2012. október 2., kedd

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (9)


XV.

Ady éjszakája
A kis luxemburgi múzeum rostáló állomása a Louvre-ba pályázó képeknek és szobroknak. Különösen a szobrait szeretem, ezeket a megkövült márvány meztelenségeket; a női testnél szebbet úgysem találok s ha nekem már eleven nem adatik: imádom legalább e fehér halottakat. Úgy vagyok velök, mint Pygmaleon Galateával: lelket lehellek beléjök s nekem beszél, piheg a geometriai feszességgel ülő Tanagra, a haját rendező fiatal Reggel testének érzem üde illatát, a kéjjel hanyattfekvő Bacchansnő pedig félig hunyt szemével veri érzékiségemet, úgy, hogy zeng, dobog bele egész alkotmányom. Lehiggaszt és megvigasztal a Rodin márványból kifejlő Gondolata, jövőmre fordítja lelkemet a Chenier halottfőt csókoló Múzsája. Siratom a kétségbeesett Hagart, magamba imádkozom egész hódító báját a gyönyörű Ifjúságnak, aki még nem is sejti a maga szépségét. Csalogat rejtelmes arcával a fátyolából kibontakozó Természet, szárnyakat ad el-elfáradó fantáziámnak a virágokat ölelő Illúzió s altat az álmodó Álom. Izgatnak, kergetik véremet a hímraboló Szirének s a hattyúval ölelkező Léda; fájnak nekem a Gyászolók, hiúságomra emlékeztet a magát víztükörben néző Nympha. Az elevenűlő Galatea-szobor a művészi teremtés megfogható példázója: a lelketlen kőben megmozdul a forró gondolat. Elérhetetlen vágyódással kapcsolom szememet a háromszor szép Salammbo szemébe, de nem tudom magamévá nézni. Azután elcsal és megbánkódtat a Rodin márványba szegezett örök Ölelése. Babonás döbbenettel nézem a Heine nagyszerű látomását: a Sphynxet; aki sóvárgó ajkát a művész ajakába forrasztja s csókol bele oly kibírhatatlan csókot, hogy vére hullásával, élete ellobogásával kell megfizetnie. Látjátok feleim a gondolatokban: ez a mi édeskeserű végzetünk.

Felszedem sátorfámat és megyek Párison keresztül vakon, siketen, árnyéktalanul.

Az én két Asszonyom követ ilyenkor. Egyik a szőke, szűzi kis Miriam, másik a fekete, démoni Delila. Az aranyvirágos Reggel, a sötétcsillagú Éjszaka. A vágyódó Vágy, a kielégülő Kielégíthetetlenség. A két mostoha testvér, aki örökkön-örökké kergeti egymást és soha nem találkozik. Az én Szívem szerelme és az én Testemnek szeretője. Úgy osztozkodnak lelkemen, mint a római katonák Krisztus ruháján; sorsot vetnek rám, szétosztanak és elnyűnek. Miriam-mal álmodom az álmokat, ő nekem az ifjúság és a dicsőség, de beteljesülhetetlenül; Delilával élem a sistergő szerelmeket, ő nekem az asszonyiság és a vérvágy, de kielégíthetetlenül. Szőke Miriam meg sem csókolt soha, csak mosolygott rám és meg-meglegyintett aranyhajának fátyolaval; barna Delila ölelt és remegett ölemben, ajakamba harapott és betemetett sötét hajának éjszakájába. Amit Miriam ígér, Delila váltja be; de a beváltás mindig hazug: igaz aranyaimért hamis pénzt ad, lángra teszem és ellobbantom. Miriamért gondolok ki minden szépet, minden nagyot, Deliláért teszek minden gya-lázatot, minden kicsiséget. Megpróbáltam már erőmnek erejével egyesíteni ezt a viaskodó kettőséget, de nem sikerült. Egyik a Hold, másik a Nap; akkor jön fel az egyik, mikor lemegy a másik. Ez a két asszony az én követő árnyékom, mikor Párisban vagy a Világban loholok vakon, siketen, árnyéktalanul.

Élnek ezek az asszonyok? Nekem élnek, másoknak nem. Legalább úgy nem élnek, mint a sugár hunfalvi leány, aki egy különös nyáron lángba borított, egy hónapig a reménységek, várások aranycsolnakában ringatott; akihez szerelmes dalokat írtam, akit levélben megkértem, aki már akkor jegyese volt másnak. Ekkor elvesztettem a földi szerelemben
 hitemet; hiába kínál Debrecen, csalogat  Budapest: az én szerelmi regényemnek vége. Rábízom magamat az édes véletlenre, elveszem az olcsó virágot, de a szívem társtalan, elég nagy ő maga magának. Az asszony különben is azért szép, mert mi hímek szépnek kiáltjuk; pedig olyan szürke,, olyan esendő, olyan üres, olyan haszontalan.

Miért jöttem én Parisba?

Azért, hogy elfelejtsem régi magamat és hogy bocsánatot kérjek a megbántott Heine szellemétől. Ez a találkozás nyugtalanított, egy hónapja keringélek a nagy romantikus sírja körűl s nem mertem még előtte megállni. Most már lepergett az időm, a vizitelés körmömre égett. Kimentem hát lopva, magamban, sírjához osontam mellemet dörömbölő szívvel, lekaptam kalapomat és bámultam. Szegény bolygó zsidó ! Olyan szomorúan nézett le rám márvány sírkövéről, mintha ő volna a bántó s én a megbántott. A montmartrei temető, a Moulin Rouge mellett, déli verőfénnyel próbálta vidámítani, de az árnyék fehéren is árnyék maradt. Megkérdeztem tőle, haragszik-e rám ? Szomorúan mosolygott és a sírjára mutatott szemével. A sírján pedig négyhúrú lantot láttam, amelyet babérág övezett; a lant fölött aranypillangó repült — vagy talán a Heine halhatatlan lelke? Nem tudom. A sírhalmon virág volt és koszorú, szabadkőmíves jelvény, egy csomó névjegy és az a nagy hazátlan vers: „Mindenhol isten mennyboltozata borúi rám s az éjszakák csillagai, mint halotti lámpák függenek fölöttem". A Rajnaparton, a. Szajnaparton, a pálmák alatt, a tenger mellett, az óceán közepén, mindenhol. . .

Ekkor megértettem a nagy bús ember szememutatását, a szívét, a bocsánatát és keserűen szégyelleni kezdettem magamat. Boldog, bolond Németország, annyi kincsed van, hogyha Goethe mellől kihajítod Heine Henriket, meg sem látszik, föl se tűnik. Heinének mindegy: nyugodtan alszik a csillaglámpásos éjszakában. Kitéptem  noteszemből egy lapot és ezt íitam rá : „Itt járt egyszer Oláh Gábor és bocsánatot kért Heinétől. 1908. augusztus 10". Ránéztem a márványarcra — s majd elkiáltottam magamat. Mosolygott. De olyan rémséges gúnnyal mosolygott, ahogy csak Heine szatírlelke tud nevetni ezen a hiúbolond világon. Menekültem, mint a tetten kapott tolvaj; kalapomat mélyen lehúztam a szememre.

Hogy közeledik a Páristól válás napja, kezd bántani régi hű lelkiismeretem: mivel is számoljak be édes anyámnak? Ha nem viszek innen semmit, el sem hiszi, hogy Párisban voltam. Jól ismeri kalandozó fantáziámat. Vettem neki egy selyempárnát Libertinél, magamnak meg egy fekete munkás köpenyeget. Majd elmondom neki otthon, hogy megettem huszonöt tányér macaronit, körűlbelől 125 méter hosszúságban; megittam harminc és egy néhány liter ásványvizet, kevés bort és valami tejet; elkoptattam a cipőm talpát, kisoványodtam a kabátomból öt centiméternyit, elköltöttem százötven francot és harminc napot. Megtanultam franciául az étlapot és az evőeszközöket; tudom, mit tesz rigolézni, ki az a Gaignol, mi az az apache, ki a macrau. Elmondom, hogy a párisi rendőrt a nyavalya töri ezért a mondásért: Mort aux vaches! (Halál a tehenekre!) A mucsai képű idegenre ezt kell mondani áll-vakarással: Ca y est la barbe : Franciául a tyúk is lapul, a zseb is lapos. Végezetül bemutatom neki tíz versemet: valamennyi alá Páris van írva születési helynek. Ha még ekkor sem hiszi a hihetetlent, eldalolom neki az Aladártól tanultam Bergerette-t és eltáncolom a danse macabre-ot.

Ady Endre megint eljött hozzánk búcsúestére. Bolond egy este volt, bohém egy este volt. A nagy bánatfiú felült asztaltrónusára, asszonyos mosolygással koronázta magát a világ első költőjévé, úri gőggel sajnálta le a más úton futókat. Ilyenkor meggyűlt keserűség az egész ember. Undorodik a magyarság aljától,  pedig maga is magyar bordában szőtt elégedetlen. Szereti józanul a zsidóságot, mert erős intellektuális fajt lát benne s bevallja, hogy közönségének nagy zöme zsidó. Adyt akkor kicsinyelem, mikor legelső kultur-magyarnak hiszi magát s átkozza a nála hatalmasabbakat; Párisban élni még nem minden. Heine ostorozhatta hazáját, mert tudott; Wilde kinevethette az angol ostobaságot, mert egy világ zsibongott különös fejében. Ady Endre népszerűsége páratlan; alig tudok példát magyar földön ilyen sikerre. Megérdemelte. Csak le ne buktassa onnan, ahova véres verejtékkel felcsatázta magát. A nagy hurrah óta mintha veszítene színeiből; de gondolatai ma is zuhanások. Kicsiben egy új Petőfi szerepét akarja mostanában játszani: a költészetben megvívott forradalom után szociális forradalmat énekel, lázító verseket ír a Népszavá-ba, amelyeket bizalmasabb perceiben kissé szégyel. Nem is termett ő barrikád-harcosnak, sokkal puhább, szőnyeget szeretőbb, gondolatok embere. Van benne valami kálvinista sivárság, valami költőietlen röghöz tapadás: asszony, bor, pénz, ezek a megfogható istenek az ő istenei. Ady Endre a maga baján túl soha nem látott, ez igazi poétái vonás, de összezsugorítja a jellemét. Lehangoló hatással van rám, mint maga az élet.

De ne szóljunk le másokat még az igazság örve alatt sem. Ady Endre : úr, magyar, poéta. Magával hordja keresztlevelét, hat ujjal született a világra, végrendelete kész: végrendelete átok. Fekete ámen egy fekete élet után.

Úgy hajnali két óra tájban már keringőt járt a lelkünk. Nekem mindegy, ha iszom, ha nem iszom: olyan ostoba a szimpathiám, hogy vidám ittas emberek között elvídámittasúlok. Pezsgővel itatjuk a rendőröket, a bánatos konflislovat. Ady Endrének szárnyai nőnek, repül, de lefelé. Öten fészkelődünk föl egy kis kocsiba, felharsan a parancsszó: En avant a Rabelais-ba! Megindulunk, vagy talán a föld indul meg velünk, mámoros nyárnak hajnalküszöbén, hűvös augusztusi éjszakában. Ordít belőlünk a zabolátlan jókedv, lángeszünk tudatában tornyosodik a lelkünk. Fekete égen zöldes csillagok a lámpásaink, föl, egész az angyalok váráig. Valami színes felhő omol ránk s viharában villámok cikáznak át a fejünkön. A szívünk tapsol, tapsol. A Notre Dame táncol, harangja kacag, amint lekong. Szerelmet liheg ránk az éjjel, sorpaloták iramlanak velünk, tréfás öreg platánok kergetnek s a Szajna kikéi ágyából utánunk. Hajrá, öreg csont! Ostornyéllel verd tunya táltosodat, mert félisteneket nem mindennap görgetsz a kopott ég alatt.

Ady gyermekesen nyújtja ki két kezét a Szajnára: ..Nézzétek, gyerekek, a Szajna, a Szajna!" És tapsol neki a régi hű szerető örömével. A kis Mezei feláll a kocsiban és francia nyelvű harsogással veri arcúi a csillagos eget. A Szajna hídján vidám kokottok robognak el mellettünk, kendőt lobogtatnak és megéljeneznek. Loránd úr fent űl az Aladár nyakában, úgy, hogy kolosszális társamnak csak veres szláv feje piroslik ki. a lábszárak közül; ez a szláv fej azt hörgi megdöbbentő meggyőződéssel, hogy az ember: állat s mikor a legállatab-b, a párosodásban: akkor teremt, mint egy isten. Bömbölt hozzá állati hangon, de isteni búsan. Loránd úr szalmakalapját botjára tűzve lobogtatja és hamuszín hangon szavalja Ady versét: „Máriától Veronikáig ívelnek el a férfi karok". Én a kocsi sarkába szorulva élvezem az eleven őrületet; halálos sejtelmek birkóznak bennem vad, bezárt szilajsággal, nem szólok, csak az Aladár karján csípek csillagokig hatókat. A Sebastopol boulevardon kitör Adyból a magyar keserűség: „Ti kutyák, ti éltek kilencven esztendőt, én holnap meghalok". Ő mondja ezt, de nem hal meg; én nem mondom. Azután fakó viziók tolulnak a fejébe: „Ötven évig nem jön utánam nálam nagyobb költő. Voltaire óta egy igazi költője volt a világnak: én vagyok". Eszébe jut huszonöt francos kalapja, leveszi, dédelgeti, mutogatja, dicsekszik vele.

Az öreg konflisló álmosan baktat el a Gare de 1' Est előtt; gazdája nem is álmodja, kiket viszen. Ahogy nézem ezt a fekete kocsis-alakot, furcsa látomások nyargalnak végig jeges lábakkal a tarkómon, fejemen — mintha a száraz Halál ülne fent a bakon. Hurráh, hurráh! Öljük meg az álmot, a rémálmot, mint Macbeth, a nemes thán. Hiszen az élet, Paris, melegen borúi le ránk, mint az új szerető, aki meg akar tartani magának.

A Rabelais fénye elvakított; visszatorpantam, mint hajszolt paripa az égő híd előtt. Olyan úri világ van itt, hogy kopott tollazatommal röstellettem bemenni. S aztán bántott a parfümös bujaság. Visszatengelyeztem Bernardin-utcai diák-tanyámra. A fiúk folytatták az élve megistenülést. Ady Endre csókolni való bolondul viselte magát. Agyán már rajta ült a nagy aranyos pók, szőtte-fonta szivárványos, fekete hálóval; neki támadt egy dandár görögnek, azután összeölelkeztek; majd egy pocakos németet akart ötször pofon vágni; meg is teszi, ha le nem fogják a pincérek. Aladár lassan-lassan leszívta magát, ami nála rendkívüli, áloévirágnyitás; nagyon bús volt, feje lecsüngött, mint Krisztusé a keresztfán; egyre azt hajtogatta gordonka hangon: „Vagy bennünket teremtett volna hatalmasabbakká a teremtő isten, vagy a bánatunkat mérte volna kevesebbre. Az ember nagyvolta arányban áll azzal a kővel, amelyet a szívén hord". Nézett lefelé és emelgette a poharát fölfelé, szokásaként körömhegyig üritve minden hajtáskor. Valahol Magyarországban, hajnali álmát róla álmodta egy szép, szerencsétlen asszony... A kis Mezei szónokolt (jogász!), felhívta a társaság figyelmét a magyarokra s bemutatta Ady Endrét, mint századunk legnagyobb zsenijét. Az idegenek odatódultak a poétához, üdvözölték s ajánlkoztak költeményeinek a lefordítására. Ej, nagy bánatfiú, ezt a dicsőséget irigyelem tőled. A veres köntösű muzsikás magyar nótára zendített s odakiáltott a hóditó magyaroknak: „Szervusz pajtás!"

Engemet ezalatt ragadott földi Göncölszekerem keresztül-kasul a Montmartre sötét és gyanús utcáin. Beleszaladtunk egyszer Paris gyomrába; száz meg száz roppant szekér ontotta az eleséget a nagy aluvó Rém szájába, a vásárcsarnokba; mire kirepül az első napsugár, nyoma sem lesz az éjjeli szekértábornak. Nagy kerülővel ügettünk tovább. Furcsa gondolatok kergetőztek a fejemben. Elgondoltam, milyen nagyszerű volna, ha hátulról leütném bóbiskoló kocsisomat, kezembe kapnám a gyeplőt és száguldanék Párison keresztül, ledobbanásig! . . . Kihalt volt a nagy város, mint egy nemzet kriptája. Fölöttem a sötét határtalanság, körültem a fakó kőtenger. Olyan árvának éreztem magamat, hogy majd sírva fakadtam.


XVI.


A pisilő kisfiú - huszárként
Nekem a búcsúzás rettenetes, a szívemet vasmarokkal szorítja össze valami, pokoli magam-megtagadásával kell visszafojtanom könnyemet, elárvulok belől, mint egy gazdátlan gyermek. Nem is játszom végig az élet színpadi jelenetét, hanem mogorván ugrok a kocsimba s durva hangba ölöm sírni való kedvemet és megyek. Pedig, hej, be sokszor meg kell úsznom; hiszen örökös búcsúzkodás egész életünk. Elbúcsúztam már én az egészségemtől, hitemtől, sok jó emberemtől, az asszonyomtól, az élettől; csak nekibúsúlt akarásomat nem tudom lerázni a nyakamról.
Páristól is fájt az elválás. Ez az egy hónap hatalmasabb iskola volt nekem, mint minden eddigi. Beláttam az életnek sajátságos mélyébe; abba a nagy feketeségbe, amelyet reménységünkkel, képzeletünkkel olyan bizarr színpompába öltöztetünk. Az élet se nem kicsi, se nem nagy, csak valami közepes szürkeség. Ha át tudunk fölötte nézni, még jól is érezhetjük benne magunkat. Páristól való elválásomat meg-édesítette egy levél, amelyet utolsó napunk reggelén találtam a küszöbömön; monsieur Gábriel Oilanak volt címezve s így szólt: „Monsieur! Vous avez la veine de rien apercevoir. Est ge que vous etes incapable de repondre aux sentiments les plus doux. J'attand votre reponse demain. Au revoire". Pont; semmi név. A házunk kapuja alatt kávéztam harminc ízben egy kardos, pirosképű menyecskénél, talán ő bolondult a pápaszemembe. Vagy az a tejfölösszájú kis lány, aki mosolyogva nézte végig a kapufélről vándorlegényes reggelizésemet. Vagy tán a Voltaire-kertbeli hajrá szerelmes? Az isten tudja. Baj, hogy a levél későn érkezett; mert már töprengettem a válaszon: Madame, je mange votre coeur. . .

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)


Verőfényes, levegőfátyolos szép reggelen hagytuk el Párist. Benne a szerelmet, a művészetet, a jókedvet és egy csomó francot. Ültünk Aladárral egymás mellett, szótalanul, mint a boldogság országából számkivetettek. Mentünk Brüsszel felé. A vonaton, furcsa visszatámadással, az Aladár ittas-bús vallomása dorombolt a fülembe untalanul: „Az ember: állat". Félöntudatosan fűztem tovább a nagy gondolatot: ha az ember állat, akkor az állat is ember. Különösen kutyák kavarogtak előttem, okosszemű, daliás állású, méltóságos léptű kutyák, akik bánkódnak, sírnak, lelkesednek, haragusznak és szeretnek. Az indiánnak van esze, nem tartja sértésnek, ha azt vágják szemébe: te kutya. A kutya nemes lélek. Dehát mivel is vagyok én külömb egy talpig kutya kutyánál ? Hátha ennek a népnek is van története? Van Ádámja, Káinja, Napóleonja; van reneszánsza, szocializmusa, forradalma? Turgenyev már látta lelkét ennek a fajnak. Én Brehm könyvéből tanultam meg, hogy a kutyáknak jelleme van. Ezzel pedig belépnek az emberi társadalom körébe és épúgy tárgyai, sőt szereplői a költészetnek, a művészetnek, mint a kétlábú ember. Kipling világhírű rajza tulajdonképen visszamutatás az emberi társadalom ős hajdankorára; pedig ő nem is kutyákat szerepeltet.

Flamand bányászok és aratók települnek be hozzánk, a kutya-állam álmodásának vége. Szőkék, mosolygósak, figurázók, dalosak és iszákosak ezek a munkások; nem igen különbek, mint a kutyák; hencegnek, köpködnek, isznak, dúdolnak. Mistral tavaszreggeli költeménye nem tudom, hogy születhetett meg ilyenféle emberek közt. Belgium maga zöld, mint az élő reménység. Tömérdek benne a gyár. A gyárak kohójában izzik a forradalom, a jövő, a haladás; ott lappang az arany, a békesség, a testvériség is. Az emberiség eleven sebei ezek a komor, vasfekete vérgyűjtők, itt érezzük meg leghamarabb az időváltozásokat. Baj, hogy még rabságunk sötét tömlöcei is a gyárak; a húsizom csak olyan áros, mint a vassodrony s a két elem marakodik, irigy versenyben fut vesszőt egymással. Lassan gép lesz a kéz s az ember csak észnek marad, aki a vaskezeket igazgatja, villamos ujjnyomásokkal. Milyen nagyszerű jövendő is rejlik még előttünk. Úgy szeretne az ember ötezer esztendőt átélni. Kinéztem a vágtató kocsi ablakán s úgy rémlett, nemcsak térben, de időben is-előrehaladunk. Az út mentén toronynál magasabb gúlákban hevert a kőszénsalak, új Fáraók új piramisai, mérföldmutatók a haladás ködbevesző országútján.

Azt gondoltam, Páris után gyűszűvé zsugorodik minden város. De Brüsszel megkapott. Kicsit öreges, komoly, de szép város. Van egy olyan tere, hogy drágakőnek illenék Európa kisasszony aranygyűrűjébe. Megálltunk a közepén és ódákat zengedeztünk prózában; Aladár esküdözött, hogy mérnöki tanfolyamot hallgat Losoncon és tisztán terekből építi föl Bodorfalvát. A Szent Gudule templom a Notre-Dame mása. Belől talpig gyászban állt a főhajó, valami nagy urat gyászoltak az alapítványöröklő szent kövek. Az orgona zúgott, mint az erős Isten hárfáján fölfogott vihar, egy mélyzengésű, férfi bariton panaszló sirámmal kísérte. Gyászba vont templom, gyászzene, gyászének: halált szerető módon megdöbbentett.

Ha még sokáig járom ezeket a felséges lelkű templomokat, ahol a művészet ad szárnyakat a fáradt hitnek: levetem Kálvin fakó páncélját és Mária nagyasszony piros palástjába fogódzóm. A nagy Isten palotájából a kis isten házához mentünk; bizony szürke volt, mint a királylelkek általában. A belgák abban különböznek a magyaroktól, hogy nekik van királyuk, náluk lakik, de beteltek vele; nekünk csak bérletben jut király Bécs asszonyság jóvoltából, szomjuhozzuk látását s meg tudnánk egymást fojtani kis aranykeresztjéért. Milyen balgák a belgák, ugy-e, magyarok?

Az Igazság távol járhat Brüsszeltől, mert gyönyörű palota-csalogatót emeltek a számára. Oly nagy, oly felséges, hogy egész udvarával tábort üthetne benne a bekötött szemű istenasszony. Én olyan bolond vagyok, hogy minden remek épületet színházzá játszik át a képzeletem, ott rögtön; a brüsszeli igazságügyi palotának is felgördítettem függönyét s talán Skakespeare valamelyik igazságügyi királydrámáját játszattam el benne.

De mindez semmi. Brüsszelt egy kis szobráért szerettem meg: a „Peselő fiú"-ért. Ez a csöpp pucér gyerek isteni természetességgel locsolja a világot; mert szökőkút-szobornak állították. Egy szemérmes angol miss valamikor látta s beteg lett szégyelletében; meg is halt, de más ok miatt; hanem a végrendeletében megostorozta a brüsszeli gamint és alapítványt hagyott az egész szobor eltávolítására, vagy — felruházására és munkásságának megszüntetésére. A brüsszelieknek volt eszük: az alapítványt bekebelezték és kamatoztatják máig; de a kis legény éjjel-nappal pesel, csak nagy ünnepeken öltöztetik föl katonaruhába, paszomántos köntösbe, hanem a nadrágján akkor is lyukat hagynak.
Brüsszelben sok a gyermek, facipőben kopognak az utcákon; van egy városrész, ahol Dickens világát ringatózza átal   az  ember.   Kitűnő   süteményeket  készítenek,  a főutat Parisnál pazarabbúl világítják. Nagyon kedves napot töltöttünk benne; szép tiszta ágyban háltunk ; csak egy baritonhangú kutya járt énekórákra az ablakunk alá. Vonított, mint egy opera-dalár.

Körútazási jegyünk Köln felé tereit bennünket, az Eau de Cologne hazájába. Kocsink ablakát nem illatos vízzel, hanem őszies esővel permetezte a nagy Kertész. Az unalom, a múlandóság érzése szürke lepedőt borított a lelkünkre; úgy össze vagyok nőve magam is a természettel, hogy villámláskor a fejemben is villámlik, nagy szélfúváskor gondolatok felhőfutása húz át a lelkemen, csöndes esőhulláskor befelé hullanak a szívemre még el nem sírt könnyeim. Annál jobban bosszantott most a velünk egy ketrecbe zárt három asszonyi állat, akik napszámra fecsegtek, öltöztették-vetkeztették egymást, hiú bolond modern párkái keserű századunknak. Lassanként belefogtak bennünket is beszélgetésük taposó malmába, megtudtam, hogy franciák és Drezdába utaznak az eszperantók kongresszusára. Most már nem haragudtam rájok, sőt szégyeltem, hogy nem tanultam eddig a Zamenhof nyelvét. Érdekes törekvés ez a világnyelv uralomra juttatása; úgy képzelem, mint az új világ szózűrzavarának Bábeltornya ledöntését. Ez többet tenne az emberiség testvéresítésére, mint a világbékéért harcoló apostolok egész zászlóalja. Hanem azért torzteremtmény az eszperantó; utcagyermek, soha nem adoptálja Európának egyik úri nemzete sem. Kereskedőknek már is nagyszerű, de gondolataink megérzékítésének aligha lesz művészi formája. Akkor pedig vége neki, mint Végh Andrásnak.

Kölnben le se vertük magunkról a kormot és a port, mentünk egyenesen a Dómba, a világ egyik legfelségesebb házába. Gyönyörű gót oszlopai merészebb fölsuhanásúak, mint a Szent István templomé, de nincs olyan költői, olyan misztikus.  Behúzódtam  egy oszlopának árnyékába és odaadtam magamat a perc örökkévalóságának. Hallelujázó orgonaszó rázta a ködbe veszett íveket, a boltozatot; egy csengő gyermekhang énekelt bele koronként, mintha az öreg Isten beszélgetett volna kis fiával. A zene, az énekszó, a félhomály, a megkövült imádat-oszlopok összerontották hiúságom, tagadásom várát, éreztem, itt éreztem talán először, hogy él bennem az isten. Csodálatosképen az a gyermekkori isten, akit aranylépcsőkön láttam leszállani sokszor az égből, akinek lábánál görögtűzben égő biborfellegek hömpölyögtek, fehér angyalok fújtak ezüsttrombitákat, kékselyem függönyét lobogtatta a mennyboltozat, s a nap, a hold, a csillagok tündöklő diadémképen ékesítették az Örökkévaló homlokát. Járom a világot és rá-rábukkanok erre a mindenható Hatalomra, akitől való függésünk a legszebb teremtő pillanatait szülik életünknek. Száll lelke velünk a vizeken, rohan a gőznek szárnyán, beoson palotáink és szívünk rejtekébe. Mikor nem tudjuk magunkat: ő akkor is tud bennünket. Nagy az Úr, ki fényes házát építette a mi parányi szívünkben; magunkért építsünk neki felhőkbe vesző palotákat, amelyekben az emberi lélek minden csodássága röpítse hitünket hangok és színek szárnyán az édes önfeledésbe. Az istenségbe.

A kölni Rajna már meghiggadt, komoly, Dunányi nagy fakó folyam. Shaffhausennél még hogy táncolt, hogy bömbölt, hogy rakoncátlankodott, akár egy burs, aki először kapott vágást az arcára Lottikájáért. Itt már vén, copfos professzor, aki régiségtannal próbálja megtölteni a fiatalság konok fejét. Keringettünk a kerek Ringen: zöld fákkal és piros lángokkal volt szegve, mint a magyar zászló. Páris már messze van, a francia szónak mégis van értéke Kölnben. Ha német|vasútasnak vagy pincérnek megköszönök valamit, szám önkénytelenül is rámegy a merci-re és örülök, hogy franciának néznek. Röstellem magyar voltomat itt az idegenben. Miért? Miért itt arculcsapás a fajiságom?  Óh, bizony, ez a kis kutya és nagy komondor meséje; a pincsi bátran csahol a hatalmas komondor árnyékában és rokonának esküszi magát, a pincsi-nemzetséget gyáván megtagadva. Vagy talán a hegy és völgy, a pálma és fenyő regéje ez: örök vágy a másképen valóért.

(Vége következik)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése