BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (1)

1.

Osloi életkép: rengeteg a kerékpár

Egésznapos úton szeljük át Svédországot. A vonatkultúrának még egy apróságára lettem most figyelmes: a fülkékben zöld fény gyullad ki, ha a folyosó végén levő mosdó szabad: nem kell hiába végigegyensúlyozni a hosszú expresszvagonon.
Norvégiához közeledve, mindig több a kis, piros faház a zöld erdőkben. Már a fenyők dereka is vörös. Az egymást érő tavak vizén – absztrakt mintákban elszórva – fűrészelt fatörzsek áznak, helikopter ejti le őket.
– A fél egyes, fél kettes vagy fél hármas löncshöz parancsolnak helyet? – járja végig a vonatot az étkezőkocsi pincére.
–  A fél egyeshez – mondja gyorsan útitársunk, szikár, idős amerikai. Már régóta éhes, megfigyeltem: többször, idegesen szivarra gyújtott.
Kövér felesége a hulladékládába dob egy regényt, amelynek körülbelül a közepéig juthatott. Megunta.
Hogy mi – sem fél egykor, sem fél kettőkor, sem fél háromkor nem akarunk löncsölni, ezt az étkezőkocsi pincére sehogy sem értette. Egy ideig még várakozóan nézett ránk az ajtóból, majd, nem tudom, mit gondolva rólunk, lassan távozott.
Türelmetlenül vártuk a fél egyet, hogy végre magunkra maradjunk, és előszedhessük elemózsiás dobozunkat.
Még nem végeztünk azonban a különféle maradékokkal – hazulról hozott téliszalámink vészjóslóan közeledett a végét jelző spárgához –, amikor az amerikai házaspár már jött is vissza a löncstől. Úgy látszik, észrevették zavarunkat, mert tapintatosan kint maradtak a folyosón, míg csak újra el nem csomagoltunk mindent. Az asszony – amit eddig nem tett – most már fürkészve vizsgálgatta öltözékünket, abban azonban nem lelhetett hibát, legfeljebb a sok gyaloglástól már ferdülő cipősarkunk árulkodhatott egyről-másról.
Amikor tíz nappal ezelőtt svéd földre léptünk, fehér kartonlapot kaptunk, azzal a használati utasítással, hogy távozáskor, majd a határon adjuk le. De határt – sehol sem találok. Legalábbis nem jön senki, akinek átadhatnánk kartonunkat. Sem útlevél-, sem vámvizsgálat. Pedig már norvég területen kell járnunk. A kezemben készenlétben tartogatott kartonlapot visszateszem tárcámba.
–  Én oda akartam adni, nem tehetek róla, hogy nem kérték.
–  Hát ha egyszer nem jönnek érte! – mondja feleségem.
Az állomáson kifüggesztett feliratokban német és angol nyelvváltozatok ismerhetők fel: Üvergang (németül: Übergang), vagyis: átjárás; förbudt (angolul: forbidden): tilos. Csak a már magam sem tudom, hogy svéd vagy norvég vardag (hétköznap) és lördag (szombat) előtagját nem tudom hová tenni. A kvinnor (nők) felirat határozottan viking-ízű.
Oslo vidékies pályaudvarán idegenforgalmi megbízott várja az amerikai házaspárt, és hordár viszi csomagjaikat; futólag köszönnek, s már szállnak is le hamar, megelőzve bennünket.
Mi hosszadalmasan, nehézkesen cihelődünk. Sapkámat, amelyet a metsző, északi szél miatt hoztam, a lépcsőről a mélyben húzódó pályatestre, a vonat alá ejtem. Szerencsére, még ott áll az udvarias, norvég kalauz, leereszkedik érte.
Az állomásépületből emlékfal mellett vonulunk ki: örökfáklya világít a hitlerista invázió norvég ellenállóinak emlékére.

2.

Ijedten néztem a nagy, fekete személyautó felénk hajló sofőrjére, aki lábunkhoz rakott csomagjaink láttán, fékezett mellettünk. Sehol sem láttam ugyanis kocsiján a taxi jelzést.
–  Vigyázz! Ne szálljunk be. Ez feketefuvart csinál. Megvág.
–  Ugyan, ott van bent a zászlócska... a volán felett. Már lecsapta! – emeli be máris feleségem egyenként az apróbb táskákat, s közben fejét csóválja...
Hosszú utat kellett megtennie a kocsinak, amíg feljutottunk az öböl felett emelkedő dombra, a Sognsveienre, a háromemeletes, vöröstéglás épületcsoportokból álló diákvárosba. Az 1150 szobához bölcsőde is van, a diákpárok gyermekeinek, és egy pavilon a nyugalmazott egyetemi tanároknak. A kör tehát teljes.
Jó kis szobát kaptunk. Szomszédaink: egy délafrikai fiú, akinek könnyű dolga van itt, mert otthon, az egykori holland gyarmaton megtanulta a dutch nyelvet, s megérti a norvéget is ... egy finn lány... s egy fiú – from Red China, ahogyan itt mondják, a Vörös Kínából. A két fiú fogorvosnak készül, a lány mikrobiológiát tanul. Legutóbb két szovjet diákja is volt a szállónak.
Kora reggel, amikor mi felkelünk, a fiatalok még alusznak. Éjfélig világos van szobáikban, későn fekszenek, s az egyetemi előadások, lent, a városban csak délelőtt tíz órakor kezdődnek.
Nagy gondot okoz nekünk a szobákhoz tartozó konyha, amelyben a diákok többsége maga készíti el reggelijét, vacsoráját. Ebédet az egyetemen kapnak. Sajnáljuk, hogy nem hoztunk magunkkal egypár főzőedényt. Venni kellene, legalább egyet. Ha valahol, hát itt főzhetnénk.

3.

Edvard Munch: Ibsen portréja

Első utam itt is, mint mindenütt, a temetőbe vezetett, s mindenekelőtt Henrik Ibsen sírjához. Norvég ismerőseimnek jólesett, hogy Kis pénzzel nagy utakon című könyvem Ibsen-mottóval kezdődött. Készséggel útba igazítottak.
A temető közelében, még egy sarki fűszerkereskedésben is érdeklődtem, merre tartsak. A kereskedő kijött velem a boltajtóba, és az odalátszó fűzfák sűrűjén át megmutatta az irányt, amerre a nagy norvég nyugszik, a hatalmas sírkert közepe táján. A temető azért ilyen nagy kiterjedésű, mert a sírok között ugyanúgy tartják a távolságot, mint a magánházak között, a városban: mindegyiknek külön, szép kertje van.
Ismét felemelő s egyszersmind lesújtó érzés fogott el: íme, itt állok kedvenc íróm, a Peer Gynt költőjének testi valója mellett, s ő is csak — porlad, porlad. Égnek nyúló, fekete obeliszk tövében, szürkés márvány sírfedőjén neve: „Henrik Ibsen”, alatta idézet: „Hendes sörg war de vander, Som knudred min sti, Hendes lykke de ander, Som bar mig forbi”... „Az Ő gondjainak kínja gyötört utamon, Az Ő boldogsága repített előre utamon". Feleségére, Susannah-ra utalnak e sorok, akivel nagyon harmonikus házasságban élt. Most már együtt is nyugszanak. Susannah Ibsen, meghalt 1914-ben, és fiuk, Sigurd Ibsen, meghalt 1930-ban.
Szívesen kimentem volna Grimstadba is, hogy lássam a patikát, ahol Ibsen mint gyógyszerészsegéd dolgozott, sajnos, nem futotta időmből. Helyette elméláztam a szürkéskék, régi, oslói egyetem utcai faliórájánál, amelynél minden délben megállt, hogy utána igazítsa saját, öreg zsebóráját.

Hamsun mellszobra, szülőfaluja
határában

Még egy író izgatta képzeletemet itt, Oslóban: a kesernyés, bosszús arcú, szikár Knut Hamsun, szerettem volna megérteni, kihámozni „tokjából". Ifjú koromban rajongott írója volt az én nemzedékemnek.
Hogyan lett náci-szimpatizánssá az Éhség szerzője?
„Hízeleghetek” magamnak azzal – bár ebben az esetben aligha jóleső érzés – hogy már a harmincas években (az akkoriban megjelent Modern Irodalmi Műveltség Kézikönyvében, amelyben az életrajzokat én írhattam) tartottam eltévelyedésétől: „Hitvallása: a természettel eggyé vált, erős, egészséges ember mesterségesen tisztított kedélye, megtagadva önmagától is a túlzott kíváncsiságot a társadalmi és gazdasági viszonylatok iránt. Hivatásos lelki turista.”
Azt mondják róla itt: hiszékeny ember volt, a pénzzel sem tudott bánni, azt a keveset is, amit húsz évvel fiatalabb, szigorú élettársa a hatalmas, írói jövedelemből nála hagyott, szétosztogatta a szegények között. És hogy a dél-norvégiai kis Norholmenben, ahol akkoriban lakott, csak náci lapokat olvashatott, külföldi rádiót tilos volt hallgatni, nem tudhatta hát: valójában mit művelnek a nácik. Nagy farmja volt – ha nem írt, ott dolgozgatott.
Ez mind lehetséges. De azt már jóval előbb, mégiscsak hallhatta, hogy Németországban máglyára vetik nagy író- és költőtársai – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Brecht, Zweig, Hoffmannsthal és annyi más kiválóság – könyveit?! S ha ezek után mégis elment Berlinbe, és Hitlertől kitüntetést fogadott el – nem, erre nincs mentség. (...)
Knut Hamsun kilencvenhárom éves korában, majdnem teljesen megvakulva halt meg, jóval a második világháború után, 1952-ben. Vagyonát elkobozták. Emlékét csak szülőfalujában, a sarkkörhöz közel eső Hamaröjben őrzi egy kis múzeum. Oslóban semmi. Még egy utca sem. Nem is szívesen emlegetik. Norholmeni sírját sem igen látogatják. A náci inváziót a legtöbb norvég nem felejti.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF : Megkóstolták Magyarországot

(Egy elfeledett könyv nyomában)

Írtak egyszer egy jó könyvet rólunk, magyarokról. Fülszövegében ez áll: „Amikor Miguel Ángel Asturias és Pablo Neruda Magyarországon járt, a táj, a történelem s a fehér asztal tradíciói együtt váratlan benyomást tettek a két nagy latin-amerikai vendégre. Ennek a különös felfedező útnak élményeit nyújtja át az olvasónak ez a könyv.„ A továbbiakban a könyv megszületésének körülményeit próbálom vázolni, ahogyan kísérőtolmácsként láttam.

Az eredeti (azaz a spanyol nyelvű) könyv Comiendo en Hungría címmel jelent meg 1967-ban; nagyobb része nem is került kereskedelmi forgalomba, főként a latin-amerikai magyar nagykövetségeken osztogatták el, imázsépítési céllal. A Corvina magyarul is kiadta egy évvel később, Megkóstoltuk Magyarországot címmel, szépen illusztrálva. Tudomásom szerint a hatvanas évek végén a Corvina más nyelveken is megjelentette, angol és francia nyelvű kiadás volt is a kezemben. Spanyolul még kalózkiadást is láttam: Venezuelában merényelte meg valaki az egységes művet, önhatalmúlag kiemelve belőle néhány részletet. Időközben a szerzők meghaltak (1973-ban Neruda, nem egészen egy évre rá Asturias), az örökösök pedig - úgy hallottam - irreális szerzői jogdíj-követelésekkel vették elejét újabb kiadásoknak.

A két nagy latin-amerikai 1965 nyarán, augusztus-szeptemberben járt Magyarországon, egy helsinki Béke Világtanács-ülést követően (idősebbek még emlékezhetnek e gittegyletre), az Országos Béketanács vendégeként (ilyen is volt, istenbizony). Neruda egyenesen a finnektől jött, Asturias viszont a szomszédból, Jugoszláviából ugrott át, ahol azzal próbálkozott (hiábavalóan), hogy a nemzetközi PEN-klub elnökének választassa meg magát.

Az akkor hatvanegy éves Neruda tizenöt évvel korábban, a Petőfi-centenáriumon már volt egyszer nálunk; az öt évvel idősebb Asturias - emlékezetem szerint - először járt magyar földön. Könyveikből azonban ismerhettük őket. A guatemalai két év múlva, 1967-ben, a chilei hat év múlva, 1971-ben nyerte el a Nobelt.

Mindketten feleségestől jöttek Budapestre. Manapság az ilyesmit úgy hívják, hogy post-congress tour. Nerudát a még mutatós (jó ötvenes) Mathilde kísérte el, akihez a költő a világhíres száz szerelmes szonettjét írta öt-hat évvel előbb. Asturiast pedig a korban is hozzáillő (jó hatvanas) Blanca asszony, aki annak idején csak tizenhét szerelmes szonettet kapott. Nekem akkor mindketten „túlkorosnak” tűntek: alig voltam túl a húszon.

Az ihletet az élemedett korú múzsák provokálták ki. Olyan olcsó volt a világszínvonalon varró Rotschild Klára divatszalon, hogy a két latin hölgy eldöntötte: Párizsba szánt ruhatárát itt egészíti ki. Ők sugalmazták a férjeknek, hogy nézzenek utána az elmaradt honoráriumoknak. Reggelente, amikor a hölgyek a Váci-utcai divatszalonba mentek, mi - az urak és a tolmács - a Nemzeti Múzeum épületébe, a Széchényi-könyvtárba vettük az irányt, és egész délelőtt bújtuk a folyóiratokat. Találtunk is egy rakás Neruda-idézetet az irodalmi, szakszervezeti és pártkiadványokban. (Asturias nem volt divatban, munkásmozgalmi elkötelezettsége sem volt egyértelmű, különben is regényeket írt, nem könnyen idézhető rövid, ámde annál baloldalibb verseket…) Ezután az állami szerzői jogvédelemhez mentünk, ahol kiszámolták a jusst - de az nevetségesen csekély volt, talán egyetlen ruhára se futotta volna... Akkor merült fel az ötlet (már nem emlékszem, melyik bohém latinban), hogy gyorsan kellene valamit írni, és előre felvenni a jogdíjat.

A vacsoránál - borukat kóstolgatva - a Nagyok asszonyaikat is bevonták a tervezgetésbe: miről lehetne gyorsan, jó pénzért írni. „A borról” - mondhatta Neruda. - „Elég iható. Írok róla pár szerelmes ódát.” - „A- kevés pénzt hoz.” - morfondírozhatott Asturias - „Próza kell, azt jobban fizetik. Az asszonyoknak nagyon tetszenek a ruhák, egész délután próbáltak.” - „Írhatnátok az ételekről is” - szólhatott közbe Mathilde - „bár elég nehezek, különösen a francia konyha után.” „Szakácskönyvet írjon a férjem? Ez nem az ő szintje. A svéd akadémikusok körberöhögnék.” - mondhatta a Nobel-díjra ácsingózó Blanka. A morfondírozásból valahogyan így születhetett meg a gasztronómiai útikönyv ötlete.

A magyar kulturális vezetés határtalan fogadókészséget tanúsított. Azonnal tovább is fűzték a gondolatot: végig kell enni Magyarországot, megkóstolni a legjobb ételeket és italokat a legjobb helyeken, hogy autentikus élmények alapján lehessen mindent megírni. Hamar kialakult a szakmai útiterv is, és komoly összegű honoráriumot csillantottak meg az érdemdús, munkára-harcra kész szerzők előtt, megegyeztek a nagyjából egyhónapos alkotói időszakban. Nagy kaland volt ez a négy hét nekem, a csóró spanyol nyelvszakos tolmácsnak: kísérgethettem szigorlati tételeimet, és közben annyit zabálhattam meg ihattam, amennyi belém fért. És még fizettek is érte. Ráadásul segédbábáskodhattam egy alkotás megszületésénél. Ritkán adódik, hogy egy kívülálló jelen lehessen a Mű fogantatásánál, világra jötténél (és később tanúja lehessen a boldog kamaszkornak, majd a megvénülésnek is).

Gasztro-turisztikai felfedező útjaink java része a fővárosra szorítkozott, de tettünk kisebb-nagyobb vidéki kirándulásokat is a rendelkezésre bocsátott szovjet Cadillac-en (Csajkán), melybe mindannyian belefértünk. Neruda általában a sofőr mellett ült, hogy jobban lássa a tájat,a többiek hárman a nagy ülésen, mi - a béketanácsos útimarsall a pénzzel, no meg jómagam, a tolmács - pedig a lehajtható pótüléseken. Nagyon sok étteremben megfordultunk. Körbejártuk a Balatont (Füred - Tölgyfa-csárda, Badacsony - Kisfaludy-ház, Tihany - valamilyen zöldvendéglő), talán Nagyvázsony is (a mázsás köszörűkövet emelgető vitéz kísértetével). Elmentük Visegrádra (Mátyás palotájának romjaihoz), a Hortobágyra (a hídi csárdába), Debrecenbe (az Arany Bikába), Kecskemétre (barackpálinkát inni). A fővárost is bejártuk: bekóboroltuk: Hármashatár-hegy, Mátyás-pince, Hungária, Pilvax, Alabárdos, Aranyszarvas, Apostolok, Citadella, Óbuda, Híd-vendéglő, Vasmacska (hogy csak a könyvben megörökítetteket soroljam fel). Muzeális dokumentumokat, recepteket és étlapokat kutattak föl a szerzőpárosnak; meglátogattunk egy mézeskalácsost is a műhelyében; megismerkedhettek a kávéházi-éttermi élet olyan „segédeszközeivel” is, mint a kártya. (A Piatnik-féle gyárban ajándékba adott magyar kártyákat Neruda chilei, Isla Negra-i emlékházában láttam viszont - ennek kertjében alussza örök álmát a költő és a jó tíz év múlva utána halt Mathilde. Ugyanott vannak kiállítva a magyar vásárok és búcsúk „süteményesétől” emlékbe kapott mézeskalács-huszár mátrix-verőfák is.)

A magyarra fordítást javarészt a Neruda baráti kör vállalta magára. Somlyó György, András László, no meg a „beszervezett” (a „latin” brancshoz szorosabban nem kötődő) Orbán Ottó. Az előszó-író Boldizsár Iván és a kislexikon-szerkesztő Halász Zoltán ott szerepel a könyv végére beiktatott baráti mézeskalács-szíven, Aczél György és Köbli Gyula pártfunkcionáriusok, a spanyolos Weiner Judit és mások társaságában. Emlékezetem szerint Boldizsár akkoriban a PEN-klubot vezérelte, Aczél György pedig a művelődésügy második embereként a kultúrát. Köbli a pártközpont pénzeit kezelte talán. Halászt kultúrtörténeti-gasztronómiai szakíróként „delegálták”. A Latin-Amerikából hazatelepült Weinerné - aki a nagyságos asszonyok társalkodónőjeként lett a csapat tagja - az akkorra már Dunaúj-ra átkeresztelt Sztálin-város egyik főépítészének volt a friss özvegye. A mézeskalácsba örökítettek közül néhányszor konzultáltunk a Néprajzi Múzeum főigazgatójával, Bodrogi Tiborral. Csernus Marianne színésznő szerepére nem emlékszem; de őt is „szívbe foglalták”. Somlyó nemcsak Neruda „házi fordítója” volt, hanem 1949-es első találkozásuk óta jó barát is. Fodor Zoltánról semmi sem jut már eszembe. Akivel talán a legtöbbet beszélgettünk: András László nincs a piros szívbe foglalva. Nincs ott Passuth László sem (a magyar PEN-klub másik korifeusa), akinél egy rossz szájízű estét töltöttek a magas vendégek: a Latin-Amerikában (politikai okokból) visszafogottan kiadott Asturiasnak és Nerudának egy falnyi polcot megtöltő ottani kiadású - spanyolra fordított - esőistennel meg egyéb lektűrrel dicsekedett a házigazda, akiről a Kettek eladdig nem is hallottak. Érdekességnek jegyzem meg, hogy a nagy spanyolos hírében állt Passuthot ugyanúgy tolmácsolnom kellett, mint Somlyót, de az utóbbi csak a beszédtől ódzkodott, passzívan igen sokat tudott spanyolul. E - mára már - halott költők társaságából csak András László tudott társalogni spanyolul is, csodálatosan.

A két nagy fellengzősen „latinos” elokvenciával és praktikus „kispolgári” aprólékossággal állt hozzá a munkához. Úgy láttam: a Párizsban edződött művészi bohémségen túl a lelkiismeret és a magyarok iránti szimpátia töltötte el lelküket. Meg az önbecsülés: magukra sokat adó, Nobel-várományos íróemberek voltak, akik nem adhattak ki kezükből fércmunkát…Ez a lojalitás segítette őket, hogy arról is jót írjanak, ami nem annyira nyerte meg tetszésüket. Hatással lehetett rájuk a magyar kulturális elvtársak szelíd, de állhatatos nyomása: sokat szenvedett már ez a magyar nép, alig húsz év választott el a világháborútól, még tíz sem a polgárháborútól - megérdemli, hogy jókat írjanak róluk. A két korpulens latin-amerikai polgári értelmiségi hagyta rászabadítani magára a teljes magyar gasztronómiát; a pantagrueli-gargantuai és bacchusi jókedvvel, has- és torokszeretettel, egyben bölcsességgel megírt apró szösszenetekből összeálló opus végülis egységes művé formálódott. (A latin-amerikai országok bölcsészkarain mindkettőjük életművéhez sorolják e mostanra már csak virtuálisan létező alkotást.) A könyv Magyarországon csak elvétve fordul elő, könyvtárakban, esetleg antikváriumokban. Méltatlanul került irodalmi lomtárba, igaz: nem is sokan keresnék manapság, a szerzők pedigréje miatt…

A könyvet a Mária Teréziától kapott néhány üveg tokajira mondott - lefordítatlan - latin nyelvű áldás indítja, a mostani pápa XIV-es sorszámú névadó elődjétől. A Prológus szerzője Neruda, az epilógusé Asturias. A költő általában kisprózát írt, a regényíró meg verseket. Ezt a munkamegosztást az első bolondos ötletrohamban eszelték ki, jó bulinak tűnt. Persze, nem ragaszkodtak hozzá mereven. A libamájról például Neruda verset írt, a bikavérhez is szonettet, a tokajiról ódát; a Vasmacskáról és a Hungáriáról meg Asturias írt lelkendező kisprózát. Ugyanő írta a kötet talán legmegszívlelendőbb fejezetét, a máig érvényes antifogyókúrás és antifasztfúdos kiáltványt „A jó evés védelmében”. (Kár, hogy a szerzői jogok okán nem idézhető, ellenpontozhatná az anorexiás wellnesspápák baromságait.)

„Enni jöttünk ide” - írja a Prológusban őszinte füllentéssel Neruda - „És ha azt kérdik: de miért nem töprengeni, bölcselkedni, tanulni? - mi azt feleljük: tesszük mi azt is, tettük is.” És így folytatja a propozíciót: „E kis könyvben azt mondjuk el a világnak, amivel boldogan belaktunk. Víg és szeretetteljes kötelesség ez. És a jó ízeket megosztjuk.„ A végén pedig megcsapja a proletár globalizáció szelleme is: „Üljünk hát mind, a világ minden népe az asztal köré, üljünk le a boldog asztalhoz, Magyarország asztalához.” Idáig érhetett az olvasásban a hazai kultúrpápa, amikor elégedetten csettinthetett: mégis csak érdemes volt a burzsuj öreglányokat kistafírungozni…

A Kettek ténylegesen „boldog könyvet” írtak, evésről-ivásról, játékos örömmel. Élvezték is, végig; alkotás közben jól elbolondoztak egymással és környezetükkel. Csínytevő gyerekként vigyorogtak, amikor például kiötlötték az ilyen mondatokat: „Magyarország dolgozik, él és küzd, virágzik és eszik.„ Vagy: „Magyarországnak ezer különféle arca van, de egyetlen szíve, s az úgy dobban, mint a dob.„ Manapság egy PR-menedzser hetekig nem tud kitalálni ilyen közhelyeket, a Két Nagyból meg csak úgy ömlött estefelé, amikor papírra vetették élményeiket. Ebben következetesek voltak: minden délután vagy este - közösen - „lekottázták” az aznapi penzumot. Nulla dies sine linea.

Az epilógusban Asturias ezt írja: „a legjobb magyar ételeket kóstoltuk végig” - és ez így igaz. Mint ahogyan az is igaz, hogy közben kissé „megetették”, „beetették” őket (ezt ők persze kezdettől tudták és hallgatólagosan el is fogadták). „Versben megénekelni, prózában ünnepelni a jó evést, ez volt a borospoharak hevében született szándékunk…” (A honoráriumot amúgy sem illik említeni, még epilógusban sem.) Neruda is visszafogta magát, osztályharcos és jenkiellenes érzelmeit kordában tartotta (csak az Aranyszarvas étteremben, őzgida-krokett majszolása közben jutott eszébe a széparcú magyarok kapcsán, hogy vannak ronda, Johnson-arcú emberek is…és nagy felhevülésében arra a népfrontos földrajzi nonszenszre koccintott, „hogy egy tengerbe fusson majd mindegyik folyó”.)

„A leves visszakapja jogait” című kultúrtörténeti és gasztro-pedagógiai tanulmányból kiderül, hogy a leveseket általában nem sokra becsülő latinok Párizsban már megszokták a mélytányért, az „egyszerre ehető és iható” ételekkel. Egyébként a latin-amerikaiak nem egyformán viszonyulnak a levesekhez: míg Argentínában szinte sosem kerül az asztalra lé, Kolumbiában az a fő nemzeti eledel, Chilében és a karibi szigeteken is sűrű levesekbe fojtják a halakat és más tengeri herkentyűket. S noha Közép-Amerikában kevés levest fogyasztanak, az européer guatemalainak ízlettek a sűrű magyar levesek.

A puncsszerű borlevest - mint sok más étket is - szemünk láttára készíthette el valamelyik mesterszakács. A kommentárt Asturias „saját szavaival” lejegyezte, amit azután a magyar műfordító visszafordított, és kijött végeredménynek egy karinthys Gangesz-parti baklövés. A konyhában főleg tojással készült édességekhez alkalmazott forró gőz- vagy vízfürdőt spanyolul - etimologizálhatatlanul - „baño de María”-nak hívják. Ezt úgy magyarították (szó szerint), hogy a borleves „Mária-fürdőben készül”…( Talán Marienbad adhatta az ihletet.) Hasonló huncutságok másutt is megestek a fordítás és a nyomtatás során: „tárkányos káposzta” a tárkonyos helyett, „georgiai” saslik a grúz helyett, a vaddisznó-gulyás is valószínűleg inkább pörkölt.

Asturias Gulyás című zengeményével Orbán Ottó küzdött meg, férfimunka lehetett. A prózaíró latin gourmand versbe szedte, amit a gulyásról a lelkes szakácsoktól hallhatott. Isten tudja, mi sülne-főne ki ebből a literátori receptből, ha valaki komolyan venné a konyhájában. Szegény nomád levesünk kapcsán előjött mindenféle hús, az összes magyar fűszernövény meg tészta (még a tarhonya is), de még a bugylibicska és a faragott pipaszár is… Neruda visszafogottabban írt a halászléről (off the records: a chilei angolnalevest finomabbnak ítélte meg). A libamájat mindenki szerette, az asszonyok is, akik kissé lefitymálták a magyar konyha többi remekét, a libamájra viszont azt mondták, hogy majdnem olyan jó, mint a francia, és főleg: nem kerül egy vagyonba… (A magyar foie gras-t Neruda énekelte meg, obligát módon Somlyó György műfordította becsülettel, de nem valószínű, hogy összes műfordításaiban szerepelteti e májverset…) Asturias apokaliptikus nyitóverse („Magyarország, ahol keverik a paprikát a borssal”), részben a beiktatott latin-amerikai szavaktól afféle tökös-mákos rétessé nemesült (amibe, Moldovától tudhatjuk, Mari néni mindent belehány).

