HORVÁTH KÁLMÁN: A magyar légióban (1)

Egykorú följegyzések

E könyvben valószínűleg a szerzőről is
több információ található

(Az alábbi visszaemlékezések szerzőjéről annyit tudunk, amennyit magáról elárul: kolozsvári származású, szegény család leszármazottja, fiatalon emigrál Olaszországban s lesz a légió tagja, majd családi okok miatt engedélyezik hazatértét Erdélybe. Dokumentumértékű írásában szemléletes képét adja a 48-as szabadságharc külföldre szökött emigránsainak kalandozásairól. * Kalandozó )


Forrás: Garibaldi. Különlenyomat az Erdélyi Lapok 1910. május 1-i (kilencedik) számából. A felsősófalvi tűzkárosultak javára kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság.  Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege, Kelemen Katalin jóvoltából.

Kibujdosás Olaszországba

Az 1860. évben, tíz évi mély hallgatás után minden magyar hazafi szíve hangosabban kezdett dobogni a hazáért.


Ősz felé elérkezettnek hittük az időt, amelyben kinek-kinek a cselekvés mezejére kell lépni, hogy a haza iránti tartozását leróhassa. Ezen elvből indulva ki: a gazdag pénzével, a szegény vérével adózzon: én, az utóbbiakhoz számítván magamat, komolyan elhatároztam, hogy véremet áldozom fel a hazának. Általános volt a vélemény, hogy a mindenki által oly rég óhajtott szabadság csak úgy lesz kivívható, ha minél több fiatal szív és kar törekszik eljutni Olaszországba és ott csoportosulni a szent szabadság zászlója alá. Én is azon meggyőződésben voltam, tehát a kivándorlásra határoztam el magamat. Tervem előttem is kivihetetlennek látszott, jóllehet mint 20 éves, tapasztalatlan ifjú egészen rózsaszínben láttam a világot, s a menekülés nehézségeire nem is gondoltam. Hiányzott a legfőbb kellék: a pénz. Szegény szülőimtől, nyíltan e célra, segélyt nem kérhettem; tudva, hogy a szülői szeretet tiltakozni fog elhatározásom ellen; azon bűnt pedig nem tudtam elkövetni, hogy egyéb szín alatt csikarjak ki pénzt tőlük.


Ha társaim nincsenek: minden tervem meghiúsul, de „a komoly elhatározás minden akadályt legyőz". Mi is (Kelemen József, Almási Samu, Muntyán János és én) rövid tanácskozás után meghatároztuk a napot, melyen búcsút veendünk a szent falaktól, melyek között boldog gyermek- és felserdült éveinket töltöttük, t. i. a kolozsvári ref. kollégiumból.


Az elindulás napjául december 3-ikát tűztük ki.


December 2-án ünnepélyes esküt tettünk le egymásnak, hogy „mielőtt hazánkba visszatérnénk, egymást soha el nem hagyjuk; azon esetben pedig, ha elfognak, azokat, kik a kimenetelre segédkezet nyújtanak, el nem áruljuk."


3-ikán d. u. 3 órakor hagytuk el Kolozsvárt 40 osztrák értékű forinttal a zsebünkben. (Az egész társaság hat személyből állott, mivel Galló Guszti és Münszter Ede is hozzánk csatlakozott.)

Bakautól Galacig

29-ikén zsidó szekereseink, ünnepjök lévén, nem akartak tovább menni. Minden szónoki tehetségünket összeszedtük, csakhogy ott ne kelljen egy napot töltenünk abban az elhagyott ronda fészekben. Végre csakugyan meglágyították fenyegetéseink a jámbor izraeliták szívét és utaztunk tovább.


Bakautól a pléhes fogadóig a legjobb csinált úton utaztunk s meglehetős könnyen mozogtak a gebék, még az a fehér is, mely Ecsedi barátunkat cipelte. Hanem bezzeg bekövetkeztek ezután a „nem szeretem napok", midőn amellett hogy gyalogoltunk előbb az iszonyú sárban, majd az övig érő hóban, még a szekeret is tolnunk kellett.