A várlátogatás után forró láz kapta el poétánkat, mely meghiúsította további utazását. Debrecen felé zötykölődve a vonaton búsan elmélkedett, hogy útja éppen legérdekesebb pontján szakadt meg: „Bizonyosan így szakad félbe majd az életem is egy fontos pillanatában, a cél álom marad örökké. Az elérhetetlenért való küzdelem: az élet maga. Fáj, hogy töredék maradt erdélyi barangolásom. * Juha Enikő (Debrecen, 2006. II. 22)
I.
Rekkenő melegben szálltam fel a Nagyvárad felé lihegő vonatra. Püspökladányig harmadmagammal szenvedtem egy fél kocsifülkében. Jó név ez, hogy „fülke", mert ez a fülke úgy át volt fűlve, hogy nyári komondornál lomhább nyelveléssel hevertem végig azt a rövid utat. Egyik útitársam pap volt és vehemens pártember; másik útitársam asszony, szelíd és alkalmazkodó. Az egyház férfia valami választásról beszélt, szentebb lelkesültséggel, mint Máté evangéliumáról. A magyar tipust sirató lélekkel láttam benne. Krisztustalan, mázsás szavakkal verte a gyalázat sarát az ellenpárt jelöltjének, in effigie, arcába; elmondta parasztnak, nevét helyesen leírni nem tudónak, ribanc népség kolompos szamarának, minden rossznak, semmi jónak. A bibliai olajos korsónak volt ez a derék ember párja: belőle a gyalázkodás nem tudott kifogyni. A szegény asszony — mint megbűvölt médium — elalélva itta, nyelte, fuldokolta az aranyszájból ömlő ostorozásnak zűrzavaros szótengerét. Én ismerem Kent gróf szókincsét, amellyel a pimasz Oszvaldot nyakonveregeti: „Gazember, semmirekellő, tányérnyaló, aljas hetvenkedő, silány, kócipor, három öltözékű, száz fontos, piszkos harisnyájú gaz kölyök, nyúllal bélelt, pofperből élődő, fajtalan tükörmászó, kotnyeles, felpiperézett bitang, háromszilvafás rabszolga, gaz-lator-koldus-gyáva-kerítő-keverék, rimától szakadt ipszilon, haszontalan betű" — azonban útitársam járt olyan iskolába, ha nem jobba, mint Kent gróf. Ha fejem égboltozatnyi, szemem rajta csillagmilliárdnyi: mind sarkig nyitottam volna bámulatomban, így csak egy ember tud még káromolni, kit megneveznem tiltja a szemérem. Óh Krisztus! most érzem már szenvedéseidnek krisztustalan temérdekségét: hiszen téged is pártember papok vittek a Golgotára!
Püspökladányon aztán kedves meglepetés hófehér galambja szállott szegény, meggyötrődött szívemre. Egy kocsiban utaztam Debrecentől egy fiatal szerelmespárral, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Most aztán összekerültünk. Együtt nyargaltunk Váradig. A szende, szép kis menyasszony álmos volt; én azzal mulattattam, hogy valamiképen a szántóvetőt búzakereszttel, az államférfiakat aranykereszttel, a megváltókat fakereszttel jutalmazza a bölcs végzet már Petőfi Sándor szerint is: azonképen a fiatalságnak rózsakeresztet tűzet a nyakába Hymennel és az örökké szíveket pároltató huncut kis Ámorral. Tetszett az okoskodásom mind a két félnek. Nekem pedig tetszett a mennyország félig nyitott kapuja előtt izgatottan álldogáló fiatalok édes-kedves zavarodottsága, amint szoktatgatják le egymást holmi apró-cseprő hibákról, hogy az élet beláthatatlan folyamán mentől kedvezőbb szelekkel úsztassák boldogságuk törékeny csolnakát az örök cél felé. . . Jaj istenem, milyen furcsa lesz, mikor majd én is vőlegényi minőségben váltok jegyet Kolozsvárra, vagy Rómába, vagy épen Parisba! Ah, ez szédít, mint a badacsonyi bor. . .
 |
| Nagyvárad, Kossuth utca az első villamossal |
Nyakunkba vettük aztán Szent László városát, köves Nagyváradot. Mindenfelé kinos feltűnést keltettünk. Az utcákon, mint gyönyörű színesen hullámzó áradat, esti korzóra gyűlt gömbölyű asszonyok, ruganyos járású leányok rajlottak. Víttunk heves, tüzes szemcsatákat. Szeretem az asszonyoknak ezt a galambszerű magok kelletését. Benne van ebben az egész rendeltetésök. A nő, akármit beszél is Ibsen, örök díja marad a férfi küzdelmének. Próbál önállóságot is, próbál egyéni pályafutást, de azért csak bokréta ő a hím kalapján. Mint Heine dalolja:
Szép költemény a női test,
a természet nagy albumába
az Atyaisten írta be,
ihletése pillanatában.
Nekünk, férfiaknak, az az életünk, hogy könyv nélkül megtanuljuk ezt a nehéz, ötszörösen-hatszorosan rimelt költeményt. Sokan az első sornál tovább se jutnak; ezeket irgalmatlanul megbuktatja a szigorú pápaszemes magister: Sors úr. Sokan bemagolják szajkó módra, de nem értik; ezek vannak a legtöbben. Néhányan meg is értik s ezeknek kihull a hajók.
Bizony szép asszonyok dolgában Várad nem enged Debrecennek; szép házak dolgában meg le is veri. Van egy pár igen csinos, stilszerű palotája. Debrecenben még nem tudják: mi az a stil ? Az öreg cívisek pennaszárnak gondolják. Várad olyan, mint egy középkori magyar mente, melynek elavulhatatlan abaposztójára a huszadik század modern zsinórzatát, meander-díszítését kezdi varrni valami ügyes kéz. Utoljára majd nem látszik az ódon szövet a gazdag himzés-től, de azért az tartja az egészet. Debrecen pedig olyan, mint egy divatja múlt virágos szűr, amely unicum volt a maga korában; de a viselői nem viselték gondját, a szép liliomok lefoszladoztak, hófehér posztója mocskos hamuszürke lett a sok kézbeletörléstől s az egész remekmunkát megnehezítette a zsir. Várad utcáin már az új idők futkározó gillotinja, a villanyoskocsi is ugyancsak csengetődzik. Debrecenben még most is a „mezitlábos gőzös" köhög ki a nagyerdőig. [1906-ban; most már van villanyosa] Ez a két város mindig versenyzett egymással; ezidőszerint Várad fut elől egy jó hosszal. Csak egyben nem éri utói Debrecent : öreg kollégiumában, mely a magyarok életében van olyan fontos, mint a rómaiakéban a Capitólium.
Egy könyvesboltban megvettem Ibsen "Brand"-ját, Aladin pedig Várad ,Útmutató"-ját, aztán a páratlan Káptalan-sort léptük meg. Épen 324 lépés ez a hosszú folyosó. Most kezdem érteni ennek a magyar közmondásnak az értelmét: „Nem káptalan az ember feje!" Meg lehetne még hosszabbítani, hogy a rideg angolok eljárjanak a csodájára. A káptalan temploma azért haragragerjesztően érdekes, mert a két tornya közt felháromszögellő tűzfalon undok kétfejűsasos címer dísztelenkedik. A derék váradiak le akarták már lopni, lőni, górálni, de a püspök urak nem engedték. Nemes istenbarátai ! Elődeitek a mohácsi csatában a magyar haza ellenségeivel ontatták tiszta piros véröket, — ti meg a haza ellenségeinek kedveskedtek ilyen időtmúlt bálványképeknek Isten házára szegezésével ? Szégyen reátok ! Nem érdemlitek meg azt a gondozatlan voltában is gyönyörű parkot, mely a káptalan sárga épületét, mint viruló menyecske a pergamentképű barátot, mosolyogva átöleli ... De hó ! mit beszélek ? Ép most olvasom, hogy a váradi káptalan kétfejü sassa lerepült a templom homlokzatáról ! Ha az egész Magyarország sorsát példázza: az idén nem veri el a jég a vetésünket! Add Uram, magyarok nagy Istene, hogy úgy legyen ! Én pedig visszavonom előbb elkiáltott kárhoztatásomat.
Hanem a váradi káptalan parkja mégis csak gondozatlan. Pedig kár meg nem becsülni a virágokat. A természetnek gyönyörű gondolatjai ők, Isten keze írta a föld porába. Vagy talán elvarázsolt leányok, akik a megváltó nagy szót várják, mikor a bűvölet lehull róluk s velünk egy életet élnek. Hiszen a virágok is éreznek: minden reggelre harmatot sírnak, mert éjszaka álmukban igazi leányok voltak megint. El tudnak pirulni, el tudnak sáppadni; szerények és büszkék, szemérmesek és kihívók. Leikök is van, mely túléli őket: elszálló édes illatuk. Vajjon az emberi lélek is nem hasonló-e ehhez a láthatatlan valósághoz? Gondolkozzatok csak, skeptikusok !
 |
| A Félix-fürdő |
Füspökfürdőről Félixfürdőre gyalogoltunk. Ez nekem szebb. Úgy látszik, másnak is, mert itt sokkal többen nyaralnak. A gyógyító meleg forrás két mesterséges nyiláson buzog ki nagyon is természetesen és melegen; alig állja az ember keze. Minden nap tizennégy millió liter vizet buzog ki. Egész Magyarországnak egy napra való ivóvize. Felfogják, lehűtik és úgy fürödnek benne szegény köszvényes emberek. A közös fürdőben nagy énekszó zeng, valamelyik írástudó rákezdi, a többi dúdolja utána. Eszembe jutott Arany János találó mondása: az embert, ha nem is a vallás, Istenhez tériti az oldal-nyilallás. Alkuvás a mi egész életünk; legbecsületesebb még a zsidó kalmár, mert az csak emberekkel alkuszik; de hányan vagyunk, akik az Istennel alkudozunk napról-napra, egy kis pénzért, egy kis dicsőségért, egy kis halhatatlanságért. Ki győzne ennyi szájnak eleget tenni ? !
II.
Az emberi élet szekerébe két paripa van fogva: a Kíváncsiság és a Dicsőségvágy. Telivér jószág mind a kettő, csak az a baj, hogy az egyik fölfelé, a másik mindenfelé akar rohanni. Ezért borulunk fel kivétel nélkül mindannyian. A kíváncsiságot Éva esete óta asszonyi gyarlóságnak szoktuk bélyegezni, pedig kalapot kell emelnünk ez előtt a hibánk előtt. Enélkül nem járnánk gőzösön, nem ismernénk a Mars csillag mezőit, nem hordanánk aranyláncot, aranykeresztet, nem tudnánk, hogy Debrecen — dobre zem, azaz jó föld. A kíváncsiság az a Jákob-lajtorjája, amellyel bevesszük a hetedik eget is. Természettudományok nem volnának, ha az emberek oldalát kíváncsiság nem törné. A gyermekből soha nem lenne ember, ha kíváncsi orrát bele nem ütné mindenbe. A kíváncsiság a legnagyobb áldása Föld csillagunknak a napsugár után.
Eme legnagyobb erényünk vitt engemet is Erdély szíve felé. Három koronás váradi szalmakalap, kék lüszter öltözet, sárga bőrtáska, kék gummiköpönyeg, öreg kampós esernyő, meg egy hónapra való kíváncsiság volt minden vagyonom. Aladin bűvös lámpásán kívül barna karbonárit kanyarított nyakába s ezzel olyanná lett, mint egy lábrakelt óriási kucsmagomba. Én, mint kis kéksötét szárnyú paizsbogár, mászkáltam árnyékában. Arcunk örömtől, szemüvegünk a naptól ragyogott. A Rév felé révedező gőzösnek épen női kocsijába lökődtünk be s kezdtünk angolul csevegni. Manfréd szavával küldtem lelkemet egy buja, keleti arcú hölgy szívébe : Astarte, my beloved, speak to me! De nem szólt hozzám, csak a kocsi ablakát bámulta s rajzolgatott párástalan oldalára láthatatlan jeleket. Óh, lettem volna bár kocsiablak
üveg! Mért is nem éljük Ovidius átváltozásainak gyönyörűséges korszakát!. .. A feketebajuszú kalauz azonban kikergetett bennünket a hölgyek kedves és meglehetős meleg köréből, mint eleinket a lángpallosú angyal a paradicsomból. Futottunk Aladinnal, mint Coriolanus a számkiüzetéskor, vagy mint Jellasics serege amaz emlékezetes futáskor. Rév falunak az őrházánál ki is ugrottunk a sebességét nullra redukált gőzösből s ruganyos léptekkel indultunk a hírre kapott barlang felé; oly ruganyos léptekkel, mint egy kis keleti népnek dicsőségesen uralkodó császárja, az Ister folyam mellett.
Lelkem templomában mintha vasárnapot harangoznának láthatatlan szellemkezek. A Királyhágó leggyönyörűbb pontjára értünk. A Körös mesébe illő völgye ölel át Rév és Vársonkolyos között. Királyoknak érezzük magunkat e felséges teremben, melynek oldalai merőlegest égnek szökő vörös sziklatáblák, kék selyem mennyezete a felhőtelen égboltozat, gyémántcsillárja a világokat betündöklő nap, zöld bársonyos rengői a lankás dombok, szőnyege a selymes fűvű mezőség, testőrgárdája a mozdulatlan komoly fenyők, udvari zenészei a ligetek zöld páholyából láthatatlan zengő madarak, királya: Én magam! I. Én! ahogy a fejedelmek jelölik magukat. Csak egy hiányzik: a királynő. Mikor ezt elgondolom, szomorúságra hajlik a fejem, arcomnak bánata árnyat vet a csillogó teremre, szememnek harmata esi meg a lágy füvet s drágagyöngyökön taposnak utánam sároslábú emberek. Jövel, te álmaim tündére, királynőm ! Szívem nagy kapuját a fürge szerelem sarkig kitárta, szenvedélyem sokszínű lobogói feléd integetnek, dörömböző szívem veri mély döngessél fehér paripádnak az ünnepies ütemet. Jövel, míg az ifjúság koronája ragyog fejemen! Mert az emberi élet rövid, mint a tegnapnak elmúlása ...
Ti alföldön született s alföldön halt emberek, nem is álmodjátok, milyen mostohán bánt veletek a szeszélyes természet ! Ne higyjetek Petőfinek sem abban, hogy az alföldnél nincs szeretni valóbb tájék. Hiszen az ő írásai is kétszerté szebb képekben festik a hegyek, völgyek változó világát, mint a kibontott levélhez hasonlította alföldet. Már a mesékben is tündér hegyeket, babonás várakat, barlangokat jár a gyermek képzelete. Ugyan, mondjátok, nem érdekes-e felnyílt szemmel látni azt, amit gyermeki képzeletünk homályos fátyolán át csodáltunk. Csak búzát ne keressetek ezen a felséges vidéken. A Természet esztétikus; kimondja és bizonyítja, hogy ami szép, az nem hasznos! Búza nincs, az az egyenességet szereti, az hozzátok szegődött, fehérgatyás, rezespiros arcú alföldi emberek. Szabolcska Mihályival tűnölődtem: „Miből sütik itt a kenyeret?"
A Körös, mint valami rakoncátlan fiú, hunculkodó kanyargással futja futását a hegyek lábánál. A meredek, marcona sziklák, ezek a ráncos, sovány, szigorú magisterek, fanyar szemmel kísérik a hancurozó, örökké fecsegő patakfiú minden moccanását; egy-egy nagy fenyőpálcát rengetnek kezökben, mintha azzal fenyegetnék a zabolátlan növendéket: „kikapsz, ha jól nem viseled magadat!" A veres, fekete csíkos sziklafalak alját örökké szivárgó víz mossa. Mintha a munkában levő Föld izzadtsága csurogna ki testének pórusain, számlálhatatlan barlanglyukon. Szép zöld tóvá verődnek a vékony csermelyek; a repedezett vén sziklák kéjelegve áztatgatják benne köszvényes lábukat, mint a Félix-fürdő vizében a kornyatag emberek. Fent, vörös sziklafalba építve, áll magasan a „Tündérvár". Mint a fecskefészek, úgy van odaragasztva a függőleges kőfal párkányzatára. Romja látszik csak már ott egy hajdankori mesés, képzeletet meghaladó merész építménynek, amit delejes holdas éjszakákon tán az erdei villik, vagy a barlanglakó tündérek raktak a maguk mulatságára.
Vagy talán emberek laktak ott valaha. Talán valami őrült, vagy szerelmes, vagy költő építette oda, magát sokra tartó mátkájának megnyeréséért ? „Az őrült, a szerelmes, a poéta: mind csupa képzelet". Két ablak még tisztán kivehető a megmaradt bástyafokon. Talán épen abból nézték a „két barát-szikla feje fölött feltündöklő csillagot, a szerelmesek csillagát...
A Tündérvár bástyájától jobbra nagyot ásított egy sziklaóriás s máig úgy maradt a szája, ahogy eltátotta. Barlangüregje meg-meghördül néha s tiszta nyála, mint üde forrás, bugyog ki redves fogai közt. Hosszantartó, meredek ciklopszi fal védi a völgységet a fentnyargaló légi szellemektől. Ez a fal tele van lyuggatva, mintha a földcsillag őskorában itt próbáltak volna építkezni azok az óriás lények, akiknek csontvázánál döbbenve áll meg a huszadik század hangya-tudósa és álmodik száraz koponyájában nagyszerű álmokat. . .
Veres csíkok futnak végig tetőtől-talpig a szirtoldalokon ; mintha vérpatakok rohantak volna ott alá valaha, eget-ostromló lények harcviharában. Másik oldalon nem ilyen kopaszba föld ; zöld bodor fürtjét Nagymagyarország felől jövő szél zilálja. Az egész völgy olyan, mint egy szép álom. Kedves és hallgatag, de némán is beszédes, mint a márvánnyá kövült görög istenasszonyok.
A szabad természet gyermekké teszi a legkomorabb embert is. Úgy látszik, Rousseau is öregnek találta a maga korát, mikor a természet ölére utasította. Aladint sem hagyta jó vére pihenni. Egy gazdátlan csolnak, amely ott ringott a a zöld tó sása közt, vadregényes gondolatok sarkantyúját ütötte lelkébe. Hajrá ! Mint az őserdők bölénye, csörtetett át flamingó lábaival tüskén, bokron. Magával ragadta sárga krokodilbőr táskámat is; benne a bajuszkenőm, bajuszkötőm, cipőtisztítóm, borotvám, borotvafenőm, fogkefém, fogporom, tintásüvegem, pennám, papirom, jegyzetes könyvem, hajkefém, szappanom, istenem, poklom, mindenem! Boldog isten, ha most ez a krokodilusbőr megérzi a víz szagát s abban a hitben, hogy itt a Nilus: beleugrik! A hideg verejték gyöngyözött hátamon forró júliusi délután. A Hosszúkéz eltűnt szemeim elől táskámostul. Nagy idő múltán vészkiáltás csap fülön — a rhodoszi Kolosszus bajban van ! Odarohanok, hát látom, hogy táskámat háta megé illesztve a csolnak párkányára, egy ötméteres korhatag fagallyal próbál evezni. De nem megy. Beszorult a tó közepére. „Ments meg, ha istened van!" — kiáltotta Homérosz hőseinek a hangján. Nagy ügygyel, bajjal és kampós esernyőmmel rángattam iszaposra. Fülig sár, pocséta a nagy ember. Tuszkol, mint a macska, kinek orrát a tejbe nyomta tökéletlen gyerek. Nagy vergődéssel partra vánszorog s megátkozza az elrothadt karót. Én összetett kezekkel adtam hálát Poseidonnak, hogy a krokodilus nem ugrott a Nílusba.
A Kolozsvár felől jövő gyorsvonat, mint egy őrült, óriás vaskígyó, rohant ki a közeli alagútból s vágtatott Várad irányában füstölgő torokkal. Mély bámulattal nézem mindig az ilyen érc-szörnyeteget. Hogy lüktet, hogy dohog, hogy dong, hogy süvölt, hogy vág keresztül égen-poklon, mintha öntudata volna a buta gépnek. Óriási szívének ütőjén ott tartja gyönge ujját a parányi ember, aki eperszem se volna haragjának s igazgatja, szabályozza az új világ dörgő behemótját, melynek nincs vég és nincs határ, sem hegy, sem víz, sem rengeteg. Ilyenkor lelkem egész fellobogásával hajtom meg zászlómat előtted Ember! Nagy vagy, erős vagy, okos vagy, bár arasznyi lét gyűrűje zár körűl.
Két alagúton átmenve. vízesésre bukkantunk. Tizenegy méter magasságból zuhan a mélybe egy öngyilkos kis patak. A révi barlangot átfolyó Stiksz ez. A mély járású Köröst új híd fekszi által; átdobogunk rajta, mert sokkal kényelmesebb, mint az Alsirath borotva hídja, melyen a szegény meghalt muzulmánoknak kell átsuhanniok a hetedik égbe, a hurik ölébe. Minket nem huri, hanem egy úri kutya fogadott. Bársony, aki minden látogatóval bejárja a révi barlang rejtelmeit. Kalandokat szerető kis dög lehet. Úgy járja a lépcsőket mint a madár a levegőt. A fogadóban megváltottuk a jegyet s két acetilén-lámpás kísérővel beléptünk az alvilág kapuján, melyet Czárán Ede nyitott meg a boldog halandóknak. A büszkeségünket itt zsebre kell tenni, mert csak mély alázattal meghajolva sompolyoghatunk végig már a tornácon is. Herakleitos bölcs mondását juttatja mindjárt eszünkbe a nyakunk közé csepegő víz: Panta rhei. Minden folyik. Bizony, folyik az élet, folyik a szó, folyik az orrunk vére, folyik az orosz forradalom, folyik a világbékekongresszus és folyik a cseppkő is szakadatlanul. Mintha a meggyötört föld itt izzadná nemes gyöngyeit, kíváncsi szemektől elrejtve, már talán évezredek óta. S ez a rög, ez a merő föld : álmodik. Csodálatos és felséges álmai vannak. Ezeket önti alakba, nagyobb leleményességgel, mint a francia bohózatírók és erősebb logikával, mint Hume az okság gondolatát. Nagy bölcs és nagy költő a természet egyszerre. Maga a kigondoló, maga az anyagotadó és maga a megalkotó. Ezért minden munkája olyan harmonikus. S aztán olyan szerény, mint a régi fiatal költő, mikor első ízben kopogtat a szerkesztőség ajtaján...
Évszázadok, tán évezredek lassú, látatlan teremtő munkájának eredménye ejt egyik bámulatból a másikba. Könnyű a halhatatlan Természetnek! Kiszabott életidő nem sietteti, nem izgatja. Ősnyugalommal teszi egyik csepp atomjai mellé a másikat. Bezzeg nekem, szegény rövidéletű bogárnak, üstökön kell ragadnom a pillanatok századrészét is, ha azt akarom, hogy éppen nyomtalanul mégse enyésszem el.
Nem értem, miért szeretik a barlangelnevezők annyira Mohamed próféta nevét, életét, öltözetét. Ez a magyar barlang is Mohamed nevével van tele. Itt a turbánja, palástja, ágya, bölcsője, koporsója, szakála, kardja, ija-fia, megdöbbentő pazarsággal. Hát nem volna a magyar regevilágnak száz, meg száz olyan alakja, jelenete, amelyekkel nagyon is lehetne magyarázni ezeket a csodás alakzatú cseppköveket ? Hol van Árgirus királyfi és Tündér Ilona? Lehel, Bölcs, Botond? Réka és Ildikó? Bankó és leánya? Szilágyi és Hajmási? Vagy: Szent László, Mátyás király, Toldi, Kinizsi? Be kevés bennünk az a híres magyar önérzet, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Hanem a föld alatt valók talán még szebbek, mint a föld felett valók! Jókai regényei rajzottak lelkemben, mikor halvány lámpavilágnál bukdostunk a Purgatórium öblében s hallgattuk: nagy messze, bent, mit penget kobzán, a barlangok incselgő szelleme?
Réven túl már oláhnak áll a világ. Sonkolyos pusztáját oláh sihederek nyargalászták lóháton. (...)
 |
| A csucsai kastély és kert |
Zöldlombok árnyán fehér asztal, fehér lóca; köröskörül sugalmazó csend, csak a lélek hallja a föld óriási szívének dobogását; arcunkhoz hajoló virágok, valami elmámorosító illat — ezt a helyet Isten is versíró helynek teremtette! Elhatároztuk Aladinnal, hogy mihelyt rendes tanárok leszünk, ilyen kedves helyen ütünk sátrat és írunk, míg csak birunk.
Eszembe jutott ekkor gyermekségem. Gatyaszáros fiú koromban a hászijára jártam verseket, meg színdarabokat írni. Az öreg kormos kémény volt íróasztalom, egy zöldszemű kandúr a múzsám, egy csomó szalma a babér. Édes anyám, ha teregetni feljött, sokszor kizavart és lezavart álmodozásaimból. A földszinten nem igen rághattam a pennaszárat, mert az udvari gyerekek untalan réjáztak s magamnak is lovat kellett vakarnom, kocsit kellett mosnom. Egy jólelkü pap előre megmondta: lehet ember belőlem, csak verseket ne írjak. Édes anyámék készpénznek vették a szavát, örökösen üldöztek, mikor gondolatoktól kotyogós fővel elkezdettem valamelyik zurdékban kotlani. Azért másztam tizenkét lajtorja-fok magasba. Már akkor megvolt bennem a magasratörés ösztöne. A hászijából Helikonnak kell lennie valamikor. . . Éjjelre a „Vig-Vadászkürt" nevű szomorú, elhagyatott fogadóba szálltunk. Egy kifordult ajkú sároni virágszál látott el bennünket szóval és marhasülttel. Az éj folyamán látományaim voltak. Mikor a tizenkettőt üti a toronyban, mintha, belebbent volna ajtónkon Jozafát völgyének Csucsára szakadt rózsája s mintha mély álmokat alvó Aladin társamnak szárnyakat ragasztott volna vállaira, hogy szálljon vele a tamaritt ligetekbe. Csalogatta csemegével. Két szeme oly nagyra nőtt, mint két petróleumos lámpa. Sesegés-susogás rajlotta körül,, a haja a szélcsendben is erősen lobogott. Egyszer csak lehullt róla az övező lepel, két petróleumos szeme kialudt, az: ajtót mintha becsapták volna — s elenyészett. Egész éjjel zuhogott az eső. A levegőben száguldó boszorkányhad siratja ilyenkor a boldogok álmát. Duncan királyt ilyen bagoly-sivítós éjszakán gyilkolhatta meg Macbeth. Aladin is hánykolódni kezdett a díványon. A kakasok hajnalra kukorékoltak. Felöltöztünk s fülig gombolkózva, egy esernyő alatt vágtattunk az állomásig; s mint a nyers tészta a fűtött kemencébe: úgy vágódtunk be a Bánffyhunyad felé köhögő vonatba. Vala pedig ekkor szerdán reggel öt óra. /Folytatjuk/
(Forrás: OLÁH GÁBOR: Barangolások Erdélyben / Keletiek Nyugaton. Harmadik kiadás. 1919, Debrecen. Kiadja Csáthy Ferencz Magyar Tudományegyetemi Könyvkereskedése és Könyvkiadó Vállalata. Lelőhely: csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése