ANTALFFY GYULA: Vándorének

Húsz éven át barangoltam társban egy költővel, akinek szélesen hömpölygő szabadverseiből derűs életöröm, magasba törő fiatalos kedv s a természet áhítatos szeretete árad himnikus szárnyalással. Berda József volt ő, s legeredetibb költőink közül való; irodalmunkban nincs elődje, senkihez sem hasonlítható. Az élet egyszerű dolgairól énekelt, az anyag örömeit s a természet gyönyörűségét hirdette, szinte gyermeki megindultsággal és rácsodálkozással. Költészetét az élet termő erői járták át meg át; verseiben mély emberség, jóság és bölcsesség van. Kortárs költőink közül Berda József élt leginkább természetközelben. Amikor nem voltam vándorló társa, akkor is lépten-nyomon összetalálkoztunk a legmagasabb csúcsokon éppúgy, mint a legeldugottabb hegyi menedékházakban, a legsűrűbb erdők mélyén, a legrejtettebb patakvölgyekben. Berda József minden vasárnap reggel hűségesen elindult szeretett hegyei felé: „Akár a rajongó gyermek, kinek / könnyű madárként repül a lelke, / úgy húzom magamra én is a rövid / nadrágot, viharkabátom s a szöges / bakancsot, olyan örömmel...”

És már ott ül a szentendrei Hév zöld kocsijában, az ablak mellett. Rövid fiús nadrágban, kopott viharkabátban; görbe botjára támasztott fejét a messziről tündöklő hegyek felé fordítván. A lassan szétnyíló tájra mosolygó gyermeki szeme hányszor pihent meg távol kéklő ormokon, hányszor merült el a nyári alkony vörhenyes ragyogásában, hányszor mélázott az arany ősz zsongító színein?! Versek zengő sorai rejtik a választ. Órákig elálldogáltunk a pilisi Prédikálószék kőkatedráján, ahonnan a mélyben kanyargó Duna íve sejtelmes, gyöngyházszín leplében olyan, akár egy Szőnyi-kép. Napokig vándoroltunk a Börzsöny vadászösvényein, a Cserhát dombhátain, a Mátra völgyeiben, a Bükk tetőin, a Vértes vadonában, a Bakony rengetegében; gyalogoltunk a Tisza gátjain, a Hortobágy úttalan legelőmezein, Zemplén fenyveseiben. Heteket töltöttünk hegyi menedékházakban, erdei tanyákon, pásztorszállásokon, favágók, mészégetők, gombászok között. Szeretett hosszan elheverészni messzire nyitott ormokon, s a rengetegbe zárt tisztások selyemgyepén; követte a vonuló felhők nyáját fenn az égen, figyelte a sárguló füvek kalászkáit, a vadvirágok szirmát, a mohák bársonyát, a hangyák vonulását, a gyíkok lihegő napozását lenn a földön. Boldog álomból ébredt a papréti tölgyóriás alatt, s áradó szeretettel énekelt máris a vén fáról: „Mint őrző angyala e tájnak, / úgy hajoltál el, mikor alattad / nyugodtam meg végül a hosszú / út után. Oly boldogan falatoztam, / iddogáltam csodálatos lombsátorod alatt,/ hogy aztán elszenderítettél, s az édes / ébredés után úgy öleltem meg hálából / széles derekadat, mint boldogságom / legszebb, legigazabb jegyesét!”

„A papréti többszázéves tölgyfához című versemet itt mellékelem. Eme versről meg kell jegyeznem, hogy a veletek való kirándulásom után született meg” – olvasom kockás papírszeletre írt egyik levelét, aztán a postai levelezőlapok tömegében válogatok, mindegyik egy-egy tervezett hegyi barangoláson való részvételéről tudósít: „Szívvel-lélekkel veletek tartok a pilisi holdvilágtúrán” – közli az egyik lapon. „Jó a jelzett nap, örömmel repülök veletek!” – írja a másikon. „A nagyhideghegyi két napos túra szívem szerint váló: jövök! Bár nyögető nyaknyavalya kínoz megint, de ez nem szegheti kedvemet. Konok akaraterőm nem hagyhat cserben” – itt már panaszkodik egészségi állapotára, de azért nem marad el egyetlen közösen tervezett útról sem: „Mindenképpen várjatok rám a Móricz Zsigmond körtéren. Csak a szívszélhűdés akadályozhat meg a veletek váló találkozásban.” S amikor az általános érelmeszesedés zsibbadásos görcsökkel gyötri lábát, akkor sem akar elmaradni: „Sajnos, túl nehezen gyógyul a lábam, s mégis emészt a vágy a barangolásra. Nem birom tovább a tespedést ebben a füstbűzös városban. Örülnék, ha terveznél egy könnyebb kirándulást. Egyedül nem merek útnak indulni. Pedig mily nagy boldogság volna feljutni még a Nagyhideghegyre, a Feketehegyre s a bűbájos Klastrompusztára is...” És jött velünk mindhalálig.

Tavaszonkint a tetőket jártuk. Ilyenkor a völgyeket még lassan vonuló párák takarják, a csúcsok azonban már derűsen ragyognak a márciusi nap gyöngéd sugárzásában. Ilyenkor indulnak már az élet nedvei is. A zsenge kőrisfák derekán a szarvastépte kéreg sebzett szegélye zölden szivárog, a vad-ribizli rügye meg fesleni készül, alig fér el a barna burokban. A vadbodzával és a vadegressel együtt ő tárja legelőbb a napra gyűrött kis levéltenyerét. A vadrózsa bordó ágain még ott teng-leng a fonnyadt tavalyi csipkebogyó, de a tüskék tövén karminpirosan törtet kifelé az idei hajtás. S a költő felel az erdő sürgető hívására: „Millió üstökű erdőrengeteg, te vagy / az én igazi hajlékom csupán! Benned / bolyonganék-aludnék s ébrednék mindig, / télen és nyáron egyaránt, csak bírná / a test, a szegény, a változó időt...”

Amikor eljött a nyár, lehetett heverészni illatos erdei réten, hallgatni a források körüli madársereglések ujjongó kardalát, az apró erdei zenészek szerelmetes éneklését, muzsikálását. De a nyár a vadászat ideje is. Csakhogy a költő nem emel fegyvert erdei vadra, sem égi madárra, szelídebb örömekre derül: gomba után cserkészik. Mintha parányi szarvas ágbogas agancsa volna, úgy les ki a tölgyek alól a rózsás korálgomba, a nagy termetű, kucsmás őzlábgomba pikkelyes, karcsú tönkje meg akár egy figyelő suta kecses lábszára a magas fűben. Kacskaringós sorokban keserűgombák menetelnek, hatalmas boszorkányköröket kanyarítanak az erdei csiperkék. S a lassú bóklászás a legszebb gombafajták után olyan öröm és izgalom, mint a hajnali les a magyar erdők legnemesebb vadjára, a gímszarvasra. De ha a vadász költő, nem golyót - verset kap a zsákmány: „A fiatalság lobogásának, májusnak menyasszonyaként / libegtél ki az üdezöld harmatos füvek mögül / őszibarack illatú Szentgyörgypereszkénk!”

Az ősz ismét a tetőkre viszi föl a vándort, akár a tavasz. A napsütött gerinceken még simogat a bágyadt fény, még ragyognak a lankadó lombok, az elmúlás előtt gazdagon virít ki utoljára a tisztások gyepszőnyege. A csendes ballagás ideje ez; a hallgatásé, merengésé, az aprólékos szemlélődésé. A táj is hallgat már, mozdulatlanul nyújtózik el a ferde napsugarak alatt. Az erdő elnémult, az eget minduntalan pára futja be, a föld hűvössége egyre áthatóbb. Annál melegebb színárnyalatokban tündökölnek a fák. Az érett szépségben pompázó tetőkre áhítatos csendesség borul, csak a színek izzanak szinte hallhatóan. Káprázatos színakkordok zendülnek meg, a legernyedtebb sárgától a legtüzesebb bíborig. A csúcsokon még eleven zöld a kőris, de a délre néző hegyoldalakon hatalmas foltokban parázslik a tölgyes. A lányos alkatú nyírek citromsárgán lengenek, bronzos vörösben áll a bükkerdő. A cserjeszinten pirosán guggolnak a veresgyűrű bokrok, mintha pásztortüzeket táplálna láthatatlan kéz. És még zsákmánya is akad a vándorlónak: som, vadkörte, mogyoró, s a fák törzsén, tövén, tuskóján a kései laskagomba. A költő őt keresi, őt köszönti, a fehérhúsú, kagylóalakú sárgás gévagombát: „Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszt / erdőn; immár te is megjelentél, mint / legidősebb testvér a kora tavasztól változó / testvéreid táborából!”

A tél is eljön aztán fehér szépségeivel. Vert ezüstből vannak a fák, a bokrok; sárgás-rózsaszín párázatok alatt nyugosznak el a nagy havas ormok. De ha felbőgnek az erdők az északi szélben, s földig hajolnak a fák a háborgó hóviharban, a víg barangolási kedvnek az sem árt. A bükkszálakat repesztö fagynál is erősebb a hegyek, az erdők hívása: „Hívnak a szabad erdők, a hegyek ezrei, / a szabadság, íme, maga vár bennünket most / ölelő karjaival” – kiáltja felénk a költő a jégpáncél alatt surranó pataknál, amelynek tompult csobogása a sodró iramú élet zenéjét és az örökkévalóság nyugalmát teríti szét a tájon. Aztán tovább, mindig fölfelé, a béke nyugodt derűjével szívünkben, amit a szabadság lelke sugároz: a csúcsok határtalan távlatai, a napban csillogó hómezők széltől szántott hullámai, a százados tölgyerdő mesélő zúgása... Csak menni, menni, egyre magasabbra, a tetőre törni suhancos kedvvel: ez a boldog barangolás tart meg ifjúnak, ha futnak is az évek, oly gyorsan, mint a percek: „Nosza lendítsd meg magad, / olyan légy, mint a csikó, s hajrá! fel f fel a hegyekbe, mind magasabbra! / Csak addig élsz, míg bátorít barangoló kedved...”

