2018. május 28., hétfő

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (3)

Várna. Várnai magyar sirhalmok. A régi csatatér. Gondolatok.

Ulászló mauzóleuma Várnában
...Várnába érkezvén, fáradságos utam után első napon magam kipiheném, de másnap első gondom vala a magyarok sirhalmait meglátogatni. Kimenve az erősség északi kapuján, alig pár száz lépésnyire egy lejtős, szűk lapályka nyílik, melyet balra a devini tó, jobbra a Balkánról folyó hegyfok véd, mig szemközt és jobbra a szelíden de folyvást emelkedő partoldalakat zöldelő bokrok és fák sűrűn borítják be. Ezen lapályos helyen domborodik a tizenöt magyar testhalom, mint megannyi sir domb. Nem szükséges kalauz, hogy őket fölismerd, ha kebledben magyar szív él, dobogni fog hozzájok közelítvén, ha nem él, alakjuk is mutatja, hogy régi sirdombok. A hely, hol emelkednek, bokrok által nincs benőve, tisztás az, a Magyarország felől jövő szél gondosan megsöpörgeti, s azon tiszta kavicsról és számtalan csigaházról ítélve, mely valamennyit elborítja, azt kell hinnem, hogy a tenger hullámai által felnyomott tó vize néha-néha el szokja özönleni. Némelyiken itt-ott száraz kóró leng, jele, hogy itt az idegenben senki nem gondol velök, mert azon egy pár tövises vadrózsát, mit néhol láték rajtok, nem honleányi kéz, hanem a gondos természet, e közanya ültette, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk. Emlékül róluk egy marok földet hozék el, és egy pár érczdarabkát, kétségkívül valamely magyar vitéz pánczélának töredékét, mit keresni sem kell, oly bőven hever a föld színén.
Mint a keresztyénségnek Calvariája, az izlamnak Medinája, a családoknak temetője van, úgy vannak a nemzeteknek szent mezői, hova fiai búcsúban méltán járnak, mert ott őseik martyrságot szenvedtek. Érezni látszik a föld maga az emberek halálát, mert a sirdombok nemde testének megannyi seb-daganatai gyanánt kelnek-e? Meghalni fájdalmas dolog, s kétszer fájdalmas meghalni győzelem és dicsőség nélkül s eltemettetvén idegen országban, válni ekkép a halál örökös számüzötteivé. Ki ültetne itt sírjaikra virágot? Ki siratná itt meg az ellenséget ? Kinek volna itt szent az idegen bajnokok pora? Ki bírná itt nagy lélekkel a szerencsétlenség e helyét emlékjellel megörökíteni ? Sőt az itt eltemetettek századok óta érezni kénytelenek hamvaikat tapodtatni ép azok által, kiktől meggyőzettek, mig övéik a távol hazában róluk megfeledkezének, a történetírókat és a költőket kivéve, kik a feledékeny népek késő háláinak egyedüli tolmácsai.
S a várnai sirhalmokban nyugvók iránt a történet sem igazságos. Kik adott esküjöket megtörék, méltán lakolának, így szól az, és nem helytelenül, ha az eseményt pusztán erkölcsi szempontból tekintjük. Valóban, ha ok és következmény, erény és jutalom, bűn és lakolás közti kapcsolat a közéletben nem mindig szembeötlőleg nyilatkozik, meg kell vallani, hogy itt a bűn és büntetése kézzelfoghatólag jelent meg, s alig mutat föl a világtörténet hasonló példát, hol azon hibáért, mit egy nemzet elkövetett, érette az oly rögtön nemzetileg is lakolt. A keresztyén és muzulmán becsület s szóhűség mérkőzött ez esetben a világ szine előtt, s a diadal és annak minden következménye a muzulmánoké lőn. Mert ne feledjük el, miképen itt a magyar nép nem saját nevében, hanem mint a keresztyénség képviselője s megbízottja szerepelt, a római szentszék adta elébe a szabályt, ő magát csak ahhoz alkalmazta…
Most itt lévén, e siratatlan sirhalmoknál, mélyebben átvizsgálám az eseményt, s úgy találám, hogy bár a dráma egyes személyeit alárendelt indokok vezérelheték, a magyar nemzetet egy magasb kötelesség érzete lengé át, s ha harczra szállt, azt azért tevé, mivel hivatásának tekinté védeni a keresztet a félhold, Európát Ázsia s a nyugati civilisátiót kelet pusztító hóditói ellen. Úgy, hogy ha a szószegés terhe nyomja is e sirokat, az olyan teher, mint a márványlapé, mely teher ugyan a sirdombon, de a melyre egyszersmind a megholtnak érdemei, s nagy, bár szerencsétlen vállalatai arany-betűkkel följegyezvék. Ne feledjük, s Európával se engedtessük feledtetni, hogy a magyar itt nem mint magyar, de mint európai polgár vérzett el, úgy is kevés szolgálat az, mit Európának azelőtt és azután nemzetleg teheténk.
Hét napig időzém Várnában, s nem mulaszták el egy napot sem ez árva sirhalmokat megtekinteni. Ez volt az én mindennapi bucsújárásom. úgy tekintém magamat, mint a kit a sors ide azért vetett, hogy a nemzet nevében teljesítsem a kegyelet e szomorú tisztét. Ki tudja, hol ér bujdosásimban engem is a halál? s hamvaimnak is jól fog esni, ha hazámfiai közül valaki egykor meglátogatja.
Egyszer este menék ki e virágtalan halmokhoz. Csendes, széltelen este volt, az ég szép tiszta, s a vidéket gyönyörűen világitá meg a bús hold. A völgyet mint egy fekete kőfal, — mint e temetőnek kőfala, — kerité körül a hegyláncz, melynek két vége két bástyaoromként áll a zúgó tenger hullámai felett, melyek a távolban sötéten csillogdogáltak. Rajtok elszórva vitorlás hajók lebegtek, megannyi rémek, melyeknek árboczmécsei mint néző szemek ragyogtanak felém. Előttem az erősség fehérlő fala nyúlt el hosszan, mögüle a városbeli karcsú minaretek emelkedtek a légben magasan, mig balra a devini tó habzott, megvilágítva a halászok fáklyáitól, kik ezeknek fényével halakat fogdostak. Leülék egyik testhalomra, s a szerencsétlen csatának gyászos emlékeibe elmerülök. Látám a fölviradott tiszta őszi reggelen mint öltözik fényes pánczélába a fiatal király, s
mint esik ki apródja kezéből az ezüst sisak, midőn azt átnyújtaná, mint vonakodik megbokrosodott paripája őt hátára venni, mert érzi, hogy rajta a halálba megy, mint szakgatja meg egy hirtelen kerekedett vihar a magyar zászlókat. A számra kis, de bátorságban nagy magyar sereg a völgyben lenn várja a csatát, s felülről a hegyoldalból mint egy felhőszakadás omlik rá, előbb tizenötezer lobogó fehér ruháju ázsiai lovag, s midőn ez visszavereték, hatezer zöldkabátos lovag váltja fel, újabb erővel, de nem több sikerrel. Később, több órai harczolás után, a számosabb ozmanság megdönti előbb a magyar sereg jobb, majd bal szárnyát is, de a nagy Hunyadi János, középen állva, mint a mérleg súlypontja, most annak, utóbb ennek vivén hatalmas karja segedelmét, a törökök kénytelenek lőnek megfutamodni. Az ifjú király vitéz is, bátor is lévén, már addig türelmetlenül áll a helyen, mit neki a csataterv és rangja kijelelt, s ekkor harczvágyát épen nem fékezhetvén, s lengyel testőreitől is a dicsőségben részvételre izgattatván, űzőbe veszi a futamlókat, s Amurát táborához érve, kis erővel a janicsárok még pihent tömegét támadja meg, s azokat kezdetben megrendíti, de ezek magokat újra rendbe szedvén, a csata csak dühösebb s vérengzőbb lőn, a király hívei rakásonkint hullanak a nyilak záporaitól, őt az ellenségtől már senki sem választja el, egy bárdütésre lova összeroggyan, s ő melléje halva terült. Néhány percz múlva levágott fejét egyik dsidán, másikon a megszegett békekötvényt hordoztatá körül Amurát a hareztéren — a török hadsereg örömkiáltásai az eget verdesték, mert e győzelemben ők nem csak saját győzelmöket látták, hanem Allah-ét a keresztyének istene fölött. Ifjú volt Ulászló, még 21 éves sem, termetére magas, szépsége férfias, tekintete bátor és nyilt, dolgaiban munkás, érzelmeiben vallásos, föltételeiben állhatatos, kegyes ellenei, bőkezű minden iránt. Halála a nemzetre nagy veszteség volt. Most itt nyugszik korona és trón, sőt emlékjel nélkül, együtt nyugoszik hiv vitézeivel. De hol nyugszik? Ki tudja megmondani, melyik az ő sirhalma ? S körülhordozám szemeimet, ha vajjon nem találnék-e valami jelre, midőn az esti csend közepette egy zaj üté meg fülemet, s hátra tekintvén, a középső legmagasb halmon egy fehér alakot pillanték meg, mellette egy szürke lóval.
Valóban megijedtem. A holtak képeivel társalkodván, csaknem azt hittem, hogy a holt király alaka jelent meg nekem. De ez ijedtség csak egy perczig tartott, mert mihamar láttam az alakot fehér burnuszábán lovára felülni s mellettem a város felé szótlanul elügetni. Egy török utazó volt.
… A helyismeret hihetlenné teszi azon hadi tanácsot, melyben előző nap azon kérdés felett tanakodtak volna: el kelljen-e a csatát fogadni vagy sem? ha ugyan áll az, hogy az ozmánok nyomról nyomra követték a magyarokat, s este mindig ott tanyáztanak, hol a múlt éjjel a magyar sereg meghála. Várnához jutván a magyarok, itt nem tőlük függött a csatát el vagy nem fogadni, az kikerülhetetlen volt. Hátukban a tenger lévén, jobbukon a meredek Balkán hegysor, a völgyfenékből kivezető egyetlen északnyugati nyílást a török had tartá elfoglalva, s ha a magyar sereg puszta védelemre nem akart szorítkozni, utat vissza Magyarországra csak az ellenség táborán át törhetett magának. Okszerüleg tehát Hunyadit nem vádolhatni azzal, hogy véleménye volt a csataelfogadás; az kikerülhetlen szükség volt. Fontosabb kérdés az: a nemes lelkű Hunyadinak a kötött béke megszegéseben mi része volt? Vannak vélemények, melyek őt ellenzőjének állítják, de bár mint lett légyen, ha ő csakugyan megegyezék, annak okát ismeretes vallásos buzgalmában s a vállalat európai fontosságának fölismerésében kell és szabad keresnünk, s legkevésbbé azon ígéretben, miszerint a visszaszerzendő Bolgárország neki fogott adományoztatni. E gyanút meghazudtolja egész életpályája…

(Folytatjuk)

2018. május 25., péntek

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (2)

Hunyadi János szobra Várnában
Kimondhatlan örömet érzék, midőn egy szép hajnalban csónakom hintázva indult el Viddin tátongó, de ártalmatlan várágyui alól. Kedvező reggeli szél lengedezvén, a hajó vígan ágaskodott, mint egy kipihent mén, vagy inkább dagadó fehér vitorlájával hasonlított egy hattyúhoz, mely felfútt mellével s kiterjesztett szárnyaival úszik a hullámokon, fényes barázdákat hagyván maga mögött. A két török hajóssal nem válthatván szót, egészen egyedül érzem magamat, andalgásaimban senki sem háborított. Egyetlen ismerősöm volt a vén Duna, s ő mormogván, én gondolkodván, egymással mintegy beszélgeténk. Mellettem zúgó hullámai később hagyván el a hazát, és régebben ismervén azt, szólt nekem a jelenről és szólt a hajdanról; Pozsonyról, hol országgyűléseinken nyilván és titkon annyi történt, Esztergomról, mely a magyar keresztyénség Jeruzsáleme, Visegrádról, mely most rom, de egykor tanúja volt fejedelmeink fénykorának, Budáról mely magas ormáról epedve tekint át Rákos emlékezetes síkjára, Mohácsról, a nemzet e nagy temetőjéről, és Belgrádról, melynek bástyáiról örökös fényben ragyog felénk Hunyadi János hős alakja. Kell, hogy szeresse a Duna Magyarországot, ennek áldott térein s regényes hegyei közt folyva éli ifju és férfikorát, annak határain túl egy gyermek, még emlékezet, határain innét egy agg, már remény nélkül. Ezért magyar folyamnak kíván ő neveztetni, s ám nézzük hazánk térképét, és látni fogjuk, folyása rajta mi nagy tekervényeket csinál, hogy mennél később váljék el kedves földétől.
Utunk Nikápoly, Sistov, Rusztsuk és Szilisztria várai alatt vitt el, melyek romlottan szinte egy szebb múltat gyászolnak, s három napig sem kellett volna hogy utunk tartson, ha a szélvész több ízben meg nem gátol. Ilyenkor a veszély nemcsak abból állott, hogy a gyönge sajka elmerülhetett, hanem hogy a vihar az oláh partra vethetett ki, hol az egészségi őrök puskalövéssel fogadtak volna. Egy ilyen vihar elöl egyszer egy szigetbe menekülvén, ott egy napot és egy éjet tölténk. Hajósim a csolnakot szárazra vonván, tüzet rakának, s mivel kávét, czukrot, dohányt bőven hoztam magammal, keresztbevetett lábakkal mellé telepedének, s hol a kávét szörpölgeték, hol dohányozának, s ha mindezzel eltelének, ama török olvasót morzsolgaták ujjaik közt, mi nálok vallásos gyakorlat és időtöltés egyszersmind. A töröknek kevés szüksége van, ha kevés az, mivel bir, de nálánál egy faj sem ért jobban sem az élvezéshez, sem a nélkülözéshez.
Én pedig e szigeten különösen boldog valék. Csüggedt s borult kedélyállapotomhoz ép e robinzoni helyzet illett. Egészen bús merengéseimre valék szorítva. Követém a felhők könnyű utait magas röptűkben, hallgatám a hullámokban halászó sirályok panaszos hangjait, néha egy bokor zörrenése ijeszte fel, melynek ágain nem ismert vad tört keresztül, egyszer egy madár búgása voná magára figyelmemet, mely a fölöttem emelkedő terepély fa ágai közül szólalt le. Föltekinték, s im egy erdei madarat láték fészkében gunyasztani. Nemde e fa a te házad, gondolám magamban, és e szigetke a te hazád? Köröskörül vannak magasb hegyek, nagyobb erdők, kedvesb ligetek, lombosabb fák, s honnan van, hogy te hive maradsz e választott helynek ? Mert e fészekben költe ki tojásból anyád, belőle nyujtád ki pelyhes fejecskédet, tátott szájjal várva a mindennapi eledelt; ama közel két ág vala az első ut, melyen ifjú szárnyaid erejét megkisértéd, midőn felnőttél, innen távozál el a hajnallal s ide térél meg az esttel, itt ébrede föl parányi szived első szerelme, innen üdvözlöd daloddal reggel a napot, szóval e fa azon álláspont, honnan tekintve neked élet az élet, világ a világ, zöld a tavasz, szépek a csillagok, s e fészek azon hely, mit egykor te hagysz üresen, ha a kegyetlen vadász halálos golyója megtalált.
Bár szűk vagy kietlen legyen a hely, minden élőlénynek hona az, hol gyermek-, férfi- s aggkorát átélte, hol remélt, szeretett s a múltra később, életének estéjén, visszaemlékezett, hol munkált, hol küzdött, hol tervezett, hol örült ha boldog, és szenvedett ha szerencsétlen volt. Máshol mindenütt az ember egy utazó vendégnek érzi magát, hol, tessék vagy sem, nem fog állandóul maradhatni.
Ime hazámtól alig választ el nehány napi utazás, már is kezd téli dermedtségéből lelkem fölengedni, s a gerjedező honvágy életre költendi a honszerelmet, mit szivemből kiholtnak lenni véltem. Valóban üldögélve hintázó csolnakomban, szemeim akaratlanul is mindig azon felhőket kisérik, melyek Magyarország felé sietnek, s füleim mintegy hallgatóznak, mit mond a hús szellő, mely onnan északról jő. Amazok által üzenni volna kedvem barátaimnak, emezek által hirt várok ismerőseimtől.
Negyedik napon szállék ki Szilisztriában, mely, mint Viddin is, Bolgárországban van, hol egy khánban (csárda) mind azon kényelem várakozék rám, mit egy török vendéglő nyújtani szokott. Ha gyertyát kértem, a boltba, ha kávét, a kávéházba, ha húst, a mészárszékbe, ha gyümölcsöt, a piaczra, ha kenyeret, a sütőhöz utasitának, szobám ablakán nem volt üveg, csak deszkapalánk, ajtómon nem volt zár, csak kilincs, s minden bútor egy lejtősen fekvő deszkázatból állott, min ültem, feküdtem s takaróztam — miután hoztam magammal takarót.
Természetes, hogy másnap reggel sieték e keletileg puha fényűzésből odább utazni, egy fakószekeren, mely annyiban remekmű vala, hogy az egészben egy vasszegecske sem találtaték, vastag kerekei pedig, küllők nélkül s egy-egy fatőkéből kivágva s kilyukgatva, hasonlitának a római diadalkocsik izmos kerekeihez.
Mint a hajós halad nyomtalan tengeren, úgy utazánk mi három napig ösvénytelen vidékeken, a sűrű erdők s ligetek tekervényein át. Vig kocsisomnak, ki, mint egy erdei madár, örökké fütyült vagy dalolt, nem volt homályos emlékezetén kívül más kalauza, mint nappal a nap, este és hajnalban a ragyogó csillagok. Nem kétlem, hogy bár hányszor tette ez utat, mindig más és más nyomon járt, a szerint, a mint lovainak ösztöne történetesen vezette, s a mint szundikálásából itt vagy ott fölébredvén, újra beletalált az el-eltévesztett irányba. Ha emlékezetem nem csal, e három nap folytában csak három rongyos falucskát látánk, melyek e vadonság közepette mint ugyanannyi magános remetelakok leptek meg. Körültünk szép és kies volt a természet, de vad, szilaj, sötét tekintetű, a levelek zöldje eleven, de haragos, a fák sudarak, de öregek, kérgesek, a tövisek hosszak, mint egy-egy tőr, a dús növények néhol összefonódtak, mint egy sűrű háló; bokor, csalán, rózsatő, gaz, s az élő fák minden fajai a legnagyobb rendetlenségben nőttek egymás mellett, szóval, itt minden azon ős állapotában volt, melyben a teremtés napján hagyatott. A műveletlen mezőség dús zöldje sok helyeken napégette kopár foltokkal tarkítva lévén, hasonlított egy zöld szőnyeghez, mely megkopva és szakadozva van; az itt-ott domborodó halmok a legjobb bort teremnék s a legszebb kilátású mezei lakoknak helyei volnának, de ők a világ kezdete óta folyvást várják a munkások s az építők kezét; a hegyek magas ormaiban, a regényes völgyek édes csendében, az erdők fáinak lombjaiban és lugasai hüsében ember nem, csak isten szelleme maga gyönyörködik, ő látta e tölgyeket nőni, s csak ő látja őket elrothadni. Midőn aztán néha a lovakat pihentetni a rengetegben megállapodánk, — mert az erdők árnyéka volt zöld sátorunk, hol enni vagy hálni megtelepedőnk, — és feküdve a gyepen megtapintám a fekete termékeny földet, s az óriás fák vastag, számos ágaiból s derekának gyűrüzeteiből igyekvém kibetüzni a sok századokat, mik óta ezek vagy hevernek parlagon, vagy csak a madaraknak termik vad gyümölcseiket, kimondhatlanul bús gondolatokba merültem, hogy istennek ily roppant áldása ezer évek óta használatlanul hever. A jóságos isten ekképen kitárt, de senkitől nem élvezett gazdagságaival, olyan, mint a bőkezű és szives házi gazda, ki terített asztallal nyugtalanul várja vendégeit, minden készen van, — igen, századok, ezredek óta készen, — de a vendégek nem érkeznek.
Ámbár, vetém magamnak ellen, élvezetlennek kell-e mondani a természet szépségeit azért, hogy azokat ember nem élvezi? Nem a természet gyermekei-e az élő állatok is? S nem boldogabbak-e azok távol az emberektől? Fölnézék a fák terepély ágaira, s megrakva látám számtalan fészkekkel, mikben a madárfiak háboritlanul élnek. Köröskörül százféle madárhang zengedez, mint egy nagy harmónia. A vércse sivit, a harkály kopogtatja a fák oldalait, a szalonkák fütyülnek, a kakuk, az erdők ez oraculuma, beszél, a sas méltóságosan lebeg a légben, az apró madarak seregesen röpülgetnek, mint kilőtt nyilak, itt-ott egy ágbogas szarvas jelenik meg, büszkén tekintvén maga körül a szabadban, mely az ő birtoka, a bokrok homályain át néha egy róka arany szőre villog ki, a nyulak ijedve futkosnak, természetes, hogy félnek az emberektől, kiket nem ismernek, az apró, kedves mókuskák, mint e társaság komédiásai, utánozhatlan szökeléseket visznek végbe, fákról fákra szállani látszván, midőn a megszámlálhatlan sokaságu erdei tarka pillék a zöld fűre leseregelnek, virágágynak gondolnád őket, s midőn szárnyra kelnek, azt hinnéd, a virágok repülnek fel. De van a dolognak egy erkölcsi fontos oldala is. Lényeges különbség van azon erkölcsi benyomás közt, melyet elménkre egy pompásan vad, és egy szorgalom által művelt vidék tesz. Abban járva közelebb érezzük magunkat istenhez. Ennek bája s rende a halandó emberi erőre, annak vadon, de kies s nagyszerű tekintete egyenesen a teremtő hatalmára emlékeztet.
Utamban e vad tájon keresztül semmi baj nem ére, bár Szilisztriában ismételve figyelmeztetének: utonállók ellen pisztolyaimat töltve s mindig felvonva tartani. Hogy haramiáknak a vidék alkalmas, tagadni nem lehet, néhol oly homályos szorosokon s oly bokorsűrükön menénk, vagy inkább törénk át, hogy a lovak elől s szekér mellől karjainkkal kelle az egymásra boruló bokrok vesszőit kétfelé hajtanunk, a kicsapástól behunyással óva szemeinket, s ilyenkor, megvallom, az utonállók eszembe jutának. Kinek se keze nem szabad, se szeme nem nyilt, hisz az kész áldozat. Azonban harmadnapon találkozánk minden haramiánál veszélyesb rémmel, melynek nincs karja és megragad, nincs szárnya és röpül, nincs fegyvere és megöl, nincs szeme és tekintete borzasztó, melynek hiában állsz ellent, csak úgy menekedel meg tőle, ha elfutsz. 
Már késő este volt, s kocsisom is s én is szundikálánk ülőhelyeinkben, engedvén lovainkat magukban haladni. Utunk egy szűk torkolaton vitt, mely mellett jobbra és balra egy meredek s magas partoldal emelkedett, elborítva százados tölgyfáktól, melyeknek sűrű ágai egymásra áthajolván, előlünk az eget is elfödék. S midőn egy hirtelen görbülettel utunk egy sik térre kifordult, egy borzasztó világosság mindkettőnket fölriaszta, lovaink fúni, hortyogni, kapálni, ágaskodni kezdenek, s alig volt annyi időnk a dűlő szekérből leugorni. Előttünk mint lángtenger hullámzott egy égő erdő, legalább ezer ölnyi szélességben, vastag oszlopokban eresztgetve fel kéklő füstgomolyokat, miken a pattogó szikrák mint villámok czikáztak keresztül. Fölséges látvány volt ez, de iszonyatos. Balra egy bokros tér már egészen tűzben volt, s égő ágai a szél által hajtogattatván, hasonló volt egy lángoló tóhoz; középen az izzó fák ropogással dőlvén alá, parázstűzzel boriták el a földet, mely szinte égni látszott; itt-ott a távolabb eső fák még zöldeltek, mig mások tetőtől talpig egyenesen állva égtek, mint megannyi óriási fáklyák. Ha valami, ez hasonlított az égő pokolhoz, s a kép annál tökéletesb volt, mivel a nyers fák sustorgó sirásai a kínlódó lelkek jajgatásait utánozták, mikhez járultak a fölijedt s ide-oda szállongó erdei madarak kiáltásai, rivalgásai, üvöltései, s a világtól undorodó baglyok keserves huhogásai, és még a négylábú állatok bőgése, melyek, a félelemtől kergetve, hol el, hol visszanyargalóztak, nem tudván sem azt, hol a veszély, sem azt, hol a szabadulás.
Nekünk is nagy munkánkba került a megfélemlett lovakkal a veszedelmet kikerülni, annyival inkább, mivel az úton, melyen jövénk, visszatérni nem lehetett, a szél a tüzet épen arra kezdvén hajtani. S midőn végre biztos helyről szemlélhetők a roppant égést, a kocsisomtól kérdém, ki fog annak gátot vetni? Ő az égre mutatott. Eleinte azt hivém, a borúlátót érti, melyből esőcseppek már kezdtek hullongani, de midőn ismételve »Allah«-t nevezé, akkor értém, hogy e nép mindent istentől vár, s igy e pusztításnak vége csak akkor lesz, midőn ő annak valamiképen véget vet.
Másnap ismét békével folytatók utunkat, s ha én még mindig nem tudám elmémből kivetni a szörnyű látványt, török fanatista kocsisom azt bizonyosan elfelejté.
Bár még nem volt alkalmam látni a valóságos török életet s világot, teljesen benne érzém magamat, s ennek főképen három oka volt. Egyik török kocsisom folytonos szemlélete, ki törökül beszélt, török öltözetben volt, s törökül énekelt, ha ugyan éneknek lehet mondani egy nemét az ordításnak, melyben uralkodó a torokhang, de a mely kezdetben bármi kellemetlen, később akaratlanul is megragadja a lelket. Nem csoda, mert hiszen mintegy látni, miképen a keletieknél a hang a vesékből darabokban szakadoz ki. Ha a mi éles dalaink a torokból jönnek s a hallgató fülébe mennek, az ő erőteljes dalaik a szívből jönnek s egyenesen a szivbe is mennek.
Másik ok a mienkkel ellenkező azon keleti szokás, miszerint ki itt fejével igent billent, az nem-et, s ki fejét rázza, az igenlés-t jelent. Parányi dolog magában, de e napközben annyiszor előforduló s nekünk mindig felötlő szokás minduntalan arra emlékeztet, hogy nyugat embere vagyok, s most keleten járok, hol mindennek más, többnyire a mienkkel ellenkező jelentése van. Harmadik ok volt ama szép, fehér kő-kutfőkből csergedező források látása, melyek e vadonságban oly kellemesen leptek meg. Ez már egészen keleti szokás, hol a viz szent, az is, melyet a pap meg nem szentel, hol az nemcsak szomjat olt, de az áhitatnak is egy részét teszi. Rendesen e forrásoknál állapodánk meg; a lovak pihentek s legeltek, törököm mosdott és imádkozott, én pedig merengtem és elmélkedtem. Ki nem mondhatom, lakatlan vidékeken mi jól esik a vándornak egy ily kútfő megpillantása. Az utas nem ismeri a kegyest, ki a víztartót épité, mint a ki épité nem ismeri az utast, ki annak friss vizével égető szomját oltja; azonban ők egymással lelki viszonyba lépnek. A világ végéig mennyi hálát arat egy ily névtelen kutalapitó, porló hamvaira mennyi áldás száll, miket az égben egy angyal az örök könyvbe bizonyosan feljegyez, és jótéteményeihez, miket életében az tőn vagy nem tőn, hozzáadja ezeket, miket holta után ő tenni meg nem szűnik. Mi egyszerű, mi kedélyes, mi hasznos, mi erkölcsileg becses eszme; éreztetni a vándorokkal, hogy volt, ki a vadonban róluk gondoskodott, italt nyújtani azoknak, kiket nem ismerünk, hálát ébreszteni az emberek szivében, s emlékezetünket áldatni az idők végéig.
Elvégre a negyedik napon egy hegyhátra feljutván, kocsisom felém fordult, ostornyelével kelet felé mutogatván. Odapillanték, s eleinte csak a sötét s terhes fellegek tömegét láttam, úgy hogy néhány percz telt bele, mig a fellegektől az alattuk hömpölygő komor hullámokat meg tudám különböztetni. A mit láttam, az a Fekete-tenger volt. Még magasbra jutva, egy tágas öböl nyílt meg előttem, melyet két hegysor mint két bástya fogott közbe. Utána feltűnt egy vár, azután egy kerített város, melyből nehány hegyes minaret nyúlt ki, — ez volt Várna.

(Folytatjuk)

2018. május 23., szerda

SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (1)

Az alábbi sorok egy két kötetes irói memoár részét képezi, amelynek szerzője nem más, mint a forradalmi Kossuth-kormány egykori belügyminisztere, aki az utolsók közt hagyta el 1849. augusztus 24-én Magyarországot (Törökország irányában), hogy emigrációba vonuljon a szabadságharc fegyveres leverése után. Előtte azonban, Orsovánál még elásta a Szent Koronát – ezért indítja onnan tanulságos úti élménybeszámolóját, amely 1870-ben látott napvilágot Pesten, Ráth Mór kiadásában. (Szemere Bertalan az emigrációban felesége megmentett vagyonából élt, különböző vállalkozásokkal próbálkozott, de sikertelenül. Kilátástalan helyzete megviselte idegeit, s kitört rajta az elmebaj. Felesége, megmaradt barátai kegyelmet eszközöltek ki számára, de már csak élőhalottként térhetett haza 1865 januárjában. Élete hátralevő részét Pesten, elmegyógyintézetben töltötte, ott is halt meg 1869. január 18-án.)

*

Orsova 

Házi bánat utazóvá, bujdosóvá tesz

Isten hozzád hazám véghatára,
Isten hozzád szép Orsova,
Látlak még, de látlak utoljára,
Titkos bú űz tőled tova.
Mit ér nekem, hogy benned születtem,
Szerelmim ha mind beléd temettem?

Meződről fölveszem még e füvet,
Földedről ez utolsó port,
Azért tőlem im e sóhajtást vedd,
Ezért könnyem, mely szivből forrt;
Ti maradtok erdők, bérczek, hegyek,
Száműzésbe csak én magam megyek.

Sirva megyek s zokogva haladok,
S velem halad a vén Duna,
Zúgnak, búgnak a kékellő habok,
Bennök mintha búcsú szólna,
Mit elhagyunk ketten, az a haza.
Soh’sem térünk többé belé vissza.

Vissza, Duna, óh hiában vágyol,
Végkép itt hagyod szép hazád.
El kell válnod Pozsonytól s Budától
S a bércztől, hol állt Visegrád,
Nem sokára folyam megszűnsz lenni,
S fogsz nagy tenger sírjába ömleni.

Hazán kívül rám hasonló bú vár.
A mi voltam mind nem leszek
Sem barát, sem rokon, sem honpolgár,
A nagy világban elveszek,
Szánandó az, ki bujdos hontalan.
Honán túl mert mindenhol maga van.

Efféle gondolatokkal vala lelkem eltelve, midőn a gőzhajóról Orsovánál kiszállék, s egy szekeret fogadván, az a határon átvitt, efféle hús gondolatokkal valék eltelve, mert hontalan vagyok én is, de bennem száműzve nem a polgár, hanem az ember van.
Öt év előtt apámat vesztém el, aztán anyámat, ki a legszeretőbb anya volt, aztán testvéremet, a szép s fiatal nőt, sógorom őt kevés hetekkel élte túl, s gyermekük Iréne, a kis angyal, utánok mihamar elhervadt, mint a zöld ágacska elhervad, midőn maga a fa kidőlt. Kivülök még egy rokonom vala, az öreg Eszter, apám nénje, ez is elhalt, mintegy nem akarván elmaradni halálban sem a kedves társaságtól, melyhez az életben tartozott. Ámbár ő a legidősb vala közöttük, halála nekem csaknem a legfájdalmasb volt; hiszen őt ismerém legrégebben, aztán ő volt utolsó reményem, ő az utolsó szál azon virágbokorból, mit én családomnak neveztem.
A kedves, a szelid, a tisztes öreg! Még most is ott látom vánkosokkal kipárnázott ősi karszékében, a mint mellette a gömbölyű asztalon egy gyertyaszál pislogott s nagy pápaszem segedelmével a bibliát estenkint olvasgatta, a tékozló fiú, a roppant Góliát, az erős Sámson, a pásztor Dávid történetét, — a mit mi többiek a szentirásból tudánk, azt mindnyájan neki köszönhetők. Ő volt a ház
királynéja, papja és birája. Minden házi bajt, pört és patvart ő intézett el, ő, a kimerithetlen szelidségű, ő, aki soha nem haragittathatván meg, mindent képes volt kiengesztelni, ő, ki előtt apám meghajolt, kinek tanácsát anyám követte, ki legfelsőbb birája volt a házi urnak s cselédnek, vagy inkább a kinek ajkában az igazságot mindenki elismerte. Húsz év óta nem hagyta el egy perczre sem a ház körét; mint világában Isten mindig jelen van, úgy volt ő is mindig jelen hajlékunkban…

...Kezdém észrevenni, mintha a hazát nem szeretném oly forrón, mint szerettem azelőtt. Kezdetben családi búmnak tulajdonitám az egykedvűséget, mellyel sorsa iránt viseltetém, később kérdőre vontam enmagamat. Kérdém: hazád kevésbbé szép és áldott semmint volt?Nem, mindig szép, mindig jó. Vagy az nem tetszik benne, hogy benne és rajta, és körülte oly sok minden megváltozott? Meglehet, de minden esetre nem ok egy leányt nem szeretni azért, mivel viseletét anyja parancsai szerint változtatja. Vagy azért szüne meg lenni kedves, mivel arczán a szenvedés nyomait látod?
Ó épen nem, kit szeretünk, azt még belsőbben szeretjük, ha szenvedni szemléljük… Azonban mind ennek daczára érzém, hogy engem hazám ügyei kevésbbé érdekelnek, mig egyszer azon kérdést nem tevém magamnak: mi is az a honvágy? Ekkor mintegy megvilágosodott lelkemben. Nem szereted hazádat, mondám, mivel bírod, mivel nem váltál meg tőle soha ; hagyd el, veszítsd el és ismét fogod szeretni, csak a távolban fogod érezni, mi az az édes és fájdalmas honvágy…

...Eladtam a szülői házat s birtokot, a sírokat kivéve, mert e halmok bús termékei engem illetnek, aztán elhatározám magamban honomból magamat számkivetni, még pedig ha kell, örökre. Ily értelemben vagyok én száműzött. Megyek utazni, minden czél és vég nélkül, a merre a szelek fúnak a pusztákon, a merre a habok folynak a tengereken.
Én a világ számüzöttje vagyok; szüleim vagyonából csak a sírdombokat tartam fel magamnak, mert ez az én fájdalmam, s hazámhoz csak a jogot, — ámbár én abba visszatérni soha nem reménylek.

Január 15.
Oláh-és Bolgárország. Sajkán utazom a Dunán. Ős erdők képe. Borzasztó erdőégés.

Ki először lépi át kedves hona határát, azt véli, túl a határszélen azonnal egy új világot fog találni. Pedig nem ugy van. Csak az ország neve változik, de a természet ugyanaz. Fejünk fölött ugyanazon ég boltozata terjed, körültünk ugyanazon ismert hegyek sora emelkedik, ugyanazon sik terül előttünk, vezéreim ugyanazon csillagok, s kisérőm még mindig ugyanazon vén Duna, mely engemet, ki egy fakó szekérben mint egy bölcsőben ringatózom , tompa mormogásával elaltat, mint énekével dajka egy gyermeket szokott elaltatni.
Alig vetvén Turno-Szeverinnál Traján hires hídjának csekély omladékira egy futó pillanatot, csaknem behunyt szemmel utazám át egész Kis-Oláhországot; ez oly unalmas, kietlen, változatlan, egyhangú föld. Hol a nép nem szabad, ott a föld is műveletlen; e rongyos, tisztátalan emberek ép ez éktelen s a művelés minden bájaitól puszta földre illenek. Fél-fél napig utazánk, míg egy falut érénk, melynek apró házikói a földből mint megannyi vakondakdombok emelkedtek ki, amennyiben bennök a lakóhelyet a földben kiásott ür képezi, és csak a szalma- vagy nádfödél az, mi a föld szinén egy túrásként kidagad. E nép lakása egészen hasonló azon fecskékéhez, melyek a tóparti lyukakban laknak, a tónak képe a köröskörül terjedő sik, mely ha nem oly lapos is, de ép oly meztelen, s pusztaságát még csak a delibáb tündér alakai sem elevenítik meg. S mely ennyire sülyedt, e nép volna Róma Caesarainak s Trajánainak ivadéka, s ha csakugyan az, emlékezhetnek ama félisten-népre , mely a pompás Capitoliumban székelt, pirulás nélkül ?
Vasatlan taligámon oly lassan utazám, mint egy házas csiga, s ha ábrándaimba merülvén, legtöbbször mitsem tudtam mindarról, a mi körültem van s a mi velem történik, viszont ha fölébredék s látám magam előtt a végetlen pusztaságot, mint az unalom tengerét, elterülni, irigylém, mint ezelőtt soha nem, a fölöttem seregestül repülő madarak sorsát, melyek gyorsan átszállnak az örömtelen vidékeken, hogy annál tovább mulathassanak ott, hol a táj kedves és kies.
Végre, három napi utazás után, Viddinbe értem, mely a Duna bal partján és már Bulgáriában fekszik. Vár akarna lenni, de biz az omladék; a katonaság nem mint erősséget, de mint puszta emléket őrzi. Azonban rám némi benyomást tőn, mivel benne találkoztam elsőben a török néppel, élettel és szokással. Első gondom volt venni török sipkát (fez-t), hosszú csibukot, hegyes orrú papucsot, egy smyrnai szőnyeget, egy shál-övet, mibe egy tőrkést s egy pisztolyt szurék, s ekkép belehelyezvén magam a török divatba, egy vitorlás ladikot bérelék, s utamat tovább a Dunán folytatám.

(Folytatjuk)

2018. május 22., kedd

HUNGARIAN GEOGRAPHIC: Az elkárhozottak útja

(Egy menekülthajó, amit sokáig nem engedtek kikötni...)


Pontban 1939. május 13-án futott ki Hamburg kikötőjéből az 1928-ban vízre bocsájtott SS St. Louis luxus óceánjáró több, mint 900 zsidó menekülttel a fedélzetén, akik abban reménykedtek, hogy Kubán keresztül eljuthatnak az Egyesült Államokba. A mai értéken, egyenként 3-5000 US dollárért vásárolt kubai vízumokat nem fogadták el a havannai hatóságok a május 27-i megérkezést követően, és egy héten keresztül nem engedték a hajót kikötni attól való félelmükben, hogy ezzel Kuba az Európából menekültek célállomássá válhat. 

Schröder, a hajó kapitánya ezt követően Florida partja felé vette az irányt, ahol a helyi hatóságok szintén megtagadták a hajó kikötését ugyanazzal az indokkal, mint kubai kollégáik - annak ellenére, hogy Franklin Rooseveltnek, az USA elnökénél fellebbeztek a döntés ellen. A hajó kapitányának nem volt mit tennie, mint kényszeredetten visszafordulni Európa irányába… 


A hajó egyik utasa volt az akkor 15 éves Gisela Feldman (jobboldalt), aki édesanyjával és a húgával szállt  fedélzetre Hamburgban, 10 német márkával a táskájában és 200-zal a fehérneműjében elrejtve, miután lengyel származású édesapját a nácik letartóztatták és deportálták Lengyelországba. A kikötőben 30 családtagja intett nekik búcsút, akiket ezt követően már sosem látott újra.
Amúgy, sok hozzá hasonló gyerek tartózkodott a fedélzeten, akik értetlenül álltak szüleik feszült viselkedésével szemben, amit úgy próbáltak öntörvényűen feloldani, hogy csak a saját korabeliekkel érintkeztek, illetve élvezték a hajó leglátványosabb luxusszórakozását: az úszómedencét. 


Behajózottak öröme induláskor
A Federico Laredo Brú vezette kubai kormány egy joghézagra hivatkozva megtagadta a menekülteknek, hogy turistaként vagy menekültként az ország területére lépjenek és csak 500 US dolláros pótdíjért cserébe tekintettek volna el a saját maguk felállított szabályozástól - ez az 500 dollár mai értéken 8323 dollárt tesz ki. A hajón ennek következtében majdnem lázadás tört ki, ketten öngyilkosságot kíséreltek meg, míg tucatnyian azzal fenyegetőztek, hogy ők is véget vetnek az életüknek.

1939 elején a kubai hatóságok megváltoztatták az ún. 55. rendeletet, amely a menekültek és turisták belépésével kapcsolatos szabályokat tartalmazta. A jogszabály szerint a turisták mindenféle korlátozás nélkül beléphettek Kubába, míg a politikai menekülteknek vízummal kellett rendelkezni és $500 óvadékot kellett letenni belépés előtt. A szabályozás egyetlen hiányossága az volt, hogy nem határozta meg pontosan, miként kell a turistákat a menekültektől megkülönböztetni. A bevándorlási hivatal igazgatója, Manuel Benitez, kezdetben hasznot húzott a joghézagból és az SS St. Louis utasainak 150 dollár fejében belépési engedélyeket kezdett árusítani (amit csak turisták vásárolhattak meg). Kuba elnöke felfedezte Benitez ügyeskedését és miután az utóbbi megtagadta, hogy a hasznot megossza az elnökkel, illetve kihasználva az országban uralkodó idegenellenes hangulatot, elfogadtatta a 937. rendeletet, amely lezárta az 55. rendelet kiskapuját – írja az ügy hátteréről a Wikipédia.

A felmerült bonyodalmak ellenére 29 utasnak sikerült megszerezni a szükséges okmányokat és beléphettek Kubába.
Ezt követően a hajó utasai már nem szállhattak partra Havannában, mivel nem tudtak állandó lakcímet feltüntetni Németországban. Az Egyesült Államok kormánya megpróbálta rávenni a havannai kormányt, hogy befogadják a menekülteket, de próbálkozásaik nem jártak sikerrel, aminek következtében az óceánjáró Florida felé indult el. 
Az 1924-ben bevezetett bevándorlási kvóta következtében, illetve a menekült áradattól tartva bár a parti őrség nem akadályozta meg a hajó mozgását, mégsem adott engedélyt a kikötésre. 
Ekkor néhány kanadai zsidó tudós és vallási vezető megpróbálta rávenni William Lyon Mackenzie King miniszterelnököt, hogy Kanada fogadja be a menekülteket, akik ekkor alig két napi hajóútra voltak Halifax kikötővárosától. Itt a bevándorlás hivatal vezetői úgy döntöttek, hogy nem kívánnak beleavatkozni ebbe az ügybe és megtagadták a további együttműködést a zsidó szervezetekkel.


A kapitány kikötői hatóságokkal tárgyal
Gustav Schröder kapitánynak nem volt mit tennie, mint újra átkelni az Atlanti óceánon Európa irányába. A német származású, keresztény tengerészkapitány mindent megtett az utasai kényelme és biztonsága érdekében, amit legjobban az bizonyít, hogy nem csak utasította a személyzetet az utasokkal szembeni tisztességes kiszolgálásra, hanem a pénteki vallási rituálék alkalmával levétette Adolf Hitler fényképét a főétkezőből, valamint megtagadta a Németországba való visszatérési parancsot is, amíg minden utasa biztonságban nem ér partot. Kényszermegoldásként azt is tervezte, hogy az angliai partok közelében zátonyra futtatja a hajót, rákényszerítve ezzel az angol kormányt, hogy utasait mint hajótörötteket befogadja.

Időközben amerikai, brit és más európai diplomaták próbáltak megoldást találni a SS St. Louis utasainak tarthatatlan humanitárius helyzetére, ezt követően Belgium, Hollandia, Egyesült Királyság és Franciaország közösen vállalta, hogy menedéket nyújt a rászorulóknak. E diplomáciai siker létrehozásában komoly szerepet vállalt a Amerikai Zsidó Szociális Segély Alapítvány (American Jewish Joint Distribution Committee - JDC), akik mai értéken 8 millió amerikai dollár értékben vállaltak garanciát a felmerülő költségek fedezésére. Ennek következtében aztán az Atlanti óceánon egy hónapon belül másodjára átkelt hánykolódó utasok június 17.-én a belgiumi Antwerpen kikötőjében partra szállhattak.

Gisela Feldman, édesanyja és húga másik 285 társukkal Nagy Britanniában leltek új hazára, akik közül mindenki túlélte a háborút egy kivételével, aki az 1940-es Blitz bombatámadásai alatt halt meg.
Hollandia 181, Belgium 214 míg Franciaország 224 menekültet fogadott be.

Visszatérése után a St. Louis a német haditengerészet hálóhajójaként szolgált 1940 és 1944 között. Az 1944. augusztus 30-i Kiel elleni bombatámadásban komoly sérüléseket szenvedett, de a háború után kijavították és 1946-tól szállodaként működött Hamburgban. 1952-ben vonták ki végleg a szolgálatból.

Az utazás történetét 1974-ben Gordon Thomas és Max Morgan-Witts könyvben dolgozta fel, amely az Elkárhozottak útja (Voyage of the Damned) címet kapta. 1976-ban hasonló címmel filmet is forgattak az akkori eseményekről.



2018. május 20., vasárnap

Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (2)

Ettől a pillanattól fogva végtelen fontossá vált reám nézve az, hogy el ne feledjem az órámat felhúzni. Most már csakis ez és zsebdelejtűm voltak egyedüli vezetőim a véghetetlen tengeren.
Az iránytű ellenőrzésére is megtanítottam a feleségemet. Ily módon helyettesíthetett a fedélzeten, mialatt én néhány órát pihentem.
— A kormányos olyan megbízhatatlan és lusta — magyaráztam a feleségemnek, — hogy szüntelen szemmel kell őt tartani. Észrevettem, hogy valahányszor kijövök a hídról, a hajót a helyes irányból elfordítja. Ha így haladunk, soha nem érünk Honoluluba. Azért ha észreveszed, hogy az iránytól eltérünk, ne szólj semmit, ne mutasd, hogy észrevetted, csak jöjj le nyugodtan és költs fel. Én azonnal, mintegy véletlenül fölmegyek a fedélzetre és helyes irányba terelem a hajót.
Eme intézkedés folytán, amely néhány napig kitűnően bevált, elég rendesen haladtunk célunk felé. Minden reggel módomban volt megállapítani, hogy tisztességes utat tettünk meg, és hogy a helyes irányban haladunk. Már-már azt hittem, hogy győzedelmeskedtem.
— Az én gazfickóim alkalmasint belátták, hogy még sem oly könnyű egy hajót útjából eltéríteni és kapitányát egy puszta szigeten kitenni, — okoskodtam. — Bizonyára megszeppentek és elment a kedvük ettől a fényes tervtől.
Szép idő járta. Erős és kedvező szél mellett sónerünk úgy röpült hullámról-hullámra, mintha lepke lett volna. A hajón mindenki tudta, hogy ha így haladunk, nemsokára Honoluluba érünk. WICKMANN olyan dühösen járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Lecsüggesztett fővel órákig járt föl s alá a hídon, az ember szinte azt hihette, hogy szüntelen a híd deszkáit olvassa. Olykor láttam, hogy keze ökölbe szorul és dühös pillantásokkal néz engem, PEPPERKORN-nal félhangon hosszasan tanácskoztak: arcukról, a kezük járásából kivettem, hogy a következőket mondják:
— Mintha az ördög űzné velünk játékát! Nem tehetünk semmit, amióta mind a ketten utánunk lesekednek S valami módon értesülniök kellett tervünkről! Láttad, a grófné mennyire figyeli mindig az iránytűt? Tegnapelőtt, mikor ott őgyelgett a hídon, intettem TOM-nak, hogy változtassa meg az irányt. Három perc múlva a grófné már nem volt a hídon, de helyette — álmosan dörzsölve szemeit — nyomban megjelent a gróf és az iránytűt nézte.
Jót nevettem a bosszankodásukon, melynek oly kevéssé sértő módon adtak kifejezést. Nagyon tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy WICKMANN beéri az efféle ártatlan kifakadásokkal. Dühében pokoli tervet eszelt ki s azt csakhamar meg is valósította. Feleségem terhére volt, elhatározta tehát, hogy elteszi az útból.
A paszátszelek eme zónájában — ahol épen voltunk, — a hajó állandóan hátulról kapta a szelet. WICKMANN meghagyta PEPPERKORN-nak, oldja fel a fővitorla átfutó köteleit
a vitorlarúdon s oly módon eressze meg a köteléket, — mely a vitorlarúdat az árbochoz erősíti, hogy a vitorla alja embermagasságra kerüljön. Megállapodtak, hogy egy WICKMANN által adott jelre mindazok, akik az összeesküvésbe beavatva voltak, szélnek fordítják a vitorla rúdját oly módon, hogy a vitorla hirtelen megdagad és végigsöpri a hidat. Igaz, hogy eközben könnyen elszakadhat a kötelék és elpusztulhat a hajópárkány; feleségem esetleg a tengerbe is eshetik. Sőt WICKMANN várta is az utóbbit és megtett min den előkészületet arra, hogy rögtön kihalásszák feleségemet a sós vízből. Szóval: ő nem akart komoly bajt okozni, csakis ártalmatlanná tenni a feleségemet azáltal, hogy ágyba kerüljön és ne őrködhessék a hídon. Azután módot talált volna arra, hogy engem is a szobámba száműzzön és akkor — anélkül, hogy nyilt ellenségeskedéshez folyamodnék, — teljesen a saját akarata szerint kormányozhatja és oda viheti a „Tolná"-t, ahová neki tetszik.
Másnap reggel, mikorra az összeesküvés tervezve volt, ködös idő járta. Friss szellő fújt északkelet felől és a „Tolna" óránként tíz mértföldet haladt egyenesen Honolulu felé. Egész éjjel virrasztottam. Délelőtt úgy tíz óra felé a feleségem feljött a hídra. Megkértem, vigyázzon az iránytűre, magam pedig a szobámba mentem és lefeküdtem. Menten el is aludtam.
Hirtelen nagy zajra ébredtem fel; mintha villám csapott volna a fedélzetre és ízzé-porrá zúzott volna mindent. Lélekszakadva felrohantam és megláttam a feleségemet, amint eszméletlen feküdt a földön, a hajófelszerelés roncsai között. Azonnal megértettem a történteket. Feleségemet megvizsgáltam és láttam, hogy nem sérült meg; a lökés ereje csak lesodorta a hídról. Miután levitettem szobájába és néger komornájának gondjaira bíztam, megtöltöttem pisztolyomat és e szavakkal közeledtem WICKMANN-hoz:
— Ki volt a kormánynál, amikor ez megtörtént?
— TOM, uram.
— Azonnal verjétek vasra, vagy halomra lövöm valamennyiőtöket!
— Kapitány úr, nem a TOM hibája okozta...
— Szót se! Két perc múlva az az ember vasra legyen verve, vagy főbe lövöm magát, mint egy kutyát!
Erre WICKMANN szó nélkül fogta a bilincseket és bűntársához, TOM-hoz ment. Mialatt vasraverte, valamit súgott neki. Bizonyára azzal bíztatta, hogy büntetése nem lesz tartós, majd ő megszabadítja . . .
Az átvett kulcsot a tengerbe dobtam, és így szóltam:
— Most már csak Honoluluban, egy ügyes lakatos segítségével szabadulhat ki. Ti pedig ide hallgassatok! A legelső, aki bármi hibát elkövet, ennél sokkal keservesebben fog bűnhődni. Hajómon olyan dolgok történnek, amelyek előre is megadják nekem azt a jogot, hogy szó nélkül lelőjjelek benneteket! Egy óra múlva fölmegyek a hídra; követelem, hogy addig minden a helyén legyen, a kár pedig teljesen helyreállítva.
Ezzel óriás munkát szabtam rájuk. A hidat teljesen elborították a hajóroncsok s ezer szerencse, hogy a vitorlarúd és az árboc is meg nem sérültek, akkora halom törmelék hevert mellettök. A matrózok szó nélkül munkába fogtak, de látszott rajtuk az elfojtott düh. WICKMANN annyira a maga pártjára hódította őket, hogy egyetlen szavára képesek lettek volna azonnal fellázadni ellenem. Sőt, ha az összeesküvők feje — revolverem előtti rettegésből — meg sem adná erre a jelt, attól lehetett tartani, hogy a Hawai szigetek puszta látása veszedelmes forrongást fog kelteni a legénység körében. WICKMANN bizonyára tetemes részt igért nekik a hajóból, ha azt elfoglalniuk sikerül. Ez a gondolat rendkívül felizgatott, különösen mikor láttam, hogy a láthatáron sötét párák emelkednek, a vihar előjelei.
Van eset, amikor a vihar szívesen látott vendége a kapitánynak. A természet tombolása józanító hatással van a matrózok lázongó agyvelejére és ezt a hatást mi nagyon meg tudjuk becsülni. Nem kívánunk föltétlen szép időt és állandó jó szelet, mert ez már sok hajó vesztét okozta.
Tengeri veszedelmek nélkül nem képzelhető olyan fegyelem, amely a különböző fajú és természetű legénységet — legyen az bármily megbízható — teljesen uralni tudja, amikor hosszú hónapokon át egy deszkaalkotmányon fogva tartjuk őket.
Ezért örömmel üdvözöltem az első villámot, amely a déli égbolton alácikázott a sötét felhőtömegből. A vihar tombolt, rettenetes zápor csapott le a fedélzetre, melyet azonfelül szüntelen elöntötték a hullámok. Tele hordták hófehér tajtékkal, felborították a matrózokat. Bőrig ázva, a hajót érő hatalmas lökések által egymáshoz ütődve, a matrózok velem együtt hűségesen küzdöttek a vihar ellen.
Három napig tartott a veszély s ezalatt mindegyikünk annyi kitartással dolgozott, mintha a hajó megmentése egyedül tőle függne.
Mikor a bennünket környező felhőfüggöny eloszlott, vékony és kékes ködben Honolulu hegyeit, magas csúcsait láttuk magunk előtt. A szél most is állandóan Oahu felé röpített bennünket, már csak fél mérföldnyire voltunk tőle. Ekkor már nem kellett lázadástól tartanom. A vihar elég kárt okozott a hajóban, de egyszersmind lehűtötte a legénység forrongó vérét és lázongásra hajló agyvelejét azzal, hogy kifárasztotta őket. Boldogan, hogy megszaba­dulnak a hajóról, nem gondoltak másra, minthogy mielőbb elérjék a zöldelő, virágillatos szárazföldet.

*

Az arisztokrata és kannibáljai: Festetics-kiállítás Párizsban

Az arisztokrata és kannibáljai címmel látogatható a gróf Festetics Rudolf (1865-1943) óceániai utazásairól szóló nagyszabású kiállítás a tavaly megnyílt párizsi Musée du Quai Branlyban.
Az Eiffel-torony tőszomszédságában, a Szajna-parton lévő, Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika civilizációit bemutató több mint 40 ezer négyzetméter alapterületű múzeum és kutatóközpont idei időszakos slágerkiállítása a Franciaországban született magyar arisztokrata műgyűjtő Tolna nevű hajóján, a XX. század elején ősi törzseknél tett kalandozásainak állít emléket.
A kiállítás a magyar gróf amerikai feleségével, Eila Hagginnel tett nyolcéves utazásának kronológiai sorrendjében, kettejük kalandjain és találkozásain keresztül mutatja be - a hajótérképeken jól követhetően - a Csendes-óceán történelmi, néprajzi, ideológiai és romantikus kontextusának legjellemzőbb oldalait a XIX. és XX. század fordulóján...

Bécsi tanulmányait és az osztrák-magyar hadseregben letöltött katonai szolgálatát követően a párizsi magyar háromszor nősült. Két első felesége amerikai újgazdag családból származott, s Festetics San Franciscóban építtette meg a 76 tonnás Tolna nevű hajóját, amellyel első felségét vitte csendes-óceáni nászútra. Ennek vége egy nyolcéves felfedező kalandtúra, két francia nyelvű útikönyv, számos cikk és egy válás lett.

A gróf az útról 1460 tárgyat és négyszáz üvegnegatívon őrzött fotót küldött a budapesti Néprajzi Múzeumnak adományként. A tárgyak többségét a gróf és felesége vagy ajándékba kapta a helyi törzsfőnököktől, vagy pedig a magukkal vitt szövetekért és más árukért cserélte el. Az első világháború kitörésekor azonban az osztrák-magyar állampolgárságú, így francia földön ellenségnek számító gróf teljes vagyonát és több száz darabból álló műgyűjteményét elkobozta Franciaország, s az az ország múzeumaiba került, melyből a 357 legszebb tárgy - maszk, szobor, ékszer és használati tárgy - látható most a párizsi kiállításon.
Festetics szenvedélyes fotós volt, így a kiállítás műtárgyak, a szigetek lakóinak életét egyedülálló forrásként bemutató korabeli fotók, naplórészletek és egyéb dokumentumok keveréke, amely az 1889-es Párizsi Világkiállítás hangulatát idézi. (National Geographic Magyarország, 2007)

2018. május 15., kedd

Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (1)

NYOLCÉVI CSENDES-ÓCEÁNI HAJÓZÁS A «TOLNA» YACHTON


1905-ben olvashattuk a korabeli magyar sajtóban:
„Mintegy nyolcz évre terjedő, ép oly érdekes, mint veszedelmekkel teljes utazást tett meg a bátor és vállalkozó szellemű magyar főur, gróf Festetics Rudolf az 1893-1902-ig terjedő időszakban, mely alatt többek közt a Déli-tenger sziget-csoportjait is bejárta ezen czélra épült „Tolna” nevű, 76 tonnás, két árbóczos vitorlás hajóján; utjára neje is elkisérte. 
Bejárták a Havai-szigeteket, a korallok épitette Fanning és Manahaki sziget-csoportokat és jóformán az egész sziget-lánczolatot, mely a Csendes-óczeán déli részén végig vonul. 
S ez a vállalkozás részben felfedezési utazás számba is mehet, mert a bejárt szigetek közül sok nagyon is félreesik a kereskedelmi hajók rendes járásából s így alig fordul ott meg művelt ember, minél fogva a szigetek egy része jóformán ismeretlen. A benszülöttek több helyen teljesen vad állapotban élnek, mint hajdan a kőkorszaki népek, s az emberevés is széltére szokásban van még náluk. 
Az utazás sokban hozzájárult a Föld eme részének megismeréséhez; gróf Festetics tömérdek érdekes tárgyat összegyűjtött, melyek közül mintegy 1500-at, valamint 360 maga által felvett eredeti fényképet a Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályának ajándékozott.  Könyvben is beszámolt utazási élményeiről, melyet franczia nyelven irt meg. Ez… mint a Magyar Fölrajzi Társaság könyvtárának VI. kötete, magyarul is megjelent az „Emberevők közt” czím alatt”
...És megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában – fűzzük mi ma hozzá. Ennek alapján tesszük közzé, kedvcsinálóként a böngészéshez, az útikönyv első fejezetét.


ELSŐ FEJEZET
Tengerre indulás


»Tolna« yachtom egy csinos, hetven tonnás sőner, melyet TURNER MATHEW-nél készíttettem, Sanselitóban horgonyzott, az öböl egyik festői szépségű zugában.
Két mértföldnyire a várostól. San-Francisco lakosainak rendes vasárnapi kirándulóhelye e hely; a „San-Francisco Yacht Club" is itt székel.
Az elutazás órája rohamosan közeledett s én már türelmetlenül vártam ezt a fontos pillanatot. Mennyi kellemetlenséggel és nehézséggel kellett megküzdenem, a míg idáig jutottam! Első sorban a feleségemet kellett sok furfangos ügyesség segítségével valósággal kicsalnom rokonai köréből. Miután ez sikerült, pert kellett folytatnom egy tanár ellenében, a ki afölötti dühében, hogy nem az ő tervét fogadtam el yachtom építésénél, mesés összeget követelt rajtam a fel nem használt terv fejében. Pörömet megnyerve, egy újabb akadály késleltette elutazásunkat. Azon ürügy alatt, hogy a Csendes-Oceán szigetlakóival eszközlendő cserekereskedés létesítésére — néhány csomag vásznat és dohányt vitettem hajómra, kereskedelmi hajónak minősítették a „Tolnát". És megtagadták az útlevél kiadását, mert nem vagyok amerikai polgár. Nagysokára ezt az akadályt is sikerült elhárítanom és éppen az indulást megelőző végső intézkedésekkel foglalkozva ültem kabinomban, mikor a hajóinas kopogtatott ajtómon.
— Mi kell?
— HAGGIN-né asszony egyik cselédje beszélni kíván a gróf úrral! — jelentette a hajóinas.
— Vezesd be.
A belépő nőben KETTY-t, anyósom szobaleányát ismertem meg. A szeme ki volt sírva, egészben nagyon megindultnak látszott.
— Nos, KETTY, mi történt? Mit kiván? — kérdeztem.
— Bizalmasan közölni szeretnék valamit a gróf úrral! — mondta a leány. — De olyan rettenetes, — igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. — A hajó első kormányosáról, WicKMANN-ról van szó . . .
— Nos, mi dolga magának WicKMANN-nal ?
KETTY, miután megígértette velem, hogy nem fogom elárulni, elmondta, hogy viszonya van WicKMANN-nal, aki egykor kalóz volt és most is csak az alkalmat várja, hogy régi mesterségéhez visszatérhessen. Tegnap este együtt vacsoráztak a német sörcsarnokban s ekkor WICKMANN elmondta neki, hogy hatalmába akarja keríteni yachtomat és bennünket is. Váltságdíj fejében azután nagy összeget fog kicsikarni anyósomtól.
— Alig hogy elhagytuk a kikötőt, — mondta, — vasra fogom veretni a grófot feleségestől s a legelső puszta szigeten kiteszem őket. Ezt a szigetet már meg is jelöltem a térképen. Azután visszajövök ide és késznek nyilatkozom a kietlen szigetet megnevezni, ha — HAGGINNÉ asszony nekem ajándékozza a „Tolná"-t s azonfelül még tisztességes váltságdíjat fizet. Nem az én hibám lesz, ha — csupán, mert élelmiszer dolgában nem látom el valami bőségesen a kedves gyermekeket — a Robinzon utódok megteszik nekem azt a szívességet, hogy éhen halnak, a mig értök visszamegyek !
KETTY bizalmas közlése ugyancsak meglepett. Nem hittem a leány rémmeséjében. KETTY bizonyára komolyan vette kedvese puszta hencegését, aki vakmerő hősnek akart előtte feltűnni. Csak egyetlen részlet kölcsönzött némi valószínűséget a dolognak. A leány azt mondta, hogy WICKMANN csupa elvbarátokból toborzotta össze a hajó legénységét. Arra pedig tisztán emlékeztem, mily kitartón sürgette barátja, PEPPERKORN szerződtetését. Amit végre — éppen ezzel az unszolásával — keresztül is vitt nálam.
Bizalmas küldönc útján tudakozódtam WICKMANN fivérének csapszékében s értesültem, hogy a szerződtetést megelőző estén kormányosomnak csakugyan találkája volt PEPPERKORN-nal.
Mit tegyek? Elbocsássam WICKMANN-t? De mi okát valljam ? Ha kifejezem gyanúmat, ezzel csak növelem rokonaink aggodalmát, akik máris annyi ellenvetéssel érveltek elutazásunk megakadályozása érdekében. Ők nagy bizalommal viseltettek WICKMANN iránt, aki különben kitűnő tengerész hírében állott San-Franciscóban.
— Mindenek előtt hadd lássuk, mi fog történni! — szóltam magamban. — Résen leszek és nem fognak velem oly könnyen elbánni, mint hiszik. A matrózokat mindenesetre másokkal fogom fölcserélni; KETTY azt mondta, hogy valamennyi a WICKMANN embere és ő szerezte őket. Ez lesz az első próba!
Eddig jutottam tépelődésemben, amikor WICKMANN-t láttam a hajóra megérkezni. Egyenesen a kabinomba jött, hogy beszámoljon a különféle megbízásokról, amelyekben elutazásunk előtt eljárnia kellett.
— Ma délután a városba megyek! — mondtam. — Eresszék le a csónakot és rendeljen ki négy embert.
Tiz perc múlva a csónakban ültem. A vitorlákat felhúzták és mi az erős szélben szinte repültünk. Valami negyedmérföldnyire a yachttól villámgyorsan és észrevétlenül kiemeltem s a tengere ejtettem a kormánylapátot.
— Ki tette be a kormánylapátot ? — kiáltottam ekkor.
— Nincs benn a csapágyában?
Rájuk parancsoltam, evezzenek sebesen utána; de a matrózok nem tudtak elég gyorsan fordulni és a kormánylapát más irányban elúszott.
— Húzzátok be a vitorlát! Látjátok, hogy így nem haladunk!
Behúzták a vitorlát, ismét evezni kezdtek, de míg ezzel vesződtek, a kormánylapát eltűnt a szemünk elől. Nagy dühösen visszatértem a hajóra és elhivattam WlCKMANN-t.
— Matrózai ügyetlenek és megbízhatatlanok! — mondtam. — Hol szerezte ezeket az embereket? Elvesztették a csónak kormánylapátját! Parancsolom, hogy azonnal bocsássa el őket! —
— Jól van, kapitány úr! — felelte ő. — Még ma másokkal helyettesítem őket. San-Franciscóban sok a matróz, ha egyet elbocsátunk, tíz jelentkezik a helyére.
— Magam fogom őket választani!
— Jól van, kapitány úr.
Ránéztem WicKMANN-ra. Arcának egyetlen izma sem rándult meg.
— KETTY bizonyosan fecsegett! — gondoltam. — Az egészből egy szó sem igaz. Ha WICKMANN egyetértene a legénységgel, nem venné oly közönyösen, hogy cinkostársait elbocsátom. Ne is gondoljunk többé az ostoba fecsegessél!

L893. okt. 9-én reggeli hét órakor indultunk el a HAGGIN- család kíséretében a Valles-Streetről a „Sea-King" nevű gőzösön. Ez szerencsésen a „Tolna" fedélzetére szállított és a parti vészjelzőig, illetve az öböl bejáratáig vontatott bennünket. Ekkor eloldották a vontatókötelet s mi elbúcsúztunk feleségem rokonaitól, akik csónakba szálltak és visszatértek a .,Sea-King"-re.
A csónakot WICKMANN kormányozta. Anyósom könnyes szemekkel nézte a hullámokon táncoló, csinos kétárbocosunkat, mely oly messzire fog bennünket tőle elröpíteni.
— WICKMANN úr, — mondta, — a lelkére kötöm, juttassa eszébe leányomnak, hogy minden nap írjon nekem. Eddig, ha úton volt, nem mulasztotta el soha ezt a kötelességét.
— Ez alkalommal kénytelen lesz ezt megtenni, — felelt WICKMANN ridegen.
— Hogyan? Mit akar ezzel mondani? Tán veszélyt sejt?
— Legkevésbbé sem! De eddig még nem találtak módot arra, hogy a nyílt tengeren postahivatalokat állítsanak fel. Honolulu elég messzire van ide és egy kis idő eltelik, amig egy levél onnét ideérkezik ...
Az erős amerikai legények evezőcsapásai csakhamar a vontatóhajóhoz röpítették a csónakot. A hajó fölvette utasait, három éles füttyel elbúcsúzott sónerünktől és csakhamar eltűnt a partmenti sziklák, fák és nyaralók között. Az elutazásunkat követő napon már kora reggel fölmentem a fedélzetre, szextánsommal fölfegyverkezve.
— Nos, WICKMANN, milyen volt az éjtszaka ? — kérdeztem.
— Teljes nyugalom és szélcsend. Eltértünk az iránytól.
— Jól van. Menjen le, kérem, a szobámba és nézze meg az időt. A chronométer a szobámban van.
Összehasonlítottam az idő- ós sebességmérő számait.
— Ezer ördög! — gondoltam. — Nem sokat haladtunk !
Visszamentem szobámba és pontosan kiszámítottam helyzetünket. Délben napmagasságot mérek és csakhamar megállapítom, hogy 36°, 52' szélesség, és 125°, 10' hosszúság fok alatt vagyunk, holott 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt kellene lennünk. A kitűzött iránytól nyugatnak 35, délnek 59 mértfölddel tértünk el.
Azonnal hivattam WICKMANNt.
— A hajó ez éjtszakán nagyon is eltért az iránytól, — mondtam — és a sebességmérő nem volt pontosan beállítva, 63 mértfölddel többet haladtunk, mint azt a sebességmérő jelezte. Irányítsa a hajót még három fokkal nyugatnak.
— Jól van, kapitány úr.
WICKMANN fölment a fedélzetre, de nyomban visszajött ismét. Akaratosnak látszott.
— Bocsánat, kapitány úr, — mondta, — vájjon nem tévedett-e az elébb ? Azt hiszem, tényleg a 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt vagyunk és én nem szoktam tévedni. A hajó az éjjel épen az ellenkező irányban tért el; egész időn át figyeltem járását. Azt hiszem, helyesebb
volna az eddigi irányt betartanunk, nehogy nagyon is kikerüljünk a nyilt tengerre...
— Nem. Inkább járok a nyilt tengeren, mint a partok mentén. Azt az irányt kövesse, amelyet megjelöltem. Holnap majd meglátjuk, hová kerülünk.
— Jól van, kapitány úr.
Mikor egyedül voltam szobámban, még többször egymásután megcsináltam előbbi számításomat és mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Csodálkoztam, hogy a hajó ennyire el tudott térni az iránytól, és lelkemben önkénytelen új gyanú ébredt. Eszembe jutott mindaz, amit KETTY
mondott. Hátha WICKMANN szándékosan igyekszik bennünket a helyes iránytól eltérítni? Hátha akarattal ő változtatta meg a hajó irányát? Vállat vontam. Szabadulni igyekeztem
ettől a gondolattól — nem tudtam. Szüntelen ott motoszkált a fejemben.
Beköszönt az éj. Fölmentem a fedélzetre. Az égen szédületes gyorsasággal nagy felhők kergetőztek. WICKMANN összeráncolt homlokkal, látszólag nagyon türelmetlenül vette, hogy én még fönn vagyok. Mintha hallottam volna, amint dühösen mormogta:
— Hát ez vajjon miért nem megy ma aludni?
Végre megszabadítottam jelenlétemtől s a szobámba mentem. De elébb meggyőződtem, hogy kedvező szél duzzasztja a vitorlákat és óránként tíz csomót haladunk. Sajnos, ez sem tudta siettetni Honoluluhoz való közeledésünket!
Másnap reggel ismét meghagytam WicKMANN-nak, hogy olvassa le az órát. Lement szobámba, hogy a chronométert megnézze. Az ő adatai nyomán csináltam számításaimat, elég jónak találtam helyzetünket és meg is jelöltem a térképen. Ekkor keresem követendő irányunkat és meghökkenek, mert elfeledtem megnézni a hajó orrán levő iránytűt. Egy hajóskapitánynak erről nem szabad soha megfeledkeznie. Nem akarok még egyszer fölmenni a fedélzetre, hogy megnézzem és ehelyett előveszek fiókomból egy kis zsebiránytűt. Mennyire elcsodálkoztam azonban, mikor megállapítottam, hogy hajónk déldélnyugat felé halad, pedig Honolulunak jelenlegi helyünktől nyugat-délnyugati irányban kell feküdnie. Gyorsan fölmegyek a fedélzetre és lopva egy tekintetet vetek a nagy iránytűre (hajókompasz): ez nyugat-délnyugattól ½  vonással délnek mutat. Honnét ered a két iránytű közötti különbség? Bizonyos, hogy zsebiránytűm pontosat mutat, míg a nagy iránytű meg lehet hamisítva. Az utóbbi azt az irányt mutatta, amelyben haladnunk kellene, míg az, amelyben haladunk a nyílt tengeren, a hawai-i szigetek mellett, a nyilt tengerbe visz el; és hogy számításaimban megcsaljon, ugyanekkor WICKMANN a chronométer leolvasásánál három percet letagadott a pontos időből; ennélfogva a valóságnál három ponttal keletre a valóságostól állapítottam meg helyzetünket.
Semmi kétség! Ez az ember minden áron félre akar vezetni és a helyes iránytól elterelni. Dühömben fejembe szökött a vér, két kezem ökölbe szorult és csepp híja, hogy rá nem vetettem magamat. De ez a szándékom csak pillanatnyi volt. Körülnéztem. Fenyegető kézmozdulatomat nem látta meg senki. Leküzdöttem felindulásomat és nagyon nyugodtan a szobámba mentem.
Itt asztalom mellé ülve, elmerültem a legszomorúbb töprengésbe. Hiába minden hitegetés, immár kétségtelen, hogy WICKMANN már is a KETTY-vel közölt terv megvalósításán dolgozik. Meg voltam rémülve; nem annyira a veszély, mint inkább a kaland nevetséges volta által. íme, hová juttattak az expedíció érdekében tett fáradságos és bonyolult előkészületeim!
Hosszas gondolkodás után elhatároztam, hogy el fogom titkolni WICKMANN előtt, mennyire keresztül látok tervein. Éreztem, hogy óvakodnom kell vele szemben minden heves
szótól, amely esetleg ürügyül szolgálhatna neki arra, hogy ellenem izgassa a legénységet. Egy nyilt küzdelem bizonyára nem az én győzelmemre vezetne. Hasztalan változtattam matrózaimat, — két olyan tapasztalt tengeri róka, mint WICKMANN és PEPPERKORN, könnyen a maguk pártjára hódíthatják őket velem, a műkedvelő tengerászszel szemben. Föltétlenül csakis szerecsen szakácsunkban bízhattam, feleségem szobaleányának férjében s ez bizony vajmi elégtelen biztosítéka volt védelmünknek.
WICKMANN szándékaiban már nem kételkedtem. Mégis, mintegy utolsó bizonyíték kedvéért megtanítottam a feleségemet a chronométer leolvasására. De óvakodtam vele aggodalmaimat közölni. Megtanítom őt a hajózás tennivalóira, mondám neki.
A lecke mulattatta feleségemet; ez némi változatosságot jelentett az örökös fényképezés közepette, melyet San-Franciscóból való távozásunk óta valósággal visszaéltünk, pedig a tenger hullámainak különböző formái kivételével, melyekről néhány jó negatívot készítettünk, alig került méltó tárgy szemünk elé.
Miután alaposan megmagyaráztam, feleségem teljesen megértette az eljárást. Annyira, hogy biztosítottam, miszerint WICKMANN aligha ért hozzá jobban nálánál.
— Ezentúl te fogod őt ellenőrizni, — mondtam. — Nem lesz más dolgod, mint vele egyidejűleg leolvasni az órát, ha azt mondom, hogy: Top!
Ugyanaz nap délutánján, amikor feleségemet így kioktattam, fölmentem a fedélzetre és megkértem WICKMANN-t, eszközöljön földmérést.
— Azimuth-ot (irányt) akarok meghatározni, — mondtam. — Az iránytűim szakasztott úgy vannak vele, mint hajóm: még nem szolgáltak soha. Ki tudja, nincs-e mágnességi eltérülés? Mérje meg, kérem, a magasságot.
—- Szívesen, kapitány úr. Ami azonban az eltérülést illeti, arról fából épült hajón soha szó sem lehet.
— Ki tudja. Kormányunk vasból van s az iránytűhöz közel fekszik. Ez könnyen befolyásolhatja.
— Igaz. Önnek teljesen igaza van. Egy vagy három
magasságot mérjek meg, kapitány úr?
— Egy is elég lesz az azimuthhoz.
Miután a mérés megtörtént, lementem szobámba és összehasonlítottam feleségem és WICKMANN időmérését. Három percnyi különbség volt közöttük.
— Látod, még az órát sem tudja pontosan leolvasni, — mondtam a feleségemnek, — pedig ez az a-b-céje a tengerészetnek. Ezentúl te fogod WICKMANN-tnaponkint ellenőrizni. De úgy csináld, hogy észre ne vegye. A tengeren kerülni kell mindent, ami érzékenykedésre okot adhatna.
Kiszámítottam az azimuthot a feleségem időmérése alapján és megállapítottam, hogy a kompasz irány pontja 3 és ½  (39-4°) vonallal délnek el lett tolva ; azután a hosszúságot számítottam ki és azt látom, hogy 31° 40' szélesség, 129° 55' hosszúság alatt vagyunk. Ebből a helyzetből a hajó orrát Honolulunak igazítom, miután a mágnességi elhajlás javítását is hozzávetem, az irány lesz délnyugat egy vonással (11-2°) nyugat felé, a mi a kompasz meghamisított irányzója szerint nyugat fél vonással észak felé.
Visszamentem WICKMANN-hoz.
— A kompasz szerint nem tudok tájékozódni. Az az ostoba nagy vasrúd, ami a kormányban van, okozhat hibát.
Azt találom, hogy 3 és ½ vonal a különbség a kompasz irányulása és a valódi mágnességi irány között. A hajót nyugattól ½  vonallal észak felé kell fordítani. Holnap majd pontosabb megfigyeléseket teszünk.
— Kapitány úr, az nem lehet. Nincs a világon olyan kompasz, melynek akár vashajón is ilyen nagy eltérés volna.
— Mitsem tesz! Azért csak fordítsa a hajót abba az irányba, amelyet mondtam. Holnap majd meglátjuk, mitévők legyünk. Nyilt tengeren vagyunk, sziklazátonyoktól nem kell félnünk.
— Jól van, kapitány úr, — felelt WICKMANN és a kormány mellett levő matrózhoz fordulva, hangosan kiáltotta:
— Nyugat fél vonással észak felé irányítsd!
Nem mozdultam el többé a fedélzetről; cigarettázva, szüntelen az iránytűt figyeltem. Csak hajnali négy órakor mentem le a szobámba, de meghagytam, hogy hat órakor keltsenek fel.
— Az eltérés, amelyre WICKMANN a hajót rövid pihenésem alatt vezethette volna, oly csekély, hogy számba sem jő, — gondoltam. — Nekem pedig föltétlen szükségem van
minden erőmre. Kell, hogy agyam tiszta, idegzetem nyugodt legyen.
Szürke, ködös reggel volt. A napot nem láttuk, mert az eget elborító felhők mögött bujkált. Föl s alá jártam a fedélzeten; türelmetlenné tett az, hogy nem tudtam a szextánsba a nap peremét belekapni. Mindig kellemetlen dolog a tengeren, ha nem eszközölhetünk jó megfigyeléseket; rám nézve most kétszeresen kínos volt ez. Tisztán a helyes számítástól függött, hogy megmenekedjek egy
gazember karmai közül.
— WICKMANN, menjen a szobámba ós olvassa le a chronométert, — mondtam. — Reménylem, nemsokára kiderül az idő. Akkor nézze meg az órát, ha a nap kisüt.
WICKMANN lement a szobámba, én pedig vártam, hogy az idő kiderüljön. De a nap csak nem akart kisütni. Az égen tovább gomolyogtak a felhők, hol közeledtek, hol meg eltávolodtak.
Végre elhagytam a fedélzetet. Már meg is feledkeztem róla, hogy WICKMANN a chronométernél van. Keresztül mentem a társalgón, hol a szőnyeg teljesen elfogta lépteim zaját. Szobám közepére lépve, meglátom WICKMANN-t, aki nem hallotta lépteimet. A chronométeren pepecselt; elrontja ezt is épp úgy, mint ahogy az iránytűt elrontotta. Eközben arcán — melyet a szemben levő tükörben figyelhettem — rettenetes kifejezés ült. Nesztelenül visszasuhantam a társalgó ajtajához, és azután nagy zajjal beléptem. A zaj figyelmessé tette WICKMANN-t, ki erre villámgyorsan helyére tette az órát.

Franciából fordította Sárosi Bella

(Folytatjuk)