PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (28)

169. nap – február 16. 

Szikhek

Végre-valahára megérkeztem Amritszárba. Csoma 1822 márciusában fordult meg a városban. Ő nyugat felől, Lahorból érkezett, én keletről. Itt északnak fordult, Dzsammu és Szrinagar felé haladt tovább, én is arra fogok menni.  
Amritszár hozzávatőleg 1 millió lakosú nagyváros, a szikhek vallási központja. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, nem különbözik más, hasonló méretű indiai településektől, ám az utcán feltűnően sok a színes turbánt viselő férfi, mivel a szikhek a lakosságnak csaknem a felét teszik ki. A turbán mellett egy fém karperec és egy görbe tőr viselése is kötelező. Ez utóbbi előíráshoz csak egy törpe kisebbség tartja magát, de láttam több szikhet, akinek nem is egy, hanem két-három, különböző méretű gyilok volt felcsatolva az övére, úgy néznek ki, mintha egy kosztümös filmből léptek volna ki.  
Ha hinni lehet az interneten található információknak, a szikh a világ ötödik legtöbb követővel rendelkező vallása, a kereszténység, az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus után, híveinek száma 25 millió. A szikhek szerint a vallásalapító Guru Nánák az 1500-as évek végén érte el a megvilágosodást, felismerve, hogy nem létezik külön keresztény, muszlim, zsidó vagy hindu isten, hanem minden vallás, ha más módon is, de ugyanazt a transzcendens lényt imádja. A szikhek istene nemtelen, tehát nem Atyaisten, s abban is ellentmond a keresztény teológiának, hogy mivel testetlen, azért az embert nem teremthette a maga képére. Ott lakozik minden teremtményében, megismerni a szeretet és meditáció révén lehet. Más vallásokhoz hasonlóan a szikh is tele van nemes elvekkel, például minden embert egyenlőnek ismer el, fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, ezért aztán elutasítja a kasztrendszert. Abban is hasonlít a többi valláshoz, hogy a híveknek a csodás elveket nem mindig sikerül gyakorlatba ültetniük, így például a szikhek között is vannak kasztok, s arra is nagyon kíváncsi lennék, hogyan valósul meg a szikh társadalomban a nemek egyenjogúsága.  
Amritszár szívében, egy hófehér épületegyüttes által keretbe fogott szent tó közepén áll az Aranytemplom, a vallás legfontosabb szentélye, mely egy, a főbejárat mellé kitett felirat szerint „a világ spirituális központja”.

Aranytemplom-fejfedőben

Az architekturálisan is lenyűgöző komplexum a zajos, fotózó zarándokok nyüzsgése ellenére mennyei harmóniát áraszt, az athéni Akropoliszon és a párizsi Notre-Dame-on kívül nem emlékszem, hogy egy kultikus hely ilyen mély hatást tett volna rám. A tulajdonképpeni szentély külső burkolata nem masszív arany, hanem arannyal futtatott réz, de így is rászolgál a nevére. 
Először valószínűleg 1984-ben hallottam az Aranytemplomról, amikor az indiai hadsereg tüzérség és tankok bevetésével füstölte ki belőle egy fegyveres szikh szeparatista szervezet tagjait, akik főhadiszállásukként használták. Valószínűleg akkoriban álmaimban sem gondoltam, hogy egyszer testközelből fogom látni, ráadásul egy kifejezetten alternatív jellegű utazás során. 

171. nap – február 18. 

Amritszár után a következő úticélom Gurdászpur. Az elmúlt napokban folyamatosan nagyon fáradt voltam, ma már lényegesen energikusabb vagyok. Teljesen normális, hogy időnként lestrapáltnak érzem magam, szeptemberi indulásom óta 4,86 millió lépést tettem meg, ami közel 3 800 kilométernek felel meg. Mivel Ladakh kis túlzással már csak egy ugrásra van, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy beszerezzek egy olyan lábbelit, ami megfelel az ottani időjárási viszonyoknak. 
Ladakh átlagos tengerszint feletti magassága meghaladja a  3 000 métert, ebben az időszakban ott még tombol a tél, hó van, a hőmérséklet napközben sem emelkedik 0 fok fölé. 
Amritszárban, a helyi Decathlonban találtam is egy megfelelő bakancsot, egészen nevetséges, leszállított áron, odahaza legalább a négyszeresét kérnék el, s ér is annyit. A címkéjén az van feltüntetve, hogy Romániában gyártották. A felsőrésze marhabőrből készült, nem csodálom, hogy Indiában nem volt nagy keletje. 
Ladakhhal kapcsolatban a közelmúltban nagy öröm ért. Két különböző forrásból is azt az információt kaptam, hogy az indiai hatóságok újabban külön engedélyhez kötik a térségbe való beutazást, amit állítólag 40 nap alatt kaphat meg az igénylő. A hallottak miatt kissé feszülten állítottam be a csándigári rendőrség illetékes osztályára, egy porcikám sem kívánta a találkozást az indiai bürokráciával. Miután előadtam, hogy mi járatban vagyok, a hivatal egyik munkatársa elkérte az útlevelemet, legalább öt percen át elmélyülten tanulmányozta a vízumomat, majd kijelentette, hogy ezen vízum mellé semmiféle plusz engedélyre nincs szükségem. Utána egy kolléganő kezébe került az útlevelem, aki, valamivel rövidebb idő alatt jutott ugyanarra a következtetésre. Aztán a lelkiismeretes hivatalnokok felhívtak telefonon egy, vélhetően náluk magasabb beosztású munkatársat, továbbították neki a vízumom fényképét, majd rövid megbeszélés végeztével megerősítették: ezzel a vízummal oda megyek egész India területén, ahová csak akarok. A kijáratnál szolgálatot teljesítő rendőr beszédes kedvében volt, megkérdezte, hová tartok, s mikor mondtam, hogy Ladakh az úticélom, áradozni kezdett róla, mondván, gyönyörű vidék, ősi kultúra földje. Madarat lehetett volna fogatni velem amiatt, hogy nem kell 40 napot izgulnom, megkapom-e az engedélyt. Úgy látszik, bár akkor erősen próbára tette a türelmemet a hosszadalmas ügyintézés, mégis érdemes volt háromszor bemennem Teheránban az indiai konzulátusra, s további három alkalommal a beutazási engedélyekért felelős központba, jó kis vízumot kaptam. 

173. nap – február 20. 

Helyőrségi templom

Magam mögött hagytam Pándzsábot, Dzsammu és Kasmír államban járok, Kátua felé tartok. Mióta elindultam Delhiből, a domborzat körülbelül annyira volt változatos, mint a Hortobágyon, síkságon kívül mást nem láttam. Első ízben tegnap, Pátánkot határában pillantottam meg néhány dombocskát, most pedig már több sor dombvonulat fut az úttal párhuzamosan, a távolból havas hegycsúcsok sejlenek. Dzsammu és Kasmír nem éppen a béke és a nyugalom szigete. Ez India egyetlen muszlim többségű állama, kasmíri régiójára a szomszédos Pakisztán is igényt tart, ami 1947-es létrejöttük óta mérgezi a két ország viszonyát. Mielőtt a britek kivonultak volna az akkoriban Pakisztánt és Bangladest is magába foglaló koronagyarmatról, felosztva azt a hinduk és a muszlimok között, felszólították a kasmíri maharadzsát, döntse el, melyik országhoz szeretne csatlakozni a birtokával. A maharadzsa álma a független Kasmír volt, ám amikor a britek közölték, hogy erről szó sem lehet, Indiát választotta. India felosztásának történetéről Szabadság éjfélkor címmel jelent meg könyv magyarul, olvasmányosabb és érdekesebb dokumentumkötet nem járt még a kezemben. A kasmíri régióban iszlamista-szeparatista terrorcsoportok tevékenykednek, az indiai hatóságok gyanúja szerint pakisztáni támogatással. Az is fokozta a feszültséget, hogy tavaly a kormány megszüntette az állam autonómiáját, közvetlenül Delhi irányításának rendelve alá, s egyidejűleg sokezer katonát vezényelt a térségbe. Dzsammu régiót főleg hinduk lakják, ezért itt nyugalom van. A pakisztáni határ közelsége miatt azonban itt is nagyon erős a katonai jelenlét, ma több laktanya mellett haladtam el, az utakon megszokott látványt jelentenek a katonai járművek, egymást érik az ellenőrzőpontok.
Kora délelőtt épp egy olyan mellékúton haladtam, amelyet egy szakaszon mindkét oldalról kaszárnyák szegélyeztek, amikor igazoltatott két katona. Miután bámulatos alapossággal megvizsgálták, majd lefényképezték az útlevelemet, s kedélyes hangnemben kikérdeztek, mi járatban vagyok, telefonáltak egyet. Rövidesen érkezett is egy harmadik egyenruhás, ennek már egy csillag volt az egyenruháján, míg az első kettő rangját csak csíkok jelezték.  Komótosan végigcsinálta ugyanazt, mint a bajtársai, de valószínűleg feleslegesen, adott pillanatban ugyanis befutott egy harmadik tiszt is, akinek már három csillag ékeskedett a vállpántján. Ő folyékonyan beszélt angolul, s az alatt a kb. egy óra alatt, amit együtt töltöttünk a kaszárnya kapuja előtt, legalább ötször elmondta, ne aggódjak, rutinellenőrzésről van szó. Barátságos, kíváncsi és beszédes ember volt, szót ejtettünk Közép-Kelet-Európa országainak politikai földrajzáról, különös tekintettel a fővárosokra, Románia gazdasági állapotáról és éghajlatáról, én pedig értesültem arról, hogy a húga a közelmúltban hosszabb európai kiruccanáson volt, amely során Párizsban is megfordult. A bánásmódra nem panaszkodhatom, kitűnő teát szolgáltak fel, a háromcsillagos pedig felajánlotta, üljek be az autójába, amíg tart a procedúra. Búcsúzáskor kétszer is megkért, ne nehezteljek, amiért hosszasan feltartottak, majd felajánlotta, hogy egy katonai járművel elvisznek a főútig. Az indiai hadsereg mostanáig nem fuvarozott, meg aztán minimum két órát vesztettem az ellenőrzéssel, ezért elfogadtam a segítséget. Azóta elhaladtam már öt-hat ellenőrzőpont mellett, az ott posztolók, szerencsére, legfeljebb integettek. 

(Folytatjuk)