BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (2)

4.

Még Londonból élt „számos utca" emléke – lábunkban..., ezért itt már nem gyalogoltunk annyit; de nincs is hol. Míg Stockholmban a város az öböl ura, itt az öböl a városé; a központ keskeny karéj csupán, a víz partjától a hegy lábáig ér, a fából épült, színes villa-lakóházak zöme körös-körül a hegyen terjeng; Oslo a világ negyedik, legelnyúltabb városa.
Ülünk lent, a Nemzeti Színháztól kiinduló, széles sétányon, nézzük a norvégokat. Most vannak a vizsgák, délután a szabadba tóduló lányoktól, fiúktól hemzseg a sétány. Mindegyikük iskolájának jelvényét viseli, kabátja, blúza hátára varrva vagy nadrágszárán, szoknyáján vagy sapkáján. A jelvény: piros szövetből kivágott rák, kalapács, horgony, darázs, kérdőjel, kandúr, kulcs, stb. Érettségi után – ruhástul elégetik valamennyit. Ilyenkor többen összeadják pénzüket, megvásárolják a legvacakabb autóroncsot, énekelve bejárják vele a várost, azután, úgy mondják, az autót is elégetik.
A középiskolák előtt, tanítás idején, ott áll néhány diák autója, többüknek motorbiciklije, még több kerékpár és kis, kézi tolókocsi a tankönyveknek. Azt hinnők, az egyetemi évek során megnő az autótulajdonos diákok száma. De hiteles adatot kaptunk: egy százalékuknak van csak kocsija. A középiskolások autója – a papáé.
A norvégoknak hatvan százaléka kék szemű. (Statisztikai adat ez is.) De ennek kedves, barátságos hatását a gyerekeknél elrontja, hogy csaknem kivétel nélkül – mint kérődző kisborjúké – jár állandóan körbe állkapcsuk.  A rágógumi: tömegszenvedély.
Az egyetemi élet a fiúk többségénél szakállnövesztéssel kezdődik. A tizennyolc év körülinek már zabolaként fogja körül száját a szakáll és a bajusz.
Kellemes a fővárosba felránduló, nemzeti viseletű, falusi nők látványa: sűrűn ráncolt, hosszú, háziszőttes, bordó szoknyát, zöld pruszlikot és fejükön fehér fityulát viselnek.
A padon, szemlélődés közben, tanakodunk: főzőedényt vagy levesport vegyünk-e előbb. Hét korona egy műanyag fogantyús, alumínium lábas ára. Svédkoronára átszámolva (itt még nem akadtunk a stockholmihoz hasonló bárra), négy, nagy adag rosejbnival, négy ebéddel egyenlő!
Vegyük meg előbb a levesport! Az olcsóbb. Bemegyünk egy szerény külsejű fűszerüzletbe. Az udvarias, kisöreg kereskedő elénk rak vagy tízféle zacskót. Forgatjuk a tasakokat, silabizáljuk a feliratot rajtuk. Végre, olasz szóra bukkanok: Minestra. Ezt ismerem.
– Ezt! – mondom diadalmasan a kereskedőnek.
– Csak ezt?... One? Eine?
Elszégyellem magam.
– Vegyünk többet – súgom feleségemnek.
– Nem!
– One – ismétlem tehát elszántan.
Ez is majdnem két korona. Zsebembe süllyesztem keservesen. Kivonulunk.
Most azután meg kellene venni hozzá a lábast. Nyolc-tíz napról van szó. De hát mindennap levest együnk? S délben haza kellene mennünk. Bárhol vagyunk. Ha a város másik végén járunk is.
Nem tudjuk elhatározni magunkat. Hét koronát egy lábasért. És majd még azt is cipeljük tovább!
Egyszerre csak meglátjuk a kikötőben azt a bizonyos, nekünk való vendéglőt. Ajtaján német nyelvű étlap.
— Hurrá! Spinátsuppe! Egy korona tíz.
Ha még jobb is lett volna a spenótleves, mint amennyire rossz volt, akkor is elrontotta volna szánk ízét a másik – a zsebemben lapuló, kétkoronás, olasz levespor. Öt-hat személynek elég volna, ez igaz. De mi csak ketten vagyunk. Olyan „személyekre” költöttünk tehát, akik nem is léteznek.
De lassan felderül arcunk: nem vettük meg a lábast! Mégiscsak – hét korona javunkra.,.

Oslo, kikotő

Ha már ott vagyunk, a kikötőben maradunk, a hajókat nézegetjük. Itt horgonyoz a Beau francia óceánjáró, óriási orral, kilencvenötezer tonnás! Épp befut egy halászbárka: máris mérik ki az aznapi fogást az elegáns sorbanállóknak – friss, olcsó. Tengeri szárnyashajó – hydrofoil – indul kirándulókkal: minden ülésen külön csomagháló az italoknak; mint mozdony a szikrát, hányja rohantában hátra a rengeteg vízcseppet. Beljebb, az öbölben, úszó benzinállomásnál motorcsónakok tankolnak. Tolóhajó megrakott bárkát taszít maga előtt: Norvégia utcaköveket exportál.
Valahol itt van a NATO főhadiszállása. Ha német összekötőtiszt érkezik, éjszaka csempészik be a küldöttet.
Motorcsónakon járjuk körbe az öblöt. Messze, kint járunk már, amikor az idegenvezető fehér, parti villára mutat: ott lakott Quisling [norvég fasiszta kollaboráns politikus]. Norvégiában csakis az ő „kedvéért" vezették be a halálbüntetést.
Motorcsónakáztunk, üldögéltünk, sétáltunk – aztán a kikötő mögött betértünk a turistahivatalba, itt is. Viking-ősökre emlékeztető hölgy a vezetője, Alfild Hovdan, ő is és hasonlóan erőteljes főmunkatársnője is kedvesen-szívesen fogad, s felhívja figyelmünket erre-arra. Egy füzetet is adnak, ha netán „shoppingolni”, azaz vásárolgatni akarnánk, a legjobb cégek vannak felsorolva benne, megtudhatjuk hol, mit vásárolhatunk. Bizonytalan mosolyomat és habozó kéznyújtásomat félreértve, Hovdan kisasszony most már feleségemnek nyújtja a füzetet: 
– Madame-ot nyilván érdekli!... 
Tovább mosolygok, meghagyom tévhitében: arról van csak szó, hogy fukar férj vagyok...
A Holmenkolbánnal villamosozunk fel a diákvárosba. A házak előtt üres tejes-, üdítőitalos üvegek hevernek, kihajítva. Ha úgy volna itt is, mint Pesten! Az üvegbetétekből megélhetnénk...
Bemegyünk a szobakulcsért a központi épületbe. A szállodahallszerű előcsarnok hátfala csupa rekesz, másfél ezer kulcs függ ott. Diákok-diáklányok az inspekciós „portások", ők szolgálnak fel az étteremben is. A diákvárosnak éppolyan autonómiája van, mint az egyetemnek. Megvannak saját jóléti intézményei, saját mentőállomása stb. Az egyetemnek csupán egyetlen, állandó inspektora tartózkodik itt, Jon Erlien személyében. Harmincöt év körüli, könnyed, közvetlen férfi, de azért, úgy látom, rajta tartja szemét a társaságon. Jóleső a diákváros halk, kulturált hangulata. A társalgókban csendesen beszélgetnek, folyóiratokat, napilapokat olvasgatnak. Hangoskodást, veszekedést sehol sem hallottam. A diákok szabadossága abban merül ki, hogy ha nagy ritkán kisüt a nap, fürdőtrikóban kifekszik némelyikük az utcákat középen kettéválasztó, zöld pázsitra, s ott pihen vagy tanul. Láttam lányokat, fiúkat együtt heverészni, de tisztességes „térközzel".
Éppily szendén tolják a diákházaspárok a gyerekkocsit.
A 11-es pavilonban van a televízió-szoba. Elég sokan vannak mindig. Előttem kerek gyerekfej; hátrafordul, hát – szakálla van neki is. Lányok, fiúk érdeklődéssel néznek egy dzsesszműsort. Amikor azonban Adolphe Adam XIX. század eleji, francia zeneszerző immár klasszikussá vált, nálunk is jól ismert, pompás dallamú balettje, a Gisele következik, sorra felállnak és távoznak. Összesen négyen, ha maradunk. A norvég híradóból Hailé Szelassziét, Etiópia császárát „értettem" csak: valamilyen magas rangú, európai vendége szórakoztatására elefánt–orrszarvú párbajt rendeztetett Addis Abeba-i palotájának kertjében.


5.

Az utazásban az a legnagyszerűbb, hogy megelevenednek olvasmányok, regény- és operahősök, intézmények, fogalmak.

Nansen 1894-ben az Északi Sarkon

Szemtől szemben állhattam most például, a sárga kockatéglákból épült, amfiteátrumra emlékeztető Stortinggal, amelyet én, annak idején, zöldfülű „külpolitikus"-ként, élő személynek, képviselőnek hittem, valahogy így: „ezután Storting emelkedett szólásra", s csak később tudtam meg, hogy Storting a norvég Parlament neve. Felkapaszkodtam most galériájára is... mégis, végül magam akartam meggyőződni sokáig titkolt tévedésemről ..., de hát, csakugyan, ezúttal is – mások szónokoltak benne.
A másik név – amelyből tárgy lett, útlevél –, épp ellenkezőleg, emberi mivoltában, szoborként magaslott íme, előttem. Fridtjof Nansennek szobrára találtam a gyönyörű Városháza oldalánál. A világszerte kóborgó emigránsok mind őt áldották, amiért állampolgárság nélkül is ide-oda utazhattak. [Róla nevezték el a menekültstátuszt biztositó nemzetközi útlevelet.]
A Városháza túloldalán egy szegletfalat dombormű díszít: fátyolos hölgy, cilinderes úr és egy munkás kézfogását ábrázolja. A hölgy és az úr a főfalon állnak, a munkásnak azonban már csak a mellékfalon jutott hely, úgyhogy szinte nem is látja, kinek nyújtja kezét...
Délután sok más külföldi közé beszállunk a hatalmas, fekete, városnéző-autóbuszba. Mutatjuk jegyünket, s németül kérdezzük: ide szól-e? A kreol arcú idegenvezető ránkmosolyog:
– Beszéljenek csak magyarul.
Angolul, franciául, németül, svédül hallhattuk ezután, egyformán folyamatosan és pontosan magyarázni Csiky Dénest, aki közel húsz éve, fiatal fiúként került ide. A sofőrrel norvégül váltott gyors szavakat, s bennünket közös anyanyelvünkön tájékoztatott a látnivalókról.
Szinte kezemmel tapinthatóvá lett Grieg imádott indulójának, nekem talán legszebb művének hőse: Sigurd Jorsaalfar. Az öbölre kiugró, fél ezer esztendősnél is idősebb, magas Akershus (ejtsd Aksusz)-erőd katakombájában nyugszik a világvándor viking.
A norvégok is átszállítottak egy régi, norvég falut a fővároshoz csatlakozó Bygdöj-félszigetre, ahová most bekanyarodunk. Érdemes megállni itt egy kicsit, s megnézni a házak belsejét is.
Az ebédlőasztalnál csak a férfiak ülhettek; a nők kint ettek, állva. Családi eseményeik dátumait a bogrács fölé vésték, a vendégfába. De vajon miért adott a menyasszony jegyajándékul mángorlót vőlegényének?... Talán ezzel ismerte el jelképesen azt a jogát, hogy időnként – férje-ura, majd „el-mángorolhatja" őt?
A muzeális hajóhangárok egyikében kezembe adtak két, egyforma nagyságú fadarabot: egy tölgyet és egy balsát. Mintha valódi után, színpadi játéksúlyzót emelnék. S mégis, ebből a könnyű fából készült a Kon Tiki, amely átkelt a Csendes-óceánon. Érdekes látvány a híres tutaj alja: szakállként csüngenek rajta ma is az útközben ráragadt csigák, tengeri füvek, algák, moszatok.

A Fram a Viking Hajózási Múzeumban

A Fram hajó a bergeni egyetemi tanár, Fridtjol Nansen 1893–96-os útjára épült. Célja az volt, hogy ráhajózzék vele az általa felfedezett, szibériai–grönlandi tengeri áramlatra, s úgy sodortassa magát feljebb, az Északi-sark felé. Számított rá, hogy hajóját odafent foglyul ejtheti a jég. Közvetlen munkatársának, Otto Sverdrup kapitánynak közreműködésével, ezért úgy tervezte a Framot, hogy a hajó a fagy szorításában se roppanjon össze. Hosszúságához mérten, aránytalanul szélesre építették, alul lekerekített, s olyan sima, mint a jég maga, hogy a támadónak ne legyen mibe megfogóznia. A környező nyomástól így mindig feljebb emelkedett. Később, 1910–11-ben, Roald Amundsent vitte ugyanez a hajó a Déli-sarkra. Azután idehozták, s most mi bámuljuk, kellő tisztelettel.
Kajütjein elolvastam a névtáblácskákat: Simon Bauman, Nilsen, Bay, Sverdrup, Nansen, Amundsen. Szűk ágyuk fejénél, a fogason úgy függnek szőrmebundáik, mintha gazdáik most akasztották volna csak oda őket, miután visszatértek a jégmezőkről hajójukra. Fél évig csak medvehúst ettek, havat ittak. A hajó orvosi faliszekrényében foghúzó fogók, sebészeti kések, fecskendők, csonttörés esetére sínek, klórkáliumos, szalicilos üvegek sorakoznak. Kis szalonban pianínó áll. A hajó neve: Előre! (norvégül: Fram), és most itt van, elcsendesedve, holott a Déli-sarkon is járt! A halál, az elmúlás szele leng körül megint. Leereszkedem a mélybe, a hajófenékre. Gerendák keresztbe-kasul ácsolva, ballasztok, raktárak, Alig találok fel újra a fedélzetre.
A gondola formájú vikinghajók külön hangárban állnak. Ezerkétszáz évesek.
Aztán újra a városban járunk, s legközelebbi állomásunk a legrégibb, famennyezetű, lutheránus katedrális. Nevezetessége: az Utolsó Vacsora – színezüstből; minden alak életnagyságú. Érdekes, hogy Jézus és Júdás szándékosan egyazon arc: a jó és a rossz együtt van az emberben. Ez valóban nem sematikus ábrázolás. Elöl két padsor áll süketeknek, fejhallgatókkal felszerelve.
A körséta végeztével, még bemegyek a főpostára. Csomó poste restante levelet adnak át. Stockholmból továbbították őket, az utcai postaládába bedobott, hevenyészve írt kérésemre...
Este sokáig üldögélünk megint a színház-sétányon. Végre megjelenik a hold, sápadtabb, mint a hazai égen.
De a virágok – a gyermekláncfű, az orgona – kétszer akkorák, és elevenebb színűek, mint a mieink, otthon.
..Nem bírok ellenállni a kísértésnek, pedig órám már éjfélt mutat – igaz, mintha csak most alkonyodnék! –, a kurta, de üvegpalotás, világvárosi Amundsen utcán még egyszer lesétálunk a kikötőhöz...
A hajók már alusznak, pihen a hydrofoil s a sok óceánjáró is. Még kóborló matrózokkal sem találkozom, Oslóban nincsenek matrózkocsmák, lebujok. Ez nem Dél. Itt mindenki csak otthon ihat. Ezért állnak sorba az oslóiak palackozott borért, whyskiért már pénteken a nagy, elegáns italszaküzletekben.
És csak most, hogy csend van, s a villanyreklámok sem cikáznak oly fürgén, s a forgalom sem köti le figyelmünket, fedezzük fel, visszafelé menet, az elegáns utcácskában a bennünket majd itt is megváltó bárt és étellistáját. Pomme frite! Azaz, magyarul: rosejbni! Van! Burgonyapüré! Van! Gyors dollár-, svéd-, majd norvég korona- s végül forintszámítás – az ár ugyanaz, mint Stockholmban. Meg vagyunk mentve! Nem kell tovább tyk-milket, „német" tejet – ahogyan itt az aludttejet nevezik – innunk.
Milk, melk, mölk... már magam sem tudom, melyik északi országban, hogyan mondják. Nekem szinte észrevehetetlen a különbség. Pedig egyetlen magánhangzó eltéréssel, éppoly mulatságos lehetek errefelé, mintha nálunk valaki, teszem azt, egy pohár — tájat kérne.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (1)

1.

Osloi életkép: rengeteg a kerékpár

Egésznapos úton szeljük át Svédországot. A vonatkultúrának még egy apróságára lettem most figyelmes: a fülkékben zöld fény gyullad ki, ha a folyosó végén levő mosdó szabad: nem kell hiába végigegyensúlyozni a hosszú expresszvagonon.
Norvégiához közeledve, mindig több a kis, piros faház a zöld erdőkben. Már a fenyők dereka is vörös. Az egymást érő tavak vizén – absztrakt mintákban elszórva – fűrészelt fatörzsek áznak, helikopter ejti le őket.
– A fél egyes, fél kettes vagy fél hármas löncshöz parancsolnak helyet? – járja végig a vonatot az étkezőkocsi pincére.
–  A fél egyeshez – mondja gyorsan útitársunk, szikár, idős amerikai. Már régóta éhes, megfigyeltem: többször, idegesen szivarra gyújtott.
Kövér felesége a hulladékládába dob egy regényt, amelynek körülbelül a közepéig juthatott. Megunta.
Hogy mi – sem fél egykor, sem fél kettőkor, sem fél háromkor nem akarunk löncsölni, ezt az étkezőkocsi pincére sehogy sem értette. Egy ideig még várakozóan nézett ránk az ajtóból, majd, nem tudom, mit gondolva rólunk, lassan távozott.
Türelmetlenül vártuk a fél egyet, hogy végre magunkra maradjunk, és előszedhessük elemózsiás dobozunkat.
Még nem végeztünk azonban a különféle maradékokkal – hazulról hozott téliszalámink vészjóslóan közeledett a végét jelző spárgához –, amikor az amerikai házaspár már jött is vissza a löncstől. Úgy látszik, észrevették zavarunkat, mert tapintatosan kint maradtak a folyosón, míg csak újra el nem csomagoltunk mindent. Az asszony – amit eddig nem tett – most már fürkészve vizsgálgatta öltözékünket, abban azonban nem lelhetett hibát, legfeljebb a sok gyaloglástól már ferdülő cipősarkunk árulkodhatott egyről-másról.
Amikor tíz nappal ezelőtt svéd földre léptünk, fehér kartonlapot kaptunk, azzal a használati utasítással, hogy távozáskor, majd a határon adjuk le. De határt – sehol sem találok. Legalábbis nem jön senki, akinek átadhatnánk kartonunkat. Sem útlevél-, sem vámvizsgálat. Pedig már norvég területen kell járnunk. A kezemben készenlétben tartogatott kartonlapot visszateszem tárcámba.
–  Én oda akartam adni, nem tehetek róla, hogy nem kérték.
–  Hát ha egyszer nem jönnek érte! – mondja feleségem.
Az állomáson kifüggesztett feliratokban német és angol nyelvváltozatok ismerhetők fel: Üvergang (németül: Übergang), vagyis: átjárás; förbudt (angolul: forbidden): tilos. Csak a már magam sem tudom, hogy svéd vagy norvég vardag (hétköznap) és lördag (szombat) előtagját nem tudom hová tenni. A kvinnor (nők) felirat határozottan viking-ízű.
Oslo vidékies pályaudvarán idegenforgalmi megbízott várja az amerikai házaspárt, és hordár viszi csomagjaikat; futólag köszönnek, s már szállnak is le hamar, megelőzve bennünket.
Mi hosszadalmasan, nehézkesen cihelődünk. Sapkámat, amelyet a metsző, északi szél miatt hoztam, a lépcsőről a mélyben húzódó pályatestre, a vonat alá ejtem. Szerencsére, még ott áll az udvarias, norvég kalauz, leereszkedik érte.
Az állomásépületből emlékfal mellett vonulunk ki: örökfáklya világít a hitlerista invázió norvég ellenállóinak emlékére.

2.

Ijedten néztem a nagy, fekete személyautó felénk hajló sofőrjére, aki lábunkhoz rakott csomagjaink láttán, fékezett mellettünk. Sehol sem láttam ugyanis kocsiján a taxi jelzést.
–  Vigyázz! Ne szálljunk be. Ez feketefuvart csinál. Megvág.
–  Ugyan, ott van bent a zászlócska... a volán felett. Már lecsapta! – emeli be máris feleségem egyenként az apróbb táskákat, s közben fejét csóválja...
Hosszú utat kellett megtennie a kocsinak, amíg feljutottunk az öböl felett emelkedő dombra, a Sognsveienre, a háromemeletes, vöröstéglás épületcsoportokból álló diákvárosba. Az 1150 szobához bölcsőde is van, a diákpárok gyermekeinek, és egy pavilon a nyugalmazott egyetemi tanároknak. A kör tehát teljes.
Jó kis szobát kaptunk. Szomszédaink: egy délafrikai fiú, akinek könnyű dolga van itt, mert otthon, az egykori holland gyarmaton megtanulta a dutch nyelvet, s megérti a norvéget is ... egy finn lány... s egy fiú – from Red China, ahogyan itt mondják, a Vörös Kínából. A két fiú fogorvosnak készül, a lány mikrobiológiát tanul. Legutóbb két szovjet diákja is volt a szállónak.
Kora reggel, amikor mi felkelünk, a fiatalok még alusznak. Éjfélig világos van szobáikban, későn fekszenek, s az egyetemi előadások, lent, a városban csak délelőtt tíz órakor kezdődnek.
Nagy gondot okoz nekünk a szobákhoz tartozó konyha, amelyben a diákok többsége maga készíti el reggelijét, vacsoráját. Ebédet az egyetemen kapnak. Sajnáljuk, hogy nem hoztunk magunkkal egypár főzőedényt. Venni kellene, legalább egyet. Ha valahol, hát itt főzhetnénk.

3.

Edvard Munch: Ibsen portréja

Első utam itt is, mint mindenütt, a temetőbe vezetett, s mindenekelőtt Henrik Ibsen sírjához. Norvég ismerőseimnek jólesett, hogy Kis pénzzel nagy utakon című könyvem Ibsen-mottóval kezdődött. Készséggel útba igazítottak.
A temető közelében, még egy sarki fűszerkereskedésben is érdeklődtem, merre tartsak. A kereskedő kijött velem a boltajtóba, és az odalátszó fűzfák sűrűjén át megmutatta az irányt, amerre a nagy norvég nyugszik, a hatalmas sírkert közepe táján. A temető azért ilyen nagy kiterjedésű, mert a sírok között ugyanúgy tartják a távolságot, mint a magánházak között, a városban: mindegyiknek külön, szép kertje van.
Ismét felemelő s egyszersmind lesújtó érzés fogott el: íme, itt állok kedvenc íróm, a Peer Gynt költőjének testi valója mellett, s ő is csak — porlad, porlad. Égnek nyúló, fekete obeliszk tövében, szürkés márvány sírfedőjén neve: „Henrik Ibsen”, alatta idézet: „Hendes sörg war de vander, Som knudred min sti, Hendes lykke de ander, Som bar mig forbi”... „Az Ő gondjainak kínja gyötört utamon, Az Ő boldogsága repített előre utamon". Feleségére, Susannah-ra utalnak e sorok, akivel nagyon harmonikus házasságban élt. Most már együtt is nyugszanak. Susannah Ibsen, meghalt 1914-ben, és fiuk, Sigurd Ibsen, meghalt 1930-ban.
Szívesen kimentem volna Grimstadba is, hogy lássam a patikát, ahol Ibsen mint gyógyszerészsegéd dolgozott, sajnos, nem futotta időmből. Helyette elméláztam a szürkéskék, régi, oslói egyetem utcai faliórájánál, amelynél minden délben megállt, hogy utána igazítsa saját, öreg zsebóráját.

Hamsun mellszobra, szülőfaluja
határában

Még egy író izgatta képzeletemet itt, Oslóban: a kesernyés, bosszús arcú, szikár Knut Hamsun, szerettem volna megérteni, kihámozni „tokjából". Ifjú koromban rajongott írója volt az én nemzedékemnek.
Hogyan lett náci-szimpatizánssá az Éhség szerzője?
„Hízeleghetek” magamnak azzal – bár ebben az esetben aligha jóleső érzés – hogy már a harmincas években (az akkoriban megjelent Modern Irodalmi Műveltség Kézikönyvében, amelyben az életrajzokat én írhattam) tartottam eltévelyedésétől: „Hitvallása: a természettel eggyé vált, erős, egészséges ember mesterségesen tisztított kedélye, megtagadva önmagától is a túlzott kíváncsiságot a társadalmi és gazdasági viszonylatok iránt. Hivatásos lelki turista.”
Azt mondják róla itt: hiszékeny ember volt, a pénzzel sem tudott bánni, azt a keveset is, amit húsz évvel fiatalabb, szigorú élettársa a hatalmas, írói jövedelemből nála hagyott, szétosztogatta a szegények között. És hogy a dél-norvégiai kis Norholmenben, ahol akkoriban lakott, csak náci lapokat olvashatott, külföldi rádiót tilos volt hallgatni, nem tudhatta hát: valójában mit művelnek a nácik. Nagy farmja volt – ha nem írt, ott dolgozgatott.
Ez mind lehetséges. De azt már jóval előbb, mégiscsak hallhatta, hogy Németországban máglyára vetik nagy író- és költőtársai – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Brecht, Zweig, Hoffmannsthal és annyi más kiválóság – könyveit?! S ha ezek után mégis elment Berlinbe, és Hitlertől kitüntetést fogadott el – nem, erre nincs mentség. (...)
Knut Hamsun kilencvenhárom éves korában, majdnem teljesen megvakulva halt meg, jóval a második világháború után, 1952-ben. Vagyonát elkobozták. Emlékét csak szülőfalujában, a sarkkörhöz közel eső Hamaröjben őrzi egy kis múzeum. Oslóban semmi. Még egy utca sem. Nem is szívesen emlegetik. Norholmeni sírját sem igen látogatják. A náci inváziót a legtöbb norvég nem felejti.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)