LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szárd tűz

Cagliari, Szardinia

Végigfagyoskodtam a fél nyarat Párizsban és a kora őszi Észak-Olaszországban, de október elején augusztusi meleg fogadott Cagliariban, a szárd sziget déli partján. A langyos tenger és a napfény csábítja még a fürdőzőket, mégsem nyújt bukolikus képet a vidék; nem, mert a puskapor: egy eldobott cigarettavégtől pillanatok alatt lángban áll egy egész domboldal. 
Kísérteties volt az utazás, este, a város felé: tizenkét-tizenöt tűzvészt számoltam össze a homályban, nemegyszer itt szökdöstek a szikrák az autóúttól néhány méternyire. Mit gondolnak, mi történik ilyenkor? Mert én vártam a vésztjelző harangkongást, a rohanó emberek robaját, autók hajszolt berregését. De nem történt semmi, nem is láttam embert a tüzek környékén. „Mi ez?" — kérdem a kocsivezetőtől. „Á, majd elalszik magától..." 
Úgy fogják fel itt a füvet-bozótot-fát (fát! — és milyen kevés van belőle) pusztító tűzvészt, mint valami elkerülhetetlen kellemetlenséget, amelynek egyszer majd véget vet az eső, útját állja egy árok, csatorna, patak... 
Bosszú, hanyagság, véletlen? Mind a három  eset lehetséges, de nem fontos, a kutya sem törődik azzal a kis lánggal, füsttel. A tűzoltók itt meg sem jelennek, még jó, hogy vigyáznak városra.
A város pedig nő, terjeszkedik, a forgalom zűrös. De a kikötőben még látszik a háborús bombázás nyoma. Egy óriási, romos telken a tavaly egy táblát láttam, amely azt hirdette, hogy itt épül fel a Tartományi Tanács (Giunta Regionale) palotája. S valami alapozás is látszott... Nos, most sincs több ennél, de a tábla is eltűnt.
Mi egy külváros felé tartunk a délutáni autókirándulás után, hogy megnézzünk egy „festát", táncdallal egybekötött népünnepséget. Éppen egy délvidéki (campidanói) csoport táncolt, amikor odaérkeztünk. Tetszett a fehér-fekete viselet, az egyszerű körtánc; ezután pedig vártuk az énekeseket. Fel is ment az emelvényre néhány öreg, és összedugta a fejét. Végül egyik beleszólt a mikrofonba:  „Kezdenénk, de kéne  egy mezza voce ..." Semmi. „Per favore, una mezza voce ..." Mi
lehet ez a mezza voce, ez a félhang? Végül felugrott egy kövér fiatalember, és minden kiderült. Amolyan félkórus kell itt az énekhez, a dallam lezárásához, azért „mezza" a szerepe, mert nem énekel végig. A szép, keletiesen nyújtózkodó és mégsem egyhangú sirató-dallamok végén ez a négy-öt „mezza voce" rávág a frázisra — ha jól hallottam — egy felső kvintet, de talán csak az utolsó szót vagy éppen szótagot ismétli meg.
Diót, mogyorót, törökmézet, szárd kalácsot árultak a sátras kofák, és bottal tartották távol a rakoncátlanabb gyermekeket. Este, amikor vacsorához ültünk, fantasztikus fényképeket mutatott egy fiatalember. Ezek is egy „festán" készültek, egy távolabbi faluban, de ehhez egészen más volt a „zene"! Az ünnepség tulajdonképpen lovasjátékból áll, amelynek az a lényege, hogy a lovasoknak át kell jutniuk egy kapun, a pálya legutolsó végén. Ám joguk van egy hosszú bottal úgy akadályozni a vetélytársakat, ahogy éppen kedvük tartja. Óriási csihi-puhi kerekedik ebből már a pályán, a kapu előtt meg éppen verekedéssé fajul a mulatság. Véres arcokat, földön heverő testeket mutattak a fényképek, de a legártatlanabb résztvevők a lovak voltak... Ilyen szárd mulatság is van még.
Ezek voltak az első napok pólusai a nagy egyetemi városban (nem az egyedüli a szigeten, Sassariban is van egyetem); állandó zenei és színházi élet híján maradt még a mozi, de nem láttam semmi érdekest. Amióta Olaszországban vagyok (és már több városban megfordultam), szeretném újra megnézni Fellini Rómáját; lehet, hogy remekmű, de a film efemer életére jellemző ennek a nemzetközi visszhangot kiváltott alkotásnak is a gyors „elsüllyedése". No végre rábukkanok..
Barangolásaim alatt fedeztem fel — végre — a nagy tengerparti sétányon Mario Russo kiállítását. Ezelőtt nyolc évvel, Rómában találkoztam először a képeivel, és tetszettek. Russo 48 éves, és nem volt absztrakt abban az időben sem, amikor egyebet alig lehetett látni Rómában. Most már, egy-két éve, mindenfelé kezdenek visszatérni a figurativizmushoz: Russó-nak tehát nem kellett leírnia ezt a kanyart. A kiállítás anyaga ezelőtt két évvel, 1970-ben készült, amikor a római festő hosszabb időt töltött Szardíniában, a kiállítás címe éppen ez volt: Russo és Szardínia. 
A terem, amelyben egy helybeli műbarát-társaság a kiállítást megrendezte, nem éppen ideális az ilyesmihez, főként a rossz világítás miatt, de azért az izmos erővel megfestett képek így is érvényesültek. Ezeken a képeken a szárd ember komor és fáradt, a természet zord, sőt vad. A kiállítás katalógusában egy helybeli kritikus azt írja — udvarias szemrehányásként —, hogy Russo „az eltűnő Szardíniát festette meg... De hát a jó művész igazát nehéz elvitatni- azt akarja megmutatni, ami fájt neki. 

Utóirat. Ezt a levelet már a kontinensen fejeztem be. Néhány órára Sorrentóban vagyok, Nápoly mellett, útban haza. Az előbb egy újság került a kezembe, húsz sor volt benne otthoni áradásokról. Itt még mindig nyárias az idő, a tenger szelíd és mozdulatlan. Messziről idelátszik a Vezúv. Fel-hőtlen az ég, az óriás békésen hallgat... Estefelé a vonat majd Pompeji felé visz. Az ember és a természet küzdelme még nem fejeződött be. Nem tudom, mikor látnak napvilágot ezek a sorok és érdekelnek-e valakit. De én üzenni szeretnek általuk, hogy hazagondolok, és bizony nehéz a szívem.

(1972)

Forrás: Hazatérés Lucaniából. Úti levelek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982

RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (2)

Második napunkat töltöttük a tengeren, amikor Erry elhatározta, hogy szardíniát kapunk. Kedvelem a szardíniát, nem az unalmas dobozosat, bár a maga nemében az sem rossz, de mégis inkább a nagyobbfajtát, frissen, vajban ropogósra sütve.
A brit szigeteken ritkaság az ilyesmi, ezért ha külföldön járok, semmilyen fáradtságot nem sajnálok, csak minél többet ehessek belőle. Emlékszem egy spanyol kikötőre, Caamano volt a neve.
Hogyan kerültem oda, már nem is tudom, de írni akartam valamit, és nyugalmas helyet kerestem. Caamanóról pedig még sohasem hallottam. Nagy volt a hőség, szél alig-alig jutott át a Sierra Babanzán, és az is csak sápadtan izzó forróságot hozott. A kávézókból teljesen kifogyott a sózott garnélarák meg a hideg sör. Mintha mindenki elköltözött volna a városból.
Visszamentem a szállodába, ahol az izgalomtól félájultan találtam a főpincért.
– Mi történt, Enrico ? – kérdeztem.
Nem Enrico volt a neve, hanem valami sokkal evilágibb, Joseph vagy hasonló, de annyi pénzt kapott tőlem, hogy készségesen hallgatott bármilyen névre, ami éppen az eszembe jutott.
– Sardanas lesz estére – jelentette.
– Sardinas? – kérdeztem vissza, máris jobb kedvre derülve.
– Si, sardanas – ismételte.
Alig bírtam aludni aznap délután, annyira fentem a fogam az ízletes vacsorára, ami ezúttal is a szokásos tojássalátából és karikára vágott olajos paradicsomból állott. A sardanast egy tánccsoport tálalta fel, azaz inkább előadta, a pókhasú férfiak és az inas, sápkóros nők nyilvánvalóan azért süllyedtek idáig, mert másutt már nem szerződtették őket. Így tudtam meg, hogy a sardanas ennek a vidéknek a népi éneke és tánca.
Elmeséltem ezt a kalandot, vagy legalábbis egy részét, míg Erry szardíniáit majszoltuk, nagy mennyiségű vajas kenyérrel és sűrűn kortyolgatott vörös borral könnyítve a nyelést. Jean nagyon mulatságosnak találta a történetet és harsányan nevetett. René egypár semmitmondó füttyentést hallatott. Erry rövid, éles vakkantását a legjobb esetben is csak diplomatikusnak lehetett volna nevezni. Martial azonban komolyan fogta fel az ügyet.
– A maga hibája volt, senki másé – kommentálta élesen.
Megfigyeltem, nem evett.
Annál dühödtebben tömte magába Jean az ételt, két kézzel és késsel. Azután, még az utolsó falatot nyeldesve, cigarettára gyújtott, és száguldott föl a létrán, hogy felváltsa Michelt, aki hamarosan meg is jelent. Kért, hogy mondjam el neki is a sardanas-esetet.
Martial egy kivégzőosztag áldozatára emlékeztető, merev arckifejezéssel elvégzett egy gyors sapkaigazítást, én azonban nem zavartattam magam, hanem készségesen újból hozzáfogtam a meséléshez. A második fogás főtt rák volt, majonézzel bőségesen leöntve. Mesélés közben jó étvággyal nekiestem ennek is. Közben azonban fokozódó erővel nyomult a tudatomba valamilyen, a megszokottaknál is testesebb szag. Az ülőkének használt ládák szorosan a magánélet kedvéért elfüggönyözhető fekhelyek alatt álltak. A szag mintha Erry fekhelye felől szállongott volna, onnan, ahová támaszkodtam. Föl is fedeztem rajta a Takarót.
Jól emlékeztem, hogy akkor találtuk ezt az undorító holmit, amikor a halraktárt sikáltuk. Ázott volt és mocskos. Megpróbáltam fölemelni egy bottal, hogy átlódítsam a hajó korlátján, René azonban megakadályozott, azzal, hogy jó lesz az még tisztítórongynak, noha elképzelni sem tudtam, mit lehetne megtisztogatni ezzel a félig elrothadt vacakkal. Most ismét felbukkant a Takaró, mint Erry ágyneműjének tartozéka, de ettől sem lett tetszetősebb jelenség. Sürgősen behúztam a függönyt.
A szag azonban fölkavart valamit. Úgy éreztem, nem bírok másra gondolni, mint sült szardíniára és rákmajonézre. Mintha évek óta csakis ezen a kettőn éltem volna. A jövőt is szardíniával és rákmajonézzel telítve láttam. Hirtelen nagyon melegem lett, és homlokomon jéghideg verítékcseppek gyöngyöztek.
Fél karommal kíméletlenül lesöpörtem Michelt a szomszédos ládáról, és szinte egyetlen lendülettel fönt termettem a vaslétrán, átnyargaltam a konyhán, és kiadtam mindent. Azt hittem, napokkal azelőtt megszabadultam már sok olyasmitől, ami most a nyomdokvizünkben kavargott. Fölhúztam egy vödör tengervizet, megmostam az arcom, azután a kormányosfülke tövéhez erősített rekeszből kivettem a vizespalackot, és ittam egy kortyot.
Mire visszamentem, a társaság elcsöndesedett, ki-ki gondolataiba mélyedt.
– Rosszul lettem – jelentettem fölöslegesen. Azt hittem, mondanom kell valamit. Kitűnően éreztem magam, és újabb adag szardíniát vettem a serpenyőből. Martial leplezetlen írtózással nézte, majd egy keserves nyögéssel felhúzódzkodott a fekhelyére, és összevonta a függönyt.
– Ne hülyéskedj – mondta René komoran. – Tudod, hogy fekélye van.
Tökéletesen rendbe jöttem és olyan gyorsan, hogy mindenki azt hitte, kutyabajom sem volt, csak megrendeztem a komédiát, fizetségképpen a tegnapi ugratásért, a zsineggel. Később, amikor a bosco ismét előkerült a vackáról, igyekeztem, nehogy az útjába akadjak. Jean a nap hátralevő részében arra tanítgatott bennünket, hogyan kell feltűzni a tonhalnak való csalétket. Legalábbis Renét meg engem tanított, mert Erry rövidesen eltűnt mosogatni, és gyufát számolni. Michel pedig folytatta soha véget nem érő beszélgetéseit az Elfe des Mers, a Fan Cri Luce és a Le Cap kapitányaival.
Mathieu a Men Brialon egy tucat emberre főzött és mosogatott, mégis talált időt arra, hogy segítsen a halbelezésnél, ahányszor csak fölhúzták a hálót. Errynek, noha mindössze feleannyi embert kellett ellátnia, ritkán jutott ideje a konyhán kívül bármi másra. Mindig akadt valami tennivalója, a legközelebbi étkezést készítette elő, vizet forralt, vajat olvasztott, vagy más effélét művelt. Erry számára a hagymatisztítás legalább olyan bonyolult művelet volt, mint az agysebészet.
Nem mintha a konyha fényűző fölszerelése ekkora figyelmet követelt volna. Valójában a főzőeszközök és a berendezés puritánsága még egy ludditát /géprombolót/ is örömkönnyekre fakaszthatott. Még mosogatótál sem volt, csak egy vödör és egy kétlyukas gázfőző, amelyiken egy lángot mindenkor a napi kávéadagot tartalmazó csapos kanna foglalt el. A főzés lényegében az „egyfazekas" módszer jegyében folyt, hús, zöldség egyszerre behajigálva, boldoguljanak egymással, ahogy tudnak. A burgonyát, amit a bretonok óriási mennyiségben fogyasztanak, itt sohasem hámozták, csak leöblítették.
Sok mosogatnivaló sem volt. Az égvilágon mindent olyasféle szilkékből ettünk, mint amilyenből a zabkását szokás, és ez valamiféle tündérmesébe illő hangulatot kölcsönzött az étkezésnek. Pontosan hat ilyen szilke volt a hajón. Ki-ki gyorsan kitörölte egy falat kenyérrel, és a tálkák máris tisztán várták a legközelebbi étkezést. Az evőeszköz villára és kanálra korlátozódott, vágó-, szúrószerszámnak mindig kéznél voltak a zsebkések.
Erry ezért többnyire nem moccant, s ha nagy ritkán megmozdult, olyan hatást ért el vele, mint amikor más bukfencet vet. Ez a szöszmötölés a konyhában a tonhalfogás rejtelmeivel való ismerkedés rovására, később, amikor a többiek vészkiáltásai és Michel hatalmi szava mégis a fedélzetre parancsolták Erryt, sok zűrzavart okozott.
A dupla halhorgokat csupaszon illesztik fel. Mindegyiken van egy nylonhurok, amelyet úgy rögzítenek, hogy a végével szorosan körültekerik a dupla nyelvet. Utána gyorsan száradó festékkel bevonják a körülkötözött darabot, majd száradás után még egy réteget visznek rá, mert az elsőt beszívja a tekercs.
Az összesodort, piros, fehér, zöld, kék és sárga nylonszálakból készült csalétket acéldrót cserkére kell föltekerni. Fájdalmas művelet, mert a cserke, ez a négy méter hosszú, vékony zongorahúr, ide-oda kígyózik az ember markában, és a végei összevissza szurkálják a gyakorlatlan ujjakat. A cserkéket fölerősítik a nylonhurokra, a színes csalit lecsúsztatják a horog nyelén úgy, hogy a fonatok eltakarják a körülcsavart és befestett szárat.

