A szerző – magánéletében
szenvedélyes utazó - a második világháború kitörése után, a
határokon való átjárás ellehetetlenülésével pótszerként
összeállította a magyarországi vándorélet történelmi
alakulását a régmúlttól a jelenig. Alább az adatgazdag,
érdekfeszítő turisztikatörténet negyedik fejezete olvasható.
1.
Az utazás zavartalan és nyugodalmas
lefolytatásához nemcsak jó közlekedési eszközök s biztonságos
közállapotok szükségesek, hanem legalább egymástól napi
járóföldre megszállási, éjszakázási lehetőséget kell
találnia az útonjárónak, hogy a töredelmes vánszorgásban
megfáradt tagjait elpihentethesse, élelmiszerkészletét
felfrissíthesse s nekikészülődhessék a másnapi úthoz. A
középkori magyar országutak vándorai hosszú századokon
keresztül — az első vendégfogadók megjelenéséig — úgy
járnak keresztül-kasul az országon, hogy sohasem tudják: hol s
milyen körülmények között szakad rájuk az éjszaka. Szálloda,
fogadó, ágy, tűzhely, meleg vacsora nem vár rájuk, ilyesmire nem
is számítanak s mindent magukkal kell vinniük, ha védettebb
helyen, fedél alatt akarnak éjszakázni.
A fejedelmek futókövetei, majd
későbben a királyok futárjai követelhetnek ingyen éjjeli
szállást, élelmet s lovaiknak takarmányt az útjukba eső
szállásoktól, illetve falvaktól, de már a lassabban haladó,
terhes szekerekkel járó kalmárok, vagy a hintószekerek utasai —
akik nem érnek minden estére községet s ha érnek is, szállóhely
nem akad számukra — a szabad ég alatt tanyázhatnak le, ha nincs
velük sátor éjjeli menedékül. III. Béla idejéig, az 1100-as
évek végéig amúgyis sátrakban él a magyarság, a sátor pedig
könnyen szállítható s aki útrakél, egyszerűen magával viszi a
»szállodát«. Az utazást éppen az teszi körülményessé és
igen költségessé, hogy az utasembernek sátort, ágyat, emellett
egész élelmiszerraktárt kell magával cipelnie, ha nem akar
szükséget látni az úton s védelmet óhajt biztosítani magának
az időjárás viszontagságai ellen.
Márki Sándor említi, hogy mikor
1414-ben Magyarország egyházi és világi főurai a konstanci
zsinatra indulnak, mintha csak egy város rajzana ki velük. Garai
Miklós nádornak hintói, társzekerei s fegyveres szolgái részére
300, Kanizsay János esztergomi érseknek 160, Ozorai Pipónak pedig
150 ló áll rendelkezésére. De a középkori utazó bagázsiája
nem is túlnagy, ha meggondoljuk, hogy Olaszországban még a 17.
században is magával viszi az ágyát az, aki kényelmesen akar
lakni a fogadókban.
A városokban már könnyebben talál
magának megszállási helyet az utas. A királyokat és hivatalosan
járó főtisztviselőit a városok kötelesek vendégül látni. A
hatalmas kísérettel utazó királyok és főurak egy-egy
megszállása valóságos elemi csapást jelent az illető városra.
Nemcsak szállással és bőséges élelemmel kell ellátniuk az
átutazó uralkodót, hanem gazdag ajándék jár ki a kíséret
minden tagjának, kezdve az udvarmestertől a legutolsó inasig és
szekeresig. Ipolyi Arnold közli, hogy Selmecbányának 1393-ban a
húson, baromfin és boron kívül 3000 vöröses 14 arany forintjába
kerül Zsigmond ott tartózkodása. Zágrábban egy királyi
látogatás során 12 ökör, ezer kenyér és négy tonna bor fogy
el. Besztercebánya 1390-ben 120 forintot költ el Kanizsai
tárnokmester tartására s még Werbőczi rövid átutazása is 14
forint 34 dénárjába kerül a városnak, amikor 1513-ban a
Libetbányára tartó nagyhatalmú ítélőmestert némi étellel és
itallal megvendégelik. Küzdenek is ez ellen a terhes kötelezettség
ellen a városok s nagynehezen a legtöbb kivívja, hogy csak egy
napig köteles eltartani a királyt. Az 1405. évi 13. törvénycikk
például Szeged vendéglátási kötelezettségét egy ebéd és egy
vacsora adására korlátozza s Zsigmond ugyancsak 1405-ben kelt II.
Decrétuma Debrecenre vonatkozóan leszögezi, hogy mikoron e
városunkon keresztül utazandunk, minden alkalommal egy napi élelmet
adjon a város. Pozsony pedig egyenesen olyan privilégiumot kap a
királytól, amely ezt mondja: nem akarjuk, hogy mi vagy báróink
erőszakos megszállást tegyünk. Persze azért, ha király érkezik,
az ilyen mentesített városok is nagy ünnepélyességgel fogadják
és vendégelik, legfeljebb a kíséret tagjaihoz fukarabbak.
A főúri személyek a hozzájuk méltó
főrangúaknál, a nemesek a nemeseknél szállanak meg, az úton
járó papok a plébániákon vagy a kolostorokban kapnak kvártélyt,
a kereskedők és kézművesek pedig a polgárok: kereskedő- vagy
iparostársaik házát keresik fel. Van úgy, hogy a városi tanács
gondoskodik az idegen kereskedő kosztjáról-lakásáról:
beszállásolja valamelyik polgárhoz, aki mindennel köteles ellátni
vendégét. Gailsam Albert pozsonyi polgár 1483. évben kelt
végrendeletében említi, hogy Bánffy Miklós főispán több urat
szállásoltatott be hozzá, akiknek élelmezéséről neki kellett
gondoskodnia.
Egyik helyen ingyenes ez a polgári
vendéglátás, más városban azonban meg kell fizetnie az utasnak.
Buda és Pest vendégszerető városok, polgárai eleinte nem
fogadnak el pénzt a házukhoz beszállásolt idegentől, de már
például Késmárkon az átutazó kalmár köteles élelmét annál
a családnál vásárolni, ahová beszállásolták.
A kereskedelmi forgalom élénkülésével
mindjobban nő az utazók száma, az egyes városok árumegállító
joga emellett még a kötelező megszállást is előírja, olyan
tömegű idegen elhelyezése válik hát szükségessé, hogy az
előző korok patriarkális családi elszállásolási rendszere
csődöt mond. A nagyobb idegenforgalommal rendelkező városok így
kényszerülnek sorra olyan épületeket emelni, amelyeknek egyetlen
célja: a város falai közé érkező utasemberek elszállásolása.
Az első magyar vendégfogadó, aminek
írásbeli nyoma van, Esztergomban működik. A káptalan egyik 1279.
évi oklevele szerint az esztergomi kis-dunamenti fogadónak 1279-ben
Kopasz Péter a tulajdonosa. Esztergom ezidőben az ország fővárosa
s nagy kereskedelmi központ, ahová hajón, szekéren, lovon sűrűn
érkeznek orosz, német meg francia kereskedők, a Kopasz-féle
fogadónak megvan hát minden létjogosultsága s nyilván szép
forgalmat is bonyolít le.
Ha kimondott fogadóról nincs is
korábbi adatunk, kétségtelen, hogy már jóval előbb vannak olyan
helyek, ahol egy falás ételt, egy korty italt vagy egy éjjelre
menedéket kaphat a megfáradt vándor. A Magyarországra 1000 körül
bejött olasz bencések pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli,
szálai, szekszárdi, tihanyi, tatai, kalocsai, csanádi, visegrádi,
garamszentbenedeki és zoborhegyi rendházai kezdettől fogva
hajlékot adnak a szegény, fáradt, beteg útszéli vándornak meg a
zarándokoknak. A tavernáknak nevezett kocsmaszerű bormérő helyek
ugyancsak régtől fogva ismeretesek s az effajta csapszékek durván
ácsolt lócái is célszerű éjjeli pihenőhelyet jelentenek a
szerényebb igényű vándorutasok számára. Az 1279. évi budai
zsinat határozata szerint a kocsmákat utazás közben a papok is
használhatják s hogy ilyen határozathozatalra szükség van, az
arra vall, hogy az utazgató egyházi személyek előzőleg is
gyakorta látogatják a kocsmákat s nem egyszer még a kockajátékban
– a középkori polgár bormérésekben űzött kedvenc játékában
— is résztvesznek, mert ugyanez a zsinat a kockázást
kifejezetten eltiltja nekik. A csapszékekben kimért bor minőségét
egyébként már a cégérrel jelzik a kocsmárosok. Ha az utas
zöldgallyat lát a bormérés ajtaja felett, tudja, hogy idei bor
várja, az egyéves bor jele a szalmazsupp s mikor forgácsköteg a
cégér, biztos lehet benne, hogy kétéves bor mellett fogja
kinyújtóztatni megfáradt tagjait a kemény, de alvásra alkalmatos
fapadon.
2.
Szoros értelemben vett fogadója a
nagy forgalmú Budának is csak a 14. században van. Silher uram a
tulajdonosa, de hogy ez a legrégibb budai vendégfogadó a város
melyik részén lehetett, azt nem tudni. Az első, helye szerint is
ismert budai vendégfogadó a Czunczhoffer-féle, amely 1462 táján
a Hátsóutcában (a mai Bethlen István bástyasétány közelében)
bonyolít le szép forgalmat. A pesti fogadókról majd csak az
1696-os összeírás ad először hírt. Kétségtelenül legnagyobb
közöttük a hatszobás, emeletes »FehérHajó«-hoz cégérezett
fogadó, amely már 1695 előtt is ismeretes a váci, másképpen
budai kapu közelében, azon a tájon, ahol a Váci-utca most
beletorkollik a Vörösmarty-térbe. Szemközt van vele a »Fehér
Bárány« címerű fogadó, de nem ismerjük a helyét a négy
szobás »Arany Sas« és »Fehér Ló«, valamint a
három-háromszobás »Fehér Rózsa«, »Fehér Ökör« és »Arany
Horgony« nevezetű fogadóknak. Budán ezidőben a vízivárosi
»Arany Hajó« és az »Elefánt«, azonkívül a Rózsadomb alatti
»Fehér Ló«. a nevezetesebbek.
Valamennyi nagy istállókkal,
színekkel és hatalmas udvarokkal várja a lovakon, szekereken és
kocsikon érkező utazóközönséget. A pozsonyi városházi
borpincének 1472-ben már konyhája van s az 1500-as évek
közepetáján a »Vadember« cégérű vendégfogadóban szállnak
meg a Pozsonyba érkező török követek.
A 14. században Iglónak is van már
vendégfogadója, bár a felsőmagyarországi városokban, Kassán,
Lőcsén, Késmárkon s egyebütt tovább él a »családi
elszállásolás« rendszere s a »tisztességes utazók«, a
tekintélyes kalmár emberek a polgárság házait keresik fel. A
városba jövő idegenek részére a legtöbb polgárházban külön
szobát, vagy lakrészt tartanak fenn. Demkó Kálmán így rajzol le
egy ilyen polgárházat
»Az emeletre rendesen homályos
kőlépcső vezet a hosszú, néhol oszlopos előcsarnokba, melyből
ajtók nyílnak az utcára néző szobákba. Az emeletnek utcára
néző részében rendesen két, igen ritkán három szoba van,
melyek a szárnyépület udvari szobáival nem állnak
összeköttetésben. Szárnyépületet egy házban rendesen egyet
találunk, ez mindig egy kis előszoba által elválasztott két
kisebb, egy vagy két szobácskából álló külön lakást foglal
magában. Lakás helyett helyesebben szállást mondhatnánk, mert e
kisebb helyiségek egészen arra látszanak rendeltetve, hogy a
vásárokra jövő vagy máskor is megforduló idegenek részére
elkülönített szállásokul szolgáljanak. Ha fejedelmi vagy más
magasrangú vendég látogatta meg a várost, annak elszállásolása
rendesen sok bajjal járt a szűk lakások mellett. 1622 januárjában
Bethlen Gábor a Magyar-Bród melletti táborból hazatérve, Lőcsén
megszállni szándékozott. Neje, Károlyi Zsuzsanna előreküldte
Komáromy Istvánt, s a levelében egyenesen megjelölte a három
szomszédos házat, melyeket ajtókkal kell összekötni, hogy a
fejedelem alkalmas lakást kapjon. Ugyanazon év március 26-án
jöttek Lőcsére Révay Péter koronaőr és II. Ferdinánd biztosai
a Bethlentől átvett koronával. Annyira szűkében voltak a
lakásnak, hogy Biber János váradi püspököt Wiesenberger polgár
házának első, a koronaőrt a szent koronával ugyanannak a háznak
hátulsó szobájába kellett elszállásolni.«
Az egyszerűbb, kisebb igényű vendég
mindenesetre kényelmesen érezheti magát ezekben a polgári
ízléssel berendezett udvari szobákban, melyeknek bútorzata falba
épített szekrényből, almáriumból, esetleg néhány alaposan
megvasalt ládából áll s az utasember hatalmas, mennyezetes ágyban
pihenheti ki fáradalmait hűvös falai között. A vendéglátó
házigazda felelős a hozzászállt idegen minden cselekedetéért.
Megérkezése után kikérdezi kiléte s jövés-menésének célja
felől s ha három napnál tovább szándékozik a városban maradni,
bejelenti az elöljáróságon. Az idegeneknek általában csak akkor
engedik meg a városban tartózkodást, ha erkölcsi tekintetben nem
esnek kifogás alá. A rozsnyói elöljáróság 1632 január 30-án
elfogatja Borbély Mihály polgárembert, mert — a városi
tanácsjegyzőkönyv szerint — »a város kiváltságai és
szabályai ellenére Csákány Pálnak és egy idegen nőnek több
héten át szállást adott«.
Az alsórangú vendégek, a szolgák,
cselédek, küldöncök már nem a polgárházaknál, hanem az
úgynevezett pásztorházban, a vándorló iparoslegények pedig az
évenként választott atyamestereknél találnak szállásra. A
csőcseléket, kóbor zsoldost, szökött jobbágyot, csavargó
némbert pedig még a pásztor házak sem fogadhatják be, ezek mint
kivert ebek járják az országutakat s legfeljebb a rosszhírű
csapszékek nyújtanak nekik rövid időre menedéket. A kisebb
városokban és a falvakban a kocsmák adnak hevenyészett éjjeli
szállást az utasnak. A kocsmák a földesuraké vagy a városoké s
ha forgalmas útvonalon feküsznek, a bérlő vagy a tulajdonos
esetleg vendégszobát épít hozzá s beszálló csapszék lesz
belőle. Thököly Imre 1678-ban így rendelkezik egy birtokán lévő
fogadó felől: »Az kiknek a vendégfogadóban szekeresek vagy
lovasok beszállnak, azoktól a vendégfogadós minden éjjelre
egy-egy lótul vagy ökörtül egy-egy poltúrát fog venni mi
számunkra. Oda szénát, abrakot elegendőt fogunk adatni.« Más
ilyen földesúri rendelkezés megszabja, hogy a vendégfogadóházban
mindig elegendő széna, abrak, bor, ser, égetett bor és gyertya
legyen; tételből való élésnek pedig a korcsmáros viselje a
jövevények kedvekért gondját úgy, hogy a jövevények pénzeken
fogyatkozás nélkül eledelökre való élést találhassanak
«(Sempte 1641).
Debrecenben az 1500-as évek végén
már meglévő »Fehér Ló« cégérű fogadó mellett a 17.
században hét csapszékben mérnek bort s látnak vendégül
átutazó szegény embereket. A legrégibb a kardosházi csapszék,
amely 1590 táján kerül magánkézből a város tulajdonába,
egykorú vele az Arany Bálint házabeli csapszék s a városházbeli
kocsma, későbbi néven Koplaló, amelyet a Bika vendégfogadó
konkurrenciája ítél halálra a múlt század elején. E három
bormérés mellett a csapóutcabeli, a mesterutcai, a boldogfalvai és
a péterfiai városi csapszék oltja még a debreceni polgár
szomját. A többi jelentős alföldi városban, Szegeden,
Kecskeméten, Kőrösön és egyebütt is effajta kocsmaszerű
fogadók állnak az utasember rendelkezésére étellel, itallal s
éjszakai nyughellyel az ivó padlóján, a beálló színben,
esetleg egy külön alvóházban.
3.
A beszálló kocsmáknál és
fogadóknál sokkal forgalmasabbak és népesebbek az utakmenti
úriházak meg kastélyok. A főúri utas nem igen száll fogadóba,
mindenütt akad olyan udvarház, ahol rokon- vagy ismerős úricsalád
várja tárt karokkal, terített asztallal, jól fűtött hálóházzal
s az utazó nemes is minden faluban talál egy birtokosra, akinek
házába beszállhat, akár ismeri, akár nem. Minek költenének hát
fogadóra? A kastélyokból, udvarházakból nem is fogy ki soha a
vendég. Ha egyik tovább indul, már ott van helyette a másik s
szakadatlan vendégeskedésben telnek a napok, hetek, hónapok.
Forgách Simon írja Pálffy Miklósnak 1687-ben: »Az lengyel
határánál lakom. Mindenki nálam száll meg. Erdélyi úr, magyar
meg lengyel vagy ismer, vagy nem ismer, engem el nem kerül. Igen reá
szoktanak s költségem nem kevés megyen reá, gonoszakaróim pedig
másra magyarázzák. De az emberség nem mutatja, hogy házamból
valakit, aféle jövevényt kiverjek ...«
Hasonlóképpen gondolkoznak az erdélyi
urak is. »Az 1687-ik esztendő előtt olyan emberséges ország vala
Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta,
mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna – jegyzi föl
Apor Péter. — Nem vala híre az vendégfogadónak. Csodálkozva
néztünk Kolozsvárott a közép utczában, hogy mondották, hogy
vendégfogadó, azon egy nagy szakács vala leírva késsel az
tűzhely és írott fazekak előtt. Vala egy rongyos ház Miraszlónál
is, az kit hallottam hogy vendégfogadónak mondottak, de nem láttam,
hogy vendég szállott volna belé, talán még Básta György
csináltatta volt, mikor ott megverte volt Mihály Vajdát. Hanem ha
megindultál volna abban az időben, elől küldöttél volna az
faluban, szénát, abrakot az lovadnak, magadnak enni valót, s ha
bor volt az faluban, bort is adtak volna, sőt az Szászságon bár
az magad lovadon ne jártál volna, posta lovat eleget adtának. Ha
penig vagy szegény atyádfiához vagy becsületes nemes emberhez
szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talám
a lelkit is kitette volna érted.«
A vendéget igyekeznek is minél
dúsabban ellátni a háziak; s annál jobban becsülik, mentől
tovább mulat náluk. Thurzó Szaniszló galgóci várában az
1600-as évek elején 20 tál ételt is felhordanak az asztalra, a
vendéget hetekig ott tartják s nagy vígságot, táncot, vadászatot
rendeznek tiszteletére. Ha menni akar, erőszakkal ott fogják s
mikor hírét veszik, hogy ismerős vagy akár ismeretlen úrféle
utazik át a környéken, elibemennek, beinvitálják. Thurzó György
1599 március 20-án így ír nejének: »Nádasdiné asszonyom az
bátyjához megyen Báthori Istvánhoz Echettre, azt értem, hogy
arra megyén, Bichére, ha arra megyen, külgy, édes szívem, eleibe
és kérd hogy betérjen. Az szomszéd nemes uraimból is hívass be,
és ha betér, gazdálkodgyátok jól nekik, mégis ha azelőtt nem
esmérted, esmerkedgyél meg vele. Az szomszéd nemes uraimban
felhívhatsz édes szívem, úgy mint az vice ispánt, Ordódit,
Mattyasowszkit, Marsowski Bálint fiát és Skrobakot Litawárul.«
Ha bejelentett vendéget várnak,
gondos előkészületeket tesznek, hogy jól érezze magát náluk a
rokon, ismerős, barát vagy idegen. Thurzó György 1592 januárjában
ilyen levélben jelenti feleségének Nyári Pál és Révay Gábor
érkezését: »Ez jüvő szerdára Nyári Pál uram mind feleségestü
azonképen Reway Gábor ott lesznek nálunk Bichén. Azért én sem
késsem sokat, hanem kedden jó idején, ha Isten egészségemet
adgya, otthon leszek, kérlek azért édes lölköm, hogy az házakat
fűttesd hogy büdössek ne legyenek. Az ágyakat is készítsed el
úgy, mint az palota mellett két házakban és az alsó botban.
Dánielt is haza bocsátám, hogy ő is lásson dolgához és az
házakat elkészítse. Az aszszonyok csak te éretted mennek oda
Bichére, hogy meglátogassanak.« 1596 októberében, amikor nagyobb
vendégsereg érkezéséről ad hírt, így ír: »Miérthogy kedig
komám uram, asszonyomval együtt Czobor Mihály uram sógorom,
Bakith uram, mind oda házunkhoz jűnek, kérlek, hadd meg Hanznak
hogy az házakban kárpitokat és szőnyegeket szépen, az előbbi
mód szerint felvonasson. Az udvarbíró is lássa, hogy készen
várjon bennünket éléssel és egyéb szükséggel.« Ugyanez év
novemberében a hálóházak gondos felfűtésére hívja fel
felesége figyelmét, mert ismét vendégek érkeznek: »Csak azt
akarám tudtodra adnom, hogy én Istennek kegyelmességéből mai
napon érkeztem szálon ide Bakith uram fiával Kralowanra, nagy jó
egészségben. Holnap estvére azon leszek, hogy otthon lehessek,
azért várj édes szívem, vocsorára bennünket. Az alsó botot, az
melyben szoba és szenes ház vagyon, készíttesd édes lölköm
Bakith uramnak, de mind az szobában s mind az szenes házbani ágyak
legyenek, mert az ifjú Révay Ferenc is ez jüvő hétfőn oda jű.
Az ház tiszta és meleg legyen és gyertyatartó és mosdó legyen
az házban...«
A hosszabb útra induló nemesurak
persze számítanak arra is, hogy nem érnek minden étkezési időben
vendéglátó udvarházat, ezért külön társzekereken valóságos
élelmiszerraktárt visznek magukkal. A 16. és 17. századbeli
írások sűrűn emlegetik a konyha-kocsit, pohárszék-kocsit,
innyaadó-kocsit, — a mai gyorsvonati étkezőkocsik ősét — s
ezek kiegészítőjét, az éléses-társzekeret, mely utóbbiból,
Apor Péter tanúsága szerint, nyolc-kilenc, sőt tízet is visz
magával némelyik erdélyi nagyúr, amikor egyik jószágából a
másikba megyen át. Ha kísérő társzekér nélkül, csak egyszerű
hintóval kél útra családostul az erdélyi főrend, az első
ülésen lévő párnazsák mögé egy fazék káposzta kerül meg
valami sült, ezenkívül fejér cipó s palackban vagy pincetokban
jó bor. Ezenkívül a szolgálóknál is van egy-egy kosárka, benne
»vajas pogácsa, kalács, töltött tyúk, s afféle, mert azok
nélkül nem jártak, sőt az hintóban ösztövéres szalonnának,
fokhagymának s rendszerént főtt sódarnak is meg kellett lenni.«
Amelyik főember hintón és éléses-társzekérrel jár, az után a
társzekér vagy a konyhakocsi viszi az élelmiszereket, meg a
táltartó tartalmát: az evőkészletet. Ha aztán eljön az ideje,
szép füves, fás térségen lerakodnak s úgy esznek az útmentén
lepihenve. »Az öreg Haller János nagy úr vala, mégis mikor úton
ment, ha tallón volt is, mikor az óra tíz volt, megállott az
hintóval és evett«. Ha családja nélkül, egymagában kél útra
az erdélyi nemesúr, »az embereknek az nagyja«, sohasem megy
hintón, konyhaszekér még kevésbbé kíséri. Ilyenkor lóháton
utazik, »hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszos palaczk bor,
fejér czipó, némelyeknek az tarisznyában ösztövéres szalonna,
az mellé fokhagyma sodor pár- vagy mogyoróhagymával, sült tyúk,
sőt némelykor, s gyakrabban, ezek közül csak az egyik volt;
nyárban mihelyt jó füvet kaptanak, megszállottak, az köpenyeget
az fűre vagy, ha szénabuglya volt, az buglya mellé leterítették,
s jobb ízűt ettek belőle, mint most esznek sokan az
allepatrétában«. Az asszonynép viszont ezidőben már ritkán jár
paripán, kényelmes hintón utazik s nagy kísérettel. Gróf
Esterházy Antalné még az 1700-as évek elején is mindent magával
visz, ha útrakél: ruhatárát, háztartási eszközeit, dús
élelmiszer-raktárát s a hintók, csézák, társzekerek,
konyhakocsik egész serege indul el, amikor útraszáll, hogy
végigkísérje katona férjét egyik harctérről a másikra.
Kocsiján nemcsak utazik, de abban lakik, rajta étkezik s azon is
hál, amikor falutól, várostól távol köszönt rá az este,
hosszú, nehéz útjai során... Ilyen körülmények között —
amikor az utasember vagy magával viszi a »szállodát« meg a
»vendéglőt«, vagy pedig megtalálja kvártélyát az útmenti
udvarházakban, kastélyokban, nemesi lakokban, esetleg a
plébániákon, paróchiákon, a kalmár nép meg a városbeli
polgárházaknál — vendégfogadóra nincs valami túl nagy
szükség.
Erdély vendégszerető földjén
egészen a 17. század végéig nem is léteznek fogadók. Az utast —
bármerre jár a magyar- vagy székely lakta vidéken — tárt
karral fogadja s mindennel ellátja a szíves nép, a szászságot
meg törvény — az 1581. évi 10. törvénycikk — kötelezi, hogy
pénzért szállást és ételt-italt adjon mindenkinek. A vidéki
városoknak saját házai vannak Pesten vagy Budán — Kecskemété
a mai Veres Pálné-utcánál, Nagykörösé a Cukor-utca körül,
Jászberényé a Molnár-utcában, Szegedé pedig már 1522-ben áll
a várban, a jelenlegi pénzügyminisztérium helyén — s a
közügyben a fővárosba ránduló elöljáró uraimék ide
szállanak. Kik koptatják hát a vendégfogadók küszöbét?
Jobbára külországból érkező kalmárok és utazók, sokadalmak
idején a vásárosok, vándor kézművesek és árus emberek, szóval
az egyszerűbb népek s csak nagy néha akad előkelőbb vendég, aki
átutaztában nem akar hosszabb időt tölteni valamelyik úriháznál,
arra az egy éjszakára meg jó neki a fogadó is. Amilyen a beszálló
vendég, olyan a fogadós maga is: goromba, mint a pokróc, valóságos
kegyet gyakorol, amikor befogad valakit a piszkos hálóházba s ha
nem kíván vendéget látni, végnélkül kolompozhat az utas az
ajtón. Herpius kőszegi fogadós 1660-ban még magának Zrínyi
Miklósnak sem ad szállást. A városi tanácsjegyzőkönyv szerint
gróf Zrinyi Miklós Uram ő Nagysága estve felé Bécsbül megjüvén
és itt az városban meg akarván szállani Herpius vendégfogadó
házához, az hova annak előtte is bé szállani szokott volt ő
Nagysága és az midőn már azon vedigfogadó ház előtt volna maga
az Úr, Herpius nem tudatik michoda gorombasághtul viseltetvén,
ilyen nagy Urat bé nem bocsátot házához. Annak utánna ott bé
nem bocháttatván az Úr, ment az másik vendégfogadó házához,
úgy mint Spédlihez, elküldvén szolgáját, hogy ajtót nyitáson,
ott is az midőn az Ur szolgája az Ajtón kolompozott volna,
nagysokára sok szitokkal és morgással nyitotta Spédli szolgája
meg az Ajtót«.
Herpiust 100 magyar forint bírsággal
sújtja a nemes tanács és Spédli szolgáját is felelősségre
vonja mint kölletet őneki szittkozódni, mikor Zrini Uram ő
Nagyságha szállást keresett, de nyilván csak azért, mert ilyen
előkelő úrral történt a gyalázat, egyébként meglehetősen
magától értetődő dolog ezidőben, hogy az éjnek évadján
zörgető vendégnek durva szitkok között nyit ajtót a fogadós s
emellett alaposan meg is zsarolja az éjszakai szállás feljében.
Egyetlen mondatnyi dicséretet kap e kor magyar vendégfogadósa,
mégpedig Tollius Jakabtól, a bölcsek kövét kutató duisburgi
egyetemi tanártól, aki 1687. évi magyarországi utazása közben
ilyesmit jegyez meg: »a posoni vendégfogadókban nagyobb az
emberség a jövevényekhez, mint Bécsben«.
4.
Amilyen kevés a vendégfogadó a
királyi Magyarországon és Erdélyben, olyan nagy számmal találunk
beszállóházakat a töröknek hódolt területen. A megszálló
ozmán hatóságok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy
fellendítsék a kereskedelmet a birtokbavett országrészen;
védelmet, kedvezéseket nyújtanak hát a kalmárkodó embernek —
legyen az bármilyen hitű — s áramlik is seregestül a kereskedő
nép mindenfelől a hódoltság váraiba, városaiba és
vásárhelyeire. A német, magyar s a legkülönbözőbb balkáni
népfajokhoz tartozó kalmárok elhelyezéséhez sok szállóhely
szükséges, a nagyobb városokban és falvakban mindenütt épül is
egynéhány vendégfogadó, kereskedői fogadó — amelyben a
vándorló kalmár nemcsak megszáll, de nappal portékáit is
kirakja s ebben a bazárszerű szállóban árusít — vagy pedig
karavánszeráj, ahol lovaikkal egy fedél alatt, egyetlen hatalmas
hodályban éjszakáznak meg az útonjárók.
Evlia Cselebi magyarországi útjai
során feljegyzi, hol hány vendégfogadó várja az utasembert. A
fáradhatatlan török világutazó szerint a 17. század második
felében Pancsovának egy, Temesvárnak pedig három fogadója van.
Déván igen sok korcsmát talál s megörökíti, hogy Jenő vára
nagy, cseréppel fedett szép fogadóját Köprüli Ahmed pasa
építette. Szegeden egy, Váradon pedig három fogadó várja az
utast s a belgrád— budai forgalmas nagyút mellett fekvő
városokban és várakban szintén sok a fogadó. Mitroviczán három
kőépületű, keramit tetejű vendégfogadót és három kereskedői
fogadót lát Cselebi, Továrnik palánkán egy, Vukováron három
kis fogadót fedez fel. Eszéknek hat kereskedői fogadója és egy
karaván élelmezési szállója van. Dárdán, Baranyaváron és
Mohácson egy-egy fogadót talál, Báttaszék új fogadója pedig
éppen akkor épül, amikor Cselebi 1663-ban átutazik a Palánkán.
Szekszárdon, Pakson, Pentelén és Ercsiben egy-egy fogadó áll az
utasok rendelkezésére. Budán a középső várban öt kereskedelmi
fogadó van, míg a Debbágkháne külvárosban (a későbbi
Rácváros) három, a nagy külvárosban (a jelenlegi Víziváros)
egy, Pesten pedig két fogadóba szállhat az idegen. Vörösváron
az időben építik a fogadót, Vácnak egy egészséges szállodája
van, míg Esztergomban nem talál fogadót Cselebi. Annál több
vendégfogadója van Kassának: kereken tizenegy s ezek közül a
»Gábor bá« címzetű olyan, mint egy vár. Pozsonyban és
Székesfehérváron három-három vendégfogadóra bukkan a törők
világutazó s még a kis somogymegyei Segesd községben s a nem
nagyobb Baranya-Nádasdon is akad egy-egy szálloda. Siklóson két
fogadó van néhány szobával, Babócsán egy, Valpón megint kettő
és Újlakon egy kereskedői szálló és az alsóvárosban egy
fogadó. Brassóban, ahol Cselebi szerint hét főldövnek kereskedői
találkoznak össze, tizenkét fogadó várja a külföldi
kalmárnépet. »E város Erdélynek Egyiptoma« —jegyzi meg
Cselebi s szállodáinak számát tekintve, kétségtelenül Brassót
illeti az elsőség idegenforgalmi vonatkozásban. A legtipikusabb
tőrök fogadófajta a karavánszeráj. A hó-doltságbeli nyugat
európai utazók, mint egészen újszerű, sajátos keleti intézményt
kivétel nélkül figyelemre méltatják s többkevesebb szót
ejtenek róla útleírásaikban. Báró Vratiszláv, aki 1591-ben
utazik lefelé a Dunán, ahogy Budát elhagyja, a jobbparti falvakban
pillantja meg az első bádoggal födött karavánszerájokat.
Paksról feljegyzi, hogy jelentékeny karavánszerája van, de első
ízben az aldunai Palánkán veszi igénybe e jellegzetes török
szálloda-féle szolgálatait, amikor aztán részletesen le is írja:
»Este Hasszánpasa-Palánkára érkeztünk — szól útleírásának
idevonatkozó része — és először szálltunk le törők
karavánszerájban. Lovainkkal együtt egy fedél alatt kellett
hálnunk, mivel a közönséges török vendégfogadókban nincsenek
külön szobák. Nem lesz érdektelen a karavánszerájokról néhány
szót mondani. A karavánszerájok nagy épületek, melyeknek közepén
tágas tér van, hol az utasok poggyászaikat leteszik és tevéiket,
valamint öszvéreiket elhelyezik. E tér körül mintegy három
lábnyi magas fal emelkedik, ez a kőfal felé húzódik, mely az
egész épületet támogatja és a falnál megerősített padokkal
egyenlőnek lenni látszik. E fal, vagyis falból készült pad, fenn
egészen lapos és négy láb széles. A törökök itt szokták
fekhelyeiket elhelyezni, ezenkívül tűzhelyül is használják és
az ételeket itt főzik; ugyanis, mint mondottam, az állatokat és
az embereket e csekély emelkedésű falazat választja el. Néha még
az is megesik, hogy az utasok lovaikat éppen e falhoz kötik,
úgyhogy az állatok a nyugvó embereket fejükkel érintik és
uraiknak szolgálatokat tesznek, ugyanis a poggyászokat és
tarisznyákat a fejükre erősítik és gazdájukhoz hozzák. Ha az
étkezés ideje elérkezik, az élelmiszereket a tarisznyából
kiveszik és ha a tarisznya kiürült, félreteszik. Az utasok e
falon a következőleg készítik el fekvőhelyüket; legelőször
szőnyeget terítenek le, erre talmánjukat vagyis felsőkabátjukat
borítják, fejpárna helyett pedig nyerget használnak, takaróul
pedig az utazó-kőpenyeg szolgál. Az utazás fáradalmaitól
elbágyadt utasok e kemény fekhelyen jobban alszanak, mint a mi
nagyuraink a puha tollágyakban. Az utasok cselekedetei e közös
helyeken mindenki előtt ismeretesek, semmi sem történhetik
titokban, tehát az éj sötétségét kell felhasználni valamely
szándék keresztülvitelére. Ily vendégfogadók az egész
Törökbirodalomban találhatók, de másféle nincs is, tehát egész
utazásunk folyamán kénytelenek voltunk e legalacsonyabb
néposztályhoz tartozó csőcselékkel együtt hálni, mindenütt
úgy bámultak bennünket, mintha világcsodái volnánk, különösen
szokásainkat és viseletünket csodálták. Nem mertek ugyan
gúnyolódni, azonban a velünk egy helyiségben lévő emberek és
állatok tömege, az iszonyú bűz és a folytonos zaj, olyanokra
nézve, kik ezt még meg nem szokták, annyira elviselhetetlen, hogy
a császári országokban a legnyomorultabb szalmaviskó is
valósággal paradicsom és tündérország e vendégfogadóhoz
képest. Nem maradt egyéb hátra, mint csak arról gondoskodni, hogy
a követ úr lehetőleg kényelmes helyet kapjon, mi azonban
többnyire a karavánszerá-jokon kívül, a kocsikon töltöttük az
éjszakát, néha a jól épített és bádoggal födött törők
kórházakba tértünk; az utasok itt elég kényelmet találnak,
mivel számos elkülönített kamrácska van bennük. A kórházak
mindenki előtt nyitva vannak, legyen az keresztény vagy zsidó,
gazdag vagy szegény; a pasák, szándzsákok és egyéb előkelő
törökök, utazásuk alatt többnyire a kórházakat használják
éjjeli szállásul, mivel ezek mégis csak meglehetős kényelmesek.
Az említett kórházakban a következő szokás uralkodik, minden
jövevény ingyen élelmezésben részesül, midőn ugyanis a vacsora
ideje elérkezik, a török kórházszolga széles, kerek tányért
hord körül, e két ujjnyi magas karimával ellátott tányérokon,
számos apró csészén húsból és derczéből készült ételt
kínálnak. Az utasok a kijelölt helyen körbe ülnek és
megvacsoráznak, előbb azonban kenyeret és vizet kapnak. A leírt
módon az utas három napig veheti igénybe a kórház
megvendégelését, e határidő elteltével azonban el kell
távoznia. A kórházaknak gazdag alapítványai vannak, melyeket
gazdag és jámbor törökök tesznek.« Neitzschitz Kristóf
1663-ban hasonló megállapításokat tesz a karavánszerájokról s
Brown Edward 1669. évi utazása során ugyanazokat a tapasztalatokat
szerzi bennük, mint Vrastiszláv jó hetven esztendővel előbb.
Neitzschitz szerint télidőben sokat kell szenvedni a karavánszeráj
okban. Más ennivalót, mint száraz kenyeret, nem igen talál bennük
az utas s ha nem hozott magával élelmiszert, koplalás vár rá.
Brown csak ritkán száll effajta nyilvános épületbe, ahol
mindenki maga főz s amelyek olyan veszélyes helyeken feküsznek,
hogy állandóan félni kell a megrablástól. De egy-két
megszállása elég ahhoz, hogy rossz véleménnyel legyen róluk.
 |
| (Illuszrtrációk az eredeti kiadás nyomán) |
Noha a legtöbb nagyobb helyen van
vendégfogadó, kereskedői szálló, karavánszeráj vagy ingyenes
megszállási lehetőséget nyújtó kórház, esetleg fürdő,
amelyekben ugyancsak lehet éjjeli szállást kapni, mégis a
magánházak vendégszeretetét is gyakorta igénybe veszi a török
földön utazó. Cselebi szerint például Egerben öt kis fogadó
van, a kereskedők ezek egyikébe szállnak, a jövő-menő vendégek
pedig a parasztok házaiba s a fogadói bért azoknak adják. A többi
vendég az előkelők házaiban száll meg. A vendéget nemcsak
szívesen látják, de hívják is, némelyik ház kapuja fölött ez
a felírás fogadja az idegent: minden ceremónia nélkül lépj
be. Zomborról ugyancsak azt jegyzi fel utazónk, hogy ámbár
két fogadója van, az előkelők, főkép pedig a Piri pasa
vendéglátó kegyessége szegénynek, gazdagnak, öregnek és
ifjúnak mindig nyitva áll. Kanizsa népe szintén nagyon szíves és
»ha valamely idegen egy évig is vendég lenne házukban, akkor is
kedveskednek neki«. A pesti két fogadóra sincs valami nagy
szükség. A lakosok ugyanis házaikban készítenek vendégszobát
az utasembernek s ott szállásolják el őket. Eszéken
hasonlóképpen kinyitják kapuikat a háztulajdonosok meg az előkelő
főemberek a jövő-menő vendégek előtt s néhány napig ellátják
őket. Nem kell hát kétségbeesni az útonjárónak akkor sem, ha
véletlenül olyan helyre érkezik, ahol nincs fogadó. Kvártélyt
mindenütt talál. A somogy-megyei Koppány várának például nincs
fogadója, mert »itt szégyennek tartják fogadóban szállásolni
el a vendéget — Cselebi így mondja — s a kereskedőknek,
jövő-menőknek a háztulajdonosok adnak szállást«. Lippán is
nyitva van minden család kapuja az utasok előtt, úgy annyira, hogy
a városnak fogadóra nincs szüksége. Ha vendégek, vidékiek
jönnek s a legkisebb egyénnek házában egy esztendeig élnek is,
az sem okoz nehézséget. Ahol ilyen vendégszerető a lakosság, ott
öröm úton lenni, annál kínosabb azonban a vendéglátó
házigazda helyzete, amikor erőszakos vendégei akadnak, akik
mindenét fellakmározzák. Már pedig a hódolt terület magyar
városi népe gyakran ilyen muszáj-házigazdái szerepet kénytelen
vállalni az utazgató törők urakkal, katonákkal, hivatalnokokkal
szemben. A Szegedre érkező tőrök kincstári tisztviselők,
adószedők és főhivatalnokok például nem szívesen mennek a
vendégfogadóba, hanem inkább a barátok jó konyhájáról híres
kolostorába szállásolják magukat. Az állandóan jövő-menő
katonák és tisztviselők ellátása viszont a lakosság
vendéglátását veszi túlságosan igénybe, hiszen a polgárházakba
szálló török vendégek legtöbbször elfogyasztják a házigazda
egész élelmiszerkészletét. 1672-ben egész Drinápolyig elmegy a
szegedi polgárok küldöttsége, magához a szultánhoz, hogy
elpanaszolja: »ámbár a városban több vendégfogadó létezik, az
átutazó török tisztviselők mégsem oda, hanem cselédestül
együtt nálunk szállnak meg és különféle követelésekkel
állanak elő«. A szegediek követjárásának meg is van az
eredménye, fermánt kapnak a szultántól, amely utasítja a szegedi
kádit: gondja legyen arra, hogy az utazók ezentúl ne a
polgárokhoz, hanem a fogadóba szálljanak s ott rendes napi áron
szerezzék be a szükséges élelmiszereket.
A kecskemétiek szintén alaposan hozzá
vannak szokva a kényszerű vendéglátáshoz, annyira, hogy a város
a »forgó-szálló törökök « ellátására külön főzőasszonyt
tart. Ízes alföldi ételekkel kedveskedik Kecskemét az utazgató
török uraságoknak, akik például 1647-ben a jó zsíros magyar
kosztot 5083 pint borocskával öblítik le. A város szívesen főz
a töröknek, de még szívesebben lemond látogatásukról s még
anyagi áldozattól sem riad vissza, ha arról van szó, hogy pénzzel
más irányba lehet terelni valamelyik; városuk felé közeledő
török tisztviselő lova-nyakát. Nem az ételt-italt sajnálja a
hírös város nemes tanácsa törők uraiméktól, mint inkább
annak a hatalmas summa pénznek a kiadásától borsózik a hátuk,
amit ilyen hivatalos látogatások alkalmával ajándékképpen szét
kell osztani a főtörök és szépszámú kísérete között. Ha
lehet, igyekszik is megváltani a város az effajta beszállásokat,
ez esetben még mindig olcsóbban jön ki, mintha személyesen
nyújtja ajándékért a markát a hivatalos körúton járó
magasrangú tisztviselő és udvari népe. Az 1647. évi számviteli
könyv így őrzi egy ilyen »beszállási megváltás« emlékét:
»Hogy a Vajda ki nem jött, fizettünk nekie Tallért 130.
Szubasáknak tallér 16. Inasoknak Tallér 10. Lovászoknak Tallér
1. Szakácsának Tallér 1. Patkolónak Tallér 1. Nyergelőjének
Tallér 1. Vezeték hordozóknak Tallér 1.« A török követjárások
már jóval félelmetesebb ősszegeket emésztenek fel. Ahol egy
ilyen többszáz, nem egyszer ezer főnyi követség — a lovak,
tevék, kocsik seregével — végigvonul, ott mindent felél s
ételben, italban, takarmányban véghezvitt pusztítása egy kisebb
hadjárat kártevésével vetekszik. Egy közepesre méretezett
követség is elfogyaszt naponta 5 mázsa birkahúst, 900 zsemlyét,
6 mázsa 75 font friss szilvát, egy mázsa aszalt szilvát, 6 mázsa
75 font almát vagy szőlőt, egy mázsa sajtot, 180 font mézet, 520
pint bort, 300 pint sört; egy népesebb követségnek pedig naponta
675 font ürühús, 873 font kenyér, 16 bárány, 3 borjú, 80 tyúk,
50 galamb, 20 pulyka, 225 font spinát, 180 font zsír kell. Ilyen
méretű fogyasztás mellett nem csoda, ha például Meéhemet pasa
követségének ellátása 45.141 forintot emészt fel s egy-egy
követjárás után úgyszólván teljesen élelem nélkül maradnak
egész vármegyék. Az ijesztő létszámú követjárások, a nagy
török seregvonulások, majd pedig a felszabadító háború dúlásai
annyira kiélik, elpusztítják aztán az országot, hogy a 17.
század végén Lipót császár Bécsből Konstantinápolyba utazó
követsége Dalmácián keresztül vonul a törők főváros felé,
mert Magyarországon, különösen a Duna-Tisza közén nem
találnának élelmet hetekig tartó útjuk során...
Forrás: Antalffy Gyula: A honi
utazás históriája. Athenaeum kiadása, Budapest, 1943.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése