VLAGYIMIR SZOLOUHIN: A szépséges Adigené (6)

Bármilyen szerény magasságot is ostromoljon az ember, a kiképzést - se az elméletit, se a gyakorlatit - nem úszhatja meg. Szerzőék, s mindenek előtt a fiatalok szorgalmasan tanulták a csomókötés különböző technikáit. Hogy miért? Íme...

Szabad, de nem „tiszta" mászás előtt álltunk. Nem szándékoztunk kampókat és mászólétrákat használni, de kötelekkel biztosítanunk kellett magunkat. Hát ezért tanított meg minket Alekszandr Alekszandrovics csomót kötni. A csomókat rendeltetésük szerint három csoportra osztotta. Két kötélvég összecsomózásának eredményeként keletkezik: az egyszerű csomó, a takácscsomó, az árboccsomó és az akadémikus csomó. A kötél végéhez vagy közepéhez kell bekötni magunkat, így jön létre: a vezetőcsomó, a bulincsomó, a kettős bulincsomó és az úgynevezett kapaszkodócsomó, amelyet kezdetben Prusik-csomónak hívtak svájci vagy osztrák származású alpinista feltalálójának neve után. Később azonban a Nyugat előtti hajbókolással folytatott harc éveiben „lefokozták", és most csak kapaszkodócsomónak nevezik.

Valóban furfangos csomó. Az alpinista miután segédkötéllel hozzákapcsolta magát a biztosítókötélhez, szabadon mászhat felfelé, és közben a kezével a szükséges mértékben tolja a csomót is. A Prusik-csomó fölfelé könnyen és szabadon csúszik. De ha az alpinista lezuhan, akkor teljesen rászorul a kötélre, nem csúszik le, meg sem mozdul. Mesélik, hogy maga Prusik egy buta hiba miatt halt meg a kötélen. A kötél és a közte lévő hegymászózsinór hosszabb volt a karjánál. Mikor lezuhant, az általa kieszelt csomó rászorult a kötélre, és kifogta zuhanását. A levegőben lógva azonban nem tudta elérni karjával a csomót, hogy odahúzódjon a sziklához, rákapaszkodjon, és folytassa a hegymászást vagy leereszkedjen. Hosszú idő elteltével találtak rá függő állapotban. A csomó azonban nem bomlott ki.

Egész nap, nemcsak az edzéseken, hanem a táborban is bulincsomót, kettős bulincsomót, árboccsomót, takácscsomót, akadémikus csomót és Prusik-csomót kötöttünk. A lányok gyorsabb felfogásúaknak bizonyultak nálunk, hamarabb megjegyezték a csomókat, ujjaik fürgébben mozogtak a mi nehézkes ujjainknál. Minduntalan hozzájuk fordultunk segítségért...

Miután a tanfolyamon résztvevők alaposan elsajátították a hegymászás alapelveit, jöhetett a sziklára kapaszkodás is.

A mi szikláink gyakorlósziklák voltak. A legvalóságosabb nehezen megközelíthető sziklák, de egy könnyebb kerülőút is vezetett rájuk. így az elöl haladóknak, akikre a biztosítás kötelessége hárult, nem kellett alsó biztosítással menniük, hanem egy ösvényen másztak fel, és hamarosan fölénk kerültek a kötelekkel.

Fent a biztosító rádobja a kötelet egy megbízható sziklafokra, és valamivel lejjebb megáll. A kötél egyik vége leugrik, a másikba a biztosító kapaszkodik, miközben a lábával is megtámaszkodik. Lent beköti magát a másik alpinista, és kezdődik a sziklamászás. Amilyen mértékben emelkedik a hegymászó, a biztosító úgy rövidíti a kötelet, hogy majdnem teljesen megfeszüljön. Zuhanás esetén az alpinista fennakad a kötélen, amely rá van akasztva a sziklafokra, a biztosító pedig erősen tartja, néha még a biztonság kedvéért a vállán is átveti, úgy engedi a hóna alá. Csak az ingadozást kell elkerülni, azaz a sziklán egyenesen a biztosító felé kell haladni. Ha félrehajolsz, könnyen beláthatod, akkor zuhanáskor nemcsak egyszerűen fennakadsz a kötélen, hanem a kilengés mértékében el is repülsz, hintázni fogsz, de az is előfordulhat, hogy még neki is ütődsz a sziklának.

Pruszik csomó

Ez a felső biztosítás lényege De mit tegyünk, ha nem gyakorlósziklákkal állunk szemben, az útvonal ismeretlen, nincsenek kerülőutak és ahhoz, hogy az egész felfelé mászó csoport biztosítását megszervezzük, először egy alpinistának kell felmennie? Akkor azt mondjuk, hogy alsó biztosítással indul el. Képzeljük el az alpinisták akcióit ebben a helyzetben. A csoport megáll egy téren, ahol ha nem is kényelmesen, de mindenesetre állni lehet. A felfelé menő beköti magát. Lent erősen fogják a kötelet.. Néhány méter után sürgősen sziklafokot kell találni, amin átvetheti a kötelet. Átdobja rajta, balra fordul, és megint fölfelé megy. Ha most lezuhan, akkor fennakad ezen a sziklafokon (lent erősen tartják a kötelet). Nem is szabad tőle három méternél magasabbra távolodnia. Ha lezuhanna, három métert repülne a sziklafokig és három métert utána, azaz összesen hat métert. Ez még nem veszélyes. De tízméteres repülés esetén a biztosítókötél a fennakadás pillanatában eltöri a bordákat. Tehát az alpinista egyik sziklafoktól a másikig mászik fölfelé, amíg ki nem választja a megfelelő terepet, ahonnan a csoport többi tagját már a célszerűbb felső  biztosítással  biztosíthatja.  Aztán minden kezdődik elölről...

A biztosítók első csoportja felment, és ledobta nekünk a köteleket. Mindössze nyolc mászóutat tettünk meg, amelyek egyre nehezebbek voltak.
Alekszandr Aiekszandrovics odalépett a számomra teljesen simának tűnő sziklafalhoz, és bekötötte magát.
- A biztosítás kész? - kiáltotta fölfelé.
- Kész. 
- Elindultam!
Ezt már mozgásban kell kiáltania. S utána rögtön indulnia kell. Ugye egyetértenek velem abban, hogy ha valaki azt kiáltotta, hogy „elindultam", nincs más tennivalója, mint nekivágni. Ha elkiáltottad magad, hogy „elindultam", nem állhatsz egy helyben, és nem toporoghatsz határozatlanul. Ha elindultál, hát el is indultál.

Alekszandr Alekszandrovics felnyújtotta a kezét, és megtapogatta a szikla felszinét, egy ideig megvasalt cipőtalpával kaparta a sziklalapot, aztán hirtelen fél métert emelkedett. Másik lábával a nem létező dudorokra támaszkodott, megint emelkedett, karjaival átölelte a sziklát, és még mielőtt alaposabban szemügyre vehettük volna mozdulatait, már ott is termett a biztosító mellett, és leoldotta magáról a kötelet. Mindössze két perc alatt tette meg azt a tíz métert, amely a harmadik mászóútnak volt kijelölve.
Egyik kiáltás a másik után hangzott fel:
- A biztosítás kész?
- Kész.
- Elindultam!...

Alekszandr Alekszandrovics Kuznyecov, a kiváló sportoló, aki megjárta a legnehezebb mászóutakat, az úgynevezett „hatosokat", bevallotta, hogy egyszer rémület fogta el a sziklafalon. Nem is annyira megrémült, mint inkább határozottan megfogalmazódott benne: mit keresek én itt? Mi az ördögnek jöttem ide erre a falra? Miért nem vagyok otthon, a melegben, a könyveim között, és főleg vízszintes felületen? Ha életben maradok, többet sose mászom sziklafalra...
Később természetesen mindez elmúlt, és újra elindult a hegyekbe, „hatosokat" tett meg a rá jellemző ügyességgel, technikával és állóképességgel.
-  Mit jelent a „hatos"?- kérdeztem Alekszandr Alekszandrovicstól.               :
-  Hát mondjuk, hogy nyolc napot sziklafalon - felelte nyugodtan Alekszandr Alekszandrovics.
-  Hogyhogy „nyolc napot sziklafalon"?
-  Sziklafalon kilencven-száz métert haladunk előre egy nap alatt, összesen viszont hétszáz-nyolcszáz métert kell megtennünk.
-  Hát a pihenéssel, alvással, evéssel mi lesz?
-  Mindent a sziklafalon csinálunk. Kampókat verünk be, hozzákötjük magunkat, és függeszkedve alszunk. Vagy ha akad egy megfelelő bevágás, akkor arra ülünk. Vagy függőágyat feszítünk ki.
-  Négyszáz méteres mélység fölött?
-  Ez eszünkbe sem jut.

Csoportunkból csupán egyetlen kislánynak kellett szüntelenül leküzdenie félelemérzését. Nem egyszerűen csak a sziklamászóút nehézségeit, hanem félelmét is le kellett győznie. Ezt mindnyájan észrevettük. Olja Troickaja maga sem szégyellte bevallani, hogy fél a magasban. Mégis megtette az összes mászóutat. Felülkerekedett félelmén, de nem szabadult meg tőle... 
Legjobban a saját lányom miatt aggódtam. Alekszandr Alekszandrovics nekem is és Óljának is célzott rá a fűlejtők és törmeléklejtők után, lehet, hogy nem jöhet velünk az Akszájra és még kevésbé hegyet mászni. Akkor megéri-e neki, gondoltam magamban, kínlódni ezeken a sziklamászóutakon? Tudtam, hogy Olga sejti Alekszandr Alekszandrovics kétségeit, aki kívülről figyeli viselkedését. Két lehetősége volt arra, hogy megakadályozza Olga útját a magaslatra. Formálisan megtehette, hogy ne engedje hegyet mászni, mivel még nem töltötte be a tizenhatodik évét, hivatalosan ugyanis tizenhét éves kortól fogadnak el alpinistának. Az is megeshet, mint ahogy elő is fordult már, hogy előzetes megállapodásuk szerint a tábori orvos meghallgatja, megvizsgálja, és megtiltja a hegymászást. Panaszkodni pedig, ahogy mondják, nincs kinek. Hegymászás elölt kötelező az orvosi vizsgálat.

Látom, amint Olja a kötél végéhez lép. Ez az első mászó-útja. Bekötötte magát. Rácsavarodott a karabiner. Nem túl magabiztos hangocskáján felfelé kiáltotta:
-  A biztosítás kész?
A világjáró szibériaihoz hasonló, szakállas Vologya válaszolt neki, hogy igen.
-  Elindultam! - kiáltotta Olga, és az éles sziklavájatokba. párkányokba kezdett kapaszkodni eddig csak tollhoz és a pianinó billentyűihez szokott ujjaival. Mindannyiunk, de különösen Olga keze-lába tele lett kék-zöld foltokkal és zúzódásokkal. Első sziklán tett mozdulatából kiderült, hogy leggyengébb pontja a keze, amely őszintén szólva semmire sem alkalmas. Ujjaiban megvolt a kapaszkodóképesség, de az erő hiányzott belőlük. Bár a szabály arra utasít, hogy a „lábaddal haladj", gyenge kézzel azonban mégse jutsz rhesz-szire. Amikor a helyében bárki megkapaszkodott volna egy sziklabevágásban, hogy felhúzódzkodjon, és emelkedés közben még segítette is volna magát lábának vízszintes irányú nyomásával, akkor Olga egyedül a lábára kényszerült támaszkodni. A kősíkra ráfeszülve (arccal feléje fordulva) bakancsával a sziklát kaparta. Így keresett sokáig lábának támaszt, ujjhegyével hosszú ideig tapogatódzott kapaszkodási lehetőségek után kutatva, miközben keze-lába elfáradt az erőfeszítéstől. Az első mászóúlon egyik csapattársunk kerek, sziklarepedésben nőtt arcsabokorra bukkant. Jobbról kerültük meg. Ehhez a jobb lábunkat, amennyire csak lehet, oldalra és kicsit felfelé kellett nyújtanunk, és akkor egy majdnem tenyérnyi széles párkányra támaszkodhattunk vele. Kitűnő kiugrás, jobb támaszt elképzelni sem lehetne. De a láb ilyen kinyújtott helyzetben elerőtlenedik. Sehogy másként nem tudtuk rá áthelyezni testsúlyunkat, csak ha fokozottan igénybe vettük a karunkat is. Eközben a hasprés any-nyira megfeszült, hogy izmaink majd megpattantak. Egy ilyen manőver nemcsak meghaladta Olga erejét, hanem a kéthónapos, operáció utáni varrat miatt is megvalósíthatatlannak tűnt. Amint ez várható volt, sokáig üldögélt a szerencsétlen bokor alatt. A szakállas Vologya türelmesen várakozott, miközben felülről figyelte. Ő tanácsolta neki azt, hogy próbálja balról megkerülni a bokrot. A sima sziklafelületen három centiméter széles hasadék húzódott vízszintes irányban, de kis emelkedővel. Ez a három centiméter elég ahhoz, hogy szöges bakancsának peremét beleillessze, és továbbmenjen. Igaz, hogy kapaszkodnia nem is nagyon volt mibe. De ezt csak mi képzeltük így lentről. Olga valamiféle dudorokat és parányi repedéseket fedezett fel, amikbe legalább ujjhegyeit beledughatta.

Kipirulva, véresre zúzódott kézzel, de első győzelmétől boldogan ereszkedett le föntről.

(Folytatjuk)