ANTALLFY GYULA: A sátortól a karavánszerájig

A szerző – magánéletében szenvedélyes utazó - a második világháború kitörése után, a határokon való átjárás ellehetetlenülésével pótszerként összeállította a magyarországi vándorélet történelmi alakulását a régmúlttól a jelenig. Alább az adatgazdag, érdekfeszítő turisztikatörténet negyedik fejezete olvasható.

1.

Az utazás zavartalan és nyugodalmas lefolytatásához nemcsak jó közlekedési eszközök s biztonságos közállapotok szükségesek, hanem legalább egymástól napi járóföldre megszállási, éjszakázási lehetőséget kell találnia az útonjárónak, hogy a töredelmes vánszorgásban megfáradt tagjait elpihentethesse, élelmiszerkészletét felfrissíthesse s nekikészülődhessék a másnapi úthoz. A középkori magyar országutak vándorai hosszú századokon keresztül — az első vendégfogadók megjelenéséig — úgy járnak keresztül-kasul az országon, hogy sohasem tudják: hol s milyen körülmények között szakad rájuk az éjszaka. Szálloda, fogadó, ágy, tűzhely, meleg vacsora nem vár rájuk, ilyesmire nem is számítanak s mindent magukkal kell vinniük, ha védettebb helyen, fedél alatt akarnak éjszakázni.

A fejedelmek futókövetei, majd későbben a királyok futárjai követelhetnek ingyen éjjeli szállást, élelmet s lovaiknak takarmányt az útjukba eső szállásoktól, illetve falvaktól, de már a lassabban haladó, terhes szekerekkel járó kalmárok, vagy a hintószekerek utasai — akik nem érnek minden estére községet s ha érnek is, szállóhely nem akad számukra — a szabad ég alatt tanyázhatnak le, ha nincs velük sátor éjjeli menedékül. III. Béla idejéig, az 1100-as évek végéig amúgyis sátrakban él a magyarság, a sátor pedig könnyen szállítható s aki útrakél, egyszerűen magával viszi a »szállodát«. Az utazást éppen az teszi körülményessé és igen költségessé, hogy az utasembernek sátort, ágyat, emellett egész élelmiszerraktárt kell magával cipelnie, ha nem akar szükséget látni az úton s védelmet óhajt biztosítani magának az időjárás viszontagságai ellen.

Márki Sándor említi, hogy mikor 1414-ben Magyarország egyházi és világi főurai a konstanci zsinatra indulnak, mintha csak egy város rajzana ki velük. Garai Miklós nádornak hintói, társzekerei s fegyveres szolgái részére 300, Kanizsay János esztergomi érseknek 160, Ozorai Pipónak pedig 150 ló áll rendelkezésére. De a középkori utazó bagázsiája nem is túlnagy, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban még a 17. században is magával viszi az ágyát az, aki kényelmesen akar lakni a fogadókban.

A városokban már könnyebben talál magának megszállási helyet az utas. A királyokat és hivatalosan járó főtisztviselőit a városok kötelesek vendégül látni. A hatalmas kísérettel utazó királyok és főurak egy-egy megszállása valóságos elemi csapást jelent az illető városra. Nemcsak szállással és bőséges élelemmel kell ellátniuk az átutazó uralkodót, hanem gazdag ajándék jár ki a kíséret minden tagjának, kezdve az udvarmestertől a legutolsó inasig és szekeresig. Ipolyi Arnold közli, hogy Selmecbányának 1393-ban a húson, baromfin és boron kívül 3000 vöröses 14 arany forintjába kerül Zsigmond ott tartózkodása. Zágrábban egy királyi látogatás során 12 ökör, ezer kenyér és négy tonna bor fogy el. Besztercebánya 1390-ben 120 forintot költ el Kanizsai tárnokmester tartására s még Werbőczi rövid átutazása is 14 forint 34 dénárjába kerül a városnak, amikor 1513-ban a Libetbányára tartó nagyhatalmú ítélőmestert némi étellel és itallal megvendégelik. Küzdenek is ez ellen a terhes kötelezettség ellen a városok s nagynehezen a legtöbb kivívja, hogy csak egy napig köteles eltartani a királyt. Az 1405. évi 13. törvénycikk például Szeged vendéglátási kötelezettségét egy ebéd és egy vacsora adására korlátozza s Zsigmond ugyancsak 1405-ben kelt II. Decrétuma Debrecenre vonatkozóan leszögezi, hogy mikoron e városunkon keresztül utazandunk, minden alkalommal egy napi élelmet adjon a város. Pozsony pedig egyenesen olyan privilégiumot kap a királytól, amely ezt mondja: nem akarjuk, hogy mi vagy báróink erőszakos megszállást tegyünk. Persze azért, ha király érkezik, az ilyen mentesített városok is nagy ünnepélyességgel fogadják és vendégelik, legfeljebb a kíséret tagjaihoz fukarabbak.

A főúri személyek a hozzájuk méltó főrangúaknál, a nemesek a nemeseknél szállanak meg, az úton járó papok a plébániákon vagy a kolostorokban kapnak kvártélyt, a kereskedők és kézművesek pedig a polgárok: kereskedő- vagy iparostársaik házát keresik fel. Van úgy, hogy a városi tanács gondoskodik az idegen kereskedő kosztjáról-lakásáról: beszállásolja valamelyik polgárhoz, aki mindennel köteles ellátni vendégét. Gailsam Albert pozsonyi polgár 1483. évben kelt végrendeletében említi, hogy Bánffy Miklós főispán több urat szállásoltatott be hozzá, akiknek élelmezéséről neki kellett gondoskodnia.

Egyik helyen ingyenes ez a polgári vendéglátás, más városban azonban meg kell fizetnie az utasnak. Buda és Pest vendégszerető városok, polgárai eleinte nem fogadnak el pénzt a házukhoz beszállásolt idegentől, de már például Késmárkon az átutazó kalmár köteles élelmét annál a családnál vásárolni, ahová beszállásolták.

A kereskedelmi forgalom élénkülésével mindjobban nő az utazók száma, az egyes városok árumegállító joga emellett még a kötelező megszállást is előírja, olyan tömegű idegen elhelyezése válik hát szükségessé, hogy az előző korok patriarkális családi elszállásolási rendszere csődöt mond. A nagyobb idegenforgalommal rendelkező városok így kényszerülnek sorra olyan épületeket emelni, amelyeknek egyetlen célja: a város falai közé érkező utasemberek elszállásolása.

Az első magyar vendégfogadó, aminek írásbeli nyoma van, Esztergomban működik. A káptalan egyik 1279. évi oklevele szerint az esztergomi kis-dunamenti fogadónak 1279-ben Kopasz Péter a tulajdonosa. Esztergom ezidőben az ország fővárosa s nagy kereskedelmi központ, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn érkeznek orosz, német meg francia kereskedők, a Kopasz-féle fogadónak megvan hát minden létjogosultsága s nyilván szép forgalmat is bonyolít le.

Ha kimondott fogadóról nincs is korábbi adatunk, kétségtelen, hogy már jóval előbb vannak olyan helyek, ahol egy falás ételt, egy korty italt vagy egy éjjelre menedéket kaphat a megfáradt vándor. A Magyarországra 1000 körül bejött olasz bencések pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli, szálai, szekszárdi, tihanyi, tatai, kalocsai, csanádi, visegrádi, garamszentbenedeki és zoborhegyi rendházai kezdettől fogva hajlékot adnak a szegény, fáradt, beteg útszéli vándornak meg a zarándokoknak. A tavernáknak nevezett kocsmaszerű bormérő helyek ugyancsak régtől fogva ismeretesek s az effajta csapszékek durván ácsolt lócái is célszerű éjjeli pihenőhelyet jelentenek a szerényebb igényű vándorutasok számára. Az 1279. évi budai zsinat határozata szerint a kocsmákat utazás közben a papok is használhatják s hogy ilyen határozathozatalra szükség van, az arra vall, hogy az utazgató egyházi személyek előzőleg is gyakorta látogatják a kocsmákat s nem egyszer még a kockajátékban – a középkori polgár bormérésekben űzött kedvenc játékában — is résztvesznek, mert ugyanez a zsinat a kockázást kifejezetten eltiltja nekik. A csapszékekben kimért bor minőségét egyébként már a cégérrel jelzik a kocsmárosok. Ha az utas zöldgallyat lát a bormérés ajtaja felett, tudja, hogy idei bor várja, az egyéves bor jele a szalmazsupp s mikor forgácsköteg a cégér, biztos lehet benne, hogy kétéves bor mellett fogja kinyújtóztatni megfáradt tagjait a kemény, de alvásra alkalmatos fapadon.

2.

Szoros értelemben vett fogadója a nagy forgalmú Budának is csak a 14. században van. Silher uram a tulajdonosa, de hogy ez a legrégibb budai vendégfogadó a város melyik részén lehetett, azt nem tudni. Az első, helye szerint is ismert budai vendégfogadó a Czunczhoffer-féle, amely 1462 táján a Hátsóutcában (a mai Bethlen István bástyasétány közelében) bonyolít le szép forgalmat. A pesti fogadókról majd csak az 1696-os összeírás ad először hírt. Kétségtelenül legnagyobb közöttük a hatszobás, emeletes »FehérHajó«-hoz cégérezett fogadó, amely már 1695 előtt is ismeretes a váci, másképpen budai kapu közelében, azon a tájon, ahol a Váci-utca most beletorkollik a Vörösmarty-térbe. Szemközt van vele a »Fehér Bárány« címerű fogadó, de nem ismerjük a helyét a négy szobás »Arany Sas« és »Fehér Ló«, valamint a három-háromszobás »Fehér Rózsa«, »Fehér Ökör« és »Arany Horgony« nevezetű fogadóknak. Budán ezidőben a vízivárosi »Arany Hajó« és az »Elefánt«, azonkívül a Rózsadomb alatti »Fehér Ló«. a nevezetesebbek.

Valamennyi nagy istállókkal, színekkel és hatalmas udvarokkal várja a lovakon, szekereken és kocsikon érkező utazóközönséget. A pozsonyi városházi borpincének 1472-ben már konyhája van s az 1500-as évek közepetáján a »Vadember« cégérű vendégfogadóban szállnak meg a Pozsonyba érkező török követek.

A 14. században Iglónak is van már vendégfogadója, bár a felsőmagyarországi városokban, Kassán, Lőcsén, Késmárkon s egyebütt tovább él a »családi elszállásolás« rendszere s a »tisztességes utazók«, a tekintélyes kalmár emberek a polgárság házait keresik fel. A városba jövő idegenek részére a legtöbb polgárházban külön szobát, vagy lakrészt tartanak fenn. Demkó Kálmán így rajzol le egy ilyen polgárházat

»Az emeletre rendesen homályos kőlépcső vezet a hosszú, néhol oszlopos előcsarnokba, melyből ajtók nyílnak az utcára néző szobákba. Az emeletnek utcára néző részében rendesen két, igen ritkán három szoba van, melyek a szárnyépület udvari szobáival nem állnak összeköttetésben. Szárnyépületet egy házban rendesen egyet találunk, ez mindig egy kis előszoba által elválasztott két kisebb, egy vagy két szobácskából álló külön lakást foglal magában. Lakás helyett helyesebben szállást mondhatnánk, mert e kisebb helyiségek egészen arra látszanak rendeltetve, hogy a vásárokra jövő vagy máskor is megforduló idegenek részére elkülönített szállásokul szolgáljanak. Ha fejedelmi vagy más magasrangú vendég látogatta meg a várost, annak elszállásolása rendesen sok bajjal járt a szűk lakások mellett. 1622 januárjában Bethlen Gábor a Magyar-Bród melletti táborból hazatérve, Lőcsén megszállni szándékozott. Neje, Károlyi Zsuzsanna előreküldte Komáromy Istvánt, s a levelében egyenesen megjelölte a három szomszédos házat, melyeket ajtókkal kell összekötni, hogy a fejedelem alkalmas lakást kapjon. Ugyanazon év március 26-án jöttek Lőcsére Révay Péter koronaőr és II. Ferdinánd biztosai a Bethlentől átvett koronával. Annyira szűkében voltak a lakásnak, hogy Biber János váradi püspököt Wiesenberger polgár házának első, a koronaőrt a szent koronával ugyanannak a háznak hátulsó szobájába kellett elszállásolni.«

Az egyszerűbb, kisebb igényű vendég mindenesetre kényelmesen érezheti magát ezekben a polgári ízléssel berendezett udvari szobákban, melyeknek bútorzata falba épített szekrényből, almáriumból, esetleg néhány alaposan megvasalt ládából áll s az utasember hatalmas, mennyezetes ágyban pihenheti ki fáradalmait hűvös falai között. A vendéglátó házigazda felelős a hozzászállt idegen minden cselekedetéért. Megérkezése után kikérdezi kiléte s jövés-menésének célja felől s ha három napnál tovább szándékozik a városban maradni, bejelenti az elöljáróságon. Az idegeneknek általában csak akkor engedik meg a városban tartózkodást, ha erkölcsi tekintetben nem esnek kifogás alá. A rozsnyói elöljáróság 1632 január 30-án elfogatja Borbély Mihály polgárembert, mert — a városi tanácsjegyzőkönyv szerint — »a város kiváltságai és szabályai ellenére Csákány Pálnak és egy idegen nőnek több héten át szállást adott«.

Az alsórangú vendégek, a szolgák, cselédek, küldöncök már nem a polgárházaknál, hanem az úgynevezett pásztorházban, a vándorló iparoslegények pedig az évenként választott atyamestereknél találnak szállásra. A csőcseléket, kóbor zsoldost, szökött jobbágyot, csavargó némbert pedig még a pásztor házak sem fogadhatják be, ezek mint kivert ebek járják az országutakat s legfeljebb a rosszhírű csapszékek nyújtanak nekik rövid időre menedéket. A kisebb városokban és a falvakban a kocsmák adnak hevenyészett éjjeli szállást az utasnak. A kocsmák a földesuraké vagy a városoké s ha forgalmas útvonalon feküsznek, a bérlő vagy a tulajdonos esetleg vendégszobát épít hozzá s beszálló csapszék lesz belőle. Thököly Imre 1678-ban így rendelkezik egy birtokán lévő fogadó felől: »Az kiknek a vendégfogadóban szekeresek vagy lovasok beszállnak, azoktól a vendégfogadós minden éjjelre egy-egy lótul vagy ökörtül egy-egy poltúrát fog venni mi számunkra. Oda szénát, abrakot elegendőt fogunk adatni.« Más ilyen földesúri rendelkezés megszabja, hogy a vendégfogadóházban mindig elegendő széna, abrak, bor, ser, égetett bor és gyertya legyen; tételből való élésnek pedig a korcsmáros viselje a jövevények kedvekért gondját úgy, hogy a jövevények pénzeken fogyatkozás nélkül eledelökre való élést találhassanak «(Sempte 1641).

Debrecenben az 1500-as évek végén már meglévő »Fehér Ló« cégérű fogadó mellett a 17. században hét csapszékben mérnek bort s látnak vendégül átutazó szegény embereket. A legrégibb a kardosházi csapszék, amely 1590 táján kerül magánkézből a város tulajdonába, egykorú vele az Arany Bálint házabeli csapszék s a városházbeli kocsma, későbbi néven Koplaló, amelyet a Bika vendégfogadó konkurrenciája ítél halálra a múlt század elején. E három bormérés mellett a csapóutcabeli, a mesterutcai, a boldogfalvai és a péterfiai városi csapszék oltja még a debreceni polgár szomját. A többi jelentős alföldi városban, Szegeden, Kecskeméten, Kőrösön és egyebütt is effajta kocsmaszerű fogadók állnak az utasember rendelkezésére étellel, itallal s éjszakai nyughellyel az ivó padlóján, a beálló színben, esetleg egy külön alvóházban.

3.

A beszálló kocsmáknál és fogadóknál sokkal forgalmasabbak és népesebbek az utakmenti úriházak meg kastélyok. A főúri utas nem igen száll fogadóba, mindenütt akad olyan udvarház, ahol rokon- vagy ismerős úricsalád várja tárt karokkal, terített asztallal, jól fűtött hálóházzal s az utazó nemes is minden faluban talál egy birtokosra, akinek házába beszállhat, akár ismeri, akár nem. Minek költenének hát fogadóra? A kastélyokból, udvarházakból nem is fogy ki soha a vendég. Ha egyik tovább indul, már ott van helyette a másik s szakadatlan vendégeskedésben telnek a napok, hetek, hónapok. Forgách Simon írja Pálffy Miklósnak 1687-ben: »Az lengyel határánál lakom. Mindenki nálam száll meg. Erdélyi úr, magyar meg lengyel vagy ismer, vagy nem ismer, engem el nem kerül. Igen reá szoktanak s költségem nem kevés megyen reá, gonoszakaróim pedig másra magyarázzák. De az emberség nem mutatja, hogy házamból valakit, aféle jövevényt kiverjek ...«

Hasonlóképpen gondolkoznak az erdélyi urak is. »Az 1687-ik esztendő előtt olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta, mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna – jegyzi föl Apor Péter. — Nem vala híre az vendégfogadónak. Csodálkozva néztünk Kolozsvárott a közép utczában, hogy mondották, hogy vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az tűzhely és írott fazekak előtt. Vala egy rongyos ház Miraszlónál is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam, hogy vendég szállott volna belé, talán még Básta György csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az faluban, szénát, abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon bár az magad lovadon ne jártál volna, posta lovat eleget adtának. Ha penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talám a lelkit is kitette volna érted.«

A vendéget igyekeznek is minél dúsabban ellátni a háziak; s annál jobban becsülik, mentől tovább mulat náluk. Thurzó Szaniszló galgóci várában az 1600-as évek elején 20 tál ételt is felhordanak az asztalra, a vendéget hetekig ott tartják s nagy vígságot, táncot, vadászatot rendeznek tiszteletére. Ha menni akar, erőszakkal ott fogják s mikor hírét veszik, hogy ismerős vagy akár ismeretlen úrféle utazik át a környéken, elibemennek, beinvitálják. Thurzó György 1599 március 20-án így ír nejének: »Nádasdiné asszonyom az bátyjához megyen Báthori Istvánhoz Echettre, azt értem, hogy arra megyén, Bichére, ha arra megyen, külgy, édes szívem, eleibe és kérd hogy betérjen. Az szomszéd nemes uraimból is hívass be, és ha betér, gazdálkodgyátok jól nekik, mégis ha azelőtt nem esmérted, esmerkedgyél meg vele. Az szomszéd nemes uraimban felhívhatsz édes szívem, úgy mint az vice ispánt, Ordódit, Mattyasowszkit, Marsowski Bálint fiát és Skrobakot Litawárul.«

Ha bejelentett vendéget várnak, gondos előkészületeket tesznek, hogy jól érezze magát náluk a rokon, ismerős, barát vagy idegen. Thurzó György 1592 januárjában ilyen levélben jelenti feleségének Nyári Pál és Révay Gábor érkezését: »Ez jüvő szerdára Nyári Pál uram mind feleségestü azonképen Reway Gábor ott lesznek nálunk Bichén. Azért én sem késsem sokat, hanem kedden jó idején, ha Isten egészségemet adgya, otthon leszek, kérlek azért édes lölköm, hogy az házakat fűttesd hogy büdössek ne legyenek. Az ágyakat is készítsed el úgy, mint az palota mellett két házakban és az alsó botban. Dánielt is haza bocsátám, hogy ő is lásson dolgához és az házakat elkészítse. Az aszszonyok csak te éretted mennek oda Bichére, hogy meglátogassanak.« 1596 októberében, amikor nagyobb vendégsereg érkezéséről ad hírt, így ír: »Miérthogy kedig komám uram, asszonyomval együtt Czobor Mihály uram sógorom, Bakith uram, mind oda házunkhoz jűnek, kérlek, hadd meg Hanznak hogy az házakban kárpitokat és szőnyegeket szépen, az előbbi mód szerint felvonasson. Az udvarbíró is lássa, hogy készen várjon bennünket éléssel és egyéb szükséggel.« Ugyanez év novemberében a hálóházak gondos felfűtésére hívja fel felesége figyelmét, mert ismét vendégek érkeznek: »Csak azt akarám tudtodra adnom, hogy én Istennek kegyelmességéből mai napon érkeztem szálon ide Bakith uram fiával Kralowanra, nagy jó egészségben. Holnap estvére azon leszek, hogy otthon lehessek, azért várj édes szívem, vocsorára bennünket. Az alsó botot, az melyben szoba és szenes ház vagyon, készíttesd édes lölköm Bakith uramnak, de mind az szobában s mind az szenes házbani ágyak legyenek, mert az ifjú Révay Ferenc is ez jüvő hétfőn oda jű. Az ház tiszta és meleg legyen és gyertyatartó és mosdó legyen az házban...«

A hosszabb útra induló nemesurak persze számítanak arra is, hogy nem érnek minden étkezési időben vendéglátó udvarházat, ezért külön társzekereken valóságos élelmiszerraktárt visznek magukkal. A 16. és 17. századbeli írások sűrűn emlegetik a konyha-kocsit, pohárszék-kocsit, innyaadó-kocsit, — a mai gyorsvonati étkezőkocsik ősét — s ezek kiegészítőjét, az éléses-társzekeret, mely utóbbiból, Apor Péter tanúsága szerint, nyolc-kilenc, sőt tízet is visz magával némelyik erdélyi nagyúr, amikor egyik jószágából a másikba megyen át. Ha kísérő társzekér nélkül, csak egyszerű hintóval kél útra családostul az erdélyi főrend, az első ülésen lévő párnazsák mögé egy fazék káposzta kerül meg valami sült, ezenkívül fejér cipó s palackban vagy pincetokban jó bor. Ezenkívül a szolgálóknál is van egy-egy kosárka, benne »vajas pogácsa, kalács, töltött tyúk, s afféle, mert azok nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának, fokhagymának s rendszerént főtt sódarnak is meg kellett lenni.« Amelyik főember hintón és éléses-társzekérrel jár, az után a társzekér vagy a konyhakocsi viszi az élelmiszereket, meg a táltartó tartalmát: az evőkészletet. Ha aztán eljön az ideje, szép füves, fás térségen lerakodnak s úgy esznek az útmentén lepihenve. »Az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az hintóval és evett«. Ha családja nélkül, egymagában kél útra az erdélyi nemesúr, »az embereknek az nagyja«, sohasem megy hintón, konyhaszekér még kevésbbé kíséri. Ilyenkor lóháton utazik, »hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszos palaczk bor, fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna, az mellé fokhagyma sodor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk, sőt némelykor, s gyakrabban, ezek közül csak az egyik volt; nyárban mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget az fűre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették, s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az allepatrétában«. Az asszonynép viszont ezidőben már ritkán jár paripán, kényelmes hintón utazik s nagy kísérettel. Gróf Esterházy Antalné még az 1700-as évek elején is mindent magával visz, ha útrakél: ruhatárát, háztartási eszközeit, dús élelmiszer-raktárát s a hintók, csézák, társzekerek, konyhakocsik egész serege indul el, amikor útraszáll, hogy végigkísérje katona férjét egyik harctérről a másikra. Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este, hosszú, nehéz útjai során... Ilyen körülmények között — amikor az utasember vagy magával viszi a »szállodát« meg a »vendéglőt«, vagy pedig megtalálja kvártélyát az útmenti udvarházakban, kastélyokban, nemesi lakokban, esetleg a plébániákon, paróchiákon, a kalmár nép meg a városbeli polgárházaknál — vendégfogadóra nincs valami túl nagy szükség.

Erdély vendégszerető földjén egészen a 17. század végéig nem is léteznek fogadók. Az utast — bármerre jár a magyar- vagy székely lakta vidéken — tárt karral fogadja s mindennel ellátja a szíves nép, a szászságot meg törvény — az 1581. évi 10. törvénycikk — kötelezi, hogy pénzért szállást és ételt-italt adjon mindenkinek. A vidéki városoknak saját házai vannak Pesten vagy Budán — Kecskemété a mai Veres Pálné-utcánál, Nagykörösé a Cukor-utca körül, Jászberényé a Molnár-utcában, Szegedé pedig már 1522-ben áll a várban, a jelenlegi pénzügyminisztérium helyén — s a közügyben a fővárosba ránduló elöljáró uraimék ide szállanak. Kik koptatják hát a vendégfogadók küszöbét? Jobbára külországból érkező kalmárok és utazók, sokadalmak idején a vásárosok, vándor kézművesek és árus emberek, szóval az egyszerűbb népek s csak nagy néha akad előkelőbb vendég, aki átutaztában nem akar hosszabb időt tölteni valamelyik úriháznál, arra az egy éjszakára meg jó neki a fogadó is. Amilyen a beszálló vendég, olyan a fogadós maga is: goromba, mint a pokróc, valóságos kegyet gyakorol, amikor befogad valakit a piszkos hálóházba s ha nem kíván vendéget látni, végnélkül kolompozhat az utas az ajtón. Herpius kőszegi fogadós 1660-ban még magának Zrínyi Miklósnak sem ad szállást. A városi tanácsjegyzőkönyv szerint gróf Zrinyi Miklós Uram ő Nagysága estve felé Bécsbül megjüvén és itt az városban meg akarván szállani Herpius vendégfogadó házához, az hova annak előtte is bé szállani szokott volt ő Nagysága és az midőn már azon vedigfogadó ház előtt volna maga az Úr, Herpius nem tudatik michoda gorombasághtul viseltetvén, ilyen nagy Urat bé nem bocsátot házához. Annak utánna ott bé nem bocháttatván az Úr, ment az másik vendégfogadó házához, úgy mint Spédlihez, elküldvén szolgáját, hogy ajtót nyitáson, ott is az midőn az Ur szolgája az Ajtón kolompozott volna, nagysokára sok szitokkal és morgással nyitotta Spédli szolgája meg az Ajtót«.

Herpiust 100 magyar forint bírsággal sújtja a nemes tanács és Spédli szolgáját is felelősségre vonja mint kölletet őneki szittkozódni, mikor Zrini Uram ő Nagyságha szállást keresett, de nyilván csak azért, mert ilyen előkelő úrral történt a gyalázat, egyébként meglehetősen magától értetődő dolog ezidőben, hogy az éjnek évadján zörgető vendégnek durva szitkok között nyit ajtót a fogadós s emellett alaposan meg is zsarolja az éjszakai szállás feljében. Egyetlen mondatnyi dicséretet kap e kor magyar vendégfogadósa, mégpedig Tollius Jakabtól, a bölcsek kövét kutató duisburgi egyetemi tanártól, aki 1687. évi magyarországi utazása közben ilyesmit jegyez meg: »a posoni vendégfogadókban nagyobb az emberség a jövevényekhez, mint Bécsben«.

4.

Amilyen kevés a vendégfogadó a királyi Magyarországon és Erdélyben, olyan nagy számmal találunk beszállóházakat a töröknek hódolt területen. A megszálló ozmán hatóságok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy fellendítsék a kereskedelmet a birtokbavett országrészen; védelmet, kedvezéseket nyújtanak hát a kalmárkodó embernek — legyen az bármilyen hitű — s áramlik is seregestül a kereskedő nép mindenfelől a hódoltság váraiba, városaiba és vásárhelyeire. A német, magyar s a legkülönbözőbb balkáni népfajokhoz tartozó kalmárok elhelyezéséhez sok szállóhely szükséges, a nagyobb városokban és falvakban mindenütt épül is egynéhány vendégfogadó, kereskedői fogadó — amelyben a vándorló kalmár nemcsak megszáll, de nappal portékáit is kirakja s ebben a bazárszerű szállóban árusít — vagy pedig karavánszeráj, ahol lovaikkal egy fedél alatt, egyetlen hatalmas hodályban éjszakáznak meg az útonjárók.

Evlia Cselebi magyarországi útjai során feljegyzi, hol hány vendégfogadó várja az utasembert. A fáradhatatlan török világutazó szerint a 17. század második felében Pancsovának egy, Temesvárnak pedig három fogadója van. Déván igen sok korcsmát talál s megörökíti, hogy Jenő vára nagy, cseréppel fedett szép fogadóját Köprüli Ahmed pasa építette. Szegeden egy, Váradon pedig három fogadó várja az utast s a belgrád— budai forgalmas nagyút mellett fekvő városokban és várakban szintén sok a fogadó. Mitroviczán három kőépületű, keramit tetejű vendégfogadót és három kereskedői fogadót lát Cselebi, Továrnik palánkán egy, Vukováron három kis fogadót fedez fel. Eszéknek hat kereskedői fogadója és egy karaván élelmezési szállója van. Dárdán, Baranyaváron és Mohácson egy-egy fogadót talál, Báttaszék új fogadója pedig éppen akkor épül, amikor Cselebi 1663-ban átutazik a Palánkán. Szekszárdon, Pakson, Pentelén és Ercsiben egy-egy fogadó áll az utasok rendelkezésére. Budán a középső várban öt kereskedelmi fogadó van, míg a Debbágkháne külvárosban (a későbbi Rácváros) három, a nagy külvárosban (a jelenlegi Víziváros) egy, Pesten pedig két fogadóba szállhat az idegen. Vörösváron az időben építik a fogadót, Vácnak egy egészséges szállodája van, míg Esztergomban nem talál fogadót Cselebi. Annál több vendégfogadója van Kassának: kereken tizenegy s ezek közül a »Gábor bá« címzetű olyan, mint egy vár. Pozsonyban és Székesfehérváron három-három vendégfogadóra bukkan a törők világutazó s még a kis somogymegyei Segesd községben s a nem nagyobb Baranya-Nádasdon is akad egy-egy szálloda. Siklóson két fogadó van néhány szobával, Babócsán egy, Valpón megint kettő és Újlakon egy kereskedői szálló és az alsóvárosban egy fogadó. Brassóban, ahol Cselebi szerint hét főldövnek kereskedői találkoznak össze, tizenkét fogadó várja a külföldi kalmárnépet. »E város Erdélynek Egyiptoma« —jegyzi meg Cselebi s szállodáinak számát tekintve, kétségtelenül Brassót illeti az elsőség idegenforgalmi vonatkozásban. A legtipikusabb tőrök fogadófajta a karavánszeráj. A hó-doltságbeli nyugat európai utazók, mint egészen újszerű, sajátos keleti intézményt kivétel nélkül figyelemre méltatják s többkevesebb szót ejtenek róla útleírásaikban. Báró Vratiszláv, aki 1591-ben utazik lefelé a Dunán, ahogy Budát elhagyja, a jobbparti falvakban pillantja meg az első bádoggal födött karavánszerájokat. Paksról feljegyzi, hogy jelentékeny karavánszerája van, de első ízben az aldunai Palánkán veszi igénybe e jellegzetes török szálloda-féle szolgálatait, amikor aztán részletesen le is írja: »Este Hasszánpasa-Palánkára érkeztünk — szól útleírásának idevonatkozó része — és először szálltunk le törők karavánszerájban. Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek külön szobák. Nem lesz érdektelen a karavánszerájokról néhány szót mondani. A karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén tágas tér van, hol az utasok poggyászaikat leteszik és tevéiket, valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három lábnyi magas fal emelkedik, ez a kőfal felé húzódik, mely az egész épületet támogatja és a falnál megerősített padokkal egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis falból készült pad, fenn egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik, úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik és uraiknak szolgálatokat tesznek, ugyanis a poggyászokat és tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából kiveszik és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok e falon a következőleg készítik el fekvőhelyüket; legelőször szőnyeget terítenek le, erre talmánjukat vagyis felsőkabátjukat borítják, fejpárna helyett pedig nyerget használnak, takaróul pedig az utazó-kőpenyeg szolgál. Az utazás fáradalmaitól elbágyadt utasok e kemény fekhelyen jobban alszanak, mint a mi nagyuraink a puha tollágyakban. Az utasok cselekedetei e közös helyeken mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely szándék keresztülvitelére. Ily vendégfogadók az egész Törökbirodalomban találhatók, de másféle nincs is, tehát egész utazásunk folyamán kénytelenek voltunk e legalacsonyabb néposztályhoz tartozó csőcselékkel együtt hálni, mindenütt úgy bámultak bennünket, mintha világcsodái volnánk, különösen szokásainkat és viseletünket csodálták. Nem mertek ugyan gúnyolódni, azonban a velünk egy helyiségben lévő emberek és állatok tömege, az iszonyú bűz és a folytonos zaj, olyanokra nézve, kik ezt még meg nem szokták, annyira elviselhetetlen, hogy a császári országokban a legnyomorultabb szalmaviskó is valósággal paradicsom és tündérország e vendégfogadóhoz képest. Nem maradt egyéb hátra, mint csak arról gondoskodni, hogy a követ úr lehetőleg kényelmes helyet kapjon, mi azonban többnyire a karavánszerá-jokon kívül, a kocsikon töltöttük az éjszakát, néha a jól épített és bádoggal födött törők kórházakba tértünk; az utasok itt elég kényelmet találnak, mivel számos elkülönített kamrácska van bennük. A kórházak mindenki előtt nyitva vannak, legyen az keresztény vagy zsidó, gazdag vagy szegény; a pasák, szándzsákok és egyéb előkelő törökök, utazásuk alatt többnyire a kórházakat használják éjjeli szállásul, mivel ezek mégis csak meglehetős kényelmesek. Az említett kórházakban a következő szokás uralkodik, minden jövevény ingyen élelmezésben részesül, midőn ugyanis a vacsora ideje elérkezik, a török kórházszolga széles, kerek tányért hord körül, e két ujjnyi magas karimával ellátott tányérokon, számos apró csészén húsból és derczéből készült ételt kínálnak. Az utasok a kijelölt helyen körbe ülnek és megvacsoráznak, előbb azonban kenyeret és vizet kapnak. A leírt módon az utas három napig veheti igénybe a kórház megvendégelését, e határidő elteltével azonban el kell távoznia. A kórházaknak gazdag alapítványai vannak, melyeket gazdag és jámbor törökök tesznek.« Neitzschitz Kristóf 1663-ban hasonló megállapításokat tesz a karavánszerájokról s Brown Edward 1669. évi utazása során ugyanazokat a tapasztalatokat szerzi bennük, mint Vrastiszláv jó hetven esztendővel előbb. Neitzschitz szerint télidőben sokat kell szenvedni a karavánszeráj okban. Más ennivalót, mint száraz kenyeret, nem igen talál bennük az utas s ha nem hozott magával élelmiszert, koplalás vár rá. Brown csak ritkán száll effajta nyilvános épületbe, ahol mindenki maga főz s amelyek olyan veszélyes helyeken feküsznek, hogy állandóan félni kell a megrablástól. De egy-két megszállása elég ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen róluk.

(Illuszrtrációk az eredeti kiadás nyomán)

Noha a legtöbb nagyobb helyen van vendégfogadó, kereskedői szálló, karavánszeráj vagy ingyenes megszállási lehetőséget nyújtó kórház, esetleg fürdő, amelyekben ugyancsak lehet éjjeli szállást kapni, mégis a magánházak vendégszeretetét is gyakorta igénybe veszi a török földön utazó. Cselebi szerint például Egerben öt kis fogadó van, a kereskedők ezek egyikébe szállnak, a jövő-menő vendégek pedig a parasztok házaiba s a fogadói bért azoknak adják. A többi vendég az előkelők házaiban száll meg. A vendéget nemcsak szívesen látják, de hívják is, némelyik ház kapuja fölött ez a felírás fogadja az idegent: minden ceremónia nélkül lépj be. Zomborról ugyancsak azt jegyzi fel utazónk, hogy ámbár két fogadója van, az előkelők, főkép pedig a Piri pasa vendéglátó kegyessége szegénynek, gazdagnak, öregnek és ifjúnak mindig nyitva áll. Kanizsa népe szintén nagyon szíves és »ha valamely idegen egy évig is vendég lenne házukban, akkor is kedveskednek neki«. A pesti két fogadóra sincs valami nagy szükség. A lakosok ugyanis házaikban készítenek vendégszobát az utasembernek s ott szállásolják el őket. Eszéken hasonlóképpen kinyitják kapuikat a háztulajdonosok meg az előkelő főemberek a jövő-menő vendégek előtt s néhány napig ellátják őket. Nem kell hát kétségbeesni az útonjárónak akkor sem, ha véletlenül olyan helyre érkezik, ahol nincs fogadó. Kvártélyt mindenütt talál. A somogy-megyei Koppány várának például nincs fogadója, mert »itt szégyennek tartják fogadóban szállásolni el a vendéget — Cselebi így mondja — s a kereskedőknek, jövő-menőknek a háztulajdonosok adnak szállást«. Lippán is nyitva van minden család kapuja az utasok előtt, úgy annyira, hogy a városnak fogadóra nincs szüksége. Ha vendégek, vidékiek jönnek s a legkisebb egyénnek házában egy esztendeig élnek is, az sem okoz nehézséget. Ahol ilyen vendégszerető a lakosság, ott öröm úton lenni, annál kínosabb azonban a vendéglátó házigazda helyzete, amikor erőszakos vendégei akadnak, akik mindenét fellakmározzák. Már pedig a hódolt terület magyar városi népe gyakran ilyen muszáj-házigazdái szerepet kénytelen vállalni az utazgató törők urakkal, katonákkal, hivatalnokokkal szemben. A Szegedre érkező tőrök kincstári tisztviselők, adószedők és főhivatalnokok például nem szívesen mennek a vendégfogadóba, hanem inkább a barátok jó konyhájáról híres kolostorába szállásolják magukat. Az állandóan jövő-menő katonák és tisztviselők ellátása viszont a lakosság vendéglátását veszi túlságosan igénybe, hiszen a polgárházakba szálló török vendégek legtöbbször elfogyasztják a házigazda egész élelmiszerkészletét. 1672-ben egész Drinápolyig elmegy a szegedi polgárok küldöttsége, magához a szultánhoz, hogy elpanaszolja: »ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az átutazó török tisztviselők mégsem oda, hanem cselédestül együtt nálunk szállnak meg és különféle követelésekkel állanak elő«. A szegediek követjárásának meg is van az eredménye, fermánt kapnak a szultántól, amely utasítja a szegedi kádit: gondja legyen arra, hogy az utazók ezentúl ne a polgárokhoz, hanem a fogadóba szálljanak s ott rendes napi áron szerezzék be a szükséges élelmiszereket.

A kecskemétiek szintén alaposan hozzá vannak szokva a kényszerű vendéglátáshoz, annyira, hogy a város a »forgó-szálló törökök « ellátására külön főzőasszonyt tart. Ízes alföldi ételekkel kedveskedik Kecskemét az utazgató török uraságoknak, akik például 1647-ben a jó zsíros magyar kosztot 5083 pint borocskával öblítik le. A város szívesen főz a töröknek, de még szívesebben lemond látogatásukról s még anyagi áldozattól sem riad vissza, ha arról van szó, hogy pénzzel más irányba lehet terelni valamelyik; városuk felé közeledő török tisztviselő lova-nyakát. Nem az ételt-italt sajnálja a hírös város nemes tanácsa törők uraiméktól, mint inkább annak a hatalmas summa pénznek a kiadásától borsózik a hátuk, amit ilyen hivatalos látogatások alkalmával ajándékképpen szét kell osztani a főtörök és szépszámú kísérete között. Ha lehet, igyekszik is megváltani a város az effajta beszállásokat, ez esetben még mindig olcsóbban jön ki, mintha személyesen nyújtja ajándékért a markát a hivatalos körúton járó magasrangú tisztviselő és udvari népe. Az 1647. évi számviteli könyv így őrzi egy ilyen »beszállási megváltás« emlékét: »Hogy a Vajda ki nem jött, fizettünk nekie Tallért 130. Szubasáknak tallér 16. Inasoknak Tallér 10. Lovászoknak Tallér 1. Szakácsának Tallér 1. Patkolónak Tallér 1. Nyergelőjének Tallér 1. Vezeték hordozóknak Tallér 1.« A török követjárások már jóval félelmetesebb ősszegeket emésztenek fel. Ahol egy ilyen többszáz, nem egyszer ezer főnyi követség — a lovak, tevék, kocsik seregével — végigvonul, ott mindent felél s ételben, italban, takarmányban véghezvitt pusztítása egy kisebb hadjárat kártevésével vetekszik. Egy közepesre méretezett követség is elfogyaszt naponta 5 mázsa birkahúst, 900 zsemlyét, 6 mázsa 75 font friss szilvát, egy mázsa aszalt szilvát, 6 mázsa 75 font almát vagy szőlőt, egy mázsa sajtot, 180 font mézet, 520 pint bort, 300 pint sört; egy népesebb követségnek pedig naponta 675 font ürühús, 873 font kenyér, 16 bárány, 3 borjú, 80 tyúk, 50 galamb, 20 pulyka, 225 font spinát, 180 font zsír kell. Ilyen méretű fogyasztás mellett nem csoda, ha például Meéhemet pasa követségének ellátása 45.141 forintot emészt fel s egy-egy követjárás után úgyszólván teljesen élelem nélkül maradnak egész vármegyék. Az ijesztő létszámú követjárások, a nagy török seregvonulások, majd pedig a felszabadító háború dúlásai annyira kiélik, elpusztítják aztán az országot, hogy a 17. század végén Lipót császár Bécsből Konstantinápolyba utazó követsége Dalmácián keresztül vonul a törők főváros felé, mert Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén nem találnának élelmet hetekig tartó útjuk során...

Forrás: Antalffy Gyula: A honi utazás históriája. Athenaeum kiadása, Budapest, 1943.

ANTALFFY GYULA: Találkozás és emlékezés

(Gombászóemlék Kittenberger Kálmánnal)

Az erdő poros volt, fonnyadt és néma. Eső rég nem esett, a levelek ellankadtak már; a fészekrakás és a költés ideje rég elmúlt, a hím nem énekelt, nem udvarolt párjának: daltalan volt a tölgyes, szomorú.
Az egyik pókhálós, hervadt tisztáson apró leskunyhó elé kanyarodott a keskeny vadászösvény. Roskatag tetején száradó fűszálak lengtek lankatag, ajtaja beszakítva tátongott, bent nyirkos szalmahalom penészedett az egyik sarokban.
Olyan taszítóan idegen volt a rozzant kaliba, és mégis oly ismerősnek tűnt. Előtte, a kis gyepes tisztáson szabadtűzhely hervadt hamuja szürkéllt, körülötte ülőkéknek három kőtömb körberakva, mint hajdani hortobágyi pásztortanyákon a kifehéredett lókoponyák. S már emlékeztem: valamikor régen az egyik kősámlin Kittenberger Kálmán kuporgott, a másikon Berda József, a harmadikon jómagam. Középen vidám tűz virult, s óriási bográcsban illatos gomba párolódott sisteregve hagymás zsíron.

Cseke Péter: Nagymarosi erdőben

A nagy vadásztól, aki 3713 gerincest és 57 000 gerinctelen állatot gyűjtött össze Afrikában a Természettudományi Múzeumnak, akkor már elvették örömét, a puskát. Aki nagymacskákkal birkózott közelharcban, most csak messziről leshette a barázdában napozó nyulat; aki hat-hétezer kilós elefántbikákkal, kafferbivalyokkal küzdött meg a Kilimandzsáró alatt, legfeljebb azzal szórakozhatott el a Börzsöny erdeiben, hogy órákon át figyelte lesből, miként hordja bokor-éléskamrája tüskéire a hernyókat, bogarakat az előrelátóan készletgyűjtő tövisszúró gébics. Néha elővette rókacsalogató sípját, megszólaltatta a nyúlsírás keserves hangján, de fegyvert nem emelhetett a prédára éhesen elősompolygó ravaszdira. Szeptemberenkint, amikor felbőgtek a bikák, ki-kiment hajnali lesre, de csak egy lámpaüveg volt vele; öblös üregéből olyan kihívó bődüléseket tudott elővarázsolni, hogy csakhamar megjelent a holdfényben úszó erdei réten a háremét féltő vén bika. Kálmán bácsi megvárta, amíg a legjobb helyzetbe fordul, akkor gondolatban megcélozta lapockáját, s lassan meghúzta a képzeletbeli ravaszt.
A látvány azonban nem volt elég. Vadásznia kellett valóságosan! Elejteni a vadat! Birtokbavenni a zsákmányt! Így kezdett el gombászni a fegyverétől megfosztott Afrika-vadász; így lett kiváló értője a gombák világának. S a lassú cserkészés a legszebb, legértékesebb és legritkább gombapéldányok után, pillanatokra talán megadta neki az igazi vadászat elvesztett örömét és izgalmát.
Azon a régi nyári délután is úgy indult el velünk hármasban vargánya vadászatra, akárcsak hajdan becserkészni a magyar erdők legnemesebb vadját, a gímszarvast. Hiszen a vargánya olyan rangú a kalaposgombák közt, mint a szarvasbika a nagyvadak közt. A Börzsönynek a Zebegény és Nagymaros fölötti tömött tölgyerdeit hajtottuk meg, olyan aprólékosan kidolgozott terv szerint, mintha legalábbis rinocéroszok nyomát keresnénk a Ruvána-szteppén. Ő haladt középen s kissé elöl, Jóska balról bóklászott el-elmaradozva, jobbról csellengtem én. ídőnkint felzárkóztatott magához, ilyenkor vagy a további haditervet elemezte, vagy egy-egy rangosabb zsákmányával büszkélkedett.
Esős volt a nyárelő, akadt gomba bőven a Börzsönyben. Hogy fölékesítették a fakó erdőtalajt az okkerszínű pereszkék, a trombita alakú sárga rókagombák, a piros, lila, zöld galambicák. Szinte a mesekönyvből lépett elénk fehérpettyes piros sapkájában a légyölő galóca, s fehér bocskorban, fehér gallérral, zöldessárga selymes kalapban jámboran üldögélt egy gyertyán tövén a honi erdők legmérgesebb gombája, a gyilkos galóca.
– Olyan ártatlan a kinézése, hogy szinte biztatja az erdőjárót, szakítsa le, s tegye kosarába – intett eléje Kálmán bácsi, de Jóska még a mérgesgombákra is talált mentséget:
– A vöröslábú változékony tinorrúra is ráfogják, hogy mérgező, pedig ahányszor már ettem belőle! S milyen ropogós, pompás pörköltet; ha csak rágondolok, összefut a nyál a számban.
– Csak vigyázz a gyomrodra, Jóska – óvta bölcsen Kálmán bá. – Sok pupák megjárta már a gombákkal! Igaz, te csak megjátszod a tájékozatlant, úgy ismered a gombákat, mint a gregorián dallamokat.
– Hát a pöfetegek! Ezek az égből pottyant fehér tojások! Micsoda ínycsiklandó illatot áraszt ez a tudatlanoktól lefitymált eledel, ez a derűs növényi kacsa! – áradozott Jóska, de Kálmán bá' már messze elöljárt, hogy egy rücskös törzsű vén tölgy alatt várjon meg bennünket. Mozdulatlan volt, mint vadat álló vizsla, csak némán mutatott a fa tövére. Csodálatos nagytestű vargánya emelte ki bársonyos barna kalapját a fűből.
– Az ég legszebb ajándéka vagy te, erdőt barangoló szegények kincses étke! – emelte karját szinte áldásosztón a költő a gomba fölé, de Kálmán bácsi nem hagyta gasztronómiába siklani a témát. Újabb és újabb vargányákat tárt föl a magas fű alól. Módszeresen nyomozott, ki sem lépve a tölgy óriás lombkoronája alól.
– A vargányák ott jönnek elő, amerre szétnyúlik a föld alatt a fa gyökere – magyarázta a gombák tudósa. – Fonálkáik behálózzák a tölgyek, bükkök gyökérrendszerét, így élnek testvéri közösségben, mondhatnánk boldog társbérletben. A gomba adja a fának a nitrogént, a káliumot, a vasat, s kap helyette szénhidrátot a gazdanövény feleslegéből. Segítik és kisegítik egymást, igazságosan osztoznak a tápanyagokon.
Jóska hallani se bírta az izgalomtól a sok tudományt, már a második, harmadik tölgy alatt kutatott, s szinte beleremegett az erdő harsány kiáltásába:
– Óh, változzatok hasunk örömévé valamennyien! – mutatott szét maga körül, boldogságtól kifényesedett arccal. Tele volt körülötte a pázsit narancsvörös császárgalócával.
A gyilkosgalóca szelíd édestestvére, a legízletesebb csemegegomba seregestül tört fel mindenütt az avarból. A kacsatojás nagyságú fiatalok még alig bújtak ki a hófehér burokból, de a felnőtt példányok már büszkén emelték citromsárga tönkükön tűzvörös kalapjukat. Jóska leült közéjük, nagy tenyerével gyengéden megsimogatta selymes kalapjukat, s megállíthatatlanul áradt belőle a lelkesedés:
– Az étvágy istene teremtett ide benneteket, hogy nyelvcsettintő fmomságú rántott gomba legyen belőletek. Már illatotok is orrt, nyelvet csik-landó üzenet, az ízes finomságok gyönyörűséges ígérete.
Késével óvatosan levágta az egyiket, s ültében felmutatta:
–  Olyan kecses vagy, mint formáit mutogató érett asszony! Játékos képzeletünket derítő alakod testünket-lelkünket gyullasztja meg – így mondta, átszellemülten suttogva, miközben zsákmányát sorban a kövér hasú vargányák tetejére fektette.
– Az égigérő szálfák áldása valamennyi – mormolta áhítatosan, de aztán annál hangosabban jöttek sorba a receptek:
– A legnagyobb vidámságra ingerlő vegyes pörköltet szegfűgombából, tinorrúból és csiperkéből csinálhatsz. A rókagomba törött borssal, párolt rizsával, gyenge zöldborsóval a legfelségesebb. Az őszibarack illatú szentgyörgy-pereszkét palacsintatésztába kell megforgatni, úgy kirántani. A téli fülőke a legízletesebb gombasaláta, a rizike.. .
– A rizika – vágott szavába Kálmán bá' – a tűlevelűekkel él társbérletben. Sűrű fehér fonalai a fenyők gyökerét hálózzák be.
De Jóskát nem lehetett hosszú időre elhallgattatni. Most vette észre, hogy kakukkfüven heverészünk, s ezt a tényt nem hagyhatta szó nélkül:
– Tudjátok, hogy a Bácskában kakukkfűvel pácolják a szalonnát. S micsoda ízeket hoznak ki vele! Hogy megy rá a tütü! – csettintett a nyelvével egy sorozatot, s miközben mélyen beleszagolt az akácillatú levegőbe, így folytatta:
– A Dunántúlon fánktésztában kisütik az akác-fürtöket, felséges csemege, a legjobb borkorcsolya, mondhatom. A keserűgombát meg parázson pirítják a göcsejiek, akár csak a székelyek és friss juh-túróval eszik, ezt tudtátok?
Ki s berakosgatta közben a gombákat a kosárba, míg Kálmán bácsi a biztonságba helyezés gyors mozdulatával el nem szedte tőle a zsákmányát.
– Még nyersen megeszi! – mormolta, s intett, hogy kövessük a közeli leskunyhóig.
Nagy kort megélt tölgyek vették körül a szép gyepes tisztást, ahol nemsokára fellobogott a gallytűz. Kálmán bá' vadásztarisznyájából sorra előkerültek a kellékek, s Jóska határtalan izgalommal figyelte, hogyan kerül egymás után a bográcsba az apróra vagdalt füstölt szalonna, a buzogányos fejű új hagyma, a hegyes zöldpaprika, a csokor petrezselyemzöldje, végül a gombák tetejére a pirospaprika és a törött bors. Olyan illat kerekedett mihamar, hogy szinte füstként úszott tova a tölgyek alatt, ánizsos, édes páraként.
Ültünk körben a köveken, s lángtól piros arccal lestük, mi készül és hogyan. Egyedül Kálmán bácsi szakácskodott, mi semmihez sem nyúlhattunk, csak a tányért tartottuk végül, amikor a nagy vadász osztani kezdte a menázsit. A császárgalócából, csiperkéből, vargányából és rókagombából készült vegyespörkölt csodálatos volt; ropogós, ízes, illatos. Jóska mégis csak érdektelenül szálalgatott belőle. Kálmán bá' nem is állhatta meg sokáig:
– Hát nem ízlik, Jóska ? – kérdezte kissé rosszkedvűen.
– Nem megenni, inkább megtalálni a boldogság őket. Felfedni füves rejtekükben, lemetszeni kalapjukat, s a hátizsákba rakni a zsákmányt - így mondta, miközben ütött-kopott aktatáskájából –, melyet még Kosztolányi hagyott rá – elővette saját, külön borát, s kortyintott egyet a zöldarany abasáriból.
– Megihattál életedben egy kisebb pataknyit, ugye Jóska? – tréfálkozott már Kálmán bá', akit kielégített a válasz a pörköltet illetően. Ugyanúgy felelt rá a költő is:
– Hát, nem mondom, egy közepes vízimalmot elhajtana néhány hétig – aztán nagyon komolyan hozzátette, idézvén egyik négysorosát: „Nem voltam soha vízivó jószág, / se eszét vesztett kuka részeg. / Okos barátom marad minden j nemes nedű s minden finom étek."
Kálmán bácsi megértőén bólogatott, hogy hát néhány kishordó whiskyt ő is megivott életében – persze malária elleni védekezésül –, s máris Afrikában voltunk. Jöttek a vadászhistóriák seregestül, emberevő oroszlánokkal, hiénafarkasokkal, gazellákkal, varacskos disznókkal népesedett be a Börzsöny erdeje, s szelíden parázsló tűzünk mintha egy ugandai camp őrtüze lett volna.

Amikor végre aludni tértünk, fölöttünk állt már a telihold. Kékesfehér párázatok lebegtek a fák közt, s halványan reszkető fakó fényben ázott a kis tisztás gyepmezeje. Pár gallyat még vetettünk a piros parázsra, aztán sorban végignyúltunk a leskunyhó földjén, friss fenyőágakból vetett derékaljon.
... Ez az a kunyhó. Poros, penészes, s a tűzhelyen avas, öreg hamu. Üres a három kősámli: Kálmán bácsi is, Jóska is a Farkasréten. Ülök egyedül a korhadt küszöbön, botomra hajtom fáradtan az állam, s lassan párába homályosul előttem a fényteli erdő...

Forrás: A szerző Boldog barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből. Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben 
(Kittenberg Kálmánról bővebben - itt)

ANTALFFY GYULA: „Ott Aggtelek csudái vonzanak”

A Bükk háta mögött a Sajó széles völgymedencéjétől északra, erdőfedte, hullámos fennsíkra érünk, az Aggteleki-hegység ez; túl rajta alacsony halomvidék fut a Hernádig, a Cserehát. A két kistáj háromszögalakban ékelődik be az Északi-középhegység szélső tagjai, a Bükk és a Zempléni-hegysor közé. A Cserehát völgyektől felszeletelt, hepe-hupás tája nem sok változatosságot nyújtó dombvidék, annál különlegesebb és regényesebb a Sajó és a Bódva között elterülő Aggteleki-hegység. Nem magassága, vagy felszíni képének valami szokatlan tájszépségei miatt, hanem azért, mert szürkésfehér mészkőteste a legszebb karsztjelenségek gazdag gyűjtőhelye, mélye pedig Európa legnagyobb cseppkőbarlang-rendszerét rejti magában.

Ha a Bükkből lép át a vándor az Aggteleki-hegységbe, a Sajó bal partján erdőfoltoktól tarkított, szántóföldekkel sávozott dombhátak egyhangú sora vezeti észak felé. Ez még a fedett karszt; a mészkőtakaró itt a mélyre süllyedt, s fiatalabb üledékes kőzetek takarják el. A falvak sűrűn követik egymást, s mindjárt elsőnek Kelemért érjük, ahol a szabadságharc leverését követő években Tompa Mihály lelkészkedett, írta virágregéit, vigasztalta allegorikus költeményeivel a gyászoló nemzetet. A keleméri ódon paplak tornácáról pillanatfelvételszerű élességgel villantja elénk a Sajó-völgy képét: „Tűnődve nézek a tájon végig-végig; / Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik, / S innen rajta zölden, / A szép Sajó völgye nyájas nyilt arcával / Tárul ki előttem ...” A cenzúra elől a visszafordított Kelemér névből formált Rém Elek álnév alá rejtőző költő írói és emberi magatartásával egyaránt a nehéz idők elviselésére buzdított. Az egykori paplak szomszédságában lévő kicsiny emlékmúzeumban kéziratok, képek, használati tárgyak idézik fel a költőt és a kort, amikor „képes beszéddel” kényszerült küzdeni a cenzúrával, mely „az ész vértanúsága, a hazafiság kínpadja” – miként az egyik tárlóban kiállított levelében olvashatjuk.

Az irodalomtörténet mellett a természettudományok mívelői is számontartják Kelemért. Két tőzegmoha-lápja, a Kis- és a Nagy-Mohos kiemelkedő tudományos becsű ritkaság. A jégkorszak néhány különleges ereklye-növényét őrzik. Ezüstfűz bokrok nádassal kevert bozótja szegélyezi a két kis lápi tavat, láthatatlan vizű felületüket teljesen beszövi a tőzegmoha-szőnyeg, amely csendesen hullámzó ringásba kezd az ember lába alatt. A vörhenyesen zöld vízinövényzet zsombékos szövetéből karcsú fehér lápi nyírek kecses csoportjai szökellnek elő. Hegycsuszamlások formálták ki az utolsó jégkorszak legvégén a két kis lápfolt lefolyástalan medencéjét; tíz-tizenkétezer év óta gyűlik bennük a környező hegyoldalakról lefutó csapadékvíz, s az azóta vastagodó tőzegmoha rétegek átmentettek a mának néhány különleges, jégkori növényritkaságot. Egyedül a két Mohos-tóban él nálunk a havasok és a sarkköri tájak jellegzetes sásféléje, a hüvelyes gyapjúsás, de jégkorszaki maradvány-növény a kicsiny, ráncos levelű fülesfűz meg a tarajos pajzsika is.

A Sajó és a Bódva közti táj felvidékies, apró falvai jórészt patak menti települések, hosszú szalagtelkekkel, tornácos kőházakkal, védfallal övezett templomokkal. A Bódva menti községek majd mind Árpád-kori települések; kicsiny román és gót egyházak emlékeztetnek bennük az első magyar századokra. Féltett műemlék Rudabánya csúcsíves temploma, megkapó szépségű kazettás mennyezetével, Szalonna középkori falfestményekkel ékes, gótikus szentélyű, de román lőrés-ablakos temploma, Szendrő galériás harangtornya s a XIII. századból való, faragott kövekből rakott, fatornyú boldvai templom. Ez utóbbi a táj legrégibb építészeti emléke, 1203-ból már említés történik róla, hajdan egybeépült azzal a rég elpusztult bencés kolostorral, amelyben a legbecsesebb magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd született. A mohos sisakú tornyok és haranglábuk csúcsán kakas és csillag, de a torony sok helyen külön épült a templomtól, Aggteleken többszáz méterre tőle. A fehér falú kálvinista templomok színpompás famennyezetei, a temetők tulipándíszes kopjafái, a népi famunka szép hagyományait őrző haranglábak s régi falusi házak klasszikus és paraszti díszítőelemekben gazdag oromfalai a felvidéki ihletésű népművészet remek alkotásai. A táj hangulati elemeit ezek az ősi falvak adják.

Aggtelek és környéke

Kossuth-emléktábla Aggteleken 

Emléktáblák az aggteleki barlang bejárata fölött

A Baradla-barlang bejárata

A Jósva-patak tóvá szelidül

A Baradla-barlang bejárata a Vörös-tó felől
(Cseke Péter fotói)

A fedettkarszt Aggteleknél végződik; itt egyszerre előbújik a föld alól a csupasz fehér mészkő. Meredek töréses perem, függőlegesen leszakadó sziklafal jelzi a mészkőplató szegélyét, a karsztvidék határvonalát. A világ egyik legszebb és legérdekesebb természetvédelmi területének számító Aggteleki-hegység felépítő anyaga a 200 millió éves mészkő, ez a megkövesedett őstengeri üledék, amelyet a későbbi kéregmozgások összegyűrtek, összetörtek s a felszínpusztító erők letarolták, úgy hogy az egykori sima tábla kisebb-nagyobb fennsik-darabokra hullott szét. Ezen a szétszakadozott mészkőtakarón indult meg évmilliókkal ezelőtt a karsztosodás: a csapadékvíz a levegőből elnyelt szénsav segítségével oldani kezdte a mészkövet, s mind a felszínen, mind a hegyek mélyén a legjellegzetesebb karsztos formákat, a legszebb karszttüneményeket hozta létre.

A felszín köves, szakadékos, sziklabarázdákkal, repedésekkel szaggatott. A silány fűtakaró alól éles peremű vagy legömbölyödött, sima kőtuskók, kő-rögök, kisebb-nagyobb szirtecskék emelkednek ki, s a fennsíkot bordásán felbarázdálttá teszik. A völgyekben, a hegyoldalakon tölcsérszerű, teknőformájú beszakadások, töbrök sorakoznak. Másutt függőleges falú aknák, mély kürtők, zsombolyok, víznyelők ereszkednek le a mélységbe. A lefolyástalan katlanokban, a berogyásos mélyedésekben kerekded tavacskák tükre csillog vörösesen a mederfenék vasas málladékától. Egészben véve a táj mégsem teljesen kopár, hanem úgynevezett „zöld karszt” jellegű. A lapos hegyhullámokon, a gömbölyű sziklahátakon, a gidres-gödrös fennsíkokon ligetes erdők váltakoznak sziklafüves legelőkkel. Jellegzetes karsztnövényzettel találkozik a természetjáró ezeken a mészkőterületeken. Az északi lejtők és a magasabb tetők erdei főképp gyertyánostölgyesek, aljnövényzetüknek két kárpáti eredetű ritkasága a lila hóvirág néven ismert kakasmandikó és az ikrás fogasir. A délre tekintő hegyoldalakon a juhar, a magaskőris és a molyhos tölgy rovására egyre terjeszkednek a sziklagyepes foltokkal tarkított karsztbokorerdők, melyeknek dús cserjeszintjében a húsossom, a fagyai és az ostorménfa a leggyakoribb. A karsztos, kopár oldalak sztyepprétjein a barázdált csenkesz, az árvalányhaj és a lappangó sás a legfontosabb gyepalkotó fű, közülük emeli magasra hatlevelű lila virágleplét a Kárpátokból aláereszkedett felvidéki kökörcsin.

Az aggteleki fennsík felszínének hajszál vékony résein, apró likacsain, repedésein át a csapadékvíz a mélybe szivárog; a vízfolyások a tágasabb hasadékokon, az öblös víznyelőkön aláereszkednek, s mint föld alatti patakok futnak tovább. A hegyek belsejében rohanó vizek oldó és vájó munkája hatalmas üregeket, helyenkint óriási termekké táguló folyosókat hozott létre, s kialakította a nagyszerű barlangjáratokat, amelyek tulajdonképpen beboltozott patakvölgyek, a felszíni vízfolyások medrének föld alatti folytatásai. így jött létre a világhírű Baradla is.

Aggteleki bejáratánál Petőfi Sándor emléktáblájára esik először a tekintetünk, de máris Tompa Mihály vezet tovább: „Ott Aggtelek csudái vonzanak, / Melynek barlangja lenn a föld alatt / A szomszéd Torna határába fut. / S míg rejtekén bolyongnak lábaid: / Lelked mély gondolatba téved el. / Regényes völgyek s emlékezetes / Romokkal messze-látszó bércorom, / Tar szikla, zöld mező, erdő s patak, / Rom és patak környékén ősregék / Szólnak lelkedhez mindenütt.” Alvilágjáró utunkon a költők később sem hagynak el. Az aggteleki barlang bejárata fölött hajmeresztően felszökő sziklafalat Csokonai Vitéz Mihály 1801. évi látogatásakor nagy megjelenítő erővel írja le édesanyjához intézett levelében: „A barlang szája esik egy 2j ölnyi meredek kősziklának alján, mely kőszikla felitől fogva az aljáig úgy áll, mint egy egyenes kőfal, és magosságát lehet kétannyinak gondolni, mint a veres torony. Rémitő dolog csak felnézni is a tetejére, melyen a látás a felhőkkel látszik határozódni. Az alján lévő lyukba gugyorodva kell bemenni, és ez az alacsony, de széles torkolat mintegy fél fertályóráig tart, mikor az ember a valóságos barlangba bejut, melynek boltozatához képest a nagytemplom magassága és tágassága nem is hasonlítható. A kövek úgy csüggenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a hang rémitő módon zeng e tágas öbölben.”

Az Aggteleki barlangjáratok szépségeiből
(Cseke Péter fotói)

Ezt a bejáratot használta már a kőkori ember is, jó hétezer évvel ezelőtt. A biztos menhelyet nyújtó barlang termeiben építette fel karókra állított, ágakból font falú kunyhóit; a sárga agyagba szúrt cölöpök üregei megőrizték kezdetleges hajlékának nyomait. Csoportosan tanyáztak a sötét boltozatok alatt, máglya-tűznél készítették kő- és csontszerszámaikat, vadászeszközeiket, ide vonszolták be a zsákmányul ejtett medvét, tarándszarvast és vaddisznót, itt tartották háziasított állataikat. A Baradla több terméből is előkerültek használati tárgyaik és fegyvereik: medvecsontból készült lándzsavégek, nyílhegyek, csiszolt kőbalták, halfog-fűrészek és igen sok égetett agyagból készült cserépedény. Ezek a sajátos rajzelemekkel díszített, gazdag orna-mentikájú, gömbölyded csészék és korsók Európa hasonló korú kerámia termékei között a legszebbek, s az úgynevezett „bükki kultúra” nagy értékei. A csiszolt kőkorszak barlanglakó emberének fejlett szépérzékéről, művészi képzelőerejéről tanúskodnak.

Nyaktörő úton járt ki s be a barlanglakó őskori ember, de hiszen még száznyolcvan évvel ezelőtt is hajmeresztő közlekedési élményekről számol be Csokonai: „Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a rák hátrafelé, néhol pedig éppen hason, úgy hogy hátunkat korholta a felettünk fekvő kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadkecske módjára ugráltunk: néhol egy hegyes kövön állván vagy fogódzván, úgy tetszett, mintha a fáklya világánál két felől a pokol mélységébe néztünk volna alá...” Ma betonjárdák, lépcsők, korlátok, hidak és reflektorok kényelmes sétává teszik a barlangjárást, de a természet csodálatraméltó föld alatti műhelyében most is ugyanaz a megilletődéssel teli ámulat fog el, mint ami a régi korok emberét lenyűgözte.

Hosszú libasorban haladunk a föld alatti patakok mentén, mérhetetlen sziklaboltozatok alatt, vaskos cseppkő-törzsek erdejében, hol lépten-nyomon hihetetlen forma- és színgazdagságú kőcsodák, szivárványos tündöklésű hófehér, sárgás meg narancsvöröses cseppkőcsapok, függönyök, oszlopok, kővédermedt zuhatagok, bizarr cseppkő-fantomok nyűgözik le az alvilágjárót. A barlangi termek és folyosók magasságba vesző boltozatain s a talajon ezerszámra sorakoznak az álló meg a függő cseppkövek és az összenövésükből született cseppkő-oszlopok. A meredek oldalfalakat szivárványszínben ragyogó kéregcseppkő fedi, a mennyezet hasadékaiból gazdagon redőzött cseppkő-függönyök csüngnek alá s a talaj mélyedéseinek kisebb nagyobb kőmedencéiben kristálytiszta, hűs vizek csillognak. Az óriási méretű sziklakupolák alatt az áttetsző színekben játszó gyémántos figurák sziporkázva tündökölnek a reflektorok fényében, s az alkotó természet nagyságától lenyűgözve, döbbenten állunk meg a világ legnagyobb cseppkőoszlopa, a 25 méter magas Csillagvizsgáló előtt.

Hogyan születik a cseppkő? Elgondolkozott ezen – útijegyzeteinek tanúsága szerint – Petőfi is, amikor 1845 májusában bejárta a Baradlát: „Sokáig tűnődtem: mint eredhetett a barlang? És kitaláltam. Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot ásni; azonban itt nem boldogultak, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.” A valóság egyszerűbb is, sokrétűbb is. Az aggteleki fennsíkra hulló csapadékvíz behatol a vastag mészkőrétegbe, átszivárog a barlang boltozatán, aztán lecsöppen. Minden vízcsepp tartalmaz több-kevesebb mészkőoldatot, ennek egy része a lecsöppenés helyén vékony kis mészgyűrű alakjában visszamarad a mennyezeten. Sokszáz éven át rakódnak így egymásra a finom mészkőkarikácskák, míg kialakulnak belőlük az üvegcsőszerű cseppkőcsapok, melyek ahogy hosszabbodnak, vastagodnak és formálódnak, úgy válnak a legkülönbözőbb alakú függő cseppkövekké. A csapok végéről a barlang talajára lehulló vízcsöppek maradék mésztartalmából nőnek aztán alulról fölfelé a csonkakúp alakú álló cseppkövek, a kőgyertyák.

A „setétség hideg mennyezeti alatt” barangoló Csokonai képzeletét is erősen foglalkoztatja a cseppkövek keletkezése, s Petőfinél „tárgyilagosabban" ír róla levelében: „A csepegő kő abból áll, hogy a barlang boltozatáról szüntelen csepeg a legtisztább, leghűvösebb víz, mely mihelyt akár az emberre, akármire cseppen, azonnal kővé válik, és így formálódnak lassankint a legszebb figurák, melyekből a képzelődés sok dolgokat formál magának...” A cseppkövek születésének tüneménye felgyújtja a természet titkait kilesni vágyó költők képzeletét, Harsányi Kálmán lenyűgözve figyeli a mennyezetről aláhulló vízcseppek milliárdjaiból keletkezett cseppkőoszlopot, mely „Szomjan itta, s szomjan issza / A felhők mézét, a patak tejét / A szikladajkák emlőin keresztül / Mig csappá nőtt parányi kristály-teste, / Sudárrá fejlett, oszloppá dagadt, / Árboccá nyúlt s torony lesz majd belőle, / Mely nekiront a roppant boltozatnak, / Kifúrni vágyva, hogy meglássa egyszer / Szép mostoháját, a dicső Napot...”

A cseppkőképződés rendkívül szemléletes költői leírását ismerő alvilági vándor persze szeretné tudni az egyes cseppkő-alakzatok korát, létrejöttük idejét, növekedésük gyorsaságát is. Kossuth 1828-ban órával a kezében számolgatta a Baradlában a lehulló vízcseppeket, s próbálta kiszámítani a kövek korát: „...elevenen maradt emlékezetemben – írja később – az ámulat a gondolat felett, mi temérdek időnek tanúi állnak szemem előtt a szeszélyes alakzatú stalagmittömbökben.” Egy milliméternyi cseppkő kialakulásához – mai igen óvatos becslés szerint – nyolc-tíz esztendő szükséges, vagyis mintegy tízezer évbe is beletelik, amíg egy kőgyertya egy méterrel meghosszabbodik. A mérhetetlen idő alkot itt csodákat, s a költő – megint csak Harsányi Kálmán - gyorsított filmben pergeti le a cseppkőerdők felburjánzását az időben: „Itt is van élet és napsugár, bár / Fekete kesztyűs kézzel: itt is épit. / Az ő lelkével átitatva jő / Sok milliónyi kis viz-csepp-követ, / S az ö nevében kő-erdőt teremt, / Fehér nyírfákat sötét sziklalombbal, / Ezüst cserjéket, odvas törzseket, / Csipkés lombsátrat, ág-bog kupolát, / Oly méltóságos lassan, hogy mi róla / Mohó lázunkban, kérész agy velőnkkel, / A napvilágon nem is álmodunk. / Ez erdő itt előttünk meg se rezzen, / De érezz át egy évezredet / Egyetlen pillanatban, s láss belőle / Tízezret, – úgy e rengeteg buján / Sarjad föl, bomlik, fonódik össze, / Reszket, remeg, csókot vált, nő, terem, / Lélekzik s él szemed láttára folyvást..."

A reflektorok felizzanak, s tündöklő fénybe borul az Óriások terme. A roppant sziklaboltozat alatt megelevenednek a sugárzó cseppkőfantomok, szoborcsoportok, a föld alatti tündérvilág elragadó szépségű mesealakjai. Vezetőnk valóságos fényorgonán játszik, az égboltmagas csarnoknak hol egyik, hol másik részlete ragyog fel, majd a messzi sziklamennyezet is fénybeborul, s az ember elnémul a hátborzongatóan szép látvány előtt. Odább, a Hangverseny-terem gigászi boltozatú sziklacsarnokában a föld felett soha nem érzékelhető zengéssel szólal meg Liszt Les Preludes-je. Döbbenetes dallama a végletekig lenyűgöző hatású ezen az alvilági színpadon. Ágbogas cseppkőoszlopok erdejében szárnyal a vakmerő harmónia, a zene nyelvén kiáltó költői gondolat: felemelő, lélektisztító élmény. Az óriási borszesz fáklyák libegő fényében imbolygó fantomok a zenekar tagjai.

A Baradla hosszú járatain végigfutó vizek a Jósva-forrásban látnak napvilágot, de a karsztfennsík tövében mindenfelé bővizű, tiszta források fakadnak. A karszthegység aggteleki lábánál sorakozó víznyelőkben eltűnt patakok a barlang-alagutak túlsó végén újra a felszínre bukkannak, s immár nyitott völgyekben futnak tovább. A sötét üregből előbukkanó Jósva-forrás tóvá duzzasztott vize bájos tengerszemként búvik meg a meredek falú patakvölgy ölén. S lent, ahol a völgy katlanná tágul, Jósvafő házai bújnak egymáshoz. Árpád-kori község, lakói már az 1300-as években vasolvasztással foglalkoztak vízierővel hajtott kicsiny hámoraikban. A felföldies falucska erődszerűen kiépített középkori temploma dombon áll, a köréje sereglő házak fölött. Lőréses kőfala be sokszor védelmezte a nyájat a portyázó ellenségtől, míg a ráboruló félezer éves hárs-óriás figyelőfaként szolgált századokon át. Az ősi templom kazettás, színes famennyezete, virágdíszes kórusa és festett padjai a XVIII. századbeli népi művészet remek alkotásai. A nagy időket látott templomépülettől 40-50 lépésnyire magányosan áll a csillagbuzogányos harangtorony; körülötte az ótemető fekete fejfái sorakoznak. Keletre tekintő sírokban, egyszerű faragású kopjafák alatt, jámbor szilvafák közt pihen a régi falu a széljárta dombtetőn.

Jósvafőről bármerre induljunk tovább, patakok mentén visz az utunk. Ha északnak haladunk, a Lófej-völgyben ritkaszép karsztos jelenséggel találkozunk, egy időszakosan feltörő forrással. A kő-ágyba foglalt Lófej-forrás vízgyűjtő ürege csak naponkint vagy másnaponkint ürül ki aszerint, hogy száraz vagy csapadékos az időjárás. Tompa morajlással kezdődik a kitörés tüneménye, majd rendkívüli erővel valósággal előrobban a víz a barlangüregből. Másfél órán át ontja nagy bőséggel a vizet a forrás, aztán fokozatosan elapad. A nem mindennapi természeti jelenség érdekes népmondát szült, melyet Tompa Mihály - az aggteleki táj legendáinak, virágregéinek gyűjtője és költői feldolgozója - versbe is fogott. Egy lófejű sárkányról szól a rege, amely ki-kijárt barlangjából s a környék minden vizét elitta az emberek elől. Midőn egy napon hiába keresett vizet szenvedő beteg gyermekének egy édesanya, a völgyben vándorló ősz-szakállú zarándok megátkozta a sárkányt. Az átok megfogott, a hegy rászakadt a barlangjában heverő szörnyetegre, s a víz, amit kínjában magából kifújt, rést ütött a sziklafalon: „A hegynek oldalán ott a nyílás, / Amely máig lófő nevet visel, j S déltájban megzudul mindennap a / Víz rejtekéből s zúgva hull alá, / És csendesen van ismét másnapig. / Belőle, mint a monda szól, / A sárkány fújja a vizet."

Tovább haladva északnak, a kárpáti szépségű Ménes-völgybe érünk, ahonnan meredek ösvény vezet föl a kerekded hegytetőn magasló Szádvárig. A sziklafalak közé ékelt várkapuból a négy lőrés épp úgy tekint ránk, mint amikor még a Bebekek sasfészkét védte. A felsővár falainak ablaküregeiből lenyűgöző panoráma tárulkozik fel. Az ország legészakibb pontján vagyunk, délre a kedves Bódva-völgy kanyarog szelíden, északra a Szilicei-fennsík roppant karsztmezeje fehérlik Krasznahorkáig. Feltisztult, csendes őszidőben kitárul előttünk a Szepesi-érchegység, az Alacsony-Tátra, s fölötte-mögötte tüskés csúcsaival a Magas-Tátra csipkézett vonulata ezüstös fényben. A vándor csak áll, mond-hatatlan nagy csendben a romlott vár fokán, a magányosság szürke sziklatornyán, elmereng térben és időben, s hallgatja hangos szívverését.

Forrás: A szerző Boldog barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből. Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben

ANTALFFY GYULA: Vándorének

Húsz éven át barangoltam társban egy költővel, akinek szélesen hömpölygő szabadverseiből derűs életöröm, magasba törő fiatalos kedv s a természet áhítatos szeretete árad himnikus szárnyalással. Berda József volt ő, s legeredetibb költőink közül való; irodalmunkban nincs elődje, senkihez sem hasonlítható. Az élet egyszerű dolgairól énekelt, az anyag örömeit s a természet gyönyörűségét hirdette, szinte gyermeki megindultsággal és rácsodálkozással. Költészetét az élet termő erői járták át meg át; verseiben mély emberség, jóság és bölcsesség van. Kortárs költőink közül Berda József élt leginkább természetközelben. Amikor nem voltam vándorló társa, akkor is lépten-nyomon összetalálkoztunk a legmagasabb csúcsokon éppúgy, mint a legeldugottabb hegyi menedékházakban, a legsűrűbb erdők mélyén, a legrejtettebb patakvölgyekben. Berda József minden vasárnap reggel hűségesen elindult szeretett hegyei felé: „Akár a rajongó gyermek, kinek / könnyű madárként repül a lelke, / úgy húzom magamra én is a rövid / nadrágot, viharkabátom s a szöges / bakancsot, olyan örömmel...”

És már ott ül a szentendrei Hév zöld kocsijában, az ablak mellett. Rövid fiús nadrágban, kopott viharkabátban; görbe botjára támasztott fejét a messziről tündöklő hegyek felé fordítván. A lassan szétnyíló tájra mosolygó gyermeki szeme hányszor pihent meg távol kéklő ormokon, hányszor merült el a nyári alkony vörhenyes ragyogásában, hányszor mélázott az arany ősz zsongító színein?! Versek zengő sorai rejtik a választ. Órákig elálldogáltunk a pilisi Prédikálószék kőkatedráján, ahonnan a mélyben kanyargó Duna íve sejtelmes, gyöngyházszín leplében olyan, akár egy Szőnyi-kép. Napokig vándoroltunk a Börzsöny vadászösvényein, a Cserhát dombhátain, a Mátra völgyeiben, a Bükk tetőin, a Vértes vadonában, a Bakony rengetegében; gyalogoltunk a Tisza gátjain, a Hortobágy úttalan legelőmezein, Zemplén fenyveseiben. Heteket töltöttünk hegyi menedékházakban, erdei tanyákon, pásztorszállásokon, favágók, mészégetők, gombászok között. Szeretett hosszan elheverészni messzire nyitott ormokon, s a rengetegbe zárt tisztások selyemgyepén; követte a vonuló felhők nyáját fenn az égen, figyelte a sárguló füvek kalászkáit, a vadvirágok szirmát, a mohák bársonyát, a hangyák vonulását, a gyíkok lihegő napozását lenn a földön. Boldog álomból ébredt a papréti tölgyóriás alatt, s áradó szeretettel énekelt máris a vén fáról: „Mint őrző angyala e tájnak, / úgy hajoltál el, mikor alattad / nyugodtam meg végül a hosszú / út után. Oly boldogan falatoztam, / iddogáltam csodálatos lombsátorod alatt,/ hogy aztán elszenderítettél, s az édes / ébredés után úgy öleltem meg hálából / széles derekadat, mint boldogságom / legszebb, legigazabb jegyesét!”

„A papréti többszázéves tölgyfához című versemet itt mellékelem. Eme versről meg kell jegyeznem, hogy a veletek való kirándulásom után született meg” – olvasom kockás papírszeletre írt egyik levelét, aztán a postai levelezőlapok tömegében válogatok, mindegyik egy-egy tervezett hegyi barangoláson való részvételéről tudósít: „Szívvel-lélekkel veletek tartok a pilisi holdvilágtúrán” – közli az egyik lapon. „Jó a jelzett nap, örömmel repülök veletek!” – írja a másikon. „A nagyhideghegyi két napos túra szívem szerint váló: jövök! Bár nyögető nyaknyavalya kínoz megint, de ez nem szegheti kedvemet. Konok akaraterőm nem hagyhat cserben” – itt már panaszkodik egészségi állapotára, de azért nem marad el egyetlen közösen tervezett útról sem: „Mindenképpen várjatok rám a Móricz Zsigmond körtéren. Csak a szívszélhűdés akadályozhat meg a veletek váló találkozásban.” S amikor az általános érelmeszesedés zsibbadásos görcsökkel gyötri lábát, akkor sem akar elmaradni: „Sajnos, túl nehezen gyógyul a lábam, s mégis emészt a vágy a barangolásra. Nem birom tovább a tespedést ebben a füstbűzös városban. Örülnék, ha terveznél egy könnyebb kirándulást. Egyedül nem merek útnak indulni. Pedig mily nagy boldogság volna feljutni még a Nagyhideghegyre, a Feketehegyre s a bűbájos Klastrompusztára is...” És jött velünk mindhalálig.

Tavaszonkint a tetőket jártuk. Ilyenkor a völgyeket még lassan vonuló párák takarják, a csúcsok azonban már derűsen ragyognak a márciusi nap gyöngéd sugárzásában. Ilyenkor indulnak már az élet nedvei is. A zsenge kőrisfák derekán a szarvastépte kéreg sebzett szegélye zölden szivárog, a vad-ribizli rügye meg fesleni készül, alig fér el a barna burokban. A vadbodzával és a vadegressel együtt ő tárja legelőbb a napra gyűrött kis levéltenyerét. A vadrózsa bordó ágain még ott teng-leng a fonnyadt tavalyi csipkebogyó, de a tüskék tövén karminpirosan törtet kifelé az idei hajtás. S a költő felel az erdő sürgető hívására: „Millió üstökű erdőrengeteg, te vagy / az én igazi hajlékom csupán! Benned / bolyonganék-aludnék s ébrednék mindig, / télen és nyáron egyaránt, csak bírná / a test, a szegény, a változó időt...”

Amikor eljött a nyár, lehetett heverészni illatos erdei réten, hallgatni a források körüli madársereglések ujjongó kardalát, az apró erdei zenészek szerelmetes éneklését, muzsikálását. De a nyár a vadászat ideje is. Csakhogy a költő nem emel fegyvert erdei vadra, sem égi madárra, szelídebb örömekre derül: gomba után cserkészik. Mintha parányi szarvas ágbogas agancsa volna, úgy les ki a tölgyek alól a rózsás korálgomba, a nagy termetű, kucsmás őzlábgomba pikkelyes, karcsú tönkje meg akár egy figyelő suta kecses lábszára a magas fűben. Kacskaringós sorokban keserűgombák menetelnek, hatalmas boszorkányköröket kanyarítanak az erdei csiperkék. S a lassú bóklászás a legszebb gombafajták után olyan öröm és izgalom, mint a hajnali les a magyar erdők legnemesebb vadjára, a gímszarvasra. De ha a vadász költő, nem golyót - verset kap a zsákmány: „A fiatalság lobogásának, májusnak menyasszonyaként / libegtél ki az üdezöld harmatos füvek mögül / őszibarack illatú Szentgyörgypereszkénk!”

Az ősz ismét a tetőkre viszi föl a vándort, akár a tavasz. A napsütött gerinceken még simogat a bágyadt fény, még ragyognak a lankadó lombok, az elmúlás előtt gazdagon virít ki utoljára a tisztások gyepszőnyege. A csendes ballagás ideje ez; a hallgatásé, merengésé, az aprólékos szemlélődésé. A táj is hallgat már, mozdulatlanul nyújtózik el a ferde napsugarak alatt. Az erdő elnémult, az eget minduntalan pára futja be, a föld hűvössége egyre áthatóbb. Annál melegebb színárnyalatokban tündökölnek a fák. Az érett szépségben pompázó tetőkre áhítatos csendesség borul, csak a színek izzanak szinte hallhatóan. Káprázatos színakkordok zendülnek meg, a legernyedtebb sárgától a legtüzesebb bíborig. A csúcsokon még eleven zöld a kőris, de a délre néző hegyoldalakon hatalmas foltokban parázslik a tölgyes. A lányos alkatú nyírek citromsárgán lengenek, bronzos vörösben áll a bükkerdő. A cserjeszinten pirosán guggolnak a veresgyűrű bokrok, mintha pásztortüzeket táplálna láthatatlan kéz. És még zsákmánya is akad a vándorlónak: som, vadkörte, mogyoró, s a fák törzsén, tövén, tuskóján a kései laskagomba. A költő őt keresi, őt köszönti, a fehérhúsú, kagylóalakú sárgás gévagombát: „Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszt / erdőn; immár te is megjelentél, mint / legidősebb testvér a kora tavasztól változó / testvéreid táborából!”

A tél is eljön aztán fehér szépségeivel. Vert ezüstből vannak a fák, a bokrok; sárgás-rózsaszín párázatok alatt nyugosznak el a nagy havas ormok. De ha felbőgnek az erdők az északi szélben, s földig hajolnak a fák a háborgó hóviharban, a víg barangolási kedvnek az sem árt. A bükkszálakat repesztö fagynál is erősebb a hegyek, az erdők hívása: „Hívnak a szabad erdők, a hegyek ezrei, / a szabadság, íme, maga vár bennünket most / ölelő karjaival” – kiáltja felénk a költő a jégpáncél alatt surranó pataknál, amelynek tompult csobogása a sodró iramú élet zenéjét és az örökkévalóság nyugalmát teríti szét a tájon. Aztán tovább, mindig fölfelé, a béke nyugodt derűjével szívünkben, amit a szabadság lelke sugároz: a csúcsok határtalan távlatai, a napban csillogó hómezők széltől szántott hullámai, a százados tölgyerdő mesélő zúgása... Csak menni, menni, egyre magasabbra, a tetőre törni suhancos kedvvel: ez a boldog barangolás tart meg ifjúnak, ha futnak is az évek, oly gyorsan, mint a percek: „Nosza lendítsd meg magad, / olyan légy, mint a csikó, s hajrá! fel f fel a hegyekbe, mind magasabbra! / Csak addig élsz, míg bátorít barangoló kedved...”

S a költő növekvő esztendeinek egyre súlyosbodó terhével is újra meg újra nekivágott a hegyeknek. Amikor pedig végképp elnehezülni kezdett fáradhatatlanul gyalogló lába, és ki-kihagyott ziháló szíve, megint csak a természethez fohászkodott védelemért, végső segedelemért: „Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen / vonulata: a ti fiatok vagyok még, / ne hagyjatok megöregedni soha már!” Még egyszer látni a felejthetetlen Feketehegyet, a Pilis szívében-közepében, ez volt fel-felgyúló vágya, ez volt utolsó kívánsága: „Barangolók szerencséje, egészség, ne hagyj el; / engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még / egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb / szárnyakat adó hegyi mennyországot.”

Az autóbuszutat már nehezen bírta, de amikor a Kétbükkfanyeregnél az erdei ösvényt megérintette a lába, egyszerre új erőre kapott. Botladozó, kacsázó lépteivel is könnyeden jött velünk végig a Feketehegy gerincén, az őrtoronyszerű menedékházig. A fehér mészkőszirten magasló sasfészek előtt kiállt a hegytető meredeken leszakadó peremére, s mohón végigtekintett az „álomtúli vidéken”. Mozdulatlan méltósággal terült el a mélyben a Pilis, párhuzamosan futó gerinceivel, sötéten árnyalt völgyeivel, végeszakadatlan erdőtakaró alatt. Könnyben úszó szemmel nézte a tündéri tájat, melyet a Duna ezüst íve ölel körül, s göcsörtös botját melle fölé emelvén, meg-megrezdülő ajakkal suttogott valamit maga elé. Olyan volt, akár egy pogány pap, aki utolsó áldását rebegi a szent bükkfaligetben (...)

1987.

Berda József: VÁNDORÉNEK

Nosza, lendítsd meg magad olyan

légy, mint a csikó s hajrá! fel,

fel a hegyekbe, mind magasabbra!

Csak addig élsz, míg bátorít barangoló

kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre

felfelébb; megállás nélkül menni, menni,

csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s lásd

a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől!

Öregek, s ti fiatalok - halljátok; el ne

hagyjátok már magatokat; repüljetek,

repüljetek ki a szabadba, a szabadság ölébe

erre mindig lesz idő! Nincs máshol édesebb,

szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni mindig,

szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél

nagyobb büntetés! Inkább nem élni többé, ha

netán megbénulna lábam s tespednem

kellene félhalottként! –

Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen

vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,

ne hagyjatok megöregedni soha már!

Az emlékezés szerzőjének Boldog barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből. Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben

Környei István fotója (balról jobbra) Kónya Lajost, Antalffy Gyulát és Berda Józsefet ábrázolja túrapihenő közben