2014. december 7., vasárnap

TAVASZY SÁNDOR: Bucsecs

(A Déli-Kárpátokban)

... Azt mondom, hogy a hegyeknek lelke van, és hogy a hegyek bizonyos lelkiséget tükröznek. Vannak világos, derűs hegyek, amelyek szinte ujjongnak örömükben. Ilyen például a Nagykőhavas. Vannak olyanok, amelyek csupa sötét titokzatossággal, valami tudatalatti sejtelmességgel fogadnak ölükbe, mint az Ünőkő. Vannak nyugtalan, szeszélyes hangulatú hegyek, mint a Bihari-hegyek.
A Bucsecsnek is megvan a sajátos lelkisége. Talán egyike azoknak az erdélyi hegyeknek, amelyek leginkább és a leghatározottabban fejezik ki a lelküket. Akármelyik oldalról és bármelyik csúcsát néztem, mindig a nyugodt, közömbös, ereje és nagysága tudatában fölényes hegynek a benyomását nyertem. Láttam Bukarest felől jőve, amint Sinaia és Busteni felett feltunt hatalmas, meredek csúcs, a Karajmán. Sötét, sűrű fenyvesek övezik körül napfényben ragyogó havas ormait. Láttam nyugati oldalról, ahol a legmagasabb csúcsa, az Ómul, ez a valóságos ernberfej bámult le reám nagy sztoikus nyugalommal, mintha kérdezte volna, miért zavarom szenvedélytelen békességét. A legtöbbször azonban nem is kérdez semmit,  annyira közönyös az egész való világgal szemben.
Szerkezeténél fogva nem is lehet más, mint ilyen. A Kárpátok kialakulásával felgyűrt irtózatos tömegű jura-mészikő a rendíthetetlen alapja, amelyre a krétakori tenger iszonyú hullámverése durva konglomerátumot helyezett, mint valami összevissza tört padok egymást követő, folyton emelkedő sorát. Ez annyira sajátos, hogy geológus barátaimtól azt tanultam, hogy a szakirodalomban egyenesen »bucsecsi konglomerátumnak« nevezik ezt. Durva és kemény; minden részében úgy össze van cementezve, mintha az örök életre készült volna építőanyagul. Hiszen maga a Bucsecs is, mintha a titánok építették volna égi lépcsőzetnek.
Konglomerátum-sziklák - Babele. Fotó Balogh Ernő
A Bucsecs nagyszerű csoportozatát a Tömösi-szoros és a Törcsvári-hágó öleli körül. Amaz a Prahova völgyébe, emez pedig a Dimbovica síkságaira vezet át. Mind a kettő a Barcasági-medencéből indul ki. Ennek a medencének a peremén épült a brassói Fellegvár, tovább a rozsnyói vár és még tovább Törcsvár. Századok homályába vesző emberi szenvedések és küzdelmek történetéről beszél itt minden kődarab, amely a Bucsecs kemény oldalfalaiból szakadt ki, s mint követ szállott le annak magasságából, hogy tanúja legyen annak, hogy mit művel idelenn az ember.
A Bucsecst megközelíthetjük Törcsvárról is, Rozsnyóról is. Két különböző jellegű vár. Törcsvár a régi német lovagrend romba dőlt várának helyén épült még 1377-ben. A brassóiak építették a fenyegető török veszedelem ellen. Nagy Lajos királyi várrá tette. II. Ulászló Brassónak adta, megfelelő zálogösszeg ellenében. II. Rákóczi György adta át véglegesen. A háborús nagy idők elmúltával Brassó ismételten odaajándékozta királyi személyeknek. Legutóbb Mária román királynénak ajánlotta fel, aki egyik legkedvesebb tartózkodási helyévé tette, s különösen néprajzi becsű bútorokkal és egyéb  felszerelési tárgyakkal olyan szépen berendezte, hogy ma valóságos és gazdag múzeum.
Fáradságosabb és nehezebb az út a Bucsecsre, ha Rozsnyóról indulunk ki, azonban a sok szépség megéri a fáradságot és a nehézségeket. De, hogy még több fáradságban legyen részünk, menjünk fel előbb a rozsnyói várba. Jó lesz ez előzetes gyakorlásnak.
Valóságos »parasztvár«. A Keresztény-havas nyugati előhegyén, a város felett mintegy 150 méter magasságban épült. Alapja a három oldalról megközelíthetetlen meredek sziklakúp. Eredetileg királyi vár volt Zsigmond király alatt, 1427 körül került a rozsnyóiak birtokába. Ők adták meg a várnak azt a paraszti alakját, és ők szabták meg azt a sajátos stílusát, amely ma jellemzi. Mikor legelőször láttam, és bejártam, akkor olvastam Löns Hermann Az ordas c. regényét. A peerhobsteli parasztvár képe kísért, amint végigjártam a vár minden részét. Hányszor menekült ide az egész lakosság, magával hozva állatait, minden javait. Házakat, kamrákat, színeket, istállókat építettek a tágas előudvaron, a követelő szükség szerint. Sokszor oly hosszú időre kellett berendezkedniük, hogy akárcsak a harmincéves háborúban a peerhobsteliek, kénytelenek voltak a vár területén templomot, papi lakást és iskolát építeni. A sziklakúp keleti oldala oly tágas, hogy itt kertek és legelők voltak. Mély kútja még ma is ép állapotban van, bár forrását az évszázados törmelékek elzárták.
Nem lehet mély meghatódottság nélkül járni a várat. Mennyi iromba fal, idétlen bástya, toldott-foldott házikó és kamra, a falakon futó folyosó, leshely és védőhely mindenfelé, de mind a váratlan szükség által diktált építmény, és ennek megfelelő józan paraszti ízlés szerint odacsapva. És milyen szorongatott, de fegyelmezett  élet folyhatott itt, sokszor hosszu hónapokon át, míg az ellenség otthagyta. Még Báthory Gábor is megostromolta, s szégyenkezve vonult el a falai alól.
A történeti és természeti végzetesség szorongató érzésével telik meg a lelkünk, s jól esik ismét leszállani a dohos, romladozó falak közül a szép és tágas város házsorai közé.
A délutáni órákban vagyunk, igyekeznünk kell, ha Bucsecs első nagy padozatát el akarjuk érni. Szász talyigán megyünk, míg tudunk. Itt vagyunk a Vidombák völgyében. Ez a sebes vizű patak szedi össze a Bucsecs nyugati oldaláról lefutó vizeket. Ennek a mentén haladunk. A virágos völgyben sokáig kísér a civilizáció. A rozsnyói villamosmű áramvezető drótjai tűnnek fel mindegyre, majd hatalmas duzzasztóhoz érünk, ahol a nagy esésű vidombáki patak vizét gyűjtik, s a turbinákhoz vezetik. Emberekkel alig találkozunk, de elég hogy kezük nyoma mindenütt ott van, hogy halmozza az ellenségeskedést szító haszon javait. Mi pedig most előlük menekülünk. Elég volt az Ős-Kaján rabszolgáit nehéz rabságukban látni.
Már szürküledik, mikor átlépünk a Malajest-patak völgyébe. Hatalmas bükkerdőben, majd még hatalmasabb fenyvesben haladunk, sokfelé kanyargó nagyon meredek ösvényeken. Ránk is omlik a nagy sötétség, majd megered az eső, de jó brassói turista barátunk biztosan vezet, villanyos zseblámpáink fénye mellett. Meg-megriadunk, amikor egy-egy omlásos sziklafal szélén haladunk. Zúg a patak, de még jobban zúg az erdő, suhog az eső, és még jobban suhog a szél. Képzeletünket szabad szárnyalásra engedjük, s így időnként a medve brummogását is, sőt a farkasok vonítását is véljük hallani. De ilyenkor már semmitől sem fél a természetjáró lélek. Mintha ősi életösztönök ébrednének fel a lélek tudatalatti világából, amelyek nemcsak bátorrá, de elszánttá is teszik a különben elnyomorodott és elgyávult városi embert. Most már nincs értelme a félelemnek, az akarat megacélozódik, hiszen magunkra vagyunk hagyatva, nincs emberi védelem, és nincs városi oltalom. Az ilyen helyzetben kitermel az emberi lélek magából minden készséget és leleményességet, amely védelmet ígér. Megmámorosodik a sötétségtől, s még nagyobb sötétséget kíván, hogy azt is legyőzze a lélek világosságával.
Szöges bakancsaink alatt csattognak a kövek, s lelkünk mélyén csodás virtusok ébredeznek és nőnek; szeretnők, ha démonsereg jönne szembe velünk, hogy harcra kerüljünk velük, mert győzedelmes, harcos kedvünkkel már alig bírunk. A lélek rejtelmes világa tele van ismeretlen erőkkel, amelyeket csak a helyzet és az alkalom tud kiváltani. 
Ez az egész félelmetes feszültség azonban boldogan oldódott fel, amint az 1600 m magasságban a malajesti cirkusz-völgyben megpillantottuk a szász Kárpát Egyesület menedékházának apró ablakaiból kiszűrődő apró világosságot. Elszánt bátorságunk odalett, harci kedvünk lelohadt, s most már ismét fény- és otthonszomjas lélekkel gyorsítottuk lépteinket, hogy már egyszer ott legyünk. A tenger-sötétségben két kis ablak parányi fénye hívogatott, s mi azt szerettük volna, hogy amilyen mértékben közeledünk feléje, úgy jönne ő is elibénk. De nem jött, hanem mintha még inkább távolodott volna. De egyszer mégis ott vagyunk. Nem kell zörgetni, hogy ajtaját kinyissák, mert nyitva van, s mintha minket várna, dúdol a tűz a kandallóban, s kellemes otthoni meleg ölel körül minket, sötétségből jövő, ázott lelkeket.
Turista törvény, hogy a menedékházak ajtóit még éjszakára sem szabad bezárni, hogy a menedéket keresők akadályozás nélkül fedelet és védelmet találjanak. A menedékházak Mindenkié, s valóban, aki ilyen elhagyott helyeken jár, meg is tudja becsülni annak minden javát. Itt eltűnnek az emberi küllönbségek. Itt nincsenek első- és másodrangú állampolgárok, nyelvi és faji különbségek. Mindenki azon a nyelven beszél, amelyet a teremtettség révén az Úristen adott neki. Öregasszony fogad, s különös rendelkezés és kérés nélkül hozza a forró teát, s odakészíti a szárító fogasokat a kandalló köré. Mintha éppen minket várt volna, úgy bánik velünk. Vár is mindig valakit.
Kedélyes beszélgetés folyik, amikor geológus barátunk felfigyel. Mi zúg odakünn? – A patak – hangzik a felelet brassói barátunk ajkán. A geológus csodálkozik. – Hát nem nyelte el a hegy a patakot? – Aztán megtanuljuk, hogy van is oka a csodálkozásra, hiszen egyenesen szabály, hogy a mészkő alapú hegyekben alig van víz. Csak az esős nyárnak köszönhetjük, hogy az itt-ott még havas partú patakban van. Míg a vulkáni eredetű hegyek és a kristályos kőzetekből épült tömbök tele vannak bővizű patakokkal és forrásokkal, a mészkő alakulatok vízszegények, a dolinák, mint valami kielégítetlen iszákosok, minden folyadékot magukba szívnak.
Mielőtt éjszakai nyugodalomra térnénk, még egyszer kinézünk és nem bánjuk meg. Az eső elállt, az égbolt kitisztult, s a teljes hold csodás fénnyel ezüstözte a különben is ezüst fényű hegyeket. A malajesti cirkuszvölgy, egyike a legszebb erdélyi cirkuszvölgyeknek, olyan pompásan ragyog, hogy nem győzünk gyönyörködni benne. A lépcsőzetesen emelkedő oldalfalak mintha megnőttek volna, titokzatosan emelkednek az égbolt magasságáig. Alattuk pedig minden oldalon sejtelmes fénylő árnyékok játszadoznak, mintha évmilliók mélyéből feltámadt volna minden élet, amely különben a kövületekben alussza örök álmát. Az amfiteátrumszerű völgy kőpadjain mintha megszámlálhatatlan tömegek ülnének, himbálóznának, aszerint, amint az égbolt nagy filmjén peregnek a drámai cselekmény egyes eseményei.
Az éjszakai pihenés után ragyogó szép augusztusi reggelre ébredünk. Gyorsan megmosakodunk a havas martú patakban, s ugyanolyan gyorsan készen vagyunk a reggelivel, s indulunk a cirkusz oldalán kerengő ösvényen, mindig fennebb és fennebb. Hosszú órákon át kígyózunk, miközben még gyopárt is szedünk. Ezeknek az emelkedő ösvényeknek magas pontjain tűnik ki a Maláj esti-völgy nagysága és nagyszerűsége. Átmegyünk a Buksoj 2492 m magas csúcsán. Útban az Omul-csúcs felé, egyik pihenőnk alkalmával nagyszerű látványban van részünk. Lenn mélyen a Barcaság, a Cenk, Brassó eltörpült kicsiny világában gyönyörködünk, amikor egyszer lábaink alatt sötét felhők gyűlnek, gomolyognak, megzendül az ég s irtózatos eső és jég zúdul reá az imént tisztán látható tájra. Mi a felhők felett napfényben fürdünk, mialatt lábaink alatt mélyen elborult sötét kárpit fed be mindeneket.
Sok pihenés után egyszer csak mégis  fenn vagyunk a Bucsecs legmagasabb csúcsán, az Omulon. A lapos tetőn, hogy még magasabb legyen, egy ember formájú sziklatömb áll, mintha óriások helyezték volna utolsó lépcsőül az ég felé. A javított mérések szerint 2517 méter magasságban vagyunk. Kicsiny menedékház támaszkodik a sziklatömb oldalához, mintha félne, hogy különben leseprik innen a vad barbár szelek. Körüljárjuk a csúcsot, majd estére behúzódunk a két szobából álló házikóba. Kiderül, hogy hűséges gondozója előttünk nem régen tért vissza Rozsnyóról, s úgy ellátta a menedékház kamráját, hogy itt még válogatni is lehet. Olyan vacsorát ad, hogy a brassói Koronában sem kaptunk volna különbet, és olyan árban, amely alatta maradt a brassói áraknak. Magunkban vagyunk, nincs senki más vendége a háznak. Hajnalban arra ébredünk, hogy a nyitott ajtón két bőrig ázott természetjáró lép be. Hóvihar érte utol őket, amely még most is dühöng odakünn. Hamarosan kiderül, hogy besszarábiai oroszok, s méghozzá vegetáriánusok a jámborok. Meleg takarónk alatt majd kiráz mindnyájunkat a hideg, amikor látjuk, hogy hátizsákjukból zöld uborkát vesznek elő, s ázottan-fázottan sózzák és eszik. Egyik barátunk nem is tudja megállani, hogy reájuk ne szóljon, dörmögő hangon, románul: Cereti ceaia! Kérjenek teát!
Reggel, víz hiányában, frissen esett hóval mosakodunk, s rövid reggelizés után búcsút veszünk orosz barátainktól, s dühöngő hóviharban megindulunk déli irányban, le a Jalomica-völgybe. Amint lefelé szállunk, lassanként a hó elhagy, majd a havas eső is, de a zuhogó záporesőtől addig nem szabadulunk, míg bakancsainkban is nem zubog az esővíz. De azért törhetetlen jókedvvel élvezzük a négy-öt ágban zúgó patakok vízeséseit s az egész tájnak sokféle szépségét. Mikor már sokalljuk az esőt, behúzódunk egy-egy szikla alá, s derűsen valljuk utunk jelszavát: Jó nekünk Uram, itt lenni!
Kilátás a Jalomica-barlangból. Fotó Balogh Ernő
Egyszer aztán mégiscsak lenn vagyunk a híres Jalomicai-barlang melletti menedékházban. Regényes vidék. A völgy mélyén a patak hirtelen összeszorul, s mintegy 100 méter magas sziklafalak között vágtat tovább. Ahol a falak összezáródnak, a patakon túl keskeny ösvényen fölérünk egy hatalmas barlang gótikus kapujához. A barlang lábánál zúg a Jalomica vize, a kapuval szemben a magas sziklákon felfelé fenyők díszlenek. Bemegyünk a barlang óriási szájába, amely oly nagy, hogy a kalugyerek kis temploma, körülötte pedig apró házikóik mind jól elférnek benne. A barlang belseje felé a nagy kupolás előcsarnok el van falazva, s csupán egy kis ajtón át lehet bejutni a barlang mélyébe. A barlang körül mindenütt szakállas, hosszú fekete reverendás kalugyerek forgolódnak. Juhtenyésztéssel, gazdálkodással foglalkoznak. De a messzi vidékek népe mint híres búcsújáró helyet nagy kegyelettel keresi fel a barlangtemplomot, s ilyenkor a végzett szolgálatokért szívesen osztja meg földi javait alázatos kalugyer testvéreivel.
Megnézzük a templomot, amely misztikus homályával a kegyesség borzongató érzéseit ébreszti bennünk. A mysterium tremendum minden megrázó erejű élménye ragadja meg lelkünket, különösen, ha részleteiben is kezdjük nézegetni azokat az ábrázolatokat, amelyek a templom falát kívül is, belül is díszítik. Az ördögök iszonyatos elképzelésekben jelennek meg, amint az embert különféle ravaszsággal tőrbe csalják. Az orientalizmus sajátos kegyessége nyer kifejezést itt minden képben: a bűn nem személyes rossz, hanem természeti hatalom, amelyet az ördögök gyakorolnak, az ember tehát csak szegény üldözött szolga. A felelősség nem az embert terheli, hanem az ördögöt, ezért nem minőségi változásra van szüksége, hanem az ördög hatalmától való szabadulásra.
Egy öreg kalugyer veszi a kulcsát, s megnyitja a barlangba vezető kis ajtót, majd ismét reánk zárja. Még halljuk, hogy megrángatja a lakatot, vajon pontosan becsukódott-e. El lehet képzelni, hogy nem kellemes helyzet: bezárva lenni egy vad barlangba. Széjjelnézünk, s megindulunk. Síkos falépcsők vezetnek mindenütt a magasból alázuhanó patak mentén. Ahol fordul az út, ott fordul a patak is, s minden fordulójában hatalmas és mély tavat képez. Úgy zúg a vize, hogy egyetlen szót sem tudunk váltani, némán haladunk előre, apró gyertyák és villanylámpák gyér világa mellett.
Vannak barlangok, különösen a cseppkőbarlangok, mint a meziádi vagy komarniki, amelyek megragadó, nyugodt szépségükkel töltik be a lelket. Ez a vad, szakadékos, rendetlen barlang azonban minden kellemetlen és rossz érzést felfakaszt a tudatalattiból, mintha valami kelevény mérges gennyje fakadt volna fel bennünk. Természetesen fokozta ezt a sok rossz érzést az a tudat, amely folytonosan ébren volt bennünk, hogy egy elhagyott, zord világ közepette, le vagyunk lakatolva ebben a rettenetes mélységű és magasságú barlangban. Még barlangkutató barátunk is kedvetlenül rázza a fejét, s kifelé parancsol minket. Szívesen engedelmeskedünk. Az öreg kalugyer nagy tisztességtudással készen állott az ajtónál, s az első jelre kinyitotta azt és kibocsátott önként vállalt börtönünkből.
Ismét napfényben vagyunk, s az Isten szabad kék ege néz le reánk. Ő, milyen öröm volt ez. Elhagyjuk a barlangtemplomot, átmegyünk a Jalomica hídján, szép fenyvesekből körülvett tisztáson haladunk át. Most látjuk, hogy itt is vannak apró kalugyerházak. Egyiknek a tornácán szép, tekintélyes külsejű, hatalmas nagy szakállú öreg kalugyer áll. Mintha Szent Miklós, vagy Szent Vazul, vagy valamelyik keleti szent állana előttünk. Mély meghajlással üdvözöljük, mire áldást osztó kézzel int felénk.
Éjszakai pihenés után, már harmadik bucsecsi napunkra ébredünk. Talán a legfáradságosabb ez volt. Csodaváró lélekkel mindent látni akarunk, ami itt még látható. Visszatérünk a Jalomica völgyén, majdnem feleútig, majd keleti irányba vesszük utunkat, hogy elérjük a Bucsecs harmadik nagy csúcsát, a Karajmánt, amely Busteni és Sinaia felett emelkedik ki s uralkodik a Prahova völgye felett. Ha tudjuk, hogy ez a csúcs is 2496 m magas, akkor elképzelhetjük, hogy nem kis fáradságot jelentett ennek a megmászása is.
Láttuk a jégárak, a gleccserek munkáját, amint ágyukban lépcsősen zökkentek, s irtózatos törmeléktömeget hordtak lefelé. Láttuk azokat a száguldó viharoknak kitett gerinceket, amelyeket a vad szelek addig martak, míg különös figurák alakultak ki. Itt vannak sorban, a nép által elnevezett »babelék« (vénasszonyok), amott pedig a több méter magas valóságos gomba alakú sziklák. Ezeknek árnyékában pihentünk, és ebédeltünk. Közben összevissza barangoltuk ezt a tetőt is. Több helyen volt alkalmunk szemmel látni a gleccserek elsatnyult késői unokáit, a több éven át jéggé fagyott, már megfeketedett havat, amint egy-egy mély völgyben észrevétlenül hökken és zökken lefelé.
És máris itt vagyunk a Karajmán-csúcson. Itt állunk a hősök emlékére emelt 58 m magas és többszáz villanykörtével felszerelt, vasbeton kereszt alatt, amelyet a völgyben elhelyezett kapcsolóval az éjszakai órákban felgyújtanak, úgy, hogy a Prahova völgyében vágtató nemzetközi és más vonatok utasai sokszor láthatják azt sejtelmes fényben ragyogni.
Kitárul előttünk a széles Prahova völgye, s Predeáltól Sinaiáig látunk, és gyönyörködünk; élvezzük a magasságok minden örömét és felszabadító erejét.
Aztán megindultunk a Nagy-Zsepi nevű 4-5 órás szakadékon lefelé, míg elérjük Busteni-t, ahonnan az első vonattal visszatértünk Brassó városába.

[Forrás: Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek. Alapkiadás: 1938. (A 2003-as kolozsvári újrakiadás nyomán)]

2014. december 3., szerda

TAVASZY SÁNDOR: Szkerisórai-jégbarlang

(Az Erdélyi-Érchegységben)


Egy csepp égbolt a jégbarlangból (Ferenczi Tibor)
Forró nyári napon indultunk el Enyedről, hogy több napon át végigbarangoljuk, a Detonáta-Albrudbánya-Topánfalva útvonalon, az Érchegységet. Utunk végső célja a Szkerisórai-jégbarlang volt.

Nehéz volna ennek az útnak leírni minden részletét. Nagy volt a társaság, kedves, sőt bájos, de nehézkes, sokféle igénnyel, vággyal, tervvel megterhelt. Alig mentünk valamit, már pihenni vágytak. Itt elemózsiáztunk, amott fürödtünk. Itt megálltunk, amott vártunk; itt vásároltunk, ott elveszítettünk és kerestünk valamit. Tövisiek, enyediek, gyulafehérváriak együtt, hol ajánlották kóstolásra borukat, hol pedig versenyre keltek, hogy melyiké jobb, aztán összevesztek, döntőbírót kértek, és kibékültek, végül is mindig vidám szívvel kelve útra. Mindezek ellenére is estére megérkeztünk Abrudbányára.

Itt felszedtük abrudbányai és zalatnai barátainkat, s így még jobban megnépesedve indultunk tovább. Útközben többször elveszítettük Gruzda Jánost, aki az egész Aranyos mentét le akarta festeni. De mindig megtaláltuk, s mindig egy-egy új képpel gazdagabban, folytattuk utunkat végső célja felé.

Mindig fennebb haladtunk az Aranyos mentén. Elmaradt Topánfalva, elértük Szekatúrát. Itt a társaság egyik legszelídebb férjtagja, feleségétől távol, több társunkkal elhitette, hogy a falu magyar neve »Hitvesfalva«. Így érkeztünk meg még kora délelőtti órában Albák nevű faluba, már nem messze az Aranyos eredetétől, majd pár kilométer út után Szkerisórára. A falut elértük ugyan, de milyen messze van még a hegy és a barlang.
Először is döntés elé kellett állítani a nagy társaság minden tagját: Ki vállalja a forró napsütésben a 8-10 kilométeres utat 4-500 méteres folytonos emelkedéssel? – A pontosan feltett kérdés már magában ijesztő volt, hát a még a sok kilométer és utolsó helyen a forró napsütés és az emelkedés, amely sok szuszogást, izzadást és sok verejtéket jelentett. Természetes  hogy kisebbségben maradtunk, a nagy többség inkább vállalta, hogy az árnyékos cserfák alatt őrzi a hátizsákokat, és előkészíti a késői ebédet.

A Girdaszáka-patak mentén mentünk jó ideig, míg egyszer kezdődött a kapaszkodás a meredek kígyózó úton felfelé. A déli verőfényes oldalt egy percre sem hagytuk el, a nap pedig úgy égetett, hogy egymásután vetünk le magunkról minden kabátot, melegítőt és végre az inget is, hogy aztán csupasz hátunkat és mellünket vörösre égesse az áldott nap. Csak most jut eszünkbe botránkozni, hogy egy jégbarlang nem lenn, árnyékos, sötét völgyben, hanem fenn, magas hegytetőn rejtőzik. Ezzel a logikával nem tudunk kibékülni. Csupán az biztat, hogy ebből a nagy melegből a nagy hidegbe megyünk, mert, ahol jég van, ott hidegnek is kell lennie, tehát mégis van a természetben is valami logika.

A nagy melegben alig vesszük észre, mily szép virágos kaszálókon kígyózik ösvényünk. Meg-megállunk, s visszanézünk, elgyönyörködünk az Aranyos folyásában, amely már mindenütt elérte a fenyőövet. Igazán szép látvány a kanyargó víz a sötét fenyves erdők alatt.

Sok kerülés, kanyargás után végre feltűnik a vágottas erdő, amelyen még mindig igen hosszú út visz végig. Végre mégis fenn vagyunk a hatalmas erdő árnyas útjain. Elérjük és hamarosan el is hagyjuk a menedékházat, amikor vezetőnk jelenti, hogy itt van a barlang.

Az első benyomásunk olyan, mintha egy óriási beomlott bánya tárnája tátná felénk száját. Valójában egy hatalmas dolina, amelynek mélysége 200 méter, átmérője átlag 20-25 méter, amely azonban lefelé mindinkább tágul, A sötét fenyves erdőtől körülvéve, úgy el van rejtve, hogy ha valaki úgy járna itt, hogy nem tudna róla, könnyen bele is léphetne egy önfeledt pillanatban. Így is azonban, amint megállunk iszonyatos szájánál, bizony félelem fog el beletekinteni.

Hamarosan magunkra szedjük már kabátjainkat, sőt előkerülnek a téli lélekmelegítők is. Már a szájánál alaposan megváltozott a levegő hőmérséklete.

A keleti oldalfala kopár sziklás, alig van rajta valami növényzet. A többi falak azonban be vannak nőve apró bokrokkal, kórós növényekkel, sőt virágokkal is. Fennebb lankás, lennebb mind meredekebb, sok helyen a falak egyenesen függőleges vonalban esnek alá a mélységbe.

Sokáig készülődünk leszállani. Valahogy úgy érezzük magunkat, mint akinek nagyon hideg vízbe kell bemenni. Különböző ürügyekkel élünk, hogy várunk, míg lehűlünk, míg hozzászokunk a hűvösebb levegőhöz stb. A tulajdonképpeni ok azonban az, hogy irtózunk rálépni az első lépcsőfokra, amely hol a sziklafalba van vágva, hol pedig kemény fából készítve hozzá van erősítve a sziklához. De már megindultunk, megyünk mindig lennebb és lennebb, míg egyszer lent vagyunk a dolina aljában.

Tulajdonképpen három része van a barlangnak. Az első a dolina alja, ahol vastag hórétegen haladunk végig. Következik a barlang bejárata, amely hatalmas kupolás csarnok, mindenütt sima, jégfalaktól körülvéve. Ennek az alja gyönyörű simára csiszolt jégpálya, ahol pompásan lehetne korcsolyázni. Szeges bakancsainkkal alig is tudunk végigtopogni rajta. Ezt követi a harmadik rész, amelyet megközelíteni a legnehezebb, mert a sima jégtükör befelé lejt. Leülni és úgy csúszkálni sem tanácsos, mert így még nehezebb a fékezés, s úgy megindulhatunk, hogy soha napvilágot többé nem látunk. Biztos járású vezetőink a jégbe vágott nyomokon támogatnak lefelé, arnig biztos ponton megállhatunk. Itt nyílik meg tekintetünk előtt a sok csodás látnivaló. Villanylámpák és fenyőgyantából készült mécsesek világánál szemlélődünk. Sokféleképpen lehet elképzelni a nem mindennapi   látványosságot. S legszívesebben valami agyondíszített barokk oltárhoz hasonlítanám azt, amit láttam. A jégoszlopok, mint valami szárnyas angyalok állanak egymás mellett és egymás mögött. A cseppkőbarlangok sztalagmitjaihoz és sztalaktitjaihoz hasonló képződmények jobbról is, balról is. Az egész kompozíció kisebb-nagyobb kristályos jégcsapokkal van díszítve. S ha már az oltár hasonlatnál maradunk, az egész terem olyan, mint egy apszis, amelyet oldalt a sötét mélységben gyökerező és az ismeretlen magasságba futó széles oszlopok tartanak.

Csak későn vesszük észre, figyelmeztetésre, hogy ennek az egész csodálatos, ragyogó jégképződménynek a bal oldalán egy mély árok húzódik, amely valószínűleg a barlang még fel nem fedezett mélyebb alagsoraiba vezet. Valószínűnek látszik, hogy itt, ahol szemlélődünk, a nagy mélységű barlang legmagasabban fekvő feltérségén állunk, amely alatt talán még szélesebb és kiterjedtebb csarnokok rejtőzködnek.
Nehéz volt ide leszállani, de még nehezebb innen ismét kimászni. Ha nem lenne körülöttünk annyi önként vállalkozó vezető, akik jó borravaló reményében segítenek rajtunk, alig is tudnánk a saját erőnkből kijutni. De végre ismét a jégpályán vagyunk, ahol még elgyönyörködünk annak hatalmas jégboglyáin, aztán tovább haladunk, míg ismét a külső tér havas részében tapodunk.

Sok gyönyörűségben volt részünk, s mégis, a sok ismeretlen, fenyegető veszedelemből kijutva, megkönnyebbült lélekkel sóhajtunk fel, s örvendünk, hogy ha még oly magasan is felettünk, de látjuk Isten szabad egét.

Rajtunk a sok kabát, viharkabát, kiskabát, vékonyabb és vastagabb lélekmelegítő, s mégis didergünk, s reszketve haladunk felfelé a sok lépcsőn, s alig várjuk, hogy már ne csak a szabad eget lássuk, de ismét érezzük a nap forró erejét és melegét.

Sokáig nem kívánjuk levetni a sok melegítő ruhát. Egy ideig még felöltözötten magyarázgatjuk a jégbarlang keletkezésének okát, sokféle elméletét, de egyikben sem tudunk megnyugodni. Tudósok dolga.
Alkalmas kilátópontról egy ideig elgyönyörködünk még Bihar-hegység csúcsaiban és vonulataiban, majd sietve megindulunk lefelé, reánk váró barátaink közé.

Mennyivel könnyebb is most az út! A hideg barlangban jól lehűltünk, hozzá alaposan megéheztünk. Most nem kellett biztatás, vitt a hegy, vagy a tehetetlenségi erő, de vitt az öröm is suhogó szárnyakon, hogy annyi szépet láttunk, s boldogok voltunk, hogy úgy megtelt a lelkünk a szeszélyes és csodás alkotó természet gyönyörűségeivel.
A hosszú út azonban ismét úgy kimelegített, hogy mire leértünk, néhányunkat hiába csalogattak a frissen sült flekken édes illatával, előbb alaposan lemosakodtunk az Aranyos hideg habjaiban. Igazi epikureistáknak bizonyultunk, akik csak mértékkel fogadják az élvezetet, s arra is előbb rákészítik testüket és lelküket.

Másnap Abrudbányán vásár volt, ahol a Mócvidék népe találkozik. Igazi móc sokadalom ez a vásár, ahol a falusiak cserélik terményeiket, beszerzik apró szükségleteiket, de főként egymással találkoznak. A nagy szétszórtságban élő falvak népeire nézve igazi ünnepi alkalom. Meglátszik ez már az öltözetükön is. Legények, leányok, de az öregebbek is díszesen kiöltözve, szertartásosan sétálgatnak a sátrak sorai között, gyönyörködnek minden apró látnivalóban, érdeklődnek minden hasznosnak látszó tárgy után. Itt is, ott is csoportosulnak, s a havasi ember tárgyilagosságával és fölényességével vitattkoznak, értékelnek és ítélkeznek a különböző portékák fölött A sokféle vásári cikk között feltűnő, hogy mennyi háziszert árulnak, így különösképpen valami fekete gyökeret, amelyet ott a vásárlók szeme előtt habosra reszelnek, pálinkába tesznek, s úgy ajánlják, mint sok modern készítményt, amely a világ mindenféle betegsége ellen jó, csak meg kell próbálni. 

Lepedőkre teregetve különféle olvasnivalók sorakoznak. Legtöbb a szentek életével foglalkozó építő füzet, de vannak kalandos történetek, álmoskönyvek, szentképek. Másutt bádogból készült feszületek, különböző nagyságban, némelyek színesre festve. Aztán csillogó gyöngyök, gyűrűk, gyűszűk. Mindennek van bámulója, vásárlója, mert az ünneplő nép színes csoportokban úgy kavarog és kereng, mintha bizony otthon senki se maradt volna.

Egv élő darab abból a természetből, amelynek gazdagságát napokon át élveztük. Nép és természet, természet és nép úgy illenek egymáshoz, mintha az Úristen egymás számára teremtette volna őket.

Forrás: Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek. Alapkiadás: 1938. (A 2003-as kolozsvári újrakiadás nyomán)