ANTALLFY GYULA: A sátortól a karavánszerájig

A szerző – magánéletében szenvedélyes utazó - a második világháború kitörése után, a határokon való átjárás ellehetetlenülésével pótszerként összeállította a magyarországi vándorélet történelmi alakulását a régmúlttól a jelenig. Alább az adatgazdag, érdekfeszítő turisztikatörténet negyedik fejezete olvasható.

1.

Az utazás zavartalan és nyugodalmas lefolytatásához nemcsak jó közlekedési eszközök s biztonságos közállapotok szükségesek, hanem legalább egymástól napi járóföldre megszállási, éjszakázási lehetőséget kell találnia az útonjárónak, hogy a töredelmes vánszorgásban megfáradt tagjait elpihentethesse, élelmiszerkészletét felfrissíthesse s nekikészülődhessék a másnapi úthoz. A középkori magyar országutak vándorai hosszú századokon keresztül — az első vendégfogadók megjelenéséig — úgy járnak keresztül-kasul az országon, hogy sohasem tudják: hol s milyen körülmények között szakad rájuk az éjszaka. Szálloda, fogadó, ágy, tűzhely, meleg vacsora nem vár rájuk, ilyesmire nem is számítanak s mindent magukkal kell vinniük, ha védettebb helyen, fedél alatt akarnak éjszakázni.

A fejedelmek futókövetei, majd későbben a királyok futárjai követelhetnek ingyen éjjeli szállást, élelmet s lovaiknak takarmányt az útjukba eső szállásoktól, illetve falvaktól, de már a lassabban haladó, terhes szekerekkel járó kalmárok, vagy a hintószekerek utasai — akik nem érnek minden estére községet s ha érnek is, szállóhely nem akad számukra — a szabad ég alatt tanyázhatnak le, ha nincs velük sátor éjjeli menedékül. III. Béla idejéig, az 1100-as évek végéig amúgyis sátrakban él a magyarság, a sátor pedig könnyen szállítható s aki útrakél, egyszerűen magával viszi a »szállodát«. Az utazást éppen az teszi körülményessé és igen költségessé, hogy az utasembernek sátort, ágyat, emellett egész élelmiszerraktárt kell magával cipelnie, ha nem akar szükséget látni az úton s védelmet óhajt biztosítani magának az időjárás viszontagságai ellen.

Márki Sándor említi, hogy mikor 1414-ben Magyarország egyházi és világi főurai a konstanci zsinatra indulnak, mintha csak egy város rajzana ki velük. Garai Miklós nádornak hintói, társzekerei s fegyveres szolgái részére 300, Kanizsay János esztergomi érseknek 160, Ozorai Pipónak pedig 150 ló áll rendelkezésére. De a középkori utazó bagázsiája nem is túlnagy, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban még a 17. században is magával viszi az ágyát az, aki kényelmesen akar lakni a fogadókban.

A városokban már könnyebben talál magának megszállási helyet az utas. A királyokat és hivatalosan járó főtisztviselőit a városok kötelesek vendégül látni. A hatalmas kísérettel utazó királyok és főurak egy-egy megszállása valóságos elemi csapást jelent az illető városra. Nemcsak szállással és bőséges élelemmel kell ellátniuk az átutazó uralkodót, hanem gazdag ajándék jár ki a kíséret minden tagjának, kezdve az udvarmestertől a legutolsó inasig és szekeresig. Ipolyi Arnold közli, hogy Selmecbányának 1393-ban a húson, baromfin és boron kívül 3000 vöröses 14 arany forintjába kerül Zsigmond ott tartózkodása. Zágrábban egy királyi látogatás során 12 ökör, ezer kenyér és négy tonna bor fogy el. Besztercebánya 1390-ben 120 forintot költ el Kanizsai tárnokmester tartására s még Werbőczi rövid átutazása is 14 forint 34 dénárjába kerül a városnak, amikor 1513-ban a Libetbányára tartó nagyhatalmú ítélőmestert némi étellel és itallal megvendégelik. Küzdenek is ez ellen a terhes kötelezettség ellen a városok s nagynehezen a legtöbb kivívja, hogy csak egy napig köteles eltartani a királyt. Az 1405. évi 13. törvénycikk például Szeged vendéglátási kötelezettségét egy ebéd és egy vacsora adására korlátozza s Zsigmond ugyancsak 1405-ben kelt II. Decrétuma Debrecenre vonatkozóan leszögezi, hogy mikoron e városunkon keresztül utazandunk, minden alkalommal egy napi élelmet adjon a város. Pozsony pedig egyenesen olyan privilégiumot kap a királytól, amely ezt mondja: nem akarjuk, hogy mi vagy báróink erőszakos megszállást tegyünk. Persze azért, ha király érkezik, az ilyen mentesített városok is nagy ünnepélyességgel fogadják és vendégelik, legfeljebb a kíséret tagjaihoz fukarabbak.

A főúri személyek a hozzájuk méltó főrangúaknál, a nemesek a nemeseknél szállanak meg, az úton járó papok a plébániákon vagy a kolostorokban kapnak kvártélyt, a kereskedők és kézművesek pedig a polgárok: kereskedő- vagy iparostársaik házát keresik fel. Van úgy, hogy a városi tanács gondoskodik az idegen kereskedő kosztjáról-lakásáról: beszállásolja valamelyik polgárhoz, aki mindennel köteles ellátni vendégét. Gailsam Albert pozsonyi polgár 1483. évben kelt végrendeletében említi, hogy Bánffy Miklós főispán több urat szállásoltatott be hozzá, akiknek élelmezéséről neki kellett gondoskodnia.

Egyik helyen ingyenes ez a polgári vendéglátás, más városban azonban meg kell fizetnie az utasnak. Buda és Pest vendégszerető városok, polgárai eleinte nem fogadnak el pénzt a házukhoz beszállásolt idegentől, de már például Késmárkon az átutazó kalmár köteles élelmét annál a családnál vásárolni, ahová beszállásolták.

A kereskedelmi forgalom élénkülésével mindjobban nő az utazók száma, az egyes városok árumegállító joga emellett még a kötelező megszállást is előírja, olyan tömegű idegen elhelyezése válik hát szükségessé, hogy az előző korok patriarkális családi elszállásolási rendszere csődöt mond. A nagyobb idegenforgalommal rendelkező városok így kényszerülnek sorra olyan épületeket emelni, amelyeknek egyetlen célja: a város falai közé érkező utasemberek elszállásolása.

Az első magyar vendégfogadó, aminek írásbeli nyoma van, Esztergomban működik. A káptalan egyik 1279. évi oklevele szerint az esztergomi kis-dunamenti fogadónak 1279-ben Kopasz Péter a tulajdonosa. Esztergom ezidőben az ország fővárosa s nagy kereskedelmi központ, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn érkeznek orosz, német meg francia kereskedők, a Kopasz-féle fogadónak megvan hát minden létjogosultsága s nyilván szép forgalmat is bonyolít le.

Ha kimondott fogadóról nincs is korábbi adatunk, kétségtelen, hogy már jóval előbb vannak olyan helyek, ahol egy falás ételt, egy korty italt vagy egy éjjelre menedéket kaphat a megfáradt vándor. A Magyarországra 1000 körül bejött olasz bencések pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli, szálai, szekszárdi, tihanyi, tatai, kalocsai, csanádi, visegrádi, garamszentbenedeki és zoborhegyi rendházai kezdettől fogva hajlékot adnak a szegény, fáradt, beteg útszéli vándornak meg a zarándokoknak. A tavernáknak nevezett kocsmaszerű bormérő helyek ugyancsak régtől fogva ismeretesek s az effajta csapszékek durván ácsolt lócái is célszerű éjjeli pihenőhelyet jelentenek a szerényebb igényű vándorutasok számára. Az 1279. évi budai zsinat határozata szerint a kocsmákat utazás közben a papok is használhatják s hogy ilyen határozathozatalra szükség van, az arra vall, hogy az utazgató egyházi személyek előzőleg is gyakorta látogatják a kocsmákat s nem egyszer még a kockajátékban – a középkori polgár bormérésekben űzött kedvenc játékában — is résztvesznek, mert ugyanez a zsinat a kockázást kifejezetten eltiltja nekik. A csapszékekben kimért bor minőségét egyébként már a cégérrel jelzik a kocsmárosok. Ha az utas zöldgallyat lát a bormérés ajtaja felett, tudja, hogy idei bor várja, az egyéves bor jele a szalmazsupp s mikor forgácsköteg a cégér, biztos lehet benne, hogy kétéves bor mellett fogja kinyújtóztatni megfáradt tagjait a kemény, de alvásra alkalmatos fapadon.

2.

Szoros értelemben vett fogadója a nagy forgalmú Budának is csak a 14. században van. Silher uram a tulajdonosa, de hogy ez a legrégibb budai vendégfogadó a város melyik részén lehetett, azt nem tudni. Az első, helye szerint is ismert budai vendégfogadó a Czunczhoffer-féle, amely 1462 táján a Hátsóutcában (a mai Bethlen István bástyasétány közelében) bonyolít le szép forgalmat. A pesti fogadókról majd csak az 1696-os összeírás ad először hírt. Kétségtelenül legnagyobb közöttük a hatszobás, emeletes »FehérHajó«-hoz cégérezett fogadó, amely már 1695 előtt is ismeretes a váci, másképpen budai kapu közelében, azon a tájon, ahol a Váci-utca most beletorkollik a Vörösmarty-térbe. Szemközt van vele a »Fehér Bárány« címerű fogadó, de nem ismerjük a helyét a négy szobás »Arany Sas« és »Fehér Ló«, valamint a három-háromszobás »Fehér Rózsa«, »Fehér Ökör« és »Arany Horgony« nevezetű fogadóknak. Budán ezidőben a vízivárosi »Arany Hajó« és az »Elefánt«, azonkívül a Rózsadomb alatti »Fehér Ló«. a nevezetesebbek.

Valamennyi nagy istállókkal, színekkel és hatalmas udvarokkal várja a lovakon, szekereken és kocsikon érkező utazóközönséget. A pozsonyi városházi borpincének 1472-ben már konyhája van s az 1500-as évek közepetáján a »Vadember« cégérű vendégfogadóban szállnak meg a Pozsonyba érkező török követek.

A 14. században Iglónak is van már vendégfogadója, bár a felsőmagyarországi városokban, Kassán, Lőcsén, Késmárkon s egyebütt tovább él a »családi elszállásolás« rendszere s a »tisztességes utazók«, a tekintélyes kalmár emberek a polgárság házait keresik fel. A városba jövő idegenek részére a legtöbb polgárházban külön szobát, vagy lakrészt tartanak fenn. Demkó Kálmán így rajzol le egy ilyen polgárházat

»Az emeletre rendesen homályos kőlépcső vezet a hosszú, néhol oszlopos előcsarnokba, melyből ajtók nyílnak az utcára néző szobákba. Az emeletnek utcára néző részében rendesen két, igen ritkán három szoba van, melyek a szárnyépület udvari szobáival nem állnak összeköttetésben. Szárnyépületet egy házban rendesen egyet találunk, ez mindig egy kis előszoba által elválasztott két kisebb, egy vagy két szobácskából álló külön lakást foglal magában. Lakás helyett helyesebben szállást mondhatnánk, mert e kisebb helyiségek egészen arra látszanak rendeltetve, hogy a vásárokra jövő vagy máskor is megforduló idegenek részére elkülönített szállásokul szolgáljanak. Ha fejedelmi vagy más magasrangú vendég látogatta meg a várost, annak elszállásolása rendesen sok bajjal járt a szűk lakások mellett. 1622 januárjában Bethlen Gábor a Magyar-Bród melletti táborból hazatérve, Lőcsén megszállni szándékozott. Neje, Károlyi Zsuzsanna előreküldte Komáromy Istvánt, s a levelében egyenesen megjelölte a három szomszédos házat, melyeket ajtókkal kell összekötni, hogy a fejedelem alkalmas lakást kapjon. Ugyanazon év március 26-án jöttek Lőcsére Révay Péter koronaőr és II. Ferdinánd biztosai a Bethlentől átvett koronával. Annyira szűkében voltak a lakásnak, hogy Biber János váradi püspököt Wiesenberger polgár házának első, a koronaőrt a szent koronával ugyanannak a háznak hátulsó szobájába kellett elszállásolni.«

Az egyszerűbb, kisebb igényű vendég mindenesetre kényelmesen érezheti magát ezekben a polgári ízléssel berendezett udvari szobákban, melyeknek bútorzata falba épített szekrényből, almáriumból, esetleg néhány alaposan megvasalt ládából áll s az utasember hatalmas, mennyezetes ágyban pihenheti ki fáradalmait hűvös falai között. A vendéglátó házigazda felelős a hozzászállt idegen minden cselekedetéért. Megérkezése után kikérdezi kiléte s jövés-menésének célja felől s ha három napnál tovább szándékozik a városban maradni, bejelenti az elöljáróságon. Az idegeneknek általában csak akkor engedik meg a városban tartózkodást, ha erkölcsi tekintetben nem esnek kifogás alá. A rozsnyói elöljáróság 1632 január 30-án elfogatja Borbély Mihály polgárembert, mert — a városi tanácsjegyzőkönyv szerint — »a város kiváltságai és szabályai ellenére Csákány Pálnak és egy idegen nőnek több héten át szállást adott«.

Az alsórangú vendégek, a szolgák, cselédek, küldöncök már nem a polgárházaknál, hanem az úgynevezett pásztorházban, a vándorló iparoslegények pedig az évenként választott atyamestereknél találnak szállásra. A csőcseléket, kóbor zsoldost, szökött jobbágyot, csavargó némbert pedig még a pásztor házak sem fogadhatják be, ezek mint kivert ebek járják az országutakat s legfeljebb a rosszhírű csapszékek nyújtanak nekik rövid időre menedéket. A kisebb városokban és a falvakban a kocsmák adnak hevenyészett éjjeli szállást az utasnak. A kocsmák a földesuraké vagy a városoké s ha forgalmas útvonalon feküsznek, a bérlő vagy a tulajdonos esetleg vendégszobát épít hozzá s beszálló csapszék lesz belőle. Thököly Imre 1678-ban így rendelkezik egy birtokán lévő fogadó felől: »Az kiknek a vendégfogadóban szekeresek vagy lovasok beszállnak, azoktól a vendégfogadós minden éjjelre egy-egy lótul vagy ökörtül egy-egy poltúrát fog venni mi számunkra. Oda szénát, abrakot elegendőt fogunk adatni.« Más ilyen földesúri rendelkezés megszabja, hogy a vendégfogadóházban mindig elegendő széna, abrak, bor, ser, égetett bor és gyertya legyen; tételből való élésnek pedig a korcsmáros viselje a jövevények kedvekért gondját úgy, hogy a jövevények pénzeken fogyatkozás nélkül eledelökre való élést találhassanak «(Sempte 1641).

Debrecenben az 1500-as évek végén már meglévő »Fehér Ló« cégérű fogadó mellett a 17. században hét csapszékben mérnek bort s látnak vendégül átutazó szegény embereket. A legrégibb a kardosházi csapszék, amely 1590 táján kerül magánkézből a város tulajdonába, egykorú vele az Arany Bálint házabeli csapszék s a városházbeli kocsma, későbbi néven Koplaló, amelyet a Bika vendégfogadó konkurrenciája ítél halálra a múlt század elején. E három bormérés mellett a csapóutcabeli, a mesterutcai, a boldogfalvai és a péterfiai városi csapszék oltja még a debreceni polgár szomját. A többi jelentős alföldi városban, Szegeden, Kecskeméten, Kőrösön és egyebütt is effajta kocsmaszerű fogadók állnak az utasember rendelkezésére étellel, itallal s éjszakai nyughellyel az ivó padlóján, a beálló színben, esetleg egy külön alvóházban.

3.

A beszálló kocsmáknál és fogadóknál sokkal forgalmasabbak és népesebbek az utakmenti úriházak meg kastélyok. A főúri utas nem igen száll fogadóba, mindenütt akad olyan udvarház, ahol rokon- vagy ismerős úricsalád várja tárt karokkal, terített asztallal, jól fűtött hálóházzal s az utazó nemes is minden faluban talál egy birtokosra, akinek házába beszállhat, akár ismeri, akár nem. Minek költenének hát fogadóra? A kastélyokból, udvarházakból nem is fogy ki soha a vendég. Ha egyik tovább indul, már ott van helyette a másik s szakadatlan vendégeskedésben telnek a napok, hetek, hónapok. Forgách Simon írja Pálffy Miklósnak 1687-ben: »Az lengyel határánál lakom. Mindenki nálam száll meg. Erdélyi úr, magyar meg lengyel vagy ismer, vagy nem ismer, engem el nem kerül. Igen reá szoktanak s költségem nem kevés megyen reá, gonoszakaróim pedig másra magyarázzák. De az emberség nem mutatja, hogy házamból valakit, aféle jövevényt kiverjek ...«

Hasonlóképpen gondolkoznak az erdélyi urak is. »Az 1687-ik esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna – jegyzi föl Apor Péter. — Nem vala híre az vendégfogadónak. Csodálkozva néztünk Kolozsvárott a közép utczában, hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tűzhely és írott fazekak előtt. Vala egy rongyos ház Miraszlónál is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam, hogy vendég szállott volna belé, talán még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az faluban, szénát, abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon bár az magad lovadon ne jártál volna, posta lovat eleget adtának. Ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talám a lelkit is kitette volna érted.«

A vendéget igyekeznek is minél dúsabban ellátni a háziak; s annál jobban becsülik, mentől tovább mulat náluk. Thurzó Szaniszló galgóci várában az 1600-as évek elején 20 tál ételt is felhordanak az asztalra, a vendéget hetekig ott tartják s nagy vígságot, táncot, vadászatot rendeznek tiszteletére. Ha menni akar, erőszakkal ott fogják s mikor hírét veszik, hogy ismerős vagy akár ismeretlen úrféle utazik át a környéken, elibemennek, beinvitálják. Thurzó György 1599 március 20-án így ír nejének: »Nádasdiné asszonyom az bátyjához megyen Báthori Istvánhoz Echettre, azt értem, hogy arra megyén, Bichére, ha arra megyen, külgy, édes szívem, eleibe és kérd hogy betérjen. Az szomszéd nemes uraimból is hívass be, és ha betér, gazdálkodgyátok jól nekik, mégis ha azelőtt nem esmérted, esmerkedgyél meg vele. Az szomszéd nemes uraimban felhívhatsz édes szívem, úgy mint az vice ispánt, Ordódit, Mattyasowszkit, Marsowski Bálint fiát és Skrobakot Litawárul.«

Ha bejelentett vendéget várnak, gondos előkészületeket tesznek, hogy jól érezze magát náluk a rokon, ismerős, barát vagy idegen. Thurzó György 1592 januárjában ilyen levélben jelenti feleségének Nyári Pál és Révay Gábor érkezését: »Ez jüvő szerdára Nyári Pál uram mind feleségestü azonképen Reway Gábor ott lesznek nálunk Bichén. Azért én sem késsem sokat, hanem kedden jó idején, ha Isten egészségemet adgya, otthon leszek, kérlek azért édes lölköm, hogy az házakat fűttesd hogy büdössek ne legyenek. Az ágyakat is készítsed el úgy, mint az palota mellett két házakban és az alsó botban. Dánielt is haza bocsátám, hogy ő is lásson dolgához és az házakat elkészítse. Az aszszonyok csak te éretted mennek oda Bichére, hogy meglátogassanak.« 1596 októberében, amikor nagyobb vendégsereg érkezéséről ad hírt, így ír: »Miérthogy kedig komám uram, asszonyomval együtt Czobor Mihály uram sógorom, Bakith uram, mind oda házunkhoz jűnek, kérlek, hadd meg Hanznak hogy az házakban kárpitokat és szőnyegeket szépen, az előbbi mód szerint felvonasson. Az udvarbíró is lássa, hogy készen várjon bennünket éléssel és egyéb szükséggel.« Ugyanez év novemberében a hálóházak gondos felfűtésére hívja fel felesége figyelmét, mert ismét vendégek érkeznek: »Csak azt akarám tudtodra adnom, hogy én Istennek kegyelmességéből mai napon érkeztem szálon ide Bakith uram fiával Kralowanra, nagy jó egészségben. Holnap estvére azon leszek, hogy otthon lehessek, azért várj édes szívem, vocsorára bennünket. Az alsó botot, az melyben szoba és szenes ház vagyon, készíttesd édes lölköm Bakith uramnak, de mind az szobában s mind az szenes házbani ágyak legyenek, mert az ifjú Révay Ferenc is ez jüvő hétfőn oda jű. Az ház tiszta és meleg legyen és gyertyatartó és mosdó legyen az házban...«

A hosszabb útra induló nemesurak persze számítanak arra is, hogy nem érnek minden étkezési időben vendéglátó udvarházat, ezért külön társzekereken valóságos élelmiszerraktárt visznek magukkal. A 16. és 17. századbeli írások sűrűn emlegetik a konyha-kocsit, pohárszék-kocsit, innyaadó-kocsit, — a mai gyorsvonati étkezőkocsik ősét — s ezek kiegészítőjét, az éléses-társzekeret, mely utóbbiból, Apor Péter tanúsága szerint, nyolc-kilenc, sőt tízet is visz magával némelyik erdélyi nagyúr, amikor egyik jószágából a másikba megyen át. Ha kísérő társzekér nélkül, csak egyszerű hintóval kél útra családostul az erdélyi főrend, az első ülésen lévő párnazsák mögé egy fazék káposzta kerül meg valami sült, ezenkívül fejér cipó s palackban vagy pincetokban jó bor. Ezenkívül a szolgálóknál is van egy-egy kosárka, benne »vajas pogácsa, kalács, töltött tyúk, s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának s rendszerént főtt sódarnak is meg kellett lenni.« Amelyik főember hintón és éléses-társzekérrel jár, az után a társzekér vagy a konyhakocsi viszi az élelmiszereket, meg a táltartó tartalmát: az evőkészletet. Ha aztán eljön az ideje, szép füves, fás térségen lerakodnak s úgy esznek az útmentén lepihenve. »Az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval és evett«. Ha családja nélkül, egymagában kél útra az erdélyi nemesúr, »az embereknek az nagyja«, sohasem megy hintón, konyhaszekér még kevésbbé kíséri. Ilyenkor lóháton utazik, »hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszos palaczk bor, fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, az mellé fokhagyma sodor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sőt némelykor, s gyakrabban, ezek közül csak az egyik volt; nyárban mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fűre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az allepatrétában«. Az asszonynép viszont ezidőben már ritkán jár paripán, kényelmes hintón utazik s nagy kísérettel. Gróf Esterházy Antalné még az 1700-as évek elején is mindent magával visz, ha útrakél: ruhatárát, háztartási eszközeit, dús élelmiszer-raktárát s a hintók, csézák, társzekerek, konyhakocsik egész serege indul el, amikor útraszáll, hogy végigkísérje katona férjét egyik harctérről a másikra. Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este, hosszú, nehéz útjai során... Ilyen körülmények között — amikor az utasember vagy magával viszi a »szállodát« meg a »vendéglőt«, vagy pedig megtalálja kvártélyát az útmenti udvarházakban, kastélyokban, nemesi lakokban, esetleg a plébániákon, paróchiákon, a kalmár nép meg a városbeli polgárházaknál — vendégfogadóra nincs valami túl nagy szükség.

Erdély vendégszerető földjén egészen a 17. század végéig nem is léteznek fogadók. Az utast — bármerre jár a magyar- vagy székely lakta vidéken — tárt karral fogadja s mindennel ellátja a szíves nép, a szászságot meg törvény — az 1581. évi 10. törvénycikk — kötelezi, hogy pénzért szállást és ételt-italt adjon mindenkinek. A vidéki városoknak saját házai vannak Pesten vagy Budán — Kecskemété a mai Veres Pálné-utcánál, Nagykörösé a Cukor-utca körül, Jászberényé a Molnár-utcában, Szegedé pedig már 1522-ben áll a várban, a jelenlegi pénzügyminisztérium helyén — s a közügyben a fővárosba ránduló elöljáró uraimék ide szállanak. Kik koptatják hát a vendégfogadók küszöbét? Jobbára külországból érkező kalmárok és utazók, sokadalmak idején a vásárosok, vándor kézművesek és árus emberek, szóval az egyszerűbb népek s csak nagy néha akad előkelőbb vendég, aki átutaztában nem akar hosszabb időt tölteni valamelyik úriháznál, arra az egy éjszakára meg jó neki a fogadó is. Amilyen a beszálló vendég, olyan a fogadós maga is: goromba, mint a pokróc, valóságos kegyet gyakorol, amikor befogad valakit a piszkos hálóházba s ha nem kíván vendéget látni, végnélkül kolompozhat az utas az ajtón. Herpius kőszegi fogadós 1660-ban még magának Zrínyi Miklósnak sem ad szállást. A városi tanácsjegyzőkönyv szerint gróf Zrinyi Miklós Uram ő Nagysága estve felé Bécsbül megjüvén és itt az városban meg akarván szállani Herpius vendégfogadó házához, az hova annak előtte is bé szállani szokott volt ő Nagysága és az midőn már azon vedigfogadó ház előtt volna maga az Úr, Herpius nem tudatik michoda gorombasághtul viseltetvén, ilyen nagy Urat bé nem bocsátot házához. Annak utánna ott bé nem bocháttatván az Úr, ment az másik vendégfogadó házához, úgy mint Spédlihez, elküldvén szolgáját, hogy ajtót nyitáson, ott is az midőn az Ur szolgája az Ajtón kolompozott volna, nagysokára sok szitokkal és morgással nyitotta Spédli szolgája meg az Ajtót«.

Herpiust 100 magyar forint bírsággal sújtja a nemes tanács és Spédli szolgáját is felelősségre vonja mint kölletet őneki szittkozódni, mikor Zrini Uram ő Nagyságha szállást keresett, de nyilván csak azért, mert ilyen előkelő úrral történt a gyalázat, egyébként meglehetősen magától értetődő dolog ezidőben, hogy az éjnek évadján zörgető vendégnek durva szitkok között nyit ajtót a fogadós s emellett alaposan meg is zsarolja az éjszakai szállás feljében. Egyetlen mondatnyi dicséretet kap e kor magyar vendégfogadósa, mégpedig Tollius Jakabtól, a bölcsek kövét kutató duisburgi egyetemi tanártól, aki 1687. évi magyarországi utazása közben ilyesmit jegyez meg: »a posoni vendégfogadókban nagyobb az emberség a jövevényekhez, mint Bécsben«.

4.

Amilyen kevés a vendégfogadó a királyi Magyarországon és Erdélyben, olyan nagy számmal találunk beszállóházakat a töröknek hódolt területen. A megszálló ozmán hatóságok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy fellendítsék a kereskedelmet a birtokbavett országrészen; védelmet, kedvezéseket nyújtanak hát a kalmárkodó embernek — legyen az bármilyen hitű — s áramlik is seregestül a kereskedő nép mindenfelől a hódoltság váraiba, városaiba és vásárhelyeire. A német, magyar s a legkülönbözőbb balkáni népfajokhoz tartozó kalmárok elhelyezéséhez sok szállóhely szükséges, a nagyobb városokban és falvakban mindenütt épül is egynéhány vendégfogadó, kereskedői fogadó — amelyben a vándorló kalmár nemcsak megszáll, de nappal portékáit is kirakja s ebben a bazárszerű szállóban árusít — vagy pedig karavánszeráj, ahol lovaikkal egy fedél alatt, egyetlen hatalmas hodályban éjszakáznak meg az útonjárók.

Evlia Cselebi magyarországi útjai során feljegyzi, hol hány vendégfogadó várja az utasembert. A fáradhatatlan török világutazó szerint a 17. század második felében Pancsovának egy, Temesvárnak pedig három fogadója van. Déván igen sok korcsmát talál s megörökíti, hogy Jenő vára nagy, cseréppel fedett szép fogadóját Köprüli Ahmed pasa építette. Szegeden egy, Váradon pedig három fogadó várja az utast s a belgrád— budai forgalmas nagyút mellett fekvő városokban és várakban szintén sok a fogadó. Mitroviczán három kőépületű, keramit tetejű vendégfogadót és három kereskedői fogadót lát Cselebi, Továrnik palánkán egy, Vukováron három kis fogadót fedez fel. Eszéknek hat kereskedői fogadója és egy karaván élelmezési szállója van. Dárdán, Baranyaváron és Mohácson egy-egy fogadót talál, Báttaszék új fogadója pedig éppen akkor épül, amikor Cselebi 1663-ban átutazik a Palánkán. Szekszárdon, Pakson, Pentelén és Ercsiben egy-egy fogadó áll az utasok rendelkezésére. Budán a középső várban öt kereskedelmi fogadó van, míg a Debbágkháne külvárosban (a későbbi Rácváros) három, a nagy külvárosban (a jelenlegi Víziváros) egy, Pesten pedig két fogadóba szállhat az idegen. Vörösváron az időben építik a fogadót, Vácnak egy egészséges szállodája van, míg Esztergomban nem talál fogadót Cselebi. Annál több vendégfogadója van Kassának: kereken tizenegy s ezek közül a »Gábor bá« címzetű olyan, mint egy vár. Pozsonyban és Székesfehérváron három-három vendégfogadóra bukkan a törők világutazó s még a kis somogymegyei Segesd községben s a nem nagyobb Baranya-Nádasdon is akad egy-egy szálloda. Siklóson két fogadó van néhány szobával, Babócsán egy, Valpón megint kettő és Újlakon egy kereskedői szálló és az alsóvárosban egy fogadó. Brassóban, ahol Cselebi szerint hét főldövnek kereskedői találkoznak össze, tizenkét fogadó várja a külföldi kalmárnépet. »E város Erdélynek Egyiptoma« —jegyzi meg Cselebi s szállodáinak számát tekintve, kétségtelenül Brassót illeti az elsőség idegenforgalmi vonatkozásban. A legtipikusabb tőrök fogadófajta a karavánszeráj. A hó-doltságbeli nyugat európai utazók, mint egészen újszerű, sajátos keleti intézményt kivétel nélkül figyelemre méltatják s többkevesebb szót ejtenek róla útleírásaikban. Báró Vratiszláv, aki 1591-ben utazik lefelé a Dunán, ahogy Budát elhagyja, a jobbparti falvakban pillantja meg az első bádoggal födött karavánszerájokat. Paksról feljegyzi, hogy jelentékeny karavánszerája van, de első ízben az aldunai Palánkán veszi igénybe e jellegzetes török szálloda-féle szolgálatait, amikor aztán részletesen le is írja: »Este Hasszánpasa-Palánkára érkeztünk — szól útleírásának idevonatkozó része — és először szálltunk le törők karavánszerájban. Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek külön szobák. Nem lesz érdektelen a karavánszerájokról néhány szót mondani. A karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén tágas tér van, hol az utasok poggyászaikat leteszik és tevéiket, valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három lábnyi magas fal emelkedik, ez a kőfal felé húzódik, mely az egész épületet támogatja és a falnál megerősített padokkal egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis falból készült pad, fenn egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik, úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik és uraiknak szolgálatokat tesznek, ugyanis a poggyászokat és tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából kiveszik és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok e falon a következőleg készítik el fekvőhelyüket; legelőször szőnyeget terítenek le, erre talmánjukat vagyis felsőkabátjukat borítják, fejpárna helyett pedig nyerget használnak, takaróul pedig az utazó-kőpenyeg szolgál. Az utazás fáradalmaitól elbágyadt utasok e kemény fekhelyen jobban alszanak, mint a mi nagyuraink a puha tollágyakban. Az utasok cselekedetei e közös helyeken mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely szándék keresztülvitelére. Ily vendégfogadók az egész Törökbirodalomban találhatók, de másféle nincs is, tehát egész utazásunk folyamán kénytelenek voltunk e legalacsonyabb néposztályhoz tartozó csőcselékkel együtt hálni, mindenütt úgy bámultak bennünket, mintha világcsodái volnánk, különösen szokásainkat és viseletünket csodálták. Nem mertek ugyan gúnyolódni, azonban a velünk egy helyiségben lévő emberek és állatok tömege, az iszonyú bűz és a folytonos zaj, olyanokra nézve, kik ezt még meg nem szokták, annyira elviselhetetlen, hogy a császári országokban a legnyomorultabb szalmaviskó is valósággal paradicsom és tündérország e vendégfogadóhoz képest. Nem maradt egyéb hátra, mint csak arról gondoskodni, hogy a követ úr lehetőleg kényelmes helyet kapjon, mi azonban többnyire a karavánszerá-jokon kívül, a kocsikon töltöttük az éjszakát, néha a jól épített és bádoggal födött törők kórházakba tértünk; az utasok itt elég kényelmet találnak, mivel számos elkülönített kamrácska van bennük. A kórházak mindenki előtt nyitva vannak, legyen az keresztény vagy zsidó, gazdag vagy szegény; a pasák, szándzsákok és egyéb előkelő törökök, utazásuk alatt többnyire a kórházakat használják éjjeli szállásul, mivel ezek mégis csak meglehetős kényelmesek. Az említett kórházakban a következő szokás uralkodik, minden jövevény ingyen élelmezésben részesül, midőn ugyanis a vacsora ideje elérkezik, a török kórházszolga széles, kerek tányért hord körül, e két ujjnyi magas karimával ellátott tányérokon, számos apró csészén húsból és derczéből készült ételt kínálnak. Az utasok a kijelölt helyen körbe ülnek és megvacsoráznak, előbb azonban kenyeret és vizet kapnak. A leírt módon az utas három napig veheti igénybe a kórház megvendégelését, e határidő elteltével azonban el kell távoznia. A kórházaknak gazdag alapítványai vannak, melyeket gazdag és jámbor törökök tesznek.« Neitzschitz Kristóf 1663-ban hasonló megállapításokat tesz a karavánszerájokról s Brown Edward 1669. évi utazása során ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi bennük, mint Vrastiszláv jó hetven esztendővel előbb. Neitzschitz szerint télidőben sokat kell szenvedni a karavánszeráj okban. Más ennivalót, mint száraz kenyeret, nem igen talál bennük az utas s ha nem hozott magával élelmiszert, koplalás vár rá. Brown csak ritkán száll effajta nyilvános épületbe, ahol mindenki maga főz s amelyek olyan veszélyes helyeken feküsznek, hogy állandóan félni kell a megrablástól. De egy-két megszállása elég ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen róluk.

(Illuszrtrációk az eredeti kiadás nyomán)

Noha a legtöbb nagyobb helyen van vendégfogadó, kereskedői szálló, karavánszeráj vagy ingyenes megszállási lehetőséget nyújtó kórház, esetleg fürdő, amelyekben ugyancsak lehet éjjeli szállást kapni, mégis a magánházak vendégszeretetét is gyakorta igénybe veszi a török földön utazó. Cselebi szerint például Egerben öt kis fogadó van, a kereskedők ezek egyikébe szállnak, a jövő-menő vendégek pedig a parasztok házaiba s a fogadói bért azoknak adják. A többi vendég az előkelők házaiban száll meg. A vendéget nemcsak szívesen látják, de hívják is, némelyik ház kapuja fölött ez a felírás fogadja az idegent: minden ceremónia nélkül lépj be. Zomborról ugyancsak azt jegyzi fel utazónk, hogy ámbár két fogadója van, az előkelők, főkép pedig a Piri pasa vendéglátó kegyessége szegénynek, gazdagnak, öregnek és ifjúnak mindig nyitva áll. Kanizsa népe szintén nagyon szíves és »ha valamely idegen egy évig is vendég lenne házukban, akkor is kedveskednek neki«. A pesti két fogadóra sincs valami nagy szükség. A lakosok ugyanis házaikban készítenek vendégszobát az utasembernek s ott szállásolják el őket. Eszéken hasonlóképpen kinyitják kapuikat a háztulajdonosok meg az előkelő főemberek a jövő-menő vendégek előtt s néhány napig ellátják őket. Nem kell hát kétségbeesni az útonjárónak akkor sem, ha véletlenül olyan helyre érkezik, ahol nincs fogadó. Kvártélyt mindenütt talál. A somogy-megyei Koppány várának például nincs fogadója, mert »itt szégyennek tartják fogadóban szállásolni el a vendéget — Cselebi így mondja — s a kereskedőknek, jövő-menőknek a háztulajdonosok adnak szállást«. Lippán is nyitva van minden család kapuja az utasok előtt, úgy annyira, hogy a városnak fogadóra nincs szüksége. Ha vendégek, vidékiek jönnek s a legkisebb egyénnek házában egy esztendeig élnek is, az sem okoz nehézséget. Ahol ilyen vendégszerető a lakosság, ott öröm úton lenni, annál kínosabb azonban a vendéglátó házigazda helyzete, amikor erőszakos vendégei akadnak, akik mindenét fellakmározzák. Már pedig a hódolt terület magyar városi népe gyakran ilyen muszáj-házigazdái szerepet kénytelen vállalni az utazgató törők urakkal, katonákkal, hivatalnokokkal szemben. A Szegedre érkező tőrök kincstári tisztviselők, adószedők és főhivatalnokok például nem szívesen mennek a vendégfogadóba, hanem inkább a barátok jó konyhájáról híres kolostorába szállásolják magukat. Az állandóan jövő-menő katonák és tisztviselők ellátása viszont a lakosság vendéglátását veszi túlságosan igénybe, hiszen a polgárházakba szálló török vendégek legtöbbször elfogyasztják a házigazda egész élelmiszerkészletét. 1672-ben egész Drinápolyig elmegy a szegedi polgárok küldöttsége, magához a szultánhoz, hogy elpanaszolja: »ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az átutazó török tisztviselők mégsem oda, hanem cselédestül együtt nálunk szállnak meg és különféle követelésekkel állanak elő«. A szegediek követjárásának meg is van az eredménye, fermánt kapnak a szultántól, amely utasítja a szegedi kádit: gondja legyen arra, hogy az utazók ezentúl ne a polgárokhoz, hanem a fogadóba szálljanak s ott rendes napi áron szerezzék be a szükséges élelmiszereket.

A kecskemétiek szintén alaposan hozzá vannak szokva a kényszerű vendéglátáshoz, annyira, hogy a város a »forgó-szálló törökök « ellátására külön főzőasszonyt tart. Ízes alföldi ételekkel kedveskedik Kecskemét az utazgató török uraságoknak, akik például 1647-ben a jó zsíros magyar kosztot 5083 pint borocskával öblítik le. A város szívesen főz a töröknek, de még szívesebben lemond látogatásukról s még anyagi áldozattól sem riad vissza, ha arról van szó, hogy pénzzel más irányba lehet terelni valamelyik; városuk felé közeledő török tisztviselő lova-nyakát. Nem az ételt-italt sajnálja a hírös város nemes tanácsa törők uraiméktól, mint inkább annak a hatalmas summa pénznek a kiadásától borsózik a hátuk, amit ilyen hivatalos látogatások alkalmával ajándékképpen szét kell osztani a főtörök és szépszámú kísérete között. Ha lehet, igyekszik is megváltani a város az effajta beszállásokat, ez esetben még mindig olcsóbban jön ki, mintha személyesen nyújtja ajándékért a markát a hivatalos körúton járó magasrangú tisztviselő és udvari népe. Az 1647. évi számviteli könyv így őrzi egy ilyen »beszállási megváltás« emlékét: »Hogy a Vajda ki nem jött, fizettünk nekie Tallért 130. Szubasáknak tallér 16. Inasoknak Tallér 10. Lovászoknak Tallér 1. Szakácsának Tallér 1. Patkolónak Tallér 1. Nyergelőjének Tallér 1. Vezeték hordozóknak Tallér 1.« A török követjárások már jóval félelmetesebb ősszegeket emésztenek fel. Ahol egy ilyen többszáz, nem egyszer ezer főnyi követség — a lovak, tevék, kocsik seregével — végigvonul, ott mindent felél s ételben, italban, takarmányban véghezvitt pusztítása egy kisebb hadjárat kártevésével vetekszik. Egy közepesre méretezett követség is elfogyaszt naponta 5 mázsa birkahúst, 900 zsemlyét, 6 mázsa 75 font friss szilvát, egy mázsa aszalt szilvát, 6 mázsa 75 font almát vagy szőlőt, egy mázsa sajtot, 180 font mézet, 520 pint bort, 300 pint sört; egy népesebb követségnek pedig naponta 675 font ürühús, 873 font kenyér, 16 bárány, 3 borjú, 80 tyúk, 50 galamb, 20 pulyka, 225 font spinát, 180 font zsír kell. Ilyen méretű fogyasztás mellett nem csoda, ha például Meéhemet pasa követségének ellátása 45.141 forintot emészt fel s egy-egy követjárás után úgyszólván teljesen élelem nélkül maradnak egész vármegyék. Az ijesztő létszámú követjárások, a nagy török seregvonulások, majd pedig a felszabadító háború dúlásai annyira kiélik, elpusztítják aztán az országot, hogy a 17. század végén Lipót császár Bécsből Konstantinápolyba utazó követsége Dalmácián keresztül vonul a törők főváros felé, mert Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén nem találnának élelmet hetekig tartó útjuk során...

Forrás: Antalffy Gyula: A honi utazás históriája. Athenaeum kiadása, Budapest, 1943.

*** A Szeretfalva-Déda vasúti szakasz történetéből (1941—1942)

Erdély északi részének visszacsatolása után dr. Varga József miniszter megbízásából néhai vitéz Horthy István kormányzóhelyettes – akkor a Máv elnöke – és dr. Álgyay Pál államtitkár helyszíni szemléjük alapján ismertették a megboldogult Teleki Pál gróf akkori miniszter elnök, Erdély nagy ismerője előtt a tervezett vasútépítés összes lehetséges változatait, melyek alapján a miniszterelnök még a helyszínen haladéktalanul kijelölte Kelet-Magyarországot a Székelyfölddel összekötő, aránylag keskeny területen a szeretfalva—dédai rendes nyomtávú vasút vonalát. Az építés azonnali megkezdése iránt a kormány késedelem nélkül intézkedett.

Az új vasút feladata, hogy az ország vasúti hálózatába bekapcsolja a Székelyföld főbb vasútvonalait, melyeket eddig az anyaország vasúti hálózatával rendes nyomtávú vonal nem kötött össze, minthogy az 1940. augusztus hó 30-i bécsi döntéssel megállapított határ az összekötő vasútvonalakat átvágta. Az új vasútvonal a Szamos völgyében vonuló kolozsvár—dés—besztercei vonal Szeretfalva állomásából kiindulva, kereken 48 km hosszban, a Maros völgyében levő székely körvasútba Déda állomáson torkollik be.

Az új vonalon 4 állomás épült: Sajónagyfalu, Nagysajó, Monorfalva és Alsórépa. Ezeken az állomásokon kívül a vonalon még 3 megállóhely is létesült.

A csúszó mezőségi agyagtalajon vezető vasútvonal építése rendkívüli műszaki követelmények teljesítését kívánta meg. Az építésnél 2,850.000 m3 földanyagot kellett kiemelni és elszállítani. Ebből 2,000.000 m3 a töltésekbe épült be, 850.000 m3 föld pedig a vonal mellett deponiákba került.

A nagytömegű földmunka oka egyrészt az, hogy a vonal nagyobb részben keresztező völgyeken halad át, ahol igen magas – helyenkint 20 m-es – töltéseket és bevágásokat kellett építeni; másrészről a csúszó és így töltésképzésre általában nem alkalmas ottani talajokból csak speciális homorú rézsűvonalakkal lefelé szélesedő töltéseket lehetett építeni. De ezenfelül több helyen ki kellett emelni és elszállítani a töltések helyéről azokat a süppedő talajokat is, melyek a töltések nagy súlyát nem bírták volna el; az ilyenképpen elhordott igen nagy földtömegeket is máshonnan kiemelt és a töltések alá beépített megfelelő minőségű anyaggal kellett kicserélni.

A csúszó hegyoldalakat a töltések alatt és azok környékén, úgyszintén a bevágásokban is kővel kitöltött földalatti szárító tárókkal, továbbá szivárgóhálózatokkal és kőbordákkal, valamint kővel burkolt felszíni árokhálózatokkal kellett kiszárítani.

A földszín alatti alagúthoz hasonló szárító tárók mintegy 1000 fm, a szivárgók pedig összesen mintegy 34.000 fm hosszban, helyenkint a szükséghez képest 10 – 24 m mélységgel épültek meg. Kitöltésükhöz 230.000 m3 terméskő felhasználása volt szükséges.

A vonalat keresztező vízfolyások felett 190 darab különféle nyílásméretű híd vezet át. Ezek között 4 viadukt és 6 nagyobb vashíd épült.

Az útbaeső hágók alatt 2 alagút létesült. Az egyik 496 m, a másik pedig 930 m hosszú. Az utóbbi egyébként az új vasútvonal legmagasabb pontja is, 538 m Adria feletti magasságával. Ez az alagút az ország védelmében ezév folyamán hősi repülőhalált halt vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettesnek, a szeretfalva – dédai vasútvonal létesítésénél szerzett elévülhetetlen érdemei örök emlékezetéül a „Horthy István alagút" nevet kapta. Ezek az alagutak a csúszó és felduzzadó agyaghegyekben nemcsak felülről, hanem alulról is boltozattal vannak ellátva, tehát teljesen zárt csövet alkotnak. A szivárgó talajvíz behatolása ellen külső felületükön aszfaltréteggel vannak szigetelve.

Az állomásokon részben hivatalos helyiségek, részben személyzeti lakóhelyek számára 160 épület készült, ezek között több emeletes épület is.

Miután az épülő vonal mellett és annak környékén építőanyag úgyszólván egyáltalában nem található, minden anyagot nagy távolságról vasúton, az építés színhelyére pedig teljes mennyiségben közúton kellett szállítani. A szállítás lehetővé tétele és az új vonal megközelítésének biztosítása céljából tehát az építést megelőzően legelőször is a teljesen járhatatlan közellevő közutakat kellett mintegy 52 km hosszban átépítés útján rendbe hozni, a hiányzó mintegy 60 db kisebb-nagyobb közúti hidat pótolni s a vasútépítés kiszolgálásához szükséges közúti hálózatot 15 km hosszú, teljesen új közúttal is kiegészíteni.

A vasútépítés tehát a szükséges közúti hálózat megépítésével vette kezdetét 1940. év őszén; a közúti hálózat a kedvezőtlen téli idő és a súlyos anyagszállítási viszonyok mellett még ugyanazon év végén elkészült és forgalomba került. Miután azonban ezeknek az utaknak a forgalma a vasútépítés ideje alatt tetemesen meghaladta az ország legnagyobb forgalmú, nehéz kőburkolattal ellátott útvonalainak forgalmát is, azok csak olymódon voltak állandóan forgalomképes állapotban tarthatók, hogy megfelelő számú úthengerlő és külön munkássereg dolgozott állandó jó karbantartásukon a vasútépítés egész tartama alatt az illetékes m. kir. államépítészeti hivatalok vezetésével.

Ugyancsak még 1940. év őszén megkezdődött a legközelebbi építőanyag lelőhelyek felkutatása, az anyagok gyűjtése és helyszínre szállítása is. A 930 m hosszú „nagy alagút” építési munkái szintén még 1940. év őszén megindultak, az új vonal nyomkeresési, majd helyszíni felmérési munkáival egyidejűleg. Minthogy az új vonal helyéről megfelelő régi térképek sem állottak rendelkezésre, azok légi uton való elkészítése a lehető legnagyobb erővel megkezdődött s az új térképek 1941. év elején el is készültek. Ezek az új térképek szolgáltak alapul a vonal végleges kijelölésénél.

Az új vasútvonal magasépítési, alagút- és hídépítési, továbbá szivárgóépítési munkái nyilvános versenytárgyalás alapján 1941. év március havában adattak vállalatba 6 építési szakaszra osztva. Április havában az egész vonal teljes hosszában megkezdődött a helyszíni építési munka is. Ezen a 6 vállalaton kívül egy hetedik vállalat építtette Szeretfalva csatlakozóállomás nagyszámú épületeit, egy nyolcadik vállalat a vízállomások berendezéseit, egy kilencedik (a MÁVAG) a hidak vasszerkezeteit, végül a Máv saját kezelésében hajtotta végre a talpfák és vágányok lerakását, valamint a pálya kavicsolását.

A rendkívüli műszaki nehézségek és a rendkívüli viszonyok úgyszólván minden vonatkozásban rendkívüli intézkedéseket tettek szükségessé. Az építkezésnek a rendelkezésre álló igen rövid idő alatti végrehajtása csak a legapróbb részletekre is kiterjedő átfogó szervezés alapján volt lehetséges.

Miután az építkezés rendkívüli sürgőssége miatt nem volt arra idő, hogy – mint egyébiránt a normális körülmények közt lefolyó vasútépítéseknél szokásos, – azt évekig tartó előzetes helyszíni felvételek, talajkutatások és tervezési munkák előzzék meg, mindezek az építés folyamán voltak csak a lehetőség szerint elvégezhetők.

A helyszíni talajkutató fúrások kijelölését, a fúrásokból nyert adatok kiértékelését és a talajmechanikai vizsgálatok alapján szükséges földműtervezéseket (alagutak szelvényeinek, töltések és bevágások méreteinek, szivárgó-hálózatok elhelyezésének és méreteinek megállapítását) a tudomány legmodernebb eljárásainak és vizsgálati módszereinek széleskörű alkalmazásával a kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem dr. Jáky József professzor vezetése alatt álló „vasútépítési és földművek" tanszékének a helyszínen felállított laboratóriuma végezte. A műszaki szempontból igen nehéz terepen a szűkre szabott építési idő alatt is lehetőleg üzembiztos eredmény leggazdaságosabb elvégzését a tudományos vizsgálatok állandó értékesítése biztosította.

Az új vasútvonal nyomjelzési, tervezési és építési munkáit végző Máv „Új Vonalak Építőfelügyelősége" címmel Beszterce, majd – 1942. évtől kezdve – Monorfalva székhellyel külön, nagyszámú mérnöki és egyéb személyzettel ellátott szervet létesített az építés színhelyén, az egyes építési szakaszokon külön szakaszmérnökségekkel. E kirendeltségek tevékenységét a Máv építési és pályafenntartási főosztálya vezette.

Az építésnél foglalkoztatott rendkívül nagyszámú munkássereg élelmiszerrel és ruhaneművel, továbbá a vonóállatok takarmánnyal való zökkenésmentes ellátásának érdekében – melyet a „Hangya" vállalt és teljesített – ugyancsak külön kirendeltséget kellett létesíteni az ellátás irányítására és ellenőrzésére. Az ellátást az épülő vonal mentén megfelelő helyeken a Hangya-elosztó helyek végezték.

Az építéshez szükséges – részben hatósági úton zárolt, részben ugyan szabadforgalomban levő, de a világháború okozta anyaghiány következtében alig beszerezhető – építő- és üzemanyagok zárolás alóli feloldására, kellő időben való beszerzésére, továbbá részben vasúton, részben közúti járműveken a helyszínére való gyors szállítására ugyancsak külön igénylő és irányító szervet kellett felállítani.

A nagyszámú munkássereg elhelyezése a környékbeli kisterjedelmű és amellett a közegészségügyi követelményeket helyenkint ki nem elégítő községekben nem volt biztosítható. Ezért a vonal egyes szakaszain nagyszámú baraklakásból és istállóból, továbbá irodából és raktárépületből álló telepek épültek. A Máv az építés vezetését teljesítő kirendeltsége számára Monorfalván szintén hatalmas telepet létesített. Ezek a telepek kisebb községek terjedelmét érték el.

Az egészségügyi ellátást az Országos Társadalombiztosító Intézet teljesítette, mely megfelelő berendezésű, műtővel is felszerelt kórházat és orvosi lakást létesített ugyancsak Monorfalván. Ezenkívül az egyes vállalati telephelyeken levő rendelőszobák biztosították az egészségügyi szolgálatot hat orvos vezetésével.

A közegészségügyi követelmények betartása céljából a vonal mellett 5 helyen fürdővel és megfelelő felszereléssel ellátott fertőtlenítőépület létesült. Ezeken kívül egy fertőtlenítővonat és 4 mozgó tábori fertőtlenítő-gép végezte az állandó fertőtlenítést az illetékes helyi közegészségügyi hatóságok irányítása és a Máv külön helyi egészségügyi kirendeltségének vezetése alatt avégből, hogy fertőzőbetegségek fellépése már eleve meggátoltassék. Ez teljes mértékben sikerült is. (...)

Az építés irányítását és felügyeletét dr. Álgyay Pál műegyetemi magántanár, államtitkár vezetésével a m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi minisztériumnak Akay Elemér államvasúti igazgatóhelyettes vezetése alatt álló vasúti műszaki osztálya részéről Kováts Alajos miniszteri osztálytanácsos, továbbá a dr. Fluck István miniszteri tanácsos vezetése alatt álló vasúti igazgatási osztálya végezték. A vonal nyomjelzését és tervezését a m. kir. államvasutak építési és pályafenntartási főosztálya végezte Dörre Jenő m. kir kormányfőtanácsos, m. kir. államvasúti igazgató vezetésével. (...)

Ily nagyterjedelmű és rendkívüli fontosságú középitkezés hazánkban az első világháborút megelőző évtized óta nem volt.

A munka rendkívüli méreteire a fentiekben már közölt számadatokon kívül jellemzők az építés teljes elkészültéhez szükséges anyagok és munkateljesítmények mennyiségét feltüntető adatok.

Ezek szerint a hidak, alagutak és épületek építésénél 47.000 vagon betonkavicsra, 4300 vagon portland-cementre, 5000 vagon gömbfára, 5650 vagon homokra, 2500 vagon téglára, 220 vagon különféle szerkezeti vasra és gömbvasra, 45 vagon bitumenre, 10 vagon tetőcserépre s végül 82.500 m3 vízre volt szükség, megjegyezvén azt, hogy a vízben szegény vidéken az építővizet több helyen csak a csapadékvizektől táplált patakok felduzzasztásával, vízkivételi mű útján lehetett biztosítani. Ugyanezen építményekhez és a szivárgókhoz szükséges terméskőanyag 42.000 vagon, az alagutakba beépített kő pedig 4000 vagon mennyiségű; megjegyezve itt azt, hogy az alagutakba 108.000 darab faragott kövön kívül további 165.000 darab beton-idomkő épült be, tehát az alagutak alsó és felső boltozatainak megépítéséhez 273.000 darab kő volt szükséges. A vasúti pályába 18.000 vagon zúzottkavics, 11.000 vagon salak, 600 vagon talpfa és 580 vagon sín- és kitérő van beépítve.

A vasútépítéshez szükséges építőanyagok helyszínre szállításához tehát kereken 141.000 darab 10 tonnás vagonra volna szükség, ami 2820 darab külön-külön 100—100 tengelyes tehervonatnak felel meg. Ha ezt a vagonsort egymásután kapcsolva képzeljük el, a megszakítás nélküli kocsisor 1400 km hosszú volna, tehát Budapesttől Rómáig érne.

Ennek a hatalmas mennyiségű építőanyagnak a helyszínre való szállításához 4,500.000 teherkilométer és 5,400.000 szekérkilométer megtételére volt szükség. Tehát akkora teljesítményre, hogy egy 110 darab tehergépkocsiból és 135 darab kétfogatú szekérből álló, mintegy 6 km hosszú szállítóoszlop Földünket az egyenlítő körül megkerülné.

A helyszíni építés végrehajtásához – ide nem számítva tehát az építőanyagok előállítását végző gyárakban és bányákban foglalkoztatott munkáshadsereg teljesítményét – 2,500.000 napi napszámosmunka, 2,800.000 napi kubikusmunka és 650.000 napi különféle szakmunkásmunka, összesen tehát 5,950.000 napi munka volt szükséges, napi 10 órai szakadatlan munkával töltött időt véve számításba.

A vasútépítés helyszíni munkái állandóan 27.000 főnyi munkássereget foglalkoztattak. Ebből 8500 főnyi kubikos, 3600 főnyi különféle szakmunkás, iparos és bányász, 12.200 főnyi napszámos, továbbá 2700 munkaszolgálatos katona is dolgozott, miután 1941. év ősze óta az építkezésbe a honvédség is bekapcsolódott a földmunkák egyes szakaszain dolgozó munkásszázadaival. Az anyagszállítást 110 tehergépkocsi, továbbá 2700 szekér és kordély végezte. Az építés vezetését az államvasutak és a vállalatok részéről 70 mérnök és 140 tisztviselő látta el.

Az építkezés 1941. év márciusa óta szünet nélkül a legnagyobb erőfeszítéssel haladt, a rendkívül kedvezőtlen csapadékos időjárás mellett is. 1941—1942 tele folyamán a munka a legnagyobb fagyban sem szünetelt; a hidak és a szivárgók építése melegített építőanyaggal, a föléjük épített hatalmas terjedelmű fűtött deszkacsarnokokban állandóan folyamatban volt. A hidak és alagutak építése 1942. év nyarán így teljesen befejeződött. A szivárgók szintén elkészültek 1942. év végére oly mértékben, amennyire az üzembe helyezés és a forgalombiztosság azt megkövetelte.

Az építés 1942. év október hó 11-én annyira előrehaladt, hogy a 48 km hosszú új vonal közepe felé annak két végpontja, Szeretfalva és Déda felől egyidejűleg megindított vágányfektetés összeért s így ezen a napon megtörtént a rendes nyomtávú vágány összeköttetés az anyaország és a Székelyföld között.

Az összeköttetés megteremtése után először természetesen csak a vasútépítésnél felhasználásra kerülő anyagokat szállító vonatok forgalma indult meg az új pályán. A pálya kavicságyának elkészítése azonban rövidesen annyira előrehaladt, hogy 1942 november hó elején az építési anyagokat szállító vonatok közé már olyan tehervonatok is besorolhatók voltak, melyek a Székelyföldre irányuló és a Székelyföldről jövő szállítmányokat továbbították.

December hó 5-én történt az új vonal közforgalom számára való megnyitása, mikor is a korlátlan tehervonati forgalmon kívül a gyors, sebes és személyvonati forgalom is megindult. Az új vonalat nagybányai vitéz HORTHY MIKLÓS, Magyarország országgyarapító kormányzója nyitotta meg. A közvetlen gyorsvonati forgalom mintegy 1% órával rövidíti meg Budapest és Sepsiszentgyörgy közt az utat, ami az új vonal forgalomba helyezése után egyelőre 16 órai utazással lesz elérhető. Ezenkívül azonban rendkívül nagy könnyebbséget jelent az utasok számára a közvetlen – tehát kétszeri vonatról autóbuszra, majd autóbuszról vonatra való – átszállás elkerülése, ami a kényelmi szempontokon kívül a menetrendi pontosság elérését is lehetővé teszi.

A vonal egyes helyein a nagy tömegű és rendkívüli méretű töltésépítési munkák és az evvel kapcsolatos víztelenítő szivárgó és táróépítési munkák a forgalomba helyezés idejéig nem voltak teljes mértékben befejezhetők. Ezeken a helyeken a vágányok összekapcsolása ideiglenes jellegű,—a véglegesnél kisebb sugarú ívekben készült,— alacsony töltéseken és ideiglenes fahidakon történt meg s átmenetileg a közforgalom is ezeken bonyolódik le. A végleges pálya ezeken a rövid szakaszokon a forgalom akadályoztatása nélkül 1943. évben készül majd el s a forgalom akkor az új vonalnak ezeken a rövid szakaszain is a végleges pályára lesz átterelhető.

Az új vonal megépítése a rendelkezésre állott igen rövid idő alatt és a közismerten kedvezőtlen időjárás mellett az elemekkel való állandó harc jegyében folyt le. Az erdélyi medence az állandó terepmozgások, bevágás és töltéscsúszások klasszikus hazája, ahol a mult évszázad második felében végrehajtott nagy vasútépítéseknél tapasztalt nehézségek az egész Európa szakirodalmát és szakköreit foglalkoztatták.

Ezeknél a vonalaknál – bár vonalvezetésük megállapításánál a tervezőket nem szorította a földrajzi adottság oly parancsolóan szűk határok közé, mint a szeretfalva—dédai vasút esetében – az üzembehelyezés után hosszú évekig állandó fokozott gondoskodást kívánt és tetemes költséget jelentett a forgalcm fenntartása.

A szeretfalva—dédai vasútépítés a rendkívüli körülmények közt és viszonyok mellett történt végrehajtáson felül a földrajzi adottságokkal kapcsolatos nagy nehézségek leküzdése tekintetében is méltán csatlakozik az európai hírű magyar vasútépítésekhez. A szokatlanul rövid építési idő tekintetében viszont rekordot teremtett...

Forrás: részletek a M. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi minisztérium kiadványa nyomán (A szeretfalva-dédai vasút építkezésének ismertetése. MagyarElektronikus Könyvtár)

Alább dokumentumfilm látható a vasútvonal építéséről:

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben (1906)

Oláh Gábor barangolásai * Barangolások Erdélyben címmel írta meg úti élményeit Oláh Gábor (1881–1942) debreceni költő-szépíró. A kötetet a kor legtermékenyebb kiadói vállalkozása, a Hoffmann és Kronovitz Nyomda bocsátotta ki 1906-ban. A Debreceni Egyetemi Könyvtárban őrzött példány igazi unikum – a címlapon a következő szerzői ajánlás olvasható: „Nagyrabecsült Dr. Ferenczi Zoltán úrnak tisztelettel.” Ferenczi Zoltán (1857–1927) neves irodalomtörténész, Petőfi-kutató volt, aki számos költőnk és írónk életrajzát írta meg.Oláh Gábort Erdélybe a hazai föld felfedezésének vágya vitte. Az erdélyi hegyekkel magasan szárnyaló lírai útirajzot adott. Utazása váratlanul szakadt félbe betegsége miatt. Debrecenből a nagyváradi gőzössel útra kelő költőt az erdélyiek mindenhol szíves vendégszeretettel fogadták. Kolozsvár, Erdély szíve, Mátyás városa. Költőnket ámulatba ejtette a főtéren álló Szent Mihály-templom égbetörő tornyaival és a Mátyásszobor, a magyar szellem egyik legkiválóbb alkotása. Tordán kirándult a híres sóbányába, leereszkedett a Mária Terézia korabeli, harangtölcsérré szélesedő tárnába. Gyalogtúrát tett a tordai hasadékba. Lenyűgözte ez a roppant kitátott óriási földszáj. Torockó különösen kedves volt az író szívének. A torockóiak élelmes népek, magyarok talpig. Néprajzi múzeumi ismertetőbe illő részletességgel írta le ruházatukat és háztartásukat. A Királyhágóról a Körös mesébe illő völgyét csodálta. Természetjárás közben fűtötte sorait a hazaszeretet, a táj iránt érzett mély érzelmi kötődés, de az emberi gyarlóság, mohó kapzsiság példájaként láttatta a verespataki természetromboló magatartást, ahol az aranybánya kopasz szikláját kirágta már az ember a sápadt aranyért.
A várlátogatás után forró láz kapta el poétánkat, mely meghiúsította további utazását. Debrecen felé zötykölődve a vonaton búsan elmélkedett, hogy útja éppen legérdekesebb pontján szakadt meg: „Bizonyosan így szakad félbe majd az életem is egy fontos pillanatában, a cél álom marad örökké. Az elérhetetlenért való küzdelem: az élet maga. Fáj, hogy töredék maradt erdélyi barangolásom.  * Juha Enikő (Debrecen, 2006. II. 22)


I.


Rekkenő melegben szálltam fel a Nagyvárad felé lihegő vonatra. Püspökladányig harmadmagammal szenvedtem egy fél kocsifülkében. Jó név ez, hogy „fülke", mert ez a fülke úgy át volt fűlve, hogy nyári komondornál lomhább nyelveléssel hevertem végig azt a rövid utat. Egyik útitársam pap volt és vehemens pártember; másik útitársam asszony, szelíd és alkalmazkodó. Az egyház férfia valami választásról beszélt, szentebb lelkesültséggel, mint Máté evangéliumáról. A magyar tipust sirató lélekkel láttam benne. Krisztustalan, mázsás szavakkal verte a gyalázat sarát az ellenpárt jelöltjének, in effigie, arcába; elmondta parasztnak, nevét helyesen leírni nem tudónak, ribanc népség kolompos szamarának, minden rossznak, semmi jónak. A bibliai olajos korsónak volt ez a derék ember párja: belőle a gyalázkodás nem tudott kifogyni. A szegény asszony — mint megbűvölt médium — elalélva itta, nyelte, fuldokolta az aranyszájból ömlő ostorozásnak zűrzavaros szótengerét. Én ismerem Kent gróf szókincsét, amellyel a pimasz Oszvaldot nyakonveregeti: „Gazember, semmirekellő, tányérnyaló, aljas hetvenkedő, silány, kócipor, három öltözékű, száz fontos, piszkos harisnyájú gaz kölyök, nyúllal bélelt, pofperből élődő, fajtalan tükörmászó, kotnyeles, felpiperézett bitang, háromszilvafás rabszolga, gaz-lator-koldus-gyáva-kerítő-keverék, rimától szakadt ipszilon, haszontalan betű" — azonban útitársam járt olyan iskolába, ha nem jobba, mint Kent gróf. Ha fejem égboltozatnyi, szemem rajta csillagmilliárdnyi: mind sarkig nyitottam volna bámulatomban, így csak egy ember tud még káromolni, kit megneveznem tiltja a szemérem. Óh Krisztus! most érzem már szenvedéseidnek krisztustalan temérdekségét: hiszen téged is pártember papok vittek a Golgotára!


Püspökladányon aztán kedves meglepetés hófehér galambja szállott szegény, meggyötrődött szívemre. Egy kocsiban utaztam Debrecentől egy fiatal szerelmespárral, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Most aztán összekerültünk. Együtt nyargaltunk Váradig. A szende, szép kis menyasszony álmos volt; én azzal mulattattam, hogy valamiképen a szántóvetőt búzakereszttel, az államférfiakat aranykereszttel, a megváltókat fakereszttel jutalmazza a bölcs végzet már Petőfi Sándor szerint is: azonképen a fiatalságnak rózsakeresztet tűzet a nyakába Hymennel és az örökké szíveket pároltató huncut kis Ámorral. Tetszett az okoskodásom mind a két félnek. Nekem pedig tetszett a mennyország félig nyitott kapuja előtt izgatottan álldogáló fiatalok édes-kedves zavarodottsága, amint szoktatgatják le egymást holmi apró-cseprő hibákról, hogy az élet beláthatatlan folyamán mentől kedvezőbb szelekkel úsztassák boldogságuk törékeny csolnakát az örök cél felé. . . Jaj istenem, milyen furcsa lesz, mikor majd én is vőlegényi minőségben váltok jegyet Kolozsvárra, vagy Rómába, vagy épen Parisba! Ah, ez szédít, mint a badacsonyi bor. . .

Nagyvárad, Kossuth utca az első villamossal

Nagyváradon elbúcsúztam a fiatal pártól. Ők kart karba öltve repültek tovább, mint a szerelem összeszokó gerlicéi. Engemet pedig egy két méteres ember várt az állomáson méteres karokkal. Aladin volt ő, a bűvös lámpású magyar, az ezeregyéjszakainak keletről magyar ugarra vetődött párja. Őt szemelte ki útitársamul a végzet, kit görögösen a halhatatlan istenek felett állónak hiszek. Aladin volt ő, a szép-szavú énekes; méreteiben néhai való Szent László királyunkkal versenyző; ötvenezer ember közül is egy pedagógus fejjel kitoronyló. Legendák keringenek testi és lelki nagyságáról. Trieszti ezredben kezdette szolgálni kétlelkű hazáját; de két hónap múlva elbocsátotta a hadügyminisztérium, mert képzeletet meghaladó profuntot fogyasztott és határtalan számú zubbonyt, nadrágot repesztett szét nem e világba való tagjain. A színházban, mikor ült, lepisszegték a háta megett ülők, hogy minek áll ? A kiskerítésü alföldi gazda összeteremtette, hogy nem sül ki a szeme bajuszos létire berenát mászni! Nagy volt ő, mint a rhodoszi Kolosszus. Ha úgy él, hogy szobrot érdemlőleg hal meg, sohasem gyűl össze annyi pénz, amennyiből természetes nagyságú ércalakja kitelnék. S e nagy emberben gyermeki lélek hancurozott. Vándor hegedős módjára barangolta a két hazát. Szerelemnek is szaggatta rózsáit. A vallomásoknál nem puszta sablonból, hanem célirányos kényszerűségből szokott térdre hullni, így egyenlítvén ki a közte és Közte levő merőleges tagozatbeli különbséget. Behatolt Madách misztériumába és Budapest kultuszminisztériumába, amott rejtett gondolatokat, emitt rejtett pedagógusi állásokat keresvén. Dalai komolyak, mint a magyar ember, lassan lépők, mint a magyar ember, hosszú életűek, mint a magyar ember. Nehezen szül, mert szívétől  jobbkezefejéig hosszú utat kell megtennie az embrió-gondolatnak, de szülöttei egészségesek, élnek, virulnak, sőt rabszolgák módjára jó pénzen el is adatnak.
Nyakunkba vettük aztán Szent László városát, köves Nagyváradot. Mindenfelé kinos feltűnést keltettünk. Az utcákon, mint gyönyörű színesen hullámzó áradat, esti korzóra gyűlt gömbölyű asszonyok, ruganyos járású leányok rajlottak. Víttunk heves, tüzes szemcsatákat. Szeretem az asszonyoknak ezt a galambszerű magok kelletését. Benne van ebben az egész rendeltetésök. A nő, akármit beszél is Ibsen, örök díja marad a férfi küzdelmének. Próbál önállóságot is, próbál egyéni pályafutást, de azért csak bokréta ő a hím kalapján. Mint Heine dalolja: 


Szép költemény a női test, 
a természet nagy albumába 
az Atyaisten írta be, 
ihletése pillanatában. 


Nekünk, férfiaknak, az az életünk, hogy könyv nélkül megtanuljuk ezt a nehéz, ötszörösen-hatszorosan rimelt költeményt. Sokan az első sornál tovább se jutnak; ezeket irgalmatlanul megbuktatja a szigorú pápaszemes magister: Sors úr. Sokan bemagolják szajkó módra, de nem értik; ezek vannak a legtöbben. Néhányan meg is értik s ezeknek kihull a hajók.


Bizony szép asszonyok dolgában Várad nem enged Debrecennek; szép házak dolgában meg le is veri. Van egy pár igen csinos, stilszerű palotája. Debrecenben még nem tudják: mi az a stil ? Az öreg cívisek pennaszárnak gondolják. Várad olyan, mint egy középkori magyar mente, melynek elavulhatatlan abaposztójára a huszadik század modern zsinórzatát, meander-díszítését kezdi varrni valami ügyes kéz. Utoljára majd nem látszik az ódon szövet a gazdag himzés-től, de azért az tartja az egészet. Debrecen pedig olyan, mint egy divatja múlt virágos szűr, amely unicum volt a maga korában; de a viselői nem viselték gondját, a szép liliomok lefoszladoztak, hófehér posztója mocskos hamuszürke lett a sok kézbeletörléstől s az egész remekmunkát megnehezítette a zsir. Várad utcáin már az új idők futkározó gillotinja, a villanyoskocsi is ugyancsak csengetődzik. Debrecenben még most is a „mezitlábos gőzös" köhög ki a nagyerdőig. [1906-ban; most már van villanyosa] Ez a két város mindig versenyzett egymással; ezidőszerint Várad fut elől egy jó hosszal. Csak egyben nem éri utói Debrecent : öreg kollégiumában, mely a magyarok életében van olyan fontos, mint a rómaiakéban a Capitólium.


Egy    könyvesboltban   megvettem    Ibsen "Brand"-ját, Aladin pedig Várad ,Útmutató"-ját, aztán a páratlan Káptalan-sort léptük meg. Épen 324 lépés ez a hosszú folyosó. Most kezdem érteni ennek a magyar közmondásnak az értelmét: „Nem káptalan az ember feje!" Meg lehetne még hosszabbítani, hogy a rideg angolok eljárjanak a csodájára. A káptalan temploma azért haragragerjesztően érdekes, mert a két tornya közt felháromszögellő tűzfalon undok kétfejűsasos címer dísztelenkedik. A derék váradiak le akarták már lopni, lőni, górálni, de a püspök urak nem engedték. Nemes istenbarátai ! Elődeitek a mohácsi csatában a magyar haza ellenségeivel ontatták tiszta piros véröket, — ti meg a haza ellenségeinek kedveskedtek ilyen időtmúlt bálványképeknek Isten házára szegezésével ? Szégyen reátok ! Nem érdemlitek meg azt a gondozatlan voltában is gyönyörű parkot, mely a káptalan sárga épületét, mint viruló menyecske a pergamentképű barátot, mosolyogva átöleli ... De hó ! mit beszélek ? Ép most olvasom, hogy a váradi káptalan kétfejü sassa lerepült a templom homlokzatáról ! Ha az egész Magyarország sorsát példázza: az idén nem veri el a jég a vetésünket! Add Uram, magyarok nagy Istene, hogy úgy legyen ! Én pedig visszavonom előbb elkiáltott kárhoztatásomat.


Hanem a váradi káptalan parkja mégis csak gondozatlan. Pedig kár meg nem becsülni a virágokat. A természetnek gyönyörű gondolatjai ők, Isten keze írta a föld porába. Vagy talán elvarázsolt leányok, akik a megváltó nagy szót várják, mikor a bűvölet lehull róluk s velünk egy életet élnek. Hiszen a virágok is éreznek: minden reggelre harmatot sírnak, mert éjszaka álmukban igazi leányok voltak megint. El tudnak pirulni, el tudnak sáppadni; szerények és büszkék, szemérmesek és kihívók. Leikök is van, mely túléli őket: elszálló édes illatuk. Vajjon az emberi lélek is nem hasonló-e ehhez a láthatatlan valósághoz? Gondolkozzatok csak, skeptikusok !

A Félix-fürdő

Püspökfürdőn él Európa csodája: a lótuszvirág. Egyiptom a hazája, a Nilus neveli : ki tudja, hogy került hozzánk ? Aladin barátom bűvös lámpájával kifürkészte ezt a titkot is; valami léha keleti tündér kóborgott hajdan e langyos tónál, bizonyosan szerelmes volt valamelyik páncélos váradi lovagba, zilált hajából ittas csók közben lehullt egy lótusz. Ez volna aztán a maiaknak ős Éva anyjok. Mint szép fehér tündérleányok, hallgatóznak, ringatóznak a víz színén ; nagy kerek zöld kötőjüket magok elé terítették s úgy hallgatják a vízibogarak zümmögését, meg a nyugati cigánybanda muzsikáját. Aladin párhuzamot vonva a lótusz és maga közt, rokonnak mondja vele magát. Őt is valami keleti tündér hagyta nálunk, mondja. Pedig tekintve germán kék szemét, vörösszőke haját és bajuszát, németesen lágy bariton orgánumát, inkább valami Minnesanger lehetett az őse, aki Eckart és Burgund balladáját pengette a váradi urak lakomáinál.


Füspökfürdőről Félixfürdőre gyalogoltunk. Ez nekem szebb. Úgy látszik, másnak is, mert itt sokkal többen nyaralnak. A gyógyító meleg forrás két mesterséges nyiláson buzog ki nagyon is természetesen és melegen; alig állja az ember keze. Minden nap tizennégy millió liter vizet buzog ki. Egész Magyarországnak egy napra való ivóvize. Felfogják, lehűtik és úgy fürödnek benne szegény köszvényes emberek. A közös fürdőben nagy énekszó zeng, valamelyik írástudó rákezdi, a többi dúdolja utána. Eszembe jutott Arany János találó mondása: az embert, ha nem is a vallás, Istenhez tériti az oldal-nyilallás. Alkuvás a mi egész életünk; legbecsületesebb még a zsidó kalmár, mert az csak emberekkel alkuszik; de hányan vagyunk, akik az Istennel alkudozunk napról-napra, egy kis pénzért, egy kis dicsőségért, egy kis halhatatlanságért. Ki győzne ennyi szájnak eleget tenni ? !


II.


Az emberi élet szekerébe két paripa van fogva: a Kíváncsiság és a Dicsőségvágy. Telivér jószág mind a kettő, csak az a baj, hogy az egyik fölfelé, a másik mindenfelé akar rohanni. Ezért borulunk fel kivétel nélkül mindannyian. A kíváncsiságot Éva esete óta asszonyi gyarlóságnak szoktuk bélyegezni, pedig kalapot kell emelnünk ez előtt a hibánk előtt. Enélkül nem járnánk gőzösön, nem ismernénk a Mars csillag mezőit, nem hordanánk aranyláncot, aranykeresztet, nem tudnánk, hogy Debrecen — dobre zem, azaz jó föld. A kíváncsiság az a Jákob-lajtorjája, amellyel bevesszük a hetedik eget is. Természettudományok nem volnának, ha az emberek oldalát kíváncsiság nem törné. A gyermekből soha nem lenne ember, ha kíváncsi orrát bele nem ütné mindenbe. A kíváncsiság a legnagyobb áldása Föld csillagunknak a napsugár után.


Eme legnagyobb erényünk vitt engemet is Erdély szíve felé. Három koronás váradi szalmakalap, kék lüszter öltözet, sárga bőrtáska, kék gummiköpönyeg, öreg kampós esernyő, meg egy hónapra való kíváncsiság volt minden vagyonom. Aladin bűvös lámpásán kívül barna karbonárit kanyarított nyakába s ezzel olyanná lett, mint egy lábrakelt óriási kucsmagomba. Én, mint kis kéksötét szárnyú paizsbogár, mászkáltam árnyékában. Arcunk örömtől, szemüvegünk a naptól ragyogott. A Rév felé révedező gőzösnek épen női kocsijába lökődtünk be s kezdtünk angolul csevegni. Manfréd szavával küldtem lelkemet egy buja, keleti arcú hölgy szívébe : Astarte, my beloved, speak to me! De nem szólt hozzám, csak a kocsi ablakát bámulta s rajzolgatott párástalan oldalára láthatatlan jeleket.   Óh, lettem volna bár kocsiablak
üveg! Mért is nem éljük Ovidius átváltozásainak gyönyörűséges korszakát!. .. A feketebajuszú kalauz azonban kikergetett bennünket a hölgyek kedves és meglehetős meleg köréből, mint eleinket a lángpallosú angyal a paradicsomból. Futottunk Aladinnal, mint Coriolanus a számkiüzetéskor, vagy mint Jellasics serege amaz emlékezetes futáskor. Rév falunak az őrházánál ki is ugrottunk a sebességét nullra redukált gőzösből s ruganyos léptekkel indultunk a hírre kapott barlang felé; oly ruganyos léptekkel, mint egy kis keleti népnek dicsőségesen uralkodó császárja, az Ister folyam mellett.


Lelkem templomában mintha vasárnapot harangoznának láthatatlan szellemkezek. A Királyhágó leggyönyörűbb pontjára értünk. A Körös mesébe illő völgye ölel át Rév és Vársonkolyos között. Királyoknak érezzük magunkat e felséges teremben, melynek oldalai merőlegest égnek szökő vörös sziklatáblák, kék selyem mennyezete a felhőtelen égboltozat, gyémántcsillárja a világokat betündöklő nap, zöld bársonyos rengői a lankás dombok, szőnyege a selymes fűvű mezőség, testőrgárdája a mozdulatlan komoly fenyők, udvari zenészei a ligetek zöld páholyából láthatatlan zengő madarak, királya: Én magam! I. Én! ahogy a fejedelmek jelölik magukat. Csak egy hiányzik: a királynő. Mikor ezt elgondolom, szomorúságra hajlik a fejem, arcomnak bánata árnyat vet a csillogó teremre, szememnek harmata esi meg a lágy füvet s drágagyöngyökön taposnak utánam sároslábú emberek. Jövel, te álmaim tündére, királynőm ! Szívem nagy kapuját a fürge szerelem sarkig kitárta, szenvedélyem sokszínű lobogói feléd integetnek, dörömböző szívem veri mély döngessél fehér paripádnak az ünnepies ütemet. Jövel, míg az ifjúság koronája ragyog fejemen! Mert az emberi élet rövid, mint a tegnapnak elmúlása ...


Ti alföldön   született s alföldön   halt emberek,  nem is álmodjátok, milyen mostohán bánt veletek a szeszélyes természet ! Ne higyjetek Petőfinek sem abban, hogy az alföldnél nincs szeretni valóbb tájék. Hiszen az ő írásai is kétszerté szebb képekben festik a hegyek, völgyek változó világát, mint a kibontott levélhez hasonlította alföldet. Már a mesékben is tündér hegyeket, babonás várakat, barlangokat jár a gyermek képzelete. Ugyan, mondjátok, nem érdekes-e felnyílt szemmel látni azt, amit gyermeki képzeletünk homályos fátyolán át csodáltunk. Csak búzát ne keressetek ezen a felséges vidéken. A Természet esztétikus; kimondja és bizonyítja, hogy ami szép, az nem hasznos! Búza nincs, az az egyenességet szereti, az hozzátok szegődött, fehérgatyás, rezespiros arcú alföldi emberek. Szabolcska Mihályival tűnölődtem: „Miből sütik itt a kenyeret?"


A Körös, mint valami rakoncátlan fiú, hunculkodó kanyargással futja futását a hegyek lábánál. A meredek, marcona sziklák, ezek a ráncos, sovány, szigorú magisterek, fanyar szemmel kísérik a hancurozó, örökké fecsegő patakfiú minden moccanását; egy-egy nagy fenyőpálcát rengetnek kezökben, mintha azzal fenyegetnék a zabolátlan növendéket: „kikapsz, ha jól nem viseled magadat!" A veres, fekete csíkos sziklafalak alját örökké szivárgó víz mossa. Mintha a munkában levő Föld izzadtsága csurogna ki testének pórusain, számlálhatatlan barlanglyukon. Szép zöld tóvá verődnek a vékony csermelyek; a repedezett vén sziklák kéjelegve áztatgatják benne köszvényes lábukat, mint a Félix-fürdő vizében a kornyatag emberek. Fent, vörös sziklafalba építve, áll magasan a „Tündérvár". Mint a fecskefészek, úgy van odaragasztva a függőleges kőfal párkányzatára. Romja látszik csak már ott egy hajdankori mesés, képzeletet meghaladó merész építménynek, amit delejes holdas éjszakákon tán az erdei villik, vagy a barlanglakó tündérek raktak a maguk mulatságára. 


Vagy talán   emberek  laktak ott valaha. Talán valami őrült, vagy szerelmes, vagy költő építette oda, magát sokra tartó mátkájának megnyeréséért ? „Az őrült, a szerelmes, a poéta: mind csupa képzelet". Két ablak még tisztán kivehető a megmaradt bástyafokon. Talán épen abból nézték a „két barát-szikla feje fölött feltündöklő csillagot, a szerelmesek csillagát...


A Tündérvár bástyájától jobbra nagyot ásított egy sziklaóriás s máig úgy maradt a szája, ahogy eltátotta. Barlangüregje meg-meghördül néha s tiszta nyála, mint üde forrás, bugyog ki redves fogai közt. Hosszantartó, meredek ciklopszi fal védi a völgységet a fentnyargaló légi szellemektől. Ez a fal tele van lyuggatva, mintha a földcsillag őskorában itt próbáltak volna építkezni azok az óriás lények, akiknek csontvázánál döbbenve áll meg a huszadik század hangya-tudósa és álmodik száraz koponyájában nagyszerű álmokat. . .


Veres csíkok futnak végig tetőtől-talpig a szirtoldalokon ; mintha vérpatakok rohantak volna ott alá valaha, eget-ostromló lények harcviharában. Másik oldalon nem ilyen kopaszba föld ; zöld bodor fürtjét Nagymagyarország felől jövő szél zilálja. Az egész völgy olyan, mint egy szép álom. Kedves és hallgatag, de némán is beszédes, mint a márvánnyá kövült görög istenasszonyok.


A szabad természet gyermekké teszi a legkomorabb embert is. Úgy látszik, Rousseau is öregnek találta a maga korát, mikor a természet ölére utasította. Aladint sem hagyta jó vére pihenni. Egy gazdátlan csolnak, amely ott ringott a a zöld tó sása közt, vadregényes gondolatok sarkantyúját ütötte lelkébe. Hajrá ! Mint az őserdők bölénye, csörtetett át flamingó lábaival tüskén, bokron. Magával ragadta sárga krokodilbőr táskámat is; benne a bajuszkenőm, bajuszkötőm, cipőtisztítóm, borotvám, borotvafenőm, fogkefém, fogporom, tintásüvegem,   pennám,   papirom,   jegyzetes   könyvem,   hajkefém, szappanom, istenem, poklom, mindenem! Boldog isten, ha most ez a krokodilusbőr megérzi a víz szagát s abban a hitben, hogy itt a Nilus: beleugrik! A hideg verejték gyöngyözött hátamon forró júliusi délután. A Hosszúkéz eltűnt szemeim elől táskámostul. Nagy idő múltán vészkiáltás csap fülön — a rhodoszi Kolosszus bajban van ! Odarohanok, hát látom, hogy táskámat háta megé illesztve a csolnak párkányára, egy ötméteres korhatag fagallyal próbál evezni. De nem megy. Beszorult a tó közepére. „Ments meg, ha istened van!" — kiáltotta Homérosz hőseinek a hangján. Nagy ügygyel, bajjal és kampós esernyőmmel rángattam iszaposra. Fülig sár, pocséta a nagy ember. Tuszkol, mint a macska, kinek orrát a tejbe nyomta tökéletlen gyerek. Nagy vergődéssel partra vánszorog s megátkozza az elrothadt karót. Én összetett kezekkel adtam hálát Poseidonnak, hogy a krokodilus nem ugrott a Nílusba.


A Kolozsvár felől jövő gyorsvonat, mint egy őrült, óriás vaskígyó, rohant ki a közeli alagútból s vágtatott Várad irányában füstölgő torokkal. Mély bámulattal nézem mindig az ilyen érc-szörnyeteget. Hogy lüktet, hogy dohog, hogy dong, hogy süvölt, hogy vág keresztül égen-poklon, mintha öntudata volna a buta gépnek. Óriási szívének ütőjén ott tartja gyönge ujját a parányi ember, aki eperszem se volna haragjának s igazgatja, szabályozza az új világ dörgő behemótját, melynek nincs vég és nincs határ, sem hegy, sem víz, sem rengeteg. Ilyenkor lelkem egész fellobogásával hajtom meg zászlómat előtted Ember! Nagy vagy, erős vagy, okos vagy, bár arasznyi lét gyűrűje zár körűl.


Két alagúton átmenve. vízesésre bukkantunk. Tizenegy méter magasságból zuhan a mélybe egy öngyilkos kis patak. A révi barlangot átfolyó Stiksz ez. A mély járású Köröst új híd fekszi által; átdobogunk rajta, mert sokkal kényelmesebb, mint az  Alsirath borotva hídja,  melyen a szegény  meghalt muzulmánoknak kell átsuhanniok a hetedik égbe, a hurik ölébe. Minket nem huri, hanem egy úri kutya fogadott. Bársony, aki minden látogatóval bejárja a révi barlang rejtelmeit. Kalandokat szerető kis dög lehet. Úgy járja a lépcsőket mint a madár a levegőt. A fogadóban megváltottuk a jegyet s két acetilén-lámpás kísérővel beléptünk az alvilág kapuján, melyet Czárán Ede nyitott meg a boldog halandóknak. A büszkeségünket itt zsebre kell tenni, mert csak mély alázattal meghajolva sompolyoghatunk végig már a tornácon is. Herakleitos bölcs mondását juttatja mindjárt eszünkbe a nyakunk közé csepegő víz: Panta rhei. Minden folyik. Bizony, folyik az élet, folyik a szó, folyik az orrunk vére, folyik az orosz forradalom, folyik a világbékekongresszus és folyik a cseppkő is szakadatlanul. Mintha a meggyötört föld itt izzadná nemes gyöngyeit, kíváncsi szemektől elrejtve, már talán évezredek óta. S ez a rög, ez a merő föld : álmodik. Csodálatos és felséges álmai vannak. Ezeket önti alakba, nagyobb leleményességgel, mint a francia bohózatírók és erősebb logikával, mint Hume az okság gondolatát. Nagy bölcs és nagy költő a természet egyszerre. Maga a kigondoló, maga az anyagotadó és maga a megalkotó. Ezért minden munkája olyan harmonikus. S aztán olyan szerény, mint a régi fiatal költő, mikor első ízben kopogtat a szerkesztőség ajtaján...


Évszázadok, tán évezredek lassú, látatlan teremtő munkájának eredménye ejt egyik bámulatból a másikba. Könnyű a halhatatlan  Természetnek!   Kiszabott  életidő  nem sietteti, nem izgatja. Ősnyugalommal teszi egyik csepp atomjai mellé a másikat. Bezzeg nekem, szegény rövidéletű bogárnak, üstökön kell ragadnom a pillanatok századrészét is, ha azt akarom, hogy éppen nyomtalanul mégse enyésszem el.


Nem értem,  miért szeretik a barlangelnevezők  annyira Mohamed próféta nevét, életét, öltözetét. Ez a magyar barlang is Mohamed nevével van tele.   Itt a turbánja,  palástja, ágya, bölcsője, koporsója, szakála, kardja, ija-fia, megdöbbentő pazarsággal. Hát nem volna a magyar regevilágnak száz, meg száz  olyan  alakja,  jelenete,   amelyekkel   nagyon  is  lehetne magyarázni ezeket a csodás alakzatú cseppköveket ? Hol van Árgirus   királyfi   és  Tündér  Ilona?   Lehel,  Bölcs,  Botond? Réka  és  Ildikó? Bankó  és  leánya?  Szilágyi   és  Hajmási? Vagy: Szent László, Mátyás király, Toldi, Kinizsi? Be kevés bennünk  az a híres magyar  önérzet,  amelynek  nagyobb a füstje,  mint a lángja.  Hanem a föld alatt valók talán  még szebbek,  mint a föld  felett  valók!  Jókai  regényei rajzottak lelkemben, mikor halvány lámpavilágnál bukdostunk a Purgatórium öblében s hallgattuk: nagy messze, bent, mit penget kobzán, a barlangok incselgő szelleme?
Réven túl már oláhnak áll a világ. Sonkolyos pusztáját oláh sihederek nyargalászták lóháton. (...)

A csucsai kastély és kert

Három nép tud igazán lovagolni:   az arab, a spanyol, meg a magyar.  Ez a három egy lélek lovával, mikor szélnek ereszti, vagy kényesen táncoltatja.  Elődeinket sem hiába nevezte a megrémült idegen kentauroknak. Sárosy Gyula mondta meg, mi a magyar huszár: a világ első katonája. Különben ő csak Napóleont ismételte. Az alkonyat Csucsán ért utói bennünket. Csucsa derék magyar kis város ; van hitelszövetkezete, vendéglője, patikája, borbélyüzlete. Tehát: az egész világ kicsiben; mert hitelezésből, evésből-ivásból, betegeskedésből és borotválkozásból áll a mi örök életünk. A község keleti határán, menedékes hegy lábjában áll egy kedves kis mórba oltott gót kastély.  Szerelemre pirosló rózsák ölelgetik körül, mint Murillo angyalai az égboltozat felleges oszlopait. Úgy áll ott a virág-tengerben fehér csarnokával, mint egy földreszállt istennő a múlandóság legszebb leányai közt. Az épületeknek is van lelke! Láttam én már kackiás, kihivó, szerény, szégyenlős, gőgös, irigy, nyiltszívü és sötétlelkű házakat. Mintha a bennök lakók képét sugárzanák ki a világba. Ennek a kastélynak nagyon boldog lakói lehettek. Belopóztunk ligetébe, mint Tasso lovagja Armida tündérkertjébe. Vártuk, hogy egyszer csak mi is fürdő tündérlányokra bukkanunk. Azonban az egyik fordulónál egy hatalmas, ülő kutya meredt ránk. Na, ha ez a nadrágunkba kap, szomorú lesz az esteli csillag! Egy percig kutyaszemet néztünk a modern Cerberusszal; csodálkoztunk, hogy nem ugat. Ujjunkkal pettyengetve közeledtünk hozzá, — hát akkor látjuk, hogy a roppant kutya kőből van: szobor. Istenem ! hát nekünk lesz-e valaha szobrunk.? Nem hiszem, mert ahhoz kutyahűség és kutyaalázat kell.


Zöldlombok árnyán fehér asztal, fehér lóca; köröskörül sugalmazó csend, csak a lélek hallja a föld óriási szívének dobogását; arcunkhoz hajoló virágok, valami elmámorosító illat — ezt a helyet Isten is versíró helynek teremtette! Elhatároztuk Aladinnal, hogy mihelyt rendes tanárok leszünk, ilyen kedves helyen ütünk sátrat és írunk, míg csak birunk.


Eszembe jutott ekkor gyermekségem. Gatyaszáros fiú koromban a hászijára jártam verseket, meg színdarabokat írni. Az öreg kormos kémény volt íróasztalom, egy zöldszemű kandúr a múzsám, egy csomó szalma a babér. Édes anyám, ha teregetni feljött, sokszor kizavart és lezavart álmodozásaimból. A földszinten nem igen rághattam a pennaszárat, mert az udvari gyerekek untalan réjáztak s magamnak is lovat kellett vakarnom, kocsit kellett mosnom. Egy jólelkü pap előre megmondta:   lehet  ember  belőlem, csak verseket ne írjak. Édes anyámék készpénznek vették a szavát, örökösen üldöztek, mikor gondolatoktól kotyogós fővel elkezdettem valamelyik zurdékban kotlani. Azért másztam tizenkét lajtorja-fok magasba. Már akkor  megvolt  bennem a magasratörés ösztöne. A hászijából Helikonnak  kell  lennie valamikor. . . Éjjelre a „Vig-Vadászkürt" nevű  szomorú, elhagyatott fogadóba szálltunk. Egy kifordult ajkú sároni virágszál látott el bennünket  szóval  és  marhasülttel. Az éj folyamán  látományaim voltak. Mikor a tizenkettőt üti a toronyban, mintha, belebbent volna ajtónkon Jozafát völgyének Csucsára szakadt rózsája s mintha mély álmokat alvó Aladin társamnak szárnyakat ragasztott volna vállaira, hogy szálljon vele a tamaritt ligetekbe. Csalogatta csemegével. Két szeme oly nagyra nőtt, mint két petróleumos lámpa. Sesegés-susogás rajlotta körül,, a haja a szélcsendben is erősen  lobogott.  Egyszer csak lehullt róla az övező lepel, két petróleumos szeme kialudt, az: ajtót mintha  becsapták  volna — s elenyészett.   Egész  éjjel zuhogott az eső. A levegőben száguldó boszorkányhad siratja ilyenkor  a  boldogok  álmát.  Duncan  királyt   ilyen  bagoly-sivítós éjszakán gyilkolhatta  meg Macbeth. Aladin is hánykolódni kezdett a díványon. A kakasok hajnalra kukorékoltak. Felöltöztünk s fülig gombolkózva, egy esernyő  alatt vágtattunk az állomásig; s mint a nyers tészta a fűtött kemencébe: úgy  vágódtunk  be   a  Bánffyhunyad  felé  köhögő  vonatba. Vala pedig ekkor szerdán reggel öt óra. /Folytatjuk/


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)