 |
| A repülőgép, mellyel a házaspár utazott |
Szinte hihetetlennek tűnt. Pedig aznap talán még a csoda sem lepett volna meg. Legalábbis úgy éreztem, hogy semmin sem tudnék csodálkozni, amint fent ültem magasan, az ég peremén, hátunk mögött a segítő széllel; a láthatár tiszta volt és távoli, – ragyogóan tiszta. A hatalmas kék égboltozat szinte fehéren izzott a napfényben. Hátunk mögött a nyári út diadalmas, óriási ugrásai, előttünk a végtelen, szabad ég... mi állíthatna meg minket? Tegnap Európát repültük át, ma Afrikát érintettük, holnap Amerikában leszünk...
Egyetlen ugrással a Cap Verde-szigeteket is magunk mögött hagyjuk. Kopasz, barna, elszórt morzsák a tengerben, ezek a szigetek az afrikai kontinens töredék darabjai. Kétszáz mérfölddel közelebb vannak Dél-Amerikához, mint a kontinens legnyugatibb pontja. Dakarból, Afrika széléről több mint ezernyolcszáz mérföld a távolság Natalig, Dél-Amerika sarkáig. De Santiagótól, a Cap Verde-csoport kis szigetétől csak ezerhatszáz mérföldnyire van Natal repülőtere. Ez a kétszáz mérföld különbség biztosította nekünk azt, hogy elegendő benzintartalékunk lesz, nem szorulunk rá az üzemanyagunk utolsó csöppjére, tetszés szerinti sebességgel repülhetünk, nem kell csökkentenünk a gép erejét, attól tartva, hogy idő előtt elfogy a benzinünk. E kétszáz mérföld jóvoltából világos nappal repülhettük át az óceánt, nem kellett sötétben tévelyegnünk. Egyszóval, ezerhatszáz mérföld mindenképpen kényelmesebb és könnyebb út, mint kétszázzal több.
Ezért határoztuk el, még a nyáron, amikor férjem alaposan áttanulmányozta az óceáni térképet, méricskélte a távolságokat, sorra vette a kikötőket, – hogy a Cap Verde-szigetcsoport egyik alkalmas helyéről indulunk el Amerikába. A térkép nem jelzett belső kikötőt sehol, arra számítottunk, hogy Portó Praia öble meglehetősen védve van. Nagyon megnyugtató volt az is, hogy a térkép szerint a francia repülőgéptársaság állomást rendezett be Portó Praiában. Megrendeltük a benzint, megrajzoltuk az útitervet, összeegyeztettük rádiótáblázatunkat a délamerikai állomások szolgálatával. Most már csak az volt hátra, hogy szépen leszálljunk Portó Praia öblének vizére, felrakjuk a szükséges benzint és olajat s aztán, ha a szél kedvező marad...
Le tudunk-e szállni?
A férjem figyelmeztetésül meghimbálta a gépet, aztán hátranyújtott egy feljegyzést, hogy rádión továbbítsam:
Helyzet: 13:00GMT
17° 40'N
20° 40' W
Boavista a láthatáron.
 |
| Praia a térképen |
...Lám, csakugyan, ott vannak a Cap Verde szigetek: elmosódó szürke halmocskák a láthatár szélén.
Még fél óra tehát. Most éppen dél. Persze, kedvező a szelünk...
A szigetek az előbb éppen olyanok voltak, mint minden szigetcsoport, messziről. Felhős-ködös, halványszürke foltok; mintha az óceán vize néhol összesűrűsödött volna, – mintha csak egy-egy magas hullám mozdulatlanul maradt volna, de bizonyára azonnal visszasüllyed a tenger síkjára... Azután lassan egyre határozottabb alakot öltöttek a szürke foltocskák. A hullámtarajnak látszó vonal megélesedett és tagolódott. Ugyanekkor egyre sötétebb szürkén vált el az óceántól; áttetsző, levegős halaványsága eltűnt.
Közelebbről már azt is láttuk, hogy nem egyforma nagyságú és nem egyformán kerek sziklatömbök állnak ki a vízből. Könnyű felhő libegett a szigetek fölött. Mostanáig eltakarta előlünk a magas, vulkanikus hegy ormokat. A szigetek partja nem csúszott le simán a vízhez. Egyre szaggatottabbnak, szinte rojtosszélűnek tűnt. Szikladarab, letöredezett kőtörmelék hevert a parton, – a víz és a kő között dúló örök küzdelem jele. Helyenkint gőgösen áll még egy-egy kőszirt a hullámok között, még mindig védelmezi magát, pedig fehér tajtékos hullámok csapkodják szakadatlanul. Amott már a tenger győzött: jó darabot leharapott és a sziget földjét engedelmesre késztette. Ahol föld volt, most könnyű ívű öböl sekély vize csillog békésen.
Egész Santiago ilyen volt felülről. Mintha valaha szabályosan kerek lett volna a sziget, de a tenger időközben nagy darabokat harapott volna ki belőle. A sziget belseje nap égette, megvénült, száraz, barna kő, repedések barázdálják, a tropikus esőzések nyomai. A völgyekben zölden bújik meg egy-egy kis facsoport.
Más ez, mint Afrika sivatagos partja, amelyet nemrég láttunk, – gondoltam a fákkal benőtt szakadékok és a völgyek mélyén megművelt földcsíkok felett. De nem hasonlít Dél-Amerika dzsungeljeihez sem, amelyeket majd ezután látunk meg. Nem emlékszem, hogy ilyen vidéket valaha is láttam volna. Mihez is hasonlítanak ezek a szigetek? Töprengve igyekeztem hasonlatot találni. De hiába. Egyszerűen csak szigetek, az Atlanti-óceán vizében, – nyugodtam bele – elszórt, magányos szigetek. Ugrókőül szolgálnak nekünk.
Igen, itt vagyunk... Innen indulunk majd hazafelé. Nem kerestük-e ki a térkép tisztán rajzolt vonalai között éppen ezt a helyet? Nem tettük-e az ujjunkat éppen erre az öbölre, amely most alattunk ragyog? Úgy tekintettünk le a térképre, mint most, félistenek módjára, az alattunk elterülő apró világra. Lám, – mondtuk a térkép előtt – itt fogunk leszállni, benzint és olajat veszünk fel és egyenesen átvágunk Dél-Amerikába.
Itt repültünk most, figyeltük a töredezett, szaggatott partot, az óceán apró, apró fodrait a mélyben, a játékhajócskákat, amint a víz fodrain bukdácsoltak, a csöppnyi sárga és rózsaszínű játékházacskákat, amelyek, mint színes kavicssor, szegélyezték Portó Praia félholdalakú kikötőjét. Valamelyik rózsaszín kis kövecske mélyén van a mi benzinünk. Itt fogunk leszállni.
Óvatos keringéssel ereszkedtünk lejjebb az olimpusi magasságból. A motor könnyebben kezdett lélegzeni, a levegő sípolt a vezetékeken. Most már láttam, hogy Praia nagy város. Utak vezettek lefelé, a vízhez, de a tömött házcsoport hátrább állt, egy domb mögött, a vizen túl. Felismertem a főteret, gondosan ültetett zöld fák négyszögében. Az öböl elég nagy volt, de nem olyan védett, mint gondoltuk. Hatalmas hullámok csapkodták a partot. Azok az apró kis fehér tajtékok, amelyek olyan játékosak voltak felülről tekintve, óriási, mennydörgő, tarajos hullámoknak bizonyultak. Most már érthető volt, hogy a hajók miért táncoltak az öbölben.
Persze, persze, – gondoltam – erős a szél odalenn. De mellettünk sem volt nyugodt a levegő. A gép csökönyösködött, amint a völgy fölé értünk, meg-megtorpant, mint valami ijedős ló. Megkerültük a várost, ismét a tengerre jutottunk. Nagyon keservesen bukdácsoltunk. Lehet, hogy az előbb tévedtem. Talán mégsem vagyunk győzedelmes félistenek, olimpusi hősök... nem lovagolhatjuk meg a szelet tetszésünk szerint. Inkább azt mondhatnám, hogy lehullott falevél a gépünk, amelyet ide-oda dobál a szélroham a levegő óriási, nyugtalan óceánjában.
