Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (10)

XVII.

Loreley szikla a Rajnán

Bodor Aladár jókedve virágkorában olyan pazar lelkű legény, mint Cyrano az első felvonásban. De mióta Nyugatot járjuk, nagyon félre veri a harangját. Idegen, magával békételen, nekem is sarkamat taposó; bakafántoskodik, akárcsak a beteges ember. Tegnap az Eilzugot gyorsabbnak esküdte a Schnellzugnál, ma isten-ember előtt meghazudtolja ezt az állítását. Talán megbánta, hogy Párisban nem nézte meg a Heine sírját, most erőnek erejével Düsseldorfba, a szülőhazájába akar menni. Fölkelt reggel hét órakor, amit nem tett meg születése óta; sorsának angyala fejcsóválva jegyezte föl ezt a napot a lehetetlen lehetőségek közé. Mi a baj ? Gyerünk Düsseldorfba! zengette az alsóbasszuskulcson. Az idő komorbús, hamuszin fátyolban esik kint az eső, se kedvem, se pénzem vargabetűt csinálni. Azért kajánul Achilíesi sarkára tapintottam Aladárnak: a pénzkérdésre; kifejtettem, mily rengeteg pénzbe, időbe kerül ez a kirándulás, a Kölnben vesztegelés; ezalatt és annyival már München Pinakothe-káját járnánk. Ez hatott, ez hatott, mint Othellóra a bitang Jágó szómérge. Szent Spórolás nevében derékba tudtam szegni nagy társam szándékát; jött velem tovább, Frankfurt felé.

A vonaton két kis német gyerek került a két nagy magyar gyermek mellé. Otthonmaradó testvérük kérve kérte az elszállókat, hogy gyakran írjanak ám. Mosolygott szegény, de a könnyei peregtek. A két kis vándor nem vette nagyon tragikusan a dolgot, befészkelődtek a kocsinkba s két perc múlva már régi jó ismerősök voltunk. A kisebbik  fiú volt, hat-hét esztendős, eleven, ficánkoló, örökké fecsegő, figurás és nagyevő kölyök, akinek a szája is nagy verébszáj volt, füle is nagy bagolyfül volt, de a szeméből értelem kacagott. A nénje egy évvel idősebb, komoly, anyáskodó, finom kis leány; egész úton csitítgatta és etette öcsikéjét; az állomásokat és az érkezési időt már előre felírta egy kis papírra, bennünket is ő látott el tanácsokkal. Az öcsike lassanként belemelegült a dologba: lábát feltartotta ültében az ég felé, combjait verdeste, valamit majszolt és kacagott. Azután udvariasan elkezdte nekünk magyarázni a Rajna-parti nevezetességeket : az a város ott túl Coblenz, az a nagy lovas szobor a parton az I. Vilmos császáré, ez a két regényes sziklaszál a Loreley, erről énekelt Heine úr valamikor; az a csúcs amott a Mózes-tornya; emitt a hegytetőn Germania szobra, óriási nőalak, akit az anarchisták föl akartak robbantani. A Rajna völgye itt igazán szép, még a szitáló eső ködében is. Kétfelől beláthatatlan szőlőtelepek szívják bogyókba a föld rejtett mámorát, itt születik a világhírű rajnai bor. Még vasparipánk is megittasúltan vágtatott a szent ligetek, szent lugasok alatt; előttem Anakreon, Csokonai Vitéz Mihály és Ady Endre ködalakja lebegett. Régi és mondva csinált új várromok állanak őrt a folyam partján, mintha a Wacht am Rhein-t játszanak el nekünk magyaroknak. Itt minden parti falu egy-egy zömök szép város, több mint Debrecen, több mint Szeged. Nem csoda, ha a hét esztendős német fiú annyit tud már, mint a tizenkét esztendős magyar. Maga lábán jár, ismeri hazáját a tetthelyen, mutogatja az idegeneknek, kedves kis munkás kereke a nagy nemzet-gépezetnek. Ha fiam lenne, hét éves korában én is gőzösre ültetném, a nyakába egy papir táblát akasztanék s ezt írnám rá: „Én ifjú Oláh Gábor vagyok, az apám költő; Budapestre utazom, kérem honfitársaim szíves támogatását". A lelkemet reá, hogy nagyobb ember lenne az apjánál.

Istenem, istenem, hogy is nevelkedtem én föl!  A buta véletlen éppen magyarrá fogantatott s magyarnak is Debrecenbe teremtett, Debrecenben is  földhöz ragadt  szegénnyé. Ha Jánosi Zoltán, a becsületességnek utolsó  magyar mohikánja, meg   nem   könyörül  rajtam,  nem  fizeti  tandíjamat s nem veszi meg könyveimet: bizony, ezóta vagy nem vagyok, vagy szobafestő  létrán  keresem  az  öles  magasságot,  vagy vándorszínésze vagyok gyászba rogyott hazámnak. A hízelgés nem kenyerem, a lelkem  szabadságát a  nyomorúságok sem verték láncra; csak az igazságot követem, mikor  ezt a nagylelkű embert késői hálám koszorújával  megkoszorúzom. Jánosi Zoltán csaknem az  egyetlen  élő  magyar,   akire  bámulattal nézek föl;  szeretem  mindent  befogadó,  mindent megtartó koponyáját; szeretem szilaj, fehér lelkét, a gyermekiségnek és a hősiségnek ezt  a  gyönyörű  kettősségét; fehér palástban jár ez az ember posványok felett,  lelki  mocskosságok üvöltő falkája között  és  egy foltja nincs az ő fehérségének... Hajthatatlan előretörésében,  lelke   lángolásának lobogó szavakká váltásában édes testvér a kor folyamán legelől  úszókkal, a nagy Vezetőkkel. Ha  ennek  a   nemes  szobornak   megfelelő  talapzata volna, fenséges erővel hirdetné magán keresztül a mi nagyságunkat. Jaj, csakhogy magyarnak születni: több, mint kárhozat. A mi vergődésünk a meg nem születettek élete.

Frankfurtban ettem életemnek legröpkébb és legdrágább ebédjét; három percig tartott és öt márkába került. Aladár olyan jól lett tőle, hogy a kocsi kis asztalán versbe fogott. Egy vele szemközt ülő úr meglátta, kedvet kapott s írni kezdett ő is — nyugtát. Tulajdonképen egyre megy: a vers is rímbe szedett nyugtatványa tíz vagy húsz koronának, aszerint, hogy fizetik a szerkesztők. Mégis bámultam Aladárt: hogy a mennykőbe  tud verselni, mikor nem maga van, hanem  tizedmaga egy fülkében s egy ismeretlen úr a szájába néz éppen! Vannak ugyan művészek, akiket a lárma inspirál. A múzsák a legszeszélyesebb asszonyok, akkor csípik  fülön  boldogtalan   násztársukat,  mikor eszükbe jut. Rousseaunak hajadon fővel kellett járkálnia a napon, csak így sugallott neki szabad gondolatokat sugallója. Bossuet hideg szobában üldögélt s bundát  burkolt a fejére, hogy a termékenyítő vért odacsalogassa. Schiller rothadt almát szagolgatott és jeges vízben fürösztötte lábát írás előtt. Milton, Descartes, Leibnitz hanyattfekve gondolkozott, álmodozott. Másokat eleven hajrába ver a múzsa: Mozart futkosott, tornászott, úgy  szedegette össze a hangokat;  egyszer meglátott  egy narancsot s villámgyorsan megfogant lelkében a  Don Juan nápolyi dalának eszméje. Machiavellit, Buffont a zaj, a tömeg, a beszéd lelkesítette alkotásra.  Guido Reni csak úgy tudott festeni, ha pompás, festői köntösbe öltözött tanítványai szép csoportozatban, néma csendben vették körűl. Legjobban meg tudom érteni a magánosságba  menekülőket.  Tycho de Brache huszonegy évig zárkózott szobájába; Leibnitz három napig mozdulatlanul gondolkozott egy karosszékben; Balzac kapucinus-csuhában, gyertya mellett éjjel dolgozott padlásszobájában ; a naturalistából  misztikussá vedlett Huysmans egy elhagyott kolostorban írta  regényeit. Petőfit  pipafüstfelleg borította be, ha írt; mesét gondoltában hevesen járkált szobájában, egy pénz darabot dobott föl s kapott el a levegőben. Mikor Young az Éjszakáit  írta,  halálfejet tett  maga elébe; éjjel sokszor kiment a temetőbe, hogy megfelelő hangúlatot lopjon. Ibsen, az oroszlánfejű,   az  én  apám, fából faragott kis  medvéket, fekete ördögöt,   macskát, kutyát  és nyulat tartott az íróasztalán, azok inspirálták — talán. Szóval: ez a nép a bölcs bolondok nemzetsége, nekik minden szabad.

Aladár bajosan tudta befejezni versét, mert egyszer csak rám mordult: Add ide a Menetrendet. Nem adtam oda, mert a táskám tizenharmadik titkos szobájába volt zárva. Borzalmas, néma haragra lobbant a gondolatát csak félig szült ember; vasvilla-szemeket vetett rám, ette a halálos méreg, maga pedig végűl szalámit evett. Nem szóltunk egymáshoz egész délután. Én Würzburgtól Nürnbergig állok a kocsiban, míg nyomorult két méteres társam ül, ül, ül, igaz, hogy két fonnyatag hölgy között, de csak ül; sodorja-pederi vörhenyes rókabajszát órákhosszant és nézi a cipője hegyét athéni Timon keserűségével. A mindentudó tudja, hol jár az esze. Egy pocakos úr hortyog, egy savanyú képű lány regényt olvas, két vénebb képű kisasszony egymás bosszantására hol felveszi, hol leveti tarka felsőköpönyegét. Én állok megkövülten, mint egy modern Lóth. Odakint eső után szakadoz a felhő az augusztusi égen, csupa lihegő zöld élet az egész határ. A vonatunk lassú lélekzéssel gördült szabott pályáján, mint az élő középszerűség; kéménye orrával kéjjel szippantgatja a hűs levegőt. Bámulok az ablakon kifelé, el, messze, határtalanig. Nézek, nézek órákhosszant mozdulatlanul és nem tudom: miről gondolkozom.

XVIII.

Dürer Nürnbergben

Nürnberg remekbe csinált ó-német város. Belső magja öreges, regényes, kedves, mint egy Jókai regény. A régi várfal boulevard-bástyái alatt úgy zörömbölök végig, mintha a tizenhatodik századnak volnék germán lovagja. Untalan azt várja az ember, hogy egyszer csak páncélba rázott lovascsapatra bukkan a szemközti sarkon. A házak magastetejű kalapot viselnek s olyan barátságosan hunyorgatnak az idegenre, mintha tegnapelőtt találkoztunk volna valahol. A boldog emberi fészkek lelke kimosolyog: virágos erkélyeken, virágos ablakokon. Egy kis szennyes  folyó  csavarog a házak alatt, némelyik agg épület keresztülveti rajta a lábát s úgy bámulja magát benne, mint egy pici Velence. A tereken szoborral díszes kutak buzogtatják a forrásvizet, legősibb zenéjét zengetve az idős földnek. Ez a város maga is regénykeret, nem csoda, hogy éppen itt tűnt fel a titokzatos Hauser Gáspár, akinek a rege szerint Napóleon volt az apja s magyar nemesasszony az anyja. Festőknek, költőknek édes bolondságot adó tanyája lehet ma is Nürnberg, hiába modern város, hiába készít évenként háromszázmillió ceruzát. Hajdanában játékbábok nagy magazinja volt, ma pedig gondolatok és értékek jelzővesszőjének világhírű szállítója. A köntös változik, de a belső ember ugyanaz.

A lutheránusok Szent Lőrinc-templomában, annak is ép a szentélyében, Aladár szentgalleni káromkodással zörgette-forgatta Nürnbergi Kalauz-ának a leveleit, mert a könyvbeli számok nem egyeznek a térképen levőkkel s így nem lelte meg a Dürer házát. Végre híres szimatunkkal könyv nélkül is ráakadtunk. Ott áll egy téren a metszőmester Krisztus fejű szobra. Az apja még tán Ajtós nevű magyar volt, fia már a legnémetebb lelkű német. Furcsa, hogy mibelőlünk akkor lesz igazán valami, ha idegenbe szakadunk. Sokszor az a kegyetlenül pompás gondolat háborgat, hogy egész nemzetünknek bele kellene forradnia valamelyik kulturnációba, micsoda nagyszerű erjedést vinnénk véghez! Magam is kezdek tűnődni jövendő hazámon, Franciaország legyen-e, vagy Germánia? Amaz tán jobb, emez tán szebb. S majd csak eltemet a magyar humus.

Dürer Albertet nem sokra becsülöm, tapogatódzó kezdőnek látom, engemet csak a tökéletesség ejt rabul. Annál jobban szeretem Nürnberg másik csodáját, a derék Hans Sachsot. Nem hiába mérte meg és találta nehéznek a vas Goethe, nem hiába szerepelteti a hangok forradalmárja, Wagner Richárd, de csakugyan talpig ember.  Hans Sachs  csizmadia is volt,.
poéta is volt, mindakettőért szobrot érdemel, mert talpalni a világot: fölér a lantpengetéssel; most már világot is talpalni, kobzot is zörgetni: több mint egy emberélet. Hans Sachs, derék csizmadia és dalmester, te két ember voltál, irigyellek. A szobra igazán jó két embernyi szobor; tetemes combjaiból, hordós mellkasából, dombos fejébői egyaránt jut a bőrművesnek, a szóművesnek. Kedélyesen mosolyog az öreg a művészi kerekszéken, mutatja tollat, amelyet rövidlátó ember csizmadiaárnak épúgy nézhet, mint költői stilusvesszőnek. A másik kezében csomó papirlevél, ezt is lehet kicserzett bőrcsomónak is látni. De hogy a derekára valósággal bőrkötő van kötve a mesternek, arra esküszöm; válláról pedig költői fodrozatú köpenyeg omlik alá. Ügyes ember volt a szobrásza: mindakét voltát feltüntette, harmónia-bontás nélkül. Mutogatják a házát, a szobáját is; piszkos kis udvarra nyílik a mester-dalköltő csúnya rezidenciája. Ah, tehát itt kopogott a kapta és itt pengett-zöngött a gitár. Haj, haj, most csupa mosogatólé minden. Egy három-négy éves kis selyp gyerek a ciceronenk, elmondja hibátlanul bemagolt mondókáját: „Itt élt kérem Hans Sachs, a híres költő, ez volt a lakó, dolgozó, halottas szobája. A nemét nemzet kegyeletből szobrot emelt emlékezetének". Mégis csak halhatatlan ez a mi mesterségünk, a királyokéval egyenlő. Kinek emelnek szobrot? Királyoknak és költőknek. Illő volna hát, hogy jobban megbecsüljék egymást. Tíz pfenniget csúsztattam a kis csizmadiarajkó markába, mert más nem hirdetheti ilyen édes büszkeséggel az öreg bőrkötős mester dicsőségét, csak egy céhbeli utódja.

Piros bajor menyecskék sütik a tormás virslit az ötszáz esztendős Bratwurstglöcklein alatt. Magyarok, édes magyarok, ez ám az ősiséghez ragaszkodás. Miért nem puhítjuk ma is a húst nyergünk alatt? Miért nem részegedünk kabola-tejtől? Örök Isten a mennyekben, hiszen ősi hagyományainkból csak  egy  ragadt  hozzánk  iker hatalommal:  hátrafelé való 
előremenésünk. Támasszunk fel még hozzá kettőt-hármat, mindjárt döbögőbb lesz melletverő büszkeségünk. Olyan jó kedvem van így bolond pillanatokban, hogy majd sírva fakadok.

Megyünk vissza, kelet felé . . .

Münchent tűztük ki legközelebbi táborszállásunknak. Gyönyörű piros alkonyatba futott be vonatunk. Kékes ködfátyol-ruhában erdők rémlettek el mögöttünk; olyan volt a világ, mint egy álomra hajló fiatal asszony.

Hans Sachs emlékmű, Nürnberg

A vonaton véletlenül kezembe akadt egy müncheni lap, amely a nem régiben történt Zeppelin-balesettel foglalkozva, érdekes összehasonlítást vesz át egy párisi reggeli lapból a La Patrie és a Zeppelin léghajójának tönkremenéséről. Tulajdonképen a francia újságíró nemzeti érzésének keserűen komoly kilobbanása az egész, de jellemzi a gyermekes, könnyű lelkű franciák felfogásával szemben az összetartó, komoly németséget. A La Patrie-t egy téli vihar kiragadta a francia katonák kezéből, beverte a végtelen óceánra, nyoma veszett. Párisban, a boulevardokon, egy ideig kritizálják az esetet s kereken elítélik a katonákat, a tiszteket. Azután pár nap múlva, egy Monté Carlo-beli gyilkosság eltemeti az egész nemzeti ügyet. Milyen másképen viseli most magát a germánság! Mikor megtudják, hogy a Zeppelin új korszakot nyitó léghajója fölrobbant: a lapok gyászkeretben jelennek meg, a zászlókat félárbocra bocsátják, mintha valami nagy halottja volna a nemzetnek; az asszonyok babonás sejtelemmel keresztet vetnek magokra, öreg katonák, akik látták a hajó elporladását, sírva fakadnak. Vilmos császár maga szép levéllel vigasztalja a megtört öreg Zeppelint s Németország huszonnégy óra alatt kétmilló márkát gyűjt új léghajóra. Párisban kikacagták azt az egy szál embert, aki gyűjtésre gondolt a La Patrie eltűntekor. A párisi lap most méltán dörzsölheti hazájának orra alá a németek páratlan összetartását.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (8)

XIII.

Alfred de Musset síremléke a pere
Lachaise-ben

Nem vagyok babonás, de a képzeletem olyan ördögi, hogy mozgó árnyékban kísértő alakot, lámpafénynél pattogó fekete koboldokat, holdvilágos éjszakán ezüst esőhullást, kis névtelen neszben orgyilkos tőr szisszenését dobja be feszült érzékeim tavába. Rémes mesék, rejtelmes színdarabok ráfeküsznek lelkemre napokig, mint a lidércnyomás. Egy pénteki napom Párisban is a rejtelmek és borzongások napja volt.

Már délután találkoztam egy üres halotti kocsival; század katonaság marsolt utána díszben, két koszorút és díszlövésre szánt patronokat vittek harcát megharcolt bajtársuknak. Milyen szomorú Párisban az ilyen halotti menet, jaj annak, akit Páris temet el!  Vagy örökké  háborgatják a hálás utódok, vagy kitörlik  emlékezetükből  nevét  még  az angyalok is.
Estefelé Aladárt megszállta a versírási szent őrület; rám parancsolt, hogy egy órahosszáig ne merjem háborgatni. Jó. Kimentem a luxemburgi kertbe. Téveteg ösztönöm besodort egészen ultima Thule-ig; oda, hol sűrűn összehajló lombok alatt szerelmes párok tapadnak egymáshoz mindentfelejtő boldogsággal. Kiválasztottam egy magános, elhagyott padot s hanyatt terűlve rá merengettem, feloszolva a sötétszürke Csöndességben. Az Alkonyat világotbeborító szárnyú madara szállt, szállt alá, reánk, a lombokra, a Városra. Már abban az édességes magamfelejtkezésben ringatóztam, mikor nincs gondolatom, nincs határozott öntudatom, csak az ösztönöm él homályos életet... egyszerre fütty, sípszó jajdul föl kétfelől s két paprikanadrágos katona bukkan rám, meg egy öreg, Flambeau-forma őrmester. Elkezdenek beszélni, integetni, mutogatni; nem értettem semmit, csak tudtam, hogy mennem kell. Közrefogtak és kísértek katonásan. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam: a katonaság razziát tart s most engemet is megcsíptek az apacheokkal. Óh, én büntetlen előéletem, kiálts vétót e kimosott katonafülekbe ! Szerettem volna igazolni magamat, de gyermekes ijedtemben sehogysem jutott eszembe a „katona" szó franciául. Valami rettenetes képzettársulással emlékezetembe ront egyszer Napóleon és a Grand Armée katonás képzete s elkezdtem hebegni: „Pardon, monsieur Grand Armée, j'oublie, quelle direction est la porté..." A többi nem tudott kijönni belőlem. A katonák beszéltek, én hallgattam, de mentünk mindaketten. Sötét volt, a luxemburgi kert lélektelen. Lelkem előtt gyűjtő fogház, rongyalakok, lobogó gyertyák és rendőrkardok szegdelik a levegőt. Nekem ugyan megesett. Egyszer csak arra ocsúdok fel réműltömböl, hogy kint vagyok a kapun, előttem az Odeon, hátam megett senki. A katonák elmaradtak. Udvariasságból kikísérik az elfelejtkezett barbárokat, hogy be ne zárják őket éjszakára. Röstellettem mucsai voltomat. Ha megtudnák, hogy okleveles tanár vagyok! Csak el ne árúlt volna már a pápaszemem. Tisztán hallottam, hogy a luxemburgi szobrok halk kacagással kacagtak utánam.

Az egy óra letelt, bezörgettem Aladárhoz. A vers már kész volt, bepólyázva hevert, mint a ma született gyerek; a fiúk épen dédelgették a körülményekhez képest jó kondícióban levő szülőt. Én kettőt-hármat ikrezek, ha rám süt a nap, Aladár beéri eggyel. A Szajnát énekelte az új vers, sötéten, komoran, titokzatos forrongással. Arra lelkesíti nagy társam ezt a piszkos folyamot, hogy ömöljön bele az ő rémséges szívébe, szorítsa ki belőle a Tiszát és mossa át mocsaras magyarságát világvárosias franciává. A hideg verejték gyöngyözött rólam. Ez az ember vagy őrült, vagy romantikus; kész volna keresztülbocsátani magán a Szajnát minden szennyével, minden pöffedt halottjával, csakhogy kulturabbá öblögesse kárhozatos vérét. Legyen neki az ő kívánsága szerint.

Ez a vers, a fekete-borzalmas Szajna révén, rejtelmes képeket vert föl képzeletünkben. Aladár egy erdélyországi rémhistóriát regélt el izgató zöngésű hangján; bezárt és tetten kapott szerelmesekről, vértivó oláh hangokról, fejszéről, pislogó mécsesről, vasdorongokról volt benne szó. A hideg szelíden rázott bennünket. Mécsesünk halványan pislogott, mint Brutusé a Caesar szellemének jelenésekor; kis hotelszobánk reves bútorai babonásán meg-megpattantak . .. kint, a szűk udvaron, ébredező denevérek kezdettek visongani. Hogy teljes legyen a Balzaci rejtelmekkel csodás diáktanya: valahonnan, a földből vagy az ágy alól, csak előterem egy roppant ordas macska; felugrik az Aladár ágyára, villódzó zöld rémszemét belekapcsolja szemünkbe s néz. Ha ez nem valami elátkozott lélek: nincs isten a Szent István bazilikának a szentélyében sem. Tőrös bot volt éppen  a kezemben, kirántom a gyilkot, hogy beledöfjem a kandúralakot öltött boszorkányba — a fiúk rám ordítanak, megkapják kezemet, dermedten szétnézünk: a zöld macska nincs sehol. Elnyelte a föld. Valamelyikőnknek vacogni kezd a foga. Iszonyatos csend. A szemközti folyosó börtönablakából titokzatos fény villan át szobánkba. S egyszerre, mint a kárhozat poklában égő lélek jajongó siralma, fölzokog leírhatatlan babonássággal az udvarunkbeli háborodott ismeretlen hármas rémkiáltása : Máji, Máji, Máji. .. Tovább nincs isten, aki szobánkban tartson bennünket. Ilyen rémületet még nem éltem át debreceni lelkemmel. Égő lámpával kíbotorkálunk a hosszú, vaksötét folyosón; fúladozva dobbanunk az utcára. Odakint csillagos az ég, hűs a levegő; zaj, kiabálás, lámpafény, élet! Hála istennek, idekint már emberek is vannak.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (4)

V.

Bd. Clichy

Másnap már, álmos, fáradt fővel, szürkén látó szemmel megkezdődött a csiszolás. Nagy, bárdolatlan vaskövek lökődtek a Világ műhelyébe, formátlanságukból ki kell alakítani őket, durva szögleteiknek eleven vonalat kell adni, kristályosodniuk kell, hogy az élet fénye sugártörésekkel ragyogásba hozza őket. Hátha még kapósak is lesznek valaha?
A vágtató automobilról először csak elsuhanó képzavar minden, a Louvre hatalmas udvara, a Concordia-tér, az Elysiumi mezők, az Etoile-tér, amelyből tizenkét küllő-út sugárzik szélyel. Vezető két társunk beszél, magasztal, gáncsol, mutogat; bolondság volna hallgatni rájok, mert úgysem a más szemével nézem a dolgokat. Először az Opera-tér bábeli kocsizűrzavara, embertorlata lepett meg. Ez már Páris, az embersűrűs, gigászi vadon, ahogy Ady Endre mondta. Egy iszonyatos szívnek érzem a dörömbölését, lüktetését, mintha Európa testéből minden vér ide rohanna össze s innen rohanna szét.

Még július 14-ike mindenfelé, egy hétig szakadatlan. Sodor bennünket az áradat a Montmartre rengetegébe. Ott a tobogán, a párisiak kedves játékbolondsága. Mozgó dobogó ragadja fölfelé a sikongó lányokat, hogy azután három-négy emelet magasságból lesiklózzanak egy meredek csatornán. Aladár feláldozta magyar büszkeségét és me-hurcoltatta magát a tobogánon; mikor lepottyant a végállomáson, egy zsákkal együtt, senkisem mondta volna róla, hogy állami tanár. Csábítottak engemet is, de még ekkor zöld voltam, konok a debreceni portól, nem mentem, sőt méltatlankodtam: mit! Sámson szerzője a tobogánon ? Azóta, bezzeg, sok mindent bejártam, megéltem.

A Clichy-boulevard tele komédiákkal, mulatókkal. Egyik helyt a Pokol-Mennyország, óriási két száj, amely benyeli a pénzes halandókat; Lucifer és Szent Péter a kapus. Másik helyt halotti gyásszal bevont kapu előtt halotti szolga áll; odabent, síri zöldfényű gyertyák mellett, fekete koporsókon lovagolva isszák az élet poharát halállal mókázó emberek. Amott forog a Vörös Malom vörös vitorlája! Biborszín lámpások csillagozzák vitorlája szárnyát, úgy pislog bele az éjszakába, mint egy forgó nagy Ördögszem. Köröskörül az élet zúg, kacag, vihorász; cseng az arany, cseng az arany és hull a vér. Aki nem érti Ady költészetét, jöjjön ide, megérti. Páris, Báj, Mámor, Asszony: ez az új idők költőjének négybe szakadt múzsája; de itt találkozik, civakodik és lelkesül mind a négy. Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen kizökkenjek magamból; huszonnégy óra sincs — és párisi vagyok. Kívül még komor, konok, paraszt, de belül már forrongó, ujjongó úr. Paris az a város, ahol senki nem idegen. A szabadság, a művészet, a könnyelműség testvérekké avatja a négereket a japánokkal, az oroszokat a törökökkel, a magyarokat a zuávokkal. Kicsiben meg van az egy akol, egy pásztor. Akinek pénze van és örülni tud, azt szereti Páris. Akinek pénze nincs és mégis örül: még jobban szereti Páris. Minket még jobban szeretett.

Toulouse Lautrec: Moulin Rouge

Este bementünk a Moulin Rouge-ba. Valami revuet adtak, amelyben szellemesen kigúnyolják Zolát, Richepint, a rendőrséget, a nők választójogát. Mind a négy forrón aktuális téma. A kiállítás pazar, ragyogó, tündéri, vakmerő; egyik színben tiszta meztelen lány alakította a Sphynxet, egy oszlop talapzatán. Legjobban megragadott egy sajátságos táncdráma: feketeruhás munkás és feketeruhás utcalány játszotta. A lány piros rózsát fog a szájában és odaadja testét a durva hímnek; az kiéli és eldobja magától. Férfi sorsa, asszony sorsa:  az élet  nagy kettőse volt ez, az örök szerelem-tánc, a danse macabre, amit járunk valahányan, keservesen és kacagón. Miért fáj hát az élet? Mert az fáj bennünk, bizonyos. Azért fáj talán, hogy parányi formák vagyunk neki, mi emberek, és nem fér bennünk, egyre zörömböl-dörömböl, kótog, lármáz, míg tíz, húsz, harminc vagy hetven esztendő alatt kiszabadul belőlünk. Miért nem szabott bennünket nagyobbra az irgalmatlan Mester? Vagy miért nem osztott belénk annyi életet, csak kölyökéletet, aki megférne bennünk, nem zsugorogna, nem fájna s nem akaróznék ki örökké? Miért? Miért? Kérdeni sem jó; hiszen ha a csillagképeket jel összetudnánk rakni, azokból is ilyen szavak villannának elő: Miért? Miért?

Lassankint, napok múlva, hetek múlva, kezd kibontakozni előttünk Páris, a világ királynője. Vagy másképen Zola nyelvén, az a hatalmas üst, melyben a jövendő forr s melynek tüzét tudósok és művészek folyton szítják, folyton táplálják. Roppant tarka anyaga van; hiszen szállója a világnak. Az utcán, a Sorbonne mellett, a felszedett burkolat fakockáiból zajos gyermekek barrikádot és körbástyát raknak, azután pokoli ordítozással összebombázzák. Eszembe jut a kis képről a nagy kép: a forradalom. Danton, Marat, Robespierre unokái ezek a kis feketeruhás gaminek. — A Szent Mihály-úton, kávéházak előtt szokott estente föltűnni a Quartier Latin vándor epikusa, aki Pasteur költőjének mondja magát, mert veszettségből Pasteurék gyógyították ki félig s hálából a bolond szerencsétlen hátára varrta nevét; ott hordja, mint szamár a keresztet. Arca fekete festékkel ki van mázolva, mint a magyar regősöké; azt szokta hajtogatni: „Büszke az anyám, hogy engem szülhetett". Szegény anyja, ha tudta volna! Dehogy szülte, dehogy szülte volna. Költő és veszettség — hm. Nem is olyan halálosan komikus. Ma nem bitang, hanem veszett a nevünk. — A Tuileriák kertjében  egy  pápaszemes,  iszákos,   gacsos, rozsdáshangú isten bogarát szokták bámulni. Páris proletár verebeit magához kaparta, elnevezte őket és idomítja, eteti cézári gőggel. Ha elkiáltja magát: Madamoiselle Clara! rögtön kezére repül egy kis nőstény veréb s elveszi a kenyérmorzsát belőle. Egy bátor, okos nagy verebet Monsieur Garibaldinak keresztelt; akárhogy ijeszti, ez nem fél; de ha azt ordítja neki: Aux armes! Fegyverre! akkor Garibaldi, mint a kilőtt golyó suhan föl a levegőbe. Egy kis betyár verebet pedig Monsieur Kujon-nak nevezett el a vén Páris rossza. — A Pont des Arts-on tébolyog az antisemitismusnak egy néma rajongója; iratokat árúl, hogy verjük ki a zsidókat Párisból. Fekete kabátján fehér kereszt ragyog, az üdvhadseregéből való, Páris neveti. Páris mindent nevet; nevetett a forradalomban is, mikor egy-egy márkiznak szép szőke feje lehullt. 

Egy esti sétánkon keserves meglepetést vágott fejünkhöz a véletlen. Valami hazája vesztett vén zsidó meghallotta magyar beszédünket, ránk kiáltott: „Gazemberek a magyarok!" Elhült az egész társaság. Rettentő Aladár loholt a bolygó héber nyomán, valami sötét zugban le akarta ütni. De nem nyúlt hozzá, csak szidta, gyalázta cipőszakadtáig. Engem érdekelt a kifejlés, de a vén Shylock egyszer eltűnt. Shakespeare-nek egy keserves átka forgott fejemben: „Dögvész szakadjon szélhűdött pofádra!" 

Páris leánya kecses és szelíd, számító, furfangos. Kékszínű Trilby-kabarjában lebegve lépked, tollas kalapja csak úgy reng fölötte. Ki van festve az arca, a szeme, a szája. Baja Mihálynak, esős estén, egy ilyen kis kokott felajánlotta esernyőjét. Mihály szívesen fogadta s alábujt. (Az esernyőnek, tudniillik.) Mennek, rnendegélnek; a lány fecseg, Mihály hallgat, mosolyog: trés bien ! Megérkeznek hazáig, a kapunál Mihály megköszöni a szívességet és faképnél hagyja Ámor szegény katonácskáját. Annak leesett az álla s mondott valamit franciául. Azután ment, új vadat verni.

A várost   magát   fiatalabbnak,   fehérebbnek   képzeltem.

Az első napokban feketén, komoran nehezült rám. Nem láttam még ekkor a fáktól az erdőt. De a lelkét már akkor is éreztem. A Szajnája gyilkos folyó, de elringatója a megfáradottaknak. Szenet és holttesteket görget a kikötőbe, ahogy Verlaine mondja. A Pantheon a jövő századok tudósát vetette képzeletembe: roppant dombos fej, óriás koponya és kis, zömök test. Mire megvénül az Ember, ilyen lesz; elkopik a keze, lába, csenevész a gerince, mellkasa, csak feje nagy, csak homloka boltozatos; ing-lóg a nyomorult nyakon, mint óriás tök az indáján. Az Eiffel-toronyból lenéztem a nagy Bábelre, olyan kedves volt az egész, mint egy óriás játékszere. Óh, Paris! Te rettenetes Malom! A világ minden művésze, tehetsége beléd ömlik; te elnyeled óriási, ásító száddal Európa legszebb termését, századról, századra; összeőrlöd a csontokat, a húst, az agyvelőt s ez az összemorzsolt tömeg mint valami piros lángliszt ömlik ki tartóidba, ahonnan éhes kis országok népei szedik zsákjukba, sütik meg és eszik lelkűknek ".édes vagy keserű táplálékául. Paris, te roppant Vörös Malom! Világhatárig morajló zúgásodat meghallottam én is remete házamban,, felkötöttem sarumat, felöveztem vágyódásaim szárnyát és eljöttem hozzád. Boszorkányos gyorsasággal forgó köveid megszédítenek, rohanó gépszíjjaid elsodrással fenyegetnek; a vaskezű nagy Molnár kutató szemével belémlát és kinyújtja rám polip-ujjait, hogy belevágjon a Világ malmának garatjába. Egyéniségem ijedten röpköd körültem, mint egy halálra rémült madár; lábaim legyökereznek és szememre a harsogó életnek szürkésfekete fátyola hull . . . Nem tudom már, mi történik velem; elvakít az óriás kerekek forgása, megsiketít az őrlőkövek pokoli harsogása, elernyedten vonaglok a vörös molnár kezében — s hazámra, termő talajomra gondolok. Ha már kovásza leszek a Világ kenyerének, te vedd piciny hasznomat, messzeség ködébe veszett piciny, de édes hazám!


VI.

Rodin: Panseur

A Bernardin hotelben ütöttünk sátort, a Quartier Latin közepén. Ez a hotel furcsa, sőt romantikus kis szálló volt. Udvara annyi, mint egy kéménykürtő ; folyosói sötétebbek, minta kibérelt lelkiismeret; lakói: kiismerhetetlen urak, bohémek, macskák és denevérek. Volt azonkívül egy paralitikus őrültje is, aki szomorú délutánokon kísérteties üvöltéssel jajgatta el érthetetlen Mene-Tekel-Fareszét: „Máji, Máji, Máji!" Ki tudja, milyen tragédiának három felvonását jelenti ez a hármas jaj ? Nekem roppant tetszett a környezet; fantáziám kékes lángját serényül lobogtatta. Ilyen helyen könnyű verset írni.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (3)

III.

Az Arlberg havasai közt, mesébe való völgy ölében vágtat velünk a vas Behemót. Alattunk mélyen egy égszínkék patak táncolja fiatalsága táncát, hófehér habgyöngyöket öltözve magára. Hosszú, hosszú alagutakon dübörgünk, csattogunk átal; Svájc kapuja ivellik fölöttünk, a nagy pallérnak, a Természetnek osztályozhatatlan stílusú alkotása. A röpülés megint vitára ajzotta két társam nyelvét; német módra határvonalat húztak trágárság és pikantéria, tanárság és papi hivatal közt. Ide már egy ugrás volt nekik a Biblia. Nekimentek ennek a nagy Könyvnek és elkezdték forgatni, zilálni leveleit, mint az olvasni nem tudó gyermek Petőfi költeményes kötetét. Megbízható-e a Biblia régiségtani szempontból? Ez volt a kérdés. That is the question.
Mihály pap: A biblia, öhö, nemcsak a világteremtésről ad tiszta és megbízható képet, kérlek alásan, hanem az Ararát hegy magasságából a vízözön függőleges nagyságát is ki lehet számítani, akinek csöpp esze és húsz ujja van! (Fölteszi cvikkerét.)
Aladár tanár (leveszi cvikkerét): Lássuk csak, lássuk csak. Ez képtelenség. Ki írta a bibliát? Állítólag az evangélisták. Kik voltak az evangélisták? Együgyű halászok, vámpénzszedők satöbbi. Tanultak ezek az emberek geographiát, földméréstant, gömbháromszögtant, vagy csak planimetriát is? Szó sincs róla. Na már most, aki nem tanult valamit, nem is tudhatja azt, amit nem tanult. Ugy-e bár? Ergo, képtelenség, hogy ezek a halász, madarász, kanász emberek csak sejthették volna is az Ararát hegy tényleges, (erősen ismétli még egyszer) tényleges magasságát!
Mihály pap (mérges, eszébe jut egy professzorának a tanítása): Kérlek alásan, ez nem keresztyéni beszéd! A biblia 
fölötte áll minden kicsinyes kritikának. A biblia isteni kijelentésen alapuló könyv s mint ilyen, szent. Azért tehát az Ararátnak, mégha tényleg nem olyan magas volna is, mint amilyennek a biblia mondja, olyan magasnak kellett lennie, mint az írásban áll. Ámen.
Aladár tanár: Lássuk csak. Ez mese. A földrétegből lehet az özönvíz magasságához vetni, de az Ararátnak semmi köze...
Mihály pap (dühös): Eh, az Ararátnak igenis van köze!
Aladár: Nincs köze!
Mihály: Van köze ! Azt a kutya szentséges mivoltát a...
Aladár (kacag): Hahhaha!
Mihály (mérgében sír és kezdi elől a bizonyítását).

Jó, hogy ekkorára delet mutatott a nap s megérkeztünk Bregenzbe. Az egész kis város fel van lobogózva; ünnepet ülő dalárok dobszó mellett marsolnak a forró utcákon. A bódeni tó partján mozsárágyúk dörögnek; szentül meg vagyunk győződve, hogy a mi tiszteletünkre. A haragos zöldszínű tó, a zászlós gályák, az emberektől nyüzsgő móló, a távol kékjébe vesző hegyek sebesült lelkű Baja Mihályt is megvigasztalják; jól lakik és versbe kezd egy hajó faránál; egy hétig dolgozott rajta, de máig sem fejezte be, mert a Bódén szóra nern lelt magyar rímet; ajánlottam neki az „ódon" jelzőt, de udvariasságból el kellett volna ferdíteni a Bódennel való összecsengésért: óden-nek, ezt pedig Mihály pap sem bírja ki.
A „Karl König" begyesen hasította a színes hullámokat, vitt bennünket Constanz felé. A Noé bárkája nem volt gazdagabb szállítmányban, mint ez a hajó. Emberek, állatok és emberállatok boldog vegyűlésben hencseregtek rajta. Nem rossz szemű író az, aki minden emberben állatot lát. Csakugyan vannak lófejű, kutyafejű, majomfejű férfiak és macskafejű, jércefejű, disznófejű asszonyok. Aladár olyan volt, mint egy rettenetes, villódzó szemű kandúr; Mihályt kövér tokás hízónak láttam s olyan furcsa volt szimatoló orrán a szemüveg! Árnyékomat a nap a hajófedélzetre vetette; nézem, nézem, hát olyan szomorú kutyafejem van, mint annak a rendje. Az egész hajó tele van színes, szürke és fekete ruhákba öltöztetett állatokkal! Jönnek, mennek, kávét isznak, szivaroznak és nevetgélnek. Olyan kedvem kerekedett, hogy majd elkezdtem — isten bocsáss — ugatni és csóváltam volna azt, ami nincs.

Ott állt a vízen a Zeppelin léghajójának sajátságos fészke. Istenem, aki megtanít bennünket repülni, az lesz a mi második Apánk. Nekünk a teremtővel szárnyatlan kötésünk van, talán valamelyik arkangyal féltette tőlünk hatalmát, azért kopasztottak meg evezőnktől. És mit csinál a kijátszott csúszó-mászó ember? Addig fúr-farag, töri-marja az öklét, a fejét, míg egyszer csak nyélbe üti a repülő-gépet. Azt mondják, már Zeppelin meg is csinálta, csak még nem tud vele bánni. A bicikli milyen tökéletes szer, mégis órákba kerül, míg meg tudjuk ülni. Hát még a levegő hajója! Mennyi izgalom, mennyi újság, mennyi meglepetés vár ránk odafent, a felhők alatt! Lehet, hogy érzéseinknek súlypontja váratlanul átesik máshová; idegrendszerünk finomabb összeköttetésekkel végzi munkáját; másnak látjuk a földet, az eget; másképen félünk, másképen szeretünk. Hiszen a rögtől elszakadásban már egy föltételezett magasabbrendű élet lappang; a tizenkilencedik század embere felhőkarcoló palotákban lakik, a huszadiké a felhők fölébe kerül. Míg az ős ember ott él-hal a porban. Vájjon mi lesz a végső tökéletességünk? Ezt, ezt szeretném megálmodni a titkok nyílásának éjszakáján. Mert én Petőfi sóhajtását visszájára sóhajtom : Mért nem születtem ezer évvel később ?

A nagy vizek bölcseségre tanítják az embert. A bódeni tavon tettem meg a fiúknak egyre szilárdúlóbb vallomásomat, hitemet,  hogy a legaltruistább   korszakoknak is Egyének az istenei. Az életnek nincs semmi  értelme, az bizonyos;  mert magunkon kívül nem tudunk felfogni semmit. Vakok, süketek-ostobák, szárnyatlanok vagyunk, bizonyos percekre fölhúzott gépek; ha lejárt a szerkezetünk, végünk van. A tömegek ezt nem tudják, nem is hiszik; élnek az életért, a császárért, az istenért.  De vannak látásra teremtett lelkek, akik megértik a mi szomorú végzetünket s ez a sötét tudás emberfölöttiekké hatalmasítja őket. Nem életért, nem császárért,  nem istenért élnek, hanem a tagadásért; azért a kis ellentmondásért, hogy pillanatra   meghazudtolják   a   legegyszerűbb,   legegyetlenebb igazságot: Por és hamu vagyunk. Ők, haláltudattal a szívükben, megindulnak a halhatatlanságra. Jól tudják, hogy el kell múlniok és nem akarnak elmúlni.  Ez az, amit én tragikumnak hiszek. Minden nagy Egyén határtalan szomorúságot visz magában. Olyanok, mint a vasszobrok volnának, ha egyszer megindulnának talapzatukról. Lehetetlen, hogy csordultig ne legyen szívök gúnnyal: a hatalmas kakasviadalok, békakirályságok láttára. Szomorúságuk lassanként fölébe emeli őket az átlagembereknek és érzik formátalan nagyságukat. Ez a lángész gőgje, melynél keserűbb gőg nincs. Minden tudás: egy jajkiáltás, egy szívrándulás. Ha ők tudják a legnagyobbat, a semmiségünket, milyen kín lehet az életük. A tömeg rendesen tanácstalanul áll velők szemben; bámulja, nem érti és gyűlöli őket, mert nyugtalanítók. Elszigetelődnek és  akaratlanul is vezetnek; mert az emberállatban ösztönszerű az előrehaladás, legelői pedig mindig a legsietőbbek állnak s ezek az Egyének hétmértföldes  léptűek. Mi a hasznuk  emberi  szempontból ? A  siettetés, a serkentés.  Egyébként  ők  is  tollatlan  kétlábú állatok.

Constanzban megint gőzösre szálltunk. Itt láttam egy érdekes bot-embert, aki úgy dolgozott a botjával, mint a bogár a csápjával. Csápolt is vele  összevissza, kedélyesen, bolondul, szakadatlan. Botján nyújtotta át a jegyet a kalauznak, botjával tette be az ajtót, vette le kalapját, bökte meg előtte ülő hitvestársát, hogy rá figyeljen ; botjával kormányozta fiát, vette ki zsebkendőjét, törülte meg orrát. Végül szájába fogta a botot és szívta, mint a szivart. Mindezt ingyen lehetett látni.

Schaffhausent nem felejtem el, míg élek. Itt értettem meg a Heine csodálatos költészetét. Holdvilágos éjszaka loholtunk kifelé a Rajna vízeséséhez. Ott vágtatott mellettünk, utcák során, házak lábjánál, udvarokon keresztül a legromantikusabb folyó. Nem nagy fantázia kell hozzá, hogy az ember sellőket lásson táncoló hullámaiban. A város végén egyet kanyarodik és lerohan a mélybe. Mint a népvándorlás zuhataga, omlott, harsogott alá, előre a félelmetes Rajna. Valamikor egész sziklagát vetett sarkat elébe; ezt átmarta, áttörte, legörgette, úgy, hogy csak két konok óriás kő maradt a talpán. Ezek még állanak sokáig, dacosan; vágja, paskolja őket a. bőgő áradat, olthatatlan haraggal. Fent az ormon fekete varkastély áll, csak az ablakai piroslanak Heinei rejtelmességgel. A teli hold ezüstösre fátyoloz minden kiemelkedőt és vak gyászba merít minden mélységet. Fény és árnyék soha nem sejtett harmóniában olvad össze. Én nem tudom, mi lelt ma engem, hogy olyan bús vagyok... Valami régi rege cseng vissza, amit nem tudok kivetni az eszemből. Heine, Loreley, aranyhaj, ezüst hárfa, babonás hangok — csupa romantika körültem minden! Aladár ver föl mély álmaimból duruzsoló hangjával:
— Vajjon hány lóerejű esése van itt a víznek?
Szép a Rajna, de még szebb a kis Brast Klárika. Istenem, hát már itt végig kell élnünk a Goethe, Heine világát? Koszorút a fejemre, tirsust a kezembe, evoe Bacche ! hiszen még fiatal vagyok ! Az Oroszlán fogadó remek hely, de mit érne Klárika nélkül ? Bugyelláris pénz nélkül, rózsafa virág nélkül.
Óh, ti debreceni lányok, nem is képzelitek, mi az a keresetlen báj, kacagó üdeség, bogárszem, kárhozatba vivő karok és rendek! Svájc nevetett ránk egészséges bubájával. Klárika jött, Klárika ment, jókedvünk jött, bánatunk ment. Aladár, az ős Kaján, dürrögött, mint a fajdkakas. Baja Misi elfelejtette Máté evangéliumát, el a tíz parancsolatot és koszorúba fonódtak karjai. Én átkoztam az őseimet, hogy ilyen messziről szépnek teremtettek s egyengettem rokkant derekamat. Csodálatos forradalom támadt a lelkünkben, pedig szép leányt láttunk is, ettünk is már. De Klárika más volt, új volt, svájci volt, tizennyolc éves volt. Mit csinál három hím egy galambért! A poklok mélységes fenekére imádkoztuk egymást. Klárika fénylett, Klárika állott, mint Komárom vára. Búcsúzáskor összeölelgettük; meg is csókoltam egy gimnazista csókkal. Mindhárman verset írtunk hozzá, németet, rímeset, rémeset...

A kis Klárika szomorú volt, mikor búcsúzóra kezet fogtunk vele. De elmosolyodott, amint megérezte 30—30 centime-ünk lágy nyomását. Adieu, adieu!

IV.

Zürich, 1908

Zürichbe esős délután érkeztünk. A Limmat folyó partján ütöttünk tábort, a negyedik emeleten. Magasabb szempontokból tisztábban látjuk az életet, azért törekedtünk mindig magasra. Unalmunkban becsapódtunk egy cukrászboltba; Aladár, mint legjobb német, rendelt Strudelt. A kisasszony annyira megijedt tőlünk, vad keletiektől, hogy elejtette a tányért és sütemény helyett pálinkát hozott. Zöldet, sokat, tudom is én mit. Összenézünk: itt félreértés van a dologban. Megmutattuk ujjunk finom hegyével, hogy nekünk nem ilyen, hanem amolyan kell. A kisasszony bocsánatot kért és rétest adott. Mi cukrot kértünk és kezet adtunk neki. Mosolyogva bevallotta, hogy oroszoknak nézett bennünket, azért adott pálinkát. Majd elkáromkodtam magamat. Ránézek társaimra — Aladár az oka mindennek! Csakugyan, ez az ember vadregényes öltözetében, hatalmas nyakával, gordonka hangjával olyan, mint egy száműzött muszka baritonista. Eddig germán típusnak láttam, most az egész úton azt károgtam fülébe: Szláv!  Szláv!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (1908)

Nemrégiben megbántottam a sokat bántott, szegény Heine szellemét egy fordításommal, amelyben az Atyaisten lelkének ködalakját röpködtetem a vén Blocksberg fölött és vendéglő udvarán etetem a költőt magát. Hiteles híradások szerint Heine megfordult, sőt forgott sírjában, a párisi Montmartre-temetőben, a Moulin-Rouge mellett. Ez bántotta az én hirtelen jó szívemet s eltökéltem, hogy bocsánatot kérek a nagy romantikustól, elzarándokolok Párisba. Régóta kuporgatom gáborfilléreimet a nyugati nagy útra s ez a szerencsés véletlen töprengéseimet a tett merész sudarába szökkentette. Debrecen pora félig úgyis elhantolt már; parlagon hagyott lelkem úgy sóvárogta az Életet, mint a zsoltárbeli szarvas a szép híves patakot. Heine megbántott szelleme hívott, a rejtelmes, ismeretlen Páris csábított, homokos Debrecen taszított. Mennem kellett.

I.

Balsorsom megint erdélyi útitársamat akasztotta mellém trombitásnak. Én vagyok a hadsereg, Bodor Aladár teletüdős kürtösöm, aki sorompóknál és városi kapuknál középkori módra bejelenti megérkezésünket. Egy hatalmas zászló az egész ember, Magyarország hármas színével; az arca piros, a gallérja fehér (ha fehér), a köpönyege zöld. Nem szól egy szót sem, mégis tudja mindenki, hogy — oroszok vagyunk; mert Salzburgtól Párisig és vissza, muszkáknak néztek Aladár révén bennünket.

Budapesten találkoztunk; megetettünk, megitattunk, mint az okos alföldi paraszt nagy utak előtt. Óh, kedves Budapest, emlékezetes városom vagy te nekem. Benned voltam először szerelmes a tanítványom anyjába; benned arattam első irodalmi sikeremet; benned húztam ki három telet fűtetlen szobában; a te Váci-utcádon zörgött végig velem a mentők kocsija egy szép márciusi napon; neked adtam szűzi ifjúságomat s te tanári diplomát adtál érte cserébe. Azzal, amit odaadtam, mindent elvesztettem; ezzel, amit kaptam, semmit se nyertem. Emlékezetes városom vagy te nekem, Budapest.

A régi időkből, regék tavaszából kirémlett még egy pár pesti alak most is jövetelünkre. Láttam Titán Lacit, az őrült fűzfapoétát, akit az én humoros Pattantyús barátom Aischylosszal szokott összehasonlítani, hogy kicsaljon a nyomorulttól egy-egy koronát. Hozzánk csapódott Baja tiszteletes úr is, hogy százötven forintjával bizonyságot tegyen kultur voltáról. Ő lett harmadik társunk francia tudása révén. Mikor a Vasárnapi Újságtól fölvettem előre egy versem vérdíját, összeakadtam a kis pirosképű Crescens-szel is, aki harmadik Bokrétánkat megdicsérte a Pester Lloydban, Kernmagyaroknak magasztosítván bennünket. Biztatott, hogy váljak ki az ötös handabandából, mert rajtam csak kolonc a többi; az egyéniség magában nagy stb. Azt modtam neki: jó. Láttam az új Vörösmarty-szobrot; úgy el van dugva, mint én Debrecenbe. Vörösmarty csizmája nagy; gondolkoztam: miért? Ok nélkül nem faragták ilyennek a taliánok. Rájöttem, hogy a képzeletét próbálták vele szimbolizálni; ez a csizma hétmérföldest lépő csizma; Csongor és Tünde ebben született meg.

Este tanácsokkal látott el bennünket egy Párisban járt hajrá-magyar; különösen az asszonyokat illetőleg voltak megfogadható tanácsai. A budai  sváb Albekkert  tizenketten szidtuk egyszerre, mert németül gajdoltatott zengő ércembereivel és visszaszívta a tucat halpaprikást.

Unalmamban axiómákat faragtam: Az élet útja fölfelé visz, mert a végén mindannyian bukunk. A halál a legnagyobb gavallér: mindent végkielégít. Ha az angol a rideg ész, a francia a szépetkedvelés, a német a meditálás nemzete : akkor a magyart a bravúrok nemzetének lehetne mondani. Vagy nem tiszta bravúr az őshazából kiválás, az új hazaszerzés, a szentgalleni portyázás, Bizánc kapujának a döngetése, Hunyadi törökverése, az ősi alkotmány gavalléros eladása s ezer esztendőn át a magyaroknak Árpádtól Petőfi Sándorig jutása?. . .

A miniszterek útján zakatoltunk Bécs felé. Útközben kiszállottunk Pozsonyba. Ha félig német is ez a város, legalább kiemelkedett a porból, emeletes házai vannak. Engemet bosszant az alacsonyság, az egyszintre szabott sátortáborhely. Solness mesternek vagyok az inassa: tornyokat akarok rakni, míg kezem biztos és fejem ép. Ha le kell zuhanni a magasból, vígasztal az esésnek nagysága is. Pozsony tele van királyképekkel, erkélyekkel, lelencgyermekekkel és egy szál kitonban pattogó hetairákkal. Tehát lojális, németes, szabadszerelmű és modern város. Van gyönyörű Dunája, hatalmas romvára, Mária Terézia szobra és kedves ligetje. A Duna búvár Kundot, a vár régi királyi székhelyet, Mária Terézia a szegény Fadruszt, a liget pedig Reviczky Gyulát juttatta eszünkbe. Az emberek emlékezetét a természet őrzi meg legjobban. Állottunk az alatt a hatalmas nyárfa alatt, amelybe Reviczkynek egy kis verse van betáblázva. Vers, tábla, fa, minden egyszerű; milyen nagyot haladtunk azóta. Megdőlt a Reviczky híres mondása: .,A világ csak hangulat". Mert bizony nemcsak hangulat. Az élet: dráma, vagyis örök mozgás, örök cselekvés; minden élőnek járnia kell,  jár az óra,   jár az  emberek   szája,   ránk  jár az élet  rúdja, felettünk az idő eljár; járunk a szeretőnk ablaka alatt és járunk a temetőbe, ma még a magunk lábán, holnap a Szent Mihály lován. 

Aladárral együtt azon jártattuk az eszünket, hogy ma kell élnünk a magyar nyelv renesszánszát. Soha annyi új összetétel, annyi fogalomelváltozás, annyi törekvés színre és zeneiségre, sőt plaszticitásra, annyi tömörítés, annyi rejtett forrásból merítés, olyan tarkaság, zagyvaság, mint manapság, nem bolygatta a magyar csendet Kazinczyék óta. Ma nemóvatoskodunk, mint Reviczkyék ; a szavak ma szinte gránitkövekként döngetik ki a gondolatokat; máskor elsírják, mint a panaszos asszonyok, elkáromkodják, mint a bosszús katonák, ellehelik, mint a finom nők, vagy a fuvalom. Ma nem ember, akinek magacsinálta nyelve nincs. S ennél gyönyörűbb forradalmat nem ismerek; mert ez igazán az emberi lélek művészi forradalma.Felettünk ősi nyárfákat zúgatott a Bécs felől vágtató szél. Haj, magyarok, nekünk holnapra be kell vennünk Bécs várát! 

Élesre azt a szablyát, felporozni azt a gyújtócsövet, csizmaszárba azt a kést, lóvéknyának azt a sarkantyút, le a szemre azt a kucsmát, mert Bécs ellen megyünk. Vak Bottyán, Bezerédi, Béri Balog Ádám lelke zökkent belénk s a Rózsa vendéglő sivatag szobájában olyan harci látomásaink kerekedtek, hogy Aladár meg Miska összeverekedtek. De egy bús szalámi kibékítette őket. Mig ott csámcsogtak egy gyékényen, én a Rákóczi-kor szalonnát falatozó kurucait láttam bennök.

Mi sodor bennünket, magyarokat, örökké Nyugat felé ? Micsoda titkos áramlat visz bennünket is, három szürke porszemet, a szentgalleni magyarok útján? Kell lenni valami rejtélyes hatalomnak, amely az Ural vidékéről betaszít bennünket Európa gyomrába, szívébe, fejébe; s addig-addig nyom nyugat iránt, hogy egyszer az Atlanti óceánba hullunk. Nekem úgy rémlik, a Pusztának, meg a Városnak mindhalálig   való   viaskodása  ez. A puszta  megindul, mert feldélibábollik előtte a Város, a titokzatos, a tüneményes, a márvány; csalja, csalogatja, mint a világszép asszony a szegény pásztorfiút. Mindig előtte lebeg, de sohasem ölelheti át; s ebben a kárhozatos üdvösségben elszárad a délibábkergető. 

Kocsiforgalom az 1908-as Bécsben

Hiszen nekünk, magyaroknak, igazi nagy városunk nincs is, talán nem is lesz; ha valaha lesz, nem magyar lesz. Bécset nem vettük be, Bécs vett be bennünket. Mikor tizenkét órát eléltünk benne, láttuk, hogy Budapest ennek a császárvárosnak népszerű kiadása. A Dunapartot azonban Budapest mintázza Bécsnek, meg egész Európának. De hol van a magyar Ring, a magyar Szent István templom, az a tömérdek lovasszobor, amit a mi szégyenünkre Bécs tomboltat az utcáin? A Szent István templom olyanforma hatással szakadt a lelkemre, mint a Dante hármas költeménye. Misztikum, isteni félhomály, a határtalanságból átszűrődő zene, megfoghatatlan színek játéka, az égbe iramló gót oszlopok: elkábították az én szegény paraszt fejemet. Ha itt sincs Isten, hol az isten ?. . . Bodor Aladár keserű bugással üstökös-csillagozott velem végig a Ringen: soha, soha nem hódíthatjuk meg ezt a várost magunknak! Soha magyar szót nem ültethetünk a zöldlombos erkélyű Rathaus csarnokába, sem a Graben aszfaltjába, sem a Hoftheater színpadjára. Nekünk itt mindörökké végünk. Vajjon Bécs alatt portyázó Sándor Ferkóéknak jutott-e eszükbe a nagy vígalomkor, hogy néhány pápaszemes ivadékuk majd könnyezve keresi nyomdokukat kétszáz év múltán, a Burg alatt, meg odalent a nem magyar Dunaparton? Óh rettenetes Bécs, te sima udvarnok Wien, hányszor küldtél ránk gyászt, jégesőt és piros halált! Hányszor rengetted kezedben a nehezen haló magyar Hydra levágott százfejét! Mennyi átkot raktunk rád imetten, álomban — és mind hogy lepergett rólad! Mennyi aranyunkat,  verejtékünket   beseperted   hombárodba   háromszáz esztendő alatt! Dicsőség teneked, nagy Átkozott! Ha te nem ülnél a nyakunkon, ezóta a tunyaság ölt volna meg bennünket.

A bécsi Duna-parton

Az eget csöndesen síró fellegek feküdték átal. A szentelt víz bekergetett bennünket a komor Burg kapuja alá. Itt darvadoztunk, szegettszárnyú madarak, sokáig. Álmok játszottak velünk, Árpád és Háry János ivadékaival. Mi lenne, ha Bodor Aladárt császárrá ütné valami vak végezet? Először is a szemközt pózoló Mária Teréziát leszállítaná királyi talapzatáról, elküldené oda, ahonnan jött és Zrinyi Ilonát ültetné helyébe. Ez egy. Baja Miskát fölkenné a Szent István templom főpapjává; papoknak az istene úgyis mindegy, fő a földi megdicsőülés, az élet koronáinak általa. Én meg az udvari színház igazgatója lennék s mindig a magam darabjait játszatnám. Azután még őrületesebb szárnycsapásokkal vágtuk a de jó volna lehetetlent. A magyar ember a „ha" szóból született, én mindig úgy látom. Bizony, bizony föltételes mondat a mi egész létünk.

Végig loholtunk a nem szép Dunaparton. Annyira böcsméreltük, hogy a kegyetlen bécsi szél majd belehányt bennünket a Dunába. Aladár diadalútja megkezdődött; itt már káromkodva csodálták kihágás számba menő termetét. Magyar bakák német szolgálókat ölelgettek; a szívem repdesett örömében : mégis hódoltatunk! Éjjel bécsi szeletekről álmodtunk; a tiszteletes úr iszonyúan hortyogott tőle. Én szelíden oldalba döfögettem.

(Folytatjuk)

OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben (1906)

Oláh Gábor barangolásai * Barangolások Erdélyben címmel írta meg úti élményeit Oláh Gábor (1881–1942) debreceni költő-szépíró. A kötetet a kor legtermékenyebb kiadói vállalkozása, a Hoffmann és Kronovitz Nyomda bocsátotta ki 1906-ban. A Debreceni Egyetemi Könyvtárban őrzött példány igazi unikum – a címlapon a következő szerzői ajánlás olvasható: „Nagyrabecsült Dr. Ferenczi Zoltán úrnak tisztelettel.” Ferenczi Zoltán (1857–1927) neves irodalomtörténész, Petőfi-kutató volt, aki számos költőnk és írónk életrajzát írta meg.Oláh Gábort Erdélybe a hazai föld felfedezésének vágya vitte. Az erdélyi hegyekkel magasan szárnyaló lírai útirajzot adott. Utazása váratlanul szakadt félbe betegsége miatt. Debrecenből a nagyváradi gőzössel útra kelő költőt az erdélyiek mindenhol szíves vendégszeretettel fogadták. Kolozsvár, Erdély szíve, Mátyás városa. Költőnket ámulatba ejtette a főtéren álló Szent Mihály-templom égbetörő tornyaival és a Mátyásszobor, a magyar szellem egyik legkiválóbb alkotása. Tordán kirándult a híres sóbányába, leereszkedett a Mária Terézia korabeli, harangtölcsérré szélesedő tárnába. Gyalogtúrát tett a tordai hasadékba. Lenyűgözte ez a roppant kitátott óriási földszáj. Torockó különösen kedves volt az író szívének. A torockóiak élelmes népek, magyarok talpig. Néprajzi múzeumi ismertetőbe illő részletességgel írta le ruházatukat és háztartásukat. A Királyhágóról a Körös mesébe illő völgyét csodálta. Természetjárás közben fűtötte sorait a hazaszeretet, a táj iránt érzett mély érzelmi kötődés, de az emberi gyarlóság, mohó kapzsiság példájaként láttatta a verespataki természetromboló magatartást, ahol az aranybánya kopasz szikláját kirágta már az ember a sápadt aranyért.
A várlátogatás után forró láz kapta el poétánkat, mely meghiúsította további utazását. Debrecen felé zötykölődve a vonaton búsan elmélkedett, hogy útja éppen legérdekesebb pontján szakadt meg: „Bizonyosan így szakad félbe majd az életem is egy fontos pillanatában, a cél álom marad örökké. Az elérhetetlenért való küzdelem: az élet maga. Fáj, hogy töredék maradt erdélyi barangolásom.  * Juha Enikő (Debrecen, 2006. II. 22)


I.


Rekkenő melegben szálltam fel a Nagyvárad felé lihegő vonatra. Püspökladányig harmadmagammal szenvedtem egy fél kocsifülkében. Jó név ez, hogy „fülke", mert ez a fülke úgy át volt fűlve, hogy nyári komondornál lomhább nyelveléssel hevertem végig azt a rövid utat. Egyik útitársam pap volt és vehemens pártember; másik útitársam asszony, szelíd és alkalmazkodó. Az egyház férfia valami választásról beszélt, szentebb lelkesültséggel, mint Máté evangéliumáról. A magyar tipust sirató lélekkel láttam benne. Krisztustalan, mázsás szavakkal verte a gyalázat sarát az ellenpárt jelöltjének, in effigie, arcába; elmondta parasztnak, nevét helyesen leírni nem tudónak, ribanc népség kolompos szamarának, minden rossznak, semmi jónak. A bibliai olajos korsónak volt ez a derék ember párja: belőle a gyalázkodás nem tudott kifogyni. A szegény asszony — mint megbűvölt médium — elalélva itta, nyelte, fuldokolta az aranyszájból ömlő ostorozásnak zűrzavaros szótengerét. Én ismerem Kent gróf szókincsét, amellyel a pimasz Oszvaldot nyakonveregeti: „Gazember, semmirekellő, tányérnyaló, aljas hetvenkedő, silány, kócipor, három öltözékű, száz fontos, piszkos harisnyájú gaz kölyök, nyúllal bélelt, pofperből élődő, fajtalan tükörmászó, kotnyeles, felpiperézett bitang, háromszilvafás rabszolga, gaz-lator-koldus-gyáva-kerítő-keverék, rimától szakadt ipszilon, haszontalan betű" — azonban útitársam járt olyan iskolába, ha nem jobba, mint Kent gróf. Ha fejem égboltozatnyi, szemem rajta csillagmilliárdnyi: mind sarkig nyitottam volna bámulatomban, így csak egy ember tud még káromolni, kit megneveznem tiltja a szemérem. Óh Krisztus! most érzem már szenvedéseidnek krisztustalan temérdekségét: hiszen téged is pártember papok vittek a Golgotára!


Püspökladányon aztán kedves meglepetés hófehér galambja szállott szegény, meggyötrődött szívemre. Egy kocsiban utaztam Debrecentől egy fiatal szerelmespárral, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Most aztán összekerültünk. Együtt nyargaltunk Váradig. A szende, szép kis menyasszony álmos volt; én azzal mulattattam, hogy valamiképen a szántóvetőt búzakereszttel, az államférfiakat aranykereszttel, a megváltókat fakereszttel jutalmazza a bölcs végzet már Petőfi Sándor szerint is: azonképen a fiatalságnak rózsakeresztet tűzet a nyakába Hymennel és az örökké szíveket pároltató huncut kis Ámorral. Tetszett az okoskodásom mind a két félnek. Nekem pedig tetszett a mennyország félig nyitott kapuja előtt izgatottan álldogáló fiatalok édes-kedves zavarodottsága, amint szoktatgatják le egymást holmi apró-cseprő hibákról, hogy az élet beláthatatlan folyamán mentől kedvezőbb szelekkel úsztassák boldogságuk törékeny csolnakát az örök cél felé. . . Jaj istenem, milyen furcsa lesz, mikor majd én is vőlegényi minőségben váltok jegyet Kolozsvárra, vagy Rómába, vagy épen Parisba! Ah, ez szédít, mint a badacsonyi bor. . .

Nagyvárad, Kossuth utca az első villamossal

Nagyváradon elbúcsúztam a fiatal pártól. Ők kart karba öltve repültek tovább, mint a szerelem összeszokó gerlicéi. Engemet pedig egy két méteres ember várt az állomáson méteres karokkal. Aladin volt ő, a bűvös lámpású magyar, az ezeregyéjszakainak keletről magyar ugarra vetődött párja. Őt szemelte ki útitársamul a végzet, kit görögösen a halhatatlan istenek felett állónak hiszek. Aladin volt ő, a szép-szavú énekes; méreteiben néhai való Szent László királyunkkal versenyző; ötvenezer ember közül is egy pedagógus fejjel kitoronyló. Legendák keringenek testi és lelki nagyságáról. Trieszti ezredben kezdette szolgálni kétlelkű hazáját; de két hónap múlva elbocsátotta a hadügyminisztérium, mert képzeletet meghaladó profuntot fogyasztott és határtalan számú zubbonyt, nadrágot repesztett szét nem e világba való tagjain. A színházban, mikor ült, lepisszegték a háta megett ülők, hogy minek áll ? A kiskerítésü alföldi gazda összeteremtette, hogy nem sül ki a szeme bajuszos létire berenát mászni! Nagy volt ő, mint a rhodoszi Kolosszus. Ha úgy él, hogy szobrot érdemlőleg hal meg, sohasem gyűl össze annyi pénz, amennyiből természetes nagyságú ércalakja kitelnék. S e nagy emberben gyermeki lélek hancurozott. Vándor hegedős módjára barangolta a két hazát. Szerelemnek is szaggatta rózsáit. A vallomásoknál nem puszta sablonból, hanem célirányos kényszerűségből szokott térdre hullni, így egyenlítvén ki a közte és Közte levő merőleges tagozatbeli különbséget. Behatolt Madách misztériumába és Budapest kultuszminisztériumába, amott rejtett gondolatokat, emitt rejtett pedagógusi állásokat keresvén. Dalai komolyak, mint a magyar ember, lassan lépők, mint a magyar ember, hosszú életűek, mint a magyar ember. Nehezen szül, mert szívétől  jobbkezefejéig hosszú utat kell megtennie az embrió-gondolatnak, de szülöttei egészségesek, élnek, virulnak, sőt rabszolgák módjára jó pénzen el is adatnak.
Nyakunkba vettük aztán Szent László városát, köves Nagyváradot. Mindenfelé kinos feltűnést keltettünk. Az utcákon, mint gyönyörű színesen hullámzó áradat, esti korzóra gyűlt gömbölyű asszonyok, ruganyos járású leányok rajlottak. Víttunk heves, tüzes szemcsatákat. Szeretem az asszonyoknak ezt a galambszerű magok kelletését. Benne van ebben az egész rendeltetésök. A nő, akármit beszél is Ibsen, örök díja marad a férfi küzdelmének. Próbál önállóságot is, próbál egyéni pályafutást, de azért csak bokréta ő a hím kalapján. Mint Heine dalolja: 


Szép költemény a női test, 
a természet nagy albumába 
az Atyaisten írta be, 
ihletése pillanatában. 


Nekünk, férfiaknak, az az életünk, hogy könyv nélkül megtanuljuk ezt a nehéz, ötszörösen-hatszorosan rimelt költeményt. Sokan az első sornál tovább se jutnak; ezeket irgalmatlanul megbuktatja a szigorú pápaszemes magister: Sors úr. Sokan bemagolják szajkó módra, de nem értik; ezek vannak a legtöbben. Néhányan meg is értik s ezeknek kihull a hajók.


Bizony szép asszonyok dolgában Várad nem enged Debrecennek; szép házak dolgában meg le is veri. Van egy pár igen csinos, stilszerű palotája. Debrecenben még nem tudják: mi az a stil ? Az öreg cívisek pennaszárnak gondolják. Várad olyan, mint egy középkori magyar mente, melynek elavulhatatlan abaposztójára a huszadik század modern zsinórzatát, meander-díszítését kezdi varrni valami ügyes kéz. Utoljára majd nem látszik az ódon szövet a gazdag himzés-től, de azért az tartja az egészet. Debrecen pedig olyan, mint egy divatja múlt virágos szűr, amely unicum volt a maga korában; de a viselői nem viselték gondját, a szép liliomok lefoszladoztak, hófehér posztója mocskos hamuszürke lett a sok kézbeletörléstől s az egész remekmunkát megnehezítette a zsir. Várad utcáin már az új idők futkározó gillotinja, a villanyoskocsi is ugyancsak csengetődzik. Debrecenben még most is a „mezitlábos gőzös" köhög ki a nagyerdőig. [1906-ban; most már van villanyosa] Ez a két város mindig versenyzett egymással; ezidőszerint Várad fut elől egy jó hosszal. Csak egyben nem éri utói Debrecent : öreg kollégiumában, mely a magyarok életében van olyan fontos, mint a rómaiakéban a Capitólium.


Egy    könyvesboltban   megvettem    Ibsen "Brand"-ját, Aladin pedig Várad ,Útmutató"-ját, aztán a páratlan Káptalan-sort léptük meg. Épen 324 lépés ez a hosszú folyosó. Most kezdem érteni ennek a magyar közmondásnak az értelmét: „Nem káptalan az ember feje!" Meg lehetne még hosszabbítani, hogy a rideg angolok eljárjanak a csodájára. A káptalan temploma azért haragragerjesztően érdekes, mert a két tornya közt felháromszögellő tűzfalon undok kétfejűsasos címer dísztelenkedik. A derék váradiak le akarták már lopni, lőni, górálni, de a püspök urak nem engedték. Nemes istenbarátai ! Elődeitek a mohácsi csatában a magyar haza ellenségeivel ontatták tiszta piros véröket, — ti meg a haza ellenségeinek kedveskedtek ilyen időtmúlt bálványképeknek Isten házára szegezésével ? Szégyen reátok ! Nem érdemlitek meg azt a gondozatlan voltában is gyönyörű parkot, mely a káptalan sárga épületét, mint viruló menyecske a pergamentképű barátot, mosolyogva átöleli ... De hó ! mit beszélek ? Ép most olvasom, hogy a váradi káptalan kétfejü sassa lerepült a templom homlokzatáról ! Ha az egész Magyarország sorsát példázza: az idén nem veri el a jég a vetésünket! Add Uram, magyarok nagy Istene, hogy úgy legyen ! Én pedig visszavonom előbb elkiáltott kárhoztatásomat.


Hanem a váradi káptalan parkja mégis csak gondozatlan. Pedig kár meg nem becsülni a virágokat. A természetnek gyönyörű gondolatjai ők, Isten keze írta a föld porába. Vagy talán elvarázsolt leányok, akik a megváltó nagy szót várják, mikor a bűvölet lehull róluk s velünk egy életet élnek. Hiszen a virágok is éreznek: minden reggelre harmatot sírnak, mert éjszaka álmukban igazi leányok voltak megint. El tudnak pirulni, el tudnak sáppadni; szerények és büszkék, szemérmesek és kihívók. Leikök is van, mely túléli őket: elszálló édes illatuk. Vajjon az emberi lélek is nem hasonló-e ehhez a láthatatlan valósághoz? Gondolkozzatok csak, skeptikusok !

A Félix-fürdő

Püspökfürdőn él Európa csodája: a lótuszvirág. Egyiptom a hazája, a Nilus neveli : ki tudja, hogy került hozzánk ? Aladin barátom bűvös lámpájával kifürkészte ezt a titkot is; valami léha keleti tündér kóborgott hajdan e langyos tónál, bizonyosan szerelmes volt valamelyik páncélos váradi lovagba, zilált hajából ittas csók közben lehullt egy lótusz. Ez volna aztán a maiaknak ős Éva anyjok. Mint szép fehér tündérleányok, hallgatóznak, ringatóznak a víz színén ; nagy kerek zöld kötőjüket magok elé terítették s úgy hallgatják a vízibogarak zümmögését, meg a nyugati cigánybanda muzsikáját. Aladin párhuzamot vonva a lótusz és maga közt, rokonnak mondja vele magát. Őt is valami keleti tündér hagyta nálunk, mondja. Pedig tekintve germán kék szemét, vörösszőke haját és bajuszát, németesen lágy bariton orgánumát, inkább valami Minnesanger lehetett az őse, aki Eckart és Burgund balladáját pengette a váradi urak lakomáinál.


Füspökfürdőről Félixfürdőre gyalogoltunk. Ez nekem szebb. Úgy látszik, másnak is, mert itt sokkal többen nyaralnak. A gyógyító meleg forrás két mesterséges nyiláson buzog ki nagyon is természetesen és melegen; alig állja az ember keze. Minden nap tizennégy millió liter vizet buzog ki. Egész Magyarországnak egy napra való ivóvize. Felfogják, lehűtik és úgy fürödnek benne szegény köszvényes emberek. A közös fürdőben nagy énekszó zeng, valamelyik írástudó rákezdi, a többi dúdolja utána. Eszembe jutott Arany János találó mondása: az embert, ha nem is a vallás, Istenhez tériti az oldal-nyilallás. Alkuvás a mi egész életünk; legbecsületesebb még a zsidó kalmár, mert az csak emberekkel alkuszik; de hányan vagyunk, akik az Istennel alkudozunk napról-napra, egy kis pénzért, egy kis dicsőségért, egy kis halhatatlanságért. Ki győzne ennyi szájnak eleget tenni ? !


II.


Az emberi élet szekerébe két paripa van fogva: a Kíváncsiság és a Dicsőségvágy. Telivér jószág mind a kettő, csak az a baj, hogy az egyik fölfelé, a másik mindenfelé akar rohanni. Ezért borulunk fel kivétel nélkül mindannyian. A kíváncsiságot Éva esete óta asszonyi gyarlóságnak szoktuk bélyegezni, pedig kalapot kell emelnünk ez előtt a hibánk előtt. Enélkül nem járnánk gőzösön, nem ismernénk a Mars csillag mezőit, nem hordanánk aranyláncot, aranykeresztet, nem tudnánk, hogy Debrecen — dobre zem, azaz jó föld. A kíváncsiság az a Jákob-lajtorjája, amellyel bevesszük a hetedik eget is. Természettudományok nem volnának, ha az emberek oldalát kíváncsiság nem törné. A gyermekből soha nem lenne ember, ha kíváncsi orrát bele nem ütné mindenbe. A kíváncsiság a legnagyobb áldása Föld csillagunknak a napsugár után.


Eme legnagyobb erényünk vitt engemet is Erdély szíve felé. Három koronás váradi szalmakalap, kék lüszter öltözet, sárga bőrtáska, kék gummiköpönyeg, öreg kampós esernyő, meg egy hónapra való kíváncsiság volt minden vagyonom. Aladin bűvös lámpásán kívül barna karbonárit kanyarított nyakába s ezzel olyanná lett, mint egy lábrakelt óriási kucsmagomba. Én, mint kis kéksötét szárnyú paizsbogár, mászkáltam árnyékában. Arcunk örömtől, szemüvegünk a naptól ragyogott. A Rév felé révedező gőzösnek épen női kocsijába lökődtünk be s kezdtünk angolul csevegni. Manfréd szavával küldtem lelkemet egy buja, keleti arcú hölgy szívébe : Astarte, my beloved, speak to me! De nem szólt hozzám, csak a kocsi ablakát bámulta s rajzolgatott párástalan oldalára láthatatlan jeleket.   Óh, lettem volna bár kocsiablak
üveg! Mért is nem éljük Ovidius átváltozásainak gyönyörűséges korszakát!. .. A feketebajuszú kalauz azonban kikergetett bennünket a hölgyek kedves és meglehetős meleg köréből, mint eleinket a lángpallosú angyal a paradicsomból. Futottunk Aladinnal, mint Coriolanus a számkiüzetéskor, vagy mint Jellasics serege amaz emlékezetes futáskor. Rév falunak az őrházánál ki is ugrottunk a sebességét nullra redukált gőzösből s ruganyos léptekkel indultunk a hírre kapott barlang felé; oly ruganyos léptekkel, mint egy kis keleti népnek dicsőségesen uralkodó császárja, az Ister folyam mellett.


Lelkem templomában mintha vasárnapot harangoznának láthatatlan szellemkezek. A Királyhágó leggyönyörűbb pontjára értünk. A Körös mesébe illő völgye ölel át Rév és Vársonkolyos között. Királyoknak érezzük magunkat e felséges teremben, melynek oldalai merőlegest égnek szökő vörös sziklatáblák, kék selyem mennyezete a felhőtelen égboltozat, gyémántcsillárja a világokat betündöklő nap, zöld bársonyos rengői a lankás dombok, szőnyege a selymes fűvű mezőség, testőrgárdája a mozdulatlan komoly fenyők, udvari zenészei a ligetek zöld páholyából láthatatlan zengő madarak, királya: Én magam! I. Én! ahogy a fejedelmek jelölik magukat. Csak egy hiányzik: a királynő. Mikor ezt elgondolom, szomorúságra hajlik a fejem, arcomnak bánata árnyat vet a csillogó teremre, szememnek harmata esi meg a lágy füvet s drágagyöngyökön taposnak utánam sároslábú emberek. Jövel, te álmaim tündére, királynőm ! Szívem nagy kapuját a fürge szerelem sarkig kitárta, szenvedélyem sokszínű lobogói feléd integetnek, dörömböző szívem veri mély döngessél fehér paripádnak az ünnepies ütemet. Jövel, míg az ifjúság koronája ragyog fejemen! Mert az emberi élet rövid, mint a tegnapnak elmúlása ...


Ti alföldön   született s alföldön   halt emberek,  nem is álmodjátok, milyen mostohán bánt veletek a szeszélyes természet ! Ne higyjetek Petőfinek sem abban, hogy az alföldnél nincs szeretni valóbb tájék. Hiszen az ő írásai is kétszerté szebb képekben festik a hegyek, völgyek változó világát, mint a kibontott levélhez hasonlította alföldet. Már a mesékben is tündér hegyeket, babonás várakat, barlangokat jár a gyermek képzelete. Ugyan, mondjátok, nem érdekes-e felnyílt szemmel látni azt, amit gyermeki képzeletünk homályos fátyolán át csodáltunk. Csak búzát ne keressetek ezen a felséges vidéken. A Természet esztétikus; kimondja és bizonyítja, hogy ami szép, az nem hasznos! Búza nincs, az az egyenességet szereti, az hozzátok szegődött, fehérgatyás, rezespiros arcú alföldi emberek. Szabolcska Mihályival tűnölődtem: „Miből sütik itt a kenyeret?"


A Körös, mint valami rakoncátlan fiú, hunculkodó kanyargással futja futását a hegyek lábánál. A meredek, marcona sziklák, ezek a ráncos, sovány, szigorú magisterek, fanyar szemmel kísérik a hancurozó, örökké fecsegő patakfiú minden moccanását; egy-egy nagy fenyőpálcát rengetnek kezökben, mintha azzal fenyegetnék a zabolátlan növendéket: „kikapsz, ha jól nem viseled magadat!" A veres, fekete csíkos sziklafalak alját örökké szivárgó víz mossa. Mintha a munkában levő Föld izzadtsága csurogna ki testének pórusain, számlálhatatlan barlanglyukon. Szép zöld tóvá verődnek a vékony csermelyek; a repedezett vén sziklák kéjelegve áztatgatják benne köszvényes lábukat, mint a Félix-fürdő vizében a kornyatag emberek. Fent, vörös sziklafalba építve, áll magasan a „Tündérvár". Mint a fecskefészek, úgy van odaragasztva a függőleges kőfal párkányzatára. Romja látszik csak már ott egy hajdankori mesés, képzeletet meghaladó merész építménynek, amit delejes holdas éjszakákon tán az erdei villik, vagy a barlanglakó tündérek raktak a maguk mulatságára. 


Vagy talán   emberek  laktak ott valaha. Talán valami őrült, vagy szerelmes, vagy költő építette oda, magát sokra tartó mátkájának megnyeréséért ? „Az őrült, a szerelmes, a poéta: mind csupa képzelet". Két ablak még tisztán kivehető a megmaradt bástyafokon. Talán épen abból nézték a „két barát-szikla feje fölött feltündöklő csillagot, a szerelmesek csillagát...


A Tündérvár bástyájától jobbra nagyot ásított egy sziklaóriás s máig úgy maradt a szája, ahogy eltátotta. Barlangüregje meg-meghördül néha s tiszta nyála, mint üde forrás, bugyog ki redves fogai közt. Hosszantartó, meredek ciklopszi fal védi a völgységet a fentnyargaló légi szellemektől. Ez a fal tele van lyuggatva, mintha a földcsillag őskorában itt próbáltak volna építkezni azok az óriás lények, akiknek csontvázánál döbbenve áll meg a huszadik század hangya-tudósa és álmodik száraz koponyájában nagyszerű álmokat. . .


Veres csíkok futnak végig tetőtől-talpig a szirtoldalokon ; mintha vérpatakok rohantak volna ott alá valaha, eget-ostromló lények harcviharában. Másik oldalon nem ilyen kopaszba föld ; zöld bodor fürtjét Nagymagyarország felől jövő szél zilálja. Az egész völgy olyan, mint egy szép álom. Kedves és hallgatag, de némán is beszédes, mint a márvánnyá kövült görög istenasszonyok.


A szabad természet gyermekké teszi a legkomorabb embert is. Úgy látszik, Rousseau is öregnek találta a maga korát, mikor a természet ölére utasította. Aladint sem hagyta jó vére pihenni. Egy gazdátlan csolnak, amely ott ringott a a zöld tó sása közt, vadregényes gondolatok sarkantyúját ütötte lelkébe. Hajrá ! Mint az őserdők bölénye, csörtetett át flamingó lábaival tüskén, bokron. Magával ragadta sárga krokodilbőr táskámat is; benne a bajuszkenőm, bajuszkötőm, cipőtisztítóm, borotvám, borotvafenőm, fogkefém, fogporom, tintásüvegem,   pennám,   papirom,   jegyzetes   könyvem,   hajkefém, szappanom, istenem, poklom, mindenem! Boldog isten, ha most ez a krokodilusbőr megérzi a víz szagát s abban a hitben, hogy itt a Nilus: beleugrik! A hideg verejték gyöngyözött hátamon forró júliusi délután. A Hosszúkéz eltűnt szemeim elől táskámostul. Nagy idő múltán vészkiáltás csap fülön — a rhodoszi Kolosszus bajban van ! Odarohanok, hát látom, hogy táskámat háta megé illesztve a csolnak párkányára, egy ötméteres korhatag fagallyal próbál evezni. De nem megy. Beszorult a tó közepére. „Ments meg, ha istened van!" — kiáltotta Homérosz hőseinek a hangján. Nagy ügygyel, bajjal és kampós esernyőmmel rángattam iszaposra. Fülig sár, pocséta a nagy ember. Tuszkol, mint a macska, kinek orrát a tejbe nyomta tökéletlen gyerek. Nagy vergődéssel partra vánszorog s megátkozza az elrothadt karót. Én összetett kezekkel adtam hálát Poseidonnak, hogy a krokodilus nem ugrott a Nílusba.


A Kolozsvár felől jövő gyorsvonat, mint egy őrült, óriás vaskígyó, rohant ki a közeli alagútból s vágtatott Várad irányában füstölgő torokkal. Mély bámulattal nézem mindig az ilyen érc-szörnyeteget. Hogy lüktet, hogy dohog, hogy dong, hogy süvölt, hogy vág keresztül égen-poklon, mintha öntudata volna a buta gépnek. Óriási szívének ütőjén ott tartja gyönge ujját a parányi ember, aki eperszem se volna haragjának s igazgatja, szabályozza az új világ dörgő behemótját, melynek nincs vég és nincs határ, sem hegy, sem víz, sem rengeteg. Ilyenkor lelkem egész fellobogásával hajtom meg zászlómat előtted Ember! Nagy vagy, erős vagy, okos vagy, bár arasznyi lét gyűrűje zár körűl.


Két alagúton átmenve. vízesésre bukkantunk. Tizenegy méter magasságból zuhan a mélybe egy öngyilkos kis patak. A révi barlangot átfolyó Stiksz ez. A mély járású Köröst új híd fekszi által; átdobogunk rajta, mert sokkal kényelmesebb, mint az  Alsirath borotva hídja,  melyen a szegény  meghalt muzulmánoknak kell átsuhanniok a hetedik égbe, a hurik ölébe. Minket nem huri, hanem egy úri kutya fogadott. Bársony, aki minden látogatóval bejárja a révi barlang rejtelmeit. Kalandokat szerető kis dög lehet. Úgy járja a lépcsőket mint a madár a levegőt. A fogadóban megváltottuk a jegyet s két acetilén-lámpás kísérővel beléptünk az alvilág kapuján, melyet Czárán Ede nyitott meg a boldog halandóknak. A büszkeségünket itt zsebre kell tenni, mert csak mély alázattal meghajolva sompolyoghatunk végig már a tornácon is. Herakleitos bölcs mondását juttatja mindjárt eszünkbe a nyakunk közé csepegő víz: Panta rhei. Minden folyik. Bizony, folyik az élet, folyik a szó, folyik az orrunk vére, folyik az orosz forradalom, folyik a világbékekongresszus és folyik a cseppkő is szakadatlanul. Mintha a meggyötört föld itt izzadná nemes gyöngyeit, kíváncsi szemektől elrejtve, már talán évezredek óta. S ez a rög, ez a merő föld : álmodik. Csodálatos és felséges álmai vannak. Ezeket önti alakba, nagyobb leleményességgel, mint a francia bohózatírók és erősebb logikával, mint Hume az okság gondolatát. Nagy bölcs és nagy költő a természet egyszerre. Maga a kigondoló, maga az anyagotadó és maga a megalkotó. Ezért minden munkája olyan harmonikus. S aztán olyan szerény, mint a régi fiatal költő, mikor első ízben kopogtat a szerkesztőség ajtaján...


Évszázadok, tán évezredek lassú, látatlan teremtő munkájának eredménye ejt egyik bámulatból a másikba. Könnyű a halhatatlan  Természetnek!   Kiszabott  életidő  nem sietteti, nem izgatja. Ősnyugalommal teszi egyik csepp atomjai mellé a másikat. Bezzeg nekem, szegény rövidéletű bogárnak, üstökön kell ragadnom a pillanatok századrészét is, ha azt akarom, hogy éppen nyomtalanul mégse enyésszem el.


Nem értem,  miért szeretik a barlangelnevezők  annyira Mohamed próféta nevét, életét, öltözetét. Ez a magyar barlang is Mohamed nevével van tele.   Itt a turbánja,  palástja, ágya, bölcsője, koporsója, szakála, kardja, ija-fia, megdöbbentő pazarsággal. Hát nem volna a magyar regevilágnak száz, meg száz  olyan  alakja,  jelenete,   amelyekkel   nagyon  is  lehetne magyarázni ezeket a csodás alakzatú cseppköveket ? Hol van Árgirus   királyfi   és  Tündér  Ilona?   Lehel,  Bölcs,  Botond? Réka  és  Ildikó? Bankó  és  leánya?  Szilágyi   és  Hajmási? Vagy: Szent László, Mátyás király, Toldi, Kinizsi? Be kevés bennünk  az a híres magyar  önérzet,  amelynek  nagyobb a füstje,  mint a lángja.  Hanem a föld alatt valók talán  még szebbek,  mint a föld  felett  valók!  Jókai  regényei rajzottak lelkemben, mikor halvány lámpavilágnál bukdostunk a Purgatórium öblében s hallgattuk: nagy messze, bent, mit penget kobzán, a barlangok incselgő szelleme?
Réven túl már oláhnak áll a világ. Sonkolyos pusztáját oláh sihederek nyargalászták lóháton. (...)

A csucsai kastély és kert

Három nép tud igazán lovagolni:   az arab, a spanyol, meg a magyar.  Ez a három egy lélek lovával, mikor szélnek ereszti, vagy kényesen táncoltatja.  Elődeinket sem hiába nevezte a megrémült idegen kentauroknak. Sárosy Gyula mondta meg, mi a magyar huszár: a világ első katonája. Különben ő csak Napóleont ismételte. Az alkonyat Csucsán ért utói bennünket. Csucsa derék magyar kis város ; van hitelszövetkezete, vendéglője, patikája, borbélyüzlete. Tehát: az egész világ kicsiben; mert hitelezésből, evésből-ivásból, betegeskedésből és borotválkozásból áll a mi örök életünk. A község keleti határán, menedékes hegy lábjában áll egy kedves kis mórba oltott gót kastély.  Szerelemre pirosló rózsák ölelgetik körül, mint Murillo angyalai az égboltozat felleges oszlopait. Úgy áll ott a virág-tengerben fehér csarnokával, mint egy földreszállt istennő a múlandóság legszebb leányai közt. Az épületeknek is van lelke! Láttam én már kackiás, kihivó, szerény, szégyenlős, gőgös, irigy, nyiltszívü és sötétlelkű házakat. Mintha a bennök lakók képét sugárzanák ki a világba. Ennek a kastélynak nagyon boldog lakói lehettek. Belopóztunk ligetébe, mint Tasso lovagja Armida tündérkertjébe. Vártuk, hogy egyszer csak mi is fürdő tündérlányokra bukkanunk. Azonban az egyik fordulónál egy hatalmas, ülő kutya meredt ránk. Na, ha ez a nadrágunkba kap, szomorú lesz az esteli csillag! Egy percig kutyaszemet néztünk a modern Cerberusszal; csodálkoztunk, hogy nem ugat. Ujjunkkal pettyengetve közeledtünk hozzá, — hát akkor látjuk, hogy a roppant kutya kőből van: szobor. Istenem ! hát nekünk lesz-e valaha szobrunk.? Nem hiszem, mert ahhoz kutyahűség és kutyaalázat kell.


Zöldlombok árnyán fehér asztal, fehér lóca; köröskörül sugalmazó csend, csak a lélek hallja a föld óriási szívének dobogását; arcunkhoz hajoló virágok, valami elmámorosító illat — ezt a helyet Isten is versíró helynek teremtette! Elhatároztuk Aladinnal, hogy mihelyt rendes tanárok leszünk, ilyen kedves helyen ütünk sátrat és írunk, míg csak birunk.


Eszembe jutott ekkor gyermekségem. Gatyaszáros fiú koromban a hászijára jártam verseket, meg színdarabokat írni. Az öreg kormos kémény volt íróasztalom, egy zöldszemű kandúr a múzsám, egy csomó szalma a babér. Édes anyám, ha teregetni feljött, sokszor kizavart és lezavart álmodozásaimból. A földszinten nem igen rághattam a pennaszárat, mert az udvari gyerekek untalan réjáztak s magamnak is lovat kellett vakarnom, kocsit kellett mosnom. Egy jólelkü pap előre megmondta:   lehet  ember  belőlem, csak verseket ne írjak. Édes anyámék készpénznek vették a szavát, örökösen üldöztek, mikor gondolatoktól kotyogós fővel elkezdettem valamelyik zurdékban kotlani. Azért másztam tizenkét lajtorja-fok magasba. Már akkor  megvolt  bennem a magasratörés ösztöne. A hászijából Helikonnak  kell  lennie valamikor. . . Éjjelre a „Vig-Vadászkürt" nevű  szomorú, elhagyatott fogadóba szálltunk. Egy kifordult ajkú sároni virágszál látott el bennünket  szóval  és  marhasülttel. Az éj folyamán  látományaim voltak. Mikor a tizenkettőt üti a toronyban, mintha, belebbent volna ajtónkon Jozafát völgyének Csucsára szakadt rózsája s mintha mély álmokat alvó Aladin társamnak szárnyakat ragasztott volna vállaira, hogy szálljon vele a tamaritt ligetekbe. Csalogatta csemegével. Két szeme oly nagyra nőtt, mint két petróleumos lámpa. Sesegés-susogás rajlotta körül,, a haja a szélcsendben is erősen  lobogott.  Egyszer csak lehullt róla az övező lepel, két petróleumos szeme kialudt, az: ajtót mintha  becsapták  volna — s elenyészett.   Egész  éjjel zuhogott az eső. A levegőben száguldó boszorkányhad siratja ilyenkor  a  boldogok  álmát.  Duncan  királyt   ilyen  bagoly-sivítós éjszakán gyilkolhatta  meg Macbeth. Aladin is hánykolódni kezdett a díványon. A kakasok hajnalra kukorékoltak. Felöltöztünk s fülig gombolkózva, egy esernyő  alatt vágtattunk az állomásig; s mint a nyers tészta a fűtött kemencébe: úgy  vágódtunk  be   a  Bánffyhunyad  felé  köhögő  vonatba. Vala pedig ekkor szerdán reggel öt óra. /Folytatjuk/


(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)