TONELLI SÁNDOR: Ultonia (1)

Egy kivándorló hajó története

Húsz esztendeje már elmúlt, mikor egy kellemetlenül hideg novemberi napon munkásruhába öltözötten szálltam Fiúméban a Cunard Line hajóstársaság Ultonia nevű gőzösére, hogy mint kivándorló, fedélközön tegyem meg az utamat Amerikába. Utamnak célja a kivándorlás szociológiai nyomozása volt. Akkor borzasztóan komolynak láttam a feladatot, amelyre vállalkoztam. Ma sem mondhatok egyebet, hogy nem volt gyerekjáték lemondani az élet minden kényelméről és fedélközön tölteni hosszú és kellemetlen napokat, a saját mivoltomat eltitkolva, tőlem lelkileg nagyon távol álló emberek társaságában. Azóta azonban a lövészárokban megtanultam, hogy az ember még a fedélköz színvonalánál is sokkalta jobban le tudja szállítani kulturális igényeit. Közben pedig eltelt husz esztendő is és húsz esztendőnek mindent megt-aranyozó távlatúban az ember sokkal másként látja fiatal esztendőinek eseményeit, mint megV történtük idején. Ez törtónt velem is. Ami as utamban szociális probléma, társadalmi kutatás és adatgyűjtés volt, beletemetődött egy hivatalosmemorandumba.   Vissza jövetelem   után   az   utamról írtam néhány cikket a Közgazdasági Szemlében, Vasárnapi Újságban és más lapokban. Ezeket az amerikai magyar lapok is átvették. Egy könyvem is jelent meg Amerikáról, amely szintén érinti a kivándorlás kérdését. Akkori adataim és megállapításaim már elvesztették aktualitásukat. Ezeken tul megmaradtak azonban a hajón készült feljegyzéseim, melyekben emberek elevenednek meg és szinte a szépirodalom határát súroló novellatémák emelkednek ki belőlük. Ami az utamon nem hivatalos és nem tudományos, hanem emberi érdekes-ségű volt, azt akarom a következő sorokban elmondani. Soraimnak a létjogosultságát az adja meg, hogy megvilágítják a háború előtti Magyarország életének egy kevéssé ismert fejezetét.

I.
Hogy lettem én kivándorló?

A kilencszázas években a kivándorlás volt Magyarország egyik legégetőbb problémája. A kivándorlás, mely a század fordulóján kezdett nagyobb arányokat ölteni, évről-évre rohamos mértékben növekedett. 1900-ban 31.092 ember ment ki Amerikába, 1905-ben már 142.169 és a kivándorlási hullám 1907-ben 172.200-zal kulminált. Hatóságok és társadalom tehetetlenül állottak ezzel a jelenséggel szemben. Lapokban és szakfolyóiratokban megindult ugyan a cikkek és hosszabb lélekzetű tanulmányok áradata, de nem sok eredménnyel. Ankét után ankétot tartottak és mindenkinek volt valami javaslata a kivándorlás veszedelmének elhárítására, vagy legalább is a kivándorlás ügyének rendezésére. Voltak, akik azt javasolták, hogy erőszakkal is meg kell gátolni a kivándorlást, mert az ország ilyen népveszteség mellett lassankint elvérzik. Különösen a katonai hatóságok láttak nagy veszedelmet a kivándorlásban, mert a legjobb és legértékesebb emberanyagtól fosztotta meg őket. Voltak, akik enyhébb álláspontot foglaltak el és a kivándorlásban olyan gazdasági tünetet láttak, amelyet mesterséges eszközökkel megakadályozni nem lehet. Azt is mondották, hogy a nagy kivándorlási láz alább fog hagyni, sőt az Amerikába vándoroltaknak nagy része is hazajön, mert útjuk célja nem megtelepedés, hanem az, hogy a kedvezőbb amerikai kereseti viszonyok mellett pénzre tegyenek szert és idehaza földet vásároljanak. Részben ezt a felfogást látszottak igazolni az Amerikából érkező egyre nagyobb pénzküldemények. Az ellentétes nézeteknek ebben a harcában a kormány a kivándorlás állami ellenőrzésére határozta magát. Nem tiltotta a kivándorlást, csupán a kivándorlásra való csábítást és csak azt akadályozta meg, hogy valaki katonai kötelezettségének teljesítése előtt hagyja el az országot. Idehaza kivándorlási kirendeltséget állított fel, Amerikában pedig a külképviseleti hatóságokkal ellenőriztette a kivándorlók életét, — igaz, nem sok eredménnyel. Részint, hogy Fiume forgalmát emelje, részint pedig, hogy az egész népmozgalmat ellenőrizni tudja, szerződést kötött a Cunard Line angol hajótársasággal kéthetes fiume-newyorki járatok létesítésére és ennek megtörténte után az egész kivándorlást Fiume felé terelte. Akkor épült Fiuméban a Via Serpentinán a kivándorlók szállodája néven ismert hatalmas épülettömb, melyet csakhamar körülvettek a szebbnél-szebb magyar nevű italmérések és boltocskák. Vendéglő a Kivándorló Magyarhoz, korcsma Rákóczi Ferenchez, vegyeskereskedés Mátyás királyhoz. Itt, a szállodában és a szálloda körül rajzott egész Magyarország, amely odaát, a nagy vizen túl keresett magának jobb megélhetést és talán új hazát.
Abban az időben, mikor a történetem kezdődik, — 1907 novemberében, — a Cunard Line szerződésének első periódusa lejáróban volt. A szerződés megújítása körül nagy harc kerekedett. A magyar kivándorlás, évente száz-százötvenezer ember szállítása, jó üzlet volt, amelyet más társaságok is szerettek volna megkaparintani. Ebben a versenyben az északnémet hajóstársaságok kartellje volt a Cunard Line legerősebb konkurrense. A németek mellett, akik szövetségeseink voltak, politikai momentumok szóltak, az angolok pedig épen akkor kezdtek a központi hatalmakkal ellenséges antant révébe evezni. Ezzel szemben a Cunard hajói Fiuméból indultak és az egyetlen magyar kikötő forgalmát gyarapították. Igaz, viszont voltak olyanok, akik azt mondták, hogy nem szabad a kivándorló személyes szabadságát korlátozni és őt egy hosszabb és neki meg nem felelő útirányra kényszeríteni. Hamburgon és Brémán át a kivándorló haramadidő alatt elérheti Amerikát és nincs úgy kitéve a kizsákmányolásnak, mintha csak egy meghatározott útirányban, egy előre megjelölt társaságnak a hajóit szabad használni.
Ekkor történt, hogy néhány országgyűlési képviselő tanulmányozni kezdte a kivándorlás és a Cunard szerződés ügyét. Felültek a Cunard egy-egy kényelmes gőzösére, — valószínűleg szabadjeggyel és költségmegtérítéssel, — és elmentek Palermóig, vagy a legrosszabb esetben Gibraltárig. Ott megvárták a legközelebbi hajót és azzal visszajöttek. Elvégre első osztályon, jó hajón, egy Földközi tengeri kirándulás nem tartozik a megvetendő szórakozások közé.
Csak egy bajuk volt ezeknek a kirándulásoknak. A tanulmányutas képviselők eleven kivándorlót csak akkor láttak, ha kikönyököltek az első vagy második fedélzet korlátján és maguk alatt látták nyüzsögni az Amerika felé törekvő magyarokat. Hogy a fedélköz életét, az ellátást, a bánásmódot is megismerjék, arra nem volt alkalmuk. Minden kivándorlókat szállító társaságnál szokásban volt ugyan, hogy érdekesség címén leengedték az első osztályos utasokat a fedélközre,  de  csak kora délelőtt,  közvetlenül  a takarítás után. Ha pedig ilyenkor az érdeklődő beszédbe próbált elegyedni a kivándorlókkal és nyomozni akart, hogy mi adta kezükbe a vándorbotot, szemben találta magát a parasztnak az úri emberrel szemben érzett ősi bizalmatlanságával és ravaszságával. Mulatságos volt a kivándorlásnak ebben a kéjutazással kapcsolatos tanulmányozásában az is, hogy olyanok is vállalkoztak a palermo-gibraltári kirándulásokra, akik egy kukkot sem tudtak angolul és a Cunard tisztjeivel legfeljebb koccintani tudtak, de beszélni nem.
Akkoriban, húsz esztendővel fiatalabb fővel, sokkal hirtelenebb voltam az ítéleteimben, mert nem tudtam még, hogy közérdekű kérdések tanulmányozása címén a világon mindenütt így szoktak apró kellemetességeket biztosítani maguknak azok, akik tehetik. Egy este egy budai asztaltársaságban kifejezést is adtam annak a meggyőződésemnek, hogy a kivándorlás ilyetén tanulmányozása a nullával egyenlő értékű.
Az asztaltársaságunknak az azóta már megszűnt Csízek-féle vendéglő volt a tanyája a Szent István téren, ahol leander-bokrok csinálták a nyári hangulatot és nagyszámú macskák kergetőztek a háztetőn. Volt a társaságunkban néhány katonatiszt, a kereskedelmi múzeum néhány tisztviselője, egy-két újságíró, rendőrtisztviselő,  fiatalabb ügyvéd és  orvos.  Kevéssé ismervén az életet, nagyon élesen szoktuk kritizálni a közállapotokat. Ebbe az alaphangulatba nagyon jól beleillett az én kirohanásom a gibraltári kirándulások ellen. Szó szót követett és kifejtettem, hogy a kivándorlók életét és vándorlásuk igazi rugóit csak úgy lehetne igazán megismerni, ha valaki vállalkozik rá, hogy álruhában, mint kivándorló közöttük teszi meg az utat Amerikába és odakint is, mint munkakereső, bejár néhány nagyobb magyar telepet. Az ötlet helyesléssel találkozott, de a társaság egyik tagja, egy rendőrkapitány, felvetette a kérdést:
—  De ki vállalkozik erre a bolond feladatra?...   Nem tréfa  dolog ám két hetet tölteni a bűzös fedélközön, kivándorlók között.
—  Ha más nem vállalkozik, megteszem én.
A haditervet még azon az estén megcsináltuk. Mint fényképész-segéd váltok útlevelet, hogy módomban legyen a hajón fotografálni és így autentikus bizonyítékokat is hozhatok haza az utamról. A társaság rendőr tagjai támogatnak az útlevél megszerzésében. Zerkowitz Emilt, a kereskedelmi múzeum new-yorki levelezőjét értesítem az utamról és az ő címére adom fel a podgyászomat, hogy Amerikában legyen rendes polgári felszerelésem is. A legközelebbi hajóval indulok. Megállapítottuk, hogy ez a hajó az Ultonia, amely néhány nap múlva, november 20-án induî Fiuméból. Tényleg az Ultonia már az érkezésnél néhány napot késett, ami azonban nem volt baj, mert a közben eltelt napokat fel tudtam használni ügyeim elintézésére.
A vállalkozásomról Budapesten a szűkebb társaságomon kívül tudott Kovács Gyula, a kereskedelmi múzeum igazgatója, akitől szabadságot kellett kérnem, Giesswein prelátus, képviselő, Bernát István, a Gazdaszövetség akkori igazgatója és néhány hivatalbeli kollégám. Egy úr közölte a kiutazásomat Hadik János gróf belügyi államtitkárral, akinek visszajővetelem után terjedelmes memorandumban számoltam be az Ultonián és Amerikában szerzett tapasztalataimról.
Így kerültem le 1907 november utolsó hetében, mint kivándorló-jelölt Fiuméba. Ott két úr tudott az utazásomról, Garády Viktor, a biológiai állomás igazgatója, akinek egész sor poétikusan szép könyve jelent meg a tenger életéről és Harmath Károly, a Magyar Tengerpart szerkesztője. Harmath Károly lakásán öltöztem át, mikor elmentem az első orvosi vizsgálatra és jegyváltásra. A jegyem ma is megvan, F. 33. számot visel. Ez volt az ismertető jegyem és numerusom, míg Neworkban szabadon nem bocsájtottak.
A  jegyváltás és egyéb formalitások elintézése után maradt még néhány szabad napom, mert az Ultonia megkésett. A szabályzat szerint annak az utasnak, akit a társaság már átvett, nem volt szabad elhagyni a kivándorlók szállodáját. Minden szabály azonban arra való, hogy ki lehessen játszani. Két korona borravalóért a portás, akinek azt meséltem, hogy rokonaim vannak Fiuméban, a hajó érkezéséig kibocsájtott és további egy koronáért még a kötelező fürdést is elengedte, ami egyáltalán nem látszott kellemes szórakozásnak a kivándorlók szállodájának gyanúsan piszkos lével telt medencéjében. Így megint visszamehettem a városba és visszaöltözhettem a rendes ruhámba. Három napig Abbáziában lebzseltem, hogy ne találkozzam azokkal a kivándorlókkal, akikkel az orvosi vizsgálatnál és egyebütt összeismerkedtem. Csak az Ultonia megérkezése napján jöttem be Fiuméba.
Az utolsó estét Garády és Harmath társaságában a Bonavia vendéglőben töltöttem, ahol scampit ettünk és vörös bort ittunk a vállalkozás sikerére. Azután még elmentünk az Internazionale című mulatóba, ahol nagyvárosi orfeumok kimustrált hölgyei intéztek vakmerő támadásokat az énekművészet ellen. Reggel isnét Harmath Károly lakásán öltöztem át és onnét vonultam be a kivándorlók szállodájába. Onnét tereltek le bennünket az Ultoniához.
Egész úton azon drukkoltam, hogy találkozom valamelyik fiumei ismerősömmel, aki nem tudja mire vélni a szerepemet és fel találja borítani az egész vállalkozásomat. Szerencsére ismerős nem akadt az utamba. Garády bácsi kijött ugyan a beszállásoláshoz, de ő be volt avatva a titkomba, amellett pedig rövidlátó volt és nem ismert meg, mikor a libasorban elhaladtam mellette. Úgy látszik, a kopott ruha, a kinőtt, régi télikabát, meg a kis piszok, amit elővigyázatosságból az arcomra kentem, eléggé megváltoztatott. Hiába, ruha teszi az embert.
Újabb szemvizsgálat és jegyellenőrzés és néhány oldalbalökés után, ami a magyar állami alkalmazottak és angol matrózok részéről obligát módon kijárt a fedélközi utasoknak, — a csinosabb nőket oldalbalökés helyett megcsipkedték, — fent voltunk az Ultonia fedélzetén, működésem színterén, 1907 november 26-án délelőtt tizenegy órakor. Félóra múlva a purser beírta nevemet a kivándorlók jegyzékébe és ebben a minőségben szerepeltem december 19-én déli két óráig, amikor a Battery Parknál Newyork talajára tettem a lábamat.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda