„Mintegy nyolcz évre terjedő, ép oly érdekes, mint veszedelmekkel teljes utazást tett meg a bátor és vállalkozó szellemű magyar főur, gróf Festetics Rudolf az 1893-1902-ig terjedő időszakban, mely alatt többek közt a Déli-tenger sziget-csoportjait is bejárta ezen czélra épült „Tolna” nevű, 76 tonnás, két árbóczos vitorlás hajóján; utjára neje is elkisérte.
Bejárták a Havai-szigeteket, a korallok épitette Fanning és Manahaki sziget-csoportokat és jóformán az egész sziget-lánczolatot, mely a Csendes-óczeán déli részén végig vonul.
S ez a vállalkozás részben felfedezési utazás számba is mehet, mert a bejárt szigetek közül sok nagyon is félreesik a kereskedelmi hajók rendes járásából s így alig fordul ott meg művelt ember, minél fogva a szigetek egy része jóformán ismeretlen. A benszülöttek több helyen teljesen vad állapotban élnek, mint hajdan a kőkorszaki népek, s az emberevés is széltére szokásban van még náluk.
Az utazás sokban hozzájárult a Föld eme részének megismeréséhez; gróf Festetics tömérdek érdekes tárgyat összegyűjtött, melyek közül mintegy 1500-at, valamint 360 maga által felvett eredeti fényképet a Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályának ajándékozott. Könyvben is beszámolt utazási élményeiről, melyet franczia nyelven irt meg. Ez… mint a Magyar Fölrajzi Társaság könyvtárának VI. kötete, magyarul is megjelent az „Emberevők közt” czím alatt”
...És megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában – fűzzük mi ma hozzá. Ennek alapján tesszük közzé, kedvcsinálóként a böngészéshez, az útikönyv első fejezetét.
ELSŐ FEJEZET
Tengerre indulás
Két mértföldnyire a várostól. San-Francisco lakosainak rendes vasárnapi kirándulóhelye e hely; a „San-Francisco Yacht Club" is itt székel.
Az elutazás órája rohamosan közeledett s én már türelmetlenül vártam ezt a fontos pillanatot. Mennyi kellemetlenséggel és nehézséggel kellett megküzdenem, a míg idáig jutottam! Első sorban a feleségemet kellett sok furfangos ügyesség segítségével valósággal kicsalnom rokonai köréből. Miután ez sikerült, pert kellett folytatnom egy tanár ellenében, a ki afölötti dühében, hogy nem az ő tervét fogadtam el yachtom építésénél, mesés összeget követelt rajtam a fel nem használt terv fejében. Pörömet megnyerve, egy újabb akadály késleltette elutazásunkat. Azon ürügy alatt, hogy a Csendes-Oceán szigetlakóival eszközlendő cserekereskedés létesítésére — néhány csomag vásznat és dohányt vitettem hajómra, kereskedelmi hajónak minősítették a „Tolnát". És megtagadták az útlevél kiadását, mert nem vagyok amerikai polgár. Nagysokára ezt az akadályt is sikerült elhárítanom és éppen az indulást megelőző végső intézkedésekkel foglalkozva ültem kabinomban, mikor a hajóinas kopogtatott ajtómon.
— Mi kell?
— HAGGIN-né asszony egyik cselédje beszélni kíván a gróf úrral! — jelentette a hajóinas.
— Vezesd be.
A belépő nőben KETTY-t, anyósom szobaleányát ismertem meg. A szeme ki volt sírva, egészben nagyon megindultnak látszott.
— Nos, KETTY, mi történt? Mit kiván? — kérdeztem.
— Bizalmasan közölni szeretnék valamit a gróf úrral! — mondta a leány. — De olyan rettenetes, — igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. — A hajó első kormányosáról, WicKMANN-ról van szó . . .
— Nos, mi dolga magának WicKMANN-nal ?
KETTY, miután megígértette velem, hogy nem fogom elárulni, elmondta, hogy viszonya van WicKMANN-nal, aki egykor kalóz volt és most is csak az alkalmat várja, hogy régi mesterségéhez visszatérhessen. Tegnap este együtt vacsoráztak a német sörcsarnokban s ekkor WICKMANN elmondta neki, hogy hatalmába akarja keríteni yachtomat és bennünket is. Váltságdíj fejében azután nagy összeget fog kicsikarni anyósomtól.
— Alig hogy elhagytuk a kikötőt, — mondta, — vasra fogom veretni a grófot feleségestől s a legelső puszta szigeten kiteszem őket. Ezt a szigetet már meg is jelöltem a térképen. Azután visszajövök ide és késznek nyilatkozom a kietlen szigetet megnevezni, ha — HAGGINNÉ asszony nekem ajándékozza a „Tolná"-t s azonfelül még tisztességes váltságdíjat fizet. Nem az én hibám lesz, ha — csupán, mert élelmiszer dolgában nem látom el valami bőségesen a kedves gyermekeket — a Robinzon utódok megteszik nekem azt a szívességet, hogy éhen halnak, a mig értök visszamegyek !
KETTY bizalmas közlése ugyancsak meglepett. Nem hittem a leány rémmeséjében. KETTY bizonyára komolyan vette kedvese puszta hencegését, aki vakmerő hősnek akart előtte feltűnni. Csak egyetlen részlet kölcsönzött némi valószínűséget a dolognak. A leány azt mondta, hogy WICKMANN csupa elvbarátokból toborzotta össze a hajó legénységét. Arra pedig tisztán emlékeztem, mily kitartón sürgette barátja, PEPPERKORN szerződtetését. Amit végre — éppen ezzel az unszolásával — keresztül is vitt nálam.
Bizalmas küldönc útján tudakozódtam WICKMANN fivérének csapszékében s értesültem, hogy a szerződtetést megelőző estén kormányosomnak csakugyan találkája volt PEPPERKORN-nal.
Mit tegyek? Elbocsássam WICKMANN-t? De mi okát valljam ? Ha kifejezem gyanúmat, ezzel csak növelem rokonaink aggodalmát, akik máris annyi ellenvetéssel érveltek elutazásunk megakadályozása érdekében. Ők nagy bizalommal viseltettek WICKMANN iránt, aki különben kitűnő tengerész hírében állott San-Franciscóban.
— Mindenek előtt hadd lássuk, mi fog történni! — szóltam magamban. — Résen leszek és nem fognak velem oly könnyen elbánni, mint hiszik. A matrózokat mindenesetre másokkal fogom fölcserélni; KETTY azt mondta, hogy valamennyi a WICKMANN embere és ő szerezte őket. Ez lesz az első próba!
Eddig jutottam tépelődésemben, amikor WICKMANN-t láttam a hajóra megérkezni. Egyenesen a kabinomba jött, hogy beszámoljon a különféle megbízásokról, amelyekben elutazásunk előtt eljárnia kellett.
— Ma délután a városba megyek! — mondtam. — Eresszék le a csónakot és rendeljen ki négy embert.
Tiz perc múlva a csónakban ültem. A vitorlákat felhúzták és mi az erős szélben szinte repültünk. Valami negyedmérföldnyire a yachttól villámgyorsan és észrevétlenül kiemeltem s a tengere ejtettem a kormánylapátot.
— Ki tette be a kormánylapátot ? — kiáltottam ekkor.
— Nincs benn a csapágyában?
Rájuk parancsoltam, evezzenek sebesen utána; de a matrózok nem tudtak elég gyorsan fordulni és a kormánylapát más irányban elúszott.
— Húzzátok be a vitorlát! Látjátok, hogy így nem haladunk!
Behúzták a vitorlát, ismét evezni kezdtek, de míg ezzel vesződtek, a kormánylapát eltűnt a szemünk elől. Nagy dühösen visszatértem a hajóra és elhivattam WlCKMANN-t.
— Matrózai ügyetlenek és megbízhatatlanok! — mondtam. — Hol szerezte ezeket az embereket? Elvesztették a csónak kormánylapátját! Parancsolom, hogy azonnal bocsássa el őket! —
— Jól van, kapitány úr! — felelte ő. — Még ma másokkal helyettesítem őket. San-Franciscóban sok a matróz, ha egyet elbocsátunk, tíz jelentkezik a helyére.
— Magam fogom őket választani!
— Jól van, kapitány úr.
Ránéztem WicKMANN-ra. Arcának egyetlen izma sem rándult meg.
— KETTY bizonyosan fecsegett! — gondoltam. — Az egészből egy szó sem igaz. Ha WICKMANN egyetértene a legénységgel, nem venné oly közönyösen, hogy cinkostársait elbocsátom. Ne is gondoljunk többé az ostoba fecsegessél!
L893. okt. 9-én reggeli hét órakor indultunk el a HAGGIN- család kíséretében a Valles-Streetről a „Sea-King" nevű gőzösön. Ez szerencsésen a „Tolna" fedélzetére szállított és a parti vészjelzőig, illetve az öböl bejáratáig vontatott bennünket. Ekkor eloldották a vontatókötelet s mi elbúcsúztunk feleségem rokonaitól, akik csónakba szálltak és visszatértek a .,Sea-King"-re.
A csónakot WICKMANN kormányozta. Anyósom könnyes szemekkel nézte a hullámokon táncoló, csinos kétárbocosunkat, mely oly messzire fog bennünket tőle elröpíteni.
— WICKMANN úr, — mondta, — a lelkére kötöm, juttassa eszébe leányomnak, hogy minden nap írjon nekem. Eddig, ha úton volt, nem mulasztotta el soha ezt a kötelességét.
— Ez alkalommal kénytelen lesz ezt megtenni, — felelt WICKMANN ridegen.
— Hogyan? Mit akar ezzel mondani? Tán veszélyt sejt?
— Legkevésbbé sem! De eddig még nem találtak módot arra, hogy a nyílt tengeren postahivatalokat állítsanak fel. Honolulu elég messzire van ide és egy kis idő eltelik, amig egy levél onnét ideérkezik ...
Az erős amerikai legények evezőcsapásai csakhamar a vontatóhajóhoz röpítették a csónakot. A hajó fölvette utasait, három éles füttyel elbúcsúzott sónerünktől és csakhamar eltűnt a partmenti sziklák, fák és nyaralók között. Az elutazásunkat követő napon már kora reggel fölmentem a fedélzetre, szextánsommal fölfegyverkezve.
— Nos, WICKMANN, milyen volt az éjtszaka ? — kérdeztem.
— Teljes nyugalom és szélcsend. Eltértünk az iránytól.
— Jól van. Menjen le, kérem, a szobámba és nézze meg az időt. A chronométer a szobámban van.
Összehasonlítottam az idő- ós sebességmérő számait.
— Ezer ördög! — gondoltam. — Nem sokat haladtunk !
Visszamentem szobámba és pontosan kiszámítottam helyzetünket. Délben napmagasságot mérek és csakhamar megállapítom, hogy 36°, 52' szélesség, és 125°, 10' hosszúság fok alatt vagyunk, holott 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt kellene lennünk. A kitűzött iránytól nyugatnak 35, délnek 59 mértfölddel tértünk el.
Azonnal hivattam WICKMANNt.
— A hajó ez éjtszakán nagyon is eltért az iránytól, — mondtam — és a sebességmérő nem volt pontosan beállítva, 63 mértfölddel többet haladtunk, mint azt a sebességmérő jelezte. Irányítsa a hajót még három fokkal nyugatnak.
— Jól van, kapitány úr.
WICKMANN fölment a fedélzetre, de nyomban visszajött ismét. Akaratosnak látszott.
— Bocsánat, kapitány úr, — mondta, — vájjon nem tévedett-e az elébb ? Azt hiszem, tényleg a 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt vagyunk és én nem szoktam tévedni. A hajó az éjjel épen az ellenkező irányban tért el; egész időn át figyeltem járását. Azt hiszem, helyesebb
volna az eddigi irányt betartanunk, nehogy nagyon is kikerüljünk a nyilt tengerre...
— Nem. Inkább járok a nyilt tengeren, mint a partok mentén. Azt az irányt kövesse, amelyet megjelöltem. Holnap majd meglátjuk, hová kerülünk.
— Jól van, kapitány úr.
Mikor egyedül voltam szobámban, még többször egymásután megcsináltam előbbi számításomat és mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Csodálkoztam, hogy a hajó ennyire el tudott térni az iránytól, és lelkemben önkénytelen új gyanú ébredt. Eszembe jutott mindaz, amit KETTY
mondott. Hátha WICKMANN szándékosan igyekszik bennünket a helyes iránytól eltérítni? Hátha akarattal ő változtatta meg a hajó irányát? Vállat vontam. Szabadulni igyekeztem
ettől a gondolattól — nem tudtam. Szüntelen ott motoszkált a fejemben.
Beköszönt az éj. Fölmentem a fedélzetre. Az égen szédületes gyorsasággal nagy felhők kergetőztek. WICKMANN összeráncolt homlokkal, látszólag nagyon türelmetlenül vette, hogy én még fönn vagyok. Mintha hallottam volna, amint dühösen mormogta:
— Hát ez vajjon miért nem megy ma aludni?
Végre megszabadítottam jelenlétemtől s a szobámba mentem. De elébb meggyőződtem, hogy kedvező szél duzzasztja a vitorlákat és óránként tíz csomót haladunk. Sajnos, ez sem tudta siettetni Honoluluhoz való közeledésünket!
Másnap reggel ismét meghagytam WicKMANN-nak, hogy olvassa le az órát. Lement szobámba, hogy a chronométert megnézze. Az ő adatai nyomán csináltam számításaimat, elég jónak találtam helyzetünket és meg is jelöltem a térképen. Ekkor keresem követendő irányunkat és meghökkenek, mert elfeledtem megnézni a hajó orrán levő iránytűt. Egy hajóskapitánynak erről nem szabad soha megfeledkeznie. Nem akarok még egyszer fölmenni a fedélzetre, hogy megnézzem és ehelyett előveszek fiókomból egy kis zsebiránytűt. Mennyire elcsodálkoztam azonban, mikor megállapítottam, hogy hajónk déldélnyugat felé halad, pedig Honolulunak jelenlegi helyünktől nyugat-délnyugati irányban kell feküdnie. Gyorsan fölmegyek a fedélzetre és lopva egy tekintetet vetek a nagy iránytűre (hajókompasz): ez nyugat-délnyugattól ½ vonással délnek mutat. Honnét ered a két iránytű közötti különbség? Bizonyos, hogy zsebiránytűm pontosat mutat, míg a nagy iránytű meg lehet hamisítva. Az utóbbi azt az irányt mutatta, amelyben haladnunk kellene, míg az, amelyben haladunk a nyílt tengeren, a hawai-i szigetek mellett, a nyilt tengerbe visz el; és hogy számításaimban megcsaljon, ugyanekkor WICKMANN a chronométer leolvasásánál három percet letagadott a pontos időből; ennélfogva a valóságnál három ponttal keletre a valóságostól állapítottam meg helyzetünket.
Semmi kétség! Ez az ember minden áron félre akar vezetni és a helyes iránytól elterelni. Dühömben fejembe szökött a vér, két kezem ökölbe szorult és csepp híja, hogy rá nem vetettem magamat. De ez a szándékom csak pillanatnyi volt. Körülnéztem. Fenyegető kézmozdulatomat nem látta meg senki. Leküzdöttem felindulásomat és nagyon nyugodtan a szobámba mentem.
Itt asztalom mellé ülve, elmerültem a legszomorúbb töprengésbe. Hiába minden hitegetés, immár kétségtelen, hogy WICKMANN már is a KETTY-vel közölt terv megvalósításán dolgozik. Meg voltam rémülve; nem annyira a veszély, mint inkább a kaland nevetséges volta által. íme, hová juttattak az expedíció érdekében tett fáradságos és bonyolult előkészületeim!
Hosszas gondolkodás után elhatároztam, hogy el fogom titkolni WICKMANN előtt, mennyire keresztül látok tervein. Éreztem, hogy óvakodnom kell vele szemben minden heves
szótól, amely esetleg ürügyül szolgálhatna neki arra, hogy ellenem izgassa a legénységet. Egy nyilt küzdelem bizonyára nem az én győzelmemre vezetne. Hasztalan változtattam matrózaimat, — két olyan tapasztalt tengeri róka, mint WICKMANN és PEPPERKORN, könnyen a maguk pártjára hódíthatják őket velem, a műkedvelő tengerászszel szemben. Föltétlenül csakis szerecsen szakácsunkban bízhattam, feleségem szobaleányának férjében s ez bizony vajmi elégtelen biztosítéka volt védelmünknek.
WICKMANN szándékaiban már nem kételkedtem. Mégis, mintegy utolsó bizonyíték kedvéért megtanítottam a feleségemet a chronométer leolvasására. De óvakodtam vele aggodalmaimat közölni. Megtanítom őt a hajózás tennivalóira, mondám neki.
A lecke mulattatta feleségemet; ez némi változatosságot jelentett az örökös fényképezés közepette, melyet San-Franciscóból való távozásunk óta valósággal visszaéltünk, pedig a tenger hullámainak különböző formái kivételével, melyekről néhány jó negatívot készítettünk, alig került méltó tárgy szemünk elé.
Miután alaposan megmagyaráztam, feleségem teljesen megértette az eljárást. Annyira, hogy biztosítottam, miszerint WICKMANN aligha ért hozzá jobban nálánál.
— Ezentúl te fogod őt ellenőrizni, — mondtam. — Nem lesz más dolgod, mint vele egyidejűleg leolvasni az órát, ha azt mondom, hogy: Top!
Ugyanaz nap délutánján, amikor feleségemet így kioktattam, fölmentem a fedélzetre és megkértem WICKMANN-t, eszközöljön földmérést.
— Azimuth-ot (irányt) akarok meghatározni, — mondtam. — Az iránytűim szakasztott úgy vannak vele, mint hajóm: még nem szolgáltak soha. Ki tudja, nincs-e mágnességi eltérülés? Mérje meg, kérem, a magasságot.
—- Szívesen, kapitány úr. Ami azonban az eltérülést illeti, arról fából épült hajón soha szó sem lehet.
— Ki tudja. Kormányunk vasból van s az iránytűhöz közel fekszik. Ez könnyen befolyásolhatja.
— Igaz. Önnek teljesen igaza van. Egy vagy három
magasságot mérjek meg, kapitány úr?
— Egy is elég lesz az azimuthhoz.
Miután a mérés megtörtént, lementem szobámba és összehasonlítottam feleségem és WICKMANN időmérését. Három percnyi különbség volt közöttük.
— Látod, még az órát sem tudja pontosan leolvasni, — mondtam a feleségemnek, — pedig ez az a-b-céje a tengerészetnek. Ezentúl te fogod WICKMANN-tnaponkint ellenőrizni. De úgy csináld, hogy észre ne vegye. A tengeren kerülni kell mindent, ami érzékenykedésre okot adhatna.
Kiszámítottam az azimuthot a feleségem időmérése alapján és megállapítottam, hogy a kompasz irány pontja 3 és ½ (39-4°) vonallal délnek el lett tolva ; azután a hosszúságot számítottam ki és azt látom, hogy 31° 40' szélesség, 129° 55' hosszúság alatt vagyunk. Ebből a helyzetből a hajó orrát Honolulunak igazítom, miután a mágnességi elhajlás javítását is hozzávetem, az irány lesz délnyugat egy vonással (11-2°) nyugat felé, a mi a kompasz meghamisított irányzója szerint nyugat fél vonással észak felé.
Visszamentem WICKMANN-hoz.
— A kompasz szerint nem tudok tájékozódni. Az az ostoba nagy vasrúd, ami a kormányban van, okozhat hibát.
Azt találom, hogy 3 és ½ vonal a különbség a kompasz irányulása és a valódi mágnességi irány között. A hajót nyugattól ½ vonallal észak felé kell fordítani. Holnap majd pontosabb megfigyeléseket teszünk.
— Kapitány úr, az nem lehet. Nincs a világon olyan kompasz, melynek akár vashajón is ilyen nagy eltérés volna.
— Mitsem tesz! Azért csak fordítsa a hajót abba az irányba, amelyet mondtam. Holnap majd meglátjuk, mitévők legyünk. Nyilt tengeren vagyunk, sziklazátonyoktól nem kell félnünk.
— Jól van, kapitány úr, — felelt WICKMANN és a kormány mellett levő matrózhoz fordulva, hangosan kiáltotta:
— Nyugat fél vonással észak felé irányítsd!
Nem mozdultam el többé a fedélzetről; cigarettázva, szüntelen az iránytűt figyeltem. Csak hajnali négy órakor mentem le a szobámba, de meghagytam, hogy hat órakor keltsenek fel.
— Az eltérés, amelyre WICKMANN a hajót rövid pihenésem alatt vezethette volna, oly csekély, hogy számba sem jő, — gondoltam. — Nekem pedig föltétlen szükségem van
minden erőmre. Kell, hogy agyam tiszta, idegzetem nyugodt legyen.
Szürke, ködös reggel volt. A napot nem láttuk, mert az eget elborító felhők mögött bujkált. Föl s alá jártam a fedélzeten; türelmetlenné tett az, hogy nem tudtam a szextánsba a nap peremét belekapni. Mindig kellemetlen dolog a tengeren, ha nem eszközölhetünk jó megfigyeléseket; rám nézve most kétszeresen kínos volt ez. Tisztán a helyes számítástól függött, hogy megmenekedjek egy
gazember karmai közül.
— WICKMANN, menjen a szobámba ós olvassa le a chronométert, — mondtam. — Reménylem, nemsokára kiderül az idő. Akkor nézze meg az órát, ha a nap kisüt.
WICKMANN lement a szobámba, én pedig vártam, hogy az idő kiderüljön. De a nap csak nem akart kisütni. Az égen tovább gomolyogtak a felhők, hol közeledtek, hol meg eltávolodtak.
Végre elhagytam a fedélzetet. Már meg is feledkeztem róla, hogy WICKMANN a chronométernél van. Keresztül mentem a társalgón, hol a szőnyeg teljesen elfogta lépteim zaját. Szobám közepére lépve, meglátom WICKMANN-t, aki nem hallotta lépteimet. A chronométeren pepecselt; elrontja ezt is épp úgy, mint ahogy az iránytűt elrontotta. Eközben arcán — melyet a szemben levő tükörben figyelhettem — rettenetes kifejezés ült. Nesztelenül visszasuhantam a társalgó ajtajához, és azután nagy zajjal beléptem. A zaj figyelmessé tette WICKMANN-t, ki erre villámgyorsan helyére tette az órát.
Franciából fordította Sárosi Bella
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése