FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (2)

Négypróbás pásztorfiúk

Orgosoloi pásztorok (Fotó Reismann János)

A szardíniai pásztorcsaládokban a fiúgyerekeket már nyolc-tíz éves korukban munkára fogják. Megpróbáltatásaikról, keserveikről Giovanni Mario Tomainu, volt pásztor, ma egyetemi hallgató beszélt el egyet s mást:

– A pásztorok munkaideje nyáron délután fél öt körül kezdődik. Addig a nyájjal együtt az árnyékos fák alatt, a bokrok tövében próbálják kipihenni az éjszaka fáradalmait. A nyáj elindul jó legelőt keresni, fél vagy egy óra járásra is eltávolodik az akoltól. Közben a pásztor folyóhoz, patakhoz viszi az állatokat, hogy oltsák szomjukat. Az egész éjszakán át tartó legeltetés után reggel nyolckor térnek vissza az akolhoz. A fejés következik, majd a pásztorok sajtkészítéssel foglalatoskodnak. A reggelire csak ezután kerül sor. Már jó magasan jár a nap, amikor végre nyugovóra térnek.

A nyolcéves Giovanni is egyedül ballagott éjszakákon át a legelőkön, ember nem volt mellette, csak az állatok. Hogy félt-e? Amikor a szárd pásztor rábízza a nyáját a fiára, annak már több nehéz próbát kellett kiállnia.

A bátorság próbája:

Szinte mágikus rituáléja van ennek a próbának. A gyereket kizavarják a sötétbe. A közelben titokzatos fények és zörejek, s neki körül kell járnia az aklot, miközben kiáltásaival kihívja a gonosz szellemeket. Teli tüdővel kell kiáltania: „Jöjj gonosz szellem! Nem te fogsz elhurcolni engem, hanem én téged!" A fel-felvillanó fények a gonosz szellemeket jelképezik.

Giovanninak ki kellett futni a dühöngő orkánba, el kellett mennie egy távoli forráshoz és bemártani a vízbe egy kendőt. A vizes kendővel kellett bizonyítania, hogy valóban kimerészkedett a forráshoz. Giovanni azonban az első alkalommal meghátrált. Fekete árnyakat látott imbolyogni a bokrok között. A próba nem sikerült, elmaradt a jutalom is, 15 (!) líra.

A hallgatás próbája:

Giovanni egyik barátjával elkalandozott a nyájtól. Már jó messzire voltak, amikor valaki rájuk kiáltott: „Állj!" Két álarcos ember állt velük szemben. Pietro, a barát elszaladt, neki pedig valósággal reszkettek a lábai. „Hogy hívnak?" – kérdezte az egyik álarcos bandita. Giovanni megmondta a nevét. „Kivel vagy együtt?" – kérdezte a másik. „Senkivel" – válaszolt Giovanni. „Hol vannak az állatok?" – kérdezték, de Giovanni nem válaszolt. Megrugdosták, s mivel ismét nem válaszolt, tovább verték. „Nem tudom, nem tudom" – ismételgette sírva. Ekkor a „banditák" levették álarcukat, barátságosan rámosolyogtak Giovannira, megveregették a vállát: „Brávo! Legény vagy a talpadon!" – mondták, s közölték: tréfa volt az egész, Giovanni apja küldte őket, hogy tegyék próbára a fiát.

A barátság, a bizalom próbája:

Giovanni együtt üldögélt barátjával, egy nála nagyobb fiúval, aki így szólt: „Jó lenne, ha lenne egy pisztolyom." Aztán kis idő múlva benyúlt a nadrágzsebébe és elővett egy kendőbe gondosan becsavart revolvert. Giovanni úgy tett, mint akit nem érdekel a pisztoly. „Sohasem volt pisztolyom, érted? A pisztolyra szükségem van, de nincs pisztolyom" – mondta a barátja. Giovanni megint nem szólt egy szót sem. Néhány nap múltán egy másik fiú Giovanninak szegezte a kérdést: „Mit tudsz arról a bizonyos pisztolyról?" Giovanni így válaszolt: „Miféle pisztolyról?" Aztán az újabb „beugrató" megjegyzés: „Hát arról, amit te is láttál?" Giovanni így felelt: „Én? Nem tudok én semmiféle pisztolyról... Tévedsz..." Csak később jött rá, hogy barátai összebeszéltek: próbára teszik. Akkor vált ez benne bizonyossá, amikor néhány nap múlva találkozott azzal a barátjával, aki a pisztolyt mutatta neki, s most azt mondta: „Bízhatunk benned..."

Bármennyire sok próbát kiállt is már a fiatal pásztorgyerek, azért mégis bajba kerülhet, éppen azért, mert gyerek. Megtörtént a szerencsétlenség Giovannival is. Kártyázott egyik barátjával, s annyira belefeledkeztek a játékba, hogy nem vették észre: szétszéledt a kecskenyáj. A gazda meg-botozta őket.

Aztán a sok kísértés. Jöttek a szegény emberek és biztatták: lopjon el néhány állatot. „Megesszük" – mondták. Giovannit nem lehetett rávenni a lopásra. Tisztességes pásztor volt az apja, az akart lenni ő is. Mégis, amikor kollégiumba került, milyen sokat kellett kiállnia azért, mert szardíniai!

Ott ült diáktársaival a televízió előtt, és a híradóban bemondták, hogy orgosolói banditák megöltek két angol turistát. A terem egyszeriben felmorajlott. A fiúk meg sem várták, amíg a bemondó elmagyarázza, hogyan is történt a gyilkosság, mind Giovannira rontottak, mintha legalábbis ő volna a gyilkos. Az igazgató hiába próbálta lecsendesíteni őket, mintha a pokol szabadult volna el. Mert Orgosolo a nem szardíniaiak számára csak vért, rablást, banditákat jelent.

Titkos nász

1969. július 21., éjfél. Barbagia egyik kis községének, Onaninak templomába sietősen oson be egy férfi. Kívülről kihaltnak látszik a templom. Pedig odabent nemcsak a titokzatos látogató rejtőzik, hanem a plébános, don Antonio Fronteddu is ott van.

Fél óra múlva újabb alakok tűnnek fel a templom környékén. Ünneplő ruha van rajtuk. Néhány perccel később a menet bevonul a templomba. Most már látszik: esküvő lesz. A korábban érkezett férfi a vőlegény. A menyasszony láthatóan terhes. Bármennyire takarja is a menyasszonyi ruha, így is látszik, hogy már legalább a hetedik hónapban lehet.

A pap munkához lát. Nem telik bele tíz perc, s a jegyespár kezén csillog a karikagyűrű.

Gratulációk, csókok, és a násznép elvonul. De az új házasok nem egyfelé mennek. Az asszony szülőfalujába, az isten háta mögötti Lulába tér vissza, a fiatal férj pedig ki tudja hová. Rejtekhelye titkos. Nem véletlenül tartották az esküvőt éjjel.

Pasquale Pau, a férj, aki a házasságkötés idején töltötte be negyvenedik életévét, egy nagy szardíniai községben, Sinoscolában született, néhány kilométerre a sziget keleti partjától.

– Tisztes család tagja – mondják az ismerősök. – Olyan emberek, akik keményen dolgoznak a megélhetésért. Kecskéket, sertéseket nevelnek. Az öreg Pau a sok munkába halt bele...

Pasquale Paunak két fivére volt. Volt, mert az egyik, Antonio, már nem él. Még 1949-ben megölték a csendőrök, ők maguk mondták: „Éppen neki kellett meghalnia, a legártatlanabbnak valamennyi között."

Antonio tolvajbandába keveredett, merő kalandvágyból. Egy napon tehéncsordát raboltak. A bandában volt egy Salvatore Carta nevű fiú, ő tárgyalt a tulajdonossal a csorda váltságdíjáról. S amikor létrejött a találkozó a tulajdonos és a banditák között, megjelentek a csendőrök is. Ekkor lőtték le Pasquale Pau bátyját, Antoniót.

Az áruló csakis Salvatore Carta lehetett. Ő volt tehát a felelős Antonio haláláért. Salvatore Carta tudta: ha el akarja kerülni a vérbosszút, el kell hagynia a szigetet. Így is tett.

A szárd embert azonban a honvágy előbb-utóbb hazahajtja. Salvatore Carta tizenhat év után újra a szigetre lépett. Feleségét és négy gyermekét a kontinensen hagyta. Óvatosságból még a rokonait se értesítette érkezéséről, csak egy barátja várta.

1965. március 2-án este a hazamerészkedett áruló szülőfalujában, Siniscolában, színes karneváli forgatag volt. A hazatérés, a viszontlátás mámorában Carta gyanútlanul sétált barátjával a főtéren. Egyszer csak kialudtak az utcalámpák. Salvatore Carta éppen a templom mögött volt, amikor szembejött vele egy alak. Elhaladt mellette, majd mögéje kerülve három lövéssel leterítette Salvatorét, aki tíz órával később a kórházban meghalt.

Ki lehetett a gyilkos? Véletlen volt-e a rövidzárlat?

A csendőrök ki másra gyanakodtak volna, mint Pasquale Paura, akinek volt oka bosszút állni bátyjáért. Lázas kutatás kezdődött utána, de hiába, mert Pasquale a hegyekbe rejtőzött. Latitante lett, bujdosó. Inkább a küzdelmes, félelemmel teli szabadságot vállalta, mint a nyugalmas börtönt.

Pasquale Pau volt a gyilkos? Nincs rá bizonyíték.

De hogyan ismerkedett meg a lánnyal, akit 1969 júliusában, rejtekhelyéről előmerészkedve feleségül vett? És mi értelme van egy ilyen házasságnak, hiszen Pasquale a hegyek között éli a bujdosó pásztor életét, ha meg kijön, börtönbe kerül.

Ismerni kell a régi szárd szokásokat, hagyományokat ahhoz, hogy megértsük: sajátos érdekházasság köttetett itt. Még akkor is, ha a menyasszony Pasquale Pau héthónapos gyermekét hordta a szíve alatt. Az ismeretség született ugyanis érdekből, még ha azután szerelemmé vált is, ámbár erre sincs bizonyíték.

Ami bizonyos: Angela Marrasnak, a fiatalasszonynak a bátyja Pasquale Pau gyermekkori pajtása, jó barátja volt. S a szárd pásztor nem hagyja cserben bajba jutott társát. Inkább feláldozza a húgát. Mert lehetséges, hogy ebben az esetben ez történt.

Angela Marras elment a bírósági tárgyalásra és vitte magával a szíve alatt a kis magzatot – alibiként.

– Nem lehetett Pasquale a gyilkos, hiszen ő azon az estén velem volt... Íme a bizonyíték. Azóta vagyok terhes...

Angela Marrast néhány napig börtönben tartották. De végül is nem fogadták el alibinak a terhességét. Pasquale Paura 21 év börtönbüntetést róttak ki. És börtön várna Angela Marrasra is, ha kiderül, hogy hamisan tanúskodott. Hogyan lehet elkerülni ilyen esetben az ítéletet? Úgy, hogy feleségül megy Pasqualéhoz. Mint feleség ugyanis nem köteles a férje ellen vallani.

Ez hát a titkos nász rejtélye.

De vajon nem követett-e el valami szabálytalanságot don Antonio Fronteddu plébános? Hiszen tudta, kiket ad össze?

– Szabályos házasság – mondja a plébános. – Sőt, nagyon szabályos.

És igaza van. Ha Pasquale Pau és Angela Marras polgári házasságot kötnek, a polgármesternek kötelessége hívni a csendőröket, letartóztattatni a latitantét. Ha ezt nem teszi meg, bűnpártolást követ el. A pap ezzel szemben akkor követett volna el szabálytalanságot, ha hívja a csendőröket. Neki ugyanis segítenie kell a házasulókat. És a pap által celebrált házasság szentség, az állam azt törvényesnek ismeri el, ugyanúgy, mint a polgári házasságot.

Lula, Onani és Siniscola lakói azt mondják: a plébános kötelességét teljesítette. Hozzásegített egy férfit, hogy becsületes emberhez illően cselekedhessék.

(Folytatjuk)

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.