XIII.
 |
| Alfred de Musset síremléke a pere Lachaise-ben |
Már délután találkoztam egy üres halotti kocsival; század katonaság marsolt utána díszben, két koszorút és díszlövésre szánt patronokat vittek harcát megharcolt bajtársuknak. Milyen szomorú Párisban az ilyen halotti menet, jaj annak, akit Páris temet el! Vagy örökké háborgatják a hálás utódok, vagy kitörlik emlékezetükből nevét még az angyalok is.
Estefelé Aladárt megszállta a versírási szent őrület; rám parancsolt, hogy egy órahosszáig ne merjem háborgatni. Jó. Kimentem a luxemburgi kertbe. Téveteg ösztönöm besodort egészen ultima Thule-ig; oda, hol sűrűn összehajló lombok alatt szerelmes párok tapadnak egymáshoz mindentfelejtő boldogsággal. Kiválasztottam egy magános, elhagyott padot s hanyatt terűlve rá merengettem, feloszolva a sötétszürke Csöndességben. Az Alkonyat világotbeborító szárnyú madara szállt, szállt alá, reánk, a lombokra, a Városra. Már abban az édességes magamfelejtkezésben ringatóztam, mikor nincs gondolatom, nincs határozott öntudatom, csak az ösztönöm él homályos életet... egyszerre fütty, sípszó jajdul föl kétfelől s két paprikanadrágos katona bukkan rám, meg egy öreg, Flambeau-forma őrmester. Elkezdenek beszélni, integetni, mutogatni; nem értettem semmit, csak tudtam, hogy mennem kell. Közrefogtak és kísértek katonásan. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam: a katonaság razziát tart s most engemet is megcsíptek az apacheokkal. Óh, én büntetlen előéletem, kiálts vétót e kimosott katonafülekbe ! Szerettem volna igazolni magamat, de gyermekes ijedtemben sehogysem jutott eszembe a „katona" szó franciául. Valami rettenetes képzettársulással emlékezetembe ront egyszer Napóleon és a Grand Armée katonás képzete s elkezdtem hebegni: „Pardon, monsieur Grand Armée, j'oublie, quelle direction est la porté..." A többi nem tudott kijönni belőlem. A katonák beszéltek, én hallgattam, de mentünk mindaketten. Sötét volt, a luxemburgi kert lélektelen. Lelkem előtt gyűjtő fogház, rongyalakok, lobogó gyertyák és rendőrkardok szegdelik a levegőt. Nekem ugyan megesett. Egyszer csak arra ocsúdok fel réműltömböl, hogy kint vagyok a kapun, előttem az Odeon, hátam megett senki. A katonák elmaradtak. Udvariasságból kikísérik az elfelejtkezett barbárokat, hogy be ne zárják őket éjszakára. Röstellettem mucsai voltomat. Ha megtudnák, hogy okleveles tanár vagyok! Csak el ne árúlt volna már a pápaszemem. Tisztán hallottam, hogy a luxemburgi szobrok halk kacagással kacagtak utánam.
Az egy óra letelt, bezörgettem Aladárhoz. A vers már kész volt, bepólyázva hevert, mint a ma született gyerek; a fiúk épen dédelgették a körülményekhez képest jó kondícióban levő szülőt. Én kettőt-hármat ikrezek, ha rám süt a nap, Aladár beéri eggyel. A Szajnát énekelte az új vers, sötéten, komoran, titokzatos forrongással. Arra lelkesíti nagy társam ezt a piszkos folyamot, hogy ömöljön bele az ő rémséges szívébe, szorítsa ki belőle a Tiszát és mossa át mocsaras magyarságát világvárosias franciává. A hideg verejték gyöngyözött rólam. Ez az ember vagy őrült, vagy romantikus; kész volna keresztülbocsátani magán a Szajnát minden szennyével, minden pöffedt halottjával, csakhogy kulturabbá öblögesse kárhozatos vérét. Legyen neki az ő kívánsága szerint.
Ez a vers, a fekete-borzalmas Szajna révén, rejtelmes képeket vert föl képzeletünkben. Aladár egy erdélyországi rémhistóriát regélt el izgató zöngésű hangján; bezárt és tetten kapott szerelmesekről, vértivó oláh hangokról, fejszéről, pislogó mécsesről, vasdorongokról volt benne szó. A hideg szelíden rázott bennünket. Mécsesünk halványan pislogott, mint Brutusé a Caesar szellemének jelenésekor; kis hotelszobánk reves bútorai babonásán meg-megpattantak . .. kint, a szűk udvaron, ébredező denevérek kezdettek visongani. Hogy teljes legyen a Balzaci rejtelmekkel csodás diáktanya: valahonnan, a földből vagy az ágy alól, csak előterem egy roppant ordas macska; felugrik az Aladár ágyára, villódzó zöld rémszemét belekapcsolja szemünkbe s néz. Ha ez nem valami elátkozott lélek: nincs isten a Szent István bazilikának a szentélyében sem. Tőrös bot volt éppen a kezemben, kirántom a gyilkot, hogy beledöfjem a kandúralakot öltött boszorkányba — a fiúk rám ordítanak, megkapják kezemet, dermedten szétnézünk: a zöld macska nincs sehol. Elnyelte a föld. Valamelyikőnknek vacogni kezd a foga. Iszonyatos csend. A szemközti folyosó börtönablakából titokzatos fény villan át szobánkba. S egyszerre, mint a kárhozat poklában égő lélek jajongó siralma, fölzokog leírhatatlan babonássággal az udvarunkbeli háborodott ismeretlen hármas rémkiáltása : Máji, Máji, Máji. .. Tovább nincs isten, aki szobánkban tartson bennünket. Ilyen rémületet még nem éltem át debreceni lelkemmel. Égő lámpával kíbotorkálunk a hosszú, vaksötét folyosón; fúladozva dobbanunk az utcára. Odakint csillagos az ég, hűs a levegő; zaj, kiabálás, lámpafény, élet! Hála istennek, idekint már emberek is vannak.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
De azért nem tudtunk szabadulni huszadik századbeli létünkre sem a kísértetek nyomásától. A komor Notre Dame körűl tébolyogtunk éjféltájig; az ijesztően fekete Szajna halottjai táncoltak sápadtan a levegőben. Előttünk a bezárt, gyilkosan néma Morgue, a névtelen halottak iszonyatos, hullaszagú kamarája. Hiába kacag, vihorász távolról hegedűszó, ittas kurjongás: a mi éjszakánkat megrontás érte. Tegnap én Párist nevető gyermekek játékpalotájának láttam, minden fényes és márványfehér volt benne; ma: Walpurgis-éjszakáját ülik komor, gőzölgő fekete üstjében a világ minden poklából ideszabadult boszorkányok. Rémek, koboldok, márványfejű emberek, zörgő csontvázak vágtatnak a levegőben. Távolban úgy nyög és jajgat valami láthatatlan tábor, hogy a Sainte Germain faburkolata kilométereken reng belé és keresztűl-kasúl repedez. Elüti az éjfelet a Sainte Geneviéve groteszk tornyában. Menjünk aludni, emberek. Kifáradva loholunk végig a Rue Monge-on. Koromsötétnek látszik a fellegtelen ég is. Egyszerre zöldfényű sugárvonal hasítja át felettünk a halott magasságot; egy nagy hullócsillag zuhant le sziporkázva Páris rejtelmeibe. Úgy rémlett, mintha a Szajna nyelte volna magába rakétás, bolondító sistergéssel. Pokoli felkiáltó jele ennek az emlékezetes éjszakának.
XIV.
Most már kezd fájni az a gondolat, hogy Párist nemsokára itt kell hagynom. Nem tudtam, milyen nagy igazság ez: a megszokás rabjai vagyunk. Ha húsz esztendőt itt élnék, talán elfelejteném a nyelvemet is. Harminc napja se ver párisi verőfény, máris franciássá vedlettem. A tegnapot nem bánom, a mát üstökén fogom, a holnap közömbös. Más tisztítja a cipőmet, felszolgálják az ebédet, bort is iszom, kapupénzt sem kell fizetnem — óh, szegény Gábor, sohasem voltál te ilyen nagy úr! Odahaza pókhálós, esztendős-poros rezidenciámban öl az élet, bárdolatlan rokonság ingerel, utcai gyermekek lármája betegít, silány eledel koplaltat, pénztelenség tesz rabszolgává, ostobaság ugat rám, paraszt gőg hóhérol, pusztába kiáltó szava vagyok kis hazámnak. Párisban legalább nagynak merem álmodni magamat. Királyi gőggel vonulok végig a Tuileriák kertjén, a Nagy Hadsereg útján; sokszor úgy tetszik: Napóleon imperatori sapkája borítja fejemet, szürke köpönyege símul derekamra, bíbor nyerge ringat császári selymében, fehér paripája táncol alattam. Parasztos, semmitmondó fejem királyivá szépül; a melosi Vénusz leszáll értem talapzatáról, karja csodás módon kinő, piros virágkoszorút és zöld borostyánt tart, hogy megkoszorúzza arany-abronccsal koronás fejemet. Paris kék ege angyal-szemekkel nevet rám; ezer harsonás fújja felhőket csapkodó diadalmi himnuszomat; utánam Franciaország fiatalsága díszben ; a kerek világ kitódul az országok kapujába és néma bámulattal köszönt. A jeruzsálemi király diadalmenete óta nem tartott ilyen bevonulást embernek fia még soha.
... A kavics megzörren lyukas talpú cipőm alatt; gyűrött nadrágom kopástól csillog szomorúan; egyetlen télinyári kabátom poros vállát pedig lepecsételi a luxemburgikert néhány tréfás verebe. Páris kacag barbár esetlenségemen — és én Napóleon fiának álmodom magamat.
Aladárral csatangolunk alkonyatonként a Szajnaparton. Nagy társamnak örökös összeütközései vannak francia biciklistákkal; már vagy három nekiment, kettő egyszerűen felfordult, a harmadik agyrázkódást is szenvedhetett, mert tenyerébe szorítva vitte fejét. Aladár csak lepislant rájok a magasból és áll rendületlenül, mint az Eiffel-torony. Vidám párisi legények meg szokták éljenezni magasságáért a boulevardokon; apró szalmaözvegyek pedig sóvárogva néznek föl reá. Meg tudnám jósolni, hogy ezt az embert asszonyok teszik tönkre. De ugyan melyikőnket nem ? Bodor Aladár ravasz is, romantikus is, poéta is, hím is, mind erős súly az asszonyok mérőjén. Ravasz, mert nem odavág, ahová néz és többet mond, mint amennyit hisz, vagy kevesebbet. Romantikus, mert előtte nincs polgári korlát, keresztűllép az embereken és szomorú bolondságokon köszörüli mértéktelen lelkét. Sokszor eleven vezércikknek látom, aki egyenlő dörgedelemmel harsog a pálinkafőzésről, Shakespeare öröklő hatásáról, Jézus Krisztusról és Bot Nagy Jánosról. Van benne valami verkli-tulajdonság; ha megindítják: kész a ráigazított nótát fújni éjben és viharban egyaránt. Magyarország jövőjében úgy hisz, mint én a magaméban ; különösen ezért szeretem. Legtöbbre becsülöm költő voltáért, mert azt dalolja, amit élt. Nem tudom, mivé gyúrná Páris az ő nyugtalan lelkét; most még olyan a költészete, mintha vaspőröllyel vernének faburkolatot: dong, súlya van, zeneiség és szín nélkül. Ha rám bíznák szobrának a megmintázását: vagy vasmén nyergébe zörrentenétn és kétélű pallost adnék a kezébe, vagy gyalogosítanám rettentő lovagcsizmákba, targoncakerék nagy sarkantyúkat penderítve a sarkára ; fejébe sárgaréz koronát nyomnék, vállára olyan lantot akasztanék, amelynek húrjain észak Orkánja bírna csak pengetni dalt. Úgy veszem észre: Madách és Vajda komor lírája hatott rá; benne sincs semmi kedély, semmi szivárványossága a képzeletnek. Hegyek és völgyek, ködök és vizek, kék ég nélkül, virágok nélkül. Bodor Aladár költészetéről talán öt-hat kis gyermek oszlatná el a ködöt s egy lágy női kéz halkabb, dallamosabb melódiákra hangolná gordonkaszavú hegedűjét. Hazám leányai, a magyar költészet szent nevében hajoljatok hozzá és szeressétek! De ne nagyon, mert akkor vége.
Mikor borunk van, irodalmi estéket csapunk. Loránd úrék számoszi piros nektárt kerítettek valahonnan s azt ittuk és ittunk magunknak tüzet és rettenetet. Két társunk hamarosan ágybahanyatlott, Ady Endre fekete-kék tónusú dalaival altattam el őket. De Bodor Aladárt meg engemet nekidühített az alkohol, majdhogy földhöz nem csapkodtuk poharunkat és egymást. Ritkán iszom, de rosszul iszom. Az én mámorom olyan, mint a villámlás, vagy ő vág engemet főbe, vagy én másokat. Most szegény Napóleont kapartuk ki dicsősége pólyájából és vagdaltuk gerjedező haraggal egymáshoz. Sivatagi bömbölő társam, Aladár, azt merte állítani, hogy Napóleon kis semmi volt, középszerű barbár lélek, akihez Atilla olyan, mint hangyához az oroszlán. Keservesen rosszul esett hősömnek ez a legyalázása, mert én szeretem Napóleont. Megindult hát a szavak zápora és paskoltuk egymást érveinknek kiapadhatatlan zuhatagával. Az álomra hajló Páris furcsán nézhetett ránk, mert hűs szelével meg-megzörgette ablakunkat, hogy csendesebben vigadjunk. Két magyar nem nyugszik, míg egymást meg nem ette; én is fölhalámoltam Aladárt, ő is engemet; mindaketten győztünk derékbeadás nélkül. Aladárral különben bekötött szemmel járás a vitatkozás, mert egyszer megvallotta, hogy ő azt is bebizonyítja, amit maga sem hisz. Ilyenformán tett ezen a számoszi bortól viharos estén is.
Páris úri vágyakat költ a legparasztabb ember fiában is. Nemcsak én vagyok így vele. Bodor Aladár, aki Magyarországon földosztó demokrata tragédiában siratja népe pusz-túltát s maga is a világmegváltó szocializmus két hiéteres katonája: itt verset ír a Medicei Mária selyem ágyáról, isteníti a királynők szerelmét, az úri kéjt, amelyről zubbonyos elvtársaink álmodni sem tudnak. Lesajnálja a misera plebs contribuens-t, mert izzadtságszagú és piszkos a körme. Teremtő isten, mivé lennének itt Barabás Béláék!
Magam is úgy érzem sokszor, én vagyok Páris koronázatlan királya. Feszítek, mint a bécsi kutya a pesti szemeten. Megállok napáldozta után a Pont des Arts-on, ahonnan szívébe látok az én városomnak. Bámulom a szépet, a nagyot, a kedvest, a borzalmast, a misztikust. Alattam a Szajna hömpölyög morajtalanúl, sötéten, gyilkos közömbösen. A keleti égnek halvány rózsaszínből kékbe átmosódó fátyolos arcát tükrözi vissza fekete acéltükrében és maga is megszépül tőle. Két "oldalt öreg platánok komolyzöld gárdasora áll, felettök s-zürke, óriás paloták karcsú tornyai, kéményszálai merednek az égbe. A zöld lombokon átszikrázik a kigyúló villámfény; izgató reflexe úgy reszket a türemlő sötét hullámokon, mintha aranyport hintettek volna rajok hosszú, fényes vonalakban. Az Ile de France, bokros homlokával, mozdulatlan merengésben néz le a lábát ostromló vízbe. A hidak karcsú ívei még fehéren válnak ki a szürkületből; amint ki-gyúl pirosszemű lámpásuk, a Szajna fekete palástján keskeny vérvonalakat festenek az aranyhimzések mellé. Örökös morajlás, kocsik dübörgése, lovak patkócsattogása, rikkancsok kiáltása, Páris lélekzése távol; suhanó szoknyák zizegése, apró cipők kopogása, eleven pergő beszéd mögöttem, körűltem. Nyugaton a leáldozott nap kinthagyta az égre terítve sárgászöld palástját, amelyet lassan-lassan kísérteties ólomszínűvé fest valami láthatatlan Kéz. Itt már fekete gyászban állanak a paloták, a Louvre tornyai komor tömbök, az ormukra tűzött trikolor sötéten leng, a szomorú égre veti szinte árnyékát. Száll, száll az Éj, egyre alább száll. A parton elsuhanó villamoskocsik olyanok, mintha kivilágított koporsók úsznának az örök sír felé. A Szajna romantikus jelenetet rögtönöz: virágos gálya tűnik föl valamelyik hídja alatt, kékes tűzcsillagok reszketnek a hajón; nincs rajta élő senki, csak egy ravatalon fekvő halott, a márványarcú Hallgatás;. halk csobbanással térnek ki előle a habok s úszik a koszorús koporsó le, nyugat felé, mint egy Tennysoni álom.. . Könnyű a franciának. Tudja magáról, hogy a világnak egyik első, talán legelső nemzete. Amerre büszke ujja kimutat: az óriás Műveltség arra kezdi lerakni sínpárjait, útpalástoló gránátköveit, ott emel palotákat, farag szobrokat, fest képeket, dalol dalokat, gondol új gondolatokat. Mi köze a franciának máshoz ? Lenézi vagy megveri, kijátsza vagy észre sem veszi. Mintegy örökéletűvé teszi az a hit, hogy a világnak ő az agyveleje; vannak nála hatalmasabb tagok, de ő mozgat, ő lát, ő vezet. Karja talán Oroszország, fegyvere Németország, pénztárosa Angolország. Nagy nemzetek sorsa: a tényezés büszkesége. Nekünk, magyaroknak, sokkal tragikusabb szerep jutott. Ha csodák nem esnek, a mi jövőnk : a nagyszerű Halál. Megettük a kenyerünket, elittuk az eszünket, elvertük a pénzünket, minden további erőfeszítésünk : egy-egy hatalmas lépés a Sír felé. Úgy szeretnék hinni, lelkesíteni, fellegvárakat rakni, de nem tudok, nem tudok! Olyanok vagyunk, mint a halálra jelöltek: fekete bélyeg ég homlokunkon. Nincs Isten, aki könyörüljön rajtunk; egy volt, azt megtagadtuk. Kitátotta ránk száját az új apokalipszis csodája Nyugaton és elnyel. Eltűnünk a föld színéről, mint Sodorna. Nevünk csak úgy rémlik ezredek után majd vissza, mint egy elfelejtett dal néhány üteme. Magyarok: meghalunk. És élni, élni, élni ezzel a halálos haláltudattal, ahogy mi jobbanlátó magyarok élünk és nem őrülni meg vergődésünk hasztalanságában — ez igazán olyan sors, amilyet csak kiválasztott népnek juttat a nagy Rendező. A halál gondolata kicsalt a Pere Lachaise temetőbe. Az élők nem vívnak olyan elkeseredett tusát Párisban egy talpalatnyi földért, mint itt a halottak. Csupa megkövült kegyelet minden, a sivárság grandiozitása űli diadalát. Bartholomé megdöbbentő síremléke, az „Aux morts", egyszerre derékba szakasztja a város lármájából idecsörtető kérkedésünket és elszorult szívvel-szájjal mormoljuk közös sorsunkat: Mind ahhoz járók vagyunk . . . Forró augusztusi délután verte rám tüzét a hőségtől párolgó kövek birodalmában. Csak a Csend hideg és nagyszerű. Moliére szatirkacagása, Béranger gamin nembánomsága és dalos ajka, Chopin édes melódiákat álmodó lelke, Musset panaszos, nőies siráma — mind, mind egy harmonikus nagy hallgatásba merült. Musset sírjánál kigördült a könny fáradt szememből. Szomorú fűz hajlik sírkövére, rávésve a kezdet és vég: Alfa és Ómega. Parányi pályát magába záró határkövei életünknek. Egy csomó virág is hervadt a szomorú arcú költő sírján; bizonyosan asszonyi kéz dobta rá. Én nagy nyugtalansággal készülök Földvárra, hűvös palotámba; mert tudom, egész életemben nem lesz asszony, aki szívével hozzám hajolna. Ki virágozza majd föl az én síromat Debrecen sivataggá pusztuló temetőjében ? Ültetnek-e barátaim akácot, kétszer nyitó akácotporomba?
Temessetek Csokonai mellé, hadd hulljanak rám is levelek, virágok az ő koszorújából. Megérdemlem, nem voltam boldogabb nála.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése