JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (3)

Képzeld el, hogy nincs határ…

Rálátás Mentonra és a kikötőre

Utunk második napján a rövid veronai időzés után festői tájak bontakoznak ki előttünk, hiszen a Garda-tó és az Elő-Alpok környékén járunk. Egy hegytetőn zömök épület, az útmutató tábla szerint San Giacomo de Norde, valószínűleg kolostor. Egy órakor még éppen száz kilométer van Milánóig. Közben áthaladunk Brescia, Cremona, Parma mellett. Valamennyi ismerős név irodalmi művekből, zenei ismeretekből. Fél kettőre jár az idő, mikor áthaladunk a nagy, csendes, széles folyón, aminek neve földrajzból ismerős: Pó. A gabonatermő síkságon nagy henger alakú bálákba préselve áll a földeken a szalma, hiszen aratás után lennének.


Éppen délután három órakor haladunk át a 45 fokos délkörön, amelyet egy kapu jelképez az út felett. Elena, hogy a hosszú buszozás unalmát elűzze, a galdiátorokról mesél, miközben néhány társunk nyugodtan húzza a lóbőrt, s a hátsó ülésen a gyerekek kártyáznak. Van a csoportban egy testvérpár (szülők nélkül), ősztől nyolcadik osztályba járó leányka sötétzöldre festett körmökkel és hatodik osztályos öccse, újgazdag szülők csemetéi. Zsebpénzzel bőven el vannak látva, minden megállóhelyen vásárolnak valamilyen emléktárgyat, enni-innivalót. Különben igen talpraesettek, s elég jól beszélnek idegen nyelveket. Megtudom, éppen az indulás előtt tértek haza Németországból, ahol a szüleikkel nyaraltak egy ismerős családnál. Zenetanárnő turistatársunk, aki zongorázni tanítja a gyermekeket, elmondja, a tanév alatt szinte minden fontos tantárgyból tanár áll mellettük, mert a szülők magáncégnél reggeltől estig elfoglaltak. Különben ez már éppen a harmadik kirándulás, amelyen a két testvér szülők nélkül részt vesz a Hema Com Tourral, tavaly Franciaországban, azelőtt Angliában jártak. A harmadik gyermek náluk is kisebb, a negyedik elemista Mihai a bukaresti idegenvezető, Elene gyermeke. Jókötésű, jó étvágyú gyermek, ő is meglehetősen önálló, nem zavarja az édesanyját, s jól összebarátkozik a másik sráccal, akivel közösen bosszantják néha a cérnavékony serdülő leánykát.


Fél négyre jár az idő, mikor Genovába érünk, elhagyjuk Piemont tartományt és Liguriába érkezünk. Itt kezdődik az alagutak sorozata olyan sűrűn egymás után, hogy alig érünk ki az egyikből, néhány méter után jön az újabb; máskor hatalmas völgyhidakon, lélegzet elállító viaduktokon vezet a festői út. Lenn a völgyben kis falvak, városkák, mintha repülőgépből néznénk a tájat. Közben baloldalt mindegyre kibukkan a Ligur-tenger kékje a távoli mesehajóknak tűnő vízi járművekkel vagy a közelebbi vizet szántó motorcsónakokkal, vitorlásokkal. A rengeteg alagút és viaduk ellenére az autóúton jó sebességgel haladunk, mert a pálya szinte egyenes, és nincs gond a szintkülönbséggel sem. Menet közben volánt cserél a két buszvezető, mert a rendőrség Nyugat-Európában nagyon szigorúan veszi azt, hogy négy óránál többet egyhuzamban nem vezethet egy ember, a technika rögzíti az időt és a sebességet. Közben az errefelé ritka ködbe jutunk, ami gondolom, rekord augusztusban. Az ég is szürke, akár a távolban felcsillanó tenger. Elég magasan haladunk, hiszen a víztükör jócskán távol marad el alant, s látszik, hogy utak hálózzák be a hegyek alsóbb lejtőit és a völgyi településeket. Helyenként az autóút két pályája jócskán eltér egymástól mind távolságban, mind magasságban, már ahogy a hegyi nehéz terepviszonyok diktálják, hiszen háromsávos mindkét irányban. Az út mellett szemvidítóként virágzó leanderbokrok és pálmafák, mivel már a csodás Riviéra tájain járunk. A magas hegyeken lóg a lába a sötét fellegeknek, a sziklás csúcsok éppen csak kikandikálnak alóluk. A Gyilkos-tó melletti Oltárkő ikertesvérének tűnik egy kopár hegy. Fél öt után az autóút közelít a tengerparthoz, de az alagutak, bár ritkábban, most is kísérnek. Közben kibújik a Nap, míg jobb oldalon kínai festményhez hasonlatosak a félig ködbe burkolózott magas sziklás vonulatok.


Öt órakor húszperces pihenő, nézelődés egy benzinkútnál. Mikor elindulunk, ismért azúrkék a tenger, és csak finom fátyolfelhők látszanak az égen. Megjelennek az óriási kaktuszok és az agávék, amelyek kivirágzott példányai jókora fához hasonlatosak. Nemsokára már San Remo és Monaco környékén járunk, de csak az útjelző táblák mutatják, mert az autópálya elkerüli a lakott településeket. A hegyoldalak tele vannak üvegházakkal, hiszen a virágkertészetek paradicsoma ez a vidék. Hihetetlen látvány jobbról-balról a kisebb-nagyobb üvegházak látványa, míg a tengeren feltűnnek a vitorlások és a távolban egy-egy hajó.


Délután hat óra után valamivel hagyjuk el Olaszországot, lenn a tengerparton feltűnik Menton, az első francia település. A két ország közötti határon még csak nem is lassít a forgalom, csak az útjelző táblák és az zászlók mutatják, no meg az alagutak másféle típusú megvilágítása (jobban megvilágítottak), hogy Franciaországban érkeztünk. Csodás a vidék tovább is, hiszen következik Monaco, majd Nice-Nizza és Cannes. Az autópályát kísérő meredek védőfalon repkény fut, s szembetűnik, hogy a városok képe is különbözik az olaszokétól, legalábbis így távolról.


Fél hétkor haladunk el Nice mellett, amely modern nagyvárosnak tűnik sok magas épülettel. Közben Ellena mesél a közeli dombon álló luxusszállóról, a Hotel Negrescóról, amely ma a francia állam tulajdona, mert a bohém és egy időben igen gazdag építész elmulatta. Elhaladunk még egy kék-fehér, piramis formájú benzinkút mellett is, ebben van a szokásos üzletvendéglő. Látunk lapos tetős lakonegyedeket is, amúgy távolról úgy mutatnak, mint új korukban a romániai hasonló városnegyedek. A hippodrom Cote d'Azur pályája kihalt a késő délutáni órákban. Különös színfolt három piramis alakú szálló, a gizehi nagy piramisokra emlékeztet a francia Riviérán.


Este hétkor távolodunk a tengerparttól, alagutak sincsenek, a táj is simább. A kisebb dombokat itt lenyesték, s az út is néha kanyarog. Erdős tájon haladunk, s a gyér forgalomban úgy tűnik buszunk is megtáltosodik, hiszen még jó 150 kilométer áll előttünk éjszakai szállásunkig, Merseille-ig. Az autópálya szélén táblák mutatják a maximális sebességet, ezen az útszakaszon 130 kilométert engedélyeznek. Buszunk úgy százzal haladhat, de az előző kis autók biztosan a táblán jelölttel. Közben előttünk púpos teve alakú sziklás hegy képe rajzolódik ki, amely mindegyre változtatja a formáját, ahogy közeledünk felé.


Este kilenc órára érünk Marseille elővárosába. Az addig szunyókáló társaság felélénkül a nagy fényesség láttán, hiszen az utcák és középületek nappali fényben úsznak. Nem takarékoskodnak a villannyal, így bizony csak kapkodjuk a fejünket, ahogy a mesésnek tűnő paloták, templomok, parkok, majd a kikötő mellett elhaladunk. A szavunk is elakad, mikor a magaslaton megpillantjuk a Notre Dane de la Garde székesegyház fénytől ragyogó körvonalát. Miután végighaladunk a patkó alakú kikötő mentén, egy nagy sugárúton felfelé kanyarodunk a hegyre, miközben elhaladunk Michelangelo közismert Dávid-szobrának fehér márvány másolta mellett.


Majdnem esti tíz órakor érkezünk a Les Ballantines szállóba, ahol életemben először találkoztam kulcs helyett a mágneses lyukkártyás megoldással. A névjegy nagyságú lapocskát egy vízszintes nyílásba kell beilleszteni, s aztán nyílik a kilincs. Itt már takarékosabbak, mert a folyosón csak a figyelmeztető fényecske világít a villanykapcsolóban, majd a meggyújtott körte magától elalszik másfél perc múlva, hiszen ennyi idő alatt a szállóvendég a lifttől eljut a szobaajtóig, s ki is nyitja. A szoba kényelmes, fehér bútorral, rószaszín falakkal, modern festménnyel. A fürdőszobába álomszép, minden újnak tűnik, bár nem az, mint megtudom Tomescutól, hiszen ők rendszeresen már évek óta itt szálláaolják el a váradi turistákat.


A farkaséhes társaság rohan vacsorázni. A légkondicionált étteremben tanuló pincérgyerekek szolgálnak fel nagy igyekezettel a késői órában. Talán egész utunk során itt volt a legfinomabb az étel, nemhiába híres a francia konyha! Előételként citromszelettel díszített arab ételt, kusz-kuszt szolgálnak fel, majd disznókaraj zöldborsóval, karottával, krumplival következik, s egy nagy adag fagylalt zárja a fenséges menüt. A csoport fele, köztük Ica is Elena vezetésével éjfél előtt egy órával elindul a kikötőbe. Én inkább az alvást választom, mert megfigyeltem, hogy a busszal is jókora utat tettünk meg a tengertől, s a francia pénzem nem lévén, nem hazardírozhattam taxira vagy buszra. Így még valamennyi ideig bámulom az ablakból a pompás kilátást a kivilágított Notre Dame de la Garde felé. Másnap ezt a templomot látogatjuk meg, hiszen csak ennyire futja a kevés időből, amit még ebben a gyönyörű kikötővárosban töltünk.


(Folytatjuk)

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szamársziget foglyai

"Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték."
(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Világitótorony a Szamárszigeten

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák-magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.)  A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák-Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854-1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák-magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források  mindig csak "osztrák-magyar" katonákról beszélnek. Az "osztrákok" között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert - közös szlávságuk ellenére - nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8-10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.
Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a "viszonosság" feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút "civil" is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére - és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok - a svájci Vöröskereszt útján - levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött - a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy "még", mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket "árulóknak" tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)


Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak "főpróba" volt, a kezdet, amit hamarosan - és több országban - "kiteljesítettek". Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és - főként - egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.


 Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák-magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy - angol forrásból származó - adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban - a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915-16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.


1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák-magyar hadifoglyot szállítottak Valonából - egész Dél-Olaszországot megkerülve - Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.


A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.


Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L'Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én - hivatalos római közlésre hivatkozva -, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák-Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).


Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert - amint olvasom - nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.


Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884-1953) elsőháborús naplójából... (Az érdekfeszítő történelmi nyomozás folytatását lásd a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt)

HORVÁTH KÁLMÁN: A magyar légióban (2)

A katonai élet.

(Március 26-tól július 7-ig.)

Türr István olaszországi mellszobra

29-ikén beosztottak mindnyájunkat azon testületbe, melyhez kívánkoztunk. Ekkor a légió állott: egy honvéd- és egy vadászzászlóaljból, két század huszárságból és két üteg tüzérségből. Hanem megjegyzendő, hogy egyik sem volt teljesen kiegészítve. Én a gyalogsághoz kéredzettem és néhány jó barátommal a 2-ik századhoz osztattam be magamat. Századosa volt Keller Lőrinc, főhadnagya Krisztiáni, hadnagyai pedig Hubner és Serbán Dani voltak.


Április 8-án kaptunk fegyvert, azután már rendesen mentünk mindennap gyakorlatra, noha fegyverünkön kivül semminemű felszerelésünk nem volt.


5-én voltam legelőször őrségen, még pedig a laktanyában. Este 7 órakor, midőn éppen a második kétórát sétáltam az őrhelyen, fenn a harmadik emeleten, a magazin előtt, hirtelen lármadobot verettek és az egész  kis sereget kirukkoltatták  a  laktanya előtti térre. Én ugyan egészen 8 óráig semmit sem tudtam a nagy mozgás okáról, mert egy lélek sem járt arra, hogy megkérdezhettem volna. Midőn felváltottak, egyik barátom a kezembe nyomott egy üres kenyértarisznyát és egy töltést, mondván: „Nesze, akaszd a nyakadba és töltsd meg a puskádat, mert jönnek a brigántik." Nyakamba akasztottam az üres tarisznyát, belé tettem az említett egyetlen töltést a puskámba és egész reggelfeléig vártam talpon, mint mindenki — a brigántikat. Nem jöttek el. Nem volt szükség az egy töltésre sem.


9-én megérkezett a másik emigráns transzport is, mely a telet Bakauban töltötte volt. Ezek 125-en voltak.


11-én felszereltek egészen bennünket, azonban csak olyan ruhát kaptunk, amelyet a rendes olasz gyalogság szokott hordani, mivel a légió számára még csak most kezdettek hozzá a magyar egyenruha készítéséhez Nápolyban...


Május 10-én megérkezett Türr altábornagy, kit a minisztérium küldött az iszonyú rendetlenség elenyésztetése végett.


12-én este rendeztünk fáklyászenét az altábornagy lakása előtt.


13-án Türr altábornagy szemlét tartott felettünk a laktanyában. A Türr investigatiójának eredménye az lett, hogy a Vetter Antal altábornagy elleni komplot fejei (Vettert Nolában elmenetelünk előtt pár nappal erővel kényszerítették lemondani a parancsnokságról) Sréter ezredes, Figyelmesi alezredes stb. a légiótól eltétettek és várfogsággal bűnhődtek. Dandárparancsnokul hagyta a magával hozott Ihász Dani ezredest; az agregált tiszteket pedig, kik semmi szolgálatot nem akartak tenni, elküldötte Aquiba, hol egy tiszti depót alapított számukra. Halász Konrád, Donát és Gyulai (szintén agregáltak) — mint a Gál Sándor féle forradalmi tervnek részesei, 3 havi várfogságra ítéltettek és a testülettől végkép elszakíttattak.


22-én tartottuk a Teleki László requiemét. A ravatalnál én is állottam őrt.


Június. Ezt a hónapot egészen katonai gyakorlatokkal foglalkozva töltöttük el ...