OLÁH GÁBOR: Keletiek Nyugaton (3)

III.

Az Arlberg havasai közt, mesébe való völgy ölében vágtat velünk a vas Behemót. Alattunk mélyen egy égszínkék patak táncolja fiatalsága táncát, hófehér habgyöngyöket öltözve magára. Hosszú, hosszú alagutakon dübörgünk, csattogunk átal; Svájc kapuja ivellik fölöttünk, a nagy pallérnak, a Természetnek osztályozhatatlan stílusú alkotása. A röpülés megint vitára ajzotta két társam nyelvét; német módra határvonalat húztak trágárság és pikantéria, tanárság és papi hivatal közt. Ide már egy ugrás volt nekik a Biblia. Nekimentek ennek a nagy Könyvnek és elkezdték forgatni, zilálni leveleit, mint az olvasni nem tudó gyermek Petőfi költeményes kötetét. Megbízható-e a Biblia régiségtani szempontból? Ez volt a kérdés. That is the question.
Mihály pap: A biblia, öhö, nemcsak a világteremtésről ad tiszta és megbízható képet, kérlek alásan, hanem az Ararát hegy magasságából a vízözön függőleges nagyságát is ki lehet számítani, akinek csöpp esze és húsz ujja van! (Fölteszi cvikkerét.)
Aladár tanár (leveszi cvikkerét): Lássuk csak, lássuk csak. Ez képtelenség. Ki írta a bibliát? Állítólag az evangélisták. Kik voltak az evangélisták? Együgyű halászok, vámpénzszedők satöbbi. Tanultak ezek az emberek geographiát, földméréstant, gömbháromszögtant, vagy csak planimetriát is? Szó sincs róla. Na már most, aki nem tanult valamit, nem is tudhatja azt, amit nem tanult. Ugy-e bár? Ergo, képtelenség, hogy ezek a halász, madarász, kanász emberek csak sejthették volna is az Ararát hegy tényleges, (erősen ismétli még egyszer) tényleges magasságát!
Mihály pap (mérges, eszébe jut egy professzorának a tanítása): Kérlek alásan, ez nem keresztyéni beszéd! A biblia 
fölötte áll minden kicsinyes kritikának. A biblia isteni kijelentésen alapuló könyv s mint ilyen, szent. Azért tehát az Ararátnak, mégha tényleg nem olyan magas volna is, mint amilyennek a biblia mondja, olyan magasnak kellett lennie, mint az írásban áll. Ámen.
Aladár tanár: Lássuk csak. Ez mese. A földrétegből lehet az özönvíz magasságához vetni, de az Ararátnak semmi köze...
Mihály pap (dühös): Eh, az Ararátnak igenis van köze!
Aladár: Nincs köze!
Mihály: Van köze ! Azt a kutya szentséges mivoltát a...
Aladár (kacag): Hahhaha!
Mihály (mérgében sír és kezdi elől a bizonyítását).

Jó, hogy ekkorára delet mutatott a nap s megérkeztünk Bregenzbe. Az egész kis város fel van lobogózva; ünnepet ülő dalárok dobszó mellett marsolnak a forró utcákon. A bódeni tó partján mozsárágyúk dörögnek; szentül meg vagyunk győződve, hogy a mi tiszteletünkre. A haragos zöldszínű tó, a zászlós gályák, az emberektől nyüzsgő móló, a távol kékjébe vesző hegyek sebesült lelkű Baja Mihályt is megvigasztalják; jól lakik és versbe kezd egy hajó faránál; egy hétig dolgozott rajta, de máig sem fejezte be, mert a Bódén szóra nern lelt magyar rímet; ajánlottam neki az „ódon" jelzőt, de udvariasságból el kellett volna ferdíteni a Bódennel való összecsengésért: óden-nek, ezt pedig Mihály pap sem bírja ki.
A „Karl König" begyesen hasította a színes hullámokat, vitt bennünket Constanz felé. A Noé bárkája nem volt gazdagabb szállítmányban, mint ez a hajó. Emberek, állatok és emberállatok boldog vegyűlésben hencseregtek rajta. Nem rossz szemű író az, aki minden emberben állatot lát. Csakugyan vannak lófejű, kutyafejű, majomfejű férfiak és macskafejű, jércefejű, disznófejű asszonyok. Aladár olyan volt, mint egy rettenetes, villódzó szemű kandúr; Mihályt kövér tokás hízónak láttam s olyan furcsa volt szimatoló orrán a szemüveg! Árnyékomat a nap a hajófedélzetre vetette; nézem, nézem, hát olyan szomorú kutyafejem van, mint annak a rendje. Az egész hajó tele van színes, szürke és fekete ruhákba öltöztetett állatokkal! Jönnek, mennek, kávét isznak, szivaroznak és nevetgélnek. Olyan kedvem kerekedett, hogy majd elkezdtem — isten bocsáss — ugatni és csóváltam volna azt, ami nincs.

Ott állt a vízen a Zeppelin léghajójának sajátságos fészke. Istenem, aki megtanít bennünket repülni, az lesz a mi második Apánk. Nekünk a teremtővel szárnyatlan kötésünk van, talán valamelyik arkangyal féltette tőlünk hatalmát, azért kopasztottak meg evezőnktől. És mit csinál a kijátszott csúszó-mászó ember? Addig fúr-farag, töri-marja az öklét, a fejét, míg egyszer csak nyélbe üti a repülő-gépet. Azt mondják, már Zeppelin meg is csinálta, csak még nem tud vele bánni. A bicikli milyen tökéletes szer, mégis órákba kerül, míg meg tudjuk ülni. Hát még a levegő hajója! Mennyi izgalom, mennyi újság, mennyi meglepetés vár ránk odafent, a felhők alatt! Lehet, hogy érzéseinknek súlypontja váratlanul átesik máshová; idegrendszerünk finomabb összeköttetésekkel végzi munkáját; másnak látjuk a földet, az eget; másképen félünk, másképen szeretünk. Hiszen a rögtől elszakadásban már egy föltételezett magasabbrendű élet lappang; a tizenkilencedik század embere felhőkarcoló palotákban lakik, a huszadiké a felhők fölébe kerül. Míg az ős ember ott él-hal a porban. Vájjon mi lesz a végső tökéletességünk? Ezt, ezt szeretném megálmodni a titkok nyílásának éjszakáján. Mert én Petőfi sóhajtását visszájára sóhajtom : Mért nem születtem ezer évvel később ?

A nagy vizek bölcseségre tanítják az embert. A bódeni tavon tettem meg a fiúknak egyre szilárdúlóbb vallomásomat, hitemet,  hogy a legaltruistább   korszakoknak is Egyének az istenei. Az életnek nincs semmi  értelme, az bizonyos;  mert magunkon kívül nem tudunk felfogni semmit. Vakok, süketek-ostobák, szárnyatlanok vagyunk, bizonyos percekre fölhúzott gépek; ha lejárt a szerkezetünk, végünk van. A tömegek ezt nem tudják, nem is hiszik; élnek az életért, a császárért, az istenért.  De vannak látásra teremtett lelkek, akik megértik a mi szomorú végzetünket s ez a sötét tudás emberfölöttiekké hatalmasítja őket. Nem életért, nem császárért,  nem istenért élnek, hanem a tagadásért; azért a kis ellentmondásért, hogy pillanatra   meghazudtolják   a   legegyszerűbb,   legegyetlenebb igazságot: Por és hamu vagyunk. Ők, haláltudattal a szívükben, megindulnak a halhatatlanságra. Jól tudják, hogy el kell múlniok és nem akarnak elmúlni.  Ez az, amit én tragikumnak hiszek. Minden nagy Egyén határtalan szomorúságot visz magában. Olyanok, mint a vasszobrok volnának, ha egyszer megindulnának talapzatukról. Lehetetlen, hogy csordultig ne legyen szívök gúnnyal: a hatalmas kakasviadalok, békakirályságok láttára. Szomorúságuk lassanként fölébe emeli őket az átlagembereknek és érzik formátalan nagyságukat. Ez a lángész gőgje, melynél keserűbb gőg nincs. Minden tudás: egy jajkiáltás, egy szívrándulás. Ha ők tudják a legnagyobbat, a semmiségünket, milyen kín lehet az életük. A tömeg rendesen tanácstalanul áll velők szemben; bámulja, nem érti és gyűlöli őket, mert nyugtalanítók. Elszigetelődnek és  akaratlanul is vezetnek; mert az emberállatban ösztönszerű az előrehaladás, legelői pedig mindig a legsietőbbek állnak s ezek az Egyének hétmértföldes  léptűek. Mi a hasznuk  emberi  szempontból ? A  siettetés, a serkentés.  Egyébként  ők  is  tollatlan  kétlábú állatok.

Constanzban megint gőzösre szálltunk. Itt láttam egy érdekes bot-embert, aki úgy dolgozott a botjával, mint a bogár a csápjával. Csápolt is vele  összevissza, kedélyesen, bolondul, szakadatlan. Botján nyújtotta át a jegyet a kalauznak, botjával tette be az ajtót, vette le kalapját, bökte meg előtte ülő hitvestársát, hogy rá figyeljen ; botjával kormányozta fiát, vette ki zsebkendőjét, törülte meg orrát. Végül szájába fogta a botot és szívta, mint a szivart. Mindezt ingyen lehetett látni.

Schaffhausent nem felejtem el, míg élek. Itt értettem meg a Heine csodálatos költészetét. Holdvilágos éjszaka loholtunk kifelé a Rajna vízeséséhez. Ott vágtatott mellettünk, utcák során, házak lábjánál, udvarokon keresztül a legromantikusabb folyó. Nem nagy fantázia kell hozzá, hogy az ember sellőket lásson táncoló hullámaiban. A város végén egyet kanyarodik és lerohan a mélybe. Mint a népvándorlás zuhataga, omlott, harsogott alá, előre a félelmetes Rajna. Valamikor egész sziklagát vetett sarkat elébe; ezt átmarta, áttörte, legörgette, úgy, hogy csak két konok óriás kő maradt a talpán. Ezek még állanak sokáig, dacosan; vágja, paskolja őket a. bőgő áradat, olthatatlan haraggal. Fent az ormon fekete varkastély áll, csak az ablakai piroslanak Heinei rejtelmességgel. A teli hold ezüstösre fátyoloz minden kiemelkedőt és vak gyászba merít minden mélységet. Fény és árnyék soha nem sejtett harmóniában olvad össze. Én nem tudom, mi lelt ma engem, hogy olyan bús vagyok... Valami régi rege cseng vissza, amit nem tudok kivetni az eszemből. Heine, Loreley, aranyhaj, ezüst hárfa, babonás hangok — csupa romantika körültem minden! Aladár ver föl mély álmaimból duruzsoló hangjával:
— Vajjon hány lóerejű esése van itt a víznek?
Szép a Rajna, de még szebb a kis Brast Klárika. Istenem, hát már itt végig kell élnünk a Goethe, Heine világát? Koszorút a fejemre, tirsust a kezembe, evoe Bacche ! hiszen még fiatal vagyok ! Az Oroszlán fogadó remek hely, de mit érne Klárika nélkül ? Bugyelláris pénz nélkül, rózsafa virág nélkül.
Óh, ti debreceni lányok, nem is képzelitek, mi az a keresetlen báj, kacagó üdeség, bogárszem, kárhozatba vivő karok és rendek! Svájc nevetett ránk egészséges bubájával. Klárika jött, Klárika ment, jókedvünk jött, bánatunk ment. Aladár, az ős Kaján, dürrögött, mint a fajdkakas. Baja Misi elfelejtette Máté evangéliumát, el a tíz parancsolatot és koszorúba fonódtak karjai. Én átkoztam az őseimet, hogy ilyen messziről szépnek teremtettek s egyengettem rokkant derekamat. Csodálatos forradalom támadt a lelkünkben, pedig szép leányt láttunk is, ettünk is már. De Klárika más volt, új volt, svájci volt, tizennyolc éves volt. Mit csinál három hím egy galambért! A poklok mélységes fenekére imádkoztuk egymást. Klárika fénylett, Klárika állott, mint Komárom vára. Búcsúzáskor összeölelgettük; meg is csókoltam egy gimnazista csókkal. Mindhárman verset írtunk hozzá, németet, rímeset, rémeset...

A kis Klárika szomorú volt, mikor búcsúzóra kezet fogtunk vele. De elmosolyodott, amint megérezte 30—30 centime-ünk lágy nyomását. Adieu, adieu!

IV.

Zürich, 1908

Zürichbe esős délután érkeztünk. A Limmat folyó partján ütöttünk tábort, a negyedik emeleten. Magasabb szempontokból tisztábban látjuk az életet, azért törekedtünk mindig magasra. Unalmunkban becsapódtunk egy cukrászboltba; Aladár, mint legjobb német, rendelt Strudelt. A kisasszony annyira megijedt tőlünk, vad keletiektől, hogy elejtette a tányért és sütemény helyett pálinkát hozott. Zöldet, sokat, tudom is én mit. Összenézünk: itt félreértés van a dologban. Megmutattuk ujjunk finom hegyével, hogy nekünk nem ilyen, hanem amolyan kell. A kisasszony bocsánatot kért és rétest adott. Mi cukrot kértünk és kezet adtunk neki. Mosolyogva bevallotta, hogy oroszoknak nézett bennünket, azért adott pálinkát. Majd elkáromkodtam magamat. Ránézek társaimra — Aladár az oka mindennek! Csakugyan, ez az ember vadregényes öltözetében, hatalmas nyakával, gordonka hangjával olyan, mint egy száműzött muszka baritonista. Eddig germán típusnak láttam, most az egész úton azt károgtam fülébe: Szláv!  Szláv!

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

EGRI LÁSZLÓ: Óriásbarlangok / 2

A világ legmélyebb barlangja — a Pierre Saint-Martin

Spanyolország és Franciaország határán, a Pireneusok tetején egy óriási, letarolt karsztfennsík van. A fennsíkot három nagyon szűk szoros szabdalja föl; az egyik neve Kakouette, A kopár karcmező természetesen már rég magára vonta a barlangkutatók figyelmét, és valóban számtalan kisebb-nagyobb aknabarlangot és barlangot találtak ott. De arra a kérdésre, hogy hova tűnnek a vizek arról az óriási fennsíkról, nem tudtak válaszolni. Egy barlangkutatónak sem sikerült elérni a mélyben folyó vizek szintjét.


A két háború között és a háború után a kutatásokat javarészt Max Cosyns híres fizikus vezette, akinek nevével Piccard professzor könyveinek olvasása közben is találkozhatunk. 1950-ben barlangkutató csoportjának egyik tagja, Georges Lépineaux egy látszólag kisméretű, mindössze 10 méter mély zsomboly szélén ülve unalmában a zsomboly falán levő kis nyílást célozgatta a keze ügyébe kerülő kövekkel. Egyszerre a nyíláson egy havasi csóka repült ki. Lépineaux akkor jött rá, hogy a nyílás mögött nagyobb üreg kell hogy legyen, mert a havasi csóka csak úgy tud szárnyra kelni, ha induláskor a mélybe veti magát. Társával együtt fölkapaszkodtak a lyuk szájához és köveket dobáltak belé, hogy fogalmat alkossanak annak mélységéről. Az eredmény megdöbbentő volt: akármekkora követ is dobtak be, nem hallatszott a becsapódás hangja. A beeresztett függőón 200 m mélységben nem ért földet. A mérések szerint a nyílás alatti üreg 346 méter mély!


1951-ben indult az első nagyobb szabású expedíció a Pierre Saint-Martin zsomboly mélységének kikutatására. Tagjai közt ott voltak a barlangászat történetének legnagyobb egyéniségei. Norbert Casteret, Max Cosyns, aki egy biciklimeghajtásos rendszerrel működő drótköteles ereszkedőkészüléket szerkesztett, Lépineaux, Labeyrie, Ochialini, Haroun Tazieff vulkanológus és Jacques Ertaud filmoperatőr. Régi szokás szerint az első ereszkedés joga mindig a felfedezőt illeti. Lépineaux tehát beül az ejtőernyős-készülékszerű hámba és elindul lefele. Mínusz 80 m-nél egy kis párkányon egy pillanatra megáll, majd tovább eresztik —213 m-ig, ahol még egy párkány van. De a szakadék folytatódik, és Lépineaux újra lelép a párkányról az alatta tátongó sötétségbe. Mínusz 240 m-nél a falak eltávolodnak, és Lépineaux az űrben érzi magát. Akármerre világít, semerre sem lát falat. Hosszú ideig ereszkedik a teljes bizonytalanságban, míg végül „földet" ér a terem alján, óriási ferde lejtőn fekvő kőtömbök között. A kutató több órán keresztül próbál valahogy tájékozódni ebben a kőtömblabirintusban, de eredménytelenül. Utána fölhúzzák az öt milliméter vastag kábelen, és részletesen beszámol a történtekről. A filmoperatőr, Ertaud következik, aki egy teljes napig egyedül marad lent, hogy filmfelvételeket készítsen. Majd utána eresztik Loubens-t és Tazieffet. Hosszú órákba telik, amíg sikerül végre körüljárniok a termet. Sőt, Loubens fölfedez egy másik, még nagyobb termet, amelyiknek egyelőre nem látja sem az oldalait, sem a tetejét. Ezt a legnagyobb francia barlangkutató, Norbert Casteret feleségéről, Elisabeth Casteret-ről nevezik el. És ami a legérdekesebb: a Casteret-terem alján egy bővizű folyó van! Ez tehát a titokzatos folyó, amely levezeti a karsztfennsík vizeit. Az első expedíció ezzel a szenzációval tér vissza a felszínre. Az általuk elért mélység körülbelül 500 méter. A következő évben, 1952-ben, már jobb felszereléssel jönnek. Az ereszkedő-berendezést kicserélték villanymotor-meghajtásúra, amelynek segítségével körülbelül fél óra alatt le lehet ereszkedni a zsomboly aljára. Ezen az expedíción részt vesz az akkor már veteránnak számító Norbert Casteret is. Elsőnek Loubens ereszkedik le, Tazieff csak 12 óra múlva követi, mivel közben a készülék elromlott. Együtt indulnak a felfedező útra, az utánuk induló két másik társ, Labeyrie és Ochialini a Casteret-teremben éri utol őket. 50 kg floureszceint öntenek a föld alatti folyó vizébe, hogy megállapítható legyen, hol tör majd felszínre. Nagy nehezen sikerül megkerülniök a Casteret-terem végén levő szifont. Kimerültén térnek vissza az első terem aljába, a táborba, és Loubens elhatározza, hogy feljön a felszínre. Casteret kell felváltsa őt. Ekkor történik a katasztrófa; a továbbiakban a fél világ figyel a Pierre Saint-Martin barlang feltárásának eseményeire.  Alig indul meg  Loubens  fölfelé,  mintegy  tíz méterről visszazuhan, és tovább gurul a ferde terem sziklatömbjei között. A felvonó csődöt mondott. Loubens még él, társai a rögtönzött föld alatti táborba szállítják, de megmenekülésére sok remény nincs. Telefonon értesítik a külszínt a történtekről. Az orvos nem tud leereszkedni a beteghez, mert a készülék nem működik. Csak annyit tud tanácsolni a lentieknek, hogy hagyják csendben pihenni, háton fekve.

J. Ertaud filmes

A francia hadsereg ejtőernyővel dob le mentőcsomagokat a külszíni tábornak, az amerikai katonaság helikoptert küld a sebesült esetleges elszállítására. Öt lyoni barlangkutató — nem bízva abban, hogy sikerül megjavítani a felvonót — hágcsókat szerel be a zsombolyba, egészen —-240 méterig. És természetesen — mint ilyenkor lenni szokott — megjelenik a szájtáti tömeg.


Tizenöt óra telik el, míg sikerül megjavítani a készüléket. Mairey doktor az első, aki magára ölti a hámot és leereszkedik a baleset színhelyére. Sajnos nem sokat tehet. Mégis megpróbál mindent, de 36 órás küzdelem után Loubens meghal. Élettelen testet nem lehet a készülékkel kiemelni a zsombolyból, a szűk helyeken ugyanis irányítani kell a felvonót. Úgy határoznak, hogy Loubens-t ott a barlangban temetik el. A holttest fölé apróbb és nagyobb kövekből hordanak halmot, a tetejébe helyezett nagyobb kőtömbre Labeyrie ezt vési: „Itt élte Marcel Loubens bátor életének utolsó napjait".


A baleset ellenére Tazieff és Mairey még egy alkalommal megpróbálják folytatni a megkezdett kutatásokat. Leereszkednek a Casteret-terembe, elérnek a föld alatti folyó partjára, megtalálják a továbbjutás lehetőségét, majd egy újabb, vízszintes terembe jutnak. A tesram mintegy 400 m hosszú, a magassága pedig helyenként meghaladja a 100 m-t. Végén óriási,. alagútszerű járat következik, 40—50 m széles és mintegy 10 m magas, amelyben az előbbinél sokkal bővizűbb folyó folyik. Egy darabig haladnak még lefelé az ismeretlen folyó mentén, azután a fáradság visszavonulást parancsol. A felszínre való feljutás közben a felvonókészülék újból elromlik. Tazieff 70 méter magasságban négy és fél órát lóg a levegőben, valahonnan a magasból jéghideg vízesés zuhog rá. Végre megjavítják a felvonót, majd másnap az utolsó ember is meglátja a napvilágot. A Pierre Saint-Martin barlang mélységét ekkor körülbelül 600 m-ben állapítják meg.


A nagyvilág ekkor veszi tudomásul, hogy létezik egy olyan fogalom, hogy barlangkutatás, és léteznek olyan emberek, akik az életüket is hajlandók feláldozni a föld alatti ismeretlen feltárásáért. És hogy ezek a barlangkutatók.


A továbbjutási lehetőség a következő évben újból vonzza a barlangkutatókat. 1953-ban a régi esaipat egy része (amelyből Tazieff, Labeyrie és Cosyns hiányzik) újra ott gyülekezik az aknabarlang szájánál. Az expedíció három csapatra oszlik, az első Casteret vezetésével leereszkedés után a víz folyásával ellenkező irányban, fölfelé próbál továbbjutni. Egy kisebb baleset miatt azonban visszatérnek az alaptáborba, majd megpróbálnak a vízfolyás irányában tovább kutatni, ahol az előző expedíció abbahagyta. A széles folyosó végén hatemeletnyi sziklafal zárja el az utat. Sikerül felérni a fal tetejére, ahol a járat folytatódik és rövidesen egy óriási terembe torkollik. Itt az első csoport visszafordul.


A második csapat Lépineaux vezetésével aztán tovább folytatja a kutatást; a termet az egyik résztvevőről Queffélec-teremnek nevezik el. Utána újabb terem következik, neve Adélie lesz, majd a továbbjutást nem találva, ez a csoport is visszafordul, de csak hogy újabb fölszerelési tárgyakat és több napra való élelmiszert vigyen magával. Az Adélie-termen túl a sziklafalon kapaszkodva áttraverzálnak egy tó fölött és újabb terembe érnek, amelyet egy másik nagy francia barlangászról Chevalier-nek neveznek el. A terembe érve óriási vízesés dübörgése hallatszik valahonnan messziről. A kutatók követik a hang irányát, és hama-rosan egy szakadék partjára érnek, amelyben eltűnik a föld alatti folyó. Akármerre világítanak, falat sehol sem látnak.  Nagy nehezen sikerül végre leereszkedni a szédületes mélységbe, ahol a világ egyik legnagyobb föld alatti terme kezdődik. A nevét — Verna-terem — az expedíción részt vevő lyoni barlangkutató csoport nevéről kapja.

A harmadik csoport — amelyik szintén idáig jut — pontosabban fölméri a Verna-terem méreteit és a beszállástól számított mélységét: —728 méter.


Röviden szólnunk kell még az 1954-es expedícióról, amelynek fő célja Marcel Loubens testének felszínre hozatala volt. Jellemző epizód: a holttestet szállító konténer mellett Jósé Bidegain lebeg a semmi fölött 13 órán át, keresztülsegítve a konténert az akna szűkebb részein. Mikor inkább holtan, mint elevenen a felszínre ér, az egyik újságíró ezt mondja neki: „Igazi hőstett volt, amit a barátjáért, Marcel Loubensért tett." Mire a^ válasz: „Szegény fiú, nem is ismertem."


Mivel a Pierre Saint-Martin barlang a francia—spanyol határon fekszik, 1954 után mintegy hat éven át vitázott a két ország a barlang hovatartozásáról. A vitát Spanyolország  javára döntötték el. Több éven át szünetelt a kutatás, mert  a barlangot ismerő francia felfedezők nem kaptak  a  spanyol  államtól beutazási engedélyt.  Közben felszíni  kutatások folytak.  Megállapították, hogy a Pierre Saint-Martin barlang  eddig felfedezett része  csupán   töredékét   képezi   annak az óriási üregrendszernek, amely a hegyek alatt húzódik. A mészkőréteg vastagsága ezen a részen meghaladja az 1000 m-t. Ezt a vastag mészkőréteget három vízát-nemeresztő palaréteg metszi vízszintesen. Az első le-ereszkedéskor a legfelső palaréteget érték el. A vízfestések  azt bizonyították,  hogy  a  Pierre   Saint-Martin föld alatti patakjának vize nem a legfelső vízátnem-eresztő réteg mentén jut felszínre a Kakouette szorosban, hanem  a feltételezett második szint mentén,  az, ún. Bentia forrásban,   az előbbitől   jóval mélyebben. Ezt azt jelentette, hogy a barlangban folyó vizek egy vagy több helyen  áttörték a legfelső  palaréteget,  és a továbbiakban egy jóval mélyebb szinten futnak tova, ahol valószínűleg újabb, eddig ismeretlen barlangjáratokat vájtak. A Francia Villamosművek (Electricité de France — rövidítve EDF) közben elhatározta, hogy a felszínhez legközelebb eső Verna-teremhez alagutat fúr, hogy a föld alatti folyókat egy vízerőmű gyűjtőtavába vezesse. Az alagút építését abbahagyták, miután már majdnem egy kilométert haladtak előre, mert a munkálat vezetői attól tartottak, hogy a föld alatti terem föltérképezése annak idején nem volt pontos.


1960-ban — a határproblémából adódó vitás kérdések megoldása után — indul az első közös francia—spanyol expedíció a barlang mélységei felé. A leeresz-kedés után a spanyol csapat a víz folyásával ellenkező irányba, gumicsónakokon próbál előre hatolni, bár a szörnyű erős huzat — valóságos szélvihar — miatt csak úgy tudnak haladni, hogy a falakon levő fogásokba kapaszkodva húzódzkodnak a vízen fölfelé. Ez a folyosószakasz — a Szelek alagútja — kétfelé ágazik; a spanyol kutatók az egyik ágon 300, a másikon 400 m-t jutnak még előre.


A franciák a víz mentén lefelé haladva eljutnak a Verna-teremig, s közben pontosan fölmérik az eddig ismert járatok hosszát, méreteit és elhelyezkedését. Ezeknek a 'méréseknek köszönhető, hogy megállapítják: a Verna-terem a fölhagyott alagút végétől mind-öiSisze 60 m-re van. Még ebben az évben be is jutnak az EDF alagúton át a Verna-terembe, s ezzel új lehetőségek nyílnak.


Az alagúton hatol be 1961-ben a Verna-terembe az első expedíció. Nehéz feladat áll előttük: a 220 m hosszú, 180 m széles és 150 m magas óriásterem boltozatán kell továbbjutást, keresniök. Mindezt teljesen „vakon", hiszen az óriási méretek miatt alulról sehol sem lehet fölfedezni a terem mennyezetén nyílást. Pedig mégis létezik! Egy spanyol barlangász és alpinista — akinek a keresztneve Juan San Martin — fedezi föl 110 m magasan a terem aljától. Bravúrosan feljut odáig — és ezzel megnyílik a továbbjutás útja. Még ugyanabban az évben, majd a rákövetkezőkben egészen 1966-ig expedíciók sora próbál mind mélyebbre és előbbre haladni az ekkor felfedezett járatokon. Újra eljutnak a folyó medrébe, újabb termek, szakadékok, lélekszorítók következnek, és elérik az 1006 méteres mélységet. Ezzel a Pierre Saint-Martin barlang az akkori ranglistán a második helyet foglalta él. Úgy tűnt, hogy a barlangrendszer méreteit már csak egyféleképpen lehetett növelni: a föld alatti folyosó vizén fölfelé menve, azon a ponton túl, ameddig a spanyolok 1960-ban eljutottak. 1961-ben száll alá a párizsi barlangkutató klub, és roppant nehéz körülmények között — hol a vízben gázolva, hol gumicsónakon hatolva előre — mintegy két kilométernyire elér egy nagy termet, a Susse-termet. 1965-ben francia s egy spanyol csapat még tovább jut a víz ellenéiben, de miután hat napig gázolnak a jeges víziben, a józan ész visszafordulást parancsol. Ugyanabban az évben Max Cosyns vezetésével egy másik csoport rendszeresen átkutatja a barlangrendszer fölötti karsztvidéket. Negyvenkét zsombolyt vizsgálnak át, de ezek közül mindössze négy biztat sikerrel, az egyik 200 m-en zárul, a másik 180 m-en, a harmadikban 320 m mélyre jutnak le, a negyedik — a D 9-es — aztán végül meghozza a kívánt eredményt. 310 m mélységben félelmetes, mintegy 100 m mély szakadék széléhez jutnak, amelyből fölballatszik a folyó dübörgése. Leereszkednek. Vajon ez a Pierre Saint-Martin folyója? A kérdést tisztázandó egy másik csapat is leereszkedik, s lefelé menve a vízen, hamarosan ráakad a párizsi barlangkutatók nyomaira. Megvan az összeköttetés!


Mivel a D 9-es zsomboly szája 164 méterrel magasabban van, mint az eredeti bejárat, a barlangban mért teljes szintkülönbség 1170 m-re nő, amely 30 m-rel nagyobb, mint a nagy vetélytársé, a Berger zsombolyé. 1973-ban egy magasabban fekvő zsombolyból is leereszkedtek a barlangrendszerbe, s így 1978-ban, a teljes szintkülönbség már 1328 méter.


(Forrás: Egri László - Barlangászok könyve. Kriterion, 1979. M. Bleahu leírásának felhasználásával)

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (3)

Képzeld el, hogy nincs határ…

Rálátás Mentonra és a kikötőre

Utunk második napján a rövid veronai időzés után festői tájak bontakoznak ki előttünk, hiszen a Garda-tó és az Elő-Alpok környékén járunk. Egy hegytetőn zömök épület, az útmutató tábla szerint San Giacomo de Norde, valószínűleg kolostor. Egy órakor még éppen száz kilométer van Milánóig. Közben áthaladunk Brescia, Cremona, Parma mellett. Valamennyi ismerős név irodalmi művekből, zenei ismeretekből. Fél kettőre jár az idő, mikor áthaladunk a nagy, csendes, széles folyón, aminek neve földrajzból ismerős: Pó. A gabonatermő síkságon nagy henger alakú bálákba préselve áll a földeken a szalma, hiszen aratás után lennének.


Éppen délután három órakor haladunk át a 45 fokos délkörön, amelyet egy kapu jelképez az út felett. Elena, hogy a hosszú buszozás unalmát elűzze, a galdiátorokról mesél, miközben néhány társunk nyugodtan húzza a lóbőrt, s a hátsó ülésen a gyerekek kártyáznak. Van a csoportban egy testvérpár (szülők nélkül), ősztől nyolcadik osztályba járó leányka sötétzöldre festett körmökkel és hatodik osztályos öccse, újgazdag szülők csemetéi. Zsebpénzzel bőven el vannak látva, minden megállóhelyen vásárolnak valamilyen emléktárgyat, enni-innivalót. Különben igen talpraesettek, s elég jól beszélnek idegen nyelveket. Megtudom, éppen az indulás előtt tértek haza Németországból, ahol a szüleikkel nyaraltak egy ismerős családnál. Zenetanárnő turistatársunk, aki zongorázni tanítja a gyermekeket, elmondja, a tanév alatt szinte minden fontos tantárgyból tanár áll mellettük, mert a szülők magáncégnél reggeltől estig elfoglaltak. Különben ez már éppen a harmadik kirándulás, amelyen a két testvér szülők nélkül részt vesz a Hema Com Tourral, tavaly Franciaországban, azelőtt Angliában jártak. A harmadik gyermek náluk is kisebb, a negyedik elemista Mihai a bukaresti idegenvezető, Elene gyermeke. Jókötésű, jó étvágyú gyermek, ő is meglehetősen önálló, nem zavarja az édesanyját, s jól összebarátkozik a másik sráccal, akivel közösen bosszantják néha a cérnavékony serdülő leánykát.


Fél négyre jár az idő, mikor Genovába érünk, elhagyjuk Piemont tartományt és Liguriába érkezünk. Itt kezdődik az alagutak sorozata olyan sűrűn egymás után, hogy alig érünk ki az egyikből, néhány méter után jön az újabb; máskor hatalmas völgyhidakon, lélegzet elállító viaduktokon vezet a festői út. Lenn a völgyben kis falvak, városkák, mintha repülőgépből néznénk a tájat. Közben baloldalt mindegyre kibukkan a Ligur-tenger kékje a távoli mesehajóknak tűnő vízi járművekkel vagy a közelebbi vizet szántó motorcsónakokkal, vitorlásokkal. A rengeteg alagút és viaduk ellenére az autóúton jó sebességgel haladunk, mert a pálya szinte egyenes, és nincs gond a szintkülönbséggel sem. Menet közben volánt cserél a két buszvezető, mert a rendőrség Nyugat-Európában nagyon szigorúan veszi azt, hogy négy óránál többet egyhuzamban nem vezethet egy ember, a technika rögzíti az időt és a sebességet. Közben az errefelé ritka ködbe jutunk, ami gondolom, rekord augusztusban. Az ég is szürke, akár a távolban felcsillanó tenger. Elég magasan haladunk, hiszen a víztükör jócskán távol marad el alant, s látszik, hogy utak hálózzák be a hegyek alsóbb lejtőit és a völgyi településeket. Helyenként az autóút két pályája jócskán eltér egymástól mind távolságban, mind magasságban, már ahogy a hegyi nehéz terepviszonyok diktálják, hiszen háromsávos mindkét irányban. Az út mellett szemvidítóként virágzó leanderbokrok és pálmafák, mivel már a csodás Riviéra tájain járunk. A magas hegyeken lóg a lába a sötét fellegeknek, a sziklás csúcsok éppen csak kikandikálnak alóluk. A Gyilkos-tó melletti Oltárkő ikertesvérének tűnik egy kopár hegy. Fél öt után az autóút közelít a tengerparthoz, de az alagutak, bár ritkábban, most is kísérnek. Közben kibújik a Nap, míg jobb oldalon kínai festményhez hasonlatosak a félig ködbe burkolózott magas sziklás vonulatok.


Öt órakor húszperces pihenő, nézelődés egy benzinkútnál. Mikor elindulunk, ismért azúrkék a tenger, és csak finom fátyolfelhők látszanak az égen. Megjelennek az óriási kaktuszok és az agávék, amelyek kivirágzott példányai jókora fához hasonlatosak. Nemsokára már San Remo és Monaco környékén járunk, de csak az útjelző táblák mutatják, mert az autópálya elkerüli a lakott településeket. A hegyoldalak tele vannak üvegházakkal, hiszen a virágkertészetek paradicsoma ez a vidék. Hihetetlen látvány jobbról-balról a kisebb-nagyobb üvegházak látványa, míg a tengeren feltűnnek a vitorlások és a távolban egy-egy hajó.


Délután hat óra után valamivel hagyjuk el Olaszországot, lenn a tengerparton feltűnik Menton, az első francia település. A két ország közötti határon még csak nem is lassít a forgalom, csak az útjelző táblák és az zászlók mutatják, no meg az alagutak másféle típusú megvilágítása (jobban megvilágítottak), hogy Franciaországban érkeztünk. Csodás a vidék tovább is, hiszen következik Monaco, majd Nice-Nizza és Cannes. Az autópályát kísérő meredek védőfalon repkény fut, s szembetűnik, hogy a városok képe is különbözik az olaszokétól, legalábbis így távolról.


Fél hétkor haladunk el Nice mellett, amely modern nagyvárosnak tűnik sok magas épülettel. Közben Ellena mesél a közeli dombon álló luxusszállóról, a Hotel Negrescóról, amely ma a francia állam tulajdona, mert a bohém és egy időben igen gazdag építész elmulatta. Elhaladunk még egy kék-fehér, piramis formájú benzinkút mellett is, ebben van a szokásos üzletvendéglő. Látunk lapos tetős lakonegyedeket is, amúgy távolról úgy mutatnak, mint új korukban a romániai hasonló városnegyedek. A hippodrom Cote d'Azur pályája kihalt a késő délutáni órákban. Különös színfolt három piramis alakú szálló, a gizehi nagy piramisokra emlékeztet a francia Riviérán.


Este hétkor távolodunk a tengerparttól, alagutak sincsenek, a táj is simább. A kisebb dombokat itt lenyesték, s az út is néha kanyarog. Erdős tájon haladunk, s a gyér forgalomban úgy tűnik buszunk is megtáltosodik, hiszen még jó 150 kilométer áll előttünk éjszakai szállásunkig, Merseille-ig. Az autópálya szélén táblák mutatják a maximális sebességet, ezen az útszakaszon 130 kilométert engedélyeznek. Buszunk úgy százzal haladhat, de az előző kis autók biztosan a táblán jelölttel. Közben előttünk púpos teve alakú sziklás hegy képe rajzolódik ki, amely mindegyre változtatja a formáját, ahogy közeledünk felé.


Este kilenc órára érünk Marseille elővárosába. Az addig szunyókáló társaság felélénkül a nagy fényesség láttán, hiszen az utcák és középületek nappali fényben úsznak. Nem takarékoskodnak a villannyal, így bizony csak kapkodjuk a fejünket, ahogy a mesésnek tűnő paloták, templomok, parkok, majd a kikötő mellett elhaladunk. A szavunk is elakad, mikor a magaslaton megpillantjuk a Notre Dane de la Garde székesegyház fénytől ragyogó körvonalát. Miután végighaladunk a patkó alakú kikötő mentén, egy nagy sugárúton felfelé kanyarodunk a hegyre, miközben elhaladunk Michelangelo közismert Dávid-szobrának fehér márvány másolta mellett.


Majdnem esti tíz órakor érkezünk a Les Ballantines szállóba, ahol életemben először találkoztam kulcs helyett a mágneses lyukkártyás megoldással. A névjegy nagyságú lapocskát egy vízszintes nyílásba kell beilleszteni, s aztán nyílik a kilincs. Itt már takarékosabbak, mert a folyosón csak a figyelmeztető fényecske világít a villanykapcsolóban, majd a meggyújtott körte magától elalszik másfél perc múlva, hiszen ennyi idő alatt a szállóvendég a lifttől eljut a szobaajtóig, s ki is nyitja. A szoba kényelmes, fehér bútorral, rószaszín falakkal, modern festménnyel. A fürdőszobába álomszép, minden újnak tűnik, bár nem az, mint megtudom Tomescutól, hiszen ők rendszeresen már évek óta itt szálláaolják el a váradi turistákat.


A farkaséhes társaság rohan vacsorázni. A légkondicionált étteremben tanuló pincérgyerekek szolgálnak fel nagy igyekezettel a késői órában. Talán egész utunk során itt volt a legfinomabb az étel, nemhiába híres a francia konyha! Előételként citromszelettel díszített arab ételt, kusz-kuszt szolgálnak fel, majd disznókaraj zöldborsóval, karottával, krumplival következik, s egy nagy adag fagylalt zárja a fenséges menüt. A csoport fele, köztük Ica is Elena vezetésével éjfél előtt egy órával elindul a kikötőbe. Én inkább az alvást választom, mert megfigyeltem, hogy a busszal is jókora utat tettünk meg a tengertől, s a francia pénzem nem lévén, nem hazardírozhattam taxira vagy buszra. Így még valamennyi ideig bámulom az ablakból a pompás kilátást a kivilágított Notre Dame de la Garde felé. Másnap ezt a templomot látogatjuk meg, hiszen csak ennyire futja a kevés időből, amit még ebben a gyönyörű kikötővárosban töltünk.


(Folytatjuk)

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Utazás a Fekete kolostorhoz

Jancsó Elemér emlékének

I

            Kora őszi szép reggel. Chantilly, Párizstól negyven kilométerre. Még alig világosodik, a fák ágai között árnyékok rejtőzködnek. Fölbúg a 17-es Renault motorja.
            Nehezen hiszem el, hogy elindultam Noirmoutier felé. Úgy jött az egész, mint a förgeteg.
            Nem mondhatnám, hogy pihenten vágunk neki az útnak. Az este, amikor Guy kihozott Chantillyba, úgy állapodtunk meg valahol a Porte des Lilas környékén, hogy megvacsorázunk és nyomban lefekszünk. De Célia vacsorája túl jó volt, Guy pedig költő. És régóta nem láttuk egymást. Köztudomású, hogy a költészet kútját lehetetlen kimeríteni, tehát éjfél utánig diskuráltunk és vitatkoztunk. Ezt a hasonlatot "a költészet kútjáról" én említettem Guy-nek, amikor fél egy felé végre elbúcsúztunk, mert a folyóiratának (Guy Malouvier napközben főmérnök, esténként költő és főszerkesztő, a felesége, Célia - könyvkötő) egy ihletett pillanatban - az ihletet egy régi párizsi utca neve biztosította ingyen - gyönyörű címet adott a kávéházi szerkesztő bizottság: Le Puits de l'Ermite (A remete kútja). Ugye csodálatos cím egy költészeti folyóirat első oldalára? Ám a legcsodálatosabb benne az, hogy párizsi utcanév...
            Sok párizsi értelmiségi fülnek magyaráztam el, hogy miért szeretnék eljutni Noirmoutier-ba, a Fekete kolostorhoz, átlátszóan célozgatva arra, hogy a legjobb esetben is csak Nantes-ig mehetnék vonattal, onnan mindenképpen autón kellene tovább utaznom, hogy eljussak a szigetre... Ezek a fülek süketek maradtak, pontosabban: érzéketlenek. Kuncz Aladár és a Fekete kolostor történetét nem lehet egy csésze kávé mellett elmesélni, s ha mégis kísérletet tettem rá, az udvarias unalom légköre hamar elnémított. Legolvasottabb, legműveltebb barátaim sem ismerték még hírből sem ezt az 1937-ben franciául is megjelent könyvet.
            Amikor Guy-nek elkezdtem darálni a bennem már nagyon kikerekedett francia mondatokat, húzott vagy kettőt a kávéscsészéjéből, és rám nézett: "Ha van időd, szombaton leviszlek... " Ennyi volt az egész.

II

            Tudom, Jancsó Elemérnek volt egyik dédelgetett terve, hogy meglátogassa a Fekete kolostort. 1968 nyarán, amikor utolsó párizsi útjára készült, késő éjszakáig beszélgettünk a Kuncz-kutatás problémáiról. Elemér szerette volna előkeríteni és megvizsgálni a francia internáltságban töltött évekre vonatkozó levéltári anyagot, nyomon követni azokat az emberi sorsokat, amelyek a Fekete kolostor falai közé szorultak egy időre, hogy aztán ismét szerteáradjanak. Mi történt a felejthetetlen emlékű "hősökkel"? Returecki, von Bergen, Bistrán... Kavarogtak a nevek, és én úgy éreztem, hogy nem is irodalomtörténeti kérdésekről beszélgetünk, hanem egy új, még el nem készült regény láthatatlan lapjait forgatjuk... De Elemér, mintha megsejtette volna ezt, váltig hajtogatta: " Adatok kellenek... új adatok... Aki egyetlen új adatot hoz felszínre, tett valamit a filológiáért. " Azt hiszem, jó lenne fölszegezni ezeket a szavakat sok mestergerendára, engem viszont kellemetlenül érintettek, mert Elemér tudta rólam, hogy sohasem vo1t türelmem semmiféle keresgéléshez vagy kutatáshoz. Nos, neki nem adatott meg, hogy valóra váltsa álmát. Nekem több szerencsém volt, eljutottam Noirmoutier szigetére, és ott tölthettem két napot. De ebből nem lett "irodalomtörténeti", csak érzelmes utazás. Árnyak kergetése...

III

Ile szigete, a nyíl az egykori partra-
szállást jelzi

            Egy évvel később még történt valami. Az egykori kolozsvári Keleti Újság 1938–39-es évfolyamait böngésztem a bukaresti Akadémiai Könyvtárban, egy régi írásért. Másfél órai eredménytelen keresés után már sietve és türelmetlenül csapkodtam egymásra a lapokat, amikor a szemem egy hosszabb híren akadt meg. Arról írt benne a névtelen tudósító, hogy egy nagyváradi tanár (akit nem nevezett meg) nemrégiben Franciaországban járt a fiánál, és ennek társaságában végigutazta a noirmoutier-i partot is. Nézték a partról a szigetet - mesélte a tanár -, de a Fekete kolostort nem látták. Érdeklődni kezdtek, és az odavalósiak elmondták, hogy a régi kolostorépületet az első világháború után lebontották. A Fekete kolostor tehát nincs többé! Így a névtelen kis cikk.
            Írásbeli följegyzést nem készítettem a hírről; legalábbis most hiába keresgélek a noteszaimban, nem lelem. Lehet, a szándékot is elnyomta az elkeseredés, ami föllángolt bennem a csöndes könyvtári terem magányában: miféle kutatóink vannak, ha egy ilyen fontos körülményről még nem hallottam? Időtlenül létező tanúként emlegetjük a Fekete kolostort - holott már rég eltűnt a föld színéről?... Úgy éreztem, hogy valami végzetes, pótolhatatlan veszteség ért bennünket...* Később ezt a délutánt sokszor el akartam mesélni Elemérnek, de az idő és a halál nem adott rá engedélyt.
            Talán akkor határoztam el, hogy törik-szakad, de legalább a romokat meglátogatom... egyszer, ha elvetődöm Franciaországba. Akár Párizs rovására is! És közben, amint az idő telt, sokszor beszélgettem ezekről a dolgokról Pomogáts Bélával, a fiatal budapesti irodalomtörténésszel, akinek a Kuncz-monográfiája (1968) nálunk is közismert, Kacsir Máriával (a bukaresti A Hét belső munkatársa), aki Jancsó Elemér közvetlen irányítása alatt sokat foglalkozott Kuncz személyiségével, elsősorban levelezésének a tükrében, és kéziratban megkaptam tőle Ferenczi Sárihoz írt noirmoutier-i leveleit. Amikor Grossmann Mária, a bukaresti Akadémiai Nyelvtudományi Intézet mumkatársa Barcelonába utazott tanulmányútra, megkértem, hogy nézzen utána Orbók Loránd, azaz Lorenzo Azértis nyomainak; de azzal a hírrel jött haza, hogy semmit sem talált, és az egyetemi professzorok sem  hallottak róla... De Budapesten - dr. Sáfrán Györgyi segítségével - kaptam egy spanyol Orbók-kiadványt; egyik magyar darabjának a fordítása, valahol itt van a könyveim között, s nekem nem fontos adalék. Elolvastam, amit Szabó Dezső írt az Életeimben Kunczról, Hunyady Sándor a családi emlékezéseiben, és amit Szappanyos Gabriella mesélt a budapesti Élet és Irodalom oldalain Jékely Zoltánnak...
            Aztán az első árulás: 1971-ben - nyolc napra - eljutottam Párizsba. Kuncz bizony eszembe jutott, de nem Párizs rovására. Fölszívott a város...

* Nem tudtam még, hogy dr. Kuncz Ödön, Aladár testvérbátyja "a harmincas évek végén... bejárta azokat a helyeket, ahol annak idején Kuncz Aladár végigszenvedte a Fekete kolostor tortúráit. Ez alkalommal készített felvételeiből fényképkiállítást rendezett Párizsban, éppen a regény francia fordításának megjelenésekor." (Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk, 1973/11. sz.)


Az útirajz teljes terjedelmében az RMSZ Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt olvasható.