A világlátott költőnek egyébként sokszor támadt „déja vu” érzete: halászlénkről a bouillabaisse jutott eszébe, az Alabárdos főszakácsa által mesterien kardra tűzött és meggyújtott „magyaros” rablóhúsról meg a grúz (georgiai) saslik. Hiába húzták a tust a mi magyar cigányaink (akik - tanúbizonyság rá a könyv is - akkor még minden jobb étteremben ott nyírettyűztek, vörös huszárruhában; és az Alkotók szerint többezer nótát tudtak fejből).

A Kettek jól megdicsérik Krúdy Gyulát, az amatőr szakácsot és profi írót (közben sajnálkoznak, hogy még nincs lefordítva idegen nyelvekre - talán András László mesélhetett róla nekik), említik Adyt és József Attilát (akik együtt üldögélnek a Hungária kávéházban). A Hungária akkor még őrizte régi fényét, a Vasmacskában a harmonikás kérésre latin-amerikai melódiákat is játszott, az óbudai kocsmákat esténként megtöltő helybéliek vidáman nótáztak, ó boldog kádári békeidők…

Kecskeméten valami maszkás fölvonulásba csöppentünk, már nem emlékszem, milyenbe, de a könyvben megörökítődött, Reile Géza „polgármesterrel” (akkori rangján: tanácselnökkel) egyetemben. Az (arany-)homoki borok előtt az obligát barackpálinkából csak keveset fogyasztottunk, az ennyire tömény gyönyör a latinoknak túl „emberes”. De ezt a hungarikumot legalább nem szólták le, mint a sörünket. „Magyarországon…gyöngécske a sör, ritkán tanácsos inni” - állapították meg a cseh elvtársaknál pilzenivel kényeztetett békeharcosok.

A borok közül csak kevés nyerte meg a kitűnő chilei borokon „szocializálódott” és a még kitűnőbb francia borokon-pezsgőkön férfivá érett Kettek tetszését. Az obligát bikavért - amit lépten-nyomon rájuk akartak tukmálni - egyenesen rühellték, titokban meg is szabadultak tőle diszkrét félreköpéssel. Túl savas volt számukra ez az állami gazdasági kutyulék. Ha emlékezetem nem csal, a kadarkát többre becsülték, de szerették a könnyebb balatoni meg homoki borokat is. A tokajiak közül a férfiak első sorban a szamorodnit kérték, méghozzá aperitívnek (jerez húngaro, mondták, ami lefordítva annyit jelent, hogy magyar sherry), az aszút pedig a fogyókúrájuk megerőszakolásán sírdogáló - de a finom, franciás-bécsies magyar süteményekre erősen rácsábult - asszonyaik szopogatták inkább.

A könyv - sajnos - csak nekünk, magyaroknak érdekes, csak nekünk kultúrtörténeti kuriózum (a hazai olvasókat azonban nem bűvölte el a két latin - néha álságosnak tűnő és felszínes - lelkendezése). Határainkon túl a könyv csak mérsékelt érdeklődést keltett, külföldi imázsépítésre nem volt tehát igazán alkalmas. Ezért a pártközpont is levette a kezét a Műről. Pedig (igaz, kicsit túl vörös) mézeskalácsból készült tükrös szívet tart elénk; megláthatnánk benne egykori magunkat. Tényleg ilyenek voltunk egy bő emberöltővel ezelőtt; amilyennek a két nagy irodalmár látott bennünket.

(Forrás: Az irodalom visszavág - 2006 / Káfé)

Illusztráció: Asturias (fent) és Neruda (lent)- a „kettek”