Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (10)

XVII.

Loreley szikla a Rajnán

Bodor Aladár jókedve virágkorában olyan pazar lelkű legény, mint Cyrano az első felvonásban. De mióta Nyugatot járjuk, nagyon félre veri a harangját. Idegen, magával békételen, nekem is sarkamat taposó; bakafántoskodik, akárcsak a beteges ember. Tegnap az Eilzugot gyorsabbnak esküdte a Schnellzugnál, ma isten-ember előtt meghazudtolja ezt az állítását. Talán megbánta, hogy Párisban nem nézte meg a Heine sírját, most erőnek erejével Düsseldorfba, a szülőhazájába akar menni. Fölkelt reggel hét órakor, amit nem tett meg születése óta; sorsának angyala fejcsóválva jegyezte föl ezt a napot a lehetetlen lehetőségek közé. Mi a baj ? Gyerünk Düsseldorfba! zengette az alsóbasszuskulcson. Az idő komorbús, hamuszin fátyolban esik kint az eső, se kedvem, se pénzem vargabetűt csinálni. Azért kajánul Achilíesi sarkára tapintottam Aladárnak: a pénzkérdésre; kifejtettem, mily rengeteg pénzbe, időbe kerül ez a kirándulás, a Kölnben vesztegelés; ezalatt és annyival már München Pinakothe-káját járnánk. Ez hatott, ez hatott, mint Othellóra a bitang Jágó szómérge. Szent Spórolás nevében derékba tudtam szegni nagy társam szándékát; jött velem tovább, Frankfurt felé.

A vonaton két kis német gyerek került a két nagy magyar gyermek mellé. Otthonmaradó testvérük kérve kérte az elszállókat, hogy gyakran írjanak ám. Mosolygott szegény, de a könnyei peregtek. A két kis vándor nem vette nagyon tragikusan a dolgot, befészkelődtek a kocsinkba s két perc múlva már régi jó ismerősök voltunk. A kisebbik  fiú volt, hat-hét esztendős, eleven, ficánkoló, örökké fecsegő, figurás és nagyevő kölyök, akinek a szája is nagy verébszáj volt, füle is nagy bagolyfül volt, de a szeméből értelem kacagott. A nénje egy évvel idősebb, komoly, anyáskodó, finom kis leány; egész úton csitítgatta és etette öcsikéjét; az állomásokat és az érkezési időt már előre felírta egy kis papírra, bennünket is ő látott el tanácsokkal. Az öcsike lassanként belemelegült a dologba: lábát feltartotta ültében az ég felé, combjait verdeste, valamit majszolt és kacagott. Azután udvariasan elkezdte nekünk magyarázni a Rajna-parti nevezetességeket : az a város ott túl Coblenz, az a nagy lovas szobor a parton az I. Vilmos császáré, ez a két regényes sziklaszál a Loreley, erről énekelt Heine úr valamikor; az a csúcs amott a Mózes-tornya; emitt a hegytetőn Germania szobra, óriási nőalak, akit az anarchisták föl akartak robbantani. A Rajna völgye itt igazán szép, még a szitáló eső ködében is. Kétfelől beláthatatlan szőlőtelepek szívják bogyókba a föld rejtett mámorát, itt születik a világhírű rajnai bor. Még vasparipánk is megittasúltan vágtatott a szent ligetek, szent lugasok alatt; előttem Anakreon, Csokonai Vitéz Mihály és Ady Endre ködalakja lebegett. Régi és mondva csinált új várromok állanak őrt a folyam partján, mintha a Wacht am Rhein-t játszanak el nekünk magyaroknak. Itt minden parti falu egy-egy zömök szép város, több mint Debrecen, több mint Szeged. Nem csoda, ha a hét esztendős német fiú annyit tud már, mint a tizenkét esztendős magyar. Maga lábán jár, ismeri hazáját a tetthelyen, mutogatja az idegeneknek, kedves kis munkás kereke a nagy nemzet-gépezetnek. Ha fiam lenne, hét éves korában én is gőzösre ültetném, a nyakába egy papir táblát akasztanék s ezt írnám rá: „Én ifjú Oláh Gábor vagyok, az apám költő; Budapestre utazom, kérem honfitársaim szíves támogatását". A lelkemet reá, hogy nagyobb ember lenne az apjánál.

Istenem, istenem, hogy is nevelkedtem én föl!  A buta véletlen éppen magyarrá fogantatott s magyarnak is Debrecenbe teremtett, Debrecenben is  földhöz ragadt  szegénnyé. Ha Jánosi Zoltán, a becsületességnek utolsó  magyar mohikánja, meg   nem   könyörül  rajtam,  nem  fizeti  tandíjamat s nem veszi meg könyveimet: bizony, ezóta vagy nem vagyok, vagy szobafestő  létrán  keresem  az  öles  magasságot,  vagy vándorszínésze vagyok gyászba rogyott hazámnak. A hízelgés nem kenyerem, a lelkem  szabadságát a  nyomorúságok sem verték láncra; csak az igazságot követem, mikor  ezt a nagylelkű embert késői hálám koszorújával  megkoszorúzom. Jánosi Zoltán csaknem az  egyetlen  élő  magyar,   akire  bámulattal nézek föl;  szeretem  mindent  befogadó,  mindent megtartó koponyáját; szeretem szilaj, fehér lelkét, a gyermekiségnek és a hősiségnek ezt  a  gyönyörű  kettősségét; fehér palástban jár ez az ember posványok felett,  lelki  mocskosságok üvöltő falkája között  és  egy foltja nincs az ő fehérségének... Hajthatatlan előretörésében,  lelke   lángolásának lobogó szavakká váltásában édes testvér a kor folyamán legelől  úszókkal, a nagy Vezetőkkel. Ha  ennek  a   nemes  szobornak   megfelelő  talapzata volna, fenséges erővel hirdetné magán keresztül a mi nagyságunkat. Jaj, csakhogy magyarnak születni: több, mint kárhozat. A mi vergődésünk a meg nem születettek élete.

Frankfurtban ettem életemnek legröpkébb és legdrágább ebédjét; három percig tartott és öt márkába került. Aladár olyan jól lett tőle, hogy a kocsi kis asztalán versbe fogott. Egy vele szemközt ülő úr meglátta, kedvet kapott s írni kezdett ő is — nyugtát. Tulajdonképen egyre megy: a vers is rímbe szedett nyugtatványa tíz vagy húsz koronának, aszerint, hogy fizetik a szerkesztők. Mégis bámultam Aladárt: hogy a mennykőbe  tud verselni, mikor nem maga van, hanem  tizedmaga egy fülkében s egy ismeretlen úr a szájába néz éppen! Vannak ugyan művészek, akiket a lárma inspirál. A múzsák a legszeszélyesebb asszonyok, akkor csípik  fülön  boldogtalan   násztársukat,  mikor eszükbe jut. Rousseaunak hajadon fővel kellett járkálnia a napon, csak így sugallott neki szabad gondolatokat sugallója. Bossuet hideg szobában üldögélt s bundát  burkolt a fejére, hogy a termékenyítő vért odacsalogassa. Schiller rothadt almát szagolgatott és jeges vízben fürösztötte lábát írás előtt. Milton, Descartes, Leibnitz hanyattfekve gondolkozott, álmodozott. Másokat eleven hajrába ver a múzsa: Mozart futkosott, tornászott, úgy  szedegette össze a hangokat;  egyszer meglátott  egy narancsot s villámgyorsan megfogant lelkében a  Don Juan nápolyi dalának eszméje. Machiavellit, Buffont a zaj, a tömeg, a beszéd lelkesítette alkotásra.  Guido Reni csak úgy tudott festeni, ha pompás, festői köntösbe öltözött tanítványai szép csoportozatban, néma csendben vették körűl. Legjobban meg tudom érteni a magánosságba  menekülőket.  Tycho de Brache huszonegy évig zárkózott szobájába; Leibnitz három napig mozdulatlanul gondolkozott egy karosszékben; Balzac kapucinus-csuhában, gyertya mellett éjjel dolgozott padlásszobájában ; a naturalistából  misztikussá vedlett Huysmans egy elhagyott kolostorban írta  regényeit. Petőfit  pipafüstfelleg borította be, ha írt; mesét gondoltában hevesen járkált szobájában, egy pénz darabot dobott föl s kapott el a levegőben. Mikor Young az Éjszakáit  írta,  halálfejet tett  maga elébe; éjjel sokszor kiment a temetőbe, hogy megfelelő hangúlatot lopjon. Ibsen, az oroszlánfejű,   az  én  apám, fából faragott kis  medvéket, fekete ördögöt,   macskát, kutyát  és nyulat tartott az íróasztalán, azok inspirálták — talán. Szóval: ez a nép a bölcs bolondok nemzetsége, nekik minden szabad.

Aladár bajosan tudta befejezni versét, mert egyszer csak rám mordult: Add ide a Menetrendet. Nem adtam oda, mert a táskám tizenharmadik titkos szobájába volt zárva. Borzalmas, néma haragra lobbant a gondolatát csak félig szült ember; vasvilla-szemeket vetett rám, ette a halálos méreg, maga pedig végűl szalámit evett. Nem szóltunk egymáshoz egész délután. Én Würzburgtól Nürnbergig állok a kocsiban, míg nyomorult két méteres társam ül, ül, ül, igaz, hogy két fonnyatag hölgy között, de csak ül; sodorja-pederi vörhenyes rókabajszát órákhosszant és nézi a cipője hegyét athéni Timon keserűségével. A mindentudó tudja, hol jár az esze. Egy pocakos úr hortyog, egy savanyú képű lány regényt olvas, két vénebb képű kisasszony egymás bosszantására hol felveszi, hol leveti tarka felsőköpönyegét. Én állok megkövülten, mint egy modern Lóth. Odakint eső után szakadoz a felhő az augusztusi égen, csupa lihegő zöld élet az egész határ. A vonatunk lassú lélekzéssel gördült szabott pályáján, mint az élő középszerűség; kéménye orrával kéjjel szippantgatja a hűs levegőt. Bámulok az ablakon kifelé, el, messze, határtalanig. Nézek, nézek órákhosszant mozdulatlanul és nem tudom: miről gondolkozom.

XVIII.

Dürer Nürnbergben

Nürnberg remekbe csinált ó-német város. Belső magja öreges, regényes, kedves, mint egy Jókai regény. A régi várfal boulevard-bástyái alatt úgy zörömbölök végig, mintha a tizenhatodik századnak volnék germán lovagja. Untalan azt várja az ember, hogy egyszer csak páncélba rázott lovascsapatra bukkan a szemközti sarkon. A házak magastetejű kalapot viselnek s olyan barátságosan hunyorgatnak az idegenre, mintha tegnapelőtt találkoztunk volna valahol. A boldog emberi fészkek lelke kimosolyog: virágos erkélyeken, virágos ablakokon. Egy kis szennyes  folyó  csavarog a házak alatt, némelyik agg épület keresztülveti rajta a lábát s úgy bámulja magát benne, mint egy pici Velence. A tereken szoborral díszes kutak buzogtatják a forrásvizet, legősibb zenéjét zengetve az idős földnek. Ez a város maga is regénykeret, nem csoda, hogy éppen itt tűnt fel a titokzatos Hauser Gáspár, akinek a rege szerint Napóleon volt az apja s magyar nemesasszony az anyja. Festőknek, költőknek édes bolondságot adó tanyája lehet ma is Nürnberg, hiába modern város, hiába készít évenként háromszázmillió ceruzát. Hajdanában játékbábok nagy magazinja volt, ma pedig gondolatok és értékek jelzővesszőjének világhírű szállítója. A köntös változik, de a belső ember ugyanaz.

A lutheránusok Szent Lőrinc-templomában, annak is ép a szentélyében, Aladár szentgalleni káromkodással zörgette-forgatta Nürnbergi Kalauz-ának a leveleit, mert a könyvbeli számok nem egyeznek a térképen levőkkel s így nem lelte meg a Dürer házát. Végre híres szimatunkkal könyv nélkül is ráakadtunk. Ott áll egy téren a metszőmester Krisztus fejű szobra. Az apja még tán Ajtós nevű magyar volt, fia már a legnémetebb lelkű német. Furcsa, hogy mibelőlünk akkor lesz igazán valami, ha idegenbe szakadunk. Sokszor az a kegyetlenül pompás gondolat háborgat, hogy egész nemzetünknek bele kellene forradnia valamelyik kulturnációba, micsoda nagyszerű erjedést vinnénk véghez! Magam is kezdek tűnődni jövendő hazámon, Franciaország legyen-e, vagy Germánia? Amaz tán jobb, emez tán szebb. S majd csak eltemet a magyar humus.

Dürer Albertet nem sokra becsülöm, tapogatódzó kezdőnek látom, engemet csak a tökéletesség ejt rabul. Annál jobban szeretem Nürnberg másik csodáját, a derék Hans Sachsot. Nem hiába mérte meg és találta nehéznek a vas Goethe, nem hiába szerepelteti a hangok forradalmárja, Wagner Richárd, de csakugyan talpig ember.  Hans Sachs  csizmadia is volt,.
poéta is volt, mindakettőért szobrot érdemel, mert talpalni a világot: fölér a lantpengetéssel; most már világot is talpalni, kobzot is zörgetni: több mint egy emberélet. Hans Sachs, derék csizmadia és dalmester, te két ember voltál, irigyellek. A szobra igazán jó két embernyi szobor; tetemes combjaiból, hordós mellkasából, dombos fejébői egyaránt jut a bőrművesnek, a szóművesnek. Kedélyesen mosolyog az öreg a művészi kerekszéken, mutatja tollat, amelyet rövidlátó ember csizmadiaárnak épúgy nézhet, mint költői stilusvesszőnek. A másik kezében csomó papirlevél, ezt is lehet kicserzett bőrcsomónak is látni. De hogy a derekára valósággal bőrkötő van kötve a mesternek, arra esküszöm; válláról pedig költői fodrozatú köpenyeg omlik alá. Ügyes ember volt a szobrásza: mindakét voltát feltüntette, harmónia-bontás nélkül. Mutogatják a házát, a szobáját is; piszkos kis udvarra nyílik a mester-dalköltő csúnya rezidenciája. Ah, tehát itt kopogott a kapta és itt pengett-zöngött a gitár. Haj, haj, most csupa mosogatólé minden. Egy három-négy éves kis selyp gyerek a ciceronenk, elmondja hibátlanul bemagolt mondókáját: „Itt élt kérem Hans Sachs, a híres költő, ez volt a lakó, dolgozó, halottas szobája. A nemét nemzet kegyeletből szobrot emelt emlékezetének". Mégis csak halhatatlan ez a mi mesterségünk, a királyokéval egyenlő. Kinek emelnek szobrot? Királyoknak és költőknek. Illő volna hát, hogy jobban megbecsüljék egymást. Tíz pfenniget csúsztattam a kis csizmadiarajkó markába, mert más nem hirdetheti ilyen édes büszkeséggel az öreg bőrkötős mester dicsőségét, csak egy céhbeli utódja.

Piros bajor menyecskék sütik a tormás virslit az ötszáz esztendős Bratwurstglöcklein alatt. Magyarok, édes magyarok, ez ám az ősiséghez ragaszkodás. Miért nem puhítjuk ma is a húst nyergünk alatt? Miért nem részegedünk kabola-tejtől? Örök Isten a mennyekben, hiszen ősi hagyományainkból csak  egy  ragadt  hozzánk  iker hatalommal:  hátrafelé való 
előremenésünk. Támasszunk fel még hozzá kettőt-hármat, mindjárt döbögőbb lesz melletverő büszkeségünk. Olyan jó kedvem van így bolond pillanatokban, hogy majd sírva fakadok.

Megyünk vissza, kelet felé . . .

Münchent tűztük ki legközelebbi táborszállásunknak. Gyönyörű piros alkonyatba futott be vonatunk. Kékes ködfátyol-ruhában erdők rémlettek el mögöttünk; olyan volt a világ, mint egy álomra hajló fiatal asszony.

Hans Sachs emlékmű, Nürnberg

A vonaton véletlenül kezembe akadt egy müncheni lap, amely a nem régiben történt Zeppelin-balesettel foglalkozva, érdekes összehasonlítást vesz át egy párisi reggeli lapból a La Patrie és a Zeppelin léghajójának tönkremenéséről. Tulajdonképen a francia újságíró nemzeti érzésének keserűen komoly kilobbanása az egész, de jellemzi a gyermekes, könnyű lelkű franciák felfogásával szemben az összetartó, komoly németséget. A La Patrie-t egy téli vihar kiragadta a francia katonák kezéből, beverte a végtelen óceánra, nyoma veszett. Párisban, a boulevardokon, egy ideig kritizálják az esetet s kereken elítélik a katonákat, a tiszteket. Azután pár nap múlva, egy Monté Carlo-beli gyilkosság eltemeti az egész nemzeti ügyet. Milyen másképen viseli most magát a germánság! Mikor megtudják, hogy a Zeppelin új korszakot nyitó léghajója fölrobbant: a lapok gyászkeretben jelennek meg, a zászlókat félárbocra bocsátják, mintha valami nagy halottja volna a nemzetnek; az asszonyok babonás sejtelemmel keresztet vetnek magokra, öreg katonák, akik látták a hajó elporladását, sírva fakadnak. Vilmos császár maga szép levéllel vigasztalja a megtört öreg Zeppelint s Németország huszonnégy óra alatt kétmilló márkát gyűjt új léghajóra. Párisban kikacagták azt az egy szál embert, aki gyűjtésre gondolt a La Patrie eltűntekor. A párisi lap most méltán dörzsölheti hazájának orra alá a németek páratlan összetartását.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (1)

Frauen Insel csodálatos szigetén

A Jégkirály birodalmában

Alpenvorlandnak, az „Alpok előterének" hívják azt az érdekes tájegységet, amely Ausztriát Bajorországgal összekötő mészkővonulatnak a lábainál terül el. Geológiai múltja egészen más, mint a hazai tájak földtörténete. Az Alpenvorland mai képe hajdani gleccserek ökölcsapásainak nyomát viseli az arculatán. Diluviális jégárak nyúltak itt le sok százezer évvel ezelőtt az Inn és a Salzach folyók között. Óriás mennyiségű törmelékük, melyeket sziklákból őröltek és amelyeket moréna néven ismer a tudomány, ma beborítja a piedmont déli tájait. Ott, ahol a jégárak alacsonyabb szintekre érkezve elolvadtak, óriási morénagátak emelkednek. Ma komor fenyőerdők koszorúzzák e gátakat, mögöttük pedig megejtően szép, kékvizű tavak sorozata húzódik. Egyikük, a híres Chimsee ma a Bajor-tenger néven ismert turistacélpont. A többi szétszórva csillog az úgynevezett Moréna-tájon vagy éppen a Sókamra-földjén, a Salzkammerguton. A tóvilágtól északra aztán kavicsmezők földje húzódik, mely szintén glaciális eredetű.