S a költő növekvő esztendeinek egyre súlyosbodó terhével is újra meg újra nekivágott a hegyeknek. Amikor pedig végképp elnehezülni kezdett fáradhatatlanul gyalogló lába, és ki-kihagyott ziháló szíve, megint csak a természethez fohászkodott védelemért, végső segedelemért: „Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen / vonulata: a ti fiatok vagyok még, / ne hagyjatok megöregedni soha már!” Még egyszer látni a felejthetetlen Feketehegyet, a Pilis szívében-közepében, ez volt fel-felgyúló vágya, ez volt utolsó kívánsága: „Barangolók szerencséje, egészség, ne hagyj el; / engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még / egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb / szárnyakat adó hegyi mennyországot.”

Az autóbuszutat már nehezen bírta, de amikor a Kétbükkfanyeregnél az erdei ösvényt megérintette a lába, egyszerre új erőre kapott. Botladozó, kacsázó lépteivel is könnyeden jött velünk végig a Feketehegy gerincén, az őrtoronyszerű menedékházig. A fehér mészkőszirten magasló sasfészek előtt kiállt a hegytető meredeken leszakadó peremére, s mohón végigtekintett az „álomtúli vidéken”. Mozdulatlan méltósággal terült el a mélyben a Pilis, párhuzamosan futó gerinceivel, sötéten árnyalt völgyeivel, végeszakadatlan erdőtakaró alatt. Könnyben úszó szemmel nézte a tündéri tájat, melyet a Duna ezüst íve ölel körül, s göcsörtös botját melle fölé emelvén, meg-megrezdülő ajakkal suttogott valamit maga elé. Olyan volt, akár egy pogány pap, aki utolsó áldását rebegi a szent bükkfaligetben (...)

1987.

Berda József: VÁNDORÉNEK

Nosza, lendítsd meg magad olyan

légy, mint a csikó s hajrá! fel,

fel a hegyekbe, mind magasabbra!

Csak addig élsz, míg bátorít barangoló

kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre

felfelébb; megállás nélkül menni, menni,

csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s lásd

a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől!

Öregek, s ti fiatalok - halljátok; el ne

hagyjátok már magatokat; repüljetek,

repüljetek ki a szabadba, a szabadság ölébe

erre mindig lesz idő! Nincs máshol édesebb,

szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni mindig,

szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél

nagyobb büntetés! Inkább nem élni többé, ha

netán megbénulna lábam s tespednem

kellene félhalottként! –

Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen

vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,

ne hagyjatok megöregedni soha már!

Az emlékezés szerzőjének Boldog barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből. Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben

Környei István fotója (balról jobbra) Kónya Lajost, Antalffy Gyulát és Berda Józsefet ábrázolja túrapihenő közben

CSEKE GÁBOR: A magyar Világörökség helyszínei

1. Budapesti helyszínek

Budapesti panoráma a Duna-hidakkal

A Magyar Világörökség legreprezentatívabb helyszínei kétségtelenül a magyar fővárossal összefüggőek: Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed, az Andrássy-út és történelmi környezete. 


Magyarország 1985-ben csatlakozott a Világörökség Egyezményhez, s két évvel később már sikerült is bejegyeztetni az első két helyszínt: a Duna-parti látképet és a budai Várat, illetve Hollókő palóc ófalut. Az Andrássy-út később, 2002-ben csatlakozott a budapesti örökséghez, s valószínű, hogy néhány év múlva besorol majd a Rózsadombi termál karszt területe is, amely pillanatnyilag a 10 tételes magyar várományosi listán szerepel.


A hivatalos világörökségi indoklás szerint Budapest szépségei azért érdemesek megkülönböztetett figyelemre, mivel a Dunapart - amellett, hogy egyike a világ kiemelkedően szép urbanisztikai látképeinek - jól szemlélteti a magyar főváros történetének különböző időszakait. A www.vilagorokseg.hu honlap szerint a mintegy 60 hektárnyi kiemelt terület a Margit hídtól a Szabadság hídig terjed. A budai oldalon magába foglalja a Budai Várnegyed épületegyüttesét, a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral és a Citadellával, valamint a Gellért fürdőt. A pesti oldalon a Duna-parti sáv jelenti a világörökségi területet, melynek legmarkánsabb épülete Steindl Imre Országháza, de kiemelkedik a Roosevelt téren a Magyar Tudományos Akadémia épülete, a Gresham-palota, a pesti Vigadó és a Belvárosi Plébánia-templom épülete is. Az e szakaszon található négy Duna-híd (Margit híd, Lánchíd, Erzsébet híd, Szabadság híd) szintén része a világörökségnek. A már meglévő „első” helyszínt terjesztették ki a Bizottság 2002-es budapesti kongresszusán: a Világörökségi Listára került a már meglévő helyszín kibővítéseként az Andrássy-út és a Hősök tere a Millenniumi emlékművel, a Szépművészeti Múzeummal és a Műcsarnokkal, valamint a Millenniumi Földalatti Vasút, mely a maga nemében a legrégebbi a kontinensen.


Buda mint település egyidős a honfoglalással, ám csak IV. Béla király (1235-1270) uralkodása idején, a tatárjárást követően indult fejlődésnek és vált fontossá. Mivel IV. Béla felismerte, hogy a tatárok a hegyre épült erődítményeket nem tudták elfoglalni, országszerte várakat építtetett - így épült meg 1241 után Buda várának első épülete. Mátyás király uralkodása alatt a budai Várkastélyt reneszánsz stílusban építették át és Európa egyik leggyönyörűbb rezidenciájaként tartották számon. Mai arculatát a Budavári királyi Palota és a Várnegyed végül Buda, Óbuda és Pest 1873-ban történt egyesítése után, a millenniumi építkezések során nyerte el.




2. Hollókő ófalu és táji környezete 

Hollókői lány népviseletben
Fotó: www.vilagorokseg.hu

A Világörökség Bizottsága - mely kimondani illetékes a végső szót a világlistára való felvétel ügyében - 1987-ben tüntette ki Hollókő magyarországi palóc települést azzal, hogy elismerte: a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezőgazdasági forradalmat megelőző falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megőrizni. Bárki jár is e csinos, mondhatni tiptop faluban, senkinek nincs olyan érzése, hogy holt lelkek múzeumában jár, hiszen lakói épp úgy élnek benne, mint akármelyik más helységben.


A falu története a XIII. századig nyúlik vissza, amikor is a tatárjárás után a Szár-hegyen felépült a vár. Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a XIV. század első felében egyházas hely volt. A török hódoltság idején sok más településhez hasonlóan Hollókő is elnéptelenedett. Nehéz volt itt az élet: többször pusztított a tűzvész, egészen a huszadik század elejéig, amikor a hollókőiek szakítanak az addigi faépítmények divatjával. Vályogfalú házaikat kőlapokra telepítették, a tetőzetet cserépre cserélték, viszont nem adták fel házaik sajátos egyszerűségét. A ma nem egészen 400 lelket számláló helység közepén elhelyezkedő műemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába - ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felől is áttört faragással díszített faoszlopos, deszkamellvédes tornácok ("hambitusok") szegélyezik. 


A falu lakói - 70 százalékuk nyugdíjas, az átlagéletkor 50 év feletti - a hollókői hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Ünnepi alkalmakkor (a falu számára legfontosabb a húsvéti ünnepségek sorozata) ismét felöltik kézzel szőtt és hímzett népviseletüket, amelyekben aztán bárki lefényképezheti, lefilmezheti őket: megszokták, sőt büszkék arra, hogy lakóhelyük szépsége a világ legtávolabbi részeibe is eljuthat az ilyenkor valósággal özönlő turistacsoportok, lelkes látogatók kíváncsisága és csodálata révén.




3. Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai 

Az aggteleki barlangrendszer térképe 
Fotó: www.vilagorokseg.hu 

Nem egészen egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Magyarország újabb világörökségi helyszínt ismertethessen el az UNESCO szakosított szervezetével. Erőfeszítéseiben a szlovák partner segítette, aki a határon átnyúló aggteleki barlangrendszer „társtulajdonosa”. A közös világörökségi helyszínek amúgy is nagy becsben állnak a Világörökség Bizottságánál, mert a nemzetközi összefogást, együttműködést e téren is nagylelkűen honorálják. (A közösen - ketten, akár hárman, esetleg többek által - felvállalt helyszíneknek kiemelten zöld utat engednek.)

LUKÁTS JÁNOS: Keszthely, a pannon város

Kibontja vásznait a Sissy vitorlás, bólogatva hasítja a vizet. Belibeg a Balaton közepére, ahonnan ellátni a távoli Tihany félsziget felé, ahonnan megszemlélhető a fonyódi várhegy, északról pedig a kecsesen előreugró Szent Mihály-hegy integet, csúcsán a kálváriával. Sissy itt kétszer körbefordul, megmutatja magát több oldalról is a balatoni napsugárnak, aztán méltóságteljesen visszafelé indul, és a keszthelyi móló oldalához simul.

Minden balatoni móló más, a keszthelyin négy remek platán zöldell kora tavasztól tél kezdetéig, messze, benn a tóban, kőrakásokkal körülbástyázva. A móló körül kacsák és hattyúk serege, a hattyúkat errefelé illik nem szeretni, én csodálom őket.

Keszthelyt sokan a Balaton fővárosának mondják, bár más város is igényt tart e szép címre, Keszthely mégsem elsősorban fürdőváros. Élénk és élhető település ősszel és télen is, benépesíti a tóhoz közeli dombot és a távolabbi völgyeket. Egyébként a legrégebbi magyarországi városok egyike, ott volt, amikor ezt a vidéket még Pannóniának hívták, a Balatont pedig Pelsónak.

Ha nem is éppen ott, ahol manapság, de a közelben. Négyszögletű római erődváros volt, Valcum néven, 44 bástyával, helytartói palotával, légiósok lakótornyaival, kereskedőházak sorával. És a környéken olyan villákkal, amelyekben padlófűtés szolgáltatta télen át a meleget. Bazilika méretű keresztény templom állt benne, igaz, csak rövid ideig. A szomszéd dombokon kelta szőlőtermesztők laktak, akik aranyból vaddisznó-szobrokat készítettek. Később hunok, avarok jöttek a helyükre, az erődvárosból romváros lett, a hatalmas négyszög egyik csúcsa a Balatonba süllyedt, régészek máig keresik. A környéket (Keszthely és a Zala-torkolat között) ma Fenékpusztának nevezik, a különös név egy híres versenylóra emlékeztet. (De nem Festeticsék négylábú büszkesége volt az egyetlen, aki ilyenfajta nevet viselt, Mátyás király pej ménjét Sódarnak hívták.)

Volt egy keskeny földsáv a Nagy- és a Kis-Balaton között, azon át vezetett az út a négy égtáj felé, aki azt a sávot birtokolta, a környék ura volt, – és a pénzt is ő tehette zsebre, amit az utasoktól beszedett. Keszthely neve talán a latin Castellum szóból veszi eredetét.

A középkorban a lakosok a hegygerincre települtek, onnan jobban látták a közeledő ellenséget, a tűzvészt, a vihart. A legrégebbi település arrafelé volt, ahol ma a város temploma áll, és körülötte a sziklás templomkert. A város egy időben a Lackfiaké volt, de a gyanakvó természetű Zsigmond király fejét vétette Lackfi nádornak, – emlékét ma fehér lovas szobor őrzi a főtéren (mármint Lackfiét!).

Keszthely sose volt megyeszékhely, nem a politikai széljárás hajtotta előre vagy torpantotta meg. Török kézre se került, a török terjeszkedés megállt a Balatonnál, Keszthely azért adót fizetett nekik, – jobb a békesség. 1848 is emlékezetesebb események nélkül suhant el Keszthely fölött. Iskolaváros volt, papok városa. Meg a Festeticseké! Ez a rokonságát egész Európából gyűjtő óriáscsalád 1739-ben vetette meg a lábát Keszthelyen, és tette birtokai központjává a várost. A kastélyépítéshez 215 iparost hozattak, páratlan munkaalkalmat teremtve a környéken. Épült itt kórház és gimnázium, még a XVIII. században, kőszínház és múzeum a XIX.-ben, a XX. század elején pedig vasutat kapott a város (bár ekkor is csak szárnyvonalat, Tapolcáig).

A régi és az újabb Keszthely szépen egymás mellé épült, a hagyományos kisvárosi rész és a módosabb villanegyed. Az utcák párhuzamosak, nyír- és fenyőfa mindenütt, sok dió, gesztenye. Örömmel látja a járókelő, hogy egyre több napfényes kertsarokban lombosodik fügebokor, és meg is hozza nyár végére lilás-vörös termését. A forgalom és a csend is megosztozik az utcákon. A Balatontól óvatosan emelkedik a város a dombtető felé. Keszthely és a vízpart közé jó száz éve egy széles védősávot építettek, ma ezen állnak a parti szállodák, ebben kapaszkodnak meg a sétány óriásfái, de itt alakították ki a szigetstrandot is. A szigetet hullámtörő kövekből rakták föl, rajta csúcsos faépületek, megakad rajta az ember szeme. Sőt, mintha a szomszédos Hévíz tervezőinek is eszébe jutott volna a víz közepén az álomszerű, hegyes keszthelyi torony együttes.

A főtér valójában nagy kereszteződés. A gótikus templomot a barokk időben kicsit átformázták. A templom mellett az iskola, a századközépig a premontrei kanonokok gimnáziuma volt, ma egyik része világi iskola, másik részét ismét az egyház irányítja. A templom körül romkert, a hajdani vár falai talán, ha térdig érnek, köveit nagyrészt beépítették a házak alapjaiba, falaiba. A templom előcsarnokában sötétvörös márványtábla emlékeztet hajdan volt keszthelyiekre és hajdan volt nehéz évekre: az első világháborúban elesettek táblája. Verset véstek föléjük: “Kétszáz keszthelyi hősi vitéz nem tér soha vissza, / Csonka határokon át hív lelkük haza jár. / S végső sóhajukat haza hozza az esteli szellő, / Hitvesem, árva hazám, értetek éltem adám”. A templom mögött, sötét hársfák alatt a fájdalmas magyar anya kőalakja öleli magához térdelő fiát, két háborúra emlékezve.

Az L alakú tér fordulójánál a városháza. Amikor épült, “kvártélyháznak” szánták, később, harminc éven át itt működött Festetics mezőgazdasági főiskolája. De volt főposta, volt múzeum, 1935 óta városháza. Harmonikus, szép copf stílusú épület. A téren áll továbbá az ősrégi mozi és a vadonatúj Balaton színház. Ma egy színháznak százféle dolga van: egész éven át koncerteknek ad otthont, itt tartják a Helikon ünnepségeket, a Zalai Borcégért, a Balatoni Filmfesztivált, alkalmanként “igazi” színi előadást is rendeznek benne. A téren működik továbbá a keszthelyi rádió stúdiója, egy pék és egy patika, a bankfiók és a takarékpénztár. Egy különös építmény a régmúlt római villákat idézi (azt a padlófűtésest), persze, elegáns szórakozóhely van benne. A legszebb sarkon pedig, hej, a legszebb sarkon… nem az van, aminek lennie kellene. Itt állt ugyanis évtizedeken át a Hungária kávéház, szecessziós eleganciával, mennyezetig tükrökkel, színes ólomkeretes üvegablakokkal, – az épületben ma önkiszolgáló vegyesbolt működik. Ugye, lesz akarat, amelyik visszaállítja Keszthelynek ezt a hajdan volt büszkeségét?!

A tér közepén Festetics György szobra áll. Dehogy áll… ül! Valaha állt, aztán a demokratizáló hajlam kiűzte őt még a városból is, végül a kastélyparkban kapott helyet a vékonytermetű, töprengő természetű nagyúr. Néhány éve ülőszobrát készítették el a főtéren, diáklányok örömmel vetik magukat a bronzgróf karjai közé, a fiúk fejjel magasabbak, ők inkább elterpeszkednek mellette. György kegyelmes úr pedig mintha azon töprengene, mekkorát változott a világ alig száznyolcvan év alatt!

A főtéren ott áll “a fehér ember” szobra. Eredetijét alkotója 1956 októberében, az események lázában, egyetlen éjszaka alkotta meg, gipszből. A fehér ember, aki zászlót tart kezében, fél évszázadon át a Múzeum raktárában élt, – száműzetésben. A szobor, amely ma a téren áll, tartósabb anyagból készült, de alkotója kezét bizonyosan az ötven év előtti szándék vezette. A szobor mögött, az iskola falában pedig az egykori tábla és felirat: “Az elesetteknek az élők, akik talán holnap halnak meg a szabadságért”.

A sétálóutca egy kis történelmi olvasókönyv, a színes virágágyak és sziklakertek között, a díszburkolaton kényelmes padok, apró üzletek, vendéglők, – hívogató cégérrel. Tarka napernyők, zászlók erdeje. Jobbról az árkádos Pethő-ház (hajdan ők is kegyurak voltak Keszthelyen), mellette a zeneszerző Goldmark szülőháza. Tábla őrzi Fejér György emlékét, ő is Keszthely szülötte, történész, a városi könyvtár is az ő nevét hordozza. Itt látott napvilágot Nagy Ignác, az első magyar újságíró, aki megélt a maga szerkesztette napilapból (igaz, Hölgyfutár volt a címe), a szomszéd házból indult messze útra Asbóth Sándor, aki a szabadságharc őrnagyából amerikai tábornok lett. Keszthely számon tartja szülötteit és halottait.

A sétálóutca összeköti a főteret és a kastélyparkot, valójában a város gerince, a Keszthelyre látogatók járás-kelése legnagyobbrészt itt zajlik. A kastélyhoz a park díszkapuja vezet. Faragott, fehér mészkő pillérek és barokk, kovácsoltvas díszítés, egy központi és két oldalbejárattal. Zöld fák és fekete törzsek előtt vonzó látvány a lendületes építmény, méltó előjáték a kastélyhoz, a parkhoz. A parkban szökőkút, György gróf embermértékű szobra (lehet, hogy jobban illik ide?) és két vénséges vén akácfa, roskadozó karjaikat favillák támogatják.

A kastély akár egy kisebb birodalom országháza is lehetne, de hát az is, az egyik legnagyobb magyarországi birtokos család rezidenciája volt. A Festeticsek okos gazdák és felvilágosodott emberfők voltak, felelősséggel az ország – és némi sértődöttséggel az uralkodó – iránt. Magyarország első három kastély-együttese között van a keszthelyi. A háború idején az átvonuló csapatok és a helyben maradó polgárok a kastélyt kifosztották, a park nagyobbik felét évtizedeken át katonaság birtokolta. A könyvtárat még időben elfalazták, így szerencsésen túlélte a sötét napokat. A felújítás súlyos összegeket emészt fel, de körültekintéssel történik, a munka ígéretesen halad. A XVIII-XIX. század magyar főúri életmódjáról, szokásairól és berendezéséről a leghitelesebb képet a keszthelyi kastély adja. Létét nem egyetlen alkotó elme akaratának, hanem három nemzedék szívós kitartásának köszönheti. A legfőbb érték maga a berendezés, a nagyszerű toronyépület, az oldottabb kerek és az öntudatosabb négyszögletes épületszárnyak. 101 szoba felújítása már elkészült, a díszlépcsőház és tizennyolc terem, más-más funkcióval – és kilátással a parkra, a városra, északra a Keszthelyi hegység felé. Terem őrzi a Festeticsek lótenyésztő tevékenységének emlékét, festményeken, bronzban és márványban (ama nevezetes, méretes paripáét is). Egyedülálló a kínai és a meisseni porcelán gyűjtemény, távlatokat kínál a tükörterem. Megható a karzatos kápolna, az egykori ünnepi ebédlőben ma alkalmanként koncerteket rendeznek.

A bibliotéka a főúri barokk teremkönyvtárak egyike, galériával, csigalépcsővel, díszes bőrkötéssel, amely vall a könyv témájáról, koráról. A 70 ezer kötet között iniciálés kódex és ősnyomtatvány található, több a francia felvilágosodás első kiadásai közül, de kéziratok és számos kotta is. És teljességre törekvő Balaton-gyűjtemény. Élő könyvtár, mert segítséget nyújt a használóknak, élő könyvtár, mert fejlesztik ma is.

Francia kert és angolpark, az előbbi a növények szabályos, nyírott birodalma, az utóbbi a homályos “vad vadon”, faóriások és matuzsálemek országa. A kettő között halastó, híddal, szigettel. A tó partján százados fenyő, V alakban nőtt, bölcs kertészi akarat hagyta meg a “hibás” fát, amely két évszázad alatt látványossággá és személyiséggé terebélyesedett.

A kastéllyal derékszöget zár be a kocsiház és hintómúzeum (ez is remekül fölújítva). Az állományt ma 30 hintó alkotja, eredetiek és festményről készült hiteles másolatok, a lovaglás tárgyi világa és eszközkultúrája, szánhintók. Az emeleten történelmi modellvasút kiállítás, – nem gyerekjáték a hintó és a modell, – a közlekedéstörténeti és iparművészeti érdeklődés bizonyítékai. Felsorolni is nehéz volna a keszthelyi kastély értékeit (például a vadászati múzeumot), a park elrejtett, de föltárulkozó szépségeit.

Pedig a városban is van konkurencia! A kastély alatt, hogy a látogatónak ne kelljen sokat keresgélnie, ott a marcipán múzeum, – fogyasztható kiállítási tárgyakkal. Ott a babagyűjtemény, irigylésre méltó ruhakollekcióval, az egész Kárpáti medencéből. A panoptikum figurái olyan valósághűek, hogy a látogató időnként hátra kapja a fejét, nem valódi ember áll-e mögötte. És a Csigaparlament! Készítője, ha jól számoltam, hatmillió fehér csigaházból szerkesztette, méretarányosan.

De térjünk vissza a Balaton-partra! A déli nap vörös, fehér és sárga karikákat dobál a város és a tó fölé, a közeli hegyeket finom párába vonja. Nap és víz különös násza ragadta meg száz év előtt Egry Józsefet is, a festő a látványból és a vízióból varázslatos piktúrát teremtett. Beleszerkesztette a hálóvonó halászokat, a nehézkes bárkát, amint éppen ég felé lendíti a balatoni szél, álom és ébrenlét határát mesterien eltűntette a képről, az embert (önmagát is) téren és időn kívülre sodorta, a napsugáron át mintha az ég felé emelte volna.

Talán, ha kétszáz méterre található ma is a szép családi villa, az üvegtetős emeleti szobával, amelyben Egry évtizedeken át alkotott. Aztán átköltözött Badacsonyba.

Ez a kétszáz méternyi út ősparkon vezet át. Talán egy-két elrekesztett Balaton-forrás és a város alatt megbújó patak, amely itt ismét a felszínre tör, táplálja a faóriásokat évtizedek óta? A sétány mentén szobor tiszteleg Cholnoky Jenő földrajztudós és Balaton-kutató, valamint Bartók Béla emléke előtt, de itt emelkedik a Helikon Ünnepségek nyolcoszlopos pavilonja is. Festetics irodalmi versenyt rendezett főiskolája diákjainak és neves költő kortársainak. Járt itt Berzsenyi, Kisfaludy és Dukai Takács Judit, mindannyian a Dunántúl szülöttei, alig egynapi járóföldről érkeztek. Kazinczyt – az ország távoli csücskéből – elfelejtették meghívni, meg is sértődött kellőképpen! A Helikoni Ünnepségeken fát ültettek a nagy elődök és nagy kortársak emlékére, jól tartották a vendégeket (a költőkre bizony ez akkoriban is ráfért!), aztán Festetics két év után váratlanul meghalt, az ünnepségek abbamaradtak. A szép hagyományt mintha nehéz volna tartalommal újra megtölteni, pedig többször is történt kísérlet, a Keszthelyi Helikon egyelőre inkább jól hangzó név maradt.

A park és a város határán elegáns villasor, egy szépen faragott, pártázatos, vadszőlővel befuttatott házon évek óta kinn a tábla: Eladó. A krónikás sóhajtozva néha beleképzeli magát a csöndes ház lombos kertjébe, a zsalugáteres ablakok mögé. Aztán belátja: legföljebb a barátságos házieb szépen faragott, pártázatos házikóját tudná megvásárolni.

A villasor fölfelé vezető csöndes utcáin, a régi városrész pincéiben, a főút egy-egy saroképületében szép számmal sorakoznak a keszthelyi vendéglők. A városjáró vendég víztől, bortól, napfénytől, barangolástól nehezen hurcolja éhét-szomját, szívesen ott hagyná valahol. Vannak vendéglők, amelyek a közeli tóról, parkról veszik nevüket, a környék hegycsúcsairól, valamely virágról vagy más helybéli nevezetességről, de a magát olaszra, tengerentúlira festő pince, bár, pizzaház legtöbbször idegen nevet visel. A város utcáin, október végén is sok a vendég, a név mindegy nekik, messzire elviszik a keszthelyi vendéglők jó hírét.

Festetics legmaradandóbb intézkedése azért mégis az ő nevét viselő mezőgazdasági tanintézet, a Georgikon. A saját uradalma részére képeztetett itt gazdatiszteket, az alapítás évében (1797-ben) egyetlen tanár egyetlen diákot tanított. Aztán hamarosan a Dunántúl leghíresebb iskolája lett “a mezei szorgalom” terén, ahogy akkoriban a mezőgazdaságot nevezték. Olyan tanárokkal-tanulókkal büszkélkedhetett a Georgikon, mint Tessedik Sámuel, Pethe Ferenc, Nagyváthy János. A tantárgyak sokasága ma is meghökkentő: gyümölcsészet, selymészet, méhészet, kertészet, öntözés, – és gazdaasszony képzés. Kétszáztíz évvel ezelőtt! Az iskola kisebb-nagyobb zökkenőkkel máig virágzik, 2000 óta a Pannon Egyetem része.

A keszthelyi főutcán, az egyik iskola kertjében áll Szendrey Júlia szobra, körülnőtték sötét, örökzöld bokrok. Júlia ifiasszony a város közelében született, bár élete nagy részét Keszthelytől távol töltötte. A “feleségek felesége” szép nevet kapta a “költők költőjétől”, Petőfitől, az utókor mégse fogadta kegyeibe a nagyreményű, de tragikus sorsú asszonyt. A diáklányok talán inkább maguk közé tartozónak érzik.

Keszthely város templomaira érdemes egy pillantást vetni. A katolikus főtemplom a Magyarok Nagyasszonya nevet viseli (ott, a főtéren). Tornyát, a négy fióktoronnyal a Millennium ideje óta hordozza. A templom falába építve láthatjuk Lackfi nádor sírkövét és a keszthelyi kegyúri család, a Festeticsek több tagjáét. A torony homlokzatára helyezték át a nyugati oromfal rózsaablakát, de beépítették a toronyba a fenékpusztai hajdani őskeresztény bazilika köveit is. 1974-ben pedig váratlanul, renováláskor bukkant elő a mészréteg alól a középkori Magyarország legnagyobb terjedelmű falfestménye.

A XX. század első felében épült a keszthelyi karmelita templom, rendház és iskola (1938-ban szentelték fel). A karmelita rendet 1950-ben aztán feloszlatták Magyarországon, de húsz éve ismét ők a templom gazdái, a rendházban ma világi iskola működik. Ugyanebben az évben kapta a templom a “basilica minor” megtisztelő minősítést (“kis bazilika”). A templom Itáliát idéző, neoklasszikus homlokzata a város északi központjához közel fehérlik, szemben vele a kórház található.

Hasonlóképpen XX. századi az új református templom, amely nagyrészt közadakozásból épült. Trianon után sok magyar református menekült el Erdélyből, nagyrészt ők építették, kőből és fából – “Erdélyre emlékezve” – a keszthelyi villanegyed közepén az új templomot és a hozzá kapcsolódó parókiát. A felszentelésen, 1932-ben Móricz Zsigmond is részt vett. A templom nagyharangját “Gályarab” néven nevezik, a gályára küldött negyven prédikátor egyikének leszármazottja adományozta a templomnak a szépszavú harangot.

De fölújították a közelmúltban a lutheránus templomot és a zsinagógát is, az utóbbi kertjében fekete kőoszlop emlékeztet a vészkorszakra és áldozataira.

A Balaton Múzeumot föltétlenül látni kell, maga az épület is magára vonja a szemet, a főút fordulójában, egykori “hercegi telken” áll az elegáns, neobarokk épület (Festeticsék ajándéka volt a saroktelek). A kőtár ezúttal a római emlékek legjavát mutatja be (van belőlük bőven!), de a Dunántúlon, a népvándorlás idején egyik nép maga előtt űzte a másikat, valamit mindegyik hagyott itt a kultúrájából. A Balaton régen és a jelenkorban, néprajzi gyűjtemény és könyvtár, – mindegyik külön is értékes együttes. Pedig a háború idején a Múzeumot pótolhatatlan veszteség érte. 1944 telén a Balatonnál megtorpant a front, a keszthelyi Balaton Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum állományát – miközben nyugat felé igyekeztek menteni – a zalaegerszegi vasútállomáson szőnyegbomba támadás pusztította el. A háború után a gyűjtés újraindult, ma 380 ezer tárgy alkotja a Balaton Múzeum állományát. Tudja vajon a tisztelt érdeklődő, hogy alig 2-3 ezer évvel ezelőtt a Balaton három önálló, kisebb tóra szakadt széjjel, Fonyódnál és Tihanynál száraz lábbal lehetett átkelni a túlsó partra? És hogy Halápy János micsoda lenyűgöző képeket festett a tóról?

A kastély és a Múzeum, – egyenes út köti össze őket, de az érdeklődő barangolók csak ritkán mennek messzebbre. Pedig a Múzeum szomszédságában fekszik a Szent Miklós temető, Keszthely kétszáz évnél idősebb sírkertje. Védett természeti és várostörténeti emlék, ma már csak kivételesen temetnek ide, a szobrok, a sírkövek és obeliszkek műemléki védelem alatt állnak, a szép temetőkápolnát ebben az évtizedben újították fel. A buja örökzöldeket időnként átjárhatatlanul benövi a folyondár, Halottak Napja előtt megtisztítják az utakat. Sajátos büszkeség: a Berzsenyi család itt nyugvó tagjai táblán tudatják a temetőlátogatókkal, hogy ők “az ódaköltő Berzsenyi Dániel rokonai és leszármazottai”. Egy másik népes família úgy állította föl a családi sírboltot (s ezt a szándékát szép szövegben a kripta homlokzatára is fölvésték), hogy onnan a Balatonra láthassanak az alant nyugvók. Egy szerény tábla pedig a következőket közli: “Balatoni hajós voltam, 84 évet éltem. Az időváltozást előre jeleztem. Ezzel sok ember életét megmentettem. Vándor, ha erre jársz, imádkozz értem”.

Ha a Balaton-parton a mólótól, a fürdőtől nyugat felé indulunk, füzesek és susogó nádasok között vezet utunk egy darabig. Aztán elhal a város zaja, csak a tó vize loccsan bele a ritka madárszóba. Van ott egy öböl, kövekből védőgát épült eléje, de idővel benőtte azt is a parti növényzet, a nád. Romló, régi hajókat száműznek ide, vagy olyanokat, amelyekről tudják, nem lesz több felújítás. Kotróhajót, öreg kompot, zátonyra ment halászhajót. Sűrű köd volt, amikor arra jártam, a ködből csak egy-egy fakó folt tűnt elő, körvonalak, hajdan volt hajóálmok. Fantasztikus fényképek készültek, ködképek inkább, árnyképek. Másnap újra meglátogattam az öblöt. Sütött a nap, ködnek nyoma sem volt. Hajóálomnak sem, néhány roncs rozsdásodott, félig a víz alá bukva. Topogtam ott egy darabig, aztán visszaindultam Keszthelyre.

LUKÁTS JÁNOS: Esztergom, királyok városa

Kétszázötven évig, az államalapítástól a tatárjárásig volt Magyarország fővárosa. Esztergom országrészek határán fekszik, szemközt a párkányi sík már a Felvidék része, jobbról a Börzsönnyel az északi hegyek sora indul, háta mögött a Dunántúl. Maga Esztergom a hegyen, a hegyoldalban, a hegy lábánál épült. Védi, és határát szabja a Duna kanyarja, játékul egy kis szigetet alakított ki a város elé. Ha repülőgéppel közeledik az utazó, már messziről föltűnik a bazilika félgömbje, jelzi: - Hazaérkeztél, hamarosan földet érsz.

Talányos név az Esztergom, a Duna folyó ősi, Iszter neve rejtőzik benne, a gom pedig valami kanyargót jelent, vagyis együtt a név: Dunakanyar. Az esztergomiak egymás között Egom néven nevezik városukat. Mondják még Magyar Sionnak, Szent István városának. Való igaz, itt született a fejedelmi gyermek, akiből az első király lett.

Persze, jártak erre már a rómaiak is. Marcus Aurelius császár erre táborozott, erre vadászott, nevezetes könyvét itt írta, pontosabban a túlparton, a Garam torkolatánál.

István itt alapította az első püspökséget, de itt volt az ország első pénzverdéje is, hiszen királyi székváros volt. A keresztes háborúk idején járt erre II. Konrád német császár, vendégül látta a város a rőt szakállú Barbarossa Frigyest, sőt a francia VII. Lajost is. A város és a templom elpusztult a tatárok ittjártakor, a fellegvár ellenállt nekik. Béla király, a második honalapító, mégis új fővárost keresett megújításra szánt országának. Hasonlót, mint Esztergom, de távlatosabbat, közelebb az ország szívéhez: Budát. Esztergom maradt püspökség, később érsekség lett, megyeszékhely.

Esztergomnak is távol esik a vasútállomása a város belsejétől. Az állomás előtt két kocsis kisvonat, a naptól tető véd, oldala nincs, a vadnyugati szabású mozdony orrán tábla: Esztergom - Párkány, persze, már átdöcöghet a hídon. Gyerekek, felnőttek teleülik a vonatkát.

Az esztergomi főtér leginkább háromszögre emlékeztet, a forgalmat elterelték, most az esztergomiak és az idelátogatók sétatere. Kisebb paloták, nagyobb polgárházak a barokk és a klasszicista időkből, a béke századvégi korából. A platánok szigorú rendben nőnek. Szobordíszes, szép szökőkút: nimfák kagylótányérral, halászlányok hálóval, márványdelfinek. A tér hosszabb oldalán a városháza egyemeletes épülete. Árkádos, nemes vonalú palota, Vak Bottyán (tisztességes nevén: Bottyán János generális) tulajdona volt, valójában a felesége hozománya.

A palota mögött emelkedik a ferences templom, az egyik legrégibb, bár Esztergomban óvatosan kell bánni a korjelzéssel! A hajdani templom kriptájába temették IV. Béla királyt és családját. Mint a magyar királysírok legtöbbjét, ezt is csak leírásokból tudhatjuk.

A város hajdani szívét modern házkockákra cserélték, de a fasor kegyesen eltakarja a betonszögleteket. A belváros fölé magasodik a bazilika, kellemes domboldalon kaptat föl az út, díszfák és ligetek között. Szobrok. Balassi Bálint a szívére teszi egyik kezét, a másikkal a kardját emeli magasba. E hely közelében érte a halálos ágyúlövés, éppen negyven éves korában. Egy iramodással följebb kőfülke padján üldögél Vitéz János érsek, humanista, könyvgyűjtő és templomépítő. Arcán szelíd mosoly, ölében egy szép művű templom modellje. Esztergom sokat köszönhet Vitéznek.

Aztán a város csak török kézre jutott. A bég, afféle városparancsnok, a Duna partjához közel lakott, tábla őrzi hírét egy romos házon. Egy keleti hangulatú nyaralókastély is fennmaradt a sziklák alatt, minaret épült melléje, de a toronynak csak az alsó tíz lépcsője maradt meg. Aztán a török megye (a vilajet) székhelye Érsekújvár lett, Esztergomnak maradt a béke, a kereskedő hajók.

A vár évszázadokon át bővült, az egyes rétegek és stílusok hol egymásba olvadtak, hol keresztezték egymást. Az üvegpadló alatt három-négy kutatóárok mutatja a századok mélységeit. Oszlopfők, rózsaablakok, lépcsőfordulók, balkonok, - legtöbbjük törött részletekből összerakva, kiegészítve. Régészek és építészek aprólékos munkája nyomán képet alkothatunk a magyar középkor kultúrájáról. A kápolna előterében az Erények festett asszonyképei sorakoznak, az elmúlt századokban hol lemeszelték, hol átfestették őket fekete kontúrral, a freskókat jelenleg üveg alatt szemlélhetjük, műértők valószínűsítik, hogy az itáliai Botticelli mester keze nyomát őrzik. Királyi fogadóterem, a gótikus ablakokat később reneszánszra változtatták, aztán azokat is betéglázták. Napjainkra csak a körvonalak maradtak, de a múltat - úgy látszik - mégsem lehet végképp eltörölni. Egy gótikus kis sarokhelyiségről mondják, talán itt született István, középen vörös márványoszlop, az ablakból festői kilátás a Dunára. Az őr kegyesen elfordul, megérintem a kőbe faragott, ezeréves akantuszlevelet.

A toronytetők alatt, vagy valamelyik sziklahasadékban vércse pár fészkel, időnként őrjáratot tartanak a vár és a Duna között.

A bazilika hatalmas épület, Európa harmadik legnagyobb temploma, a magassága kereken száz méter, a kupola átmérője harminchárom méter. Az oltár fölött a legnagyobb vászonra festett kép a világon, tizenhárom méternél is magasabb. Grigoletti műve, Mária mennybevételét ábrázolja. A templom féltett büszkesége a Bakócz kápolna, amely olyan, mint egy vörös márvány, reneszánsz ékszerdoboz. Az érsek emlékműve, csodával határos módon, sértetlenül vészelte át a török időket. A bazilika elkészülte után a kápolnát ezerhatszáz darabra bontották szét, eredeti helyéről elszállították és beépítették az új főtemplomba. Szemben vele, az egyik oldalkápolnában a kassai vértanúk szobra, finom művű márványfaragás. Az altemplom falai tizenhét méter szélesek, hogy bírják az épület hatalmas tömegét. Itt nyugszanak a magyarországi katolikus egyház vezetői: Vitéz János, Széchy Dénes, a XIX-XX. századi esztergomi érsekek, Mindszenty bíboros.

A kupolakilátó nyolcvan méter magas. Megszavazzuk: nem én gyalogok föl a sok száz lépcsőn, a lányom örömmel vállalkozik helyettem. Visszatérve meséli: odafentről ellátni a Tátráig, a déli harangtoronyban pedig megkocogtatta a csaknem hattonnás harangot. A harmadik legnagyobb az országban. Eltöprengek: mekkora lehet a két legnagyobb.

A vár és a bazilika mellett, hármas egységet teremtve: a Szent István szobor. A bástya rondelláján 2001-ben helyezték el Melocco Miklós monumentális alkotását. A két alak: a térdeplő ifjú István és a koronát a fejére helyező, idős Adalbert püspök. Fölöttük pedig óvón egybehajló, két gótikus boltív, amely mintha maga volna a korona, tetején a kereszttel. Fehér mészkőből, - bizonyosan ellátszik a Tátráig.

Esztergom iskolaváros, hat középiskolája és négy felsőfokú intézete van, a diákok száma nyolcezer, a tanároké ötszáz, - akárha egy kisebb város volna. Vizsgák idején tele a város sötétruhás diáknéppel. A templomdomb, a sziget, a parti sétány és persze a kocsmák is. Tele velük a hírneves cukrászda a nagy kereszteződésben. A cukrászda berendezése száz esztendős biztosan van, ólomkeretben színes virágminták, régi városképek, finom rajzolatú tapéta - egy kis szecesszió, egy kis történelem. A boltívek alatt középen, üvegkalitkában sajátos cukrásztermék: a korona és a koronázási jelvények, tizennégy kiló marcipánból, színezve, pontos másolatban. A bazilikához pedig - mert az is ott díszeleg - ötvennyolc kiló édességet használt fel a cukorművész.

A sziget új életre kelt, amióta újjáépült a Mária Valéria híd. A millenniumra készült el a hatpilléres, kecses híd, amely a hercegnő nevét viselte (aki magyarul egyetlen szót se volt hajlandó kiejteni). 1919-ben a cseh légiósok lerombolták a hidat, 1927-ben magyar akaratból újjáépült, 1944-ben a németek robbantották fel. Az esztergomiak fél századon át Roncshíd néven emlegették, 2001-ig kellett várni a harmadik megszületésre. A hídfőnél szépen rendbe tett vámépület. A szigeten panziók, sporttelepek. A közelmúltban új fürdőt avattak, szemközt a fürdővel gyógyszálló komplexum épül, jelenleg Esztergom legnagyobb beruházása. Hangulatos program átballagni a hídon, átlépni gond nélkül a határon, és odaát, Párkányban meginni egy korsó Kozel sört.

Az érseki palota oldalszárnyában kapott helyet a Keresztény Múzeum, az egyik legértékesebb magyarországi képzőművészeti gyűjtemény. Szárnyas oltárok a XIII-XV. századból, M. S. mester megrázó keresztútsorozata, a nevezetes garamszentbenedeki Úrkoporsó finom és aprólékos faragásai dacolnak az évszázadokkal. A szentek és a latrok a képeken, a szobrokon magyar tájban mozognak, magyar ruhát viselnek. Mária Magdolna, gótikus köpenybe öltözötten arccal a parázsba bukott, kimentették a tűzből, de máig viseli évszázadok üszkét és kormát.

Ahol az út meredeken a dóm felé kanyarodik, fémből villog és betonból sötétlik Liszt Ferenc szobra, szuggesztív alkotás, a merész vonalú arc és a kezek különösen. A bazilika felavatására készült a Missa Solemnis, Liszt maga vezényelte ünnepi miséjét.

A város fölött a Kálváriadomb szépen felújított stációkkal, a mészkőszobrok hajdani színeikből sokat megőriztek. A hatalmas feszület és a meghökkentő méretű szoboralakok egészen betöltik a kápolna előtt a dombtetőt. Talán a kálvária mellől a legszebb Esztergom.

A kálvária alatt arccal a kereszteződés felé ott a hajdani Káptalani palota. Harmonikus, barokk épület. 1790-ben, II. József halála után a magyar koronát Bécsből Budára szállították. Február 20-án este érkezett Esztergomba a menet, a koronát az érseki bandérium kísérte, és háromszáz fehérruhás esztergomi hölgy fogadta. Este közszemlére tették a koronát, díszőrség és fáklyafény vigyázta, másnap a menet tovább indult Buda felé. Az esztergomiak kétszázhúsz éve büszkék erre a megbízatásukra. Az épületben jelenleg a Duna Múzeum működik. Vízgazdálkodási, árvíz- és természetvédelmi kiállítás, megtudható, hogy már a XV. században szivattyú juttatta fel a vizet az esztergomi várba, vagy hogy miként nézett ki az Andrássy út alatt a csatornahálózat a századfordulós Budapesten. A Duna Múzeum 2003-ban megkapta Év Európai Múzeuma díjat.

És mennyi kellemes vendéglő van Esztergomban, vastag falú kúriában, félhomályos pincében, platánlombos folyóparton, vagy akár egy hajdan volt trafóházban. A város bortermelése régente híres volt, közel a neszmélyi borvidék, a környék dombjain sok a szőlő.

Bazilikadomb, Tamáshegy, Kálváriadomb, távolabbról ide látszik a Vaskapu- menedékház, amely most elhagyott bagolyvár. Kelet felé a kéthátú Szamárhegy, - mintha Esztergom is hét halomra épült volna, akár Róma városa. Óvatosan baktatunk fölfelé az Előhegyre. Talán ez a legmeredekebb a hét halom közül. Szép, rendezett része a városnak, Babits Mihály 1924-ben itt keresett telket, ahol pihenni és dolgozni lehet. Évek munkájával Babits lefordította Dante híres költeményét, a Poklot, a kapott pénzen egy kis Paradicsomot akart vásárolni magának. Sikerült! A kicsi ház évről-évre bővült egy-egy szobával, terasszal, s itt jól érezhette magát a költő, Sophie asszony, Ildikó, a kislány és természetesen Ádáz kutya. Húsz évig töltötték itt a nyarakat, a költő sok verset írt a ház körül, az Esztergomról szólók nagy részét, a Jónás könyvét is itt öntötte végleges formába. Itt látogatták meg őket a barátok, akik fölírhatták nevüket az „autogram falra” (aztán, ha a vendégségnek harag lett a vége, Babitsék letörölték a vendég nevét). A költő halála után az özvegy eladta a házat. Manapság szépen berendezve várja a látogatókat, az eredetit idézi a berendezés. A veranda ablakain át szinte körpanoráma fogadja a látogatót. És választhat verset magának, nekem Jónás imája szólt, Mensáros töprengésében. Babits szobra a főtéren áll sötét bazaltalapzaton, a költő égnek emeli két karját, mintha könyörögne, Jónás prófétaként. A szobrot néhány éve ledöntötték, összetörték. Vajon ki dönti le a költő szobrát, aki idejött Esztergomot szeretni? A szobor azóta ismét a helyén áll.

Délután fél öt van, már éppen a vasútállomás felé fordulnánk, amikor különös hang úszik át a város fölött. Tárogatószó, ritkán hallott hangszer és dallam: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!” A tárogatóhang száll a város felett, a Duna felett át a szomszéd város felé is. Megállunk és elcsöndesedünk, úgy hallgatjuk, az esztergomiak már természetesnek veszik. A tárogató elhallgat, mi még dúdoljuk magunkban tovább, valahogy így: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Esztergom!”

(Forrás: Káfé főnix)

SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF : Megkóstolták Magyarországot

(Egy elfeledett könyv nyomában)

Írtak egyszer egy jó könyvet rólunk, magyarokról. Fülszövegében ez áll: „Amikor Miguel Ángel Asturias és Pablo Neruda Magyarországon járt, a táj, a történelem s a fehér asztal tradíciói együtt váratlan benyomást tettek a két nagy latin-amerikai vendégre. Ennek a különös felfedező útnak élményeit nyújtja át az olvasónak ez a könyv.„ A továbbiakban a könyv megszületésének körülményeit próbálom vázolni, ahogyan kísérőtolmácsként láttam.

Az eredeti (azaz a spanyol nyelvű) könyv Comiendo en Hungría címmel jelent meg 1967-ban; nagyobb része nem is került kereskedelmi forgalomba, főként a latin-amerikai magyar nagykövetségeken osztogatták el, imázsépítési céllal. A Corvina magyarul is kiadta egy évvel később, Megkóstoltuk Magyarországot címmel, szépen illusztrálva. Tudomásom szerint a hatvanas évek végén a Corvina más nyelveken is megjelentette, angol és francia nyelvű kiadás volt is a kezemben. Spanyolul még kalózkiadást is láttam: Venezuelában merényelte meg valaki az egységes művet, önhatalmúlag kiemelve belőle néhány részletet. Időközben a szerzők meghaltak (1973-ban Neruda, nem egészen egy évre rá Asturias), az örökösök pedig - úgy hallottam - irreális szerzői jogdíj-követelésekkel vették elejét újabb kiadásoknak.

A két nagy latin-amerikai 1965 nyarán, augusztus-szeptemberben járt Magyarországon, egy helsinki Béke Világtanács-ülést követően (idősebbek még emlékezhetnek e gittegyletre), az Országos Béketanács vendégeként (ilyen is volt, istenbizony). Neruda egyenesen a finnektől jött, Asturias viszont a szomszédból, Jugoszláviából ugrott át, ahol azzal próbálkozott (hiábavalóan), hogy a nemzetközi PEN-klub elnökének választassa meg magát.

Az akkor hatvanegy éves Neruda tizenöt évvel korábban, a Petőfi-centenáriumon már volt egyszer nálunk; az öt évvel idősebb Asturias - emlékezetem szerint - először járt magyar földön. Könyveikből azonban ismerhettük őket. A guatemalai két év múlva, 1967-ben, a chilei hat év múlva, 1971-ben nyerte el a Nobelt.

Mindketten feleségestől jöttek Budapestre. Manapság az ilyesmit úgy hívják, hogy post-congress tour. Nerudát a még mutatós (jó ötvenes) Mathilde kísérte el, akihez a költő a világhíres száz szerelmes szonettjét írta öt-hat évvel előbb. Asturiast pedig a korban is hozzáillő (jó hatvanas) Blanca asszony, aki annak idején csak tizenhét szerelmes szonettet kapott. Nekem akkor mindketten „túlkorosnak” tűntek: alig voltam túl a húszon.

Az ihletet az élemedett korú múzsák provokálták ki. Olyan olcsó volt a világszínvonalon varró Rotschild Klára divatszalon, hogy a két latin hölgy eldöntötte: Párizsba szánt ruhatárát itt egészíti ki. Ők sugalmazták a férjeknek, hogy nézzenek utána az elmaradt honoráriumoknak. Reggelente, amikor a hölgyek a Váci-utcai divatszalonba mentek, mi - az urak és a tolmács - a Nemzeti Múzeum épületébe, a Széchényi-könyvtárba vettük az irányt, és egész délelőtt bújtuk a folyóiratokat. Találtunk is egy rakás Neruda-idézetet az irodalmi, szakszervezeti és pártkiadványokban. (Asturias nem volt divatban, munkásmozgalmi elkötelezettsége sem volt egyértelmű, különben is regényeket írt, nem könnyen idézhető rövid, ámde annál baloldalibb verseket…) Ezután az állami szerzői jogvédelemhez mentünk, ahol kiszámolták a jusst - de az nevetségesen csekély volt, talán egyetlen ruhára se futotta volna... Akkor merült fel az ötlet (már nem emlékszem, melyik bohém latinban), hogy gyorsan kellene valamit írni, és előre felvenni a jogdíjat.

A vacsoránál - borukat kóstolgatva - a Nagyok asszonyaikat is bevonták a tervezgetésbe: miről lehetne gyorsan, jó pénzért írni. „A borról” - mondhatta Neruda. - „Elég iható. Írok róla pár szerelmes ódát.” - „A- kevés pénzt hoz.” - morfondírozhatott Asturias - „Próza kell, azt jobban fizetik. Az asszonyoknak nagyon tetszenek a ruhák, egész délután próbáltak.” - „Írhatnátok az ételekről is” - szólhatott közbe Mathilde - „bár elég nehezek, különösen a francia konyha után.” „Szakácskönyvet írjon a férjem? Ez nem az ő szintje. A svéd akadémikusok körberöhögnék.” - mondhatta a Nobel-díjra ácsingózó Blanka. A morfondírozásból valahogyan így születhetett meg a gasztronómiai útikönyv ötlete.

A magyar kulturális vezetés határtalan fogadókészséget tanúsított. Azonnal tovább is fűzték a gondolatot: végig kell enni Magyarországot, megkóstolni a legjobb ételeket és italokat a legjobb helyeken, hogy autentikus élmények alapján lehessen mindent megírni. Hamar kialakult a szakmai útiterv is, és komoly összegű honoráriumot csillantottak meg az érdemdús, munkára-harcra kész szerzők előtt, megegyeztek a nagyjából egyhónapos alkotói időszakban. Nagy kaland volt ez a négy hét nekem, a csóró spanyol nyelvszakos tolmácsnak: kísérgethettem szigorlati tételeimet, és közben annyit zabálhattam meg ihattam, amennyi belém fért. És még fizettek is érte. Ráadásul segédbábáskodhattam egy alkotás megszületésénél. Ritkán adódik, hogy egy kívülálló jelen lehessen a Mű fogantatásánál, világra jötténél (és később tanúja lehessen a boldog kamaszkornak, majd a megvénülésnek is).

Gasztro-turisztikai felfedező útjaink java része a fővárosra szorítkozott, de tettünk kisebb-nagyobb vidéki kirándulásokat is a rendelkezésre bocsátott szovjet Cadillac-en (Csajkán), melybe mindannyian belefértünk. Neruda általában a sofőr mellett ült, hogy jobban lássa a tájat,a többiek hárman a nagy ülésen, mi - a béketanácsos útimarsall a pénzzel, no meg jómagam, a tolmács - pedig a lehajtható pótüléseken. Nagyon sok étteremben megfordultunk. Körbejártuk a Balatont (Füred - Tölgyfa-csárda, Badacsony - Kisfaludy-ház, Tihany - valamilyen zöldvendéglő), talán Nagyvázsony is (a mázsás köszörűkövet emelgető vitéz kísértetével). Elmentük Visegrádra (Mátyás palotájának romjaihoz), a Hortobágyra (a hídi csárdába), Debrecenbe (az Arany Bikába), Kecskemétre (barackpálinkát inni). A fővárost is bejártuk: bekóboroltuk: Hármashatár-hegy, Mátyás-pince, Hungária, Pilvax, Alabárdos, Aranyszarvas, Apostolok, Citadella, Óbuda, Híd-vendéglő, Vasmacska (hogy csak a könyvben megörökítetteket soroljam fel). Muzeális dokumentumokat, recepteket és étlapokat kutattak föl a szerzőpárosnak; meglátogattunk egy mézeskalácsost is a műhelyében; megismerkedhettek a kávéházi-éttermi élet olyan „segédeszközeivel” is, mint a kártya. (A Piatnik-féle gyárban ajándékba adott magyar kártyákat Neruda chilei, Isla Negra-i emlékházában láttam viszont - ennek kertjében alussza örök álmát a költő és a jó tíz év múlva utána halt Mathilde. Ugyanott vannak kiállítva a magyar vásárok és búcsúk „süteményesétől” emlékbe kapott mézeskalács-huszár mátrix-verőfák is.)

A magyarra fordítást javarészt a Neruda baráti kör vállalta magára. Somlyó György, András László, no meg a „beszervezett” (a „latin” brancshoz szorosabban nem kötődő) Orbán Ottó. Az előszó-író Boldizsár Iván és a kislexikon-szerkesztő Halász Zoltán ott szerepel a könyv végére beiktatott baráti mézeskalács-szíven, Aczél György és Köbli Gyula pártfunkcionáriusok, a spanyolos Weiner Judit és mások társaságában. Emlékezetem szerint Boldizsár akkoriban a PEN-klubot vezérelte, Aczél György pedig a művelődésügy második embereként a kultúrát. Köbli a pártközpont pénzeit kezelte talán. Halászt kultúrtörténeti-gasztronómiai szakíróként „delegálták”. A Latin-Amerikából hazatelepült Weinerné - aki a nagyságos asszonyok társalkodónőjeként lett a csapat tagja - az akkorra már Dunaúj-ra átkeresztelt Sztálin-város egyik főépítészének volt a friss özvegye. A mézeskalácsba örökítettek közül néhányszor konzultáltunk a Néprajzi Múzeum főigazgatójával, Bodrogi Tiborral. Csernus Marianne színésznő szerepére nem emlékszem; de őt is „szívbe foglalták”. Somlyó nemcsak Neruda „házi fordítója” volt, hanem 1949-es első találkozásuk óta jó barát is. Fodor Zoltánról semmi sem jut már eszembe. Akivel talán a legtöbbet beszélgettünk: András László nincs a piros szívbe foglalva. Nincs ott Passuth László sem (a magyar PEN-klub másik korifeusa), akinél egy rossz szájízű estét töltöttek a magas vendégek: a Latin-Amerikában (politikai okokból) visszafogottan kiadott Asturiasnak és Nerudának egy falnyi polcot megtöltő ottani kiadású - spanyolra fordított - esőistennel meg egyéb lektűrrel dicsekedett a házigazda, akiről a Kettek eladdig nem is hallottak. Érdekességnek jegyzem meg, hogy a nagy spanyolos hírében állt Passuthot ugyanúgy tolmácsolnom kellett, mint Somlyót, de az utóbbi csak a beszédtől ódzkodott, passzívan igen sokat tudott spanyolul. E - mára már - halott költők társaságából csak András László tudott társalogni spanyolul is, csodálatosan.

A két nagy fellengzősen „latinos” elokvenciával és praktikus „kispolgári” aprólékossággal állt hozzá a munkához. Úgy láttam: a Párizsban edződött művészi bohémségen túl a lelkiismeret és a magyarok iránti szimpátia töltötte el lelküket. Meg az önbecsülés: magukra sokat adó, Nobel-várományos íróemberek voltak, akik nem adhattak ki kezükből fércmunkát…Ez a lojalitás segítette őket, hogy arról is jót írjanak, ami nem annyira nyerte meg tetszésüket. Hatással lehetett rájuk a magyar kulturális elvtársak szelíd, de állhatatos nyomása: sokat szenvedett már ez a magyar nép, alig húsz év választott el a világháborútól, még tíz sem a polgárháborútól - megérdemli, hogy jókat írjanak róluk. A két korpulens latin-amerikai polgári értelmiségi hagyta rászabadítani magára a teljes magyar gasztronómiát; a pantagrueli-gargantuai és bacchusi jókedvvel, has- és torokszeretettel, egyben bölcsességgel megírt apró szösszenetekből összeálló opus végülis egységes művé formálódott. (A latin-amerikai országok bölcsészkarain mindkettőjük életművéhez sorolják e mostanra már csak virtuálisan létező alkotást.) A könyv Magyarországon csak elvétve fordul elő, könyvtárakban, esetleg antikváriumokban. Méltatlanul került irodalmi lomtárba, igaz: nem is sokan keresnék manapság, a szerzők pedigréje miatt…

A könyvet a Mária Teréziától kapott néhány üveg tokajira mondott - lefordítatlan - latin nyelvű áldás indítja, a mostani pápa XIV-es sorszámú névadó elődjétől. A Prológus szerzője Neruda, az epilógusé Asturias. A költő általában kisprózát írt, a regényíró meg verseket. Ezt a munkamegosztást az első bolondos ötletrohamban eszelték ki, jó bulinak tűnt. Persze, nem ragaszkodtak hozzá mereven. A libamájról például Neruda verset írt, a bikavérhez is szonettet, a tokajiról ódát; a Vasmacskáról és a Hungáriáról meg Asturias írt lelkendező kisprózát. Ugyanő írta a kötet talán legmegszívlelendőbb fejezetét, a máig érvényes antifogyókúrás és antifasztfúdos kiáltványt „A jó evés védelmében”. (Kár, hogy a szerzői jogok okán nem idézhető, ellenpontozhatná az anorexiás wellnesspápák baromságait.)

„Enni jöttünk ide” - írja a Prológusban őszinte füllentéssel Neruda - „És ha azt kérdik: de miért nem töprengeni, bölcselkedni, tanulni? - mi azt feleljük: tesszük mi azt is, tettük is.” És így folytatja a propozíciót: „E kis könyvben azt mondjuk el a világnak, amivel boldogan belaktunk. Víg és szeretetteljes kötelesség ez. És a jó ízeket megosztjuk.„ A végén pedig megcsapja a proletár globalizáció szelleme is: „Üljünk hát mind, a világ minden népe az asztal köré, üljünk le a boldog asztalhoz, Magyarország asztalához.” Idáig érhetett az olvasásban a hazai kultúrpápa, amikor elégedetten csettinthetett: mégis csak érdemes volt a burzsuj öreglányokat kistafírungozni…

A Kettek ténylegesen „boldog könyvet” írtak, evésről-ivásról, játékos örömmel. Élvezték is, végig; alkotás közben jól elbolondoztak egymással és környezetükkel. Csínytevő gyerekként vigyorogtak, amikor például kiötlötték az ilyen mondatokat: „Magyarország dolgozik, él és küzd, virágzik és eszik.„ Vagy: „Magyarországnak ezer különféle arca van, de egyetlen szíve, s az úgy dobban, mint a dob.„ Manapság egy PR-menedzser hetekig nem tud kitalálni ilyen közhelyeket, a Két Nagyból meg csak úgy ömlött estefelé, amikor papírra vetették élményeiket. Ebben következetesek voltak: minden délután vagy este - közösen - „lekottázták” az aznapi penzumot. Nulla dies sine linea.

Az epilógusban Asturias ezt írja: „a legjobb magyar ételeket kóstoltuk végig” - és ez így igaz. Mint ahogyan az is igaz, hogy közben kissé „megetették”, „beetették” őket (ezt ők persze kezdettől tudták és hallgatólagosan el is fogadták). „Versben megénekelni, prózában ünnepelni a jó evést, ez volt a borospoharak hevében született szándékunk…” (A honoráriumot amúgy sem illik említeni, még epilógusban sem.) Neruda is visszafogta magát, osztályharcos és jenkiellenes érzelmeit kordában tartotta (csak az Aranyszarvas étteremben, őzgida-krokett majszolása közben jutott eszébe a széparcú magyarok kapcsán, hogy vannak ronda, Johnson-arcú emberek is…és nagy felhevülésében arra a népfrontos földrajzi nonszenszre koccintott, „hogy egy tengerbe fusson majd mindegyik folyó”.)

„A leves visszakapja jogait” című kultúrtörténeti és gasztro-pedagógiai tanulmányból kiderül, hogy a leveseket általában nem sokra becsülő latinok Párizsban már megszokták a mélytányért, az „egyszerre ehető és iható” ételekkel. Egyébként a latin-amerikaiak nem egyformán viszonyulnak a levesekhez: míg Argentínában szinte sosem kerül az asztalra lé, Kolumbiában az a fő nemzeti eledel, Chilében és a karibi szigeteken is sűrű levesekbe fojtják a halakat és más tengeri herkentyűket. S noha Közép-Amerikában kevés levest fogyasztanak, az européer guatemalainak ízlettek a sűrű magyar levesek.

A puncsszerű borlevest - mint sok más étket is - szemünk láttára készíthette el valamelyik mesterszakács. A kommentárt Asturias „saját szavaival” lejegyezte, amit azután a magyar műfordító visszafordított, és kijött végeredménynek egy karinthys Gangesz-parti baklövés. A konyhában főleg tojással készült édességekhez alkalmazott forró gőz- vagy vízfürdőt spanyolul - etimologizálhatatlanul - „baño de María”-nak hívják. Ezt úgy magyarították (szó szerint), hogy a borleves „Mária-fürdőben készül”…( Talán Marienbad adhatta az ihletet.) Hasonló huncutságok másutt is megestek a fordítás és a nyomtatás során: „tárkányos káposzta” a tárkonyos helyett, „georgiai” saslik a grúz helyett, a vaddisznó-gulyás is valószínűleg inkább pörkölt.

Asturias Gulyás című zengeményével Orbán Ottó küzdött meg, férfimunka lehetett. A prózaíró latin gourmand versbe szedte, amit a gulyásról a lelkes szakácsoktól hallhatott. Isten tudja, mi sülne-főne ki ebből a literátori receptből, ha valaki komolyan venné a konyhájában. Szegény nomád levesünk kapcsán előjött mindenféle hús, az összes magyar fűszernövény meg tészta (még a tarhonya is), de még a bugylibicska és a faragott pipaszár is… Neruda visszafogottabban írt a halászléről (off the records: a chilei angolnalevest finomabbnak ítélte meg). A libamájat mindenki szerette, az asszonyok is, akik kissé lefitymálták a magyar konyha többi remekét, a libamájra viszont azt mondták, hogy majdnem olyan jó, mint a francia, és főleg: nem kerül egy vagyonba… (A magyar foie gras-t Neruda énekelte meg, obligát módon Somlyó György műfordította becsülettel, de nem valószínű, hogy összes műfordításaiban szerepelteti e májverset…) Asturias apokaliptikus nyitóverse („Magyarország, ahol keverik a paprikát a borssal”), részben a beiktatott latin-amerikai szavaktól afféle tökös-mákos rétessé nemesült (amibe, Moldovától tudhatjuk, Mari néni mindent belehány).

A világlátott költőnek egyébként sokszor támadt „déja vu” érzete: halászlénkről a bouillabaisse jutott eszébe, az Alabárdos főszakácsa által mesterien kardra tűzött és meggyújtott „magyaros” rablóhúsról meg a grúz (georgiai) saslik. Hiába húzták a tust a mi magyar cigányaink (akik - tanúbizonyság rá a könyv is - akkor még minden jobb étteremben ott nyírettyűztek, vörös huszárruhában; és az Alkotók szerint többezer nótát tudtak fejből).

A Kettek jól megdicsérik Krúdy Gyulát, az amatőr szakácsot és profi írót (közben sajnálkoznak, hogy még nincs lefordítva idegen nyelvekre - talán András László mesélhetett róla nekik), említik Adyt és József Attilát (akik együtt üldögélnek a Hungária kávéházban). A Hungária akkor még őrizte régi fényét, a Vasmacskában a harmonikás kérésre latin-amerikai melódiákat is játszott, az óbudai kocsmákat esténként megtöltő helybéliek vidáman nótáztak, ó boldog kádári békeidők…

Kecskeméten valami maszkás fölvonulásba csöppentünk, már nem emlékszem, milyenbe, de a könyvben megörökítődött, Reile Géza „polgármesterrel” (akkori rangján: tanácselnökkel) egyetemben. Az (arany-)homoki borok előtt az obligát barackpálinkából csak keveset fogyasztottunk, az ennyire tömény gyönyör a latinoknak túl „emberes”. De ezt a hungarikumot legalább nem szólták le, mint a sörünket. „Magyarországon…gyöngécske a sör, ritkán tanácsos inni” - állapították meg a cseh elvtársaknál pilzenivel kényeztetett békeharcosok.

A borok közül csak kevés nyerte meg a kitűnő chilei borokon „szocializálódott” és a még kitűnőbb francia borokon-pezsgőkön férfivá érett Kettek tetszését. Az obligát bikavért - amit lépten-nyomon rájuk akartak tukmálni - egyenesen rühellték, titokban meg is szabadultak tőle diszkrét félreköpéssel. Túl savas volt számukra ez az állami gazdasági kutyulék. Ha emlékezetem nem csal, a kadarkát többre becsülték, de szerették a könnyebb balatoni meg homoki borokat is. A tokajiak közül a férfiak első sorban a szamorodnit kérték, méghozzá aperitívnek (jerez húngaro, mondták, ami lefordítva annyit jelent, hogy magyar sherry), az aszút pedig a fogyókúrájuk megerőszakolásán sírdogáló - de a finom, franciás-bécsies magyar süteményekre erősen rácsábult - asszonyaik szopogatták inkább.

A könyv - sajnos - csak nekünk, magyaroknak érdekes, csak nekünk kultúrtörténeti kuriózum (a hazai olvasókat azonban nem bűvölte el a két latin - néha álságosnak tűnő és felszínes - lelkendezése). Határainkon túl a könyv csak mérsékelt érdeklődést keltett, külföldi imázsépítésre nem volt tehát igazán alkalmas. Ezért a pártközpont is levette a kezét a Műről. Pedig (igaz, kicsit túl vörös) mézeskalácsból készült tükrös szívet tart elénk; megláthatnánk benne egykori magunkat. Tényleg ilyenek voltunk egy bő emberöltővel ezelőtt; amilyennek a két nagy irodalmár látott bennünket.

(Forrás: Az irodalom visszavág - 2006 / Káfé)

Illusztráció: Asturias (fent) és Neruda (lent)- a „kettek”