SZÉKELY GYULA: Világjáró hadifoglyok (1)

(Bevezetés)  Mihelyt az orosz vendégszeretetet élvezni kezdtem, ha t. i. a hadifogságot egyáltalában élvezetnek lehet nevezni, rövidesen arra a meggyőződésre jutottam, hogy nálunk a földrajzot nem jól tanítják. Mert: mi élt pl. a köztudatban a nagy tömegeknél a világháború előtt, teszem fel Oroszországról ?
Hallottak róla annyit, hogy az európai Oroszország elfoglalja Európa felét, hogy a minden oroszok cárja igen nagy úr. A köztudatban élt valami a csontokat átjáró szibériai szélről s dermesztő hidegről, a szibériai hómezőkről és ólom-bányákról, ahova a száműzötteket küldik. Na — és ujabban közismert — a Volga-keringő . . .

Ellenben: végig utazni a Transbajkál vaspályán, amely mellett máról-holnapra virágzó városok keletkeztek; látni kormányzóságonkint egy-egy nagyobb várost a vidéket jellemző sajátságaival ; megtekinteni a vásárt nyüzsgő tömegével egy európai orosz városban, másikat egy mandzsurai orosz-kínai városban; vagy a repülő vonat ablakából látni egy agarászatra felvonuló előkelő dámákkal tarkított orosz főúri társaságot; majd a mint a vonat tovább halad velünk, mintegy varázsütésre előtűnik egy márvány oszlopokkal, szobrokkal díszített, alacsony márvány kerítéssel szegélyezett virágágyakból álló gyönyörűséges fejedelmi park, amelynek több helyén egy-egy márványtalpon nyugvó érc-oroszlán fejből ömlő szökőkút hullatja vizét a márvány medencébe s egy pillantást vetni a háttérben díszlő orosz főúri kastélyra; vagy elhaladni a mérföldekre terjedő buja-kövér, gazdag búzatáblák között, máshelyütt naphosszat erdőségek mellett; majd a technika egyik remekén, a Volga hídján át beleszédülni a hatalmas Volga víztömegébe s a Bajkál-tó nagyszerűségét soha el nem tűnőleg emlékünkbe vésve keresztül suhanni a számtalan, néha 20 percig tartó, magas hegyeken átvágott alagutakon, a melyeket szemlélve, a bámulattól némán gondolunk az emberi ész és kéz hatalmas tervező, illetve alkotó képességére; látni még egy budhista kolostor fantasztikus külsejét, berendezkedését,, nagyszerű gazdag könyvtárát s végül egy ázsiai oroszországi kínai színház furcsaságait: nagyvonásokban előttünk van a háború előtti bőségben úszó, eleven orosz föld népeivel, jellegzetes eredetiségeivel, mérhetetlen, kiaknázhatatlan termémészeti  kincseivel.

Minderről ma, a film-technika csodálatosan fejlett korában pár óráig tartó film többet beszélne, mintha akár köteteket olvasnánk róla.

Egy hadifogoly, hacsak valamilyen megfigyelő képességgel rendelkezett is, igen sok érdekes dolgot vehetett észre s rendkívüli, olykor borzalmas eseményeket hallhatott vagy élhetett át s őrizhetett meg  emlékében. Egy volt hadifogoly szájából néha hihetetlennek tetsző dolgokat hallhatunk, de bárminő hihetetlennek látszó dolgot halljunk is, ne vonjuk kétségbe, higyjük el, mert, ha nem ő élte is át, átélte az, akitől hallotta, mert a Szibériában volt hadifoglyoknak nincs szüksége hárijánoskodni, mert annyi élményben volt részük, hogy hacsak naplót nem vezettek, az átélt események csekély részéi sem tudták emlékükbe megőrizni.

Eddig Erdélyben alig egy néhány a hadifogsággal és a hadifoglyokkal foglalkozó irodalmi munka jelent meg. De ha több effajta munka jelent volna is meg, mit tesz az!? Oroszország és Szibéria oly nagy s a hosszú háború és hadifogság alatt oly sok esemény fordult elő, hogy minden megfigyelőnek bőséggel állanak rendelkezésére...

Én megírom azt, amit én láttam, még pedig úgy, ahogy én láttam.

Különben minden visszatért hadifogoly mind megannyi csodának tekinthető, mert ott mindenkire száz halál leselkedett, amiről sokat beszélhetnének a szibériai lágerek fogolytemetői, ahol a hadifoglyok százezrei pihennek. Hadifogságom alatt összekerültem a világháborúban részt vett majd minden nemzethez tartozóval, alkalmam volt a különböző nemzetek fiai közt erkölcs, használhatóság, leleményesség és más tulajdonságok szempontjából párhuzamot vonni s büszkén jelenthetem ki, amint látni fogjuk, hogy az orosz bolsevizmusban részt vett magyarságtól eltekintve, nem volt okom szégyelni magam magyarságom miatt.

A "regényes" fogolytáborok egyike a térképen: Os
Lázadó muzulmánok itt több száz magyar hadifoglyot mészároltak le

Annyi esemény, oly bő anyaghalmaz állott rendelkezésemre, hogy abból a legérdekesebbeket kiválogatni s az egymástól többnyire független történéseket úgy összeilleszteni, hogy bizonyos kapcsolat nyilvánvaló legyen, nem volt könnyű feladat. Ez a könyv nem készült irodalmi remekműnek. Mindössze riportszerűen  de mindenesetre érdekesen óhajtottam — s ez nem tudom mennyire sikerült — egy hat évig tartó hadifogság történetét úgy állítani az olvasó elé, mintha azt valaki élőszóval beszélné el. (...)

Oradea—Nagyvárad, 1929. június hó.

A következőkben a könyv legérdekesebb fejezeteiben tallózunk.

(Forrás: Székely Gyula: Képek a szibériai hadifoglyok életéből. Oradea-Nagyvárad, Szent László Nyomda Részvénytársaság, 1929. * Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, Dokumentációs Osztály, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Utazás a Fekete kolostorhoz

Jancsó Elemér emlékének

I

            Kora őszi szép reggel. Chantilly, Párizstól negyven kilométerre. Még alig világosodik, a fák ágai között árnyékok rejtőzködnek. Fölbúg a 17-es Renault motorja.
            Nehezen hiszem el, hogy elindultam Noirmoutier felé. Úgy jött az egész, mint a förgeteg.
            Nem mondhatnám, hogy pihenten vágunk neki az útnak. Az este, amikor Guy kihozott Chantillyba, úgy állapodtunk meg valahol a Porte des Lilas környékén, hogy megvacsorázunk és nyomban lefekszünk. De Célia vacsorája túl jó volt, Guy pedig költő. És régóta nem láttuk egymást. Köztudomású, hogy a költészet kútját lehetetlen kimeríteni, tehát éjfél utánig diskuráltunk és vitatkoztunk. Ezt a hasonlatot "a költészet kútjáról" én említettem Guy-nek, amikor fél egy felé végre elbúcsúztunk, mert a folyóiratának (Guy Malouvier napközben főmérnök, esténként költő és főszerkesztő, a felesége, Célia - könyvkötő) egy ihletett pillanatban - az ihletet egy régi párizsi utca neve biztosította ingyen - gyönyörű címet adott a kávéházi szerkesztő bizottság: Le Puits de l'Ermite (A remete kútja). Ugye csodálatos cím egy költészeti folyóirat első oldalára? Ám a legcsodálatosabb benne az, hogy párizsi utcanév...
            Sok párizsi értelmiségi fülnek magyaráztam el, hogy miért szeretnék eljutni Noirmoutier-ba, a Fekete kolostorhoz, átlátszóan célozgatva arra, hogy a legjobb esetben is csak Nantes-ig mehetnék vonattal, onnan mindenképpen autón kellene tovább utaznom, hogy eljussak a szigetre... Ezek a fülek süketek maradtak, pontosabban: érzéketlenek. Kuncz Aladár és a Fekete kolostor történetét nem lehet egy csésze kávé mellett elmesélni, s ha mégis kísérletet tettem rá, az udvarias unalom légköre hamar elnémított. Legolvasottabb, legműveltebb barátaim sem ismerték még hírből sem ezt az 1937-ben franciául is megjelent könyvet.
            Amikor Guy-nek elkezdtem darálni a bennem már nagyon kikerekedett francia mondatokat, húzott vagy kettőt a kávéscsészéjéből, és rám nézett: "Ha van időd, szombaton leviszlek... " Ennyi volt az egész.

II

            Tudom, Jancsó Elemérnek volt egyik dédelgetett terve, hogy meglátogassa a Fekete kolostort. 1968 nyarán, amikor utolsó párizsi útjára készült, késő éjszakáig beszélgettünk a Kuncz-kutatás problémáiról. Elemér szerette volna előkeríteni és megvizsgálni a francia internáltságban töltött évekre vonatkozó levéltári anyagot, nyomon követni azokat az emberi sorsokat, amelyek a Fekete kolostor falai közé szorultak egy időre, hogy aztán ismét szerteáradjanak. Mi történt a felejthetetlen emlékű "hősökkel"? Returecki, von Bergen, Bistrán... Kavarogtak a nevek, és én úgy éreztem, hogy nem is irodalomtörténeti kérdésekről beszélgetünk, hanem egy új, még el nem készült regény láthatatlan lapjait forgatjuk... De Elemér, mintha megsejtette volna ezt, váltig hajtogatta: " Adatok kellenek... új adatok... Aki egyetlen új adatot hoz felszínre, tett valamit a filológiáért. " Azt hiszem, jó lenne fölszegezni ezeket a szavakat sok mestergerendára, engem viszont kellemetlenül érintettek, mert Elemér tudta rólam, hogy sohasem vo1t türelmem semmiféle keresgéléshez vagy kutatáshoz. Nos, neki nem adatott meg, hogy valóra váltsa álmát. Nekem több szerencsém volt, eljutottam Noirmoutier szigetére, és ott tölthettem két napot. De ebből nem lett "irodalomtörténeti", csak érzelmes utazás. Árnyak kergetése...

III

Ile szigete, a nyíl az egykori partra-
szállást jelzi

            Egy évvel később még történt valami. Az egykori kolozsvári Keleti Újság 1938–39-es évfolyamait böngésztem a bukaresti Akadémiai Könyvtárban, egy régi írásért. Másfél órai eredménytelen keresés után már sietve és türelmetlenül csapkodtam egymásra a lapokat, amikor a szemem egy hosszabb híren akadt meg. Arról írt benne a névtelen tudósító, hogy egy nagyváradi tanár (akit nem nevezett meg) nemrégiben Franciaországban járt a fiánál, és ennek társaságában végigutazta a noirmoutier-i partot is. Nézték a partról a szigetet - mesélte a tanár -, de a Fekete kolostort nem látták. Érdeklődni kezdtek, és az odavalósiak elmondták, hogy a régi kolostorépületet az első világháború után lebontották. A Fekete kolostor tehát nincs többé! Így a névtelen kis cikk.
            Írásbeli följegyzést nem készítettem a hírről; legalábbis most hiába keresgélek a noteszaimban, nem lelem. Lehet, a szándékot is elnyomta az elkeseredés, ami föllángolt bennem a csöndes könyvtári terem magányában: miféle kutatóink vannak, ha egy ilyen fontos körülményről még nem hallottam? Időtlenül létező tanúként emlegetjük a Fekete kolostort - holott már rég eltűnt a föld színéről?... Úgy éreztem, hogy valami végzetes, pótolhatatlan veszteség ért bennünket...* Később ezt a délutánt sokszor el akartam mesélni Elemérnek, de az idő és a halál nem adott rá engedélyt.
            Talán akkor határoztam el, hogy törik-szakad, de legalább a romokat meglátogatom... egyszer, ha elvetődöm Franciaországba. Akár Párizs rovására is! És közben, amint az idő telt, sokszor beszélgettem ezekről a dolgokról Pomogáts Bélával, a fiatal budapesti irodalomtörténésszel, akinek a Kuncz-monográfiája (1968) nálunk is közismert, Kacsir Máriával (a bukaresti A Hét belső munkatársa), aki Jancsó Elemér közvetlen irányítása alatt sokat foglalkozott Kuncz személyiségével, elsősorban levelezésének a tükrében, és kéziratban megkaptam tőle Ferenczi Sárihoz írt noirmoutier-i leveleit. Amikor Grossmann Mária, a bukaresti Akadémiai Nyelvtudományi Intézet mumkatársa Barcelonába utazott tanulmányútra, megkértem, hogy nézzen utána Orbók Loránd, azaz Lorenzo Azértis nyomainak; de azzal a hírrel jött haza, hogy semmit sem talált, és az egyetemi professzorok sem  hallottak róla... De Budapesten - dr. Sáfrán Györgyi segítségével - kaptam egy spanyol Orbók-kiadványt; egyik magyar darabjának a fordítása, valahol itt van a könyveim között, s nekem nem fontos adalék. Elolvastam, amit Szabó Dezső írt az Életeimben Kunczról, Hunyady Sándor a családi emlékezéseiben, és amit Szappanyos Gabriella mesélt a budapesti Élet és Irodalom oldalain Jékely Zoltánnak...
            Aztán az első árulás: 1971-ben - nyolc napra - eljutottam Párizsba. Kuncz bizony eszembe jutott, de nem Párizs rovására. Fölszívott a város...

* Nem tudtam még, hogy dr. Kuncz Ödön, Aladár testvérbátyja "a harmincas évek végén... bejárta azokat a helyeket, ahol annak idején Kuncz Aladár végigszenvedte a Fekete kolostor tortúráit. Ez alkalommal készített felvételeiből fényképkiállítást rendezett Párizsban, éppen a regény francia fordításának megjelenésekor." (Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk, 1973/11. sz.)


Az útirajz teljes terjedelmében az RMSZ Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt olvasható.

LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szamársziget foglyai

"Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték."
(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Világitótorony a Szamárszigeten

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák-magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.)  A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák-Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854-1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák-magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források  mindig csak "osztrák-magyar" katonákról beszélnek. Az "osztrákok" között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert - közös szlávságuk ellenére - nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8-10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.
Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a "viszonosság" feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút "civil" is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére - és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok - a svájci Vöröskereszt útján - levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött - a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy "még", mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket "árulóknak" tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)


Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak "főpróba" volt, a kezdet, amit hamarosan - és több országban - "kiteljesítettek". Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és - főként - egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.


 Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák-magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy - angol forrásból származó - adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban - a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915-16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.


1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák-magyar hadifoglyot szállítottak Valonából - egész Dél-Olaszországot megkerülve - Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.


A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.


Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L'Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én - hivatalos római közlésre hivatkozva -, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák-Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).


Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert - amint olvasom - nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.


Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884-1953) elsőháborús naplójából... (Az érdekfeszítő történelmi nyomozás folytatását lásd a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt)