Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (1)

NYOLCÉVI CSENDES-ÓCEÁNI HAJÓZÁS A «TOLNA» YACHTON

1905-ben olvashattuk a korabeli magyar sajtóban:
„Mintegy nyolcz évre terjedő, ép oly érdekes, mint veszedelmekkel teljes utazást tett meg a bátor és vállalkozó szellemű magyar főur, gróf Festetics Rudolf az 1893-1902-ig terjedő időszakban, mely alatt többek közt a Déli-tenger sziget-csoportjait is bejárta ezen czélra épült „Tolna” nevű, 76 tonnás, két árbóczos vitorlás hajóján; utjára neje is elkisérte. 
Bejárták a Havai-szigeteket, a korallok épitette Fanning és Manahaki sziget-csoportokat és jóformán az egész sziget-lánczolatot, mely a Csendes-óczeán déli részén végig vonul. 
S ez a vállalkozás részben felfedezési utazás számba is mehet, mert a bejárt szigetek közül sok nagyon is félreesik a kereskedelmi hajók rendes járásából s így alig fordul ott meg művelt ember, minél fogva a szigetek egy része jóformán ismeretlen. A benszülöttek több helyen teljesen vad állapotban élnek, mint hajdan a kőkorszaki népek, s az emberevés is széltére szokásban van még náluk. 
Az utazás sokban hozzájárult a Föld eme részének megismeréséhez; gróf Festetics tömérdek érdekes tárgyat összegyűjtött, melyek közül mintegy 1500-at, valamint 360 maga által felvett eredeti fényképet a Magyar Nemzeti Muzeum néprajzi osztályának ajándékozott.  Könyvben is beszámolt utazási élményeiről, melyet franczia nyelven irt meg. Ez… mint a Magyar Fölrajzi Társaság könyvtárának VI. kötete, magyarul is megjelent az „Emberevők közt” czím alatt”
...És megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában – fűzzük mi ma hozzá. Ennek alapján tesszük közzé, kedvcsinálóként a böngészéshez, az útikönyv első fejezetét.


ELSŐ FEJEZET
Tengerre indulás

»Tolna« yachtom egy csinos, hetven tonnás sőner, melyet TURNER MATHEW-nél készíttettem, Sanselitóban horgonyzott, az öböl egyik festői szépségű zugában.
Két mértföldnyire a várostól. San-Francisco lakosainak rendes vasárnapi kirándulóhelye e hely; a „San-Francisco Yacht Club" is itt székel.
Az elutazás órája rohamosan közeledett s én már türelmetlenül vártam ezt a fontos pillanatot. Mennyi kellemetlenséggel és nehézséggel kellett megküzdenem, a míg idáig jutottam! Első sorban a feleségemet kellett sok furfangos ügyesség segítségével valósággal kicsalnom rokonai köréből. Miután ez sikerült, pert kellett folytatnom egy tanár ellenében, a ki afölötti dühében, hogy nem az ő tervét fogadtam el yachtom építésénél, mesés összeget követelt rajtam a fel nem használt terv fejében. Pörömet megnyerve, egy újabb akadály késleltette elutazásunkat. Azon ürügy alatt, hogy a Csendes-Oceán szigetlakóival eszközlendő cserekereskedés létesítésére — néhány csomag vásznat és dohányt vitettem hajómra, kereskedelmi hajónak minősítették a „Tolnát". És megtagadták az útlevél kiadását, mert nem vagyok amerikai polgár. Nagysokára ezt az akadályt is sikerült elhárítanom és éppen az indulást megelőző végső intézkedésekkel foglalkozva ültem kabinomban, mikor a hajóinas kopogtatott ajtómon.
— Mi kell?
— HAGGIN-né asszony egyik cselédje beszélni kíván a gróf úrral! — jelentette a hajóinas.
— Vezesd be.
A belépő nőben KETTY-t, anyósom szobaleányát ismertem meg. A szeme ki volt sírva, egészben nagyon megindultnak látszott.
— Nos, KETTY, mi történt? Mit kiván? — kérdeztem.
— Bizalmasan közölni szeretnék valamit a gróf úrral! — mondta a leány. — De olyan rettenetes, — igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. — A hajó első kormányosáról, WicKMANN-ról van szó . . .
— Nos, mi dolga magának WicKMANN-nal ?
KETTY, miután megígértette velem, hogy nem fogom elárulni, elmondta, hogy viszonya van WicKMANN-nal, aki egykor kalóz volt és most is csak az alkalmat várja, hogy régi mesterségéhez visszatérhessen. Tegnap este együtt vacsoráztak a német sörcsarnokban s ekkor WICKMANN elmondta neki, hogy hatalmába akarja keríteni yachtomat és bennünket is. Váltságdíj fejében azután nagy összeget fog kicsikarni anyósomtól.
— Alig hogy elhagytuk a kikötőt, — mondta, — vasra fogom veretni a grófot feleségestől s a legelső puszta szigeten kiteszem őket. Ezt a szigetet már meg is jelöltem a térképen. Azután visszajövök ide és késznek nyilatkozom a kietlen szigetet megnevezni, ha — HAGGINNÉ asszony nekem ajándékozza a „Tolná"-t s azonfelül még tisztességes váltságdíjat fizet. Nem az én hibám lesz, ha — csupán, mert élelmiszer dolgában nem látom el valami bőségesen a kedves gyermekeket — a Robinzon utódok megteszik nekem azt a szívességet, hogy éhen halnak, a mig értök visszamegyek !
KETTY bizalmas közlése ugyancsak meglepett. Nem hittem a leány rémmeséjében. KETTY bizonyára komolyan vette kedvese puszta hencegését, aki vakmerő hősnek akart előtte feltűnni. Csak egyetlen részlet kölcsönzött némi valószínűséget a dolognak. A leány azt mondta, hogy WICKMANN csupa elvbarátokból toborzotta össze a hajó legénységét. Arra pedig tisztán emlékeztem, mily kitartón sürgette barátja, PEPPERKORN szerződtetését. Amit végre — éppen ezzel az unszolásával — keresztül is vitt nálam.
Bizalmas küldönc útján tudakozódtam WICKMANN fivérének csapszékében s értesültem, hogy a szerződtetést megelőző estén kormányosomnak csakugyan találkája volt PEPPERKORN-nal.
Mit tegyek? Elbocsássam WICKMANN-t? De mi okát valljam ? Ha kifejezem gyanúmat, ezzel csak növelem rokonaink aggodalmát, akik máris annyi ellenvetéssel érveltek elutazásunk megakadályozása érdekében. Ők nagy bizalommal viseltettek WICKMANN iránt, aki különben kitűnő tengerész hírében állott San-Franciscóban.
— Mindenek előtt hadd lássuk, mi fog történni! — szóltam magamban. — Résen leszek és nem fognak velem oly könnyen elbánni, mint hiszik. A matrózokat mindenesetre másokkal fogom fölcserélni; KETTY azt mondta, hogy valamennyi a WICKMANN embere és ő szerezte őket. Ez lesz az első próba!
Eddig jutottam tépelődésemben, amikor WICKMANN-t láttam a hajóra megérkezni. Egyenesen a kabinomba jött, hogy beszámoljon a különféle megbízásokról, amelyekben elutazásunk előtt eljárnia kellett.
— Ma délután a városba megyek! — mondtam. — Eresszék le a csónakot és rendeljen ki négy embert.
Tiz perc múlva a csónakban ültem. A vitorlákat felhúzták és mi az erős szélben szinte repültünk. Valami negyedmérföldnyire a yachttól villámgyorsan és észrevétlenül kiemeltem s a tengere ejtettem a kormánylapátot.
— Ki tette be a kormánylapátot ? — kiáltottam ekkor.
— Nincs benn a csapágyában?
Rájuk parancsoltam, evezzenek sebesen utána; de a matrózok nem tudtak elég gyorsan fordulni és a kormánylapát más irányban elúszott.
— Húzzátok be a vitorlát! Látjátok, hogy így nem haladunk!
Behúzták a vitorlát, ismét evezni kezdtek, de míg ezzel vesződtek, a kormánylapát eltűnt a szemünk elől. Nagy dühösen visszatértem a hajóra és elhivattam WlCKMANN-t.
— Matrózai ügyetlenek és megbízhatatlanok! — mondtam. — Hol szerezte ezeket az embereket? Elvesztették a csónak kormánylapátját! Parancsolom, hogy azonnal bocsássa el őket! —
— Jól van, kapitány úr! — felelte ő. — Még ma másokkal helyettesítem őket. San-Franciscóban sok a matróz, ha egyet elbocsátunk, tíz jelentkezik a helyére.
— Magam fogom őket választani!
— Jól van, kapitány úr.
Ránéztem WicKMANN-ra. Arcának egyetlen izma sem rándult meg.
— KETTY bizonyosan fecsegett! — gondoltam. — Az egészből egy szó sem igaz. Ha WICKMANN egyetértene a legénységgel, nem venné oly közönyösen, hogy cinkostársait elbocsátom. Ne is gondoljunk többé az ostoba fecsegessél!

L893. okt. 9-én reggeli hét órakor indultunk el a HAGGIN- család kíséretében a Valles-Streetről a „Sea-King" nevű gőzösön. Ez szerencsésen a „Tolna" fedélzetére szállított és a parti vészjelzőig, illetve az öböl bejáratáig vontatott bennünket. Ekkor eloldották a vontatókötelet s mi elbúcsúztunk feleségem rokonaitól, akik csónakba szálltak és visszatértek a .,Sea-King"-re.
A csónakot WICKMANN kormányozta. Anyósom könnyes szemekkel nézte a hullámokon táncoló, csinos kétárbocosunkat, mely oly messzire fog bennünket tőle elröpíteni.
— WICKMANN úr, — mondta, — a lelkére kötöm, juttassa eszébe leányomnak, hogy minden nap írjon nekem. Eddig, ha úton volt, nem mulasztotta el soha ezt a kötelességét.
— Ez alkalommal kénytelen lesz ezt megtenni, — felelt WICKMANN ridegen.
— Hogyan? Mit akar ezzel mondani? Tán veszélyt sejt?
— Legkevésbbé sem! De eddig még nem találtak módot arra, hogy a nyílt tengeren postahivatalokat állítsanak fel. Honolulu elég messzire van ide és egy kis idő eltelik, amig egy levél onnét ideérkezik ...
Az erős amerikai legények evezőcsapásai csakhamar a vontatóhajóhoz röpítették a csónakot. A hajó fölvette utasait, három éles füttyel elbúcsúzott sónerünktől és csakhamar eltűnt a partmenti sziklák, fák és nyaralók között. Az elutazásunkat követő napon már kora reggel fölmentem a fedélzetre, szextánsommal fölfegyverkezve.
— Nos, WICKMANN, milyen volt az éjtszaka ? — kérdeztem.
— Teljes nyugalom és szélcsend. Eltértünk az iránytól.
— Jól van. Menjen le, kérem, a szobámba és nézze meg az időt. A chronométer a szobámban van.
Összehasonlítottam az idő- ós sebességmérő számait.
— Ezer ördög! — gondoltam. — Nem sokat haladtunk !
Visszamentem szobámba és pontosan kiszámítottam helyzetünket. Délben napmagasságot mérek és csakhamar megállapítom, hogy 36°, 52' szélesség, és 125°, 10' hosszúság fok alatt vagyunk, holott 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt kellene lennünk. A kitűzött iránytól nyugatnak 35, délnek 59 mértfölddel tértünk el.
Azonnal hivattam WICKMANNt.
— A hajó ez éjtszakán nagyon is eltért az iránytól, — mondtam — és a sebességmérő nem volt pontosan beállítva, 63 mértfölddel többet haladtunk, mint azt a sebességmérő jelezte. Irányítsa a hajót még három fokkal nyugatnak.
— Jól van, kapitány úr.
WICKMANN fölment a fedélzetre, de nyomban visszajött ismét. Akaratosnak látszott.
— Bocsánat, kapitány úr, — mondta, — vájjon nem tévedett-e az elébb ? Azt hiszem, tényleg a 36°, 50' szélesség és 124°, 35' hosszúság alatt vagyunk és én nem szoktam tévedni. A hajó az éjjel épen az ellenkező irányban tért el; egész időn át figyeltem járását. Azt hiszem, helyesebb
volna az eddigi irányt betartanunk, nehogy nagyon is kikerüljünk a nyilt tengerre...
— Nem. Inkább járok a nyilt tengeren, mint a partok mentén. Azt az irányt kövesse, amelyet megjelöltem. Holnap majd meglátjuk, hová kerülünk.
— Jól van, kapitány úr.
Mikor egyedül voltam szobámban, még többször egymásután megcsináltam előbbi számításomat és mindig ugyanarra az eredményre jutottam. Csodálkoztam, hogy a hajó ennyire el tudott térni az iránytól, és lelkemben önkénytelen új gyanú ébredt. Eszembe jutott mindaz, amit KETTY
mondott. Hátha WICKMANN szándékosan igyekszik bennünket a helyes iránytól eltérítni? Hátha akarattal ő változtatta meg a hajó irányát? Vállat vontam. Szabadulni igyekeztem
ettől a gondolattól — nem tudtam. Szüntelen ott motoszkált a fejemben.
Beköszönt az éj. Fölmentem a fedélzetre. Az égen szédületes gyorsasággal nagy felhők kergetőztek. WICKMANN összeráncolt homlokkal, látszólag nagyon türelmetlenül vette, hogy én még fönn vagyok. Mintha hallottam volna, amint dühösen mormogta:
— Hát ez vajjon miért nem megy ma aludni?
Végre megszabadítottam jelenlétemtől s a szobámba mentem. De elébb meggyőződtem, hogy kedvező szél duzzasztja a vitorlákat és óránként tíz csomót haladunk. Sajnos, ez sem tudta siettetni Honoluluhoz való közeledésünket!
Másnap reggel ismét meghagytam WicKMANN-nak, hogy olvassa le az órát. Lement szobámba, hogy a chronométert megnézze. Az ő adatai nyomán csináltam számításaimat, elég jónak találtam helyzetünket és meg is jelöltem a térképen. Ekkor keresem követendő irányunkat és meghökkenek, mert elfeledtem megnézni a hajó orrán levő iránytűt. Egy hajóskapitánynak erről nem szabad soha megfeledkeznie. Nem akarok még egyszer fölmenni a fedélzetre, hogy megnézzem és ehelyett előveszek fiókomból egy kis zsebiránytűt. Mennyire elcsodálkoztam azonban, mikor megállapítottam, hogy hajónk déldélnyugat felé halad, pedig Honolulunak jelenlegi helyünktől nyugat-délnyugati irányban kell feküdnie. Gyorsan fölmegyek a fedélzetre és lopva egy tekintetet vetek a nagy iránytűre (hajókompasz): ez nyugat-délnyugattól ½  vonással délnek mutat. Honnét ered a két iránytű közötti különbség? Bizonyos, hogy zsebiránytűm pontosat mutat, míg a nagy iránytű meg lehet hamisítva. Az utóbbi azt az irányt mutatta, amelyben haladnunk kellene, míg az, amelyben haladunk a nyílt tengeren, a hawai-i szigetek mellett, a nyilt tengerbe visz el; és hogy számításaimban megcsaljon, ugyanekkor WICKMANN a chronométer leolvasásánál három percet letagadott a pontos időből; ennélfogva a valóságnál három ponttal keletre a valóságostól állapítottam meg helyzetünket.
Semmi kétség! Ez az ember minden áron félre akar vezetni és a helyes iránytól elterelni. Dühömben fejembe szökött a vér, két kezem ökölbe szorult és csepp híja, hogy rá nem vetettem magamat. De ez a szándékom csak pillanatnyi volt. Körülnéztem. Fenyegető kézmozdulatomat nem látta meg senki. Leküzdöttem felindulásomat és nagyon nyugodtan a szobámba mentem.
Itt asztalom mellé ülve, elmerültem a legszomorúbb töprengésbe. Hiába minden hitegetés, immár kétségtelen, hogy WICKMANN már is a KETTY-vel közölt terv megvalósításán dolgozik. Meg voltam rémülve; nem annyira a veszély, mint inkább a kaland nevetséges volta által. íme, hová juttattak az expedíció érdekében tett fáradságos és bonyolult előkészületeim!
Hosszas gondolkodás után elhatároztam, hogy el fogom titkolni WICKMANN előtt, mennyire keresztül látok tervein. Éreztem, hogy óvakodnom kell vele szemben minden heves
szótól, amely esetleg ürügyül szolgálhatna neki arra, hogy ellenem izgassa a legénységet. Egy nyilt küzdelem bizonyára nem az én győzelmemre vezetne. Hasztalan változtattam matrózaimat, — két olyan tapasztalt tengeri róka, mint WICKMANN és PEPPERKORN, könnyen a maguk pártjára hódíthatják őket velem, a műkedvelő tengerászszel szemben. Föltétlenül csakis szerecsen szakácsunkban bízhattam, feleségem szobaleányának férjében s ez bizony vajmi elégtelen biztosítéka volt védelmünknek.
WICKMANN szándékaiban már nem kételkedtem. Mégis, mintegy utolsó bizonyíték kedvéért megtanítottam a feleségemet a chronométer leolvasására. De óvakodtam vele aggodalmaimat közölni. Megtanítom őt a hajózás tennivalóira, mondám neki.
A lecke mulattatta feleségemet; ez némi változatosságot jelentett az örökös fényképezés közepette, melyet San-Franciscóból való távozásunk óta valósággal visszaéltünk, pedig a tenger hullámainak különböző formái kivételével, melyekről néhány jó negatívot készítettünk, alig került méltó tárgy szemünk elé.
Miután alaposan megmagyaráztam, feleségem teljesen megértette az eljárást. Annyira, hogy biztosítottam, miszerint WICKMANN aligha ért hozzá jobban nálánál.
— Ezentúl te fogod őt ellenőrizni, — mondtam. — Nem lesz más dolgod, mint vele egyidejűleg leolvasni az órát, ha azt mondom, hogy: Top!
Ugyanaz nap délutánján, amikor feleségemet így kioktattam, fölmentem a fedélzetre és megkértem WICKMANN-t, eszközöljön földmérést.
— Azimuth-ot (irányt) akarok meghatározni, — mondtam. — Az iránytűim szakasztott úgy vannak vele, mint hajóm: még nem szolgáltak soha. Ki tudja, nincs-e mágnességi eltérülés? Mérje meg, kérem, a magasságot.
—- Szívesen, kapitány úr. Ami azonban az eltérülést illeti, arról fából épült hajón soha szó sem lehet.
— Ki tudja. Kormányunk vasból van s az iránytűhöz közel fekszik. Ez könnyen befolyásolhatja.
— Igaz. Önnek teljesen igaza van. Egy vagy három
magasságot mérjek meg, kapitány úr?
— Egy is elég lesz az azimuthhoz.
Miután a mérés megtörtént, lementem szobámba és összehasonlítottam feleségem és WICKMANN időmérését. Három percnyi különbség volt közöttük.
— Látod, még az órát sem tudja pontosan leolvasni, — mondtam a feleségemnek, — pedig ez az a-b-céje a tengerészetnek. Ezentúl te fogod WICKMANN-tnaponkint ellenőrizni. De úgy csináld, hogy észre ne vegye. A tengeren kerülni kell mindent, ami érzékenykedésre okot adhatna.
Kiszámítottam az azimuthot a feleségem időmérése alapján és megállapítottam, hogy a kompasz irány pontja 3 és ½  (39-4°) vonallal délnek el lett tolva ; azután a hosszúságot számítottam ki és azt látom, hogy 31° 40' szélesség, 129° 55' hosszúság alatt vagyunk. Ebből a helyzetből a hajó orrát Honolulunak igazítom, miután a mágnességi elhajlás javítását is hozzávetem, az irány lesz délnyugat egy vonással (11-2°) nyugat felé, a mi a kompasz meghamisított irányzója szerint nyugat fél vonással észak felé.
Visszamentem WICKMANN-hoz.
— A kompasz szerint nem tudok tájékozódni. Az az ostoba nagy vasrúd, ami a kormányban van, okozhat hibát.
Azt találom, hogy 3 és ½ vonal a különbség a kompasz irányulása és a valódi mágnességi irány között. A hajót nyugattól ½  vonallal észak felé kell fordítani. Holnap majd pontosabb megfigyeléseket teszünk.
— Kapitány úr, az nem lehet. Nincs a világon olyan kompasz, melynek akár vashajón is ilyen nagy eltérés volna.
— Mitsem tesz! Azért csak fordítsa a hajót abba az irányba, amelyet mondtam. Holnap majd meglátjuk, mitévők legyünk. Nyilt tengeren vagyunk, sziklazátonyoktól nem kell félnünk.
— Jól van, kapitány úr, — felelt WICKMANN és a kormány mellett levő matrózhoz fordulva, hangosan kiáltotta:
— Nyugat fél vonással észak felé irányítsd!
Nem mozdultam el többé a fedélzetről; cigarettázva, szüntelen az iránytűt figyeltem. Csak hajnali négy órakor mentem le a szobámba, de meghagytam, hogy hat órakor keltsenek fel.
— Az eltérés, amelyre WICKMANN a hajót rövid pihenésem alatt vezethette volna, oly csekély, hogy számba sem jő, — gondoltam. — Nekem pedig föltétlen szükségem van
minden erőmre. Kell, hogy agyam tiszta, idegzetem nyugodt legyen.
Szürke, ködös reggel volt. A napot nem láttuk, mert az eget elborító felhők mögött bujkált. Föl s alá jártam a fedélzeten; türelmetlenné tett az, hogy nem tudtam a szextánsba a nap peremét belekapni. Mindig kellemetlen dolog a tengeren, ha nem eszközölhetünk jó megfigyeléseket; rám nézve most kétszeresen kínos volt ez. Tisztán a helyes számítástól függött, hogy megmenekedjek egy
gazember karmai közül.
— WICKMANN, menjen a szobámba ós olvassa le a chronométert, — mondtam. — Reménylem, nemsokára kiderül az idő. Akkor nézze meg az órát, ha a nap kisüt.
WICKMANN lement a szobámba, én pedig vártam, hogy az idő kiderüljön. De a nap csak nem akart kisütni. Az égen tovább gomolyogtak a felhők, hol közeledtek, hol meg eltávolodtak.
Végre elhagytam a fedélzetet. Már meg is feledkeztem róla, hogy WICKMANN a chronométernél van. Keresztül mentem a társalgón, hol a szőnyeg teljesen elfogta lépteim zaját. Szobám közepére lépve, meglátom WICKMANN-t, aki nem hallotta lépteimet. A chronométeren pepecselt; elrontja ezt is épp úgy, mint ahogy az iránytűt elrontotta. Eközben arcán — melyet a szemben levő tükörben figyelhettem — rettenetes kifejezés ült. Nesztelenül visszasuhantam a társalgó ajtajához, és azután nagy zajjal beléptem. A zaj figyelmessé tette WICKMANN-t, ki erre villámgyorsan helyére tette az órát.

Franciából fordította Sárosi Bella

(Folytatjuk)

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (3)

Visszakanyarodtunk a tengerek királynőjéhez, a kék minden árnyalatát magára öltő Adriához. Hiszen úgy változtatja színét, mintha minden órában más-más ruhába öltözne. Egész éjjel utaztunk a kényelmes Volvo buszon (addig ilyent nem láttam) ahol hátrahajtottuk székeinket s még a televízió éjjeli műsora sem érdekelt. Pedig színes volt, amiről akkor még Romániában hallani sem lehetett. Aludtunk, mint a tej. Csak egy-egy pihenőnél ébredtünk fel és jártuk meg magunkat, amíg a sofőr kávézott, de jó pénzért az utasoknak is főzött. Szinte nappali fényt árasztott a Hold, aminek fehér fényét még a mészkő sziklafalak is megsokszorozták. Azt megfigyeltük, hogy nyaktörő hegyoldalakon araszoltunk, nagyon lassan, óvatosan, ezért csak az első reggeli napsugarakkal érkeztünk Splitbe, vagy Spalatóba, az „Aranykoporsó” Diocletianusának városába. A több mint 1700 éves, négyszögű városnak négy kapuja van: a Tengeri, az Arany, Ezüst és Vas kapuk. Mivel eredetileg görög kolónia volt, majd a latinok tettek rá kezet, neve is az ógörögből származik, tüskebokrot jelent. Az impozáns palotavárost 293-ban építtette Diocletianus bizánci császár. S miután „nyugdíjazta” saját magát, idős korában ide, hajdani szülőföldjére vonult vissza. Méretei: 180 x 215 m (38700 mp) ma is meghökkentik az ide látogatót.

Split – Óváros

A Tengeri kapu alagútján át léptünk a kora reggeli piac udvarára. Mindenféle tengeri herkentyű volt itt, ami szem-szájnak ingere. Felének sem tudtam a nevét. A halpiac csak 9 óráig van nyitva, mert a melegtől nem lehet tovább nyitva tartani. Ekkor az árusok összepakolnak és haza mennek. Hiába szerettünk volna később halat sütni, nem vihettük magunkkal. Aztán beléptünk az Ezüst kapun át a városnak is beillő palotába. A nagy melegtől kábultan bolyongtunk sikátoraiban, és valahol az ókor végén képzeltük magunkat, a bizánci birodalomban. Aztán a magyar történelem emlékeit keresve eszünkbe jutott az egyik legnagyobb diplomata királyunk, Könyves Kálmán, aki 1105-ben katonai beavatkozás nélkül, diplomáciai úton csatolta a magyar koronához a városállamot, miután mindkét fél hűségesküt fogadott egymásnak, amit be is tartottak. De a király halála után (1116) Velence elfoglalta Splitet. Aztán az állandó versengés, hadjáratok sorozata következett Velencével. Királyaink közül több-kevesebb sikerrel II. István egy évig, II. Béla 30 évig tartotta, majd III. Béla kormányozta, aki a bizánci trón várományosa is volt egy darabig. Utánuk II. Endre (Gertrudis férje) majd IV. Béla, apa és fia voltak Split urai. Megkerestük a tatárok elől ide menekült IV. Béla király lányainak, Katalinnak és Margitnak a síremlékét a székesegyházban, majd ennyi történelem után elhatároztuk, hogy strandolni fogunk.
A városi strandon én voltam az attrakció! Ugyanis, a fürdőruhámat a csomagmegőrzőben felejtettem, az autóbusz állomáson. Így nem volt más megoldás, mint a bugyi meg a melltartó. Ennek is volt olyan sikere, mint a bikininek! S hogy ne kelljen fizetni a strandolásért, a dróthálóval bekerített strandon addig meneteltünk, amíg a kerítés végéhez értünk, ami belefutott a tengerbe. Itt egyszerűen beúsztunk a homokos napozóig, és elvegyültünk a strandolók között.

Splitből a Neretva torkolatánál elterülő Ploceba (Kardeljevo) autóbuszoztunk az adriai magisztrálén. Csomagjainkat a megőrzőben hagytuk, csak a legszükségesebb holmit vittük magunkkal. Megelégedéssel konstatáltuk, hogy a buszállomás mellett hatalmas park terül el, s csak azon túl kezdődik a kikötő. A gyorsan leszálló estében rövid inspekciót tartottunk a park eldugottabb zugaiban, felmérve a tisztaságot. Találtunk egy csendes ösvény mellett valami különös trópusi fát, aminek az ágai, de főleg hatalmas levelei földig hajoltak, mint egy ernyő. Nagyszerű, örvendeztem, itt fogunk aludni a fa alatt. Villanylámpánkkal bevilágítottunk a fa alá. Nincs szemét, még cigarettacsikk sem, jó vastag a fű, és tökéletesen takar minden irányból, állapítottuk meg. Beköltöztünk lombsátrunk alá, kiterítettük a duplán összefogott hálózsákokat, kishátizsák a fej alá, alvás.
Már az álom és ébrenlét határán imbolyogtunk, amikor a fejünknél lévő lombkoronán kívül, ahol egy keskeny sétány és egy pad volt, megjelent egy pár. A sötétben nem láttuk őket, de hallottuk, amint enyelegnek. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a suttogást, nevetgélést, kuncogást, nehogy megzavarjuk őket. Ki tudja, mióta vártak erre az estére? Viszont az sem lett volna jó, ha ők fedeznek fel minket. Nemsokára csókolózni, majd szexelni kezdtek a padon, alig méterre a fejünktől. Csak a fa ágai választottak el. S ekkor Éva halkan súgta: „Jaj, hogy viszket az orrom hegye!” „Fogd be”, súgtam én. De hiába szorongatta egy ideig az orrát, egyszer csak hatalmas prüsszentéssel kirobbant belőle a viszketés. A pár felriadt, elrohantak.

Ploce látképe az öböl felől

Nem is zavart utána reggelig semmi és senki. Hajnali öt órakor pirkadni kezdett. Máskor is ilyenkor ébredtünk. Irány a szökőkút, mondtam, amit még az este kinéztünk magunknak, mint lehetséges fürdőszobát, amíg megindul a munkába menők áradata. Mindketten meztelenre vetkőztünk, lecsutakoltuk egymást szappannal és jót zuhanyoztunk a langyos vízben. Na, most nézzük meg a tetthelyet – javasoltam Évinek. Visszamentünk a fához a holmink után, de először a padot vizsgáltuk meg. Egy fél üveg vörösbor és egy barna papírzacskó maradt rajta. Vajon mi van a zacskóban, tanakodtunk. Kibontottuk. Egy kiló érett, lila füge volt a zsákmány. Noná, hogy megettük. Akkor kóstoltam életemben először ebből a finom gyümölcsből. A borral kissé más volt a helyzet, mert nem akartunk akárki szája után inni, de meggyőztük magunkat, hogy az alkohol fertőtlenít. Keveset kiloccsantottunk belőle, megtöröltük az üveg száját és megittuk, ami benne volt. Finom, édes vörösbor volt. Ezzel aztán a früstököt is elintéztük. Visszatértünk az autóbusz állomásra, még egy napra kifizettük a csomagok őrzését, aztán: „gyí lovam” Dubrovnikba!

(Folytatjuk)

COLUMBUS uti naplója (2)

[1492] Október 14, vasárnap.

Mikor a nap felkelt, vízre bocsáttattam hajómnak és a másik két karavellának csolnakjait és a sziget partja mentén észak-északkeleti irányban eveztem, hogy átkutassam a szembenfekvő keleti partot és felkeressem az ottani telepeket, amelyek közül egy-kettőt nemsokára meg is pillantottam, ahonnan a bennszülöttek nagyszámban sereglettek a partra, kiáltozva és Istennek hálálkodva. Némelyek vizet hoztak, mások meg ételeket, miközben egyesek, midőn észrevették, hogy én nem megyek ki a partra, beugrottak a vízbe és úszva közeledtek felénk és kérdeztek minket, amennyire megértettük, hogy vajjon az égből jöttünk-e hozzájuk. Egy agg ember beszállt hozzám a csolnakba, mialatt mások fennszóval így hívogatták az egész népet, férfiakat és asszonyokat: "Nézzétek az embereket, akik az égből jöttek és adjatok nekik enni és inni!"

Mindent jól szemügyre akarok venni, hogy Felségteknek pontos jelentést tehessek; továbbá alkalmas helyet keresvén, ahol egy kis erődítést építhetek, ma kutató útra indultam, és egy félszigetre leltem, amelyen hat kunyhó állt és amelyet néhány napi munka árán szigetté lehet változtatni. De az ilyfajta átalakítás nem is látszik szükségesnek, mivelhogy a sziget lakosai vajmi kevéssé ismerik a fegyverek használatát, amiről majd Felségtek személyesen is meggyőződhetnek ama hét emberrel kapcsolatban, akiket elfogattam, hogy magammal vigyem őket Spanyolországba, ahol megtanulhatják nyelvünket, mielőtt visszahozzuk őket. Ha Felségtek azt parancsolnák, hogy vigyük a sziget valamennyi lakóját Castiliába, avagy pedig, hogy tartsuk őket saját szigetükön rabszolgák gyanánt, ez a parancs könnyen teljesülhetne, mert vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk és mindenre kényszeríthetjük.

Október 15, hétfő.
(Columbus áthajózik egy másik szigetre, miután az első szigetet San Salvadornak keresztelte el.)

.... Ide érkezve egy nagy bennszülött-kanoét találtam, amely a Niña oldalán kötött ki. Az egyik San Salvadorbeli szigetlakó, akit a Niñára osztottunk be, a tengerbe vetette magát, majd beugrott a kanoéba. Az előző éjszakán egy másik bennszülött is kiszökött a partra - most ez is a kanoéba rohant, amely oly villámsebesen elevezett, hogy csolnakjaink a nagy előny miatt utól nem érhették. Így ez a kanoé minden igyekezetünk dacára sértetlenül érte el a partot, mire a két szökevény kiszállt és hanyathomlok elfutott, néhány emberünk, aki partra lépett, hogy elfogja, hasztalanul üldözte őket. Birtokunkba vettük az otthagyott kanoét és a Niñához kötöttük, amelyhez ebben a pillanatban más irányból egy másik bennszülött-kanoé érkezett. Ebben egy ember ült, aki egy gombolyag gyapotot akart kicserélni. Minthogy a bennszülöttet nem lehetett rávenni, hogy a karavella fedélzetére jöjjön, néhány tengerész a vízbe ugrott és elfogta. Magam a hajó farán álltam és onnan figyeltem a történteket. Az embert magam elé vezettettem, megajándékoztam egy vörös sapkával, néhány zöld üveggyönggyel, amelyet a karjára akasztottam és két csengővel, amelyet a fülére erősítettem és meghagytam, hogy adják vissza kanoéját, amelyet közben hozzákötöttek egyik hajónkhoz és engedjék ismét a partra.

Ennekutána elvitorláztam a másik sziget irányában, amelyet nyugat felé láttam feküdni; egyben intézkedtem, hogy a másik kanoét eresszék szabadon. Visszapillantottam a partra, éppen abban a percben, amikor odaérkezett a bennszülött, akinek visszaadtam szabadságát és akit megajándékoztam a felülmondott tárgyakkal, anélkül, hogy elfogadtam volna értük a felajánlott gyapotgombolyagot; jól láthattam, hogy a többi bennszülött köréje sereglik. A szabadonbocsátott ember a lelkükre beszélt és megmagyarázta nekik, hogy csodálattal adózik irántunk, mert jóindulatú emberek vagyunk és hogy a szökevény bizonyára valamiképpen megsértett bennünket és azért akarhattuk magunkkal vinni. Éppen azért viselkedtem így ezzel a férfival szemben, azért bocsátottam szabadon és ajándékoztam meg, hogy becsületünk legyen előtte és ha valamikor Felségtek ismét embereket kegyeskednek majd ide küldeni, azok jó fogadásban részesüljenek. Egyébként a tárgyak, amelyeket neki ajándékoztam, legfeljebb négy maravédit értek...

... E szigetek éghajlata igen mérsékelt, növényzetük gazdag, üde zölddel borítja őket és igen termékennyé teszi. Bizonyára van itt töméntelen dolog még, amit nem ismertem meg, mert nem akartam az időt pocsékolni, hogy minél több szigetet felkereshessek, ahol aranyat remélek találni. Mivelhogy az az arany, amelyet e szigetlakók karukon és lábukon hordanak, csakugyan valódi arany, mert összehasonlítottam az én aranyaimmal, és ilymódon bizonyíték arra, hogy e szigeteken arany lelhető, Isten segítségével rá kell, hogy bukkanjak lelőhelyükre is.

Miközben tehát úton voltam Santa Maria szigete és ama másik nagyobb sziget között, amelynek Fernandina nevet adtam, egy kanoéra akadtam, melyben csak egy ember ült, aki Santa Mariáról Fernandinára igyekezett. Csolnakjában találtam egy kis kenyeret, nem nagyobbat, mint az öklöm, egy vízzel telt tököt, egy kis vörös földet, amelyből pépet készített és néhány száraz levelet, amit a bennszülöttek nagyon sokra becsülhetnek, mert már San Salvadorban úgy nyújtották át nekem, mint ajándékot. Egy maga készítette kosár is volt az embernél, benne egy kis üveggyöngylánc és két castiliai pénzdarab, amiből arra következtettem, hogy San Salvador szigetéről jön, útközben érintette Santa Maria szigetét és most Fernandina szigetére igyekszik. Kanoéjával hozzánk csatlakozott és engedélyt kért, hogy hajónkhoz erősíthesse, amit meg is engedtem neki. Kanoéját odaköttettem a hajóhoz, megparancsoltam, hogy jól vigyázzanak holmijára, adjanak neki kenyeret és mézet és innivalót. Később Fernandina szigetén majd partrateszem és visszaadatom minden holmiját, hogy mindenütt csak jót mondjon rólunk. Ha azután Felségtek egyszer, ha Isten is úgy akarja, ideküldenek valakit, tisztelettel fogják fogadni és mindent meg fog kapni a bennszülöttektől, amit csak akar.

(Columbus ezután meglátogatja Fernandina szigetét és más szigeteket, aranyat keresve.)


Október 24, szerda.
Tegnap éjféltájban felszedettem a horgonyt a Sziget-fok előtt, amely Isabella szigetén terül el, hogy Kuba szigetére vitorlázzam, amelyről a San Salvadorról magunkkal hozott emberek azt mondják, hogy igen kiterjedt és hogy iparűző nép lakja; gazdag aranyban és fűszerben, sok nagy hajó és gazdag kereskedő hazája. Az indiánok szerint Kuba nyugat-délnyugati irányban fekszik, ami igaznak látszik, mivelhogy jelbeszédükből és a többi szigetlakó jeleiből - akiknek nyelve idegen számomra - úgy veszem ki, hogy Cipango szigetéről van szó, amelyről a legbámulatosabb csodákat mesélik és amely a térképek szerint, amelyeket láttam, ezeken a vizeken kell, hogy találtassék...

(Így jut el Kuba szigetére.)

Folytatjuk

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (15)

KALKUTTA 
1831

Kalkutta, 1831. április 23.

Végre itt vagyok Kalkuttában. Életem egy újabb szakaszába lépek. Remélem, nem lesz hosszú, mert változatlanul folytatni akarom utam a végső célig, a Felső-Ázsia-i török-mongol sztyeppékig.
Hogy miként értem le idáig? Hát ez egy elég hosszú történet. Kevéssel Victor Jacquemont távozása után nekiláttam jegyzeteim, holmijaim rendezésének. Október első napjaiban levelet írtam Kennedy kapitánynak, a szabathui angol helyőrség parancsnokának, hogy jelezzem érkezésemet, melyet még hónap vége előtt tervezek, és megkértem, járjon közbe a kormányhatóságoknál engedélyért, hogy a fővárosba mehessek, amihez anyagi segítségre is szükségem lenne. Következő hónap 17-én már válaszolt is néhány sorban, hogy foglalkozik ügyemmel, és megteszi a szükséges lépéseket érdekemben. Közölte egyben azt is, hogy szimlai villájában vagy a szabathui erőd egyik épületében szállásol majd el, attól függően, hogy mikor érkezem, mert más vendégeket is vár erre az időre. Búcsút vettem hát 26-án a monostor apátjától és a szerzetesektől, és elhagytam Kanamot. Megvallom, nagyon elérzékenyedtem. Mikor az ember három és fél esztendőt tölt el ugyanazon a helyen, sok szállal kötődik már oda, még akkor is, ha soha nem megy ki a fejéből, hogy egy nap tovább kell mennie onnét is. Miközben szorgosan lépegettem a három öszvérhajcsár és a csomagjaimmal megrakott állatok után, többször is visszafordultam, hogy vessek még egy utolsó pillantást a falura, ahol oly hosszan időztem, a monostorra, és arra a fenséges környezetre, melyben most élesen kirajzolódtak. Mikor elvesztek szemem elől az útkanyarban, először is a kinawari tájra fordítottam pillantásom, melyet csak most láttam viszont az 1827-es júniusi nap óta, mikor erre kapaszkodtam fel a hegyre Szabathuból. Negyvenegy hónapig, százhetvenhét héten át ki se mozdultam Kanamból! Még olyankor sem, mikor Szangje Puncog elutazott valahová, mert én nem tartottam vele. Szakadatlanul, hangya szorgalommal végeztem a rám bízott munkát, és csak akkor szakítottam félbe egy időre, mikor nagy ritkán látogatóim jöttek. Istenem, de hosszúnak, de véget nem érőnek tűnt ennek a szótárnak a szerkesztése! Gyakran már bántam is, hogy egy ekkora feladatot vettem a nyakamba. Könnyelműen ráálltam, azt képzeltem, hogy alig több mint egy év elég lesz hozzá. Nyolc évre volt szükségem, hogy pontot tegyek a végére. Meg kell vallanom, fogalmam se volt róla, hogy mit jelent egy ilyen munka, amikor a semmiből kell létrehozni. A Zanglában eltöltött idő még gyümölcsöző volt, de Phuktálban csaknem semmi eredménnyel nem járt. Főként kanami tartózkodásom idején tudtam magam igazán belevetni a könyv konkrét és végleges összeállításába, és ezt is annak köszönhettem, hogy az én lámám nem mozdult mellőlem, meg persze azért annak is, hogy időközben döntő haladást értem el az írott és beszélt nyelvnek, valamint a tibeti civilizáció valahány oldalának a megismerésében. Mindent ennek szenteltem, időt, terveket, utazást, nem beszélve az élet örömeiről, amiktől mindig megfosztottam magam, és amik mellesleg közömbösen is hagytak.
A Rampur felé vezető úton haladva hűséges vándorbotommal a kezemben, elnéztem a terhük alatt meghajtó igásállatokat, amint vezetik őket az embereim. Ott himbálóztak hátukon tibeti könyveim, meg az a több száz papírlap, mely csak úgy feketéllt a finom betűimmel teleírt számtalan jegyzettől. Ezek szolgálnak majd szótáram és nyelvtanom, a sok tanulmány, cikk vagy a Tibetről szóló tudományos közlemények megfogalmazására, ha ott tartok már, hogy meg kell kezdenem a fogalmazást. Ott ringatóznak a megfigyeléseimmel teleírt oldalak, az útinaplóm, és szanszkrit nyelvi tanulmányaim kezdeti időszakának anyaga. Ezek az én kincseim, ezeknek vagyok mostantól az őrzője. Már nem csomagok nélkül utazom, mint azelőtt oly sokáig, és ez a sok csomag, mely meglassítja haladásom, nem afféle luxustárgyakból áll, melyekkel az angolok agyonterhelik magukat, hanem a nyelv, a szellem világának aprólékos megfigyeléseiből, melyek úgy érzem, lényeges hozzájárulást jelentenek a Himalája népeinek megismeréséhez, azoknak az embereknek, akik az én megjelenésemig kívül estek az európai kutatók látókörén. Valami mérhetetlen boldogság fogott el ez a tengernyi kincs láttán, amint rázkódnak, le s fel emelkednek az állatok hátán. Szerettem volna odakiáltani a szembejövőknek: „Nézzetek ide, ez az én művem! Ennek szenteltem vagy inkább áldoztam életem javarészét! Örüljetek velem együtt!" Tény, hogy büszke voltam erre a szállítmányra, annyira betöltötte egész lelkem, hogy ez az én szülöttem, a mindenem, a vagyonom. Ekkor értettem meg, és éreztem azt a kielégülést és megkönnyebbülést, amit a művészek, az írók éreznek, amikor befejeznek egy művet. És egy pillanatra elálmodoztam, és láttam, amit a liktorok mint győzelmi trófeákat hozzák elém műveimet, és úgy éreztem magam, akár egy győztes tábornok, aki viszi haza Rómába a legyőzött ellenség címereit.

Több napon át követtük a Szatledzs zsibongó folyását, melynek szakadatlan moraja betölti a szűk völgyet, és néha kicsi kis tornyok bukkantak fel a szemünk előtt a szédületesen meredek hegyoldalban. Aztán áthaladtunk Rampuron is, Bishawar szegényes fővárosán, és Kotgarh felé tartottunk. Kevéssel a szimlai elágazás előtt, Kennedy ezredének egy gurka őrmestere várt ránk már néhány napja, hogy felvigyen minket Szimlába, mert a szabathui szobák mind foglaltak voltak. Én már ismertem az odavezető utat, de most mégis ugyanazzal az elragadtatással néztem, mint az első alkalommal. Ez a lassú léptekkel megtett útszakasz az óriásira nőtt deodár cédrusok miatt egyenesen elbűvölő. A levegő hihetetlenül könnyű ebben a monszunt követő utószezonban. Az erdő finom illatokat áraszt, melyek még fokozzák a gyönyört, míg valami áttetsző ködfátyol, mely mintha a talajból szállna fel, enyhén kékes árnyalattal vonja be a vidéket. A madarak éneke, a patakok csobogása friss muzsikával tölti meg ezt a lakatlan világot. Kennedy, aki semmit nem bíz a véletlenre, felköveztette a régi utat, amely most kocsival járható, de gyalogosan is sokkal könnyebb menni rajta. Mikor a nagy falu szélére értünk, meglepetve láttam, hogy távollétemben új házak bújtak ki a földből, mások meg most épülnek. Kennedy villája, mely azelőtt magányosan állt ott, már nincs egyedül. Kényelmesen elhelyezkedtem nála, mintha csak otthon lennék, ahogy felettese nevében az őrmester felkért rá. A szolgálók odarohantak, elvették a csomagjaimat, és mivel azt hitték, hogy én is olyan vagyok, mint a többi fehérember, mindjárt egy sor jő erős itallal, pálinkával kínáltak, melyeket érintetlenül visszaküldtem. Este olyan fényes lakoma várt, amilyent már három és fél éve nem láttam, de annyira elszoktam ezektől a lassú tűzön főtt szószoktól és komplikált ételektől, hogy igazából semmi örömet nem leltem bennük. Mivel a szolgálók indiaiak voltak, akik nem ismerik a Tibetben oly kedvelt vajas teát, sem pedig a pörkölt árpával készült campát, alá kellett vetnem magam a helybeli ízlésnek, és bele kellett törődnöm szimlai tartózkodásom alatt, hogy lemondjak megszokott étrendemről.
Már érkezésem másnapján vendégül láthattam Gerard doktort, aki külön azért jött fel ide Szabathuból, hogy engem lásson, és üdvözöljön Kennedy nevében, akit elfoglaltsága állomáshelyéhez kötött, így a völgyben kellett maradnia. Tudatta velem, hogy Victor Jacquemont-ot követem a kapitány otthonában, mert az vagy tíz napot töltött ott, mielőtt Szabathuba ment október 31-én, onnét meg Szaharanpurba, majd Delhibe. Ugyanakkor közölte azt is, hogy katonaorvos kollégája, Archibald Campbell doktor, rövidesen ideérkezik. Ez is, mint ő, skót, aki 1828-tól a Meerutban állomásozó tüzérezred orvosa.
Nekem nagy örömömre szolgált, hogy viszontláthatom itt Gerardot, aki mindig kész rá, hogy a hónom alá nyúljon, és akivel hosszú eszmecseréket folytattunk. Elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem azóta, hogy utoljára látott 1828. novemberében, aminek már két esztendeje is van, és beszámoltam Jacquemont-tal folytatott beszélgetéseimről. Gerard nagyon dicsérte ezt a fiatal természettudóst, aki szerinte hamarosan hírnévre tesz szert a francia tudományos életben. Mint maga is a Himalája régésze, értékelni tudta fiatal kollégája nagyszerű megfigyeléseit és a hegylánc kialakulására vonatkozó elgondolásainak nagy jelentőségét. Türelmetlenül várja, hogy kézhez kapja műveit, melyeket Párizsba való visszatérte után publikál.
Két nappal később Gerard, aki emiatt maradt még, bemutatta nekem kollégáját, Campbellt. Egy magas, vékony, egyenes tartású, jó kinézésű, nyílt tekintetű, erőteljes és jóságot sugárzó férfivel találtam magam szemben, aki igen jó hatást gyakorolt rám. Kíváncsian érdeklődött munkám felől, és csodálatát fejezte ki, hogy milyen kitűnően megtanultam a tibeti nyelvet, amiről, ahogy hallotta „mindenki beszél itt". Elárulta óhaját, hogy nem akarja korlátozni tevékenységét egyedül az orvosi munkára, mely rövid idő alatt egy nyomasztó megszokássá válik. Ki szeretné használni az időt, amit itt tölt Indiában, hogy felfedezzen távoli vidékeket, ismeretlen népeket tanulmányozzon, és lerakja ő is a maga kövét a modern orientalisztika épületéhez. Csak bátorítani tudtam elhatározásában, és felhívtam a figyelmét, hogy a nyugati tudósok nem tanulmányozták eddig a himalájai emberek világát. Mivel megtudtam róla, hogy igen jól rajzol és fest, és látom milyen ragyogó egészségnek örvend, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem sok idő múlva afféle polihisztor lesz, akit szenvedélyesen érdekel a földrajz, az etnográfia, és aki biztos célhoz ér majd, ha türelme és kitartása van hozzá. Amikor elhagytam Szimlát, hogy Szabathuba menjek, esküt tett rá, hogy még találkozunk az életben. Én is örömmel venném, de sokkal kevésbé vagyok meggyőződve róla, mivel szent elhatározásom, hogy itt hagyom Indiát, mihelyt nyomdába tudtam adni művemet. Mindenesetre nem nagy lehetőséget látok a találkozásra, ha én Kalkuttába megyek, ő meg készül, hogy csatlakozzon Meerutban az ezredéhez.
Régi ismerősként üdvözöltem Szabathut, és benne Kennedyt. A kapitány valami szarkasztikus mosollyal fogadott, amiről nem lehetett tudni, hogy szimpátiáját akarja-e kifejezni vele vagy csak minden rosszmájúság nélkül kicsit nevet rajtam. Mindenesetre „tiszta szívből mulatott" bokáig érő, kék öltözetemen, melyet azóta viselek már, amióta lejöttem Kinawar-ból. Ugyancsak meglepte erősen őszülő szakállam, és meg is kérdezte, hogy nem nyírom-e le most, hogy újra civilizált emberek közt időzöm. Csakugyan gondolnom kellene rá, hiszen nyilvánvaló, hogy ha valakinek akkora szakálla van, mint egy pátriárkának, holmi különc szerzetnek nézik, hacsaknem szikh vagy gurka nemzetiségű.
Több mint két hónapig maradtam Szabathuban, és vártam, hogy a hatóság utalja ki a pénzt, hogy a fővárosba mehessek. Mihelyt megkaptam, Kennedy utasítást adott a közeli indulásra, de a körülmények még nem engedték, úgyhogy csak január utolsó napjaiban kelhettem útra. Búcsút mondtam hát jótevőmnek, és meleg szavakkal köszöntem meg mindazt, amit csak tett értem hat hosszú esztendőn át. Ugyanolyan hangnemben búcsúztam el Gerardtól, aki oly szeretetreméltón pártfogolta ügyemet, és akiről megtudtam időközben, hogy közbenjárt érdekemben a Delhiben székelő helytartónál, William Frasernél, méghozzá egy olyan ékesszóló levélben, mely valóságos védőbeszédnek is beillett. Tudtam, hogy a segítség, melyben ez a magas méltóság részesített, az ő és Kennedy fellépésének volt az egyenes következménye. Noha természeténél fogva nemigen szeretem kitárni a szívem valakinek, erőfeszítést tettem ezúttal, hogy nyílt szavakkal adjak tanúságot hálámról, és barátságom jeléül erősen megszorítottam a kezét.
Újra csak az állataikat hajtó öszvérhajcsárokat követve indultunk el lassú léptekkel a hosszú útra, hogy a Jamuna és a Gangesz völgyén át terjes szélességében átszeljük Indiát.
Kaszanli után végleg magunk mögött hagytuk a Himaláját és beléptünk Ambalába, Patiala maharadzsájának az államába. Onnan Karnalon és Panipaton át lementünk délre egészen Delhiig, ahol elvben a Nagy Mogul leszármazottja uralkodik, aki már csak árnyéka ősének, amióta az angolok meghódították Indiát. Kennedy és Gerard azt tanácsolta, hogy szükség esetén forduljak Fraserhez, az angol helytartóhoz, de mivel semmi baj nem esett útközben, és semmi különös ok nem volt rá, hogy zavarjam ezt a magas funkcionáriust, óvakodtam tőle, hogy hozzáforduljak. A továbbiak során megtudtam, hogy amikor a városban voltam, Victor Jacquemont is ott tartózkodott, és Fraser fejedelmi módon fogadta. Sétalovaglásra mentek, lóversenyre, lakomákra hívta meg vendégül, és különféle látványosságokra vitte el. Nyilván csatlakozhattam volna én is hozzájuk, ha korábban értesülök az eseményről. De vajon csatlakozom-e? Semmi se kevésbé biztos. Én kerülöm az embereket, nem keresem a társaságot, afféle zárkózott típus vagyok. Utálom a hivatalos megnyilvánulásokat, a ceremóniákat, mégha a legőszintébb barátságból kerül is sor rájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot, megrontom az örömüket. Jobb, hogy nem is tudtam az egészről. Túlságosan csendes vagyok, nem én jelentem a jó társaságot azoknak, akik csak szórakozásból jönnek össze, és a gondjaikat akarják ott feledni. Még akik az ismereteiket akarják gyarapítani mellettem, azok is sokallják már azt a nagy komolyságot bennem.
Folytattuk az utat Mathura felé, átvágtunk egy homokos részt, melyen kiütött a só és a salétrom, a levegőben finom por szállt, és valami satnya növényzet bújt csak ki a földből, valami különös ellentétként azzal a képpel, melyet a gazdagon termő indiai tájakról alkotunk általában magunknak. A Jamuna partjai kihaltak, a falvak ritkák és nyomorúságosak, az emberek éheznek. Mathura után Ágra volt a következő állomás, ahol megálltam néhány napra, hogy kicseréljük az igavonó állatokat, de azért is, hogy megnézzem azokat a csodálatos márványból és ritka kövekből épült emlékműveket, melyeket hajdani szultánok még tovább szépítettek. Noha nem mentünk még ki a télből, a hőmérséklet igen enyhe volt, a levegő súlytalan, és rendkívül kellemesnek éreztük az utazást. Valami álomszerű nyugalom ülte meg ebben az évszakban a vidéket, az a tökéletesen kék ég és az enyhe szél tette azzá. Mindenütt virágok nyíltak, zöldelltek a mezők, nem kellett a fák árnyékába húzódni a kánikulai hőség elől, amely tavasz kezdetétől uralkodik itt.
Allahabad a Jamuna és a Gangesz összefolyásánál fekszik. A folyó itt valami belső tengerré szélesedik, annyira lelassul a folyása ezen a látóhatár nélküli síkságon. Százötven kilométerrel odébb keletre, Bénáreszbe érkeztünk. Természetesen nem mulasztottam el, hogy körülnézzek kicsit ebben a nem mindennapi városban, a hindu zarándokok legfontosabb centrumában. Elnéztem a megszámlálhatatlan templomot, de csak kívülről, mert a magamfajta pogányoknak tilos a belépés. Megkapó az az építőművészeti látvány, amit nyújtanak, és amit valójában nem is lenne köny-nyű leírni. Hatalmas, monumentális, sőt gigantikus méreteiket még csak növelik a falaikat elborító szobrok, hogy teljes ámulatba ejtsék a nyugati látogatót. Valami érthetetlenség és felülmúlhatatlan különbség érzetét keltették bennem, amely nem annyira szokatlan külsejükön múlt, hanem az a végtelen kifinomultság és tüneményes babonaság keverékén, melyet árasztottak. Igaz, én rossz kritikus vagyok, hisz a bráhmanista világról csak nagyon vázlatos és mindenképp töredékes ismereteim vannak. De ezek a bénáreszi hindu templomok és monostorok láttán nem tudok úrrá lenni egy bizonyos nyugtalanságon, mely ellenállhatatlanul erőt vesz rajtam. Noha sok-sok szál fűz már Tibet világához, melyre annyira rányomja bélyegét a hindu tantrizmus és boszorkányosságai, engem túlságosan befolyásol kálvinista szellemiségem, hogy mást lássak ebben a mitológiai áradásban, mint egy nagyfokú fanatizmust.
Mint minden látogató és zarándok, elmentem a Gangesz partjára. A máglyák áldozatainak utolsó maradványait nyaldosó lángnyelvek és a megszentelt vízben fürdő, extázisba esett emberek közt járkáltam jóidéig, és megpróbáltam beleélni magam a hívők érzelmeibe. De hiába. Főként zavarodottságot éreztem, nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és valami vad kíváncsiság fogott el, hogy meneküljek innen, amilyen gyorsan csak tudok. De uralkodtam magamon, és mégis ott maradtam, tudva, hogy soha nem lesz többé részem egy ilyen lenyűgöző látványban.
Bénáreszben a pénzverdéről érdeklődtem, mert szerettem volna tiszteletemet tenni James Prinsep úrnál, aki a próbapéldányok osztályának vezetője. Azt felelték, hogy a pénzverdét megszüntették néhány hónapja, és Prinsep úr visszament Kalkuttába. Jacquemont beszélt nekem róla, 1829 decemberében fogadta őt Prinsep és nála töltötte a Szent Szilvesztert, mielőtt tanulmányútra indultak volna a közeikörnyékre. A francia természettudós nem győzte dicsérni, és határozottan kijelentette, hogy önmagában is „megváltotta" erősen zárkózott honfitársait. Figyelmembe ajánlotta, hogy Bénáreszen átutazva feltétlenül álljak meg ennél a szeretetreméltó embernél, aki a régi feliratok elsőrangú tudósa is egyben, és biztosan a legjobb fogadtatásban részesít.
Bénáreszből két út is kínálkozott utam folytatásához. Az egyik Patna és Bhagalpur érintésével a Gangesz folyását követi, és ha hosszabb is, viszonylag jobb a másiknál, amely egyenesen Barddhaman felé visz Bihar vidékén át, de erről azt hallottam, hogy rosszabb. Nem érint nagy városokat, semmi érdekeset nem nyújt. Vajon melyiket részesítse előnybe az ember, mikor még tele van Bénáresz látványával?
Amin leginkább meglepődtem, ez a meleg nagymértékű növekedése volt, ahogy teltek a napok és beléptünk a tavaszba. Március vége előtt már itt a hőség. Azok a kissé hegyes vidékek, melyeken Gajatól egész Aszandolig áthaladtunk, bizonyos mértékig felfrissítettek. Ott a déli órákban kevésbé szenvedtünk mint a síkságon. Hanem mikor leereszkedtünk Durgapur tájára, csakúgy folyt rólunk a víz. Csinszurába, ebbe a régi holland be-ékelésbe érve, olyan érzésünk volt, mintha egy ólomfedél csukódott volna ránk. Aztán Csandernagoron, a francia beékelésen, majd Szirampuron, a dán beékelésen haladtunk át, melyek még meghiúsult gyarmatosító törekvések nevetségesen kis törpe maradványai.
Mondanom se kell, hogy Szirampur területén átutazva az a híres-nevezetes tibeti szótár járt az eszemben, melyet 1826-ban jelentettek meg itt, és amely csaknem meghiúsította ez irányú törekvéseimet. Egy pillanatig azt a csábító gondolatot dédelgettem magamban, hogy ellátogatok az angol baptista misszionáriusok székhelyére, akik itt találtak menedéket a fő-kormányzók rosszkedve elől, és élték ki teljes büntetlenségben hittérítői buzgalmukat. De gondolkodva kicsit arra jutottam, hogy nem jó politika lenne, ha ezeknél a szakadároknál mutatkoznék be elsőnek, és csak azután üdvözölném a hatóságokat, melyek azért mégis a hónom alá nyúltak és anyagilag segítették munkámat. Még bőven marad rá időm, hogy meglátogassam őket, ha berendezkedtem Kalkuttában, ahol valószínűleg néhány hónapra meg kell állnom.
Végül április 22-én, ezerszázhúsz mérföld megtétele után, egy derengő hajnalon beléptem ebbe a nagy indiai városba, ahonnét továbbindulok majd népem bölcsőhelye, az őshaza felé.

(Folytatjuk)

ANTALLFY GYULA: A sátortól a karavánszerájig

A szerző – magánéletében szenvedélyes utazó - a második világháború kitörése után, a határokon való átjárás ellehetetlenülésével pótszerként összeállította a magyarországi vándorélet történelmi alakulását a régmúlttól a jelenig. Alább az adatgazdag, érdekfeszítő turisztikatörténet negyedik fejezete olvasható.

1.

Az utazás zavartalan és nyugodalmas lefolytatásához nemcsak jó közlekedési eszközök s biztonságos közállapotok szükségesek, hanem legalább egymástól napi járóföldre megszállási, éjszakázási lehetőséget kell találnia az útonjárónak, hogy a töredelmes vánszorgásban megfáradt tagjait elpihentethesse, élelmiszerkészletét felfrissíthesse s nekikészülődhessék a másnapi úthoz. A középkori magyar országutak vándorai hosszú századokon keresztül — az első vendégfogadók megjelenéséig — úgy járnak keresztül-kasul az országon, hogy sohasem tudják: hol s milyen körülmények között szakad rájuk az éjszaka. Szálloda, fogadó, ágy, tűzhely, meleg vacsora nem vár rájuk, ilyesmire nem is számítanak s mindent magukkal kell vinniük, ha védettebb helyen, fedél alatt akarnak éjszakázni.

A fejedelmek futókövetei, majd későbben a királyok futárjai követelhetnek ingyen éjjeli szállást, élelmet s lovaiknak takarmányt az útjukba eső szállásoktól, illetve falvaktól, de már a lassabban haladó, terhes szekerekkel járó kalmárok, vagy a hintószekerek utasai — akik nem érnek minden estére községet s ha érnek is, szállóhely nem akad számukra — a szabad ég alatt tanyázhatnak le, ha nincs velük sátor éjjeli menedékül. III. Béla idejéig, az 1100-as évek végéig amúgyis sátrakban él a magyarság, a sátor pedig könnyen szállítható s aki útrakél, egyszerűen magával viszi a »szállodát«. Az utazást éppen az teszi körülményessé és igen költségessé, hogy az utasembernek sátort, ágyat, emellett egész élelmiszerraktárt kell magával cipelnie, ha nem akar szükséget látni az úton s védelmet óhajt biztosítani magának az időjárás viszontagságai ellen.

Márki Sándor említi, hogy mikor 1414-ben Magyarország egyházi és világi főurai a konstanci zsinatra indulnak, mintha csak egy város rajzana ki velük. Garai Miklós nádornak hintói, társzekerei s fegyveres szolgái részére 300, Kanizsay János esztergomi érseknek 160, Ozorai Pipónak pedig 150 ló áll rendelkezésére. De a középkori utazó bagázsiája nem is túlnagy, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban még a 17. században is magával viszi az ágyát az, aki kényelmesen akar lakni a fogadókban.

A városokban már könnyebben talál magának megszállási helyet az utas. A királyokat és hivatalosan járó főtisztviselőit a városok kötelesek vendégül látni. A hatalmas kísérettel utazó királyok és főurak egy-egy megszállása valóságos elemi csapást jelent az illető városra. Nemcsak szállással és bőséges élelemmel kell ellátniuk az átutazó uralkodót, hanem gazdag ajándék jár ki a kíséret minden tagjának, kezdve az udvarmestertől a legutolsó inasig és szekeresig. Ipolyi Arnold közli, hogy Selmecbányának 1393-ban a húson, baromfin és boron kívül 3000 vöröses 14 arany forintjába kerül Zsigmond ott tartózkodása. Zágrábban egy királyi látogatás során 12 ökör, ezer kenyér és négy tonna bor fogy el. Besztercebánya 1390-ben 120 forintot költ el Kanizsai tárnokmester tartására s még Werbőczi rövid átutazása is 14 forint 34 dénárjába kerül a városnak, amikor 1513-ban a Libetbányára tartó nagyhatalmú ítélőmestert némi étellel és itallal megvendégelik. Küzdenek is ez ellen a terhes kötelezettség ellen a városok s nagynehezen a legtöbb kivívja, hogy csak egy napig köteles eltartani a királyt. Az 1405. évi 13. törvénycikk például Szeged vendéglátási kötelezettségét egy ebéd és egy vacsora adására korlátozza s Zsigmond ugyancsak 1405-ben kelt II. Decrétuma Debrecenre vonatkozóan leszögezi, hogy mikoron e városunkon keresztül utazandunk, minden alkalommal egy napi élelmet adjon a város. Pozsony pedig egyenesen olyan privilégiumot kap a királytól, amely ezt mondja: nem akarjuk, hogy mi vagy báróink erőszakos megszállást tegyünk. Persze azért, ha király érkezik, az ilyen mentesített városok is nagy ünnepélyességgel fogadják és vendégelik, legfeljebb a kíséret tagjaihoz fukarabbak.

A főúri személyek a hozzájuk méltó főrangúaknál, a nemesek a nemeseknél szállanak meg, az úton járó papok a plébániákon vagy a kolostorokban kapnak kvártélyt, a kereskedők és kézművesek pedig a polgárok: kereskedő- vagy iparostársaik házát keresik fel. Van úgy, hogy a városi tanács gondoskodik az idegen kereskedő kosztjáról-lakásáról: beszállásolja valamelyik polgárhoz, aki mindennel köteles ellátni vendégét. Gailsam Albert pozsonyi polgár 1483. évben kelt végrendeletében említi, hogy Bánffy Miklós főispán több urat szállásoltatott be hozzá, akiknek élelmezéséről neki kellett gondoskodnia.

Egyik helyen ingyenes ez a polgári vendéglátás, más városban azonban meg kell fizetnie az utasnak. Buda és Pest vendégszerető városok, polgárai eleinte nem fogadnak el pénzt a házukhoz beszállásolt idegentől, de már például Késmárkon az átutazó kalmár köteles élelmét annál a családnál vásárolni, ahová beszállásolták.

A kereskedelmi forgalom élénkülésével mindjobban nő az utazók száma, az egyes városok árumegállító joga emellett még a kötelező megszállást is előírja, olyan tömegű idegen elhelyezése válik hát szükségessé, hogy az előző korok patriarkális családi elszállásolási rendszere csődöt mond. A nagyobb idegenforgalommal rendelkező városok így kényszerülnek sorra olyan épületeket emelni, amelyeknek egyetlen célja: a város falai közé érkező utasemberek elszállásolása.

Az első magyar vendégfogadó, aminek írásbeli nyoma van, Esztergomban működik. A káptalan egyik 1279. évi oklevele szerint az esztergomi kis-dunamenti fogadónak 1279-ben Kopasz Péter a tulajdonosa. Esztergom ezidőben az ország fővárosa s nagy kereskedelmi központ, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn érkeznek orosz, német meg francia kereskedők, a Kopasz-féle fogadónak megvan hát minden létjogosultsága s nyilván szép forgalmat is bonyolít le.

Ha kimondott fogadóról nincs is korábbi adatunk, kétségtelen, hogy már jóval előbb vannak olyan helyek, ahol egy falás ételt, egy korty italt vagy egy éjjelre menedéket kaphat a megfáradt vándor. A Magyarországra 1000 körül bejött olasz bencések pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli, szálai, szekszárdi, tihanyi, tatai, kalocsai, csanádi, visegrádi, garamszentbenedeki és zoborhegyi rendházai kezdettől fogva hajlékot adnak a szegény, fáradt, beteg útszéli vándornak meg a zarándokoknak. A tavernáknak nevezett kocsmaszerű bormérő helyek ugyancsak régtől fogva ismeretesek s az effajta csapszékek durván ácsolt lócái is célszerű éjjeli pihenőhelyet jelentenek a szerényebb igényű vándorutasok számára. Az 1279. évi budai zsinat határozata szerint a kocsmákat utazás közben a papok is használhatják s hogy ilyen határozathozatalra szükség van, az arra vall, hogy az utazgató egyházi személyek előzőleg is gyakorta látogatják a kocsmákat s nem egyszer még a kockajátékban – a középkori polgár bormérésekben űzött kedvenc játékában — is résztvesznek, mert ugyanez a zsinat a kockázást kifejezetten eltiltja nekik. A csapszékekben kimért bor minőségét egyébként már a cégérrel jelzik a kocsmárosok. Ha az utas zöldgallyat lát a bormérés ajtaja felett, tudja, hogy idei bor várja, az egyéves bor jele a szalmazsupp s mikor forgácsköteg a cégér, biztos lehet benne, hogy kétéves bor mellett fogja kinyújtóztatni megfáradt tagjait a kemény, de alvásra alkalmatos fapadon.

2.

Szoros értelemben vett fogadója a nagy forgalmú Budának is csak a 14. században van. Silher uram a tulajdonosa, de hogy ez a legrégibb budai vendégfogadó a város melyik részén lehetett, azt nem tudni. Az első, helye szerint is ismert budai vendégfogadó a Czunczhoffer-féle, amely 1462 táján a Hátsóutcában (a mai Bethlen István bástyasétány közelében) bonyolít le szép forgalmat. A pesti fogadókról majd csak az 1696-os összeírás ad először hírt. Kétségtelenül legnagyobb közöttük a hatszobás, emeletes »FehérHajó«-hoz cégérezett fogadó, amely már 1695 előtt is ismeretes a váci, másképpen budai kapu közelében, azon a tájon, ahol a Váci-utca most beletorkollik a Vörösmarty-térbe. Szemközt van vele a »Fehér Bárány« címerű fogadó, de nem ismerjük a helyét a négy szobás »Arany Sas« és »Fehér Ló«, valamint a három-háromszobás »Fehér Rózsa«, »Fehér Ökör« és »Arany Horgony« nevezetű fogadóknak. Budán ezidőben a vízivárosi »Arany Hajó« és az »Elefánt«, azonkívül a Rózsadomb alatti »Fehér Ló«. a nevezetesebbek.

Valamennyi nagy istállókkal, színekkel és hatalmas udvarokkal várja a lovakon, szekereken és kocsikon érkező utazóközönséget. A pozsonyi városházi borpincének 1472-ben már konyhája van s az 1500-as évek közepetáján a »Vadember« cégérű vendégfogadóban szállnak meg a Pozsonyba érkező török követek.

A 14. században Iglónak is van már vendégfogadója, bár a felsőmagyarországi városokban, Kassán, Lőcsén, Késmárkon s egyebütt tovább él a »családi elszállásolás« rendszere s a »tisztességes utazók«, a tekintélyes kalmár emberek a polgárság házait keresik fel. A városba jövő idegenek részére a legtöbb polgárházban külön szobát, vagy lakrészt tartanak fenn. Demkó Kálmán így rajzol le egy ilyen polgárházat

»Az emeletre rendesen homályos kőlépcső vezet a hosszú, néhol oszlopos előcsarnokba, melyből ajtók nyílnak az utcára néző szobákba. Az emeletnek utcára néző részében rendesen két, igen ritkán három szoba van, melyek a szárnyépület udvari szobáival nem állnak összeköttetésben. Szárnyépületet egy házban rendesen egyet találunk, ez mindig egy kis előszoba által elválasztott két kisebb, egy vagy két szobácskából álló külön lakást foglal magában. Lakás helyett helyesebben szállást mondhatnánk, mert e kisebb helyiségek egészen arra látszanak rendeltetve, hogy a vásárokra jövő vagy máskor is megforduló idegenek részére elkülönített szállásokul szolgáljanak. Ha fejedelmi vagy más magasrangú vendég látogatta meg a várost, annak elszállásolása rendesen sok bajjal járt a szűk lakások mellett. 1622 januárjában Bethlen Gábor a Magyar-Bród melletti táborból hazatérve, Lőcsén megszállni szándékozott. Neje, Károlyi Zsuzsanna előreküldte Komáromy Istvánt, s a levelében egyenesen megjelölte a három szomszédos házat, melyeket ajtókkal kell összekötni, hogy a fejedelem alkalmas lakást kapjon. Ugyanazon év március 26-án jöttek Lőcsére Révay Péter koronaőr és II. Ferdinánd biztosai a Bethlentől átvett koronával. Annyira szűkében voltak a lakásnak, hogy Biber János váradi püspököt Wiesenberger polgár házának első, a koronaőrt a szent koronával ugyanannak a háznak hátulsó szobájába kellett elszállásolni.«

Az egyszerűbb, kisebb igényű vendég mindenesetre kényelmesen érezheti magát ezekben a polgári ízléssel berendezett udvari szobákban, melyeknek bútorzata falba épített szekrényből, almáriumból, esetleg néhány alaposan megvasalt ládából áll s az utasember hatalmas, mennyezetes ágyban pihenheti ki fáradalmait hűvös falai között. A vendéglátó házigazda felelős a hozzászállt idegen minden cselekedetéért. Megérkezése után kikérdezi kiléte s jövés-menésének célja felől s ha három napnál tovább szándékozik a városban maradni, bejelenti az elöljáróságon. Az idegeneknek általában csak akkor engedik meg a városban tartózkodást, ha erkölcsi tekintetben nem esnek kifogás alá. A rozsnyói elöljáróság 1632 január 30-án elfogatja Borbély Mihály polgárembert, mert — a városi tanácsjegyzőkönyv szerint — »a város kiváltságai és szabályai ellenére Csákány Pálnak és egy idegen nőnek több héten át szállást adott«.

Az alsórangú vendégek, a szolgák, cselédek, küldöncök már nem a polgárházaknál, hanem az úgynevezett pásztorházban, a vándorló iparoslegények pedig az évenként választott atyamestereknél találnak szállásra. A csőcseléket, kóbor zsoldost, szökött jobbágyot, csavargó némbert pedig még a pásztor házak sem fogadhatják be, ezek mint kivert ebek járják az országutakat s legfeljebb a rosszhírű csapszékek nyújtanak nekik rövid időre menedéket. A kisebb városokban és a falvakban a kocsmák adnak hevenyészett éjjeli szállást az utasnak. A kocsmák a földesuraké vagy a városoké s ha forgalmas útvonalon feküsznek, a bérlő vagy a tulajdonos esetleg vendégszobát épít hozzá s beszálló csapszék lesz belőle. Thököly Imre 1678-ban így rendelkezik egy birtokán lévő fogadó felől: »Az kiknek a vendégfogadóban szekeresek vagy lovasok beszállnak, azoktól a vendégfogadós minden éjjelre egy-egy lótul vagy ökörtül egy-egy poltúrát fog venni mi számunkra. Oda szénát, abrakot elegendőt fogunk adatni.« Más ilyen földesúri rendelkezés megszabja, hogy a vendégfogadóházban mindig elegendő széna, abrak, bor, ser, égetett bor és gyertya legyen; tételből való élésnek pedig a korcsmáros viselje a jövevények kedvekért gondját úgy, hogy a jövevények pénzeken fogyatkozás nélkül eledelökre való élést találhassanak «(Sempte 1641).

Debrecenben az 1500-as évek végén már meglévő »Fehér Ló« cégérű fogadó mellett a 17. században hét csapszékben mérnek bort s látnak vendégül átutazó szegény embereket. A legrégibb a kardosházi csapszék, amely 1590 táján kerül magánkézből a város tulajdonába, egykorú vele az Arany Bálint házabeli csapszék s a városházbeli kocsma, későbbi néven Koplaló, amelyet a Bika vendégfogadó konkurrenciája ítél halálra a múlt század elején. E három bormérés mellett a csapóutcabeli, a mesterutcai, a boldogfalvai és a péterfiai városi csapszék oltja még a debreceni polgár szomját. A többi jelentős alföldi városban, Szegeden, Kecskeméten, Kőrösön és egyebütt is effajta kocsmaszerű fogadók állnak az utasember rendelkezésére étellel, itallal s éjszakai nyughellyel az ivó padlóján, a beálló színben, esetleg egy külön alvóházban.

3.

A beszálló kocsmáknál és fogadóknál sokkal forgalmasabbak és népesebbek az utakmenti úriházak meg kastélyok. A főúri utas nem igen száll fogadóba, mindenütt akad olyan udvarház, ahol rokon- vagy ismerős úricsalád várja tárt karokkal, terített asztallal, jól fűtött hálóházzal s az utazó nemes is minden faluban talál egy birtokosra, akinek házába beszállhat, akár ismeri, akár nem. Minek költenének hát fogadóra? A kastélyokból, udvarházakból nem is fogy ki soha a vendég. Ha egyik tovább indul, már ott van helyette a másik s szakadatlan vendégeskedésben telnek a napok, hetek, hónapok. Forgách Simon írja Pálffy Miklósnak 1687-ben: »Az lengyel határánál lakom. Mindenki nálam száll meg. Erdélyi úr, magyar meg lengyel vagy ismer, vagy nem ismer, engem el nem kerül. Igen reá szoktanak s költségem nem kevés megyen reá, gonoszakaróim pedig másra magyarázzák. De az emberség nem mutatja, hogy házamból valakit, aféle jövevényt kiverjek ...«

Hasonlóképpen gondolkoznak az erdélyi urak is. »Az 1687-ik esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna – jegyzi föl Apor Péter. — Nem vala híre az vendégfogadónak. Csodálkozva néztünk Kolozsvárott a közép utczában, hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tűzhely és írott fazekak előtt. Vala egy rongyos ház Miraszlónál is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam, hogy vendég szállott volna belé, talán még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az faluban, szénát, abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon bár az magad lovadon ne jártál volna, posta lovat eleget adtának. Ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talám a lelkit is kitette volna érted.«

A vendéget igyekeznek is minél dúsabban ellátni a háziak; s annál jobban becsülik, mentől tovább mulat náluk. Thurzó Szaniszló galgóci várában az 1600-as évek elején 20 tál ételt is felhordanak az asztalra, a vendéget hetekig ott tartják s nagy vígságot, táncot, vadászatot rendeznek tiszteletére. Ha menni akar, erőszakkal ott fogják s mikor hírét veszik, hogy ismerős vagy akár ismeretlen úrféle utazik át a környéken, elibemennek, beinvitálják. Thurzó György 1599 március 20-án így ír nejének: »Nádasdiné asszonyom az bátyjához megyen Báthori Istvánhoz Echettre, azt értem, hogy arra megyén, Bichére, ha arra megyen, külgy, édes szívem, eleibe és kérd hogy betérjen. Az szomszéd nemes uraimból is hívass be, és ha betér, gazdálkodgyátok jól nekik, mégis ha azelőtt nem esmérted, esmerkedgyél meg vele. Az szomszéd nemes uraimban felhívhatsz édes szívem, úgy mint az vice ispánt, Ordódit, Mattyasowszkit, Marsowski Bálint fiát és Skrobakot Litawárul.«

Ha bejelentett vendéget várnak, gondos előkészületeket tesznek, hogy jól érezze magát náluk a rokon, ismerős, barát vagy idegen. Thurzó György 1592 januárjában ilyen levélben jelenti feleségének Nyári Pál és Révay Gábor érkezését: »Ez jüvő szerdára Nyári Pál uram mind feleségestü azonképen Reway Gábor ott lesznek nálunk Bichén. Azért én sem késsem sokat, hanem kedden jó idején, ha Isten egészségemet adgya, otthon leszek, kérlek azért édes lölköm, hogy az házakat fűttesd hogy büdössek ne legyenek. Az ágyakat is készítsed el úgy, mint az palota mellett két házakban és az alsó botban. Dánielt is haza bocsátám, hogy ő is lásson dolgához és az házakat elkészítse. Az aszszonyok csak te éretted mennek oda Bichére, hogy meglátogassanak.« 1596 októberében, amikor nagyobb vendégsereg érkezéséről ad hírt, így ír: »Miérthogy kedig komám uram, asszonyomval együtt Czobor Mihály uram sógorom, Bakith uram, mind oda házunkhoz jűnek, kérlek, hadd meg Hanznak hogy az házakban kárpitokat és szőnyegeket szépen, az előbbi mód szerint felvonasson. Az udvarbíró is lássa, hogy készen várjon bennünket éléssel és egyéb szükséggel.« Ugyanez év novemberében a hálóházak gondos felfűtésére hívja fel felesége figyelmét, mert ismét vendégek érkeznek: »Csak azt akarám tudtodra adnom, hogy én Istennek kegyelmességéből mai napon érkeztem szálon ide Bakith uram fiával Kralowanra, nagy jó egészségben. Holnap estvére azon leszek, hogy otthon lehessek, azért várj édes szívem, vocsorára bennünket. Az alsó botot, az melyben szoba és szenes ház vagyon, készíttesd édes lölköm Bakith uramnak, de mind az szobában s mind az szenes házbani ágyak legyenek, mert az ifjú Révay Ferenc is ez jüvő hétfőn oda jű. Az ház tiszta és meleg legyen és gyertyatartó és mosdó legyen az házban...«

A hosszabb útra induló nemesurak persze számítanak arra is, hogy nem érnek minden étkezési időben vendéglátó udvarházat, ezért külön társzekereken valóságos élelmiszerraktárt visznek magukkal. A 16. és 17. századbeli írások sűrűn emlegetik a konyha-kocsit, pohárszék-kocsit, innyaadó-kocsit, — a mai gyorsvonati étkezőkocsik ősét — s ezek kiegészítőjét, az éléses-társzekeret, mely utóbbiból, Apor Péter tanúsága szerint, nyolc-kilenc, sőt tízet is visz magával némelyik erdélyi nagyúr, amikor egyik jószágából a másikba megyen át. Ha kísérő társzekér nélkül, csak egyszerű hintóval kél útra családostul az erdélyi főrend, az első ülésen lévő párnazsák mögé egy fazék káposzta kerül meg valami sült, ezenkívül fejér cipó s palackban vagy pincetokban jó bor. Ezenkívül a szolgálóknál is van egy-egy kosárka, benne »vajas pogácsa, kalács, töltött tyúk, s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának s rendszerént főtt sódarnak is meg kellett lenni.« Amelyik főember hintón és éléses-társzekérrel jár, az után a társzekér vagy a konyhakocsi viszi az élelmiszereket, meg a táltartó tartalmát: az evőkészletet. Ha aztán eljön az ideje, szép füves, fás térségen lerakodnak s úgy esznek az útmentén lepihenve. »Az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval és evett«. Ha családja nélkül, egymagában kél útra az erdélyi nemesúr, »az embereknek az nagyja«, sohasem megy hintón, konyhaszekér még kevésbbé kíséri. Ilyenkor lóháton utazik, »hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszos palaczk bor, fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, az mellé fokhagyma sodor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sőt némelykor, s gyakrabban, ezek közül csak az egyik volt; nyárban mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fűre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az allepatrétában«. Az asszonynép viszont ezidőben már ritkán jár paripán, kényelmes hintón utazik s nagy kísérettel. Gróf Esterházy Antalné még az 1700-as évek elején is mindent magával visz, ha útrakél: ruhatárát, háztartási eszközeit, dús élelmiszer-raktárát s a hintók, csézák, társzekerek, konyhakocsik egész serege indul el, amikor útraszáll, hogy végigkísérje katona férjét egyik harctérről a másikra. Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este, hosszú, nehéz útjai során... Ilyen körülmények között — amikor az utasember vagy magával viszi a »szállodát« meg a »vendéglőt«, vagy pedig megtalálja kvártélyát az útmenti udvarházakban, kastélyokban, nemesi lakokban, esetleg a plébániákon, paróchiákon, a kalmár nép meg a városbeli polgárházaknál — vendégfogadóra nincs valami túl nagy szükség.

Erdély vendégszerető földjén egészen a 17. század végéig nem is léteznek fogadók. Az utast — bármerre jár a magyar- vagy székely lakta vidéken — tárt karral fogadja s mindennel ellátja a szíves nép, a szászságot meg törvény — az 1581. évi 10. törvénycikk — kötelezi, hogy pénzért szállást és ételt-italt adjon mindenkinek. A vidéki városoknak saját házai vannak Pesten vagy Budán — Kecskemété a mai Veres Pálné-utcánál, Nagykörösé a Cukor-utca körül, Jászberényé a Molnár-utcában, Szegedé pedig már 1522-ben áll a várban, a jelenlegi pénzügyminisztérium helyén — s a közügyben a fővárosba ránduló elöljáró uraimék ide szállanak. Kik koptatják hát a vendégfogadók küszöbét? Jobbára külországból érkező kalmárok és utazók, sokadalmak idején a vásárosok, vándor kézművesek és árus emberek, szóval az egyszerűbb népek s csak nagy néha akad előkelőbb vendég, aki átutaztában nem akar hosszabb időt tölteni valamelyik úriháznál, arra az egy éjszakára meg jó neki a fogadó is. Amilyen a beszálló vendég, olyan a fogadós maga is: goromba, mint a pokróc, valóságos kegyet gyakorol, amikor befogad valakit a piszkos hálóházba s ha nem kíván vendéget látni, végnélkül kolompozhat az utas az ajtón. Herpius kőszegi fogadós 1660-ban még magának Zrínyi Miklósnak sem ad szállást. A városi tanácsjegyzőkönyv szerint gróf Zrinyi Miklós Uram ő Nagysága estve felé Bécsbül megjüvén és itt az városban meg akarván szállani Herpius vendégfogadó házához, az hova annak előtte is bé szállani szokott volt ő Nagysága és az midőn már azon vedigfogadó ház előtt volna maga az Úr, Herpius nem tudatik michoda gorombasághtul viseltetvén, ilyen nagy Urat bé nem bocsátot házához. Annak utánna ott bé nem bocháttatván az Úr, ment az másik vendégfogadó házához, úgy mint Spédlihez, elküldvén szolgáját, hogy ajtót nyitáson, ott is az midőn az Ur szolgája az Ajtón kolompozott volna, nagysokára sok szitokkal és morgással nyitotta Spédli szolgája meg az Ajtót«.

Herpiust 100 magyar forint bírsággal sújtja a nemes tanács és Spédli szolgáját is felelősségre vonja mint kölletet őneki szittkozódni, mikor Zrini Uram ő Nagyságha szállást keresett, de nyilván csak azért, mert ilyen előkelő úrral történt a gyalázat, egyébként meglehetősen magától értetődő dolog ezidőben, hogy az éjnek évadján zörgető vendégnek durva szitkok között nyit ajtót a fogadós s emellett alaposan meg is zsarolja az éjszakai szállás feljében. Egyetlen mondatnyi dicséretet kap e kor magyar vendégfogadósa, mégpedig Tollius Jakabtól, a bölcsek kövét kutató duisburgi egyetemi tanártól, aki 1687. évi magyarországi utazása közben ilyesmit jegyez meg: »a posoni vendégfogadókban nagyobb az emberség a jövevényekhez, mint Bécsben«.

4.

Amilyen kevés a vendégfogadó a királyi Magyarországon és Erdélyben, olyan nagy számmal találunk beszállóházakat a töröknek hódolt területen. A megszálló ozmán hatóságok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy fellendítsék a kereskedelmet a birtokbavett országrészen; védelmet, kedvezéseket nyújtanak hát a kalmárkodó embernek — legyen az bármilyen hitű — s áramlik is seregestül a kereskedő nép mindenfelől a hódoltság váraiba, városaiba és vásárhelyeire. A német, magyar s a legkülönbözőbb balkáni népfajokhoz tartozó kalmárok elhelyezéséhez sok szállóhely szükséges, a nagyobb városokban és falvakban mindenütt épül is egynéhány vendégfogadó, kereskedői fogadó — amelyben a vándorló kalmár nemcsak megszáll, de nappal portékáit is kirakja s ebben a bazárszerű szállóban árusít — vagy pedig karavánszeráj, ahol lovaikkal egy fedél alatt, egyetlen hatalmas hodályban éjszakáznak meg az útonjárók.

Evlia Cselebi magyarországi útjai során feljegyzi, hol hány vendégfogadó várja az utasembert. A fáradhatatlan török világutazó szerint a 17. század második felében Pancsovának egy, Temesvárnak pedig három fogadója van. Déván igen sok korcsmát talál s megörökíti, hogy Jenő vára nagy, cseréppel fedett szép fogadóját Köprüli Ahmed pasa építette. Szegeden egy, Váradon pedig három fogadó várja az utast s a belgrád— budai forgalmas nagyút mellett fekvő városokban és várakban szintén sok a fogadó. Mitroviczán három kőépületű, keramit tetejű vendégfogadót és három kereskedői fogadót lát Cselebi, Továrnik palánkán egy, Vukováron három kis fogadót fedez fel. Eszéknek hat kereskedői fogadója és egy karaván élelmezési szállója van. Dárdán, Baranyaváron és Mohácson egy-egy fogadót talál, Báttaszék új fogadója pedig éppen akkor épül, amikor Cselebi 1663-ban átutazik a Palánkán. Szekszárdon, Pakson, Pentelén és Ercsiben egy-egy fogadó áll az utasok rendelkezésére. Budán a középső várban öt kereskedelmi fogadó van, míg a Debbágkháne külvárosban (a későbbi Rácváros) három, a nagy külvárosban (a jelenlegi Víziváros) egy, Pesten pedig két fogadóba szállhat az idegen. Vörösváron az időben építik a fogadót, Vácnak egy egészséges szállodája van, míg Esztergomban nem talál fogadót Cselebi. Annál több vendégfogadója van Kassának: kereken tizenegy s ezek közül a »Gábor bá« címzetű olyan, mint egy vár. Pozsonyban és Székesfehérváron három-három vendégfogadóra bukkan a törők világutazó s még a kis somogymegyei Segesd községben s a nem nagyobb Baranya-Nádasdon is akad egy-egy szálloda. Siklóson két fogadó van néhány szobával, Babócsán egy, Valpón megint kettő és Újlakon egy kereskedői szálló és az alsóvárosban egy fogadó. Brassóban, ahol Cselebi szerint hét főldövnek kereskedői találkoznak össze, tizenkét fogadó várja a külföldi kalmárnépet. »E város Erdélynek Egyiptoma« —jegyzi meg Cselebi s szállodáinak számát tekintve, kétségtelenül Brassót illeti az elsőség idegenforgalmi vonatkozásban. A legtipikusabb tőrök fogadófajta a karavánszeráj. A hó-doltságbeli nyugat európai utazók, mint egészen újszerű, sajátos keleti intézményt kivétel nélkül figyelemre méltatják s többkevesebb szót ejtenek róla útleírásaikban. Báró Vratiszláv, aki 1591-ben utazik lefelé a Dunán, ahogy Budát elhagyja, a jobbparti falvakban pillantja meg az első bádoggal födött karavánszerájokat. Paksról feljegyzi, hogy jelentékeny karavánszerája van, de első ízben az aldunai Palánkán veszi igénybe e jellegzetes török szálloda-féle szolgálatait, amikor aztán részletesen le is írja: »Este Hasszánpasa-Palánkára érkeztünk — szól útleírásának idevonatkozó része — és először szálltunk le törők karavánszerájban. Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek külön szobák. Nem lesz érdektelen a karavánszerájokról néhány szót mondani. A karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén tágas tér van, hol az utasok poggyászaikat leteszik és tevéiket, valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három lábnyi magas fal emelkedik, ez a kőfal felé húzódik, mely az egész épületet támogatja és a falnál megerősített padokkal egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis falból készült pad, fenn egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik, úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik és uraiknak szolgálatokat tesznek, ugyanis a poggyászokat és tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából kiveszik és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok e falon a következőleg készítik el fekvőhelyüket; legelőször szőnyeget terítenek le, erre talmánjukat vagyis felsőkabátjukat borítják, fejpárna helyett pedig nyerget használnak, takaróul pedig az utazó-kőpenyeg szolgál. Az utazás fáradalmaitól elbágyadt utasok e kemény fekhelyen jobban alszanak, mint a mi nagyuraink a puha tollágyakban. Az utasok cselekedetei e közös helyeken mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely szándék keresztülvitelére. Ily vendégfogadók az egész Törökbirodalomban találhatók, de másféle nincs is, tehát egész utazásunk folyamán kénytelenek voltunk e legalacsonyabb néposztályhoz tartozó csőcselékkel együtt hálni, mindenütt úgy bámultak bennünket, mintha világcsodái volnánk, különösen szokásainkat és viseletünket csodálták. Nem mertek ugyan gúnyolódni, azonban a velünk egy helyiségben lévő emberek és állatok tömege, az iszonyú bűz és a folytonos zaj, olyanokra nézve, kik ezt még meg nem szokták, annyira elviselhetetlen, hogy a császári országokban a legnyomorultabb szalmaviskó is valósággal paradicsom és tündérország e vendégfogadóhoz képest. Nem maradt egyéb hátra, mint csak arról gondoskodni, hogy a követ úr lehetőleg kényelmes helyet kapjon, mi azonban többnyire a karavánszerá-jokon kívül, a kocsikon töltöttük az éjszakát, néha a jól épített és bádoggal födött törők kórházakba tértünk; az utasok itt elég kényelmet találnak, mivel számos elkülönített kamrácska van bennük. A kórházak mindenki előtt nyitva vannak, legyen az keresztény vagy zsidó, gazdag vagy szegény; a pasák, szándzsákok és egyéb előkelő törökök, utazásuk alatt többnyire a kórházakat használják éjjeli szállásul, mivel ezek mégis csak meglehetős kényelmesek. Az említett kórházakban a következő szokás uralkodik, minden jövevény ingyen élelmezésben részesül, midőn ugyanis a vacsora ideje elérkezik, a török kórházszolga széles, kerek tányért hord körül, e két ujjnyi magas karimával ellátott tányérokon, számos apró csészén húsból és derczéből készült ételt kínálnak. Az utasok a kijelölt helyen körbe ülnek és megvacsoráznak, előbb azonban kenyeret és vizet kapnak. A leírt módon az utas három napig veheti igénybe a kórház megvendégelését, e határidő elteltével azonban el kell távoznia. A kórházaknak gazdag alapítványai vannak, melyeket gazdag és jámbor törökök tesznek.« Neitzschitz Kristóf 1663-ban hasonló megállapításokat tesz a karavánszerájokról s Brown Edward 1669. évi utazása során ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi bennük, mint Vrastiszláv jó hetven esztendővel előbb. Neitzschitz szerint télidőben sokat kell szenvedni a karavánszeráj okban. Más ennivalót, mint száraz kenyeret, nem igen talál bennük az utas s ha nem hozott magával élelmiszert, koplalás vár rá. Brown csak ritkán száll effajta nyilvános épületbe, ahol mindenki maga főz s amelyek olyan veszélyes helyeken feküsznek, hogy állandóan félni kell a megrablástól. De egy-két megszállása elég ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen róluk.

(Illuszrtrációk az eredeti kiadás nyomán)

Noha a legtöbb nagyobb helyen van vendégfogadó, kereskedői szálló, karavánszeráj vagy ingyenes megszállási lehetőséget nyújtó kórház, esetleg fürdő, amelyekben ugyancsak lehet éjjeli szállást kapni, mégis a magánházak vendégszeretetét is gyakorta igénybe veszi a török földön utazó. Cselebi szerint például Egerben öt kis fogadó van, a kereskedők ezek egyikébe szállnak, a jövő-menő vendégek pedig a parasztok házaiba s a fogadói bért azoknak adják. A többi vendég az előkelők házaiban száll meg. A vendéget nemcsak szívesen látják, de hívják is, némelyik ház kapuja fölött ez a felírás fogadja az idegent: minden ceremónia nélkül lépj be. Zomborról ugyancsak azt jegyzi fel utazónk, hogy ámbár két fogadója van, az előkelők, főkép pedig a Piri pasa vendéglátó kegyessége szegénynek, gazdagnak, öregnek és ifjúnak mindig nyitva áll. Kanizsa népe szintén nagyon szíves és »ha valamely idegen egy évig is vendég lenne házukban, akkor is kedveskednek neki«. A pesti két fogadóra sincs valami nagy szükség. A lakosok ugyanis házaikban készítenek vendégszobát az utasembernek s ott szállásolják el őket. Eszéken hasonlóképpen kinyitják kapuikat a háztulajdonosok meg az előkelő főemberek a jövő-menő vendégek előtt s néhány napig ellátják őket. Nem kell hát kétségbeesni az útonjárónak akkor sem, ha véletlenül olyan helyre érkezik, ahol nincs fogadó. Kvártélyt mindenütt talál. A somogy-megyei Koppány várának például nincs fogadója, mert »itt szégyennek tartják fogadóban szállásolni el a vendéget — Cselebi így mondja — s a kereskedőknek, jövő-menőknek a háztulajdonosok adnak szállást«. Lippán is nyitva van minden család kapuja az utasok előtt, úgy annyira, hogy a városnak fogadóra nincs szüksége. Ha vendégek, vidékiek jönnek s a legkisebb egyénnek házában egy esztendeig élnek is, az sem okoz nehézséget. Ahol ilyen vendégszerető a lakosság, ott öröm úton lenni, annál kínosabb azonban a vendéglátó házigazda helyzete, amikor erőszakos vendégei akadnak, akik mindenét fellakmározzák. Már pedig a hódolt terület magyar városi népe gyakran ilyen muszáj-házigazdái szerepet kénytelen vállalni az utazgató törők urakkal, katonákkal, hivatalnokokkal szemben. A Szegedre érkező tőrök kincstári tisztviselők, adószedők és főhivatalnokok például nem szívesen mennek a vendégfogadóba, hanem inkább a barátok jó konyhájáról híres kolostorába szállásolják magukat. Az állandóan jövő-menő katonák és tisztviselők ellátása viszont a lakosság vendéglátását veszi túlságosan igénybe, hiszen a polgárházakba szálló török vendégek legtöbbször elfogyasztják a házigazda egész élelmiszerkészletét. 1672-ben egész Drinápolyig elmegy a szegedi polgárok küldöttsége, magához a szultánhoz, hogy elpanaszolja: »ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az átutazó török tisztviselők mégsem oda, hanem cselédestül együtt nálunk szállnak meg és különféle követelésekkel állanak elő«. A szegediek követjárásának meg is van az eredménye, fermánt kapnak a szultántól, amely utasítja a szegedi kádit: gondja legyen arra, hogy az utazók ezentúl ne a polgárokhoz, hanem a fogadóba szálljanak s ott rendes napi áron szerezzék be a szükséges élelmiszereket.

A kecskemétiek szintén alaposan hozzá vannak szokva a kényszerű vendéglátáshoz, annyira, hogy a város a »forgó-szálló törökök « ellátására külön főzőasszonyt tart. Ízes alföldi ételekkel kedveskedik Kecskemét az utazgató török uraságoknak, akik például 1647-ben a jó zsíros magyar kosztot 5083 pint borocskával öblítik le. A város szívesen főz a töröknek, de még szívesebben lemond látogatásukról s még anyagi áldozattól sem riad vissza, ha arról van szó, hogy pénzzel más irányba lehet terelni valamelyik; városuk felé közeledő török tisztviselő lova-nyakát. Nem az ételt-italt sajnálja a hírös város nemes tanácsa törők uraiméktól, mint inkább annak a hatalmas summa pénznek a kiadásától borsózik a hátuk, amit ilyen hivatalos látogatások alkalmával ajándékképpen szét kell osztani a főtörök és szépszámú kísérete között. Ha lehet, igyekszik is megváltani a város az effajta beszállásokat, ez esetben még mindig olcsóbban jön ki, mintha személyesen nyújtja ajándékért a markát a hivatalos körúton járó magasrangú tisztviselő és udvari népe. Az 1647. évi számviteli könyv így őrzi egy ilyen »beszállási megváltás« emlékét: »Hogy a Vajda ki nem jött, fizettünk nekie Tallért 130. Szubasáknak tallér 16. Inasoknak Tallér 10. Lovászoknak Tallér 1. Szakácsának Tallér 1. Patkolónak Tallér 1. Nyergelőjének Tallér 1. Vezeték hordozóknak Tallér 1.« A török követjárások már jóval félelmetesebb ősszegeket emésztenek fel. Ahol egy ilyen többszáz, nem egyszer ezer főnyi követség — a lovak, tevék, kocsik seregével — végigvonul, ott mindent felél s ételben, italban, takarmányban véghezvitt pusztítása egy kisebb hadjárat kártevésével vetekszik. Egy közepesre méretezett követség is elfogyaszt naponta 5 mázsa birkahúst, 900 zsemlyét, 6 mázsa 75 font friss szilvát, egy mázsa aszalt szilvát, 6 mázsa 75 font almát vagy szőlőt, egy mázsa sajtot, 180 font mézet, 520 pint bort, 300 pint sört; egy népesebb követségnek pedig naponta 675 font ürühús, 873 font kenyér, 16 bárány, 3 borjú, 80 tyúk, 50 galamb, 20 pulyka, 225 font spinát, 180 font zsír kell. Ilyen méretű fogyasztás mellett nem csoda, ha például Meéhemet pasa követségének ellátása 45.141 forintot emészt fel s egy-egy követjárás után úgyszólván teljesen élelem nélkül maradnak egész vármegyék. Az ijesztő létszámú követjárások, a nagy török seregvonulások, majd pedig a felszabadító háború dúlásai annyira kiélik, elpusztítják aztán az országot, hogy a 17. század végén Lipót császár Bécsből Konstantinápolyba utazó követsége Dalmácián keresztül vonul a törők főváros felé, mert Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén nem találnának élelmet hetekig tartó útjuk során...

Forrás: Antalffy Gyula: A honi utazás históriája. Athenaeum kiadása, Budapest, 1943.