Vagy talán megint tévedtem? Nem, nem falevél a gépünk, hanem ideges, élő állat; önálló akarata van. Egyszer körbe szeretne rohanni, mint a vad csikó, ha gyengén tartják a zabláját, aztán egyszerre megcsökönyösödik és a világért sem akar megfordulni, hanem addig toporzékol és hátrál, ameddig csak lehet. Körül keringtük Portó Praia kikötőjét újra meg újra, elóvakodtunk a vad levegőáramok közeléből és ha kedvező, enyhébb áramlatot találtunk, lejjebb ereszkedtünk. Figyeltük a sziklás part félhold alakú ívét s aztán lassú hátrálással újra kirepültünk a szabad tenger fölé. Figyeltük a hosszú hullámokat, amint árnyékszerűen vágtatták végig a vizet, – sötét, fenyegető árnyékok voltak. (A parton eltűntek a fehér tajték kavargásában.) És újra jöttek, egyre jöttek az árnyékok, az egyenes, felmagasodó vonalak. Jöttek, sötétedtek, felmagasodtak, eltűntek és mögöttük a nyílt tenger felől új sor rohant.
Itt nem tudunk leszállni, legalábbis ma nem, amíg ez a szél... talán, ha csendesebb napunk lenne... Férjem gázt adott a motornak. Harsogva iramodott neki a gép; tovább szálltunk a part mentén. Talán találunk jobb kikötőt, védettebbet...
Egy-két perc múlva kis nyílást vettünk észre a sziklás part vonalán. Apró házcsoport bújt meg benne. Cementszínű védőgát, hangár, néhány ház és fészer, két rádiótorony... a francia repülőgépállomás! A keskeny víznyelv, ami a sziklák közé nyomult, nem látszott elég szélesnek, hogy leszálljunk a tükrére, de reméltük, hogy nem háborgatja a szél. Odakint leszállhatunk, éjszakára pedig bevihetjük a gépet. Megnyugtató látvány volt a modern hangárépület széles teteje és nagy nyitott ajtaja, a cementgát, széles hullámtörővel a végén, a tiszta fehérre meszelt házcsoport és a két rádiótorony. Itthon vagyunk! Ez a hely a repülők otthona. Itt megtalálunk mindent, ami kell, segítséget, kényelmet. Csak végre leszállhatnánk!
Vajjon hol szállhatnak le a francia gépek? Kikötőt nem láttunk az állomás közelében. Csak nem a nyílt vízre ereszkednek le? Ilyen tarajos hullámok közé? Máskor talán könnyebb leszállni. Ma a szól még a védett parton is ijesztően felkavarta a tengert. Lehet, hogy csöndesebb napon könnyen és biztonságosan lehet leszállni, a magas partok védelme alatt.
Úgy láttam, mi is a part védelmét keressük. Legalább is kerestük. Felkapaszkodtunk a sziklaormok fölé, nagy körben elrepültünk a hangár fölött, a rádiótornyokon túl és lecsaptunk, – alattunk vonaglott és himbálózott a gödrös, árkos víztömeg. Aztán visszatértünk a part fölé, hogy nyugodtabb helyet keressünk...
Így tettünk újra meg újra. Körüljártuk a telepet, újra körüljártuk... Felemelkedtünk magasan a sziklaormok fölé, nagyot zökkentünk, amikor átszálltunk a völgy fölött, – itt állandóan kavargott a levegő – és lecsaptunk a vízre, hogy a szél hatását minden irányból kipróbáljuk. Aztán a hosszadalmas erőpróba következett: alacsonyan repülni, majdnem a víz színén, alkalomra lesve, szinte alig-alig lógva a levegőben, majdnem a hullámokon. Olyan ez a repülés, mintha az ember hosszan, nagyon hosszan visszatartaná a lélekzetét. Végigseperjük a partot, minden kikötő előtt megtorpanunk, kacérkodunk valamennyivel: – Téged választalak... mindjárt... mindjárt... mindjárt... téged... de nem...várj ...várj... várj... nem, mégsem hozzád megyek...
Aztán felbőg a gép megint, magasabbra kapaszkodik a hegyek fölé és lejjebb zuhan a vízre más helyen... talán... talán.... talán most... nem... most sem...
Istenem, milyen óriási hullámok! – gondoltam, amint elsuhantunk a tajtékos vízhegyek fölött. Ijesztőbb volt a tenger, mint Madeiránál, pedig ott nem tudtunk leszállni, tovább kellett mennünk Las Palmasba. Talán most is el kell mennünk máshová? Vissza, Afrikába? De Madeirában ha le is szálltunk volna, nem találtunk volna védelmet a part mellett. Itt mégis jobb. Csak a leszállás nehéz. Ha egyszer sikerül... Az öböl, a gát, a hangár... Ó, csak leszállhassunk, akkor jó lesz minden.
Most talán... Majdnem... majdnem... majdnem. A repülőtér minden másodpercben lejjebb süllyedt a hullámhegyek közé. Nem... a motor hosszú lélegzete újra felerősödött, haragos bőgéssel rugaszkodott feljebb. Fel, fel a sziklák fölé, a levegőbe, ez az ő eleme... itt király, itt félisten, itt nem kell türelmet kérnie senkitől és semmitől... itt lenéz mindenre... De aztán újra lejjebb ereszkedik a vízhez...
 |
| Tengeri sziklák a parton |
Megfordultunk a kikötő felé. Mögöttünk volt, mert a gép meglehetősen magasan a part mentén ért vizet. Néhány másodperccel előbb állandóan változott körülöttünk a világ, most egyszerre megállott minden. Nem láttunk tucatnyi öblöcskét és földnyelvet, nem láttuk szédítő összevisszaságban a völgyet, a sziklaormokat, a tengert. Nem, csak egy kis helyet magunk körül. Most már ide vagyunk zárva, erre a kis helyre. A földhöz vagyunk szögezve. Ez a kis öböl alig egy perccel előbb még csak egy volt a sok közül, amelyek közt választhattunk. Most a többi mind eltűnt. Csak ez az egy maradt, ez az egy lett a miénk. Ez a mi világunk, ez az öböl, partjaival, hullámaival, a hatalmas sziklaszirttel, amely a kikötő bejáratát őrzi. Oltalmára bíztuk magunkat, itt kell maradnunk.
Nem vesztegeltünk egy helyen, de mozgásunk már nem volt szabad, mint a repülés. Kötött időben, kötött helyen kellett maradnunk. A gép egyhangúan zümmögött, mindig egyformán, a szél mindig ugyanabban az irányban zúgott el a fülünk mellett. A hullámok nekiütődtek a partnak, széthulltak, visszaestek. A gép a víz mozgásával együtt emelkedett és süllyedt, ahogy a nagy hullámok parancsolták. Lassan vetődtünk egyre közelebb a parthoz.
A gép pöfögött. Megfordult. Most a kikötő felé néztünk. Megtört az egyhangú ütem. Megrázkódott a légi paripa, imbolyogva nekiment a hullámoknak. Először az egyik szárnya hajlott lejjebb, aztán a másik, majdnem belemerülve a vízbe. Ügyetlenül nehézkesen vergődött a part felé. És a szél... a szél most oldalszél lett, befütyült a réseken és a maga útján terelt bennünket a kikötő előtt sötétlő sziklazátonyok felé.
Nem, így nem jutunk be a védett vízre. Láttam, hogy nem lesz belőle semmi. Megint megfordultunk s a part mentén haladtunk kissé tovább. Hátráltunk. Aztán újra megkíséreltük.
Közben a kis telep felé pillantottam. Bizony csak egy-két ház állt ott és néhány kunyhó. De a hangár, a cementgát és a rádiótorony megvigasztalt.
Kis evezősbárka indult el a partról. Két néger húzta az evezőket, egy harmadik férfi pedig a bárka közepén állt.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése