WILLIAM B. SEABROOK: Utak a dzsungelben (II)

IV.

Yafoua bűvész

Nem Wamba mágiájának köszönhető és nem is az én érdemem, pusztán egy pár régi csizma az oka, – és még hozzá az is másnak a csizmája volt, bár véletlenül én hordtam, – hogy én és teherhordóim Libériából ép bőrrel és ép poggyásszal menekültünk meg, pusztán véletlenségből.

Természetesen semmi keresnivalónk nem volt ott, amiért ezen a hátsó ajtón kellett volna bemennünk — még akkor sem, ha Wamba jóslatai kedvezőek lettek volna. Libéria lent a tengerparton egész más dolog.

Amerikai négerek, felszabadított rabszolgák ivadékai vezetnek ott egy fekete köztársaságot, ami úgy-ahogy elboldogul az óceán szélén. De a szélső libériái hinterlandnak rossz híre van.

Ha rendes úti célom, felszerelésem és tekintélyem lett volna, a dolgok máskép fordulhattak volna, de így csak egy rögtönzött kirándulásra mentem, nem volt semmi komolyabb okom, mint a kíváncsiság és az a vágy, hogy egy időre elszabaduljak Wamba szoknyája mellől és nem volt más kíséretem, mint Kürtös és egy tucat rémült, de hűséges teherhordó. Nem is kellett hozzá sybillai prófécia, sem szerencsétlen kutyák és csirkék kiszedett bele, hogy az ember megmondja, hogy így vagy úgy, de előbb-utóbb bajba kerülünk.

De eltekintve attól az újdonságtól, hogy a Cavally folyón olyan ide-oda lengő folyondár-hídon keltünk át, amelyet démonok építettek és amely csak majmoknak volt való, első benyomásra az a tény, hogy az Elefántcsontpartról Libériába mentünk át, ép oly kevéssé meggyőző helyváltoztatás volt, mint mikor az ember Franciaországból Belgiumba megy vagy Chicagóból Detroitba. Az ember azt mondja: — Nahát, most más hol vagyok, — de hiába mondja, mert minden ugyan olyan. Az erdő ugyanolyan volt, az ösvények hasonlóképpen és az a pár ember, akivel találkoztunk, látszólag semmiben sem különbözött a mi kedves yafouba vadjainktól. De ez csak az első néhány mérföldön volt így. Amint mélyebben behatoltunk, érezni kezdtük, először bizonytalanul és azután egyre határozottabban, hogy ez nem barátságos hely. És ez nem is volt csak a képzelet játéka, amit Wamba óvó intései és balsejtelmei idéztek fel. Az természetes, hogy minden bennszülött utas felfegyverkezve jár az őserdőben. De azok az utasok, akikkel az Elefántcsontparton szoktunk volt találkozni, mindig megálltak az ösvényen, köszöntek és eltréfálkoztak és kérdezősködtek, amint elhaladtunk egymás mellett. Egy asszegai vagy egy íjj mérgezett nyilakkal a helyi színezet élvezetes árnyalata egy olyan fekete erdei lakos kezében, aki vidáman és vigyorogva áll előtted. De nagyon sokat veszít varázsából, ha az illető ötven yardnyira előtted besurran halkan a bozótba és ott leselkedik láthatatlanul a lombok közt, amíg el nem mentél. A bennszülöttek itt settenkedők és barátságtalanok voltak. Nekem ez nem nagyon tetszett és a teherhordóknak egyáltalán nem. Kürtös sokkal büszkébb volt, semhogy mutatta volna, hogy tetszik-e neki vagy sem. Gőgösen lépdelt előttünk és mi követtük. Pedig ez csakugyan rossz hely volt, a véletlenül erre járó idegent, sőt még az idevalósi libériáit is útközben gyakran el fogták és elvitték, mint a vadállatokat; még a dioula házalók is csak nappal mertek erre járni és csak fegyveres csapatokban. Mellesleg ez volt az egyetlen ilyenfajta terület, amelyet nagy kiterjedésű nyugatafrikai vándor-utamban érintettem.

Délnyugati irányban haladtunk egy Zanbli nevű falu felé, ahol állítólag a libériai kormánynak egy kirendeltsége állomásozott, valamiféle adminisztrátor főnöksége alatt. Az volt a szándékunk, hogy ott töltjük az éjszakát, beszerezzük azokat az útbaigazításokat és azt a segítséget, amit az adminisztrátor nyújthat és aztán, ha minden jól megy, másnap beljebb hatolunk.

Kissé idegesen és aggódva siettünk előre, hogy még naplemente előtt elérjük Zanblit. Biztosra vettem, hogy ha egyszer érintkezésbe lépek egy adminisztrációs állomással, bármennyire elszigetelt is az az őserdőben, mégis jól fognak fogadni, hiszen Amerika és Libéria híresek arról, hogy milyen jó barátságban vannak. Az is lehet, hogy vezetőket és őrzőket adnak mellénk további utunkra.

Hát nem is történt velünk semmi a világon, útban Zanbli felé. Egyetlen egyszer sem fenyegettek, sem meg nem állítottak. Átmentünk kunyhócsoportokon, amelyek látszólag elhagyatottak voltak, nem láttunk egy emberi arcot sem. Az a botrány, ami várt bennünket, hijjával volt minden enyhítő moziszerű körülménynek. Mondhatom, undorítóan drámaiatlan volt.

Délután négy óra tájban érkeztünk meg Zanbliba — vagy húsz vályogból és zsúpból épült kunyhó, elszórva egy központi cölöpkerítés körül, ami nyilván az adminisztrációs állomás volt, mert egy piszkos kis zászló lógott rajta. Néhány falubeli bámult ránk messziről, de nem jöttek közel, még csak a szokásos vizet sem hozták elénk. A cölöpkerítés kapuja nyitva volt. Letelepítettem eléje teherhordóimat, a függőszéket és a poggyászt, Kürtös parancsnoksága alatt és bementem,

egyedül. Egy libériái káplár, mezítláb és nadrág nélkül, de mocskos piros katonakabátban és rendes puskával, megállított és néger-angolul megkérdezte, hogy mit akarok. Három vagy négy katona, hasonló öltözetben és fegyverzetben, lődörgött ott körül. Nagy négyszögletes vályogház állt a középen, ablakokkal, verandával, bizonyára hivatalhelyiség, erről lógott a zászló is; valószínűleg lakóház is, bár az életnek semmi jelét nem mutatta. Mondtam, hogy amerikai utazó vagyok és szeretnék az adminisztrátorral beszélni. – Mister Harris, – kiáltotta az őr, mintha csak otthon volnánk, Amerikában.

Nagy öröm volt hallani, amint azt mondja : – Mister Harris. – Most már minden rendben lesz. Valószínűleg ki fog derülni, hogy Mr. Harrisnak és nekem közös ismerőseink vannak Harlemben vagy Tuskegeeben.

Felmentem a hivatal verandájára, az őrtől egy pohár vizet kértem és rágyújtottam, mintha az enyém volna a ház. Már is úgy éreztem magam, mint akit szívesen látnak és kissé leereszkedő is voltam.

Amerika sokkal nagyobb, mint Libéria és olvastam valahol, hogy az alkotmányuk a mienk utánzata. Arra is gondoltam, hogy milyen érdekesen elbeszélgethetnénk Haitiről. Így ültem és vártam vagy egy negyedóra hosszat, jókedvűen elmélkedve, hogy az én életemben mindig minden jóra fordul és a várakozást se bántam; Mr. Harrist valószínűleg a pihenőjében zavartam meg.

Azután Mr. Harris kibukkant a házból és felkeltem, hogy eléje menjek. Megjelenése épolyan megnyugtató volt, mint ismerős csengésű neve. Középkorú sötét néger volt, csontkeretes szemüveggel, áruházban vett kemény szalmakalappal, civil khaki-öltönyben, celluloid gallérral és kinyúlt fekete nyakkendővel. Olyan volt, mintha ép most jött volna ki a drogistától a Hetedik Avenue és a Százharminchatodik Utca sarkán. Olyan volt, mint egy tanító; valószínűleg nagyon unatkozik itt és vendégszerető lesz. Csak puha, csontnélküli kézfogása után kezdtem észrevenni, hogy szeme a szemüveg mögött nem is olyan megnyugtató. Nem mintha vad vagy ellenséges szem lett volna. De olyan embernek a ravasz, nem őszinte szeme, aki valamit rejteget és nem érzi jól magát. Azt is észrevettem, hogy még mindig nem szólt semmit. Udvarias társalgási hangnemben, amerikai angolsággal szóltam hozzá és biztosra vettem, hogy ő is ugyanúgy fog felelni. De most, hogy kinyitotta a száját, kiderült, hogy alig tud valamit angolul. Egészen nyers néger-angolsággal beszélt és bambarául. Kezdtem egy kissé türelmetlen és bosszús lenni, bosszúságomban az agresszivitás enyhe árnyalatával. Mert még annyit se mondott nekem, hogy üljek le és nem kínált meg a legközönségesebb fajta frissítővel sem. Leültem, anélkül, hogy felszólított volna és elkezdtem az ő nyelvén beszélni, jól megmérve szavaimat. – Én nem vagyok kérem sem kereskedő, sem politikai utazó, nem akarok Magukból semmi hasznot húzni. Amerikai magánember vagyok, könyveket írok. Francia-Afrikában mindenütt jól fogadtak, a fehérek is és a feketék is. Most a Maguk országában vagyok, amely amint bizonyára tudja, barátságos viszonyban van Amerikával. Magammal hoztam az élelmemet és mindent, amire szükségem van. Szeretnék itt maradni néhány napig, ha el tudna helyezni a falu vendégházában. Ha a törzsfőnökei meg akarnának látogatni, bőséges ajándékot fognak kapni és viszonzásképpen én is meg fogom látogatni némelyik falujukat. Mi a véleménye minderről, Mr. Harris ?

Mire Mr. Harris furcsa, agresszív, de zavart hangon felelte:

– Mutassa az írásait.

– Minek az Magának ? – mondtam. – Az út levelem kint van a bádogládámban valahol és ha nagyon akarja, behozhatom.

– Nem, – mondta. – A monroviai írásait akarom, a libériai kormány írásait.

– De hisz nagyon jól tudja, – mondtam, – hogy északról jöttem lefelé, nem fel a partról és nem lehet írásom a Maga fővárosából és a Maga kormányától. Tudja jól, hogy Maga az első libériai tisztviselő, akivel életemben találkoztam.

– Szóval nincsenek libériái írásai, – mondta és jóllehet ezt megrovó hangon mondta, tudtam, hogy valami egyelőre ismeretlen okból örül neki, hogy nincsenek libériái írásaim és biztos akart lenni ebben. Valami nem volt rendben és percről-percre kevésbbé volt rendben. Felkeltem.

– Most már itt vagyok, – mondtam. – Mi a szándéka ? Maga parancsol itt és ha nem akarja, hogy itt tartózkodjam a Maga területén, hát csak szóljon és visszamegyek arra, ahonnan jöttem.

És erre rögtön kimutatta a foga fehérjét.

– Maga behatolt a mi területünkre, – mondta Mr. Harris. – Ez súlyos dolog.

– Ugyan, szamárság, – mondtam, – Maga is nagyon jól tudja. És különben is, mit akar? Maga hivatalnok. Nem intézheti el felső hatóságai nélkül.

De távolról sem voltam biztos benne, hogy mit csinálhat és mit nem. Minden összeköttetés Monroviával legalább egy hónapba kerül. Azt mondta:

– Várjon, kérem.

Csúnyául benne voltam a pácban. Nem is a miatt a négy fegyveres őr miatt, akik már nem lődörögtek, hanem őrködtek, azoktól még kisétálhattam volna az udvarból, legalább is abban a hiszemben voltam. De egy órával voltunk naplemente előtt és a leghalványabb reményünk sem lehetett, hogy addig kikerüljünk Mr. Harris területéről. Elment és én vártam, rágyújtottam még egy cigarettára. Inkább bosszús és dühös voltam, mint igazán nyugtalan, de azért nem volt kellemes dolog.

Majdnem mindjárt vissza is jött egy idősebb kroumennel (egy erdei törzs tagja), aki fel volt öltözve, kecske szakálla, kampós orra volt, az arca vadabbul gonosz, mint Mr. Harrisé, de kevésbbé rejtőzködő és mindenesetre intelligensebb. Kétes néger-angol nyelven beszélt. Úgy látszik, hivatalosan semmiféle összeköttetésben nem állt az állomással.' Mr. Harris személyes jó embere és tanácsosa volt. De ha Mr. Harrisnak segédcsapatokra volt szüksége, nekem még nagyobb szükségem volt rájuk. Nagyon vágyódtam Mori után. Igy csak Kürtösért küldhettem egy katonát, hogy jöjjön, mert szükségem van tolmácsolására. Jött is büszkén toprongyos kabarjában és majomprém parókájával, a kürt hanyagul a balkezében és olyan katonásan szalutált, hogy az őrök vigyázzba vágták magukat. Ha Kürtös így lépkedett, az katonai parádé volt. Komolyan megállt székem mellett. A kroumen feszülten nézett rá és kérdett tőle valamit, ami gorombaságnak hangzott, egy olyan nyelven, amelyet még sose hallottam. Kürtös arcáról eltűnt minden kifejezés és bambarául felelte : – Ti famou. (Nem értem.) A kroumen még egyszer megpróbálta. Kürtös arca még kifejezéstelenebb és bocsánatkérő lett. Hát így álltunk. Megtettük, ami tőlünk telt, hogy megértessük magunkat a keverék-nyelven. De a kroumen és Mr. Harris csakhamar magánbeszélgetést kezdtek folytatni saját nyelvükön, időközben gyanakodó pillantásokat vetve Kürtösre.

Aznap éjjel, – miután beraktak minket egy őrökkel körülvett kunyhóba és most már nem is erőltették meg magukat, hogy úgy csináljanak, mintha nem volnánk foglyok, – Kürtös nagyon szemléletes és teljes, bár suttogva előadott beszámolást adott erről a megbeszélésről, melyet ilymód kihallgatott és amely határozat nélkül, valahogy így végződött:

Mr. Harris: Láttad, hogy mennyi poggyászuk van. Mondta is, hogy van vele élelem és egy csomó ajándék. Biztosan sok rumja és muníciója is van. És láttad azt a puskát.

A kroumen : Mondom neked, hogy nézd meg a nadrágját. Nekem nem tetszik ez a nadrág. És mondom neked, hogy nézd meg újra a csizmáját. Mr. Harris : De ő maga mondta, hogy csak magánember, aki utazik. És aztán figyeld meg, hogy viselkedik. Többnyire udvarias és fél tőlünk. Nem olyan, mint aki parancsolni szokott.

A kroumen: Nem is az arca vagy a modora az, mondom neked. Hanem a ruhája. Voltam hajókon, amelyek Angliából jöttek. A ruhája piszkos, de azért sehogy se tetszik nekem. És a csizmája gyűlöletes. Olyan fehér embernek a csizmája, aki parancsolni szokott. Néztem, hogy rá van-e varrva valami a kabátujjára és az igaz, hogy nincsenek jelvényei. De aztán ki fog sülni, hogy arany csíkjai vannak, csak eltette valahová a bőröndjébe és akkor majd sajnálni fogod. Nem ajánlatos. Később baj lesz belőle. Szóval, hát erről volt szó. Minden jóakarat megvolt

bennük, hogy kiraboljanak bennünket, de nem tudták eldönteni magukban, hogy nyugodtan megtehetik-e. Nem számítva azt az ízléstelenséget, hogy Mr. Harris hivatalos jellegének a fedezete alatt akarták végrehajtani, a dolog oly egyszerű volt, hogy az ember meg tudta érteni, ha nem is rokonszenvezett velük feltétlenül, a kínos dilemmát, amibe kerültek. Mégse tetszett nekem ez a Mr. Harris, sem elvben, sem személy szerint. Mert Kürtös további leleplezéseiből kiderült, hogy az általában véve inkább unalmas, puhakezű, vastagarcú Mr. Harris volt az, aki a probléma megoldásának egy kevésbbé kellemes módját indítványozta. Hogy rövid legyek, azt tanácsolta, hogy miután nem biztonságos dolog konfiskálni a holminkat és az után elengedni minket, hogy utólag bajt csináljunk, esetleg olyankor kell elküldeni minket, amikor utolér minket az éjszaka és az egész ügyet el lehet intézni a lehető legcsendesebb módon az erdei úton. De a kroumen ezt az indítványt is hevesen ellenezte és Kürtös, aki a verandán úgy szimatolta, hogy komoly veszélyben vagyunk, most azon a véleményen volt, hogy már kevesebb okunk van az aggodalomra. Nagyon ellene volt annak, hogy kitörjünk. A kunyhóban nem kockáztatunk semmit. És reggel majd meglátjuk, hogy mit csináljunk, most hogy már tisztában vagyunk a helyzettel. Tanácsát értelmesnek találtam és megpróbáltam elaludni.

Amint ott feküdtem, eszembe jutott, hogy ez a kissé tompa Mr. Harris, tanítós külsejével, Tizennegyedik utcai kemény szalmakalapjával és kis kinyúlt fekete nyakkendőjével, ami félrecsúszott a celluloid gallérban, ez talán az egyetlen igazán veszedelmes néger, akivel találkoztam az afrikai dzsungelben.

Az öreg kroumen vadember volt és ha van valami jelentősége az ember fiziognómiájának és szemének, kettejük közül ő volt az irgalmatlanabb és talán a ragadozóbb természetű is. De nem volt buta. Az ő ijedtsége, melyet egy véletlenség, a csizma váltott ki, mentett meg minket a tompa Mr. Harristól. Pedig az a csizma sosem készült az én lábamra, sem más civillábra. A legjobb londoni katonai cipész készítette és abból a fajtából való volt, amelyet tábornokok és ezredesek hordanak és néha őrnagyok is, ha milliomos nagynénjük vagy feleségük van. Barátom, Russell Haven Davis őrnagy rendelte meg 1925-ben, Haitiban, – és szorította a lábát. Ezért elkótyavetyélte nekem egy tenniszütőért és egy német fényképezőgépért. Most, öt évvel később, bár a sarkánál már nagyon elkopott, még mindig őrizte nyomait annak a katonai dicsőségnek, amelyet a kroumen megérzett és nem nagyon tetszett neki.

Ezért másnap reggel, minthogy úgy látszik a kroumen volt a fontosabb gazember kettejük közül, Mr. Harris eljött és kijelentette, hogy szabad visszatérnünk oda, ahonnan jöttünk és hozzátette, hogy csak azért tanácsolja, hogy ne maradjunk itt és ne is menjünk tovább, mert ez a terület nem biztonságos idegenek számára. Ebben a tekintetben szívből egyetértettem Mr. Harris-szal, először együttlétünk folyamán. Két teherhordónk megszökött az éjszaka, de a többi összegyűlt és induláshoz készültünk. Mr. Harrisban volt annyi tompa szemtelenség, hogy ott lógott körülöttünk valami undok krokodilmosollyal, nézte, amint szét osztjuk a terheket és tanácsokat adott. A kroument soha többé nem láttam, ő más anyagból volt gyúrva. Rögtön eltűnt. Nemsokára egy asszony tojásokat és egy csirkét hozott. Azt mondtam neki:

– Hívja ide azt, akitől valók, hogy megfizethessem.

– Nem, – mondta Mr. Harris, – ez ajándék.

– Köszönöm, – mondtam, – nem fogadok el ajándékot Libériában és nem is adok. Siettünk és útrakészen álltunk. Mr. Harris félrevonta Kürtöst.

– Azt reméli, – mondta Kürtös, – hogy legalább egy üveg rumot és néhány doboz szardíniát ad neki. Ez mégis sok volt. Azt mondtam:

– Fenét adok. Mind a rumot neked fogom adni és a barátaidnak, ha túl leszünk a folyón.

Ez kissé helyreállította önérzetemet, de nem nagyon. Visszavonulásunk nem volt büszke. Hogy ép bőrrel menekültünk, nem cselnek és nem is bátorságunknak köszönhettük. Elvesztettem a tekintélyemet önmagam előtt és egy kissé a teherhordók előtt is. Tudták, hogy felsültem és hogy csak éppen hogy megúsztuk nagyobb baj nélkül.

Visszamenni a Cavally folyón, olyan helyre, ahol mindenki barátságos és az emberek, akik várnak, szeretnek bennünket, olyan öröm lenne, mint a hazatérés, ha nem lenne ott Wamba; aki nem fog elengedni egyetlen egy lehetőséget sem, hogy azt ne mondja: „úgy-e megmondtam neked." Elszöktem Wamba elől és most szégyenkezve kullogtam vissza.

A folyómenti táborban várt minket, ahol Mori aggódva csatlakozott hozzá a többi teherhordónkkal. Lejöttek elénk a partra és kérdéseket üvöltöttek felénk, amint átkeltünk a folyondár-hídon, mert hiszen mi azt reméltük, hogy egy hétig elleszünk. Leöltünk egy juhot és mialatt főtt, Kürtös meg én el mondtuk történetünket. Mikor a csizmához értünk, Wamba mégegyszer elmondatta és abbahagyta a veszekedést. Úgy látszott, mintha valami olyan mélyebb értelmet látna a történetben, amit én nem vettem észre benne.

Ha fehér nyelven vissza tudnám adni az ő fekete felfogását az epizód jelentőségéről, azt hiszem, ez bizonyos fokig világot vetne az igazi fetisista pszichológiájára. De nagyon nehéz és ha egyáltalán el tudom mondani, akkor is csak bizonyos közkeletűbb fehér fogalmunkkal való összehasonlítás révén lehetséges.

Én kénytelen voltam a csizma-epizódot úgy tekinteni, mint egy szerencsés véletlent. Viszont Wamba úgy hiszi, hogy nincsen véletlen a világon. Éppen ezért meggyőződése szerint az egész libériai baleset meg volt írva implicite és el volt rendelve már abban, hogy öt évvel ezelőtt megvettem a csizmát. Úgy hitte, hogy amikor megvettem, öntudatlanul egy fétis hangjának engedelmeskedtem (ennyiben a fétis a mi őrangyalunkra hasonlít) és hogy a csizma maga ennek következtében grisgris; hogy magában foglalta és irányította ezt a későbbi végzetet, mely akkor még csak embrió-alakban volt meg. Mert éppúgy, mint ahogy a harlemi néger azt hiszi, hogy a holnapi húzás számát meg lehet előre álmodni és éppen ezért valahol léteznie kell az embrionális jövőnek, Wamba is hiszi, hogy minden lehetséges jövőbeli történés embrió-alakban előre létezik. Ez úgy hangzik, mintha tiszta fatalizmus volna, pedig nem az. Mert abban is hisz, hogy a jövőt, ha előre látjuk, bizonyos fokig irányítani lehet. És a fétis megkérdezésének és a jóslásnak az a tulajdonképpeni célja, hogy kiolvassuk és irányítsuk a jövendőt. Mi fehérek, amennyiben fatalisták vagyunk, a predesztinációban vagy a gondviselésben vagy a kiszmetben hiszünk, amelyet nem lehet megváltoztatni és amely elől nincs menekvés. Aminek meg kell történnie, az megtörténik, mondjuk. De Wamba másképp hiszi. Hisz abban, hogy a végzet, bár előre meg van írva, nem egyenes vonalban halad bele a jövőbe, hanem legyező-alakúan, miriád egymással felcserélhető ösvény ben a végtelenségig megsokszorozva. Ezt a nehéz el képzelést a legyező-alakú végzetről egy szellemes hasonlattal világosította meg: – Megyek egy ismeretlen erdőben. Annyi irányban mehetek, ahány pontja van a szélrózsának. Nem tudom, hogy melyik irányban mi vár rám, de minden irányban a végzet vár rám: dolgok, amelyek előre meg vannak írva abban az értelemben, hogy már léteznek és elkerülhetetlenek, de felcserélhetők, attól függ, hogy melyik ösvényt választom. Az egyik ösvényen van egy fa, melyről üdítő gyümölcsöt fogok szedni. Egy másikon egy párduc vár, hogy rám ugorj ék. Ismét egy másik ösvény mellett szép forrásvíz van. Egy másik irányban elefántcsapda van, amibe bele fogok esni és a benne levő cölöpök felnyársalnak. Ismét egy másikon egy barátságos tábor, ahol jól fogadnak. Mindezek a dolgok legyező-alakban vannak beírva a jövőbe. És mindezek igazi lehetőségek. És el kell is mernünk, minthogy oly gyakran tapasztaljuk az em béri élet erdejében: semmiféle logikus vagy ésszerű eljárás nem tudja megfejteni, vajjon mi jobb, ha jobbra megyek, vagy ha balra megyek. És minthogy állandóan mozgásban vagyok valamelyik ösvényen, az anyaméhtől a sírig, mert hiszen, ha megállók, hogy pihenjek, az is a mozgás egy formája, a legcsekélyebb választás a leghétköznapibb dologban, a legközönségesebb esemény is magában hordja annak a lehetőségét, hogy megváltoztatja egész eljövendő életemet.

Ezért kérdi meg a primitív néger a fétist; ezért eszel ki varázslatokat és grisgris-ket, hogy megvédjék őt az útvesztőben. Ha nem is hiszünk módszereiben, legalábbis kezdhetjük megérteni, miért tartja szükségesnek, hogy megpróbáljon valamit tenni. Mi fehérek gyakran rájövünk és néha nagy megdöbbenéssel, hogy minden logikus előrelátásunk dacára, mi is ebben a vak útvesztőben bolyongunk és egyik ösvényről sem tudjuk, hová vezet. De a logikánk maga arra tanít, hogy ezen nem tudunk segíteni.

Az ajtó becsapódik és a vonat az orrod előtt megy el, mert aprópénzt kerestél, mikor megvetted a reggeli lapot és az esti lapban olvashatod a vasúti szerencsétlenség áldozatainak a nevét. A dráma rendszerint kevésbé hirtelen, kevésbé látványos, kevésbé végleges, de ha visszatekintesz, száz esetben megláthatod a végzetet, amikor látszólag értelmetlen véletlenek vagy el határozások megváltoztatták életedet. Nem jönnél át ma este, szükség volna egy negyedikre a bridge-partie-ban ? Nem, dolgom van... Habozol és barátod már majdnem letette a kagylót. Éppen mielőtt lecsengetne, azt mondod : – Na jó, hát átjövök. Az este folyamán bevetődik egy fiatal leány, akiről sose hallottál és hat hónappal később azon veszed észre magad, hogy feleségül vetted. Sors, gondviselés, vakszerencse, vagy Wamba legyező-alakú jövendője. Haitiban egy pár

csizma szorította Davis őrnagy lábát. Ez öt évvel ezelőtt volt. Holnap, könnyen elképzelhető, valami teljesen céltalan dolgot teszek, például lemegyek a sarki kávéházba egy csomag cigarettáért és ezzel útnak indítok egy másik abszurd eseménysorozatot, amelynek következtében öt év múlva multimilliomos leszek vagy tönkremegyek.

Már most az alapvető különbség Wamba felfogása és a mienk közt az, hogy míg mi minden ilyen eseménysorozatot előre meg nem mondhatónak és éppen ezért előre nem irányíthatónak tekintünk, addig Wamba hisz abban, hogy titokzatos, előre kész tervrajzuk van és éppen ezért bizonyos fokig előre el lehet olvasni őket. Ez, azt hiszem, egyik alapvető eleme a fekete primitívek pszichológiájának. Az élet legyező-alakú útvesztőjében, ahol sem a logika, sem a tudatosan irányított akarat nem vezetnek célra, a néger fétiseinek természetfölötti vezetését keresi, valahogy úgy, mint ahogy a régi keresztények keresték, mikor térden állva imádkoztak. Mi, akik felvilágosodottabbak vagyunk, keresztbe tesszük az ujjunkat vagy feldobunk egy pénzdarabot.

Szerb Antal fordítása

WILLIAM B. SEABROOK: Utak a dzsungelben (1)

A világszerte népszerű amerikai szerző (1884-1945) újságíróként kereste mindennapi kenyerét, de igazából rendkívül kalandos útirajzai tették igazán ismertté. Nevéhez fűződik a ma már igen elterjedt zombi-filmek divatjának megteremtése, a műfaj első, klasszikus darabjait ő maga rendezte.  Excentrikus kalandvágyára jellemző, hogy a vudu varázslás titkainak megismerése mellett személyesen is kíváncsi volt, milyen élmény kannibálnak lenni. A valóságban is megkóstolta az emberhúst, majd benyomásairól nyilvánosan is beszámolt (szerinte az emberhús a legfinomabb borjúéval vethető csak össze). Számos izgalmas könyve közül magyar nyelven a legismertebbek: A bűvös sziget, Harcos beduinok között. Az Utak a dzsungelben 1936-ban jelent meg (Szerb Antal fordításában) és számos kiadást ért meg. Teljes szövege, amelyből két fejezetet közlünk kóstolónak, nemrég szabadon elérhetővé vált a Magyar Elektronikus Könyvtárban is.

III.

Őserdei bűvész (könyvillusztráció)

Két hét telt el azóta, hogy először behatoltunk a yafoubák földjére. Katiet elhelyeztem kényelmes körülmények közé Manban, egy francia adminisztrációs állomáson a hegyek közt, volt ott háza és szolgái, autómobilja és sofőrje. Man mélyen bent volt az őserdőben – egy bennszülött város, ahol minden vályogból és zsúpból épült, az adminisztráció épületei is –, de autóút, posta és távíró kötötte össze a parttal. Ezt szemeltük ki bázisunkul elefántcsontparti utunk számára.
Ami engem illet, én visszatértem Dananaeba és megint ott ültem a gyékényen a Diagbe kunyhójában, álarcok és koponyák vigyorogtak ránk a falakról, amint ott ültünk és tárgyaltunk, bele az éjszakába, Mori csatlakozott hozzám és egy hosszabb kirándulást terveztünk, esetleg Libériába is. Megpróbáltam rábeszélni a Diagbet, hogy ő is jöjjön velünk. Szabadkozott, hogy már nagyon öreg és gyenge. Elkedvetlenedtem, mert a tapasztalat megtanított, hogy nincs más mód behatolni a felszín alatt levő dolgokig, mint az, hogy az ember utazását olyasvalaki irányítja, aki bensőséges, tekintélyen alapuló érintkezésben van a mélyrétegekkel. Hogy rövid legyek, arra a nagyigényű, de gyakorlati álláspontra jutottam, hogy amint szereztem magamnak saját kürtöst, tom-tom dobolókat és saját üvöltőket, most szereznem kell egy saját varázsló-orvost. Mori azt gondolta, (eléggé gyakran gondolta), hogy megőrültem. De az öreg Diagbe rokonszenvezett a gondolattal. Miután egy ideig elmélkedett, azt mondta :
– Nem, én nem mehetek. De van egy rokonom, igaz, hogy fiatalabb, de jól ismerik és nagy tekintélye van, az sokat utazik és talán rá lehet bírni, hogy veletek utazzék, ha a fétis kedvezően nyilatkozik. Gyere vissza holnap reggel, aztán majd meglátjuk.
Mikor másnap visszatértünk a Diagbe kunyhójába, nem azt találtuk ott, akit kerestünk. Másik varázsló-orvosnak nyoma sem volt, ellenben ott ült a Diagbe mellett, keresztbe tett lábbal, egy csinos, fiatalos nőszemély, igen kevés ruha volt rajta, ellenben a fején piros bőrkalap tollakkal, nagy nonchalance-szal legyezte magát egy ezüstnyelű tehénfarok-legyezővel és nyílt, zavarbahozó mosollyal nézett végig rajtam.
– De hol a rokona ? – kérdeztem a Diagbet. 
– Hát ez a rokonom, – felelte. – Hajlandó veled menni függőszékben, ha a jelek kedvezőek, de előbb meg kell kérdezni a fétist.
– Non, – vágott közbe Mori gyorsan franciául, – pas ca, monsieur, je vous en prie.
– Miért ne ? – mondtam. – Ha igazán varázsló doktor...
De ez részben már csak hencegés volt a részemről. Ha öreg és csúf lett volna, ha legalább ráncos képe lett volna, amint illik egy igazi boszorkányhoz, biztosabban álltam volna a lábamon.
– Igazi varázsló, – mondta Mori. – A Diagbe nevelte kiskorától fogva és varázshatalmát jól ismerik az őserdőben. Nem arról van szó. Én még sosem láttam, de ismerem hírből. Mint nő, mikor nincs dolga a fétissel, olyan szemtelen, mint egy majom, olyan keményfejű, mint egy kecske és még hozzá komédiás is.
Ez nem volt nagyon megnyugtató, de engem valami hajtott, nem is volt időm gondolkozni, talán csak csupa komiszságból, hogy kínozzam az ünnepélyes Morit. Azt mondtam neki, hogy ez a leírás ráillik minden nőre, akár fehér, akár fekete, akár szent, akár boszorkány és hogy mindenben követni fogom a fétis határozatait, így hát előkészítették a kellékeket és megkezdődött a szellemidézés. A Diagbe letérdelt, egy kifúrt tökmagot tett a fogai közé és különös, fütyülő zúgást hallatott rajta keresztül. Ez a ritmikus hang furcsa módon olyan volt, mintha távolról liliputi dudák szólnának. Az asszony keresztbetett lábbal ült előtte és ide-oda himbálódzott. Egy idő múlva elkezdett nehezen lélegzeni. A himbálódzás abbamaradt és meg-megreszketve ült ott, mintha galvanizálnák. Arckifejezése teljesen megváltozott. Eltűnt róla a nyílt, éber szemtelenség. Maga elé meredve ült, mint egy igen szép fekete Sibylla. A reszketés abbamaradt és még mielőtt tudtam volna, hogy milyen alakot fog ölteni a próba, már az volt a benyomásom, hogy a teste olyanná vált, mint egy elektromos battéria, csupa magasfeszültség volt. Kezében két csiszolt antilopszarv volt. Most ezeket a vállához szorította, a hónalj fölötti bemélyedésbe, és ott maradtak. Megrázta magát és még mindig ott maradtak. Kinyújtotta két kezét és erősen megragadta az én két kezem. Lehet, hogy csak képzelődés volt, hogy úgy éreztem, mintha villamos áram futott volna át az ujjaimon. De mikor a Diagbe két rövid, súlyos elefántcsont pálcát rakott a két alsókaromra, azok is megálltak ott, mint az antilop szarvak a nő vállán. A nő erősen megrázta a karomat és a pálcák nem estek le. Ez annak a jele, mondta a Diagbe, hogy a fétis kedvez nekem. A nő elengedte a kezem és a pálcák azonnal leestek a földre. Persze, ezek trükkök, vagy nem trükkök, ahogy akarja az ember. Mert nincs egyszerűbb dolog, mint légüres tér segítségével odaerősíteni valamit. A saját véleményem az ilyen jelenségekről, melyeket a primitív beavatottak gyakran idéznek elő és maguk nem is tekintik ezeket nagyon különös dolognak, az, hogy ők az érzelem erős koncentrációja révén bizonyos hatalmat nyernek fiziológiai dinamikus erők fölött, talán egyszerű elektrokémiai úton; a mi haladott tudományunk elméletben elismer ilyen dolgokat, de még nem vitte át a gyakorlatba. Azon is elgondolkoztam néha, bár ez merő spekuláció, vajjon lehetetlenség-e, hogy a primitívek varázslata (és az ezoterikus fekete mágia) hatalommal bír fontosabb dolgok, a négydimenziós világ bizonyos aspektusai fölött, amelyeket a modern tudomány szintén elismer, Einstein tér-idő elmélete óta. Ha ez igaz lenne, természetesen sokkal súlyosabb és megdöbbentőbb jelenségeket is meg lehetne magyarázni, anélkül, hogy a trükk lapos magyarázatával kellene beérnünk vagy azt kellene kiáltanunk, hogy csoda történt.
Mialatt ezen gondolkoztam, a fiatal boszorkány magához tért abnormis állapotából, de még mindig komoly volt. Azt mondta, hogy zavarokat látott az úton, akadályokat, csalódást az én számomra és kellemetlenséget az ő számára, de azért a fétis azt mondta, hogy jöjjön velem és jön is. Most egészen másfajta nő volt és kíváncsi voltam, vajjon csakugyan hamis volt-e az első benyomásom. Később rájöttem, hogy ez a Wamba tulajdonképpen két nő: elkényeztetett és erőszakos, szemtelen komédiás, amint Mori mondta, buja, fiatal nőstény ördög, akinek jót tenne, ha alaposan megvernék, de igazi beavatott is, igazán abnormis, valódi fekete boszorkány, akit annak is ismernek a bennszülöttek és félnek tőle.
Időközben (minthogy a négerek mind úgy bántak velem, mintha legalább is egy barátságos törzsfőnök volnék, ha ugyan nem a gazdájuk) rászoktam arra, hogy parancsolgassak és bizonyos fokig úgy éreztem, hogy „felfogadok" egy boszorkányt, mint ahogy hadnagy ómnak felfogadtam Morit és ahogy felfogadtam a kürtöst és vándorcirkuszunk többi kiemelkedő tagját. Azért határozottan kijelentettem :
– Hát akkor holnap hajnalban indulunk.
– Dehogy indulunk, – mondta Wamba. – Holnapután reggel indulunk, ha addig elkészülök.
Világos volt, hogy ezentúl ki lesz a főszemély és ki fog parancsokat osztani. Bár nincs túlságosan sok érzékem a parancsoláshoz, mégsem voltam hajlandó, hogy ilyen könnyen precedenst csináljak egy szeszély kedvéért. Tudtam, hogy tíz perc alatt elkészülhet az útra, ha akar. Egy kicsit nyersen azt mondtam :
– A fétis mondta, hogy várnod kell?
Wamba nevetett és azt mondta:
– Azt nem. De egy körülmetélési kurzusom van Flambliban és oda kell mennem holnap.
Az ember terveket sző, törekszik, erőfeszítéseket tesz, hogy bizonyos dolgok bekövetkezzenek, hosszú és hasztalan utazásokat tesz, hogy valamit megtaláljon és mégis majdnem mindig a puszta véletlen mellékösvényén – ez a szerencse – jut el a célhoz. Azt mondtam:
– A rokonod, a Diagbe, tudja, hogy én tisztelem az őserdő szokásait, követem és betartom a szertartásokat. Bizonyára már mondta is neked. Most az ő jelenlétében arra kérlek, engedd meg, hogy veled menjek holnap, ha nem tilos. Ha megengeded, hogy veled menjek, valami nagyon szép dolgot ajándékozok neked. Azt vártam, hogy habozni fognak, esetleg meg is tagadják. Pedig rögtön beleegyeztek.
Így történt, hogy másnap reggel, ennek a véletlen jószerencsének a segítségével, boszorkányom védelme alatt szétválasztottuk a szárított fűből készült függöny korlátokat és az elfátyolozott, tilos ösvényekre léptünk. Több kilométernyi utat tettünk meg a reggeli erdő hűvösében és végül is elértünk egy törékeny bambusz kerítéshez, melynek a bejáratát szintén csak könnyű fűfüggöny takarta el. A bejárat két oldalán azonban két fából faragott emberszobor állott, egy férfinak és egy nőnek képmása, amelyeken a szexuális részleteket a primitív művész erősen kihangsúlyozta. Itt, ebben a szent erdei kollégiumban, a fiatal leányokat, leendő menyecskéket megkímélték a gólyamesék ostobaságától és megtanították őket arra, amit dr. Sylvanus Stall „az élet szent fényeinek" nevez. Wamba kiáltott egyet, hogy bejelentsen minket és beléptünk az elkerített helyre. Kellemes, sövénnyel körülvett tisztás volt, árnyékadó fák álltak benne és zsupfedeles tornáca is volt. Köröskörül mindenfelé fazekak, tökhéjak, mozsarak, amelyekben magokat törnek; sietve eldobott színes kavicsok halomban, ezekkel golyóznak az őserdő gyermekei és fatáblák, kivájt mélyedésekkel, ezeken malmoznak. Nagyon bájos hely volt, egyáltalán nem kísérteties vagy ünnepélyes. Inkább olyan volt, mintha megzavartuk volna egy leánypenzionátus piknikjét. Maguk a leányok – kilencen voltak, viruló fiatal nők, akik nemsokára asszonyok lesznek – kötelességtudóan sorbaálltak, hogy tanítónőjüket fogadják, azután letérdeltek és homlokukat a földre szorították. Az arcuk krétával fehérre volt mázolva és sok réz- meg aluminium-karperecet hordtak, leendő férjük ajándékait.
Az egyik leány, aki ugyan a kurzushoz tartozott, de úgy látszik, ő volt a vigyázó, egy láncot hordott a vállán keresztbe vetve és arról egy szarupalack függött le. Megkérdeztem, hogy az grisgris-e. Nem egészen, magyarázta Wamba ; orvosság. Meg is vizsgálnatom, ha akarom. Szürke, pasztaszerű anyag volt, erős, de nem kellemetlen szaggal. Hamu van benne, mondta Wamba, paprika, háj és mindenféle gyógyító füvek. Nagyon csíp, de megakadályozza a fertőzést. A körülmetélési szertartás három héttel ezelőtt zajlott le és a kurzus most nemsokára útra lesz bocsátva.
Elkezdtem az operáció mechanikai része felől kérdezősködni. Mivel csinálja? Kutatott a bőrzacskójában, hogy megmutassa és kihúzott egy zsilett-pengét, mely egy kis fanyélre volt erősítve. Azelőtt vaskést használtak, mondta, de ez jobb. Honnan szerezte ? Minden dioula (szudáni fekete mohamedán házaló) árulja. Volt még egy mechanikai részlet, amire vonatkozólag felvilágosítást szerettem volna kapni. Az etnológusok tagadták azt a szokást, hogy nőket is körülmetélnek és azt állították (hallomás alapján), hogy evvel az operációval, a nyugati part népeinél, a klitoriszt nyesik ki. Wamba eleinte nem is értette, hogy mit kérdek. Azután, a világ legnagyobb egyszerűségével, találomra kiszemelt egy leányt és megmutatta. Az operáció már majdnem teljesen begyógyult és mindössze abból állt, hogy kimetszették a fölösleges ráncokat a szeméremajkon belül. Ez a szokás – mint minden, ami a párosodással van összefüggésben – rituálissá vált, de eredetileg bizonyára csak arra szolgált, hogy a tisztálkodást megkönnyítse, akárcsak a férfiak körülmetélése.
Kissé meglepődtem, mikor megtudtam, hogy szexuális egészségügyük minden más tekintetben is csodálatraméltó. Nem azért csodálkoztam, mert négerek, hanem azért, mert primitívek, akik bizonyos fokig nehéz egészségügyi körülmények között élnek. Wamba mutatott egy olyanfajta szerszámot, mint a syrinx, Pán isten nádsípja, de ez hosszúnyelű lopótökből volt és olyan formája volt, mint a rendes üvegretortának, hosszú cső és a végén gömb, mint amilyent a kémiai laboratóriumokban lehet látni. Ezt a syrinxet megtöltik meleg vízzel és gyógyszerrel és úgy hozzák működésbe, hogy egy kis nyíláson át erősen belefujnak. Hasonló szerkezetek, ahol egy dugattyú szolgáltatta a légnyomást, általánosak voltak Európában, mielőtt a forgó fecskendőt feltalálták.
Wamba azt mondja, hogy ilyen van minden rendes yafouba háztartásban. Azután kiküldött, hogy a fal előtt várjak, mialatt elvégeznek bizonyos női vallásos szertartásokat, amelyeket férfiaknak tilos látniuk. Anélkül, hogy hallgatózni akartam volna, hallottam, amint egy szólamra énekelnek és messzebbre mentem, amíg már nem hallottam őket.
Amikor Wamba újra odajött hozzám, megkérdeztem, hogy ezen kívül mit csinálnak ezek a leányok, három halálosan hosszú héten át, reggeltől estig. Nevetett és azt mondta:
– Többnyire butaságokkal ütik el az idejüket.
Az idő nagyrésze alatt játszanak, örülnek és mulatságos történeteket találnak ki. Természetesen meg kell tanulniuk egyes dolgokat, áldozatokat kell bemutatniuk és főzniök is kell, de azért az idő nagyrészében csak butáskodnak.
Azt gondoltam, ez mind nagyszerű, ha nem is olyan kísérteties és ünnepélyes, mint ahogy vártam. Kezdtem nagyon örülni annak is, hogy Wamba beleegyezett, hogy elkísér minket a hosszú útra.
Másnap reggel indultunk. A kürtös, akinek jóelőre szóltunk, teherhordókat gyűjtött és elhozta őket Dananaeba. Wambának saját függőszéke volt – nem olyan nehéz szék, két pózna közt, mint az enyém, hanem inkább függőágy, csak egy hosszú pózna tartotta és ő oly lustán feküdt benne, mint Cleopatra, nagyúrian hátradőlve.
Én gondoskodtam a számára teherhordókról. Poggyásza nem volt, csak a grisgris-zacskó és a tehénfarok jogar. Amire szüksége volt, vagy ami tetszett neki, azt elkérte és elvette. Akár úton voltunk, akár tábort ütöttünk, semmi tekintettel nem volt magántulajdonomra vagy magánügyeimre. Szemtelenül ragaszkodott hozzá, hogy neki ajándékozzam a hüvelykujj-gyűrűmet a gnosztikus pecséttel, amit pedig nem adnék oda annyi boszorkányért sem, ahány fa van az őserdőben. Nem kapzsiságból akarta. A kis párducfejű isten a gyűrűben, az vonzotta. Végre is kiegyeztünk, hogy bizonyos ideig hordhatja. A többieknek azt mondta, hogy neki adtam. Morinak sosem jutott eszébe, Kürtösnek még kevésbbé, bármilyen jóban is voltunk, hogy együtt étkezzenek velem – nem azért, mert fehér ember vagyok, hanem, mert én vagyok a főnök; gondoskodtak a saját élelmükről, így szokásos erre. Wamba leült az asztalomhoz, Diamoko szolgálta ki és úgy megverte Diamokot, ahogy én sose mertem volna, ha nem ízlett a főztje. Már első éjjel az enyém mellé terítette a gyékényét és mielőtt reggel lett, természetesen már az én ágyamban volt. Minthogy az összehajtható tábori ágy túlságosan keskeny volt (és különben is csak bosszúság volt vele mindig), lemondtunk róla és azontúl együtt aludtunk a gyékényen, mint a bennszülöttek. De azért Wamba jelenléte egyáltalán nem volt pusztán mulatság és komédia. A falvakban, ahol keresztülmentünk, már rég ismerték őt, köszöntötték és féltek tőle. Megint nagy presztízsünk volt, ha nem is olyan hangos, de komolyabb, mint előző utunkon. Útnak indulásunk előtt való este magával vitt, engem egyedül, egy iszapos mocsárba a folyó mellett; itt elástunk egy palackot, amelyben olaj, víz, pálmabor volt és egy kakasnak a vére, amelyet ott ölt meg és amelynek a beleit nagy gonddal megvizsgálta. Amint varázsigéit mormolta a holdfényben, egyáltalán nem volt mulatságos jelenség. Most munkában volt. Már mondtam, hogy Wamba olyan volt, mintha két nő lenne egy személyben, de tulajdonképpen azt hiszem (bármilyen abszurdnak látszik is, hogy egy afrikai dzsungelbeli boszorkányt ilyen paradox színben mutatok be,), hogy Wamba nemcsak igazi boszorkány volt, hanem igazi néger nő is, típusának és a faj géniuszának igazi képviselője: könnyelmű, érzéki, pazar, élvezetkereső kis állat, néha komikus, vidáman szemtelen, bár jó szívű, – de volt egy másik oldala is, másik, sötét és ősi lelke, amely örökké öntudatlan, mély érintkezésben állt régi, kimondhatatlan dolgokkal, mint a démon-megszállottak és a szentek lelke.
Minthogy ez volt a véleményem erről a nőről, vagy talán egyszerűen azért, mert kezdtem örömöt találni benne, eltűrtem Wamba szeszélyeit és engedelmeskedtem neki, amint dél felé utaztunk, sietség nélkül, különböző falvakban szállva meg. Meg is kaptam a jutalmamat. Glangleuban egy varázsló-orvos házában véghezvittük a kissé kellemetlen marassa misztériumot, aminek a kezdetét még Haitiban ismertem meg ; résztvettünk egy bois rouge istenítéleten  Globliban meglátogattuk az öreg varázslót, aki kola-levet köp kis fabálványok arcába; elvégeztük különféle saját ráolvasásainkat is. Csak akkor tértek el komolyabban a nézeteink, amikor aktuálissá vált régi kedves tervemnek a megvalósítása, hogy t. i. átmenjek Libériába. Nem volt ugyan semmi különösebb dolgom Libériában, de csak egy könnyű utazás nyugati irányban és egy kis folyó (a Cavally) választott el minket a libériái hinterlandnak egy részétől, ami a part felől úgyszólván megközelíthetetlen és úgy találtam, ez kitűnő alkalom, hogy egy kicsit felfedező is legyek, behatolva ezen a hátsó ajtón. Wamba tranceba esett, néha úgy szenvedett, mint egy epileptikus, meg kérdezett különféle ómeneket – még egy kutyát is felvágott, mintahogy a görögök felvágták bikáikat és szentelt galambjaikat – de minden jel, amit felfedezett, kedvezőtlen, vagy negatív volt. Egy Golale nevű faluban voltunk, délnyugatra Bin-Hounientől, (ahol korábban Katiet meg engem vendégül látott San Dei, a barátságos testvérgyilkos.) Wamba egy végső próbát eszelt ki, azt mondta, az végérvényes lesz. Ami kunyhónkban játszódott le, karbid lámpám fénye mellett. Letett egy kerek fenekű tökhéj-edényt egy lapos kőcserépre. Az edény tetejére rátett egy vastag lapos pálcát. Az egyik vége Libéria felé mutatott, a másik keletre. Behívott egy fiatal embert, egy falusi járókelőt, aki véletlenül éppen a kunyhó előtt ment el. Teljesen levetkőztette, nemcsak az ágyékkendőjét vétette le, hanem még a bőr karperecét és a hajában levő pántlikákat is. Több sikertelen kísérlet után sikerült ráállítani őt a himbálódzó tökhéjra ; a néger lekuporodott, mint egy majom, lábujjaival megfogta a pálcát és az egyensúlyát úgy őrizte meg, hogy kiterjesztette két karját és ujjaival a földet érintette. Miután ezt sikerült elrendeznie, Wamba nyögni és himbálódzni kezdett, a fétist idézve. Nemsokára a tökhéj hirtelen forogni kezdett, mint egy óra és ledobta a fiatalembert, aki henteregve elgurult, nem Libéria felé, hanem az ellenkező irányban. Az edénynek nyilván vagy forognia, vagy himbálódznia kellett. Nem tulajdonítok ennek semmi normálisfölötti jelentőséget. De Wamba megint abnormis állapotainak egyikébe hullott és mikor abbahagyta a reszketést, sibyllai hangon mondta, elveszve, távolról, magas hangon:
– Csak egy dolgot lehet tenni. Végy egy tiszta fehér kakast és három fehér tyúkot, vidd át őket éjszaka titokban a folyón, ereszd szabadon őket Libériában és gyere vissza. Csak amikor már számos ivadékuk lesz, csak akkor térhetsz oda biztonságban. A fétis beszélt.
A jóslatok szimbolikája mögött gyakran becsületes józan ész rejlik. Mintha azt mondta volna:
— A libériái hinterland veszélyes rád nézve, mert nem áll fehér ellenőrzés alatt és sem nem tisztelik, sem nem szeretik ott a fehér idegeneket. Várd meg, amíg más fehérek letelepedtek ott és akkor nyugodtan oda mehetsz.
Éppen mert ennyi túlságosan is érthető óvatos józan ész volt a tanácsban, azért hajoltam arra, hogy megőrizzem függetlenségemet, mintha csak Katieról lett volna szó és nem Wambáról. A nők mindig azt mondják az embernek, hogy valamit ne tegyen meg. Ha Wamba trance-ai valamelyikében azt mondta volna : – Meg fognak ölni Libériában. A fétis beszélt, – akkor nem ragaszkodtam volna tervemhez. De úgy látszik, Wamba nem csalt a jóslatokkal. Bármennyire is szeretett volna visszatartani engem, mégis sokszor mondta, hogy nem fognak megölni, de azért rossz, rossz dolog az egész. Mindez természetesen élénk kíváncsiságot keltett fel bennem, részben babonából és részben a babona dacára, látni akartam, hogy mi fog történni. Untam is már Wamba parancsolgatását. Kölyökkutya módjára bíztam benne, hogy a libériaiak kedvesek lesznek hozzám, mint a többi kedves vadember, akivel eddig találkoztam.
Így hát megmondtam Wambának, hogy én mégis megyek, még ha néger gyerekek esnek is az égből és hogy rábízom, hogy velem jön-e ő is, vagy nem. Magammal viszem Kürtöst és a teherhordókat és addig megyek, ameddig jól esik nekem. Morit nem kérhettem meg, hogy átlépje a határt; nem mintha félt volna, hanem az ő jövője a francia adminisztrációhoz kapcsolódott; politikailag határozottan tilos volt neki és ha én véletlenül valami komoly bajba kerülnék, ő inná meg a levét. A végeredmény az volt, hogy megpróbálom egyedül, Kürtössel és tíz önkéntes teherhordóval. Wamba nem szegült szembe fétisének parancsaival. Utálta makacsságomat, dühös és civakodós volt, de most már őszintén szeretett engem. Beleegyezett, hogy elkísér egészen a folyóig, ahol egy falutáborhely volt és hogy ott majd megvárja, amíg visszajövök. Ha már minden áron ragaszkodom ehhez a butasághoz, mondta, hát essünk túl rajta minél előbb. Hogy megmutassa, ki az úr a háznál, követelte, hogy induljunk el mindjárt a határra és aludjunk ott, úgy, hogy legalább fényes nappal és kipihenve induljak el Libériába. Az ösvény, amelyen aznap éjjel fáklyafénnyel elhaladtunk, keskeny, de jól kitaposott főút volt, mely Godaleból a folyómenti táborhelyre vezetett, ahonnan függőhídon lehetett átkelni a Cavally folyón. Főkép dioula házalók használják, előjogokkal rendelkező bennszülöttek, akik zavartalanul járnak-kelnek egész Nyugat-Afrikában. Néhány óra hosszat meneteltünk anélkül, hogy valami történt volna és már kezdtük hallani a folyó távoli zúgását, amikor elkezdődtek a bajok. Egy magas, raffia-fűből készült függönyhöz értünk, mely egyenesen a mi főútvonalunkra hullott és elzárta azt.
A közös útvonal, érthetetlen módon, tilos úttá vált. Dühös voltam és gyanakodtam, hogy Wamba trükkje az egész. A korlát megjelenése – nyilvánvaló volt, hogy aznap délután függesztették oda – túlságosan pontosan következett óvó intésére.
De igazságtalan voltam vele szemben. Ő is éppúgy meg volt lepve, mint mindnyájan. Nem csak színlelésből és sokkal jobban tudta, mit jelent az ilyen akadály, mint én. És ő maga volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy csak folytassuk az utunkat. Ez nem is volt csekélység, mert hiszen engedély nélkül rálépni egy tilos ösvényre, annyit jelent, mint valósággal belefutni a veszedelembe. De Wamba szakértő volt ezekben a kérdésekben. Neki jogában állt felmentést adni önmagának. Ellenezte ugyan, hogy átmenjek Libériába, de, hogy egy helybeli kis varázsló orvos elzárja előle az utat az ő saját őserdejében, az megint más kérdés. Nem volt fogalma róla, hogy miről van szó – valószínűleg komoly a dolog, minthogy a közös útvonalakat nem igen szokták elzárni – de azt indítványozta, hogy azonnal elmegy egyedül és megvizsgálja a helyzetet. Biztosított bennünket, hogy akárhogy is áll a dolog, vissza fog jönni és átvisz minket. Igazán ragyogó volt. Kiszállt a függőágyából, mialatt beszélgettünk. Szétválasztotta a függönyt, amelyet a mi oldalunkon fáklyáinkkal megvilágítottunk és eltűnt magányosan a túlsó sötétségbe és hallgatásba.
Nyugtalanul vártunk több mint egy félóra hosszat. A teherhordók féltek. Azt mondták, hogy nem mennek tovább. Kürtös nem szólt egy szót sem, de tudtam, hogy akárhová elmenne. Ami az én reakciómat illeti, a kielégíthetetlen kíváncsiság tudtommal a bátorság legjobb pótléka – és a varázsló-orvos fűfátyola, amely az éjszaka mélyén oly színpadiasán elzárja az ösvényt, fáklyáink szeszélyes fényében olyan volt a szememben, mint baljóslatú álomkapu, amely a titokhoz vezet. Szinte azt kívántam, bár sose lépjünk át küszöbén, mert tudtam, bármi van is a másik oldalon, nem fogja elérni elképzeléseimet.
Ha megkérdezik tőlem, mi az, ami elűz az aszfaltról és sivatagok és dzsungelek felé vonz, igyekszem jólhangzó, szép, egyenes, tisztességes szavakkal, értelmesen felelni: az utazás szeretete, vágy, hogy különös dolgokat lássak, hogy többet tudjak meg a vadak szokásairól, a primitív népek őszinte szeretete – és ha még nagyobb őszinteségre ösztönöznek, bevallom, hogy vonz az utazásra következő hiú gyönyörűség, hogy a nevem könyvesboltok kirakatában és barátaim asztalán olvasható. De mind ezek a szép szavak üresek, amikor az ember maga kérdezi magát és nem kap kielégítő választ. Mert hiszen ugyanazt a valamit kerestem, ha kevésbbé tudatosan is, de éppoly buzgalommal, sokkal bolondabb és valószínűtlenebb helyeken is, mint a távoli földségek: saját háztömböm jól ismert házsorain az utcai lámpa fényében, hotelszobák tapéta-mintáin, a földalattin látott arcokon, apróhirdetéssel telt oldalakon, amelyeket az értelemre nem figyelve olvasok végig, hosszú utcák kirakat során, gépiesen bámulva bele mindegyik kirakatba, még hosszabb országutakon, amelyek mentén kerítések és fák nyújtóztak, mindig vártam, hogy megtalálom és sosem találtam meg – nem tudom, mit. Az egyik dolog olyan, mint a másik és ha egészen őszintén magamba nézek, nem tudom, mi az, ami űz és hogy mit keresek. Néha gyanakszom, hogy nem is a domb fölött kellene keresni, hanem a domb alatt. Egyszer találkoztam egy emberrel, akinek meglepett szeme mintha azt mondta volna, hogy megtalálta, de már nem volt képes beszélni arról, vagy egyáltalán valamiről.
Mindazonáltal a fű-függöny kettévált és Wamba visszatért, pislogva, amint a sötétből kilépett a fáklyafénybe. Azt mondta, vele mehetünk a folyómenti táborig és abból, amit mondott, úgy vettem ki, hogy ha nem is fogjuk látni a végső dolgot, mégis látunk majd valamit, ami legalábbis furcsa. A függőhíd lent volt, eltörött, beesett a folyóba. A folyó istenei és démonjai, ha kegyesek, talán segítenek majd rendbe hozni. Eljöhetünk és megláthatjuk, amit majd meg fogunk látni, de pontosan követnünk kell előírásait. A teherhordók nyögtek, de Wamba parancsolt. Még jobban nyögtek, mikor elolttatta az összes fáklyát. Keresztülmentünk a korláton és továbbmentünk a sötétben, ami azonban nem volt teljes, mikor a szemünk hozzászokott, mert hold ugyan nem volt, de az ég világos volt a tropikus csillagfénytől.
A tábor szélén két ember várt és megállított minket. Siettek, nem barátságból vártak, hanem utasításokat követtek; Wambát nagyon tisztelték. Egy kipányvázott kecske és egy nagy faedény volt velük. Két teherhordóval odatarttatták a kecskét az edény fölé és sietve, mint a hentesek, elvágták a nyakát egy késsel. Egy csészét véve elő, gyorsan meghintették egy kis vérrel függőszékeinket és poggyászunk minden darabját, ügyelve rá, hogy egy darabot se felejtsenek ki, megjelölve mindent vérrel, mint ahogy a vámhivatalnokok krétával jelölik meg a poggyászdarabokat. Wamba bemártotta ujjait a csészébe, egy kis vért a saját homlokára kent, azután Kürtös és a teherhordók homlokára. Azután mindkét kezét csuklóig bemártva, felszólított, hogy hajoljak az edény fölé és bekente egész arcomat és nyakamat és a kezemet és karomat is, amely könyökig meztelen volt. Bekente a nyakamat is, ahol az ing nyitva volt, azt hiszem azért, hogy ne lehessen észrevenni, hogy fehér a bőröm. Elvették a sisakomat, azt mondták, hogy el fogják rejteni az út mentén és másnap majd visszaadják. A függőszékeket kint hagyták a tábor helyen kívül, de a poggyászokat bevitték. Beléptünk a táborhelyre, amely teljesen üresnek látszott, egy kunyhóba beraktuk a poggyászt és lementünk a folyó irányában.
A folyó partján, tornyosodó fák alatt (egyikükhöz volt eredetileg odakötve a függő folyondár-híd) emberek álltak, csendben figyelve, várva valamit. Több csoport állt ott, de azért nem nagy tömeg. Nem sokat törődtek velünk, mikor csatlakoztunk hozzájuk. Wamba a kezemnél fogott, szorosan magához húzva, mintha gyermek volnék. Nem volt semmi hang, semmi mozgás, csak időnkint nyögött valaki. Csak feszültség volt. Nem hasonlított semmihez, amit addig láttam, kivéve talán azt a csöndet, ami megelőzi a vér folyékonnyá válását a nápolyi kathedrálisban. Nem volt tomtom dobolás, semmi siránkozás, semmi hókusz-pókusz. Csak a feszültség.
A feszültséget megtörte a halálos mekegós a sötétségből, a közeli fák alól. Egy varázsló-orvos, álarcban és magas fejdísszel, lejött a víz szélére, szörnyű állatbél-csomót viselve, ami csillogott a holdfényben. Minden erejével a feje fölé emelte és behajította messzire a vízbe. További feszült várakozás következett, de nem történt semmi. Megismételték az áldozatot a folyó isteneinek. Kisebb csobbanások hallatszottak, mint mikor a halak kiugranak. Egyesek karpereceket és más áldozati tárgyakat dobtak a vízbe.
Es akkor, akármi is volt az, ami történt, elkezdett történni.
Wamba megszorította a kezemet és az enyhén fodrosodó vízszegélyre mutatott. Eleinte nem láttam semmit. Azután láttam, amint az összecsavart folyondár két vége kilökődik a vízből és csúszik, mint két élő kígyó, semmi látható emberi erő által nem mozgatva, fel a meredek parton a fák felé. Úgy vonaglottak, mint fej-nélküli kígyók, felfelé kúsztak, vonszolva maguk után egész hosszúságukat, ki a folyó mélyéből, a testük egyre vastagabb lett, mint a vízből kiemelkedő kígyóké, míg végül is karvastagságú folyondárkötelekké váltak. Most a hallgató feszültség átment üvöltésbe és cselekedetbe. Az emberek megfogták a kötelet, egy hosszú embersor húzta, egyesek begázoltak a folyóba, hogy megfogják. Felfelé vonszolva a meredeken, mint az útépítők, kihúzták a leszakadt híd végét és odaerősítették egy fatörzshöz.
Amint később a kunyhónkban feküdtünk, megpróbáltam rábeszélni Wambát, hogy magyarázza meg, ha tudja, hogy mi történt. Persze nem mentünk semmire. A folyó démonjai, úgy látszik, helyreállították a hidat. Ha csak emberi kezek akarták volna rendbehozni, a folyó démonjai újra leszakították volna. Megkérdeztem tőle, őszintén mit gondol, nem a varázsló-orvosok fizikai keze van a dologban? A saját véleményem (nem gondolhattam mást, mert még sose láttam semmi bizonyítékát annak, hogy fekete vagy fehér mágia élettelen tárgyakat működésbe tudott volna hozni), az volt, hogy olyasfajta szertartás tanúi voltunk, mint az egyiptomi Memnoné, ahol papi gépezetek hozták létre a csodát. De megkérdezni Wambát, aki maga is beavatott papnő, annyi volt, mintha egy dominikánus apácafejedelemasszonyt megkérdeztem volna, hogy vajjon igazán rózsák hulltak-e az égből Limában. így hát el aludtam Wamba karjai közt, beérve azzal, hogy egy különös dolgot láttam és epekedtem, bár el tudnám hinni, hogy csoda történt.
Másnap reggel elhagytam boszorkányomat, aki megígérte, hogy hűségesen vár rám a folyómenti tábor helyen, de kimerítette minden bambara nyelvtudományát, hogy megmondja nekem, mekkora bolondnak tart. És átmentünk Libériába.

(Folytatjuk)

Fordította Szerb Antal