PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (5)

Hires Neruda-idézetek (1)

Azokat a napfény perzselte napokat hirtelen megzavarta egy esemény. Házammal szemközt váratlanul megjelent burmai szerelmem, a fergeteges szenvedélyű Josie Bliss. Távoli hazájából utazott ide. Azt hitte, hogy rizs nem létezik másutt, csak Rangunban, ezért egy zsákkal hozott belőle a hátán, elhozta kedvenc Paul Robeson-lemezeinket és egy hosszú összetekert szőnyeget is. Lecövekelt a szemközti kapu előtt, és onnan figyelte, majd szidalmazta és megtámadta mindazokat, akik hozzám jöttek látogatóba. Mardosó féltékenységtől lángolva, Josie Bliss azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat, amelyben lakom. Emlékszem, egyszer egy hosszú késsel rontott egy édes euráziai lányra, aki engem jött meglátogatni.

A gyarmati rendőrség úgy vélte, hogy jelenléte rendbontást okoz a nyugodt utcácskában. Közölték velem, hogy ha nem fogadom be a házamba, kiutasítják az országból. Napokon át szenvedtem, hol a szerencsétlen szerelme nyomán fellobbanó gyöngédség lett úrrá rajtam, hol pedig a rettegés egy ilyen nőszemélytől. Nem engedhettem, hogy betegye a lábát a házamba. Josie mindenre képes szerelmes terrorista volt.

Végül egy napon elszánta magát a távozásra. Kért, hogy kísérjem el a hajóig. Amikor az már indulni készült, hirtelen kitépte magát kísérői közül, és a fájdalom és szerelem kitörő rohamában csókkal és könnyekkel borította el az arcomat. Mintha szertartást hajtana végre, a karjaimat csókolta végig, a ruhámat, majd hirtelen, meg sem tudtam akadályozni benne, a cipőm fölé hajolt. Amikor ismét felegyenesedett, a fehér festékkel tisztított cipőmtől lisztfehér foltok voltak az arcán. Nem kérhettem, hogy ne utazzon el, hogy jöjjön le velem a hajóról, amely örökre elviszi tőlem. Az értelmem tiltotta meg, de a szívem soha el nem múló sebet kapott ott. Zajgó, zavaros fájdalma, a lisztfoltos arcán végigcsurgó szörnyű könnyek még ma is élnek emlékezetemben.

Már csaknem befejeztem az Ittlétünk a földön első kötetét. A munkám mégis csak lassan haladt. A távolság és a csönd választott el az én világomtól, az engem körülvevő világba pedig képtelen voltam igazában beilleszkedni.

Könyvem természetes epizódok formájában tükrözte az ürességben függő életemet: „Közelebb a vérhez, mint a tintához.” Ám stílusom tisztult és szárnyakat kapott a mámorig fokozott mélabú folytonos ismétlődésétől. Ezt gyúrtam, hajtogattam, a versek anyaga az igazság és a retorika volt (mert ezek lisztjéből készül a költészet kenyere), a keserű stílus pedig mindenáron azon igyekezett, hogy önmagam pusztítsam vele. A stílus nemcsak az ember. Az is, ami az embert körülveszi, és ha a környezet nem hajlandó belépni a versbe, a vers belepusztul, belehal, mert nem jutott levegőhöz.

Sohasem olvastam olyan élvezettel és olyan bőségesen, mint ott, Colombónak abban a külvárosában, ahol hosszú ideig éltem magányosan. (...)

Szingapúr

Mi tagadás, a colombói magány nemcsak súlyosan, hanem bénítóan nehezedett rám. Akadt néhány – kevés – barátom a kis utcában, ahol éltem. Különböző bőrszínű barátnőim váltották egymást tábori ágyamon, és nem hagytak maguk után egyéb nyomot, csak a testi villámcsapásét. Testem éjjel-nappal lobogó magányos máglya volt azon a trópusi partvidéken. Patsy barátnőm gyakran állított be hozzám néhány társnőjével, akik napbarnítottak és arányló színűek voltak, búr, angol és dravida vér folyt az ereikben. Sportszerűen és önzetlenül feküdtek le velem.

Egyikük elmesélte a chummery-kben tett látogatásait. Ez volt a neve azoknak a bungalóknak, ahol fiatal angolok, az üzletek és a társaságok kistisztviselői laktak. Közösen és csoportban, hogy így takarékoskodjanak gombostűvel és élelemmel. A lány cinizmus nélkül, mint valami természetes dolgot mesélte, hogy egy alkalommal tizennégy fiúval szeretkezett.

– És hogy csináltad? – kérdeztem tőle.

– Egyedül voltam velük aznap éjjel, és éppen ünnepeltek valamit. Felhúzták a gramofont, én pedig mindegyikükkel táncoltam néhány lépést, aztán tánc közben valahogy betévedtünk valamelyik hálófülkébe, így mind meg volt elégedve.

Nem volt prostituált. Inkább gyarmati terméknek nevezném, ártatlan és adakozó kedvű gyümölcs volt. A történet, amit mesélt, mély benyomást tett rám, és sohasem éreztem iránta egyebet, csak rokonszenvet.

Magányos és elszigetelt bungalóm távol volt minden városi közművesítéstől. Amikor kibéreltem, kerestem, merre lehet az árnyékszék, mert nem láttam sehol. Valóban nagyon messze volt a zuhanyozótól, valahol a ház legvégén.

Kíváncsian vizsgálgattam. Egy fából készült doboz volt, közepén egy lyukkal, nagyon hasonlított azokhoz a szerkezetekhez, amilyeneket hazámban, paraszti gyerekkoromban ismertem. De a mieink egy mély gödör vagy egy vizes ér fölött helyezkedtek el. Itt a tartály csak egy egyszerű vödör volt a kerek nyílás alatt.

A vödör minden reggel tiszta volt, és nem tudtam rájönni, hogy tűnt el belőle a tartalma. Egy reggel korábban keltem fel a szokottnál. Ámulva néztem, hogy mi történik.

A ház hátsó bejáratán, mintha egy lépegető sötét szobor volna, belépett a legszebb nő, akit eddig Ceylonban láttam. Tamil volt, a páriák kasztjából való. A legdurvább szövetből készült piros és arany szárit viselt. Meztelen lábán súlyos karikák csörögtek. Orra két oldalán két piros pontocska csillogott. Bizonyára közönséges üvegdarabkák lehettek, de rajta olyannak tűntek, mintha rubinból volnának.

Ünnepélyes léptekkel vonult az árnyékszékhez, rám sem pillantott, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok, majd – fején az undorító tartállyal – istennőhöz méltó léptekkel távozott.

Olyan szép volt, hogy alantas-foglalkozása ellenére is nagy érdeklődést keltett bennem. Mint egy dzsungelből jött titokzatos állat, egy másik fajta léthez, egy külön világhoz tartozott. Megszólítottam, de hiába. Később olykor kisebb ajándékokat hagytam az útjában, selymet vagy gyümölcsöt. Ö azonban jött és ment, mintha nem hallana és nem látna. Sötét szépsége a léptei által bejárt nyomorúságos útvonalat egy közönyös királynő kényszerítő szertartásává változtatta.

Hires Neruda-idézetek (2)

Egy reggel, mindenre elszántan, erősen megragadtam a csuklóját, és szembenéztem vele. Nem volt nyelv, amelyen szólni tudtam volna hozzá. Hagyta, hogy vezessem, mosolytalanul, és csakhamar meztelenül feküdt az ágyamon. Roppant vékony dereka, telt csípője, melleinek túlcsorduló kelyhei Dél-India ezeréves szobraihoz tették hasonlóvá. Egy férfi egyesült egy szoborral. Szemei egész idő alatt nyitva voltak, rezzenetlenül. Joggal vetett meg. A kísérletet nem ismételtem meg többé.

Csak nehezen tudtam kibetűzni a sürgönyt. A Külügyminisztérium közölte velem új kinevezésemet. Megszűntem konzul lenni Colombóban, és Szingapúrban és Batáviában kell ellátnom ugyanezt a feladatot. Ez a kinevezés kiemelt a szegénység első köréből, és belépést biztosított a másodikba. Colombóban jogom volt felvenni az ellátmányból (ha megérkezett) százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet. Most, hogy két gyarmaton leszek konzul egyszerre, majd felvehetek az ellátmányból (ha megérkezik) kétszer százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet, azaz háromszázharminchárom dollárt és harminckét centet (ha megérkezik). Ami hirtelenében annyit jelentett, hogy nem kell tovább tábori ágyon aludnom. Nem voltak túlzott anyagi igényeim.

De mit csináljak Kiriával, a mongúzommal? Azoknak az utcámbéli tiszteletlen kölyköknek ajándékozzam, akik már nem hisznek benne, hogy feltétlen hatalma van a kígyók fölött? Még elgondolni is rossz. Nem gondoznák, nem hagynák, hogy az asztalnál egyen, pedig nálam ezt szokta meg. Szabadon engedjem az őserdőben, hogy visszatérjen eredeti életformájához? Soha. Semmi kétségem felőle, hogy már elvesztette természetes védekező ösztönét, és a ragadozó madarak minden előzetes figyelmeztetés nélkül felfalnák. De hogy tudnám magammal vinni? A hajóra nem engednének fel ilyen különös utast.

Úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem az útra Brampyt, a szingaléz boy-t. Ez egy milliomos zsebére szabott kiadást jelentett, és egyben a legnagyobb őrültség is volt, mert olyan országokba mentünk – Malaysiába, Indonéziába -, amelyek nyelvén Brampy egy szót sem értett. A mongúz azonban így inkognitóban utazhat a fedélközön, láthatatlanul, egy kosár belsejében. Brampyt éppoly jól ismerte, mint én. Már csak a vámvizsgálat okozott gondot, de Brampy majd gondoskodik róla, hogy kijátssza.

Igy aztán szomorúan, vidáman és mongúzzal elhagytuk Ceylon szigetét, és elindultunk egy ismeretlen világ felé.

Talán nehéz megérteni, hogy miért volt Chilének ennyi konzulátusa szerteszórva mindenfelé. Valóban furcsa is, hogy egy kis köztársaság, beékelve a Déli-sark közelébe, hivatalos képviselőket küldjön szigetcsoportokra, partokra és korallzátonyokra a földgömb másik oldalán.

Alapjában – én ezzel magyarázom – ezek a konzulátusok annak a fantáziának és self-importance-nek, tehát fontosságtudatnak voltak termékei, amely annyira jellemző miránk, dél-amerikaiakra. Másrészt, már említettem, hogy ezekről a végtelenül távoli helyekről indultak hajórakományként Chilébe az olyan áruk, mint a juta, a szilárd paraffin a gyertyagyártáshoz és főleg a tea, sok-sok tea. A chileiek napjában négyszer isznak teát. Egy alkalommal hatalmas sztrájk tört ki a salétrommunkások közt ennek az egzotikus árucikknek a hiánya miatt. Emlékszem, egyszer néhány angol exportőr megkérdezte tőlem pár pohár whisky elfogyasztása után, hogy mit csinálunk mi chileiek ilyen irdatlan mennyiségű teával.

– Megisszuk – feleltem.

(Ha azt hitték, hogy kiszedik belőlem a tea valamely ipari felhasználásának a titkát, sajnos, csalatkozniuk kellett.)

A szingapúri konzulátus már tíz éve működött. Kiszálltam hát a hajóról huszonhárom évem minden bizakodásával, Brampy és a mongúz társaságában. Egyenesen a Raffles Hotelbe mentünk. Ott kimosattam nem kevés ruhámat, majd leültem a verandán. Lustán elnyúltam egy karosszékben, és kértem először egy, majd még egy, végül összesen három ginpahit-ot.

Minden olyan volt, mint egy Somerset Maugham-regényben, amíg csak eszembe nem jutott, hogy a telefonkönyvből kikeressem a chilei konzulátus címét. Nem szerepelt benne, hogy az ördög vinné el! Azon nyomban felhívtam az angol kormány helyi szerveit. Utánanéztek a dolognak, majd közölték velem, hogy Szingapúrban nincs chilei konzulátus. Ekkor magáról a konzulról, Mansilla úrról kértem tájékoztatást. Nem ismerték.

Elképedve és letörten álltam ott. Alig volt annyi pénzem, hogy a szálloda egynapi árát és a ruhamosást ki tudjam fizetni. Arra gondoltam, hogy ennek a kísértetkonzulátusnak a székhelye bizonyára Batáviában van, és úgy döntöttem, hogy folytatom az utat ugyanazon a hajón, amelyen jöttem, és amely még a kikötőben horgonyzott. Intézkedtem, hogy szedjék ki ruháimat az üstből, amelybe már beáztatták őket, Brampy nedves göngyöleget csinált belőlük, aztán rohantunk a kikötő felé.

A hajófeljáróhidat már kezdték behúzni. Lihegve másztam fel a lépcsőfokokon. Volt útitársaim és a hajóstisztek csodálkozva néztek rám. Beköltöztem a kabinba, amelyet reggel hagytam el, és az ágyon hanyatt fekve behunytam a szemem, miközben a gőzös kifutott a végzetes kikötőből.

A hajón megismerkedtem egy zsidó lánnyal. Kruznak hívták. Szőke volt, kövérkés, a szeme színe akár a narancsé, és csak úgy áradt belőle a vidámság. Elmondta, hogy jó állás várja Batáviában.

Az átkelés végét jelző ünnepségen mentem oda hozzá. Poharazgatás közben elvonszolt táncolni. Én ügyetlenül követtem lépéseit az akkoriban divatos lassú tekergések közepette. Azt az utolsó éjszakát azzal töltöttük, hogy az én kabinomban szeretkeztünk, baráti alapon és abban a tudatban, hogy a sors véletlenül és erre az egyetlen alkalomra sodort egymáshoz bennünket. Finom sajnálattal kezelt, és futó gyöngédsége mélyen meghatott.

Kruzi bevallotta, hogy valójában mi is az az állás, amely őt Batáviában várja. Volt egy többé-kevésbé nemzetközinek nevezhető szervezet, amely európai lányokat helyezett el tiszteletreméltó ázsiai férfiak ágyába. Ő választhatott egy maharadzsa, egy sziámi herceg és egy gazdag kínai kereskedő közt. Ő az utóbbi mellett döntött, mert az fiatal volt, de csöndes természetű.

Amikor másnap partra szálltunk, megláttam a kínai mágnás Rolls-Royce-át, sőt, a tulajdonos arcélét is ki tudtam venni az autó virágos ablakfüggönyei közt. Kruzi eltűnt a sokaság és a csomagok forgatagában.

Én a Der Nederlanden Szállodában vettem ki szobát. Éppen az ebédhez készülődtem, amikor láttam, hogy Kruzi jön be. Karjaimba vetette magát, a hangja elcsuklott a zokogástól.

– Kiutasítanak innen. Holnap már el kell mennem.

– De ki utasít ki, miért utasítanak ki?

Szaggatottan, töredezetten mesélte el, milyen baj érte. Már éppen be akart szállni a Rolls-Royce-ba, amikor a bevándorlási tisztviselők letartóztatták, majd kegyetlen kihallgatásnak vetették alá. Mindent be kellett vallania. A holland hatóságok súlyos bűnnek tekintették, hogy egy kínaival akart ágyastársi viszonyban élni. Végül mégis szabadon engedték, de meg kellett ígérnie, hogy nem látogatja meg a lovagját, és azt is, hogy másnap felszáll ugyanarra a hajóra, amelyikkel jött és azon visszatér nyugatra.

Az fájt neki a legjobban, hogy a férfinak, aki várt rá, csalatkoznia kellett benne. Ebben az érzésben bizonyára szerepe volt a fényűző Rolls-Royce-nak is. Lelke mélyén azonban Kruzi valóban érzelmes teremtés volt. Könnyei sokkal többről árulkodtak, mint csupán a meghiúsult érdekeiről: megalázottnak és megbántottnak érezte magát.

– Tudod a címét? Ismered a telefonszámát? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte. – De félek, hogy letartóztatnak. Megfenyegettek, hogy börtönbe csuknak.

– Nincs veszteni valód. Menj és keresd meg azt a férfit, aki ismeretlenül is annyit gondolt rád. Legalább néhány szavas magyarázattal tartozol neki. Mit törődsz te már a holland rendőrökkel? Állj bosszút rajtuk. Menj, látogasd meg a kínaidat. Légy óvatos, játszd ki azokat, akik megaláztak, és mindjárt jobban fogod magad érezni. Azt hiszem, akkor majd nyugodtabban távozol ebből az országból.

Aznap éjjel barátnőm későn ért haza. Meglátogatta levelezés útján szerzett bámulóját. Elmesélte találkozásukat. A férfi franciás műveltségű, olvasott keleti ember volt. Könnyedén és természetesen beszélt franciául. Nős volt, betartotta a tiszteletreméltó kínai házasság normáit, és szörnyen unatkozott.

A sárga vőlegény egy kertes bungalót rendezett be nyugatról hozatott fehér mátkája számára, rácsos ablakokkal, szúnyoghálókkal, XIV. Lajos korabeli bútorokkal és egy nagy ággyal, amelyet aznap éjjel mindjárt ki is próbáltak. A ház ura mélabúsan mutogatta Kruzinak az apró, finom figyelmességeket, amelyeket neki szánt, az ezüst késeket és villákat (ő maga pálcikákkal étkezett), az európai italokkal feltöltött bárt, a gyümölcsökkel megrakott hűtőszekrényt.

Aztán megállt egy gondosan lezárt nagy utazóláda előtt, nadrágzsebéből kis kulcsot vett elő, kinyitotta a ládát és feltárta Kruzi szemei előtt a kincsek legfurcsábbikát. Százával voltak a ládában a női alsónadrágok, könnyű kis pantallók, aprócska bugyik. Csupa intim női holmi, százával vagy ezrével – ezt tartalmazta a szantálfa csípős illatával beszentelt bútordarab. Együtt volt ott mindenféle selyem és mindenféle szín, az ibolyalilától a sárgáig, a sokféle rózsaszíntől a titkos zöldekig, a vad vöröstől a szikrázó feketéig, az elektromos égszínkéktől a nászi fehérig. Egy fétisimádó férfi kéjsóvárságának teljes szivárványíve, és semmi kétség afelől, hogy e virágos kegyszereket a maga kéjes gyönyörei számára gyűjtötte össze.

– A szemem is káprázott belé – mondta Kruzi, és ismét feltört belőle a zokogás. – Találomra kiemeltem a ládából egy marokkal, és most itt vannak.

Engem is megrendített ez az emberi misztérium. Ez a kínai, komoly kereskedő, importőr vagy exportőr úgy gyűjtötte a kis női nadrágokat, mint egy lepkevadász a gyűjteménye egyes darabjait. Ki gondolta volna róla?

–. Hagyj itt egyet nekem – mondtam a barátnőmnek.

Kiválasztott egyet, amely fehér és zöldszínű volt, aztán mielőtt átnyújtotta volna, gyöngéden megsimogatta.

– Dedikáld nekem, Kruzi, kérlek.

Óvatosan szétfeszítette a kis bugyit és a selyemre ráírta az én nevemet és a magáét. De néhány könnycsepp azt is áztatta.

Másnap elutazott, anélkül, hogy találkoztunk volna, és nem is láttam soha többé. A lenge, habos kis nadrág, a dedikációval és a könnyek nyomával, ruháim és könyveim közt elkeveredve, hosszú-hosszú évekig mindig ott volt valahol a bőröndjeimben. Sem azt nem tudom, mikor, sem azt, hogy hogyan történt: valamelyik, bizalmammal visszaélő hölgylátogatóm fölhúzta és távozott vele.

(Befejezése következik)