IV.
 |
| Yafoua bűvész |
Nem Wamba mágiájának köszönhető
és nem is az én érdemem, pusztán egy pár régi csizma az oka, –
és még hozzá az is másnak a csizmája volt, bár véletlenül én
hordtam, – hogy én és teherhordóim Libériából ép bőrrel és
ép poggyásszal menekültünk meg, pusztán véletlenségből.
Természetesen semmi keresnivalónk nem
volt ott, amiért ezen a hátsó ajtón kellett volna bemennünk —
még akkor sem, ha Wamba jóslatai kedvezőek lettek volna. Libéria
lent a tengerparton egész más dolog.
Amerikai négerek, felszabadított
rabszolgák ivadékai vezetnek ott egy fekete köztársaságot, ami
úgy-ahogy elboldogul az óceán szélén. De a szélső libériái
hinterlandnak rossz híre van.
Ha rendes úti célom, felszerelésem
és tekintélyem lett volna, a dolgok máskép fordulhattak volna, de
így csak egy rögtönzött kirándulásra mentem, nem volt semmi
komolyabb okom, mint a kíváncsiság és az a vágy, hogy egy időre
elszabaduljak Wamba szoknyája mellől és nem volt más kíséretem,
mint Kürtös és egy tucat rémült, de hűséges teherhordó. Nem
is kellett hozzá sybillai prófécia, sem szerencsétlen kutyák és
csirkék kiszedett bele, hogy az ember megmondja, hogy így vagy úgy,
de előbb-utóbb bajba kerülünk.
De eltekintve attól az újdonságtól,
hogy a Cavally folyón olyan ide-oda lengő folyondár-hídon keltünk
át, amelyet démonok építettek és amely csak majmoknak volt való,
első benyomásra az a tény, hogy az Elefántcsontpartról Libériába
mentünk át, ép oly kevéssé meggyőző helyváltoztatás volt,
mint mikor az ember Franciaországból Belgiumba megy vagy Chicagóból
Detroitba. Az ember azt mondja: — Nahát, most más hol vagyok, —
de hiába mondja, mert minden ugyan olyan. Az erdő ugyanolyan volt,
az ösvények hasonlóképpen és az a pár ember, akivel
találkoztunk, látszólag semmiben sem különbözött a mi kedves
yafouba vadjainktól. De ez csak az első néhány mérföldön volt
így. Amint mélyebben behatoltunk, érezni kezdtük, először
bizonytalanul és azután egyre határozottabban, hogy ez nem
barátságos hely. És ez nem is volt csak a képzelet játéka, amit
Wamba óvó intései és balsejtelmei idéztek fel. Az természetes,
hogy minden bennszülött utas felfegyverkezve jár az őserdőben.
De azok az utasok, akikkel az Elefántcsontparton szoktunk volt
találkozni, mindig megálltak az ösvényen, köszöntek és
eltréfálkoztak és kérdezősködtek, amint elhaladtunk egymás
mellett. Egy asszegai vagy egy íjj mérgezett nyilakkal a helyi
színezet élvezetes árnyalata egy olyan fekete erdei lakos kezében,
aki vidáman és vigyorogva áll előtted. De nagyon sokat veszít
varázsából, ha az illető ötven yardnyira előtted besurran
halkan a bozótba és ott leselkedik láthatatlanul a lombok közt,
amíg el nem mentél. A bennszülöttek itt settenkedők és
barátságtalanok voltak. Nekem ez nem nagyon tetszett és a
teherhordóknak egyáltalán nem. Kürtös sokkal büszkébb volt,
semhogy mutatta volna, hogy tetszik-e neki vagy sem. Gőgösen
lépdelt előttünk és mi követtük. Pedig ez csakugyan rossz hely
volt, a véletlenül erre járó idegent, sőt még az idevalósi
libériáit is útközben gyakran el fogták és elvitték, mint a
vadállatokat; még a dioula házalók is csak nappal mertek erre
járni és csak fegyveres csapatokban. Mellesleg ez volt az egyetlen
ilyenfajta terület, amelyet nagy kiterjedésű nyugatafrikai
vándor-utamban érintettem.
