettük Kolczvárát és a Malomvíz gyönyörű vidékét is. Én aztán alaposan kifáradva, visszatértem az én kedves Szejkém kéklő hullámai közé, amelyek majd felfrissítendnek. Szadeczky pedig a lengyellel Szebenbe, onnan Fogarason át Brassóba rándulnak.


Im tisztelt elnököm4 röviden beszámoltam a mi Hunyad megyei működésünkről, amelyből nekem főleg az utóbbiakban a legnehezebb feladat jutott, mert elnökeinktől elhagyatva, nekem kellett korelnöki minőségemben a beszédek és toastok árját megeresztenem főleg Hátszegen és Petrozsénben; a Páring-tetőn még törők toásztot is eresztettem, aminőt az öreg havas aligha hallott, bár a törökök emlékét elvitázhatatlanul őrzi a Szurduk szoros, amely bizonnyal török eredetű szó.


A hunyadmegyei régészeti és történelmi társulat évkönyveit ott feledtem nállad az ebédlőben levő chifoner tetején, az újságpapírba van pakolva s nevem íronnyal [!] ráírva, kérlek légy szíves azt postán nekem ide  elküldeni.

A dedácsi arborétum, ahol Orbán Balázsék Fáy Béla jóvoltából jártak

Ugy szintén bátor vagyok emlékezetedbe hozni azt az ausztráliai sátorfát, amit itt a Szejkén honosítani óhajtok. Sógorodnál Fáy Bélánál5 — kit Piskin időzésünk alatt Szadeczky és a lengyellel meglátogattunk, ki által szívélyesen fogadtattunk — láttam én nagyon szép csemetéket e sátorfából, amelyek nem a lehajló ágakból, hanem önállólag nőttek ki a földből, ezek alkalmasabbak lennének az elültetésre, mint a nálad levő ághajtások.

RUDOLF (trónörökös főherceg): Tizenöt nap a Dunán

A tragikus sorsú Rudolf főherceg (1858-1889), Sissi királyné egyetlen fia, a Habsburg-ház nagy reménysége (aki végül, szerencsétlenül végződött szerelmi kalandjából a halálba menekült) nem csupán regényes életű arisztokrata, hanem korának neves ornitológusa is, a jeles természettudós, Brehm jó barátja. Január 29-i bejegyzésünkben közreadtuk Brehm útirajzát arról az 1878-as csoportos vadászatról, amelyre a herceg hívta meg tudós barátait. Ugyanarról a kalandról a trónörökös annak idején részletes, hangulatos könyvet írt, amely napokra osztva számolt be a dunai hajókázás és vadászat minden apró eseményéről, az úton látottakról. A magyarul is megjelent hercegi útirajzból itt a nyolcadik nap kalandjait ismertetjük.

Sasvadászaton az 1878-as dunai expedíción

NYOLCZADIK NAP

Már az első reggeli órákban kün voltunk szobáinkból és rövid reggeli után siettünk ki a hajóból is.
A kapitány már tegnap este, még a mi visszatérésünk előtt ott hagyta volt a kikötő hídját, a hol más hajóknak útjokban állott, s egy kissé fölfelé hajtott, jóval a falun innen vetve ki vasmacskáját. Ez reánk nézve is kellemesebb volt, mert lakásunk környezete sokkal nyugalmasabbá vált s az emberek is kevésbbé látogatták. Hogy a közlekedés a gőzös és a part között kényelmes legyen, deszkából vertek hidat. Legközelebbi szomszédságunk egy rét volt, a melytől még egy darabon ösvényen kellett mennünk a falu végső házai mellett haladó szekér-útig, a hol mostantól fogva a kocsik mindig vártak bennünket.


E napon nem egyszerre indultunk el; mindenki úgy rendelkezett, a hogy akart. A vadászat nemes műveletében sógrom és én voltunk a legbuzgóbbak a társaságban; együtt, nagyon is korán mentünk el a hajóról s a parton járkáltunk, minthogy a szekerek, a vasárnapot meg az ünnepet hozván fel okul, elkéstek. A nap gyönyörű volt, bár már korán nagy hőség uralkodott s némi aggodalommal gondoltunk a kínos déli órákra.


Brehm és Homeyer szintén külön akartak ma menni s más-más irányba kutatni. Brehm tegnap gyakorlott szemével egy erdős halom tetején, jó távol, valami festői szép sziklacsoportot vett észre, a melyen ebéd után számos keselyű és sas sütkérezett s tollászkodott. Chotek grófot arra kérte, hogy oda mehessen, ott majd gályákból búvóhelyet készíthessen s a ragadozóknak prédául egy gödölyét kitehessen. E vállalatához nagy reményeket kötött s mi is mind kíváncsiak voltunk, fog-e neki sikerülni.


Homeyer e napot teljesen az apró madaraknak s egyszersmind egy kis pihenésnek is akarta szentelni. Az volt a terve, hogy a gőzös közelében a szőlőhegyeket s a környéki előhegyeket járja be.


Bombelles megint az ő «keselyű-fészkéhez» akart menni, hogy még egyszer szerencsét próbáljon. Sógrom és én egy-egy parasztszekeren elemtén egy irányban, egymás után mentünk. Kezdetben a folyó ellenében, az úgy nevezett országúton haladtunk, mely legfeljebb rosszul kavicsolt, döczögős falusi útnak vált be. A Duna jobb partján, tőlünk jobbra, a hegylejtő egyes rétekben ereszkedett alá a folyó felé, balra pedig hegyek emelkedtek, szőlőkkel s egyes gyönyörűen virító gyümölcsfákkal ékesítve. Az út mellékén sok zöldikét, sordélyt, barázdabillegtetőt, rőthátú gébicset, különféle fülemülét, a réten zöld harkályt s nyaktekercset láttam.


Jó félórát menve, egy faluba értünk. Balra mély, erdőtlen hegyoldalaktól határolt s a hegyek közé vezető völgy látszott. Itt elváltunk. Sógrom egy darabon még tovább ment, hogy a legközelebbi másik völgybe jusson, én pedig a falun keresztül sebesen rohanó hegyi patak mentén a Fruska-Gorának tartottam.


Szőlőhegyek, rétek, egyes kisebb sziklacsoportok s meredek agyagpartok alkotta gyönyörű vidéken, melyet mindenféle gyümölcsfák, köztök mandolafák is ékesítettek, rendkívül rossz út vezetett az erdő felé. Megint mintegy fél óráig döczögve, végre túlvoltam a kopasz előhegyeken s a hegyek belsejébe jutottam.

Dr. JANCSÓ ELEMÉR: Északi rokonainknál (2)

Helsinki - Parlament

... Úgy Finnországban, mint az észtek hazájában vendégek voltunk. Összes költségeinket a finn és észt államok fedezték, pedig ezt a jóakaratot és szeretetet nem minden esetben érdemeltük meg. Sok volt a panasz és zugolódás — igaz főleg saját vezetőségünkkel szemben, — mert az a nagyszámú kiránduló társaság minden igényének képtelen volt eleget tenni. De nem érdemeltük meg másért sem teljes mértékig északi testvéreink nagy anyagi áldozatát, mert társaságunk egy része nem tanulmányútnak, hanem egyszerű szórakozásnak tekintette    három    hetes    utunkat. A finn észt kulturális viszonyokról néhány résztvevőnk alig-alig tudott valamit. És sokan még azt a fáradtságot sem vették, hogy a finnek és észtekről kapott brossurakat átnézve  ezekből  egészítsék  ki hiányos  értesüléseiket. Annál nagyobb dicséret és elismerés  illeti azokat a finn és észt barátainkat, akik Magyarországon  jártak. Legtöbbjük nemcsak  megtanulta  nyelvünket, de igyekezett mélyen behatolni irodalmi, gazdasági  és  politikai viszonyainkba is. Nagyon gyakran olyan alapos tájékozottsággal találkoztam különösen a magyar irodalmat illetőleg, ami méltó büszkeségére válna minden magyar embernek is. 


A finneket és észteket józan reálizmus, erős akarat és buzgó  kitartás  jellemzik. Távol áll tőlük a gyors fellángolás és a hirtelen fellobbanó, de hamar kialvó szalmaláng. Tudományos életüket a germán népek ismert  alapossága jellemzi. Természetesen  gondolkodás és vérmérsékleti különbség nemcsak a finnek és észtek, de az egyes törzsek között is van aszerint, hogy milyen vidék gazdasági és éghajlati viszonyai hatottak rájuk. Mi magyarok ezt a különbséget nem igen vettük észre és ezért mosolyogva hallgattuk, amint finn barátaink az észteket „forró vérüeknek" nevezték és példákkal próbálták állításaikat  igazolni.