LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szárd tűz

Cagliari, Szardinia

Végigfagyoskodtam a fél nyarat Párizsban és a kora őszi Észak-Olaszországban, de október elején augusztusi meleg fogadott Cagliariban, a szárd sziget déli partján. A langyos tenger és a napfény csábítja még a fürdőzőket, mégsem nyújt bukolikus képet a vidék; nem, mert a puskapor: egy eldobott cigarettavégtől pillanatok alatt lángban áll egy egész domboldal. 
Kísérteties volt az utazás, este, a város felé: tizenkét-tizenöt tűzvészt számoltam össze a homályban, nemegyszer itt szökdöstek a szikrák az autóúttól néhány méternyire. Mit gondolnak, mi történik ilyenkor? Mert én vártam a vésztjelző harangkongást, a rohanó emberek robaját, autók hajszolt berregését. De nem történt semmi, nem is láttam embert a tüzek környékén. „Mi ez?" — kérdem a kocsivezetőtől. „Á, majd elalszik magától..." 
Úgy fogják fel itt a füvet-bozótot-fát (fát! — és milyen kevés van belőle) pusztító tűzvészt, mint valami elkerülhetetlen kellemetlenséget, amelynek egyszer majd véget vet az eső, útját állja egy árok, csatorna, patak... 
Bosszú, hanyagság, véletlen? Mind a három  eset lehetséges, de nem fontos, a kutya sem törődik azzal a kis lánggal, füsttel. A tűzoltók itt meg sem jelennek, még jó, hogy vigyáznak városra.
A város pedig nő, terjeszkedik, a forgalom zűrös. De a kikötőben még látszik a háborús bombázás nyoma. Egy óriási, romos telken a tavaly egy táblát láttam, amely azt hirdette, hogy itt épül fel a Tartományi Tanács (Giunta Regionale) palotája. S valami alapozás is látszott... Nos, most sincs több ennél, de a tábla is eltűnt.
Mi egy külváros felé tartunk a délutáni autókirándulás után, hogy megnézzünk egy „festát", táncdallal egybekötött népünnepséget. Éppen egy délvidéki (campidanói) csoport táncolt, amikor odaérkeztünk. Tetszett a fehér-fekete viselet, az egyszerű körtánc; ezután pedig vártuk az énekeseket. Fel is ment az emelvényre néhány öreg, és összedugta a fejét. Végül egyik beleszólt a mikrofonba:  „Kezdenénk, de kéne  egy mezza voce ..." Semmi. „Per favore, una mezza voce ..." Mi
lehet ez a mezza voce, ez a félhang? Végül felugrott egy kövér fiatalember, és minden kiderült. Amolyan félkórus kell itt az énekhez, a dallam lezárásához, azért „mezza" a szerepe, mert nem énekel végig. A szép, keletiesen nyújtózkodó és mégsem egyhangú sirató-dallamok végén ez a négy-öt „mezza voce" rávág a frázisra — ha jól hallottam — egy felső kvintet, de talán csak az utolsó szót vagy éppen szótagot ismétli meg.
Diót, mogyorót, törökmézet, szárd kalácsot árultak a sátras kofák, és bottal tartották távol a rakoncátlanabb gyermekeket. Este, amikor vacsorához ültünk, fantasztikus fényképeket mutatott egy fiatalember. Ezek is egy „festán" készültek, egy távolabbi faluban, de ehhez egészen más volt a „zene"! Az ünnepség tulajdonképpen lovasjátékból áll, amelynek az a lényege, hogy a lovasoknak át kell jutniuk egy kapun, a pálya legutolsó végén. Ám joguk van egy hosszú bottal úgy akadályozni a vetélytársakat, ahogy éppen kedvük tartja. Óriási csihi-puhi kerekedik ebből már a pályán, a kapu előtt meg éppen verekedéssé fajul a mulatság. Véres arcokat, földön heverő testeket mutattak a fényképek, de a legártatlanabb résztvevők a lovak voltak... Ilyen szárd mulatság is van még.
Ezek voltak az első napok pólusai a nagy egyetemi városban (nem az egyedüli a szigeten, Sassariban is van egyetem); állandó zenei és színházi élet híján maradt még a mozi, de nem láttam semmi érdekest. Amióta Olaszországban vagyok (és már több városban megfordultam), szeretném újra megnézni Fellini Rómáját; lehet, hogy remekmű, de a film efemer életére jellemző ennek a nemzetközi visszhangot kiváltott alkotásnak is a gyors „elsüllyedése". No végre rábukkanok..
Barangolásaim alatt fedeztem fel — végre — a nagy tengerparti sétányon Mario Russo kiállítását. Ezelőtt nyolc évvel, Rómában találkoztam először a képeivel, és tetszettek. Russo 48 éves, és nem volt absztrakt abban az időben sem, amikor egyebet alig lehetett látni Rómában. Most már, egy-két éve, mindenfelé kezdenek visszatérni a figurativizmushoz: Russó-nak tehát nem kellett leírnia ezt a kanyart. A kiállítás anyaga ezelőtt két évvel, 1970-ben készült, amikor a római festő hosszabb időt töltött Szardíniában, a kiállítás címe éppen ez volt: Russo és Szardínia. 
A terem, amelyben egy helybeli műbarát-társaság a kiállítást megrendezte, nem éppen ideális az ilyesmihez, főként a rossz világítás miatt, de azért az izmos erővel megfestett képek így is érvényesültek. Ezeken a képeken a szárd ember komor és fáradt, a természet zord, sőt vad. A kiállítás katalógusában egy helybeli kritikus azt írja — udvarias szemrehányásként —, hogy Russo „az eltűnő Szardíniát festette meg... De hát a jó művész igazát nehéz elvitatni- azt akarja megmutatni, ami fájt neki. 

Utóirat. Ezt a levelet már a kontinensen fejeztem be. Néhány órára Sorrentóban vagyok, Nápoly mellett, útban haza. Az előbb egy újság került a kezembe, húsz sor volt benne otthoni áradásokról. Itt még mindig nyárias az idő, a tenger szelíd és mozdulatlan. Messziről idelátszik a Vezúv. Fel-hőtlen az ég, az óriás békésen hallgat... Estefelé a vonat majd Pompeji felé visz. Az ember és a természet küzdelme még nem fejeződött be. Nem tudom, mikor látnak napvilágot ezek a sorok és érdekelnek-e valakit. De én üzenni szeretnek általuk, hogy hazagondolok, és bizony nehéz a szívem.

(1972)

Forrás: Hazatérés Lucaniából. Úti levelek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982

LŐRINCZI LÁSZLÓ: A Kutyaember sarkában

A Kutyaember

Meg sem melegedett a talpam alatt az olasz föld, és újra Franciaországban találtam magam egy tizenkét kilométeres hajóút után: mert mindössze ekkora távolság választja el Szardíniát Korzikától,   ahová a családi kirándulás szeszélye vetett. Egy szerény kis hajó, a Bonifacio biztosítja a — gyenge — közlekedést a két sziget között, s méreteihez sehogyse illik a harsogó reklám, amely azt bizonygatja a Bonifacióról hogy „hídként"  köti össze Szardínia és Korzika partjait. 

Az olasz sziget legészakibb csücskéről, egy Santa Teresa di Gallura nevű kisváros pirinyó kikötőjéből indul útnak, és ötven perc után a francia parton, Korzika legdélibb városában, Bonifacióban köt ki, s közben átszeli a Bocche di Bonifaciót, azaz a sziklásan fogazott, veszélyes tengerszorost. Tehát csupa Bonifacio ez a vidék, a különbség csak annyi, hogy ezen a parton olaszosan, a túlsó oldalon pedig franciásan (Bonifászió) ejtik ki. 

Az Oroszlán

Micsoda egy város ez a francia Bonifacio! Egy kiugró sziklaperemre épült, jó magasan a tenger fölött, a legszélsőbb házak ablakaiból egy óriási salto mortaléval a sötétkéken örvénylő vízbe vethetné magát az elszánt ember. A kikötő a sziklaperem mögött, a jól védett öbölben van, s közvetlenül fölötte a régi, még pisai eredetű erődítmény dölyföl; közepéből kiemelkedik az Idegenlégió kaszárnyája. Korzika az utolsó „támaszpontja" a történelemből kihullott Légiónak, Algéria elvesztése után ide telepítette a francia kormány, emlékestül-szobrostul. 

Kiszállás után, egy rakparti bárban négy légionárius szomszédságában ittam meg az első kávét. Fehér „képit", sivatagszínű egyenruhát viseltek, és szótlanul, mogorva arccal iddogálták a sörüket vagy a konyakjukat. Később, fent a vár előtt, láttam őket díszruhában is, az őrségváltás idején; piros vállrojt, színes öv ékesíti a mundért. De egyéb érdekességet nem kínál Bonifacio, és újdonságot sem, mert a város vigasztalanul kopott, építkezésnek alig-alig van nyoma a környéken, és egy kilométerre a városon túl már kezdődik a „maquis" uralma.
Ez volt Korzikában az élmény, a fantasztikus maquis, hozzá a sötétzöld bozótrengetegből kiemelkedő sziklavilág.

A. célom az lett volna, hogy megnézzem Ajacciót, amelyet Korzikában „Cité impérial"-nak neveznek még most is, de hamar kiderült, hogy a 130 kilométeres autózáshoz legalább egy egész nap kellett volna s nem egy délután. Alig indultunk el Sarténe felé — 54 kilométerre fekszik Bonifaciótól már a sziget belsejében —, és a sebességet máris erősen kellett csökkentenünk, olyan kanyargós, keskeny, veszélyes út bujkált a maquis-ban. A vezető izzadt s káromkodott, mert semmit sem láthatott a tájból; annál jobb dolgom volt nekem: a lassan kapaszkodó kocsiból mindent nagyszerűen szemügyre vehettem.
Bizony nem gondoltam volna, hogy ilyen vad és ilyen fenséges a maquis; nem gondoltam volna, hogy a természet ilyen ámulatos formákat alakíthat ki sziklából-kőből; nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz utak is lehetnek Franciaországban, s nem gondoltam volna, hogy Európa egyik legnagyobb országában ennyi elmaradottságot is találhatok. Nehéz szavakkal leírni, hogy mit érez az ember a maquis kellős közepén. Igen, persze hogy szép; második tengerként folytatódik a part fölött, óriási hullámokat vet, máskor simán elnyugszik. De egy idő után nyomasztó; a szemlélő fellázad magában a természet oktalan uralma ellen, és ujjongva köszönti a ritkán kitáruló szőlősöket, a még ritkább tanyákat.

A vidék fölött toronymagasan őrködik két különös alakú sziklahegy, előbb a l'Uomo de Cagna (Kutyaember), majd a Lion, az Oroszlán; és a környéken terem a híres korzikai vörösbor, melynek édeskeserű zamatát, színét és erejét jócskán megcsodáltam aznap este. Nevét az említett hegytől nyerte, tehát így kell kérni, hogy „egy liter Kutyaembert". Mindössze egyszer láttam friss irtást, ahol kitépték a maquis-t, hogy szőlőt telepítsenek a helyébe. Porhanyós, jó föld maradt utána, csak úgy kiált a gazda keze után.

És a dombperemeken a sziklaszobrok. Nem, nem túlzok, valóságos szobrok, szinte nehéz elhinni róluk, hogy nem emberi kéztől születtek. De a legnyomósabb érv az, hogy ilyen tömegtermelést sok ezer szobrász-szövetkezet sem érhetne el. Amikor időnként megpihentünk, közelebbről is szemügyre vettem néhány „alkotást". Azt hiszem, két-három nap alatt olyan anyagot válogathattam volna össze, amelyből egy csodálatos kiállítást lehetne összehozni, és nem Henry Moore árnyékában, hanem egy „új iskola" jegyében. A benzinkútnál két szobrot választottam ki, mint kész remekművet: egy szomorú, esett férfit és egy dühös teknősbékát. Elképzeltem őket egy olyan parkban, mint amilyen a párizsi Rodin-múzeumot egészíti ki: szavamra, bőven akadna bámulójuk.

Az egyik kávéscsárdában szóba ereszkedtem néhány korzikaival. Franciául kezdtük, aztán megkértem őket, hogy beszéljenek hozzám korzikai nyelven. És elég jól megértettem beszédüket, mert a korzikai nyelv nagyon hasonlít az olaszhoz (toszkánhoz), általános szövetében és a szókincsében is, sokkal több benne az u (az olasz o helyett), néha már-már a románra is emlékeztet. Mégis, például Jean Albertini korzikai grammatikája (Monaco, 1972) arra az alapelvre épül, hogy a  „Corsu" önálló nyelv, s mint ilyen, méltó helyét követei a többi nyelv között. Még több hasonló korzikai kiadványt láttam, s van egy Korzikai Tanulmányi Központ — egy szerényebb Akadémia — is, de korzikai nyelvű újság vagy színház nincsen. Hogy mikor lesz? Azt mondják azok a korzikaiak akikkel beszéltem, hogy egyszer biztosan, mert harcolnak nyelvükért.
Végre megérkeztünk Sarténe-be, egy hegyi kisvárosba, amely fölött mintha évtizedek óta megállott volna az idő. Régi belvárosa meg egyenesen ijesztő, annyira sötét, ócska és kopott. De mindjárt a város bejáratánál áll egy új szálloda, amely azzal a reménnyel kecsegtette a társaságomat, hogy egy nyugodalmas éjszakát tölthetünk el itt. Kiderült, hogy minden szoba foglalt, mert Ajaccióból egy kongresszusi társaságot vártak. A jövőre nézve jó jelnek mutatkozott, hogy ez a kongresszus  éppen  a korzikai úthálózatot vizsgálta felül!

Sartene-i panoráma

De nekünk tovább kellett hajtanunk, le a tengerpart felé egy Propriano nevű üdülőhelyig, hogy ott töltsük az éjszakát. Szép, intim kis öböl partján terül el, talán 4000 lakosa lehet. Sokkal gondozottabb, mint Sarténe, de lerí róla, hogy yacht-életre van berendezkedve. Aránylag kevés szállodát láttam, viszont a kikötővel szemben egymás mellett sorakoznak bárok, éttermek, lokálok. A látogatók a hajójukon laknak, csak étkezni és szórakozni szállnak ki... Kiválasztottuk a Hotel du Louvre elég kopott cégérét (ugyancsak a fősétányon), de a név miatt kissé megilletődve kopogtunk be: vajon mennyibe kerül? Nos, nem volt nagyon drága! Mert kiderült, hogy ócska, idejét múlta szálloda, amolyan 1910-es berendezésű, teli megsárgult Napóleon-képpel. Az éjszaka elég jól eltelt volna, ha szemben, egy angol hajón, nem folyt volna késő hajnalig óriási ricsajozás.

Reggel egy tengerész megmagyarázta, hogy ezután következik az út nehezebb és sokkal rosszabb része... S  mivel lemondtam — ilyenformán — Ajaccióról, szánakozva nézett rám: „Pedig látni kell a fővárost!" Igaza lehetett, de azért nem volt rossz lassan és nyugodtan visszahajtani Bonifacióig. sütött a nap, és a maquis zöldje csodálatos változáson ment át délig: a felszíne szivárványosan bomlott. A természet turisztikai demonstrációja volt ez, hogy igazolja a l'Ile de Beauté elnevezést! Ha lett volna kalapom, megemeltem volna előtte, de nem volt, így csak azt ígérhettem Korzikának, hogy nem felejtem el.

(1972)

Forrás: Hazatérés Lucaniából. Úti levelek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szamársziget foglyai

"Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték."
(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Világitótorony a Szamárszigeten

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák-magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.)  A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák-Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854-1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák-magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források  mindig csak "osztrák-magyar" katonákról beszélnek. Az "osztrákok" között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert - közös szlávságuk ellenére - nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8-10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.
Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a "viszonosság" feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút "civil" is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére - és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok - a svájci Vöröskereszt útján - levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött - a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy "még", mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket "árulóknak" tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)


Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak "főpróba" volt, a kezdet, amit hamarosan - és több országban - "kiteljesítettek". Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és - főként - egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.


 Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák-magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy - angol forrásból származó - adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban - a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915-16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.


1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák-magyar hadifoglyot szállítottak Valonából - egész Dél-Olaszországot megkerülve - Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.


A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.


Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L'Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én - hivatalos római közlésre hivatkozva -, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák-Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).


Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert - amint olvasom - nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.


Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884-1953) elsőháborús naplójából... (Az érdekfeszítő történelmi nyomozás folytatását lásd a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt)