PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (6)

Batávia

Azokban az időkben, amikor még nem voltak motelek a világon, a Hotel Nederlanden szokatlan szálloda volt. Nagy, belvárosi épületében kapott helyet az étterem és az irodák, minden szállóvendég számára azonban külön bungalót építettek, ezeket egymástól kis kertek és hatalmas fák választották el. A fák lombjában töméntelen madár, egyik ágról a másikra röppenő hártyás mókusok ékek, no meg rovarok, amelyek úgy cirpeltek, mint az őserdőben. Brampy tisztességgel látta el a mongúzgondozó tisztét. A kis állat egyébként egyre nyugtalanabb lett új lakóhelyén.

Itt aztán valóban volt chilei konzulátus. Legalábbis szerepelt a telefonkönyvben. Másnap, kipihenten és rendesen felöltözve elindultam a konzuli hivatalba. Chile konzuli címere egy nagy épület homlokzatát díszítette. A ház egy hajózási vállalaté volt. A nagyszámú személyzet közül valaki az igazgató, egy piros képű és nagy testű hollandi irodájába vezetett. Nem látszott hajózási vállalat igazgatójának, inkább kikötői rakodómunkásnak néztem volna.

– Én vagyok az új chilei konzul – mutatkoztam be. – Azzal kezdem, hogy megköszönöm eddigi szolgálatait, és kérem, ismertesse velem a konzulátus fontosabb ügyeit. Szeretném azonnal átvenni hivatalomat.

– Itt csak egy chilei konzul van, és az én vagyok! – válaszolt, és csaknem dührohamot kapott.

– Hogyhogy?

– Azzal kezdjék, hogy kifizetik, amivel nekem tartoznak – kiáltotta.

Lehet, hogy ez az ember értett a hajózáshoz, de az udvariasságot egy nyelven sem ismerte. Mondatai egymásba torlódtak, miközben iszonyúan büdös charuto-szivarját rágcsálta, és füstjével szinte megmérgezte a levegőt.

Mint egy fúria, csak beszélt, és nagyon kevés alkalmat adott, hogy közbeszóljak. Méltatlankodása és a charuto következtében vad köhögési rohamok vettek erőt rajta, olykor harákolt, és utána köpött egyet. Végül is sikerült egy mondattal közbevágnom, hogy védjem magam.'

– Uram, én nem tartozom és így semmit sem kell fizetnem önnek. Megértem, hogy ön a tiszteletbeli konzul. De ha ez önnek vita tárgya, alig hiszem, hogy a vitát szidalmakkal elintézhetjük. Ezt egyébként is visszautasítom.

Később meggyőződtem róla, hogy a goromba hollandusnak, legalábbis részben, igaza volt. Ez a fickó valóságos szélhámosság áldozata volt, amelyért, természetesen, sem én, sem a chilei kormány nem voltunk felelősek. Mansilla volt az a sötét alak, aki a hollandus haragját kiváltotta. Mint később kiderült, ez a bizonyos Mansilla sohasem látta el a konzuli teendőket Batáviában: Párizsban élt már nagyon régen. Megállapodott a hollandussal, hogy az végezze a konzuli munkákat, és havonta küldje utána az okmányokat és a beszedett pénzeket. Ő a maga részéről vállalta, hogy rendszeres havi összeget fizet neki ezért, de ezt a pénzt sohasem utaltatta át. Ez okozta a földi, de nem bolygó hollandi fölháborodását, amelyet úgy zúdított a fejemre, mintha a ház dőlt volna romba fölöttem.

Másnap szörnyen betegnek éreztem magam. Lázrohamok, nátha, magány és vérzések támadtak rám. Hőrohamok és izzadás. Az orrom úgy vérzett, mint gyerekkoromban Temucóban a hidegtől.

Roppant erőfeszítéssel igyekeztem túlélni a betegséget, és elindultam a Kormányzósági Palota felé, amely Buitenzorgban, a csodálatos Botanikus Kert közepén volt. A hivatali bürokratáknak igencsak nehezükre esett, hogy kék szemüket felemeljék fehér papírjaikról. Ceruzákat vettek elő, amelyek szintén izzadtak, és néhány verejték-cseppel írták fel a nevemet.

Amikor távoztam, betegebb voltam, mint érkezésemkor. Addig jártam a sugárutakon, amíg végre leültem egy hatalmas fa alá. Itt minden egészséges volt és hűvös, az élet nyugodtan és hatalmasan lélegzett. Az óriási fák egyenes, sima és ezüstös törzse száz méter magasba emelkedett előttem. Elolvastam a zománctáblán a növénytani besorolásokat tartalmazó írást. Az eukaliptusz számomra ismeretlen változatai voltak. A szédületes magasságból az orromig szállt alá valami hideg illathullám. Ez a fák közt is császár megkönyörült rajtam, és illatának egy hullámával visszaadta egészségemet.

De lehet, hogy csak a Botanikus Kert ünnepélyes zöldje, a levelek végtelen változatai, az egymásba csavarodó liánok, a lombok közül tengeri csillagként előrobbanó orchideák, az erdei pihenő tenger alatti mélysége, a papagájok rikoltozása, a majmok visítozása volt az, amely visszahozta már-már leégett gyertyaként pislákoló önbizalmamat és életkedvemet.

Gyógyultan tértem vissza a szállodába, leültem a bungaló verandáján, az asztalon papír volt és a mongúzom, és elhatároztam, hogy küldök egy táviratot a chilei kormánynak. De nem volt tintám. Szóltam az egyik szállodai boynak, és angolul ink-et, kértem, azt, hogy hozzon egy tintatartót. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy értené, mit kérek tőle. Mindössze egy másik boyt hívott oda, ugyanúgy fehérbe öltözöttet és mezítlábasát, mint ő maga, hogy az segítsen kitudni titokzatos kívánságomat. Nem volt mit tenni. Amikor én azt mondtam, hogy ink és ceruzámmal úgy tettem, mintha egy képzeletbeli tintatartóba mártanám, az első támogatására összegyűlt hét vagy nyolc boy, egy emberként utánozta manővereimet a hátsó zsebekből előhúzott ceruzával, és lelkesen kiabálták utánam: ink, ink, és majd meghaltak nevettükben. Mintha csak valami új szertartást tanulgatnának. Kétségbeesésemben felugrottam és átrohantam a szomszédos bungalóba, mögöttem loholt a fehérbe öltözött szolgafiúk csapata. Egy magányos asztalról felkaptam egy csodálatos véletlenként épp ott lévő tintatartót, és azt bámuló szemeik előtt megrázva kiáltottam oda nekik:

– This! This!

Ekkor mindnek mosoly futott a szájára és kórusban zengték:

– Tinta! Tinta!

Így tudtam meg, hogy a tinta malájul is tinta.

Eljött a pillanat, amikor visszakaptam a jogot, hogy konzulként is berendezkedjem. Soká vitatott birodalmam felségjelei voltak: egy kopottas gumibélyegző, egy annak benedvesítésére szolgáló bélyegzőpárna és néhány irattartó, amely összeadásokat és kivonásokat tartalmazott. A ki-, illetve levonások a Párizsból működő gazfickó konzul zsebébe vándoroltak. A kijátszott hollandus átnyújtotta a jelentéktelen tartalmú csomagot és közben folyton rágta a charutó-t, és le nem hervadt volna a szájáról a csalódott masztodonéra emlékeztető hideg mosoly.

Olykor-olykor aláírtam néhány konzuli számlát, és rájuk ütöttem a féloldalasra kopott hivatalos bélyegzőt. így érkeztek meg aztán dollárjaim, amelyek guldenekre átváltva épp csak hogy arra voltak elegendők, hogy létemet fenntarthassam: szállásomat és étkezésemet, Brampy bérét és mongúzom, Kiria gondozását. A kis állat szemlátomást növekedett, és naponta megevett három-négy tojást. Ezenkívül kellett vennem egy fehér szmokingot és egy frakkot, amit aztán havi részletekben fizettem. Olykor, és csaknem mindig egyedül, beültem a zsúfolt szabadtéri kávéházak egyikébe a széles csatornák partján, hogy megigyak egy pohár sört vagy egy ginpahit-ot. Egyszóval ismét éltem kétségbeejtően nyugodt életemet.

A szálloda éttermében királyi asztalra volt méltó a rice-table. Tíz vagy tizenöt felszolgáló lépett az ebédlőbe hosszú menetben, és egymás után álltak meg az asztalnál magasba emelt táljaikkal. Minden tál kis rekeszekre volt osztva, és minden rekeszben valami titokzatos és pompás étek csillogott. Rizs volt az alap, és abból emelkedett ki az ételek végtelen változata. Mindig is falánk természetű voltam és hozzá még hosszú ideig rosszul táplált is, most hát mind a tizenöt vagy tizennyolc felszolgáló táljából választottam valamit, amíg csak tányéromon egész kis hegy nem halmozódott fel az egzotikus halakból, kiismerhetetlen eredetű tojásokból, váratlan ízű főzelékekből, megmagyarázhatatlan csirkékből és a szokatlan hússzeletek zászlóként borították ebédem hegycsúcsait. A kínaiak úgy tartják, hogy az ételnek három kiváló tulajdonsággal kell rendelkeznie: ízzel, illattal és színnel. Szállodám rice-table-je mindhárom erénnyel rendelkezett és e háromhoz egy negyedik is járult: bőséges volt.

Azokban a napokban vesztettem el Kiriát, a mongúzomat. Az a veszélyes szokása volt, hogy ahová csak mentem, mindenhová követett gyors és észrevehetetlen lépteivel. Hogy mögöttem jár, annyit jelentett, hogy kimerészkedik az utcára, ahol autók, kamionok, riksák, holland, kínai és maláj gyalogosok közlekedtek. Forgatagos és zajgó világ egy olyan mongúznak, amely a világból eddig csak két személyt ismert.

Bekövetkezett az elkerülhetetlen. A szállodába visszatérve csak rá kellett néznem Brampyra és már tudtam, megtörtént a tragédia. Nem kérdeztem semmit. De amikor kiültem a verandára, Kiria nem ugrott a térdemre, és bundás farkával nem simította végig a fejemet.

Hirdetést adtam fel az újságokba: „Elveszett egy mongúz. Kiria névre hallgat." Nem jött válasz. A szomszédok se látták. Talán már nem is él. Eltűnt mindörökre.

Őrzője, Brampy, oly elveszettnek érezte a becsületét, hogy sokáig nem is mert a szemem elé kerülni. Ruháim, cipőim rendben tartásáról egy kísértet gondoskodott. Néha Kiria kiáltását véltem hallani, amint egy éjszakai fáról engem szólít. Villanyt gyújtottam, kitártam ajtót, ablakot, fürkésztem a kókuszpálmákat. Nem ő volt. A világ, amelyet Kiria ismert, nagy szélhámosságnak bizonyult, bizalma összeomlott a város fenyegető rengetegében. Sokáig gyötört miatta a szomorúság.

Brampyt is annyira kínozta a szégyen, hogy elhatározta: visszatér Ceylonba. Nagyon sajnáltam, de valójában csak a mongúz jelentett összekötő kapcsot kettőnk közt. Egy este megjött, hogy bemutassa nekem újonnan vásárolt ruháját. Jól öltözötten akart szülőföldjére, Ceylonba hazatérni. Fehérbe öltözve és nyakig begombolkozva állt elém. A legmeglepőbb rajta azonban a hatalmas szakácsföveg volt, amelyet nagyon sötét fejébe nyomott. Nem tudtam elfojtani a nevetést, de Brampy nem sértődött meg, sőt nagy kedvességgel mosolygott rám, mosolya azt mutatta, hogy megérti és elnézi tudatlanságomat.

Az utcának, ahol új szállásom volt Batáviában, Probolingo volt a neve. Egy lakószobából, egy hálóhelyiségből, konyhából és fürdőszobából állt a ház. Autóm nem volt soha, de garázs is akadt a házban, és mindig üresen állt. Még ez a kisméretű otthon is tágasnak bizonyult. Fogadtam egy jávai szakácsnőt, öreg parasztasszonyt, aki az egyenlőség híve volt és elbűvölő teremtés. Az étkezéseknél egy ugyancsak javai boy szolgált föl, és ő tartotta rendben a ruháimat is. Ebben a házban fejeztem be az Ittlétünk a földön kötetet.

Neruda és Antonieta

Magányom egyre csak fokozódott. Gondoltam, megházasodom. Megismertem egy bennszülött nőt, hollandus volt, néhány csöpp maláj vér is csörgedezett az ereiben, és nagyon tetszett nekem. Magas és gyöngéd asszony volt, és teljesen távol állt a művészetek és az irodalom világától. (Évekkel később barátnőm és életrajzom me-írója, Margarita Aguirre a következőket írta erről a házasságomról: „Neruda 1932-ben tért vissza Chilébe. Két évvel előbb Batáviában házasságot kötött egy Jáván megtelepedett fiatal holland nővel, María Antonieta Agenaarral. Ez az asszony roppant büszke rá, hogy egy konzul felesége, és meglehetősen egzotikus elképzelései vannak Amerikáról. Spanyolul nem tud, csak most kezd tanulni. De semmi kétség, nem csupán a nyelvet képtelen megtanulni. Mindennek ellenére érzelmileg nagyon erősen kötődik Nerudához, és mindig együtt látni őket. Maruca – Pablo így hívja – nagyon magas, lassú, és van benne valami merevség.")

Életem eléggé egyszerűen zajlott. Hamarosan megismertem más szeretetreméltó embereket is. A kubai konzul és felesége kényszerű barátaim voltak, a közös nyelv kötött bennünket egymáshoz. Capablanca e honfitársa, mint egy szógép, megállás nélkül beszélt. Hivatalosan Machado, a kubai zsarnok képviselője volt itt. Mégis, tőle tudom, hogy a politikai foglyok személyi tárgyai, órák, gyűrűk és néha az aranyfogaik is a Havannai-öbölben kifogott cápák gyomrából kerültek elő.

Hertz, a német konzul, imádta a modern plasztikát, Franz Marc kék lovait, Wilhelm Lehmbruck elnyújtott figuráit. Érzékeny és romantikus természetű ember volt, évszázadok kulturális örökségét őrző zsidó. Egyszer megkérdeztem tőle:

– És ez a Hitler, akinek a neve olykor-olykor szerepel az újságokban, ez az antiszemita és antikommunista bandavezér, nem gondolja, hogy egyszer hatalomra kerülhet?

– Lehetetlen – felelte.

– Miért volna lehetetlen, amikor a történelemben minden, még a legabszurdabb dolgok is megtörténhetnek?

– Maga nem ismeri Németországot – vetette oda, mint egy tévedhetetlen jós. – Ott aztán teljességgel lehetetlen, hogy egy ilyen őrült agitátor akár csak egy falut is kormányozhasson.

Szegény barátom, szegény Hertz konzul! Az az őrült agitátor kis híja volt, hogy az egész világot nem kormányozta. Ez a jóhiszemű Hertz valószínűleg egy névtelen és szörnyű gázkamrában végezte, minden kultúrájával és nemes romanticizmusával együtt.

(Vége)

Forrás: Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. Fordította András László

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (5)

Hires Neruda-idézetek (1)

Azokat a napfény perzselte napokat hirtelen megzavarta egy esemény. Házammal szemközt váratlanul megjelent burmai szerelmem, a fergeteges szenvedélyű Josie Bliss. Távoli hazájából utazott ide. Azt hitte, hogy rizs nem létezik másutt, csak Rangunban, ezért egy zsákkal hozott belőle a hátán, elhozta kedvenc Paul Robeson-lemezeinket és egy hosszú összetekert szőnyeget is. Lecövekelt a szemközti kapu előtt, és onnan figyelte, majd szidalmazta és megtámadta mindazokat, akik hozzám jöttek látogatóba. Mardosó féltékenységtől lángolva, Josie Bliss azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat, amelyben lakom. Emlékszem, egyszer egy hosszú késsel rontott egy édes euráziai lányra, aki engem jött meglátogatni.

A gyarmati rendőrség úgy vélte, hogy jelenléte rendbontást okoz a nyugodt utcácskában. Közölték velem, hogy ha nem fogadom be a házamba, kiutasítják az országból. Napokon át szenvedtem, hol a szerencsétlen szerelme nyomán fellobbanó gyöngédség lett úrrá rajtam, hol pedig a rettegés egy ilyen nőszemélytől. Nem engedhettem, hogy betegye a lábát a házamba. Josie mindenre képes szerelmes terrorista volt.

Végül egy napon elszánta magát a távozásra. Kért, hogy kísérjem el a hajóig. Amikor az már indulni készült, hirtelen kitépte magát kísérői közül, és a fájdalom és szerelem kitörő rohamában csókkal és könnyekkel borította el az arcomat. Mintha szertartást hajtana végre, a karjaimat csókolta végig, a ruhámat, majd hirtelen, meg sem tudtam akadályozni benne, a cipőm fölé hajolt. Amikor ismét felegyenesedett, a fehér festékkel tisztított cipőmtől lisztfehér foltok voltak az arcán. Nem kérhettem, hogy ne utazzon el, hogy jöjjön le velem a hajóról, amely örökre elviszi tőlem. Az értelmem tiltotta meg, de a szívem soha el nem múló sebet kapott ott. Zajgó, zavaros fájdalma, a lisztfoltos arcán végigcsurgó szörnyű könnyek még ma is élnek emlékezetemben.

Már csaknem befejeztem az Ittlétünk a földön első kötetét. A munkám mégis csak lassan haladt. A távolság és a csönd választott el az én világomtól, az engem körülvevő világba pedig képtelen voltam igazában beilleszkedni.

Könyvem természetes epizódok formájában tükrözte az ürességben függő életemet: „Közelebb a vérhez, mint a tintához.” Ám stílusom tisztult és szárnyakat kapott a mámorig fokozott mélabú folytonos ismétlődésétől. Ezt gyúrtam, hajtogattam, a versek anyaga az igazság és a retorika volt (mert ezek lisztjéből készül a költészet kenyere), a keserű stílus pedig mindenáron azon igyekezett, hogy önmagam pusztítsam vele. A stílus nemcsak az ember. Az is, ami az embert körülveszi, és ha a környezet nem hajlandó belépni a versbe, a vers belepusztul, belehal, mert nem jutott levegőhöz.

Sohasem olvastam olyan élvezettel és olyan bőségesen, mint ott, Colombónak abban a külvárosában, ahol hosszú ideig éltem magányosan. (...)

Szingapúr

Mi tagadás, a colombói magány nemcsak súlyosan, hanem bénítóan nehezedett rám. Akadt néhány – kevés – barátom a kis utcában, ahol éltem. Különböző bőrszínű barátnőim váltották egymást tábori ágyamon, és nem hagytak maguk után egyéb nyomot, csak a testi villámcsapásét. Testem éjjel-nappal lobogó magányos máglya volt azon a trópusi partvidéken. Patsy barátnőm gyakran állított be hozzám néhány társnőjével, akik napbarnítottak és arányló színűek voltak, búr, angol és dravida vér folyt az ereikben. Sportszerűen és önzetlenül feküdtek le velem.

Egyikük elmesélte a chummery-kben tett látogatásait. Ez volt a neve azoknak a bungalóknak, ahol fiatal angolok, az üzletek és a társaságok kistisztviselői laktak. Közösen és csoportban, hogy így takarékoskodjanak gombostűvel és élelemmel. A lány cinizmus nélkül, mint valami természetes dolgot mesélte, hogy egy alkalommal tizennégy fiúval szeretkezett.

– És hogy csináltad? – kérdeztem tőle.

– Egyedül voltam velük aznap éjjel, és éppen ünnepeltek valamit. Felhúzták a gramofont, én pedig mindegyikükkel táncoltam néhány lépést, aztán tánc közben valahogy betévedtünk valamelyik hálófülkébe, így mind meg volt elégedve.

Nem volt prostituált. Inkább gyarmati terméknek nevezném, ártatlan és adakozó kedvű gyümölcs volt. A történet, amit mesélt, mély benyomást tett rám, és sohasem éreztem iránta egyebet, csak rokonszenvet.

Magányos és elszigetelt bungalóm távol volt minden városi közművesítéstől. Amikor kibéreltem, kerestem, merre lehet az árnyékszék, mert nem láttam sehol. Valóban nagyon messze volt a zuhanyozótól, valahol a ház legvégén.

Kíváncsian vizsgálgattam. Egy fából készült doboz volt, közepén egy lyukkal, nagyon hasonlított azokhoz a szerkezetekhez, amilyeneket hazámban, paraszti gyerekkoromban ismertem. De a mieink egy mély gödör vagy egy vizes ér fölött helyezkedtek el. Itt a tartály csak egy egyszerű vödör volt a kerek nyílás alatt.

A vödör minden reggel tiszta volt, és nem tudtam rájönni, hogy tűnt el belőle a tartalma. Egy reggel korábban keltem fel a szokottnál. Ámulva néztem, hogy mi történik.

A ház hátsó bejáratán, mintha egy lépegető sötét szobor volna, belépett a legszebb nő, akit eddig Ceylonban láttam. Tamil volt, a páriák kasztjából való. A legdurvább szövetből készült piros és arany szárit viselt. Meztelen lábán súlyos karikák csörögtek. Orra két oldalán két piros pontocska csillogott. Bizonyára közönséges üvegdarabkák lehettek, de rajta olyannak tűntek, mintha rubinból volnának.

Ünnepélyes léptekkel vonult az árnyékszékhez, rám sem pillantott, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok, majd – fején az undorító tartállyal – istennőhöz méltó léptekkel távozott.

Olyan szép volt, hogy alantas-foglalkozása ellenére is nagy érdeklődést keltett bennem. Mint egy dzsungelből jött titokzatos állat, egy másik fajta léthez, egy külön világhoz tartozott. Megszólítottam, de hiába. Később olykor kisebb ajándékokat hagytam az útjában, selymet vagy gyümölcsöt. Ö azonban jött és ment, mintha nem hallana és nem látna. Sötét szépsége a léptei által bejárt nyomorúságos útvonalat egy közönyös királynő kényszerítő szertartásává változtatta.

Hires Neruda-idézetek (2)

Egy reggel, mindenre elszántan, erősen megragadtam a csuklóját, és szembenéztem vele. Nem volt nyelv, amelyen szólni tudtam volna hozzá. Hagyta, hogy vezessem, mosolytalanul, és csakhamar meztelenül feküdt az ágyamon. Roppant vékony dereka, telt csípője, melleinek túlcsorduló kelyhei Dél-India ezeréves szobraihoz tették hasonlóvá. Egy férfi egyesült egy szoborral. Szemei egész idő alatt nyitva voltak, rezzenetlenül. Joggal vetett meg. A kísérletet nem ismételtem meg többé.

Csak nehezen tudtam kibetűzni a sürgönyt. A Külügyminisztérium közölte velem új kinevezésemet. Megszűntem konzul lenni Colombóban, és Szingapúrban és Batáviában kell ellátnom ugyanezt a feladatot. Ez a kinevezés kiemelt a szegénység első köréből, és belépést biztosított a másodikba. Colombóban jogom volt felvenni az ellátmányból (ha megérkezett) százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet. Most, hogy két gyarmaton leszek konzul egyszerre, majd felvehetek az ellátmányból (ha megérkezik) kétszer százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet, azaz háromszázharminchárom dollárt és harminckét centet (ha megérkezik). Ami hirtelenében annyit jelentett, hogy nem kell tovább tábori ágyon aludnom. Nem voltak túlzott anyagi igényeim.

De mit csináljak Kiriával, a mongúzommal? Azoknak az utcámbéli tiszteletlen kölyköknek ajándékozzam, akik már nem hisznek benne, hogy feltétlen hatalma van a kígyók fölött? Még elgondolni is rossz. Nem gondoznák, nem hagynák, hogy az asztalnál egyen, pedig nálam ezt szokta meg. Szabadon engedjem az őserdőben, hogy visszatérjen eredeti életformájához? Soha. Semmi kétségem felőle, hogy már elvesztette természetes védekező ösztönét, és a ragadozó madarak minden előzetes figyelmeztetés nélkül felfalnák. De hogy tudnám magammal vinni? A hajóra nem engednének fel ilyen különös utast.

Úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem az útra Brampyt, a szingaléz boy-t. Ez egy milliomos zsebére szabott kiadást jelentett, és egyben a legnagyobb őrültség is volt, mert olyan országokba mentünk – Malaysiába, Indonéziába -, amelyek nyelvén Brampy egy szót sem értett. A mongúz azonban így inkognitóban utazhat a fedélközön, láthatatlanul, egy kosár belsejében. Brampyt éppoly jól ismerte, mint én. Már csak a vámvizsgálat okozott gondot, de Brampy majd gondoskodik róla, hogy kijátssza.

Igy aztán szomorúan, vidáman és mongúzzal elhagytuk Ceylon szigetét, és elindultunk egy ismeretlen világ felé.

Talán nehéz megérteni, hogy miért volt Chilének ennyi konzulátusa szerteszórva mindenfelé. Valóban furcsa is, hogy egy kis köztársaság, beékelve a Déli-sark közelébe, hivatalos képviselőket küldjön szigetcsoportokra, partokra és korallzátonyokra a földgömb másik oldalán.

Alapjában – én ezzel magyarázom – ezek a konzulátusok annak a fantáziának és self-importance-nek, tehát fontosságtudatnak voltak termékei, amely annyira jellemző miránk, dél-amerikaiakra. Másrészt, már említettem, hogy ezekről a végtelenül távoli helyekről indultak hajórakományként Chilébe az olyan áruk, mint a juta, a szilárd paraffin a gyertyagyártáshoz és főleg a tea, sok-sok tea. A chileiek napjában négyszer isznak teát. Egy alkalommal hatalmas sztrájk tört ki a salétrommunkások közt ennek az egzotikus árucikknek a hiánya miatt. Emlékszem, egyszer néhány angol exportőr megkérdezte tőlem pár pohár whisky elfogyasztása után, hogy mit csinálunk mi chileiek ilyen irdatlan mennyiségű teával.

– Megisszuk – feleltem.

(Ha azt hitték, hogy kiszedik belőlem a tea valamely ipari felhasználásának a titkát, sajnos, csalatkozniuk kellett.)

A szingapúri konzulátus már tíz éve működött. Kiszálltam hát a hajóról huszonhárom évem minden bizakodásával, Brampy és a mongúz társaságában. Egyenesen a Raffles Hotelbe mentünk. Ott kimosattam nem kevés ruhámat, majd leültem a verandán. Lustán elnyúltam egy karosszékben, és kértem először egy, majd még egy, végül összesen három ginpahit-ot.

Minden olyan volt, mint egy Somerset Maugham-regényben, amíg csak eszembe nem jutott, hogy a telefonkönyvből kikeressem a chilei konzulátus címét. Nem szerepelt benne, hogy az ördög vinné el! Azon nyomban felhívtam az angol kormány helyi szerveit. Utánanéztek a dolognak, majd közölték velem, hogy Szingapúrban nincs chilei konzulátus. Ekkor magáról a konzulról, Mansilla úrról kértem tájékoztatást. Nem ismerték.

Elképedve és letörten álltam ott. Alig volt annyi pénzem, hogy a szálloda egynapi árát és a ruhamosást ki tudjam fizetni. Arra gondoltam, hogy ennek a kísértetkonzulátusnak a székhelye bizonyára Batáviában van, és úgy döntöttem, hogy folytatom az utat ugyanazon a hajón, amelyen jöttem, és amely még a kikötőben horgonyzott. Intézkedtem, hogy szedjék ki ruháimat az üstből, amelybe már beáztatták őket, Brampy nedves göngyöleget csinált belőlük, aztán rohantunk a kikötő felé.

A hajófeljáróhidat már kezdték behúzni. Lihegve másztam fel a lépcsőfokokon. Volt útitársaim és a hajóstisztek csodálkozva néztek rám. Beköltöztem a kabinba, amelyet reggel hagytam el, és az ágyon hanyatt fekve behunytam a szemem, miközben a gőzös kifutott a végzetes kikötőből.

A hajón megismerkedtem egy zsidó lánnyal. Kruznak hívták. Szőke volt, kövérkés, a szeme színe akár a narancsé, és csak úgy áradt belőle a vidámság. Elmondta, hogy jó állás várja Batáviában.

Az átkelés végét jelző ünnepségen mentem oda hozzá. Poharazgatás közben elvonszolt táncolni. Én ügyetlenül követtem lépéseit az akkoriban divatos lassú tekergések közepette. Azt az utolsó éjszakát azzal töltöttük, hogy az én kabinomban szeretkeztünk, baráti alapon és abban a tudatban, hogy a sors véletlenül és erre az egyetlen alkalomra sodort egymáshoz bennünket. Finom sajnálattal kezelt, és futó gyöngédsége mélyen meghatott.

Kruzi bevallotta, hogy valójában mi is az az állás, amely őt Batáviában várja. Volt egy többé-kevésbé nemzetközinek nevezhető szervezet, amely európai lányokat helyezett el tiszteletreméltó ázsiai férfiak ágyába. Ő választhatott egy maharadzsa, egy sziámi herceg és egy gazdag kínai kereskedő közt. Ő az utóbbi mellett döntött, mert az fiatal volt, de csöndes természetű.

Amikor másnap partra szálltunk, megláttam a kínai mágnás Rolls-Royce-át, sőt, a tulajdonos arcélét is ki tudtam venni az autó virágos ablakfüggönyei közt. Kruzi eltűnt a sokaság és a csomagok forgatagában.

Én a Der Nederlanden Szállodában vettem ki szobát. Éppen az ebédhez készülődtem, amikor láttam, hogy Kruzi jön be. Karjaimba vetette magát, a hangja elcsuklott a zokogástól.

– Kiutasítanak innen. Holnap már el kell mennem.

– De ki utasít ki, miért utasítanak ki?

Szaggatottan, töredezetten mesélte el, milyen baj érte. Már éppen be akart szállni a Rolls-Royce-ba, amikor a bevándorlási tisztviselők letartóztatták, majd kegyetlen kihallgatásnak vetették alá. Mindent be kellett vallania. A holland hatóságok súlyos bűnnek tekintették, hogy egy kínaival akart ágyastársi viszonyban élni. Végül mégis szabadon engedték, de meg kellett ígérnie, hogy nem látogatja meg a lovagját, és azt is, hogy másnap felszáll ugyanarra a hajóra, amelyikkel jött és azon visszatér nyugatra.

Az fájt neki a legjobban, hogy a férfinak, aki várt rá, csalatkoznia kellett benne. Ebben az érzésben bizonyára szerepe volt a fényűző Rolls-Royce-nak is. Lelke mélyén azonban Kruzi valóban érzelmes teremtés volt. Könnyei sokkal többről árulkodtak, mint csupán a meghiúsult érdekeiről: megalázottnak és megbántottnak érezte magát.

– Tudod a címét? Ismered a telefonszámát? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte. – De félek, hogy letartóztatnak. Megfenyegettek, hogy börtönbe csuknak.

– Nincs veszteni valód. Menj és keresd meg azt a férfit, aki ismeretlenül is annyit gondolt rád. Legalább néhány szavas magyarázattal tartozol neki. Mit törődsz te már a holland rendőrökkel? Állj bosszút rajtuk. Menj, látogasd meg a kínaidat. Légy óvatos, játszd ki azokat, akik megaláztak, és mindjárt jobban fogod magad érezni. Azt hiszem, akkor majd nyugodtabban távozol ebből az országból.

Aznap éjjel barátnőm későn ért haza. Meglátogatta levelezés útján szerzett bámulóját. Elmesélte találkozásukat. A férfi franciás műveltségű, olvasott keleti ember volt. Könnyedén és természetesen beszélt franciául. Nős volt, betartotta a tiszteletreméltó kínai házasság normáit, és szörnyen unatkozott.

A sárga vőlegény egy kertes bungalót rendezett be nyugatról hozatott fehér mátkája számára, rácsos ablakokkal, szúnyoghálókkal, XIV. Lajos korabeli bútorokkal és egy nagy ággyal, amelyet aznap éjjel mindjárt ki is próbáltak. A ház ura mélabúsan mutogatta Kruzinak az apró, finom figyelmességeket, amelyeket neki szánt, az ezüst késeket és villákat (ő maga pálcikákkal étkezett), az európai italokkal feltöltött bárt, a gyümölcsökkel megrakott hűtőszekrényt.

Aztán megállt egy gondosan lezárt nagy utazóláda előtt, nadrágzsebéből kis kulcsot vett elő, kinyitotta a ládát és feltárta Kruzi szemei előtt a kincsek legfurcsábbikát. Százával voltak a ládában a női alsónadrágok, könnyű kis pantallók, aprócska bugyik. Csupa intim női holmi, százával vagy ezrével – ezt tartalmazta a szantálfa csípős illatával beszentelt bútordarab. Együtt volt ott mindenféle selyem és mindenféle szín, az ibolyalilától a sárgáig, a sokféle rózsaszíntől a titkos zöldekig, a vad vöröstől a szikrázó feketéig, az elektromos égszínkéktől a nászi fehérig. Egy fétisimádó férfi kéjsóvárságának teljes szivárványíve, és semmi kétség afelől, hogy e virágos kegyszereket a maga kéjes gyönyörei számára gyűjtötte össze.

– A szemem is káprázott belé – mondta Kruzi, és ismét feltört belőle a zokogás. – Találomra kiemeltem a ládából egy marokkal, és most itt vannak.

Engem is megrendített ez az emberi misztérium. Ez a kínai, komoly kereskedő, importőr vagy exportőr úgy gyűjtötte a kis női nadrágokat, mint egy lepkevadász a gyűjteménye egyes darabjait. Ki gondolta volna róla?

–. Hagyj itt egyet nekem – mondtam a barátnőmnek.

Kiválasztott egyet, amely fehér és zöldszínű volt, aztán mielőtt átnyújtotta volna, gyöngéden megsimogatta.

– Dedikáld nekem, Kruzi, kérlek.

Óvatosan szétfeszítette a kis bugyit és a selyemre ráírta az én nevemet és a magáét. De néhány könnycsepp azt is áztatta.

Másnap elutazott, anélkül, hogy találkoztunk volna, és nem is láttam soha többé. A lenge, habos kis nadrág, a dedikációval és a könnyek nyomával, ruháim és könyveim közt elkeveredve, hosszú-hosszú évekig mindig ott volt valahol a bőröndjeimben. Sem azt nem tudom, mikor, sem azt, hogy hogyan történt: valamelyik, bizalmammal visszaélő hölgylátogatóm fölhúzta és távozott vele.

(Befejezése következik)