A mérettől eltekintve – egy-egy csali éppen elfér egy férfitenyéren – az eredmény feltűnően hasonlít a pisztráng- vagy lazacfogáshoz használt műlégyhez. Az egyetlen szembeötlő különbség, hogy a horognak nincs szakálla, hanem csupasz, mint a henteskampó. Jean elmagyarázta, hogy amikor a tonhal a fedélzeten csapdos, nincs idő hosszan piszmogni, hogy a horog szakállát kiszabadítsák a tonhal állkapcsából. Ime, az egész művelet az ő szavaival:
– ... egy rántással fel, és ha bent van... puff... és vissza a vízbe.
A tonhalcsalik kötözésének avatott szakembere ugyanolyan igényes, mint skót vetélytársa, és ugyanolyan gonddal válogatja a színes szálakat is. Nincs két egyforma csali. Az Egyesre fehér csalit kötöznek, éppen csak leheletnyi kékkel keverve. A Kettesé is fehér, de kékkel és zölddel tarkázott. A Négyesen a fehér, a kék és a zöld mellett már felbukkan egy kevés narancsos árnyalatú piros is. A tonhal színre való tekintet nélkül felfal bármit, amit meglát. A jelek szerint a tiszta fehér csalit kedveli talán mindenekfölött a legjobban, de észre is kell vennie valahogy a hajó sodrától és a hajócsavartól felkavart vízben. Így azután minél közelebb libeg a csali a hajó törzséhez, annál rikítóbb színeket kell alkalmazni.
Minden zsineg végére hurkot kötnek, s a hurokra erősítik a dupla horoggal és csalival fölszerelt drótcserkét. A drótcserke végét egy nyolcassal átfűzik a hurkon, azután ügyesen megpödrik egypárszor, hogy ki ne fűződjön. A maradék darabkát sohasem vágják le csípőfogóval, mert az éles tüske beleakad a ruhába, és úgy hasítja a húst, mint a sebészkés. A drót végét kézzel kell lecsípni. A drótot félkörben visszakunkorítják, és jó erősen megrántják. Ezt a fogást csak igen nagy kitartással és még nagyobb vérveszteséggel lehet ellesni.
– Mutatok még valamit – mondta Jean.
Kivetett egy teljesen felszerelt zsineget, majd kezdte befelé szedni. Inas, izmos karja közben olyan simán járt ide-oda, mint a gőzgép dugattyúja. Amikor a drótcserke megjelent a hajóperem fölött, akkor jött a meglepő mutatvány. Jean nem kapta marokra a cserkét, hanem két alsókarját széttárva, mintegy felkanalazta a drótot. Csípőből rugózva, szinte úszótempókkal szedte karikába a cserkét. A horog pengve pattant ki a vízből.
– Érted, miért csináltam így? – kérdezte, még izzadtan az erőfeszítéstől.
– Nem.
– Mert ha a kezemmel rángatom fel a drótot a hajó oldala mellett, és hal is van rajta, akkor még az ujjamat is levághatja. Láttad már, hogyan vágja a fűszeres dróttal a sajtot? Hát ez éppen olyan. Soha, de soha ne fogd meg kézzel a cserkét.
Már fölcsaliztuk a horgászzsinegeket, lemehettünk egy kicsit pihenni, mert lehetséges, hogy holnap már a tonhalrajok előőrseinek a körzetében leszünk. Ezek az első, „pélerin" vagy „zarándok" névvel illetett halak északi irányban úsznak a fő rajok előtt, és a néphit szerint valamiféle kifürkészhetetlen, halmódra működő „bozóttávírón" küldik hátra híreiket a táplálékhelyzetről. Michel is lemászott.
– Meghallgattam az An Drí Lam meg a többiek jelentéseit – kezdte komor képpel.
– Nincs tonhal ? – érdeklődtem.
Michel egy képzeletbeli késpengét húzott el a gégéje előtt, és a fejét rázta.
– De kifogták a rossz időt. És ne felejtsétek el, hogy körülbelül kétszáz mérfölddel vannak délebbre, mint mi. Boulot, he?
Engedelmesen visszacaplattunk a fedélzetre.
A tonhalász figyelmét állandóan leköti a félelem a tangonoktól, mert ezek a felszerelés legveszedelmesebb darabjai. Folytonosan ellenőrizni kell, nem mozog-e valamelyik, ezért hol itt, hol ott megpendítik a kötéseket, hogy azonnal észleljék a halk, basszushangú rezgést, amely elárulja, hogy nem elég feszes a kötés. A legkisebb lazulás is katasztrófát okozhat, mert a mozgó tangon lassanként megnyújtja a kötéseket, kezelhetetlenné válik, és könyörtelenül aprófát hasít a hajó törzséből.
Ez a félelem ad erőt ahhoz a szinte dühös küzdelemhez, amellyel minduntalan megszorítják a kötéseket. A még szilárd ponton megcsavarják, azután az egyik ember fölszedi a megereszkedett darabot, a többiek meg, ahányan vannak, teljes erővel húzzák, amíg csak bírják. Az új kötél mindig nyúlik, és a bosco úgy szólaltatja meg a vészjelzést, mint művész a hangszerét. Sohasem elégedett, és mindig van újrázás.
Un couppour le bon – a parancs, hogy „no még egyet, ez az igazi", olyan bizonyosan elhangzik, mint az ámen az imádság végén.
Még el sem kezdődött a halászat, amikor az ember már észreveszi, hogy életereje, kitartása megcsappant. Nemcsak a tangonok okozzák, hanem az is, hogy a hajó szüntelenül hintázik, az izmok megfeszülnek, folyton kapaszkodni kell, nehogy elessen, mindez együtt okozza a fáradtságot. A kisebb zúzódások következtében a kidomborodó testrészek sárgászöld színt öltenek. Mindenki egyre tudatosabban húzódozik bármiféle munkától, ami nem teljességgel halaszthatatlan. A fáradtság külső jelei a barlanglakókéra emlékeztető morcosság és az elernyedő arcizmok, mintha kábítószerrel élnénk valamennyien. Lassanként sírjukból kikelt rézbőrű hullákhoz hasonlítunk.
A test sohasem pihenhet el teljesen, még a koporsóhoz hasonló fekhely viszonylagos kényelmében sem. Ha az ember nem akar egyik oldaláról a másikra gurulni, akkor egy sarokba be kell ékelnie a bal lábát, és úgy körülbelül a fekhely félhosszánál az oldaldeszkához kell nyomnia a másik térdét. A bretonok az energiatakarékosság nagymesterei. Levetkőzni, mielőtt ágyba fekszik az ember, fölösleges dolog. Akárhányszor amúgy csizmástól alusznak. Behúzódtak a vackukba az összevissza dobált takaróik közé, és esztelenségnek tartották az én gondos ágyvetésemet meg az ágyneműm takaros rendezgetését. Fölfedeztem, hogy Louise becsempészett egy pizsamát is a fölszerelésembe, de sürgősen eldugtam a matracom alá, nehogy megtalálják.
Pedig a hajóút első szakasza a tonhalmezőkig, fejenként mindössze egy-egy kétórás éjszakai őrséggel, színtiszta fényűzés volt ahhoz képest, ami ezután következett. A zsinegeket kevéssel szürkület előtt vetettük ki, vagyis a földrajzi szélességnek megfelelően, körülbelül hajnali öt órakor. Reggelire megettük az esti étkezésből maradt sült halat hidegen, hozzá egy kis doboz sertéshús pástétomot és egy-egy karéj kenyeret. A legízletesebb fogás igazi breton tengeri csemege, a kig sal volt – sós lében pácolt sertéshús. Nagyon zsíros, az íze hasonlít a gyenge sonkáéhoz, és úgy eszik, hogy a kés hegyére szúrt darabokat egyenest lenyomják a torkukon. Nagy bögre tejporral kevert, forró kávéval öblítettük le. Utána mindenki cigarettára gyújtott, és egy pohár száraz fehér borral köszöntöttük a hajnalt.

(Folytatjuk)

Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (3)

Bűnösök, vagy ártatlanok?

Utca Szardiniában (Reismann János fotója)

Pasquale Pau szomorú történetében /lásd az előbbi fejezeteket/ több olyan motívum van, amely – mondhatni – tipikus abból a szempontból, hogy miért, hogyan kényszerül valaki a bujdosó sorsára /Szardíniában/.

Ellopják az állatokat, váltságdíjat követelnek. A lopásért bosszút kell állni. A bosszú rendszerint lopás vagy gyilkosság. Antonio Pau esetében a károsult nyilván lepénzelte a tolvajbanda egyik tagját, Salvatore Cartát, aki ezért lett árulóvá. Az árulásért – annál is inkább, mert az Antonio életébe került – ugyancsak bosszút kell állni. Pasquale Pau tizenhat évig várt az alkalomra. Egy-egy gyilkosság eredete sokszor évtizedekre nyúlik vissza. De nem felejtődik el.

A latitantékről az esetek jó részében nem lehet tudni, hogy valóban bűnösök-e. Nem állítható ez teljes bizonyossággal Pasqualéról sem, hiszen konkrét bizonyíték nincs ellene. Az, hogy elbujdosott, önmagában nem bizonyíték. Ha ugyanis történetesen nem ő a gyilkos, akkor is elbujdosik, mert tudja: a csendőrök először őt keresik és tartóztatják le, hiszen neki volt törleszteni valója. És ha nem találnak bizonyítékot ellene, akkor is börtönben tartják. Mert sokan kerülnek börtönbe, akikről aztán húsz-harminc év múlva kiderül, hogy ártatlanok. Elítélésük mutatja, hogy Szardínián az igazságszolgáltatás végzetes tévedéseket követ el. És az emberek jól tudják ezt.

A szárd ember szánja a bujdosót. A latitante az ő szemében nem elvetemült gonosz, akit ki kell vetni a közösségből, hanem olyan ember, aki szerencsétlenebb a többi szerencsétlennél, akit a végzet bujdosásra kényszerített. Nyomorúságos körülmények között, odúkban, barlangokban él, de nem bántja a pásztort, inkább segíti. Lopás, emberrablás történik, amit a latitante nyakába varrnak? Annál jobb – gondolja a szárd pásztor –, legalább a csendőrség nem tudja megtalálni az igazi tetteseket. Persze, előfordul, hogy a vád nem megalapozatlan. A szárd pásztor ilyenkor is talál igazolást a bujdosó bűnére: a latitante megbüntette az igazságtalanokat, a rendőrségi besúgókat, az uzsorásokat, a fösvény gazdagokat. És becsüli kóbor farkas módra élő embertársát, aki mindannyiukért naponta kockáztatja az életét, segíti a bebörtönzöttek családját, a bajba, a nyomorba jutottakat, és vállalja a letartóztatás veszélyét, hogy még egyszer utoljára láthassa édesanyját a halálos ágyán.

A latitantek száma meglehetősen nagy, egy-egy gyilkosság esetén a gyanúsítottak köre széles. Ez a dolog természetéből következik. Egy gyilkosságot – éppen a vérbosszú törvénye miatt – öt – tíz másik gyilkosság követ, és ilyenkor gyanús mindenki, akinek oka lehetett a vérbosszúra. Ha például egy öttagú családból valakit megölnek – ha csak a legközelebbi hozzátartozókat vesszük –, már négy ember gyanús a legközelebbi gyilkosságnál. Éppen ezért egy-egy gyilkosságot, emberrablást tömeges letartóztatások követnek.

Kétségtelen: nincs könnyű dolga sem a rendőrségnek, sem a bíróságnak, hiszen egy-egy bűntény nyomozása során olyan szövevénybe gabalyodik, amelyben eligazodni sokszor szinte lehetetlenség.

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (2)

Négypróbás pásztorfiúk

Orgosoloi pásztorok (Fotó Reismann János)

A szardíniai pásztorcsaládokban a fiúgyerekeket már nyolc-tíz éves korukban munkára fogják. Megpróbáltatásaikról, keserveikről Giovanni Mario Tomainu, volt pásztor, ma egyetemi hallgató beszélt el egyet s mást:

– A pásztorok munkaideje nyáron délután fél öt körül kezdődik. Addig a nyájjal együtt az árnyékos fák alatt, a bokrok tövében próbálják kipihenni az éjszaka fáradalmait. A nyáj elindul jó legelőt keresni, fél vagy egy óra járásra is eltávolodik az akoltól. Közben a pásztor folyóhoz, patakhoz viszi az állatokat, hogy oltsák szomjukat. Az egész éjszakán át tartó legeltetés után reggel nyolckor térnek vissza az akolhoz. A fejés következik, majd a pásztorok sajtkészítéssel foglalatoskodnak. A reggelire csak ezután kerül sor. Már jó magasan jár a nap, amikor végre nyugovóra térnek.

A nyolcéves Giovanni is egyedül ballagott éjszakákon át a legelőkön, ember nem volt mellette, csak az állatok. Hogy félt-e? Amikor a szárd pásztor rábízza a nyáját a fiára, annak már több nehéz próbát kellett kiállnia.

A bátorság próbája:

Szinte mágikus rituáléja van ennek a próbának. A gyereket kizavarják a sötétbe. A közelben titokzatos fények és zörejek, s neki körül kell járnia az aklot, miközben kiáltásaival kihívja a gonosz szellemeket. Teli tüdővel kell kiáltania: „Jöjj gonosz szellem! Nem te fogsz elhurcolni engem, hanem én téged!" A fel-felvillanó fények a gonosz szellemeket jelképezik.

Giovanninak ki kellett futni a dühöngő orkánba, el kellett mennie egy távoli forráshoz és bemártani a vízbe egy kendőt. A vizes kendővel kellett bizonyítania, hogy valóban kimerészkedett a forráshoz. Giovanni azonban az első alkalommal meghátrált. Fekete árnyakat látott imbolyogni a bokrok között. A próba nem sikerült, elmaradt a jutalom is, 15 (!) líra.

A hallgatás próbája:

Giovanni egyik barátjával elkalandozott a nyájtól. Már jó messzire voltak, amikor valaki rájuk kiáltott: „Állj!" Két álarcos ember állt velük szemben. Pietro, a barát elszaladt, neki pedig valósággal reszkettek a lábai. „Hogy hívnak?" – kérdezte az egyik álarcos bandita. Giovanni megmondta a nevét. „Kivel vagy együtt?" – kérdezte a másik. „Senkivel" – válaszolt Giovanni. „Hol vannak az állatok?" – kérdezték, de Giovanni nem válaszolt. Megrugdosták, s mivel ismét nem válaszolt, tovább verték. „Nem tudom, nem tudom" – ismételgette sírva. Ekkor a „banditák" levették álarcukat, barátságosan rámosolyogtak Giovannira, megveregették a vállát: „Brávo! Legény vagy a talpadon!" – mondták, s közölték: tréfa volt az egész, Giovanni apja küldte őket, hogy tegyék próbára a fiát.

A barátság, a bizalom próbája:

Giovanni együtt üldögélt barátjával, egy nála nagyobb fiúval, aki így szólt: „Jó lenne, ha lenne egy pisztolyom." Aztán kis idő múlva benyúlt a nadrágzsebébe és elővett egy kendőbe gondosan becsavart revolvert. Giovanni úgy tett, mint akit nem érdekel a pisztoly. „Sohasem volt pisztolyom, érted? A pisztolyra szükségem van, de nincs pisztolyom" – mondta a barátja. Giovanni megint nem szólt egy szót sem. Néhány nap múltán egy másik fiú Giovanninak szegezte a kérdést: „Mit tudsz arról a bizonyos pisztolyról?" Giovanni így válaszolt: „Miféle pisztolyról?" Aztán az újabb „beugrató" megjegyzés: „Hát arról, amit te is láttál?" Giovanni így felelt: „Én? Nem tudok én semmiféle pisztolyról... Tévedsz..." Csak később jött rá, hogy barátai összebeszéltek: próbára teszik. Akkor vált ez benne bizonyossá, amikor néhány nap múlva találkozott azzal a barátjával, aki a pisztolyt mutatta neki, s most azt mondta: „Bízhatunk benned..."

Bármennyire sok próbát kiállt is már a fiatal pásztorgyerek, azért mégis bajba kerülhet, éppen azért, mert gyerek. Megtörtént a szerencsétlenség Giovannival is. Kártyázott egyik barátjával, s annyira belefeledkeztek a játékba, hogy nem vették észre: szétszéledt a kecskenyáj. A gazda meg-botozta őket.

Aztán a sok kísértés. Jöttek a szegény emberek és biztatták: lopjon el néhány állatot. „Megesszük" – mondták. Giovannit nem lehetett rávenni a lopásra. Tisztességes pásztor volt az apja, az akart lenni ő is. Mégis, amikor kollégiumba került, milyen sokat kellett kiállnia azért, mert szardíniai!

Ott ült diáktársaival a televízió előtt, és a híradóban bemondták, hogy orgosolói banditák megöltek két angol turistát. A terem egyszeriben felmorajlott. A fiúk meg sem várták, amíg a bemondó elmagyarázza, hogyan is történt a gyilkosság, mind Giovannira rontottak, mintha legalábbis ő volna a gyilkos. Az igazgató hiába próbálta lecsendesíteni őket, mintha a pokol szabadult volna el. Mert Orgosolo a nem szardíniaiak számára csak vért, rablást, banditákat jelent.

Titkos nász

1969. július 21., éjfél. Barbagia egyik kis községének, Onaninak templomába sietősen oson be egy férfi. Kívülről kihaltnak látszik a templom. Pedig odabent nemcsak a titokzatos látogató rejtőzik, hanem a plébános, don Antonio Fronteddu is ott van.

Fél óra múlva újabb alakok tűnnek fel a templom környékén. Ünneplő ruha van rajtuk. Néhány perccel később a menet bevonul a templomba. Most már látszik: esküvő lesz. A korábban érkezett férfi a vőlegény. A menyasszony láthatóan terhes. Bármennyire takarja is a menyasszonyi ruha, így is látszik, hogy már legalább a hetedik hónapban lehet.

A pap munkához lát. Nem telik bele tíz perc, s a jegyespár kezén csillog a karikagyűrű.

Gratulációk, csókok, és a násznép elvonul. De az új házasok nem egyfelé mennek. Az asszony szülőfalujába, az isten háta mögötti Lulába tér vissza, a fiatal férj pedig ki tudja hová. Rejtekhelye titkos. Nem véletlenül tartották az esküvőt éjjel.

Pasquale Pau, a férj, aki a házasságkötés idején töltötte be negyvenedik életévét, egy nagy szardíniai községben, Sinoscolában született, néhány kilométerre a sziget keleti partjától.

– Tisztes család tagja – mondják az ismerősök. – Olyan emberek, akik keményen dolgoznak a megélhetésért. Kecskéket, sertéseket nevelnek. Az öreg Pau a sok munkába halt bele...

Pasquale Paunak két fivére volt. Volt, mert az egyik, Antonio, már nem él. Még 1949-ben megölték a csendőrök, ők maguk mondták: „Éppen neki kellett meghalnia, a legártatlanabbnak valamennyi között."

Antonio tolvajbandába keveredett, merő kalandvágyból. Egy napon tehéncsordát raboltak. A bandában volt egy Salvatore Carta nevű fiú, ő tárgyalt a tulajdonossal a csorda váltságdíjáról. S amikor létrejött a találkozó a tulajdonos és a banditák között, megjelentek a csendőrök is. Ekkor lőtték le Pasquale Pau bátyját, Antoniót.

Az áruló csakis Salvatore Carta lehetett. Ő volt tehát a felelős Antonio haláláért. Salvatore Carta tudta: ha el akarja kerülni a vérbosszút, el kell hagynia a szigetet. Így is tett.

A szárd embert azonban a honvágy előbb-utóbb hazahajtja. Salvatore Carta tizenhat év után újra a szigetre lépett. Feleségét és négy gyermekét a kontinensen hagyta. Óvatosságból még a rokonait se értesítette érkezéséről, csak egy barátja várta.

1965. március 2-án este a hazamerészkedett áruló szülőfalujában, Siniscolában, színes karneváli forgatag volt. A hazatérés, a viszontlátás mámorában Carta gyanútlanul sétált barátjával a főtéren. Egyszer csak kialudtak az utcalámpák. Salvatore Carta éppen a templom mögött volt, amikor szembejött vele egy alak. Elhaladt mellette, majd mögéje kerülve három lövéssel leterítette Salvatorét, aki tíz órával később a kórházban meghalt.

Ki lehetett a gyilkos? Véletlen volt-e a rövidzárlat?

A csendőrök ki másra gyanakodtak volna, mint Pasquale Paura, akinek volt oka bosszút állni bátyjáért. Lázas kutatás kezdődött utána, de hiába, mert Pasquale a hegyekbe rejtőzött. Latitante lett, bujdosó. Inkább a küzdelmes, félelemmel teli szabadságot vállalta, mint a nyugalmas börtönt.

Pasquale Pau volt a gyilkos? Nincs rá bizonyíték.

De hogyan ismerkedett meg a lánnyal, akit 1969 júliusában, rejtekhelyéről előmerészkedve feleségül vett? És mi értelme van egy ilyen házasságnak, hiszen Pasquale a hegyek között éli a bujdosó pásztor életét, ha meg kijön, börtönbe kerül.

Ismerni kell a régi szárd szokásokat, hagyományokat ahhoz, hogy megértsük: sajátos érdekházasság köttetett itt. Még akkor is, ha a menyasszony Pasquale Pau héthónapos gyermekét hordta a szíve alatt. Az ismeretség született ugyanis érdekből, még ha azután szerelemmé vált is, ámbár erre sincs bizonyíték.

Ami bizonyos: Angela Marrasnak, a fiatalasszonynak a bátyja Pasquale Pau gyermekkori pajtása, jó barátja volt. S a szárd pásztor nem hagyja cserben bajba jutott társát. Inkább feláldozza a húgát. Mert lehetséges, hogy ebben az esetben ez történt.

Angela Marras elment a bírósági tárgyalásra és vitte magával a szíve alatt a kis magzatot – alibiként.

– Nem lehetett Pasquale a gyilkos, hiszen ő azon az estén velem volt... Íme a bizonyíték. Azóta vagyok terhes...

Angela Marrast néhány napig börtönben tartották. De végül is nem fogadták el alibinak a terhességét. Pasquale Paura 21 év börtönbüntetést róttak ki. És börtön várna Angela Marrasra is, ha kiderül, hogy hamisan tanúskodott. Hogyan lehet elkerülni ilyen esetben az ítéletet? Úgy, hogy feleségül megy Pasqualéhoz. Mint feleség ugyanis nem köteles a férje ellen vallani.

Ez hát a titkos nász rejtélye.

De vajon nem követett-e el valami szabálytalanságot don Antonio Fronteddu plébános? Hiszen tudta, kiket ad össze?

– Szabályos házasság – mondja a plébános. – Sőt, nagyon szabályos.

És igaza van. Ha Pasquale Pau és Angela Marras polgári házasságot kötnek, a polgármesternek kötelessége hívni a csendőröket, letartóztattatni a latitantét. Ha ezt nem teszi meg, bűnpártolást követ el. A pap ezzel szemben akkor követett volna el szabálytalanságot, ha hívja a csendőröket. Neki ugyanis segítenie kell a házasulókat. És a pap által celebrált házasság szentség, az állam azt törvényesnek ismeri el, ugyanúgy, mint a polgári házasságot.

Lula, Onani és Siniscola lakói azt mondják: a plébános kötelességét teljesítette. Hozzásegített egy férfit, hogy becsületes emberhez illően cselekedhessék.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.

FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (1)

A nuraghék földjén

Ez a mi földünk, a bazalt tömbje

s a fekete nuraghéké, melyek

úgy nyílnak itt, mint a láva-rózsák;

kőodúk, kőfészkek, kőkavargás!

S emitt a genyőte ágya.

Gyász-színű rét, gyász-színű ég,

fekete kutyák nyüszítő éjszakája!

Valaki jön ott, szarv ékesíti:

holt ökrök maszkja rejti a harcost.

S akik elbuktak, a nagyszerű Őrzők!

Töppedt sírjuk, mint aszott koponya virít.

(A „LETŰNT KOROK RAPSZÓDIÁJA" CÍMŰ VERSCIKLUSBÓL)

Mielőtt elindultam Róma kikötője, Civitavecchia felé, hogy a Tirrenia nevű hajóval átkeljek Szardíniára, a szigetet már ismerő külföldi tudósító kollégáim egy sor tanáccsal láttak el. Volt, aki a szárd konyhát és a kitűnő bort, a vernaciát ajánlotta figyelmembe, volt, aki intett: ha Barbagiában (a hírhedt banditavidéken) járok, legyek óvatos, s ha kérdezősködöm, ki ne szálljak a kocsiból! Mások azt ajánlották, ismerkedjem meg a népviselettel, a népszokásokkal. És mindegyikük a lelkemre kötötte: „Nehogy elfelejtsd megnézni a nuraghékat! Ilyen építményeket sehol másutt a földkerekségen nem láthatsz!"

Este indult a „traghetto", a komphajó.

Az első osztályú kabinban minden kényelmet kielégítő berendezést találtam, már amit egy kis helyiségbe össze lehet zsúfolni: mosdó, W. C, ventilátor, ragyogó tisztaság. Nem tudom, hányan utaztak még akkor az első osztályon, de a hosszú folyosón, akárhányszor végigmentem, embert jóformán nem láttam. Annál zsúfoltabb volt a fedélköz. A gyerekek a padlón feküdtek a kabátjukon. Fehér főkötős apácák ülve aludtak a padokon. Ember ember hátán: a zsineggel átkötött bőröndjükre hajtott fejjel szunyókáló, borostás arcú, nyilván a kontinensről vagy külföldről hazatérő szárd vendégmunkások, a hajókorlátnál csókolódzó fiatal párok, emberek, akiknek nem telik kabinra, akik megszokták, hogy a fedélzetközben bóbiskolják át az éjszakát. Reggel megérkeztünk Olbiába. Innen kocsival indultam tovább, Sassariba, a sziget túlsó oldalán fekvő nagyvárosba, ahol vártak rám.

Alig hagytam el Olbiát, majd Portó Cervót, egy Nieddu nevű község előtt tábla figyelmeztetett: innen nem messze nuraghe településeket láthat a turista. Ekkor lett volna alkalmam először látni a 2500—3000 éves, bronzkori településeket, de nem volt időm megállni.

Csak később, Oristanóból indulhattam el a nuraghékhoz. Pietro Pinna, a tartományi parlament képviselője egyik barátját adta mellém kísérőül.

Akkor még nem tudtam, hogy nagy szerencsémre a sziget egyik legszebb és leginkább épségben maradt nuraghéját fogom látni, a Losa di Abbassantát. Kísérőm nem sokat tudott mondani a nuraghékról, csupán azt, hogy bronzkori települések, a piramisokhoz hasonló módszerrel építették őket. Szűkszavúsága eszembe juttatta: nem először járok így Olaszországban. Nem tudom, így vagyunk-e vele mi is idehaza, de sok olasz, aki lépten-nyomon műemlékekbe botlik, vajmi keveset tud róluk. 1963-ban, amikor még turistaként jártam Itáliában, Hadrianus császár palotájának romjai között egy idős római megszólított: mondjam meg neki, mik is voltak annak idején ezek az építmények.

Beszéltem olyan rómaival, aki még nem járt az Angyalvárban. Parasztemberrel, aki egy etruszk templom romjainak a közelében lakott, ott dolgozgatott a romtól kétszáz méterre, de fogalma sem volt róla, mi is ott az a kőhalmaz.

Valahogy így lehetett kísérőm is, aki – mint elmondta – a villany- és gázművek számlázója, és egész héten Oristano környékét járja kocsin. Persze, hogy ismeri a nuraghékat, többször járt már e települések romjai között, de annak a kornak a történetét tudni, az már más dolog. Azt jobbára a turisták tanulmányozzák.

Robogtunk az országúton, és egyszer csak balra, nem messze az úttól egy magas, csonkakúp alakú építményt pillantottam meg. Az országútról egyenes út vezetett a bokrokkal és kúszónövényekkel, fűvel és virágokkal benőtt hatalmas kőépítményhez. Kerítést nem láttam, de nem látni máshol sem a nuraghék körül, hiszen van belőlük a szigeten vagy hétezer, s ezért nem tartják őket olyan nagy becsben.

Körüljártam a hatalmas kőtömbökből összerakott építményt.

Kísérőm, amikor látta, hogy egészen közelről vizsgálom a falat, elmondta, ne kutassam a titkát, hogyan, mivel forrasztották egybe a kőtömböket, mert kötőanyagot nem használtak. Pontosabban: ez nem volt más, mint a kövek egymásra nehezedő súlya. Hogy mekkora egy-egy ilyen kőtömb? Van amelyik fél méter, de akad egy méter átmérőjű is. S mivel a nuraghe nyolc-tíz méter magas, sőt van húszméteres is, önkéntelenül is kikívánkozik az emberből a kérdés: hogyan vitték fel a köveket olyan magasra 3000 évvel ezelőtt? Úgy, ahogyan a piramisoknál: a földhányásokon görgették, tolták, húzták mind feljebb és feljebb őket.

A nuraghék tetején eredetileg teraszok voltak – sajnos ma már beomlottak –, s úgy képezték ki őket, mint a bástyafalakat. Valóságos erődítmények voltak a nuraghék. A kor emberének ugyanis egyszerre kellett fedélről, lakásról és annak védelméről gondoskodni.

Felkapaszkodtunk a kőépítmény tetejére, s innen, a beomlott „mennyezetről" ereszkedtünk alá a „termekbe". Keskeny csigalépcsőn kapaszkodtunk meg, s miután megnéztük a felső „termeket", amelyeknek a „padlózata" már beomlott, lementünk az alsó helyiségekbe. A csigalépcső eredeti, sőt eredetiek azok a mélyedések is, amelyeket a korlátul, kapaszkodóul szolgáló falban láttunk. Ugyanott fogódzkodtunk meg, ahol 3000 évvel ezelőtt a nuraghe kor embere. A lenti helyiség is fél tojás alakú, felfelé keskenyedő falakkal.

Nyirkosak, hidegek a szobák. Pedig a beomlott tetőn utat talál magának a napfény, olyannyira, hogy az egyik helyiségben még fényképezni is lehet.

Hogy mire is szolgáltak a nuraghék, ezen még néhány évtizeddel ezelőtt is sokat vitatkoztak az archeológusok. Egyesek azt állították, hogy a Nap imádásának szentelt templomok voltak, mások szerint a hősöket temették ide, s végül voltak, akik abból indultak ki, hogy szúnyogoktól védett alvóhely céljára építették őket. Ez utóbbi feltételezés alapjául az a tény szolgált, hogy a szigeten ősi betegség volt a malária. Ám a betegség a kutatások szerint csak a punok bejövetelét követő időkben terjedt el, márpedig a nuraghék keletkezése ennél jóval korábbi. Ma már az ásatások kétségkívül bebizonyították, hogy a nuraghék egyformán szolgáltak lakóhelyül és erődítményül. Maga a szó egyébként nagyon régi, preindoeurópai eredetű. Szardínián ma is használják a nurra szót, amely rakást, halmot vagy üreget, mélyedést jelent, s valóban ezek a fogalmak jellemzik a nuraghékat.

A nuraghék a kutatók szerint Görögországból származnak. A hozzájuk hasonló építményeket ott tholosnak nevezték. Nem sokkal azután, hogy ezek Mezopotámiából és Kréta szigetéről eljutottak Görögországba, megjelentek Szardínián is. De amíg Görögországban sírok céljára szolgáltak (köztük a legnevezetesebb az Atreo sír), Szardínián megváltoztatták rendeltetésüket. Annak ellenére, hogy a nuraghék eredete nem szárd, mégis tipikusan szárd építményeknek kell tekinteni őket, hiszen nemcsak eredeti funkciójuk, hanem építésmódjuk is megváltozott a szigeten.

A nuraghén kívül, néhány méterre a magas faltól egy egészen szabályos kör alakú kőlap található, nyilván asztal céljára szolgált. Körülötte kisebb, laposra faragott kövek: az ülőhelyek. Itt étkezhettek, társaloghattak a sziget őslakói. Távolabb, a magasra nőtt fű között kőlapokon járunk. Alattuk vannak a sírok. A nuraghe sír tulajdonképpen hosszú, földbe vájt, kőlapokkal födött folyosó. Egy-egy ilyen közös sírban 100—200 tetem is nyugodott. Elejét mintegy 2—3 méter magas, álló, egyenes kőlap jelezte. A nuraghe kor emberei ezenkívül mesterségesen kimélyített barlangokba is temetkeztek. A régi szárd elbeszélésekből kiderül, hogy szívesen aludtak a sírok mellett. Elhunyt hozzátartozóiktól ugyanis tanácsot, védelmet, erőt, egészséget reméltek.

E kor szokásainak egyik lényeges eleme a víz kultusza volt. Nem véletlenül, hiszen a szárd pásztor számára a víz ma is élet-halál kérdése, s még inkább így lehetett ez 2500—3000 évvel ezelőtt. Ennek a kultusznak emlékét őrzik a kutak, szép lépcsőikkel, díszes, faragott oldalfalaikkal. Nem volt kisebb a nagy kövek kultusza sem. A kövekből menhireket, faragatlan oszlopokat emeltek, és az úgynevezett toruszokon (gyűrűfelületen) a természet teremtő, megújító jelképeit, az élet és a halál szimbólumait s a Nap és a Hold képmását helyezték el. A víz, a halottak, a Nap és a Hold tiszteletére négyszögletes templomokat emeltek.

Számos bronzból készült használati tárgyat találtak a nuraghe településeken, köztük olyanokat is, amelyek a kontinensről származnak. De a nuraghe kor bronztárgyai közül a legérdekesebbek a hajókat, az embereket és állatokat ábrázoló figurák, amelyeket az isteneknek ajánlottak fel. Ami az ember-figurákat illeti, ezek között a legkülönbözőbb foglalkozásokat űző alakok találhatók, de a legnagyobb művi gonddal elkészített figurák harcosokat ábrázolnak.

Mit tudunk a nuraghe kor emberéről? Eredeti nevét nem ismerjük. Maga a szárd név először egy i. e. IX—VIII. századbeli föníciai feliratban szerepel. A sziget lakóinak őseit nuraghoknak nevezik. A tudomány mai álláspontja szerint egy kis lélekszámú népről van szó, amely a Földközi-tenger keleti medencéjéből származott. Csatlakoztak hozzá az Ibériai-félszigetről való népcsoportok és – természetesen – a már a nuraghe kor előtt is a szigeten élő népek.

A nuraghe kort az i. e. 2000-től számítják, egészen addig, amíg a punok meg nem szállták a szigetet. A régészek a leletek alapján e korszakot különböző szakaszokra osztják. A terrakotta periódusban – emlékét sok égetett agyagból készült váza őrzi – a szigetnek szoros kapcsolata volt az Appennini-félszigettel. A bronz- és a vaskorszak között, az úgynevezett Bonnanaro korszakban érdes felületű, háromlábú vázákat készítettek, díszítés nélkül, s azokat fogantyúval, könyékkel látták el. A Monte Carlo korszakban henger alakú vázákat készítettek, rovátkolással. A közép-nuraghe korból különböző formájú vázák maradtak fenn. A késői nuraghe idők vázái már a klasszikus görög formákra emlékeztetnek; mintáikat a punok hozták magukkal.

Hogy mikor, melyik korszakban kezdték el a nuraghék építését – ez még ma is vitatott. Ami bizonyos: az elsők eredete a Monte Carlo elnevezéssel jelölt korszakra, az i. e. 1400—1200-ra esik. Többségüket minden bizonnyal a közép-nuraghe időszakban építették, i. e. 900 és 600 között.

E komor kőfészkek csaknem 2000 éve állnak itt, sem az idők vihara, sem a pusztító háborúk nem fogtak ki rajtuk. Az örökkévalóság jelképei.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.