Délnyugati irányban haladtunk egy
Zanbli nevű falu felé, ahol állítólag a libériai kormánynak
egy kirendeltsége állomásozott, valamiféle adminisztrátor
főnöksége alatt. Az volt a szándékunk, hogy ott töltjük az
éjszakát, beszerezzük azokat az útbaigazításokat és azt a
segítséget, amit az adminisztrátor nyújthat és aztán, ha minden
jól megy, másnap beljebb hatolunk.
Kissé idegesen és aggódva siettünk
előre, hogy még naplemente előtt elérjük Zanblit. Biztosra
vettem, hogy ha egyszer érintkezésbe lépek egy adminisztrációs
állomással, bármennyire elszigetelt is az az őserdőben, mégis
jól fognak fogadni, hiszen Amerika és Libéria híresek arról,
hogy milyen jó barátságban vannak. Az is lehet, hogy vezetőket és
őrzőket adnak mellénk további utunkra.
Hát nem is történt velünk semmi a
világon, útban Zanbli felé. Egyetlen egyszer sem fenyegettek, sem
meg nem állítottak. Átmentünk kunyhócsoportokon, amelyek
látszólag elhagyatottak voltak, nem láttunk egy emberi arcot sem.
Az a botrány, ami várt bennünket, hijjával volt minden enyhítő
moziszerű körülménynek. Mondhatom, undorítóan drámaiatlan
volt.
Délután négy óra tájban érkeztünk
meg Zanbliba — vagy húsz vályogból és zsúpból épült kunyhó,
elszórva egy központi cölöpkerítés körül, ami nyilván az
adminisztrációs állomás volt, mert egy piszkos kis zászló
lógott rajta. Néhány falubeli bámult ránk messziről, de nem
jöttek közel, még csak a szokásos vizet sem hozták elénk. A
cölöpkerítés kapuja nyitva volt. Letelepítettem eléje
teherhordóimat, a függőszéket és a poggyászt, Kürtös
parancsnoksága alatt és bementem,
egyedül. Egy libériái káplár, mezítláb és nadrág nélkül, de mocskos piros katonakabátban és
rendes puskával, megállított és néger-angolul megkérdezte, hogy
mit akarok. Három vagy négy katona, hasonló öltözetben és
fegyverzetben, lődörgött ott körül. Nagy négyszögletes
vályogház állt a középen, ablakokkal, verandával, bizonyára
hivatalhelyiség, erről lógott a zászló is; valószínűleg
lakóház is, bár az életnek semmi jelét nem mutatta. Mondtam,
hogy amerikai utazó vagyok és szeretnék az adminisztrátorral
beszélni. – Mister Harris, – kiáltotta az őr, mintha csak
otthon volnánk, Amerikában.
Nagy öröm volt hallani, amint azt
mondja : – Mister Harris. – Most már minden rendben lesz.
Valószínűleg ki fog derülni, hogy Mr. Harrisnak és nekem közös
ismerőseink vannak Harlemben vagy Tuskegeeben.
Felmentem a hivatal verandájára, az
őrtől egy pohár vizet kértem és rágyújtottam, mintha az enyém
volna a ház. Már is úgy éreztem magam, mint akit szívesen látnak
és kissé leereszkedő is voltam.
Amerika sokkal nagyobb, mint Libéria
és olvastam valahol, hogy az alkotmányuk a mienk utánzata. Arra is
gondoltam, hogy milyen érdekesen elbeszélgethetnénk Haitiről. Így
ültem és vártam vagy egy negyedóra hosszat, jókedvűen
elmélkedve, hogy az én életemben mindig minden jóra fordul és a
várakozást se bántam; Mr. Harrist valószínűleg a pihenőjében
zavartam meg.
Azután Mr. Harris kibukkant a házból
és felkeltem, hogy eléje menjek. Megjelenése épolyan megnyugtató
volt, mint ismerős csengésű neve. Középkorú sötét néger
volt, csontkeretes szemüveggel, áruházban vett kemény
szalmakalappal, civil khaki-öltönyben, celluloid gallérral és
kinyúlt fekete nyakkendővel. Olyan volt, mintha ép most jött
volna ki a drogistától a Hetedik Avenue és a Százharminchatodik
Utca sarkán. Olyan volt, mint egy tanító; valószínűleg nagyon
unatkozik itt és vendégszerető lesz. Csak puha, csontnélküli
kézfogása után kezdtem észrevenni, hogy szeme a szemüveg mögött
nem is olyan megnyugtató. Nem mintha vad vagy ellenséges szem lett
volna. De olyan embernek a ravasz, nem őszinte szeme, aki valamit
rejteget és nem érzi jól magát. Azt is észrevettem, hogy még
mindig nem szólt semmit. Udvarias társalgási hangnemben, amerikai
angolsággal szóltam hozzá és biztosra vettem, hogy ő is ugyanúgy
fog felelni. De most, hogy kinyitotta a száját, kiderült, hogy
alig tud valamit angolul. Egészen nyers néger-angolsággal beszélt
és bambarául. Kezdtem egy kissé türelmetlen és bosszús lenni,
bosszúságomban az agresszivitás enyhe árnyalatával. Mert még
annyit se mondott nekem, hogy üljek le és nem kínált meg a
legközönségesebb fajta frissítővel sem. Leültem, anélkül,
hogy felszólított volna és elkezdtem az ő nyelvén beszélni, jól
megmérve szavaimat. – Én nem vagyok kérem sem kereskedő, sem
politikai utazó, nem akarok Magukból semmi hasznot húzni. Amerikai
magánember vagyok, könyveket írok. Francia-Afrikában mindenütt
jól fogadtak, a fehérek is és a feketék is. Most a Maguk
országában vagyok, amely amint bizonyára tudja, barátságos
viszonyban van Amerikával. Magammal hoztam az élelmemet és
mindent, amire szükségem van. Szeretnék itt maradni néhány
napig, ha el tudna helyezni a falu vendégházában. Ha a
törzsfőnökei meg akarnának látogatni, bőséges ajándékot
fognak kapni és viszonzásképpen én is meg fogom látogatni
némelyik falujukat. Mi a véleménye minderről, Mr. Harris ?
Mire Mr. Harris furcsa, agresszív, de
zavart hangon felelte:
– Mutassa az írásait.
– Minek az Magának ? – mondtam. –
Az út levelem kint van a bádogládámban valahol és ha nagyon
akarja, behozhatom.
– Nem, – mondta. – A monroviai
írásait akarom, a libériai kormány írásait.
– De hisz nagyon jól tudja, –
mondtam, – hogy északról jöttem lefelé, nem fel a partról és
nem lehet írásom a Maga fővárosából és a Maga kormányától.
Tudja jól, hogy Maga az első libériai tisztviselő, akivel
életemben találkoztam.
– Szóval nincsenek libériái
írásai, – mondta és jóllehet ezt megrovó hangon mondta,
tudtam, hogy valami egyelőre ismeretlen okból örül neki, hogy
nincsenek libériái írásaim és biztos akart lenni ebben. Valami
nem volt rendben és percről-percre kevésbbé volt rendben.
Felkeltem.
– Most már itt vagyok, – mondtam.
– Mi a szándéka ? Maga parancsol itt és ha nem akarja, hogy itt
tartózkodjam a Maga területén, hát csak szóljon és visszamegyek
arra, ahonnan jöttem.
És erre rögtön kimutatta a foga
fehérjét.
– Maga behatolt a mi területünkre,
– mondta Mr. Harris. – Ez súlyos dolog.
– Ugyan, szamárság, – mondtam, –
Maga is nagyon jól tudja. És különben is, mit akar? Maga
hivatalnok. Nem intézheti el felső hatóságai nélkül.
De távolról sem voltam biztos benne,
hogy mit csinálhat és mit nem. Minden összeköttetés Monroviával
legalább egy hónapba kerül. Azt mondta:
– Várjon, kérem.
Csúnyául benne voltam a pácban. Nem
is a miatt a négy fegyveres őr miatt, akik már nem lődörögtek,
hanem őrködtek, azoktól még kisétálhattam volna az udvarból,
legalább is abban a hiszemben voltam. De egy órával voltunk
naplemente előtt és a leghalványabb reményünk sem lehetett, hogy
addig kikerüljünk Mr. Harris területéről. Elment és én vártam,
rágyújtottam még egy cigarettára. Inkább bosszús és dühös
voltam, mint igazán nyugtalan, de azért nem volt kellemes dolog.
Majdnem mindjárt vissza is jött egy
idősebb kroumennel (egy erdei törzs tagja), aki fel volt öltözve,
kecske szakálla, kampós orra volt, az arca vadabbul gonosz, mint
Mr. Harrisé, de kevésbbé rejtőzködő és mindenesetre
intelligensebb. Kétes néger-angol nyelven beszélt. Úgy látszik,
hivatalosan semmiféle összeköttetésben nem állt az állomással.'
Mr. Harris személyes jó embere és tanácsosa volt. De ha Mr.
Harrisnak segédcsapatokra volt szüksége, nekem még nagyobb
szükségem volt rájuk. Nagyon vágyódtam Mori után. Igy csak
Kürtösért küldhettem egy katonát, hogy jöjjön, mert szükségem
van tolmácsolására. Jött is büszkén toprongyos kabarjában és
majomprém parókájával, a kürt hanyagul a balkezében és olyan
katonásan szalutált, hogy az őrök vigyázzba vágták magukat. Ha
Kürtös így lépkedett, az katonai parádé volt. Komolyan megállt
székem mellett. A kroumen feszülten nézett rá és kérdett tőle
valamit, ami gorombaságnak hangzott, egy olyan nyelven, amelyet még
sose hallottam. Kürtös arcáról eltűnt minden kifejezés és
bambarául felelte : – Ti famou. (Nem értem.) A kroumen még
egyszer megpróbálta. Kürtös arca még kifejezéstelenebb és
bocsánatkérő lett. Hát így álltunk. Megtettük, ami tőlünk
telt, hogy megértessük magunkat a keverék-nyelven. De a kroumen és
Mr. Harris csakhamar magánbeszélgetést kezdtek folytatni saját
nyelvükön, időközben gyanakodó pillantásokat vetve Kürtösre.
Aznap éjjel, – miután beraktak
minket egy őrökkel körülvett kunyhóba és most már nem is
erőltették meg magukat, hogy úgy csináljanak, mintha nem volnánk
foglyok, – Kürtös nagyon szemléletes és teljes, bár suttogva
előadott beszámolást adott erről a megbeszélésről, melyet
ilymód kihallgatott és amely határozat nélkül, valahogy így
végződött:
Mr. Harris: Láttad, hogy mennyi
poggyászuk van. Mondta is, hogy van vele élelem és egy csomó
ajándék. Biztosan sok rumja és muníciója is van. És láttad azt
a puskát.
A kroumen : Mondom neked, hogy nézd
meg a nadrágját. Nekem nem tetszik ez a nadrág. És mondom neked,
hogy nézd meg újra a csizmáját. Mr. Harris : De ő maga mondta,
hogy csak magánember, aki utazik. És aztán figyeld meg, hogy
viselkedik. Többnyire udvarias és fél tőlünk. Nem olyan, mint
aki parancsolni szokott.
A kroumen: Nem is az arca vagy a modora
az, mondom neked. Hanem a ruhája. Voltam hajókon, amelyek Angliából
jöttek. A ruhája piszkos, de azért sehogy se tetszik nekem. És a
csizmája gyűlöletes. Olyan fehér embernek a csizmája, aki
parancsolni szokott. Néztem, hogy rá van-e varrva valami a
kabátujjára és az igaz, hogy nincsenek jelvényei. De aztán ki
fog sülni, hogy arany csíkjai vannak, csak eltette valahová a
bőröndjébe és akkor majd sajnálni fogod. Nem ajánlatos. Később
baj lesz belőle. Szóval, hát erről volt szó. Minden jóakarat
megvolt
bennük, hogy kiraboljanak bennünket,
de nem tudták eldönteni magukban, hogy nyugodtan megtehetik-e. Nem
számítva azt az ízléstelenséget, hogy Mr. Harris hivatalos
jellegének a fedezete alatt akarták végrehajtani, a dolog oly
egyszerű volt, hogy az ember meg tudta érteni, ha nem is
rokonszenvezett velük feltétlenül, a kínos dilemmát, amibe
kerültek. Mégse tetszett nekem ez a Mr. Harris, sem elvben, sem
személy szerint. Mert Kürtös további leleplezéseiből kiderült,
hogy az általában véve inkább unalmas, puhakezű, vastagarcú Mr.
Harris volt az, aki a probléma megoldásának egy kevésbbé
kellemes módját indítványozta. Hogy rövid legyek, azt
tanácsolta, hogy miután nem biztonságos dolog konfiskálni a
holminkat és az után elengedni minket, hogy utólag bajt
csináljunk, esetleg olyankor kell elküldeni minket, amikor utolér
minket az éjszaka és az egész ügyet el lehet intézni a lehető
legcsendesebb módon az erdei úton. De a kroumen ezt az indítványt
is hevesen ellenezte és Kürtös, aki a verandán úgy szimatolta,
hogy komoly veszélyben vagyunk, most azon a véleményen volt, hogy
már kevesebb okunk van az aggodalomra. Nagyon ellene volt annak,
hogy kitörjünk. A kunyhóban nem kockáztatunk semmit. És reggel
majd meglátjuk, hogy mit csináljunk, most hogy már tisztában
vagyunk a helyzettel. Tanácsát értelmesnek találtam és
megpróbáltam elaludni.
Amint ott feküdtem, eszembe jutott,
hogy ez a kissé tompa Mr. Harris, tanítós külsejével,
Tizennegyedik utcai kemény szalmakalapjával és kis kinyúlt fekete
nyakkendőjével, ami félrecsúszott a celluloid gallérban, ez
talán az egyetlen igazán veszedelmes néger, akivel találkoztam az
afrikai dzsungelben.
Az öreg kroumen vadember volt és ha
van valami jelentősége az ember fiziognómiájának és szemének,
kettejük közül ő volt az irgalmatlanabb és talán a ragadozóbb
természetű is. De nem volt buta. Az ő ijedtsége, melyet egy
véletlenség, a csizma váltott ki, mentett meg minket a tompa Mr.
Harristól. Pedig az a csizma sosem készült az én lábamra, sem
más civillábra. A legjobb londoni katonai cipész készítette és
abból a fajtából való volt, amelyet tábornokok és ezredesek
hordanak és néha őrnagyok is, ha milliomos nagynénjük vagy
feleségük van. Barátom, Russell Haven Davis őrnagy rendelte meg
1925-ben, Haitiban, – és szorította a lábát. Ezért
elkótyavetyélte nekem egy tenniszütőért és egy német
fényképezőgépért. Most, öt évvel később, bár a sarkánál
már nagyon elkopott, még mindig őrizte nyomait annak a katonai
dicsőségnek, amelyet a kroumen megérzett és nem nagyon tetszett
neki.
Ezért másnap reggel, minthogy úgy
látszik a kroumen volt a fontosabb gazember kettejük közül, Mr.
Harris eljött és kijelentette, hogy szabad visszatérnünk oda,
ahonnan jöttünk és hozzátette, hogy csak azért tanácsolja, hogy
ne maradjunk itt és ne is menjünk tovább, mert ez a terület nem
biztonságos idegenek számára. Ebben a tekintetben szívből
egyetértettem Mr. Harris-szal, először együttlétünk folyamán.
Két teherhordónk megszökött az éjszaka, de a többi összegyűlt
és induláshoz készültünk. Mr. Harrisban volt annyi tompa
szemtelenség, hogy ott lógott körülöttünk valami undok
krokodilmosollyal, nézte, amint szét osztjuk a terheket és
tanácsokat adott. A kroument soha többé nem láttam, ő más
anyagból volt gyúrva. Rögtön eltűnt. Nemsokára egy asszony
tojásokat és egy csirkét hozott. Azt mondtam neki:
– Hívja ide azt, akitől valók,
hogy megfizethessem.
– Nem, – mondta Mr. Harris, – ez
ajándék.
– Köszönöm, – mondtam, – nem
fogadok el ajándékot Libériában és nem is adok. Siettünk és
útrakészen álltunk. Mr. Harris félrevonta Kürtöst.
– Azt reméli, – mondta Kürtös, –
hogy legalább egy üveg rumot és néhány doboz szardíniát ad
neki. Ez mégis sok volt. Azt mondtam:
– Fenét adok. Mind a rumot neked
fogom adni és a barátaidnak, ha túl leszünk a folyón.
Ez kissé helyreállította
önérzetemet, de nem nagyon. Visszavonulásunk nem volt büszke.
Hogy ép bőrrel menekültünk, nem cselnek és nem is bátorságunknak
köszönhettük. Elvesztettem a tekintélyemet önmagam előtt és
egy kissé a teherhordók előtt is. Tudták, hogy felsültem és
hogy csak éppen hogy megúsztuk nagyobb baj nélkül.
Visszamenni a Cavally folyón, olyan
helyre, ahol mindenki barátságos és az emberek, akik várnak,
szeretnek bennünket, olyan öröm lenne, mint a hazatérés, ha nem
lenne ott Wamba; aki nem fog elengedni egyetlen egy lehetőséget
sem, hogy azt ne mondja: „úgy-e megmondtam neked." Elszöktem
Wamba elől és most szégyenkezve kullogtam vissza.
A folyómenti táborban várt minket,
ahol Mori aggódva csatlakozott hozzá a többi teherhordónkkal.
Lejöttek elénk a partra és kérdéseket üvöltöttek felénk,
amint átkeltünk a folyondár-hídon, mert hiszen mi azt reméltük,
hogy egy hétig elleszünk. Leöltünk egy juhot és mialatt főtt,
Kürtös meg én el mondtuk történetünket. Mikor a csizmához
értünk, Wamba mégegyszer elmondatta és abbahagyta a veszekedést.
Úgy látszott, mintha valami olyan mélyebb értelmet látna a
történetben, amit én nem vettem észre benne.
Ha fehér nyelven vissza tudnám adni
az ő fekete felfogását az epizód jelentőségéről, azt hiszem,
ez bizonyos fokig világot vetne az igazi fetisista pszichológiájára.
De nagyon nehéz és ha egyáltalán el tudom mondani, akkor is csak
bizonyos közkeletűbb fehér fogalmunkkal való összehasonlítás
révén lehetséges.
Én kénytelen voltam a csizma-epizódot
úgy tekinteni, mint egy szerencsés véletlent. Viszont Wamba úgy
hiszi, hogy nincsen véletlen a világon. Éppen ezért meggyőződése
szerint az egész libériai baleset meg volt írva implicite és el
volt rendelve már abban, hogy öt évvel ezelőtt megvettem a
csizmát. Úgy hitte, hogy amikor megvettem, öntudatlanul egy fétis
hangjának engedelmeskedtem (ennyiben a fétis a mi őrangyalunkra
hasonlít) és hogy a csizma maga ennek következtében grisgris;
hogy magában foglalta és irányította ezt a későbbi végzetet,
mely akkor még csak embrió-alakban volt meg. Mert éppúgy, mint
ahogy a harlemi néger azt hiszi, hogy a holnapi húzás számát meg
lehet előre álmodni és éppen ezért valahol léteznie kell az
embrionális jövőnek, Wamba is hiszi, hogy minden lehetséges
jövőbeli történés embrió-alakban előre létezik. Ez úgy
hangzik, mintha tiszta fatalizmus volna, pedig nem az. Mert abban is
hisz, hogy a jövőt, ha előre látjuk, bizonyos fokig irányítani
lehet. És a fétis megkérdezésének és a jóslásnak az a
tulajdonképpeni célja, hogy kiolvassuk és irányítsuk a jövendőt.
Mi fehérek, amennyiben fatalisták vagyunk, a predesztinációban
vagy a gondviselésben vagy a kiszmetben hiszünk, amelyet nem lehet
megváltoztatni és amely elől nincs menekvés. Aminek meg kell
történnie, az megtörténik, mondjuk. De Wamba másképp hiszi.
Hisz abban, hogy a végzet, bár előre meg van írva, nem egyenes
vonalban halad bele a jövőbe, hanem legyező-alakúan, miriád
egymással felcserélhető ösvény ben a végtelenségig
megsokszorozva. Ezt a nehéz el képzelést a legyező-alakú
végzetről egy szellemes hasonlattal világosította meg: – Megyek
egy ismeretlen erdőben. Annyi irányban mehetek, ahány pontja van a
szélrózsának. Nem tudom, hogy melyik irányban mi vár rám, de
minden irányban a végzet vár rám: dolgok, amelyek előre meg
vannak írva abban az értelemben, hogy már léteznek és
elkerülhetetlenek, de felcserélhetők, attól függ, hogy melyik
ösvényt választom. Az egyik ösvényen van egy fa, melyről üdítő
gyümölcsöt fogok szedni. Egy másikon egy párduc vár, hogy rám
ugorj ék. Ismét egy másik ösvény mellett szép forrásvíz van.
Egy másik irányban elefántcsapda van, amibe bele fogok esni és a
benne levő cölöpök felnyársalnak. Ismét egy másikon egy
barátságos tábor, ahol jól fogadnak. Mindezek a dolgok
legyező-alakban vannak beírva a jövőbe. És mindezek igazi
lehetőségek. És el kell is mernünk, minthogy oly gyakran
tapasztaljuk az em béri élet erdejében: semmiféle logikus vagy
ésszerű eljárás nem tudja megfejteni, vajjon mi jobb, ha jobbra
megyek, vagy ha balra megyek. És minthogy állandóan mozgásban
vagyok valamelyik ösvényen, az anyaméhtől a sírig, mert hiszen,
ha megállók, hogy pihenjek, az is a mozgás egy formája, a
legcsekélyebb választás a leghétköznapibb dologban, a
legközönségesebb esemény is magában hordja annak a lehetőségét,
hogy megváltoztatja egész eljövendő életemet.
Ezért kérdi meg a primitív néger a
fétist; ezért eszel ki varázslatokat és grisgris-ket, hogy
megvédjék őt az útvesztőben. Ha nem is hiszünk módszereiben,
legalábbis kezdhetjük megérteni, miért tartja szükségesnek,
hogy megpróbáljon valamit tenni. Mi fehérek gyakran rájövünk és
néha nagy megdöbbenéssel, hogy minden logikus előrelátásunk
dacára, mi is ebben a vak útvesztőben bolyongunk és egyik
ösvényről sem tudjuk, hová vezet. De a logikánk maga arra tanít,
hogy ezen nem tudunk segíteni.
Az ajtó becsapódik és a vonat az
orrod előtt megy el, mert aprópénzt kerestél, mikor megvetted a
reggeli lapot és az esti lapban olvashatod a vasúti szerencsétlenség áldozatainak a nevét. A dráma rendszerint kevésbé
hirtelen, kevésbé látványos, kevésbé végleges, de ha
visszatekintesz, száz esetben megláthatod a végzetet, amikor
látszólag értelmetlen véletlenek vagy el határozások
megváltoztatták életedet. Nem jönnél át ma este, szükség
volna egy negyedikre a bridge-partie-ban ? Nem, dolgom van... Habozol
és barátod már majdnem letette a kagylót. Éppen mielőtt
lecsengetne, azt mondod : – Na jó, hát átjövök. Az este
folyamán bevetődik egy fiatal leány, akiről sose hallottál és
hat hónappal később azon veszed észre magad, hogy feleségül
vetted. Sors, gondviselés, vakszerencse, vagy Wamba legyező-alakú
jövendője. Haitiban egy pár
csizma szorította Davis őrnagy lábát.
Ez öt évvel ezelőtt volt. Holnap, könnyen elképzelhető, valami
teljesen céltalan dolgot teszek, például lemegyek a sarki
kávéházba egy csomag cigarettáért és ezzel útnak indítok egy
másik abszurd eseménysorozatot, amelynek következtében öt év
múlva multimilliomos leszek vagy tönkremegyek.
Már most az alapvető különbség
Wamba felfogása és a mienk közt az, hogy míg mi minden ilyen
eseménysorozatot előre meg nem mondhatónak és éppen ezért előre
nem irányíthatónak tekintünk, addig Wamba hisz abban, hogy
titokzatos, előre kész tervrajzuk van és éppen ezért bizonyos
fokig előre el lehet olvasni őket. Ez, azt hiszem, egyik alapvető
eleme a fekete primitívek pszichológiájának. Az élet
legyező-alakú útvesztőjében, ahol sem a logika, sem a tudatosan
irányított akarat nem vezetnek célra, a néger fétiseinek
természetfölötti vezetését keresi, valahogy úgy, mint ahogy a
régi keresztények keresték, mikor térden állva imádkoztak. Mi,
akik felvilágosodottabbak vagyunk, keresztbe tesszük az ujjunkat
vagy feldobunk egy pénzdarabot.
Szerb Antal fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése