BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (4)

8.

Diákvárosbeli szobánkhoz reggeli is jár, amelyet a viking famennyezetű, csarnokszerű étteremben fogyasztunk. Rodolfo mester kismiska feleségemhez képest, aki az elegánsan terített asztalról a keménytojást minden alkalommal – csiribi-csiribá – retiküljébe varázsolja. Így gondoskodik már hajnalban vacsoránkról. Ugyancsak ügyesen önti át a mindig magával hozott termoszba a bőségesen adagolt babkávé felét.
Oslói tartózkodásunk utolsó reggelén – ide már csak csomagjainkért jövünk majd vissza – még a szokásosnál is korábban keltünk, s én egy oldalzsákkal, feleségem egy kézitáskával felszerelve (melyben szerényen lapultak a keménytojások, meg a kávéstermosz), kibandukoltunk a pályaudvarra, hogy elinduljunk az igazi, vad fjordokhoz s az innen tizenkét órányira, nyugatra, az Atlanti-óceánnál fekvő Bergenbe.
Európai körúton járó, három, idősebb amerikai tanítónő s egyikük kishúga ültek a fülkében. Mind nagyobb hegyek között robogtunk. Érdeklődtek, hova valók vagyunk.
–  Magyarországra.
–  Óh. Godness!... Úristen! – hallatta meglepett sápítozását a legidősebb hölgy. Máig sem tudom, mi bújt meg rémült felkiáltása mögött. Évi szabadságidejében utazgató, dolgozó nő volt mind a három, a lány pedig még középiskolás. Azt hiszem, a felkiáltás – a távolságnak szólt. Mintha Arábiát mondtam volna. Most döbbentem csak rá, milyen messze esik még mindig egyik ország a másiktól, és mennyit kell még fáradozni egymás megismeréséért s megértéséért.
A csodálatos táj, amelyen áthaladtunk, nem hagyott időt a tépelődésre. A meredek sziklafalak alján, a pályatesten végig, magas fabakok sora állja útját a hólavinának. A legveszélyesebb szakaszokon fahengerben fut a vonat, valóságos fatokban, mint ahogyan a törékeny holmit szállítják. Mondták itt nekünk gyakran újdonsült barátaink: Norvégiában tizenegy hónapig fehér tél van s egy hónapig zöld tél...
–  Magyarországon sok a kocsi? – kérdezte váratlanul amerikai útitársnőink egyike.
– Van elég – feleltem. – Egypár éve még csak orvosoknak, mérnököknek volt, de most már nagyon elterjedt.
–  Miért  éppen nekik volt?! –  csodálkozott a hölgy.
–  Az orvosok betegeikhez siettek vele, a mérnökök pedig a nagyobb, városkörnyéki építkezésekhez.
Mi lehet ebben olyan különösen meglepő?... Most már mind a négyen riadtan néztek rám. Gyanút fogtam.
Megismételtettem a kérdést.
–  ... O, cat! — kiáltottam fel. – ha-ha-ha!
A hölgy a magyarországi macskák (angolul: cat; iránt érdeklődött, nyilván nagy állatbarát lehet, én meg kocsit (angolul: car) értettem. Nem csoda, ha válaszaim meglepték őket.
Minden állomáson ott látható a tábla, amely jelzi, milyen magasan fekszik a helység a tenger színe felett. Mind feljebb jutunk.
Myrdal: 866 méter. Itt átszállunk a kis Flam-vasútra, amely ötvenhárom perc alatt ereszkedik le velünk az óceánból száz kilométer hosszan a hegyek közé befurakodó Sogne-, azaz Álom-fjord végpontjára, Flamba, hat méternyire a tenger színe fölé. Alig egy óra alatt tehát csaknem ezer métert megyünk lefelé.
De micsoda élmény ez az ötvenhárom perc! Az utasok egyik ablaktól a másikhoz szaladgálnak, hogy mindkét oldal csodájában gyönyörködjenek. Gleccser, vágtatva tajtékzó vízesés, félő, hogy mindjárt a vonatra zúdul, de hová lett hirtelen? Elnyelte a föld. Amott, a sziklarengetegben kert nagyságú, zöld fennsikocska: féltve óvja bárányainak a hegyipásztor. Süt a nap melegen, hogy is nem olvad el a hó? Hiszen nemcsak fent, a csúcsokon fehérlik, hanem lenyújtózik a vonathoz, mint egy lábát nyújtogató, hízelgő macska.
A vonat időnként, a legszebb tájakon, nyílt pályán meg-megáll, hogy utasai fényképezhessenek. Amikor lent, a kígyózó tengerszorosban, végre megcsillan a fjord vize, s a kis szerelvény, hogy rakodhassanak is róla, a mólóig csúszik, a magasságmélység gyors váltakozásától kóvályogva szállunk le a fa-indóházas állomáskán, Flamban. Az óceán kétségbeesetten kinyúló karja magához öleli itt gyermekét, a földet.
Az amerikai tanítónők nehézkesen cipekedtek le súlyos bőröndjeikkel, ezért az állomásról sietve odaintettem a kézikocsis szálloda-alkalmazottat; mögötte azután felszabadultan megindultak a közeli Fretheim Hotelbe, s mi, semmi kis holminkkal, utánuk.
Igazi hegyi szállodába léptünk, három „manzárd" mindenestül, fából. Folyosóin mégis aranyosan csillog a fényes padló, lépcsőit szőnyeg borítja, kilincsei csillognak, s a csinos kis szobák hófehér függönyeit vidáman lengeti a fjordszél. Mintha egy gőgösen hátratámaszkodó, fekete óriás nézne be, olyan innen, hunyorgó-gyanakvó gleccserszemével, a szemközti, félelmes sziklafal.

*

Sogne-fjord

Mi már siettünk is ki, a szabadba... Néhány lépés – és ott nyúlt el előttünk, két meredély közt, a fjord, s fúródott tovább, előre, míg csak víz és sziklafal vasszürkén össze nem mosódott a messzeségben.
Azonnal kalandos vállalkozásba fogtunk: nézzük, elgyalogolhatunk-e a hegyoldalban, a parton, és meddig? Megkerültük a kis öblöt, amelynek partját még néhány ház, egy-két panzió tarkítja – ennyiből áll az egész település –, s valóban találtunk egy sziklába vájt, keskeny utat, amelyen mehettünk jó két óra hosszat. Közben már csak néhány faház, lent, a vízparton vagy feljebb, a sziklák közt jelezte, hogy laknak itt állandóan is emberek. Körülbelül akkora, elkerített, zöld foltokon, mint amekkorán nálunk odahaza nyugdíjas postások, vasutasok pepecselnek, itt főzelékfélét termelnek, kecskét legeltetnek.
Az égbe nyúló hegyek árnyékától éjsötét f jordvizen egyetlen csónakot sem fedezhettünk fel. Veszélyes hely ez. Mert a fjord mélyebb sok tengernél is, háromszáz-négyszáz méter, hiszen a sziklafal folytatódik benne tovább, víz alatti, nyílegyenes völgyfalként.
Faággal megkapartuk a sziklát: mint egymásra rakott, öreg, porladó újságok kötegéből, vékony lemezek váltak le róla. Évmilliók sem kellenek hozzá talán, hogy a fjordok betemetődjenek? Még jó, hogy időben láthattam őket.
Másnap, kora reggel indult a fjordgőzös. Gyorsan rendeztük számlánkat a szállodában. Igazán figyelmesek voltak! Bár turistarészlegük, egy kisebb, vízparti házban – kellő számú vendég hiányában – még nem működött, nekünk mégis turistaárat számoltak.
Már a hajón húztam csak megint elő számlájukat, hogy átszámítsam, aránylag milyen olcsón megúsztuk a dolgot, s akkor hirtelen egy négykoronás tételre esett tekintetem: Luggage, azt mondja, poggyász, vagyis a poggyász behordása... Nekünk? Poggyász? Hiszen nekünk semmiféle poggyászunk nem volt, csak vállamon az oldalzsák és feleségemnél a behemót retikül. Mi nem vitettünk semmit. Azaz... hopp! S ekkor, mint az újra pergetett film, megjelent előttem, ott, a fjord közepén a kép, amint érkezéskor udvariasságból odaintettem a szálloda kézikocsis hordárát az amerikai tanítónők bőröndjeihez, s amint azután őket előreengedve, utánuk kullogtam. Ó, én balek! A szállodában azt hitték, együtt érkeztünk, én vagyok a férfi a családban, s nekem számlázták az amerikaiak csomagjait.
Meg is esküdtem, ott, a fjord kellős közepén, miközben még a gőzös is bosszúsan dohogott, hogy soha többé nem izgek-mozgok, intézkedem, mindenki törődjék a maga dolgával – és kész. Négy korona! Amikor minden fillérre, akarom mondani őrére úgy vigyázok, mint a szemem fényére. Négy korona! Tizenkét joghurt!
Hiába, el kell felejtenem, ami történt, nem ronthatja el ezt a csodálatos fjord-utazást, az elsőt és talán utolsót életemben. A hajó orrába ülök, így mintha egymagamban hatolnék be a komor, fenséges tájba. Akár magas palafolyosóban haladnánk. Víz és villanyáram kígyózik párhuzamosan, a vezeték odafent egyik csúcsról a másikra ugrál. Mérhetetlen elektromosságtermő erők feszülnek ebben az országban. Kinek, minek vonul vajon a drót odafent, a magasban, ahol nem. hogy ember, de még madár sem jár. A magányos házak kedvéért vajon, amelyek jó tíz kilométerenként kandikálnak ki a sziklák aljából? Vagy a magányos halászoknak hozzák a fényt?
Sokára érünk csak szélesebb parthoz, Auerlandba, a legközelebbi fjordvároskába. Tenger és hegy ennek kivételesen annyi helyet hagyott, hogy néhány száz lakos elfér benne. Kiránduló, vidám iskolások szállnak be, meg néhány felnőtt, egyikük aktatáskával, ki tudja, miféle ügyes-bajos dolga akadt a Sogne-fjordban!
Ténfergek kicsit a hajón. Az étteremben minden asztalkán kancsó tej, vaj odakészítve, s egy nagyobb tálalóasztalon tucatnyi, egyéb ennivaló kirakva: hal, rák, sonka, tojás, sajt, sült szárnyas, hajszálvékony kenyérszeletek, s valami barna tömb, amelyről lapátkéssel húznak le egy-egy szeletet, halpástétom-e vagy édesség, ki tudja? Mindez együtt: a smörgosbröd, szabott ára van, hét korona, de mindenből s annyit vehet a vendég, amennyit csak óhajt. Ha fogytán van valami, már pótolják is a konyháról.
Meglep, milyen szerényen élnek az utasok ezzel a lehetőséggel. Bezzeg, ha mi „beszállnánk"!... Ám megtárgyaljuk feleségemmel: nem érdemes – és ha nem bírunk eleget enni? Ha két-három korona ára finomsággal már jóllakunk?... Nekünk tiszta ráfizetés lehet.
Talán három órája hajóztunk, amikor egyszerre két gőzöst láttunk közeledni, a miénkhez hasonló, kisebb fajtát oldalról, s szemből egy sokkal nagyobbat. Kisvártatva, mindhárman testközelben megállnak. Átszállás – bent a fjordban, a meredek sziklafalak között, ember nem lakta vidéken! Flamiak és gudvangeniek – utóbbiakhoz tartozunk mi – szállnak át Bergen felé. Az óceánjáró hamarosan elnyeli új utasait, poggyászukat is egyenként átemelik, s ők már indulnak is, csaknem egynapos útjukra, végig a Sogne-fjordon, majd ki, a nyílt vízre. A mi hajónk is átveszi a Bergenből jövő gudvangenieket, ellenjáratunk pedig a flamiakat. Néhány perccel később úgy válik szét a három hajó, mintha sohasem találkoztak volna. A flami már el is tűnt mögöttünk, a nagy óceánjáró Kommandőre tatja egy ideig látszik még, mi pedig most jobbra tartunk – azaz, merre tovább? Hiszen a hegyek ott összezárulnak!... Csak amikor orrunkkal majdnem beleütközünk a sziklafalba, akkor látjuk meg a nyílást, s azt, hogy a fjordnak ott is van egy ága, a Nerőj-fjord, amelynek csücskében kötünk ki, körülbelül egy óra múlva. Ott bújik meg Gudvangen.
A természet kegyes volt Gudvangenhez, engedte, hogy kicsit kinyújtózkodhassék a sziklafalak között. Van egy rövid utcája is – hegyi farmerek sétálnak rajta kecskéikkel –, s egy kis rétje, amelyen át lazacban gazdag hegyi patak siet a fjordba, olyan kékes habot hányva, mintha földanyánk kékítővel mosná medrét.
Mily szívesen időztem volna az egyemeletes, zöldesfehérre festett, fából épült Gudvangen Hotelben is, vagy még inkább a Vikingvang turistaotthonban! Boltja ajtajában szomorúan álldogál a bazáros, remélte, talán vásárolunk nála valami emléket. A norvégoknak hazájuk a víz és a hegy. Csak a gyárfüst marta, lárma siketítette, reklámfény vakította belgák, franciák, angolok, amerikaiak látogatásában bizakodhat.
Igaz, senki sem próféta saját hazájában (még a fjord sem): láttam norvég családot, szülőket, gyerekeket, messze a fővárostól, egy tó partján ültek, szőnyegen, mint a törökök, majd este hazaautóztak saját, oslói fjordjuk mellé. Pedig ott is megtalálták volna ugyanazt, szigeteket, erdőt, strandot, kávézóteraszt – de hát, ők vasárnap „kirándultak"! A felejthetetlen fjord-kirándulás után vissza kellett találnunk a bergeni fővonalra. Autóbusszal, istenkísértő szerpentineken pöfögtünk fel ismét a hegyekbe Stalheimig.

Stalheim

Egymagában álló, többemeletes, ultramodern, csupaterasz szálloda kínál innen örökre emlékezetes kilátást az útra, amelyet megjártunk, a sziklakolosszusokra, halálkanyarokra, fjordokra.
Innen lassan lefelé ereszkedve, értünk vissza az osló—bergeni fővonal egyik állomására, Vossba. A nagyobbacska város ókeresztény templomát szem-lélgettük, egymásközt suttogva, amikor a gerendamennyezet egyszerre csak – magyar üdvözletet visszhangzott. Budapestről fél évszázada elszármazott, New York-i asszony járt éppen akkor, éppen itt, S máris átéltük vadidegenek találkozásának heves örömét! Talán a legőszintébb öröm ez, mert sem előtte, sem utána meg nem zavarhatja semmi: balra én, jobbra ő, a soha-viszont-nem-látásra.
Újra a bergeni vonaton utazunk. A hegyeken hó – s az erős napfény elől le kell eresztenünk a fülke ablakfüggönyét. A kedves hostess — a vonat „házikisasszonya" – itt is löncsre hív.
–  Sosem eszünk vonaton – pattan ki agyamból a mentőhazugság.  –  Köszönöm.  Csak  csokoládét, narancsot. Az étkezőben kaphatunk ilyesmit? 
–  Sajnos, nem, de majd hozok.
A következő, nagyobb állomás, Vaksdal után már hozza is. Leszállt értük. Ugyancsak ő mondja be a mikrofonba a páratlan szépségű út nevezetességeit norvégül és angolul, majd mindannyiszor megköszöni, hogy meghallgatták.
Herlandnál útitársnőt kapunk, ám csakhamar kiderül, jegye alacsonyabb osztályra szól. A kalauz nem neheztel, nem bünteti meg az eltévedt utast, udvariasan ő maga nyúl a hölgy csomagjaiért, és hordja át másik vagonba.
Egyébként külön előtere van minden kocsinak, a nagyobb csomagokat senki sem hozza be a fülkébe, hanem ott kint rakják fel polcokra, és senki sem fél attól, hogy valamelyik közbeeső állomáson illetéktelen elemeli és leszáll velük.
A táj nem enyhül, pedig már a Golf-áramlathoz közeledünk, de hát az csak télen „fűt". Hegyormok, vad vízesések, belső tavak, egyikük – júniusban! – még mindig befagyva. Itt készült valahol délsarki expedíciójára az angol Scott. S máris a bergeni fjord cikcakkjai következnek ...
Magyarországon harminc fok meleg van, s mi erre a bergeni kirándulásra – oslói barátaink jó akaratú tanácsára – minden meleg holminkat magunkra szedtük. Feleségem három garnitúra fehérneműt, nadrágharisnyát, blúzt, pulóvert, két kardigánt, két sálat öltött, rajta volt átmeneti kabátja, és karján cipelte esőköpenyét. Nem bántuk meg!...
A vasút mentén egyetlen földművest láttam, egy asszonyt, amolyan féltett, vitrinmezőcskén, krumplit kapált; amikor elrobogtunk mellette, felegyenesedett, és hosszan vonatunk után nézett.

Bergen szines házai

Este futunk be az árbocerdős Bergenbe, de még sokáig fent van a nap. Rakparti házak felső emeletét bérlő, olcsó, kikötői szállodákban igyekszünk szobát találni, de lányokkal összefogózott, kapatos matrózok jönnek le, mindjárt az elsőben a lépcsőn... hát, ez nem nekünk való.
A fősétányon, mint minden egyetemi városban, falkában álldogálnak a támadó kedvű fiatalok. Megkeressük az információs pavilont. Remek intézmény ez, percek alatt végigtelefonálnak innen több tucat szállodát, panziót és. magánlakást – ki milyen szállást kíván –, ... s már kaptatunk is fel az Abrahamson Penzióba, Olav Kyrresgate 31. Vasútállomáshoz, kikötőhöz egyformán közel van, s olcsó is aránylag, húsz korona egy napra. Nagyanyám korabeli, falusias szobát kapunk, padlója, tükre, kilincse, hófehér ágyhuzata,  ablakfüggönye ragyog; márvány tálban mosdunk, üvegkancsóban bekészített vizet iszunk, hintaszékben ringatózunk. Bár öt-hat vendégszobája van mindössze a panziónak, egy ajtón – akárcsak valami nagyüzemben – ott a zománctábla: Kjökken, azaz konyha, s a folyosó végéből a tetőre nyíló vak-ajtón a másik: Nodut-gang, vészkijárat. Tűzoltó-rendelkezések kifüggesztve olvashatók minden szobában. A tűz a mumusuk. Bergen többször leégett.
A nyüzsgő, atlanti-óceáni kikötőről órák hosszat nem tudtam levenni szemem. Kilométerekre kinyúló tégla alakú mólóit, s háromszögsisakos, öreg Hanza-házainak sorát keresztül-kasul bejártam. Még a bácsit is, aki az aznapi halkirakodás nyomait a móló kőkockáiról fellocsolta, romantikus figurának láttam.
Rendkívüli élménynek ígérkezett az európai hírű, bergeni akvárium.Útban odafelé, néhány vendéglői étlap tartóztatott fel csupán, de az is csak pillanatokra, míg tájékozódtunk, ám az árak láttán, máris perdültünk tovább. Maradunk a tejtermékeknél s az, érthetetlenül olcsó import-banánnál.
Mindjárt az akvárium bejáratánál, nyitott medencében, nagy, dundi fókák ugrándoznak, akár lenyúlhatnék, és meghúzhatnám bajuszukat, ha kedvem, kerekednék, és ha a fókák – engednék,
Bent – szerencsére, már nem szabadon, hanem vaskos üvegcellákban – mélytengeri szörnyek nyüzsögnek. Az egyik – Lophius piscatorus a latin neve – az üveghez nyomja emberarcát, meredten néz, és éles fogát ránk vicsorítja. Véget nem érő szerelmi légyottot mutat be a Cyclopterius lumpus, úszva enyeleg; állítólag, egész évben, naponta udvarol nejének. Nincs az a sakkfigura-faragó, aki tökéletesebb lófejet, lónyakat faragna a tengeri csikókénál: még nagyságra is, akár a sakkfigurák. Függőlegesen állva, sorban lebegnek, mintha éppen felállították volna őket egy játszmára. Ráncos képű halaggastyán, alig mozdul a fenéken. Egy gyors, lapos hal – vékony, akár egy pesti bécsiszelet. A másik lebeg, mint a portörlőrongy, amelyet éppen kiráznak. A harmadik: szürke-barna csíkos, norvég pulóver.
Amott valóságos Virágért kirakat: hatalmas virágkosár, rendelni sem lehetne szebbet, fehér, elefántcsont- és kávészínű meg piros rózsák, zöldes-szürkés kaktuszok – egyszerre megmozdul mind, állatok, nem növények. Zöldség-KÖZÉRT uborkahalma odább, de rezeg, libeg. Ünnepi dekoráció: a tengeri csillagok; ha letörik egy águk, sebaj, nő helyette új. Egy megpaprikázott vajaskifli hirtelen összegörbül, majd kiegyenesedik. Apró nippek úszkálnak: piros szemű, átlátszó üvegtestek. Szalamander-csorda vonul négykézláb. 
Legtöbbjük alszik. Hát élet ez? -  Csak  a tengeri skorpió ravaszkodik, „helyezkedik" itt is: míg néztem, háromszor változtatta színét.
A további morfondírozástól egy börtönéből kitörni vágyó tüskéscápa, és kilenc karjával fenyegető óriás-polip vette el kedvünket. Visszakergetett bennünket a napfényre.

*

Szándékosan hagytam utolsónak a sorban legnagyobb bergeni élményemet: láttam Grieg lakóházát, alkotókunyhóját és sírját. Egy bergeni munkás adott át bennünket, kellő útbaigazítással, az; állomás mögötti, nagy forgalmú autóbusz pályaudvaron egy lokálpatrióta, nyugalmazott tengerészkapitánynak, aki maga is éppen arra tartott, amerre mi.
–  Ettek már itt  hallevest?  – ez; volt első kérdése.
–  Oslóban ettünk.
–  Az semmi! – közölte. – Itt egyenek! Hopnál szállt le ő is, és bár onnan már másfelé volt útja, elkísért bennünket a kanyarig. Ott már tábla hirdette: Troldhaugen, azaz a Manók Dombja felé.
Még fél órát mentünk gyalog, felfelé, erdős úton. Késő délutánra járt, már jöttek visszafelé a zenerajongó látogatók, amerikaiak, németek, franciák. Sejthették, hová loholunk, egyikük aggódva kihúzta zsebéből óráját:
–  Siessenek, talán még nyitva találják.
A múzeumőr-lány, gyors lépteinkre, várt a zárással. Mélyet lélegezve, pihentünk a küszöbön egy pillanatig. Az egyemeletes, verandás, kékesfehér színű, kecses fapalota földszintjén, az előszobában, mintha 0 maga támaszkodnék a falhoz, pedig csak széles karimajú kalapja, rövid, fekete bársonykabátja, sétabotja és vállszíjas oldaltáskája – amelybe komponálósétái közben készített jegyzeteit rakhatta – függ ott.
A nagy ebédlőben asztal, székek, komód, teafőzőüst, kis tálkákat tartó, fatörzs formájú, ezüst gyümölcskosár. Steinway ajándékzongorája, kottakéziratok, közöttük a Peer Gynt néhány oldala is. Több mint húsz évig, haláláig lakott itt Grieg; a Peer Gynt már előbbről való, de a Troldhaugeni nászt, egy baráti házaspár ezüstlakodalmára, itt írta.
Azaz, nem éppen itt.
Az alkotókunyhóban ...

Grieg Múzeum

Fakorlátos ösvényen haladunk balra, lefelé, a kertben, ott áll magányosan, nyitott ajtaján védőzsinórral, a bordó faházacska. Egyetlen helyiség van benne csupán, mintha gyermek tákolta volna magának a kalyibát, hogy zavartalanul játszhasson benne.
A négyszögletű kunyhó egyszemű ablaka előtt ott áll Grieg lábzsámolyos íróasztala, ha felnézett a kottából, a szigetekkel megtűzdelt, tuja–szomorúfűz övezte fjordra vagy a tóra láthatott, s nagy ritkán egy-egy árva csónakot is megpillanthatott. A bal oldali falat sötétbarna pianínó foglalja el, leégett csonkkal két gyertyatartóján. Zongoraszékén kottacsomó, azon ült a nagy hajú, mindig felfelé néző, féloldalas tartású, alacsony emberke. Az ajtó mellett, a sarokban, fekete vaskályha. A falon mandolin.
Hogy munka közben megpihenhessen, a jobb oldali falnál zöldesbarna huzatú heverő áll, mellette nagyobb fahintaszék, s odább másik, nádból való, s még egy, egyszerű, támlás nádszék a berendezés. A padlón spárgaszőnyeg. Az ablakot kívül spaletta, belül fehér drapéria takarja.
A kalyibát eresz fogja körül. Hányszor sóhajtotta: „ha csak kis lények is jönnének, s laknának itt velünk!"... Mígnem csivitelő fecskék fészket raktak eresze alatt.
Alkotókunyhójától balra indultunk, le, mélyen, a vízpartra. Til gravstedet, – sírjához – mutatja egy nyíl. Csakugyan, ott nyugszik, az örökké susogó habok fölé nyúló, magas sziklafalban. Ott robbantottak üreget neki 1908-ban, majd sziklasírját befalazták, s csak 1936-ban nyitották meg újból, néhány percre, míg mellé toltak még egy koporsót, szeretett feleségéét. Nináét, ki férjének annyi dalát énekelte.
A levert Stuart-felkelés után idemenekült aberdeeni, skót Alexander Grieg ízig-vérig norvéggá vált ükunokája kora ifjúságától fél tüdővel élt. Sokáig ismeretlenül, zongoraleckéket adott a bergeni gazdag családok gyermekeinek. Hosszú volt az út odáig, míg Georg Brandes így nevezhette őt: „A leghíresebb skandináv". És míg európai hangversenykörútjain Csajkovszkij, Liszt, Brahms siettek megszorítani kezét. Amíg a világot járta, árválkodó alkotókunyhója ajtaján, kézírásával cédula függött: „Kedves tolvaj, csak hangjegyek...”

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (2)

4.

Még Londonból élt „számos utca" emléke – lábunkban..., ezért itt már nem gyalogoltunk annyit; de nincs is hol. Míg Stockholmban a város az öböl ura, itt az öböl a városé; a központ keskeny karéj csupán, a víz partjától a hegy lábáig ér, a fából épült, színes villa-lakóházak zöme körös-körül a hegyen terjeng; Oslo a világ negyedik, legelnyúltabb városa.
Ülünk lent, a Nemzeti Színháztól kiinduló, széles sétányon, nézzük a norvégokat. Most vannak a vizsgák, délután a szabadba tóduló lányoktól, fiúktól hemzseg a sétány. Mindegyikük iskolájának jelvényét viseli, kabátja, blúza hátára varrva vagy nadrágszárán, szoknyáján vagy sapkáján. A jelvény: piros szövetből kivágott rák, kalapács, horgony, darázs, kérdőjel, kandúr, kulcs, stb. Érettségi után – ruhástul elégetik valamennyit. Ilyenkor többen összeadják pénzüket, megvásárolják a legvacakabb autóroncsot, énekelve bejárják vele a várost, azután, úgy mondják, az autót is elégetik.
A középiskolák előtt, tanítás idején, ott áll néhány diák autója, többüknek motorbiciklije, még több kerékpár és kis, kézi tolókocsi a tankönyveknek. Azt hinnők, az egyetemi évek során megnő az autótulajdonos diákok száma. De hiteles adatot kaptunk: egy százalékuknak van csak kocsija. A középiskolások autója – a papáé.
A norvégoknak hatvan százaléka kék szemű. (Statisztikai adat ez is.) De ennek kedves, barátságos hatását a gyerekeknél elrontja, hogy csaknem kivétel nélkül – mint kérődző kisborjúké – jár állandóan körbe állkapcsuk.  A rágógumi: tömegszenvedély.
Az egyetemi élet a fiúk többségénél szakállnövesztéssel kezdődik. A tizennyolc év körülinek már zabolaként fogja körül száját a szakáll és a bajusz.
Kellemes a fővárosba felránduló, nemzeti viseletű, falusi nők látványa: sűrűn ráncolt, hosszú, háziszőttes, bordó szoknyát, zöld pruszlikot és fejükön fehér fityulát viselnek.
A padon, szemlélődés közben, tanakodunk: főzőedényt vagy levesport vegyünk-e előbb. Hét korona egy műanyag fogantyús, alumínium lábas ára. Svédkoronára átszámolva (itt még nem akadtunk a stockholmihoz hasonló bárra), négy, nagy adag rosejbnival, négy ebéddel egyenlő!
Vegyük meg előbb a levesport! Az olcsóbb. Bemegyünk egy szerény külsejű fűszerüzletbe. Az udvarias, kisöreg kereskedő elénk rak vagy tízféle zacskót. Forgatjuk a tasakokat, silabizáljuk a feliratot rajtuk. Végre, olasz szóra bukkanok: Minestra. Ezt ismerem.
– Ezt! – mondom diadalmasan a kereskedőnek.
– Csak ezt?... One? Eine?
Elszégyellem magam.
– Vegyünk többet – súgom feleségemnek.
– Nem!
– One – ismétlem tehát elszántan.
Ez is majdnem két korona. Zsebembe süllyesztem keservesen. Kivonulunk.
Most azután meg kellene venni hozzá a lábast. Nyolc-tíz napról van szó. De hát mindennap levest együnk? S délben haza kellene mennünk. Bárhol vagyunk. Ha a város másik végén járunk is.
Nem tudjuk elhatározni magunkat. Hét koronát egy lábasért. És majd még azt is cipeljük tovább!
Egyszerre csak meglátjuk a kikötőben azt a bizonyos, nekünk való vendéglőt. Ajtaján német nyelvű étlap.
— Hurrá! Spinátsuppe! Egy korona tíz.
Ha még jobb is lett volna a spenótleves, mint amennyire rossz volt, akkor is elrontotta volna szánk ízét a másik – a zsebemben lapuló, kétkoronás, olasz levespor. Öt-hat személynek elég volna, ez igaz. De mi csak ketten vagyunk. Olyan „személyekre” költöttünk tehát, akik nem is léteznek.
De lassan felderül arcunk: nem vettük meg a lábast! Mégiscsak – hét korona javunkra.,.

Oslo, kikotő

Ha már ott vagyunk, a kikötőben maradunk, a hajókat nézegetjük. Itt horgonyoz a Beau francia óceánjáró, óriási orral, kilencvenötezer tonnás! Épp befut egy halászbárka: máris mérik ki az aznapi fogást az elegáns sorbanállóknak – friss, olcsó. Tengeri szárnyashajó – hydrofoil – indul kirándulókkal: minden ülésen külön csomagháló az italoknak; mint mozdony a szikrát, hányja rohantában hátra a rengeteg vízcseppet. Beljebb, az öbölben, úszó benzinállomásnál motorcsónakok tankolnak. Tolóhajó megrakott bárkát taszít maga előtt: Norvégia utcaköveket exportál.
Valahol itt van a NATO főhadiszállása. Ha német összekötőtiszt érkezik, éjszaka csempészik be a küldöttet.
Motorcsónakon járjuk körbe az öblöt. Messze, kint járunk már, amikor az idegenvezető fehér, parti villára mutat: ott lakott Quisling [norvég fasiszta kollaboráns politikus]. Norvégiában csakis az ő „kedvéért" vezették be a halálbüntetést.
Motorcsónakáztunk, üldögéltünk, sétáltunk – aztán a kikötő mögött betértünk a turistahivatalba, itt is. Viking-ősökre emlékeztető hölgy a vezetője, Alfild Hovdan, ő is és hasonlóan erőteljes főmunkatársnője is kedvesen-szívesen fogad, s felhívja figyelmünket erre-arra. Egy füzetet is adnak, ha netán „shoppingolni”, azaz vásárolgatni akarnánk, a legjobb cégek vannak felsorolva benne, megtudhatjuk hol, mit vásárolhatunk. Bizonytalan mosolyomat és habozó kéznyújtásomat félreértve, Hovdan kisasszony most már feleségemnek nyújtja a füzetet: 
– Madame-ot nyilván érdekli!... 
Tovább mosolygok, meghagyom tévhitében: arról van csak szó, hogy fukar férj vagyok...
A Holmenkolbánnal villamosozunk fel a diákvárosba. A házak előtt üres tejes-, üdítőitalos üvegek hevernek, kihajítva. Ha úgy volna itt is, mint Pesten! Az üvegbetétekből megélhetnénk...
Bemegyünk a szobakulcsért a központi épületbe. A szállodahallszerű előcsarnok hátfala csupa rekesz, másfél ezer kulcs függ ott. Diákok-diáklányok az inspekciós „portások", ők szolgálnak fel az étteremben is. A diákvárosnak éppolyan autonómiája van, mint az egyetemnek. Megvannak saját jóléti intézményei, saját mentőállomása stb. Az egyetemnek csupán egyetlen, állandó inspektora tartózkodik itt, Jon Erlien személyében. Harmincöt év körüli, könnyed, közvetlen férfi, de azért, úgy látom, rajta tartja szemét a társaságon. Jóleső a diákváros halk, kulturált hangulata. A társalgókban csendesen beszélgetnek, folyóiratokat, napilapokat olvasgatnak. Hangoskodást, veszekedést sehol sem hallottam. A diákok szabadossága abban merül ki, hogy ha nagy ritkán kisüt a nap, fürdőtrikóban kifekszik némelyikük az utcákat középen kettéválasztó, zöld pázsitra, s ott pihen vagy tanul. Láttam lányokat, fiúkat együtt heverészni, de tisztességes „térközzel".
Éppily szendén tolják a diákházaspárok a gyerekkocsit.
A 11-es pavilonban van a televízió-szoba. Elég sokan vannak mindig. Előttem kerek gyerekfej; hátrafordul, hát – szakálla van neki is. Lányok, fiúk érdeklődéssel néznek egy dzsesszműsort. Amikor azonban Adolphe Adam XIX. század eleji, francia zeneszerző immár klasszikussá vált, nálunk is jól ismert, pompás dallamú balettje, a Gisele következik, sorra felállnak és távoznak. Összesen négyen, ha maradunk. A norvég híradóból Hailé Szelassziét, Etiópia császárát „értettem" csak: valamilyen magas rangú, európai vendége szórakoztatására elefánt–orrszarvú párbajt rendeztetett Addis Abeba-i palotájának kertjében.


5.

Az utazásban az a legnagyszerűbb, hogy megelevenednek olvasmányok, regény- és operahősök, intézmények, fogalmak.

Nansen 1894-ben az Északi Sarkon

Szemtől szemben állhattam most például, a sárga kockatéglákból épült, amfiteátrumra emlékeztető Stortinggal, amelyet én, annak idején, zöldfülű „külpolitikus"-ként, élő személynek, képviselőnek hittem, valahogy így: „ezután Storting emelkedett szólásra", s csak később tudtam meg, hogy Storting a norvég Parlament neve. Felkapaszkodtam most galériájára is... mégis, végül magam akartam meggyőződni sokáig titkolt tévedésemről ..., de hát, csakugyan, ezúttal is – mások szónokoltak benne.
A másik név – amelyből tárgy lett, útlevél –, épp ellenkezőleg, emberi mivoltában, szoborként magaslott íme, előttem. Fridtjof Nansennek szobrára találtam a gyönyörű Városháza oldalánál. A világszerte kóborgó emigránsok mind őt áldották, amiért állampolgárság nélkül is ide-oda utazhattak. [Róla nevezték el a menekültstátuszt biztositó nemzetközi útlevelet.]
A Városháza túloldalán egy szegletfalat dombormű díszít: fátyolos hölgy, cilinderes úr és egy munkás kézfogását ábrázolja. A hölgy és az úr a főfalon állnak, a munkásnak azonban már csak a mellékfalon jutott hely, úgyhogy szinte nem is látja, kinek nyújtja kezét...
Délután sok más külföldi közé beszállunk a hatalmas, fekete, városnéző-autóbuszba. Mutatjuk jegyünket, s németül kérdezzük: ide szól-e? A kreol arcú idegenvezető ránkmosolyog:
– Beszéljenek csak magyarul.
Angolul, franciául, németül, svédül hallhattuk ezután, egyformán folyamatosan és pontosan magyarázni Csiky Dénest, aki közel húsz éve, fiatal fiúként került ide. A sofőrrel norvégül váltott gyors szavakat, s bennünket közös anyanyelvünkön tájékoztatott a látnivalókról.
Szinte kezemmel tapinthatóvá lett Grieg imádott indulójának, nekem talán legszebb művének hőse: Sigurd Jorsaalfar. Az öbölre kiugró, fél ezer esztendősnél is idősebb, magas Akershus (ejtsd Aksusz)-erőd katakombájában nyugszik a világvándor viking.
A norvégok is átszállítottak egy régi, norvég falut a fővároshoz csatlakozó Bygdöj-félszigetre, ahová most bekanyarodunk. Érdemes megállni itt egy kicsit, s megnézni a házak belsejét is.
Az ebédlőasztalnál csak a férfiak ülhettek; a nők kint ettek, állva. Családi eseményeik dátumait a bogrács fölé vésték, a vendégfába. De vajon miért adott a menyasszony jegyajándékul mángorlót vőlegényének?... Talán ezzel ismerte el jelképesen azt a jogát, hogy időnként – férje-ura, majd „el-mángorolhatja" őt?
A muzeális hajóhangárok egyikében kezembe adtak két, egyforma nagyságú fadarabot: egy tölgyet és egy balsát. Mintha valódi után, színpadi játéksúlyzót emelnék. S mégis, ebből a könnyű fából készült a Kon Tiki, amely átkelt a Csendes-óceánon. Érdekes látvány a híres tutaj alja: szakállként csüngenek rajta ma is az útközben ráragadt csigák, tengeri füvek, algák, moszatok.

A Fram a Viking Hajózási Múzeumban

A Fram hajó a bergeni egyetemi tanár, Fridtjol Nansen 1893–96-os útjára épült. Célja az volt, hogy ráhajózzék vele az általa felfedezett, szibériai–grönlandi tengeri áramlatra, s úgy sodortassa magát feljebb, az Északi-sark felé. Számított rá, hogy hajóját odafent foglyul ejtheti a jég. Közvetlen munkatársának, Otto Sverdrup kapitánynak közreműködésével, ezért úgy tervezte a Framot, hogy a hajó a fagy szorításában se roppanjon össze. Hosszúságához mérten, aránytalanul szélesre építették, alul lekerekített, s olyan sima, mint a jég maga, hogy a támadónak ne legyen mibe megfogóznia. A környező nyomástól így mindig feljebb emelkedett. Később, 1910–11-ben, Roald Amundsent vitte ugyanez a hajó a Déli-sarkra. Azután idehozták, s most mi bámuljuk, kellő tisztelettel.
Kajütjein elolvastam a névtáblácskákat: Simon Bauman, Nilsen, Bay, Sverdrup, Nansen, Amundsen. Szűk ágyuk fejénél, a fogason úgy függnek szőrmebundáik, mintha gazdáik most akasztották volna csak oda őket, miután visszatértek a jégmezőkről hajójukra. Fél évig csak medvehúst ettek, havat ittak. A hajó orvosi faliszekrényében foghúzó fogók, sebészeti kések, fecskendők, csonttörés esetére sínek, klórkáliumos, szalicilos üvegek sorakoznak. Kis szalonban pianínó áll. A hajó neve: Előre! (norvégül: Fram), és most itt van, elcsendesedve, holott a Déli-sarkon is járt! A halál, az elmúlás szele leng körül megint. Leereszkedem a mélybe, a hajófenékre. Gerendák keresztbe-kasul ácsolva, ballasztok, raktárak, Alig találok fel újra a fedélzetre.
A gondola formájú vikinghajók külön hangárban állnak. Ezerkétszáz évesek.
Aztán újra a városban járunk, s legközelebbi állomásunk a legrégibb, famennyezetű, lutheránus katedrális. Nevezetessége: az Utolsó Vacsora – színezüstből; minden alak életnagyságú. Érdekes, hogy Jézus és Júdás szándékosan egyazon arc: a jó és a rossz együtt van az emberben. Ez valóban nem sematikus ábrázolás. Elöl két padsor áll süketeknek, fejhallgatókkal felszerelve.
A körséta végeztével, még bemegyek a főpostára. Csomó poste restante levelet adnak át. Stockholmból továbbították őket, az utcai postaládába bedobott, hevenyészve írt kérésemre...
Este sokáig üldögélünk megint a színház-sétányon. Végre megjelenik a hold, sápadtabb, mint a hazai égen.
De a virágok – a gyermekláncfű, az orgona – kétszer akkorák, és elevenebb színűek, mint a mieink, otthon.
..Nem bírok ellenállni a kísértésnek, pedig órám már éjfélt mutat – igaz, mintha csak most alkonyodnék! –, a kurta, de üvegpalotás, világvárosi Amundsen utcán még egyszer lesétálunk a kikötőhöz...
A hajók már alusznak, pihen a hydrofoil s a sok óceánjáró is. Még kóborló matrózokkal sem találkozom, Oslóban nincsenek matrózkocsmák, lebujok. Ez nem Dél. Itt mindenki csak otthon ihat. Ezért állnak sorba az oslóiak palackozott borért, whyskiért már pénteken a nagy, elegáns italszaküzletekben.
És csak most, hogy csend van, s a villanyreklámok sem cikáznak oly fürgén, s a forgalom sem köti le figyelmünket, fedezzük fel, visszafelé menet, az elegáns utcácskában a bennünket majd itt is megváltó bárt és étellistáját. Pomme frite! Azaz, magyarul: rosejbni! Van! Burgonyapüré! Van! Gyors dollár-, svéd-, majd norvég korona- s végül forintszámítás – az ár ugyanaz, mint Stockholmban. Meg vagyunk mentve! Nem kell tovább tyk-milket, „német" tejet – ahogyan itt az aludttejet nevezik – innunk.
Milk, melk, mölk... már magam sem tudom, melyik északi országban, hogyan mondják. Nekem szinte észrevehetetlen a különbség. Pedig egyetlen magánhangzó eltéréssel, éppoly mulatságos lehetek errefelé, mintha nálunk valaki, teszem azt, egy pohár — tájat kérne.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (1)

1.

Osloi életkép: rengeteg a kerékpár

Egésznapos úton szeljük át Svédországot. A vonatkultúrának még egy apróságára lettem most figyelmes: a fülkékben zöld fény gyullad ki, ha a folyosó végén levő mosdó szabad: nem kell hiába végigegyensúlyozni a hosszú expresszvagonon.
Norvégiához közeledve, mindig több a kis, piros faház a zöld erdőkben. Már a fenyők dereka is vörös. Az egymást érő tavak vizén – absztrakt mintákban elszórva – fűrészelt fatörzsek áznak, helikopter ejti le őket.
– A fél egyes, fél kettes vagy fél hármas löncshöz parancsolnak helyet? – járja végig a vonatot az étkezőkocsi pincére.
–  A fél egyeshez – mondja gyorsan útitársunk, szikár, idős amerikai. Már régóta éhes, megfigyeltem: többször, idegesen szivarra gyújtott.
Kövér felesége a hulladékládába dob egy regényt, amelynek körülbelül a közepéig juthatott. Megunta.
Hogy mi – sem fél egykor, sem fél kettőkor, sem fél háromkor nem akarunk löncsölni, ezt az étkezőkocsi pincére sehogy sem értette. Egy ideig még várakozóan nézett ránk az ajtóból, majd, nem tudom, mit gondolva rólunk, lassan távozott.
Türelmetlenül vártuk a fél egyet, hogy végre magunkra maradjunk, és előszedhessük elemózsiás dobozunkat.
Még nem végeztünk azonban a különféle maradékokkal – hazulról hozott téliszalámink vészjóslóan közeledett a végét jelző spárgához –, amikor az amerikai házaspár már jött is vissza a löncstől. Úgy látszik, észrevették zavarunkat, mert tapintatosan kint maradtak a folyosón, míg csak újra el nem csomagoltunk mindent. Az asszony – amit eddig nem tett – most már fürkészve vizsgálgatta öltözékünket, abban azonban nem lelhetett hibát, legfeljebb a sok gyaloglástól már ferdülő cipősarkunk árulkodhatott egyről-másról.
Amikor tíz nappal ezelőtt svéd földre léptünk, fehér kartonlapot kaptunk, azzal a használati utasítással, hogy távozáskor, majd a határon adjuk le. De határt – sehol sem találok. Legalábbis nem jön senki, akinek átadhatnánk kartonunkat. Sem útlevél-, sem vámvizsgálat. Pedig már norvég területen kell járnunk. A kezemben készenlétben tartogatott kartonlapot visszateszem tárcámba.
–  Én oda akartam adni, nem tehetek róla, hogy nem kérték.
–  Hát ha egyszer nem jönnek érte! – mondja feleségem.
Az állomáson kifüggesztett feliratokban német és angol nyelvváltozatok ismerhetők fel: Üvergang (németül: Übergang), vagyis: átjárás; förbudt (angolul: forbidden): tilos. Csak a már magam sem tudom, hogy svéd vagy norvég vardag (hétköznap) és lördag (szombat) előtagját nem tudom hová tenni. A kvinnor (nők) felirat határozottan viking-ízű.
Oslo vidékies pályaudvarán idegenforgalmi megbízott várja az amerikai házaspárt, és hordár viszi csomagjaikat; futólag köszönnek, s már szállnak is le hamar, megelőzve bennünket.
Mi hosszadalmasan, nehézkesen cihelődünk. Sapkámat, amelyet a metsző, északi szél miatt hoztam, a lépcsőről a mélyben húzódó pályatestre, a vonat alá ejtem. Szerencsére, még ott áll az udvarias, norvég kalauz, leereszkedik érte.
Az állomásépületből emlékfal mellett vonulunk ki: örökfáklya világít a hitlerista invázió norvég ellenállóinak emlékére.

2.

Ijedten néztem a nagy, fekete személyautó felénk hajló sofőrjére, aki lábunkhoz rakott csomagjaink láttán, fékezett mellettünk. Sehol sem láttam ugyanis kocsiján a taxi jelzést.
–  Vigyázz! Ne szálljunk be. Ez feketefuvart csinál. Megvág.
–  Ugyan, ott van bent a zászlócska... a volán felett. Már lecsapta! – emeli be máris feleségem egyenként az apróbb táskákat, s közben fejét csóválja...
Hosszú utat kellett megtennie a kocsinak, amíg feljutottunk az öböl felett emelkedő dombra, a Sognsveienre, a háromemeletes, vöröstéglás épületcsoportokból álló diákvárosba. Az 1150 szobához bölcsőde is van, a diákpárok gyermekeinek, és egy pavilon a nyugalmazott egyetemi tanároknak. A kör tehát teljes.
Jó kis szobát kaptunk. Szomszédaink: egy délafrikai fiú, akinek könnyű dolga van itt, mert otthon, az egykori holland gyarmaton megtanulta a dutch nyelvet, s megérti a norvéget is ... egy finn lány... s egy fiú – from Red China, ahogyan itt mondják, a Vörös Kínából. A két fiú fogorvosnak készül, a lány mikrobiológiát tanul. Legutóbb két szovjet diákja is volt a szállónak.
Kora reggel, amikor mi felkelünk, a fiatalok még alusznak. Éjfélig világos van szobáikban, későn fekszenek, s az egyetemi előadások, lent, a városban csak délelőtt tíz órakor kezdődnek.
Nagy gondot okoz nekünk a szobákhoz tartozó konyha, amelyben a diákok többsége maga készíti el reggelijét, vacsoráját. Ebédet az egyetemen kapnak. Sajnáljuk, hogy nem hoztunk magunkkal egypár főzőedényt. Venni kellene, legalább egyet. Ha valahol, hát itt főzhetnénk.

3.

Edvard Munch: Ibsen portréja

Első utam itt is, mint mindenütt, a temetőbe vezetett, s mindenekelőtt Henrik Ibsen sírjához. Norvég ismerőseimnek jólesett, hogy Kis pénzzel nagy utakon című könyvem Ibsen-mottóval kezdődött. Készséggel útba igazítottak.
A temető közelében, még egy sarki fűszerkereskedésben is érdeklődtem, merre tartsak. A kereskedő kijött velem a boltajtóba, és az odalátszó fűzfák sűrűjén át megmutatta az irányt, amerre a nagy norvég nyugszik, a hatalmas sírkert közepe táján. A temető azért ilyen nagy kiterjedésű, mert a sírok között ugyanúgy tartják a távolságot, mint a magánházak között, a városban: mindegyiknek külön, szép kertje van.
Ismét felemelő s egyszersmind lesújtó érzés fogott el: íme, itt állok kedvenc íróm, a Peer Gynt költőjének testi valója mellett, s ő is csak — porlad, porlad. Égnek nyúló, fekete obeliszk tövében, szürkés márvány sírfedőjén neve: „Henrik Ibsen”, alatta idézet: „Hendes sörg war de vander, Som knudred min sti, Hendes lykke de ander, Som bar mig forbi”... „Az Ő gondjainak kínja gyötört utamon, Az Ő boldogsága repített előre utamon". Feleségére, Susannah-ra utalnak e sorok, akivel nagyon harmonikus házasságban élt. Most már együtt is nyugszanak. Susannah Ibsen, meghalt 1914-ben, és fiuk, Sigurd Ibsen, meghalt 1930-ban.
Szívesen kimentem volna Grimstadba is, hogy lássam a patikát, ahol Ibsen mint gyógyszerészsegéd dolgozott, sajnos, nem futotta időmből. Helyette elméláztam a szürkéskék, régi, oslói egyetem utcai faliórájánál, amelynél minden délben megállt, hogy utána igazítsa saját, öreg zsebóráját.

Hamsun mellszobra, szülőfaluja
határában

Még egy író izgatta képzeletemet itt, Oslóban: a kesernyés, bosszús arcú, szikár Knut Hamsun, szerettem volna megérteni, kihámozni „tokjából". Ifjú koromban rajongott írója volt az én nemzedékemnek.
Hogyan lett náci-szimpatizánssá az Éhség szerzője?
„Hízeleghetek” magamnak azzal – bár ebben az esetben aligha jóleső érzés – hogy már a harmincas években (az akkoriban megjelent Modern Irodalmi Műveltség Kézikönyvében, amelyben az életrajzokat én írhattam) tartottam eltévelyedésétől: „Hitvallása: a természettel eggyé vált, erős, egészséges ember mesterségesen tisztított kedélye, megtagadva önmagától is a túlzott kíváncsiságot a társadalmi és gazdasági viszonylatok iránt. Hivatásos lelki turista.”
Azt mondják róla itt: hiszékeny ember volt, a pénzzel sem tudott bánni, azt a keveset is, amit húsz évvel fiatalabb, szigorú élettársa a hatalmas, írói jövedelemből nála hagyott, szétosztogatta a szegények között. És hogy a dél-norvégiai kis Norholmenben, ahol akkoriban lakott, csak náci lapokat olvashatott, külföldi rádiót tilos volt hallgatni, nem tudhatta hát: valójában mit művelnek a nácik. Nagy farmja volt – ha nem írt, ott dolgozgatott.
Ez mind lehetséges. De azt már jóval előbb, mégiscsak hallhatta, hogy Németországban máglyára vetik nagy író- és költőtársai – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Brecht, Zweig, Hoffmannsthal és annyi más kiválóság – könyveit?! S ha ezek után mégis elment Berlinbe, és Hitlertől kitüntetést fogadott el – nem, erre nincs mentség. (...)
Knut Hamsun kilencvenhárom éves korában, majdnem teljesen megvakulva halt meg, jóval a második világháború után, 1952-ben. Vagyonát elkobozták. Emlékét csak szülőfalujában, a sarkkörhöz közel eső Hamaröjben őrzi egy kis múzeum. Oslóban semmi. Még egy utca sem. Nem is szívesen emlegetik. Norholmeni sírját sem igen látogatják. A náci inváziót a legtöbb norvég nem felejti.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)

Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR: Itt megszakad a napló...

(Hogy halt meg Shackleton a Déli sark hőse)

A halál kikötője

Sorsok, életek csodálatos módon fonódnak össze és néha még csodálatosabb módon folytatódnak.

Mikor Shackleton utoljára Pesten járt, még a béke örömteli világát éltük. Terveket szőttünk, akkor volt indulóban Scott a Déli-sarkra és Ernest nagyon bíztatott, hogy menjek el vele. Azt mondta, ad egy ajánlólevelet és  Cadixban csatlakozom az expedícióhoz. De én őszintén megvallottam, hogy jobban szeretek 40 fokos melegben fürödni, mint 40, esetleg 60 fok hidegben dideregni, s öregnek is érzem magamat. Ő kijelentette, hogy 45 éves korig szabad behatolni a sarkövbe, azon túl a vér már nem bírja a nagy hideget, megfagy és a nagy lehűlés következtében megáll a szívverés.
Jól emlékeztem szavaira és még ma is sokszor eszembe jut, ha rágondolok, mert sorsa éppen saját szavaiban telt be.

1921 őszén indult utolsó útjára a maga építette „Quest” hajón, hogy a hatodik világrész, a Déli-sark alatt átvonuló nagy szárazföld határait pontosan kijelölje és az esetleg a jégburok alatt meglapuló szigeteket megtalálja. Nagy örömmel készült erre az útra. Mikor hajójával végigment a Themzén, a gőzösök és hadihajók lobogódíszt öltöttek, hogy üdvözöljék Sir Ernest Shackletont, a délsarki jégvidék nagy hősét. Akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy a zászlódísz a búcsú, mert Shackleton nem fogja többé viszontlátni Angliát.

Mint  naplójegyzetei, amelyeket a „Quest” hajón vezetett, mutatják, nagyon boldog volt, mert úgy épült a hajó, ahogyan ő kívánta és meg volt győződve, hogy jégnyomásnak ellent tud majd állni. Meg is érkezett október közepén Buenos Airesbe, azonban a hajó gépezete elromlott. 60 fok meleg volt. Sir Ernest mindent el tudott viselni, csak éppen a nagy meleget nem. És három hónapot kellett vesztegelnie Buenos Airesben. Nagyon elkeseredett leveleket írt, félt, hogy lekési a kedvező időjárást és elmulasztja a sarki nyarat. Végre karácsony körül elkészült a gép s akkor teljes gőzzel igyekezett behatolni az Antarfikba. Meg is érkezett South Georgia Greetvicken kikötőjébe, ahol a norvég bálnahalászok, régi barátai nagy örömmel fogadták. Sokszor beszélt ezekről a derék emberekről, akik ott főzik ki a bálnazsírt és onnan bocsátják a világpiacra.
Azt mondta mindig: „Amilyen egyszerűek, olyan tisztalelkűek. A tisztalelkűség pedig a legnagyobb dolog, ami egy ember tulajdona lehet.”

A Quest

1922  januárjában a „Quest” ott horgonyzott Greetvicken kikötőjében. Sir Ernest bement kabinjába és mint rendesen, nekikezdett naplójának. Kezébe vette a tollat s ezeket a sorokat írta: „A felfedező olyan, mint a gyöngyhalász. A tenger mélyébe merül alá, a nagy ismeretlenbe és onnan, vagy értékes, kincsetérő gyönggyel tér vissza, vagy soha felszínre többé nem jön.” Idáig írta naplóját, ekkor a toll kihullott kezéből, lehanyatlott a székről. Sir Ernest Shackleton meghalt.

Egyszerű, norvég bálnahalászok állták körül, testét kanavász vászonba varrták és a hegyoldalba temették South Georgián, melyet a sark kapujának neveznek. Nagy kőkeresztet faragtak sírja fölé. Lady Shackleton egy hozzám intézett gyönyörű levélben írja le az egész tragédiát. A levél megragadó szavakkal ecseteli a szinte végzetszerű véletlent, hogy akkor halt meg, mikor találó hasonlatot írt naplójába a felfedező sorsáról. A 60 fokos melegből közvetlenül 40 fokos hidegbe került. Ezt a száz fok különbséget nem bírta el a vére s az esett meg vele, amit maga mondott: „Annak, aki 45 éves korán túl merészkedik a jégvilágba, megáll a szíve.” Ez lett az ő végzete is 46 éves korában.

Sok év múlt el közben. Majdnem egy emberöltő után kezdett újra szerepelni a Shackleton név. De most nem Ernest Shackletont vette szárnyaira a hír, hanem Eddie Shackletont, legkisebb fiát, aki Oxfordban végezte iskoláit, földrajzi kutatóvá képezte ki magát és 26 éves korában kivívta, hogy az oxfordi egyetem rábízta expedíciója vezetését. De ő nem a Déli sarkra, hanem az Északi sarkra indult  hajójával. Grönland partjánál indult észak felé, de nem az Atlanti óceán részén, hanem a nyugati oldalon, hogy Grinell földjét elérje. Itt volt a főhadiszállása ugyanazon a menedéktelepen, ahonnét Peary indult el az Északi sarkra. Eddie Shackleton és társai az Ellesmere föld ismeretlen területeit kutatták fel és rajzolták be a térképbe. Kutyaszánkókon mentek, amit az eszkimóktól vettek, akik elkísérték expedíciójukat. Új hegyeket, hegyláncolatokat, völgyeket és folyókat fedeztek fel.
Rádiójuk volt, amellyel tiszta időben Londonnal tudtak összeköttetést kapni, akárhol tartózkodtak a jégsivatagban.
Útjáról Arctic Journay című könyvében számolt be, amelyről az angol sajtó megállapította, hogy: „A fiatal Shackleton hűen követi apjának nyomait s ha még nem is érte el annak dicsőségét, de elindult az úton, amely arrafelé vezet...”

Érdekes, hogy mikor a fiatal Shackletonnal találkoztam és ő beszámolt útjáról, majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint 20 évvel azelőtt édesatyja:
„Nem is hiszi, milyen öröm és élvezet az ismeretlenbe hatolni, ahol még soha előttünk ember nem járt. Menni és megpillantani olyan földet, melyet azelőtt még emberszem nem látott. A gyönyör, az élvezet, a boldogság legnagyobb foka ez.”
Akkor láttam, hogy mennyire egyek lélekben apa és fiú: Ernest és Eddie Shackleton.

Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest

Következik: A Déli-sark mártírja - Aki Scottot megtalálta

LIV BALSTAD: Egy asszony a Spitzbergákon (3)

A legbiztosabb közlekedési eszköz: a kutyaszán

Tovább haladtunk észak felé, de az Is-fjord üres volt, sehol egy hajó. De hát mit csinál tulajdonképpen az a híres kormányzó? Elnézi, hogy a menyasszonyát csak úgy ide-oda cipeljék itt a Spitzbergákon? Dühös voltam és szégyelltem magam a kormányzó helyett is. A „hideg partok országában”, úgy látszik, az emberek is kihűlnek...
–  Érdeklődni fogunk a Linné-fokon – mondta Jörgensen kapitány –, talán ott láttak valami bárkát.
Mélyen bent az öbölben, a rádióállomás közelében csónakot bocsátottak vízre, amikor közeledtünk. Két férfi evezett felénk. Mielőtt még szólhattunk volna hozzájuk, felkiabáltak: „Lyngaas Longyearban van!” Mit érdekelt minket, hogy hol van Lyngaas! Nekünk a kormányzó kellett, mégpedig minél előbb, mert különben kénytelenek lettünk volna cakk-pakk, úgy ahogy voltunk, Ny- Álesundba menni. Fogalmunk sem volt róla, hogy az említett Lyngaas a Sarkkutató Intézet expedíciójának vezetője, azé az expedícióé, amely a nyár folyamán világító jelzéseket és egyéb jelzőberendezéseket szerelt fel a Spitzbergák partjain. És a jelek szerint idefent mindenkit csak ez a Lyngaas érdekelt, velünk senki sem törődött.
– Nem látták a kormányzó hajóját? – bömbölt Jörgensen. A válasz igazán vigasztalóan hangzott:
– Tegnap láttuk, de most nincs itt!
Az utóbbit mi is megerősíthettük.
Lementem a szalonba, levetettem magam egy heverőre és végképp búnak adtam a fejem. Jörgensen utánam jött. Vigasztalni próbált:
–  Biztosan közbejött valami, talán visszarendelték a kormányzót Longyearba. Hiszen itt fenn északon annyi minden történhet. Bizonyára ott ül és vágyakozással gondol magára. Ha rajtam múlik, felszaladtunk volna Longyearba, még ha a Spitzbergák Bizottsága gyalog teszi is meg az utat Ny-Álesundba!
A szócsövön keresztül hangok hallatszottak a hídról. Jörgensen a nyíláshoz szorította fülét. A hangok megismétlődtek.
–  Vészjelek egy hajóról – mondta bocsánatkérően, és sietett a fedélzetre. Izgatottan követtem. Hajót nem láttunk, de az S.O.S.-rakéták még mindig ott függtek előttünk a levegőben.
–  Nahát, hiszen az a kormányzó ott előttünk! – kiáltott Jörgensen, miután távcsövével végigpásztázta a tengert. – De hogyan kerülhetett bajba a tükörsima tengeren egy ilyen napsütéses délutánon?!
Kétségeim támadtak a kormányzó tengerészeti képességei felől. Aztán messze elöl megpillantottunk egy aprócska pontot; a kormányzó nyilván mégiscsak abban a kis csónakban ült, amelyről a révkalauz oly megvetően nyilatkozott. A „Penang” a maga büszke tizenhat csomójával nem akarta ezt a kis tetűt figyelemre méltatni.
Odakormányoztuk hajónkat a dereglyéhez. Ott lent, mélyen alattunk állt Håkon a fedélzeten és integetett. Egyenruhájában délceg és mokány legénynek hatott. Szívem a torkomban dobogott. Ez a világ lustája, aki táviratok egész garmadáját hagyta megválaszolatlanul, mégiscsak érdemes arra, hogy az ember az Északi-sarkra utazzék érte.
–  Itt vagy hát? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést, amikor a csónakban erősen magához szorított. Aztán anélkül, hogy válaszomat megvárta volna, megmagyarázta hallgatását. Az ő értesülése szerint a bizottságot valami más nevű hajónak kellett északra hoznia, és sehogy sem értette, miért táviratozgatnak neki a titokzatos „Penang”-ról, amely őt egyáltalán nem érdekelte. Csak amikor arról volt szó, hogy a hajó magával akar vinni Ny-Alesundba, akkor döbbent rá, hogy itt gyorsan cselekedni kell. A nehéz jégviszonyokról szóló táviratot nem kapta meg, akkor ugyanis úton volt, és a megbeszélt időpontban hasztalanul várakozott az Is-f jordnál. Később kimerészkedett Sentinelle-Flakig, hogy megnézze, hogyan haraptak a tőkehalak, s ezalatt a „Penang” szépen elhaladt mellette.
–  A szakács megmentett téged – mondta Håkon. – Idejében küldött egy láda vészrakétát, és ezek éppen elegendők voltak arra, hogy feltartsanak titeket.
A kis dereglye fedélzetén álltunk. Előttünk az Is-fjord. Håkon vállamra terítette a bundáját, körös-körül a fjellek jeges hideget leheltek. Késő este volt, de a nap még nem bukott le a hegyek mögött. Håkon szünet nélkül beszélt, és közben gesztikulált. Nevek röpködtek a levegőben: „Daudmannsöyra”, „Alkhorn”, „Grön-fjord”, „Barentsburg” – a szovjet bányavidék –, „Grumant”, „Björndalen”, „Fugle-fjell” – az utóbb megnevezett hegyek réz-rozsda-színűek voltak a guanótól, zöld vegetációs övezet húzódott a csillogó gleccser alatt. Aztán az „Advent-fjord” a „Hotelspitze” mögött, és mélyen bent néhány szürke folt az általános szürkeségen belül.
–  Longyear város – mondta Håkon, ujjával az egérszürke barakkokra mutatva. Város? Hát igen, valami nevet csak adni kellett neki, és akkor már miért ne legyen „város”? Még ha kissé másképp festett is, mint ahogy én elképzeltem. Romok és görbe vasszerkezetek váltak ki a különféle tarka kőzetrétegekkel borított agyagszínű hegyoldal hátteréből; kint az öbölben néhány szénszállító hajó várta a rakományt. Beljebb a szárazföldön állt az erőmű, mint valami szürke cementöntvény egy hosszú fahídon. Raktárak, műhelyek, szürke, vigasztalan építmények, sehol egy kis szín, sehol egy kis élet. A drótkötélpálya gólyalábakhoz hasonló tartóoszlopai úgy bizonytalankodtak fölfelé a hegyoldalban, mint öreg emberek merev, szétterpesztett lábai. A szénszállító csillék lassan siklottak a völgyben levő bánya és a Hotelspitzén levő rakodó közötti örökös körforgásukban. 
Kart karba öltve álltunk, és megpróbáltam arra összpontosítani a figyelmemet, amit saját magamnak akartam mondani, itt és most, mielőtt még végleg belépnék ebbe az új valamibe. Ez lesz hát a te világod! Itt fogsz lakni, talán hosszú évekig, talán életed egész hátralevő részében. Itt, ezen a sivár vidéken fogsz átélni minden jót és minden rosszat, amit az élet tartogat számodra. De úgy kell venned és úgy kell fogadnod mindent, ahogy van. A legokosabb, amit tehetsz, ha megpróbálsz megbarátkozni mindezzel.
Kikötöttünk, és a dereglyéből partra segítettek. Most közelről láttam Longyeart, itt volt közvetlenül előttem. De a házak ettől még sem nagyobbak, sem szebbek nem lettek.
– Valamikor ott állt a kormányzó háza – mondta Håkon, és a rakpart fölötti meredek lejtőre mutatott. – És az újnak is ott kell majd állnia. Esetleg már a jövő esztendőben – fűzte hozzá bátorítóan. Talán megérezte azt a szorongást, ami ebben a pillanatban eluralkodott rajtam és ami megborzongatott a meleg bunda alatt.
Tovább kapaszkodtunk felfelé a bányavölggyel szemközti magaslaton. Aztán megálltunk és kifújtuk magunkat. Előttünk terült el az Advent-fjord, meredek hegyekkel a túlsó parton. Håkon neveket mondott, amelyeket nem jegyeztem meg. Nem akartam ezzel terhelni magam, különösen most nem. Hiszen ezek a nevek még semmit sem jelentettek nekem. Ráérek őket később is megtanulni. Ezen az éjszakán önmagammal voltam elfoglalva. Håkon az ujjával mutogatott és karjával hadonászott. Az egyik házból fehér ruhás férfi lépett ki, kezében mosogatóedénnyel, amelynek tartalmát egy mélyebben fekvő pocsolyába ürítette. Liba nagyságú sirályok rekedten és csúnyán rikácsolva csaptak le arra a helyre, ahol a szakács a mosogatólét kiöntötte.
Felértünk a magaslat gerincére, ahonnét az egész völgyet áttekinthettük. Håkon az ujjával mutatta: Az ott az I. bánya, az meg a II. bánya.
Messzebb hátul házakat építettek.
–  Ez a völgy olyan, mint egy templom – mondta Håkon átszellemült hangon.
–  Igen – feleltem.
Sehol egy bokor, sehol egy fa, sehol egy csöpp szín. — Hát a virágok hol vannak? – kérdeztem.
–  Mindenütt! – Hákon kört írt le a karjával. – Csak nem látod őket. Több mint száz különféle fajta! Sok közülük Norvégiában nem honos.
–  Örültem volna, ha csak egyetlen egyet is kapok – jegyeztem meg hálátlanul.
– A Spitzbergákon senkinek sem szabad virágot szedni! Ez tilos!
–  Úgy, szóval tilos a Spitzbergákon virágot szedni. Ez tulajdonképpen nevetséges!
–  Ez a turisták miatt van, akik a virágokat a földdel együtt szakítják ki. És a Spitzbergákon nincs sok virágot termő földünk.
–  Úgy – mondtam.
A domb mögül új épület tűnt elő, egy szürke barakk. – Ott van a mi svédbarakkunk – mondta Håkon örvendező hangon.
–  Svédbarakk?
–  Igen, igen, drágám – a te saját személyes rezidenciád. Az állam által saját kezűleg vásárolva, a háborúban az állam – én voltam. Én vásároltam erre a különleges célra, kedves kis Pliniusom!
Akaratlanul is egyik oslói beszélgetésünk jutott eszembe, melyet a Színház Kávéházban folytattunk; akkor is ugyanígy csengett Håkon hangja. Szinte megható lelkesedéssel magyarázott.
–  No, azért nem egészen egyedül a tiéd – folytatta azután –, egyelőre meg kell osztanunk néhány emberrel. Amíg az új ház elkészül. Gondolom, jövőre. De hát egy tél hamar eltelik, nem igaz, Plinius?
–  De igen – feleltem, mert jobb nem jutott az eszembe.
A svédbarakk meglehetősen tágas volt. Most úgy láttam, elfér benne mindenki. Hiszen egyelőre kettesben voltunk. A barakk egyszeriben barátságosabb benyomást tett rám, világosabb és hívogatóbb lett.
– És kinek kell még itt laknia?
–  Hát a bánya főmérnökének, meg a postamesternek. Na és a távírászoknak. Itt van a távíróállomásuk. Annak pedig szüksége van egy kis helyre, nem igaz? Aztán még helyet kell adnunk egy raktárnak, hiszen tele vagyunk mindenféle felszerelési tárgyakkal meg egyéb limlommal. A kérdés az, hová dugjuk a papot, ha majd nemsokára megérkezik...
A ház 12—14 méter hosszú és fele olyan széles lehetett. Most úgy éreztem, hogy az a rengeteg mindenféle, amit itt Håkon hirtelenében felsorolt, szét kell hogy nyomja a falakat.
Mentünk tehát a svédbarakk felé. Ez a testvérországból származó fabódé, ez a barátságtalan építmény valóságos állami menhely szerepét töltötte be: szállást adott mindazoknak, akik itt fönt a norvég államot reprezentálták.
A régi kormányzói ház helyét zászlórúd jelezte.
–  A Grön-fjordon találtam; a háború előtt rádióállomás működött ott – magyarázta Håkon. – Zászlónk is van – fűzte hozzá.
– Igen – mondtam –, ez szép!
A svédbarakk lépcsőjén álltunk.

Elpusztult bálnavadászok emlékműve a Spitzbergákon

– Megbeszéltük a bányafőmérnökkel – mondta Håkon, mielőtt beléptünk volna –, hogy itt lakhatsz, amíg elutazik, ő lesz a mi házi erénycsőszünk. Ha elmegy, el kell költöznöd. Már gondoskodtam az elhelyezésedről, míg a lelkész megérkezik és összead bennünket. Talán egy kicsit szűkösen leszünk,  de azért fog az menni.
Azzal kinyitotta a kaput, és gyöngéden befelé tuszkolt. Megcsapott a barakk dohos levegője és megtelepedett az orromban. Még most, csaknem tíz esztendő múltán is benne van. A legkülönbözőbb dolgok keveréke volt ez – az írógépszalagtól és a labskaus-tól a kutyaszerszámig és a karbidig.
Beléptünk egy kis előtérbe, majd egy keskenyebb folyosóra, amely hosszában haladt végig a házon. A folyosó mindkét oldaláról két-két ajtó nyílt. Håkon kinyitotta az egyiket. – A konyha – mondta és előresietett. – Konyhaasztal és mindenféle felszerelés! – kezével egy bútorszörnyre csapott, amely eredetileg nyilván munkapadnak készült egy mechanikai műhelybe. – Tűzhely! – folytatta, és egy rozsdavörös tárgyra tette a kezét. – Szénnel fűtjük. Van elég szenünk.
A további berendezési tárgyak: egy asztal, négy vagy öt könnyű, falécekből összeeszkábált szék. Az egyik sarokban nyersen összeácsolt ágy állott, amelyet csak az imádság tartott össze. – Úgy gondoltam, addig itt alhatnál – mondta Hákon az ágyra mutatva, amelyen egy hálózsák hevert. A matrac papírhuzata alól itt is, ott is kikandikált a bélés. Az egyik széken mosdótál állt, amelynek széléből hiányzott egy darab.
–  A fürdő! – mondtam.
Håkon most egy másik ajtót nyitott ki.
– Ez a lakószoba – mondta. – A lakószoba és a dolgozószoba, így hát egész nap láthatjuk egymást, Plinius! – A helyiség egyetlen ablaka előtt öreg íróasztal állt, amely irgalmatlanul elterpeszkedett és elfoglalta a szoba nagy részét. A másik sarokban kis kerek asztal húzódott meg, amelynek három ép lába mellett a negyedik hősiesen, de hasztalanul igyekezett, hogy hosszúság tekintetében lépést tartson társaival.
– Itt alszik Lyngaas – mondta Håkon, és a szoba padlóján keresztbe futó üres részre mutatott. – Ez itt egy hálózsák – fűzte hozzá, s lábával odább lökött egy rakást az íróasztal alatt. – Gondolom, holnap vissza fog jönni.
–  Azt hiszem, felakasztok majd néhányat a képeim közül – mondta aztán Håkon, miközben megfordult a saját tengelye körül –, akkor már az egész egy kicsit barátságosabb lesz.
–    Kétségtelenül – feleltem.
Másfél lépéssel arrébb nyílt a folyosóról a bányafőmérnök szállása. – Dolgozó- és hálószoba – mondta Håkon. Mellette volt az ő saját külön kalickája, amelyet „raktárnak” titulált. Az amúgy is szűk helyiséget zsúfolásig megtöltötték a ládák, hordók, zsákok, halászszerszámok nagy összevisszaságban, fegyverek, töltények, különféle ruhadarabok, csizmák, bundák és kutyaszerszámok. És ennek az egész káosznak a közepén egy ágy állott. Egyik sarka a földet súrolta, mert egy lába letört. — Minden este rendesen a helyére rakom – mondta Håkon mentegetőzve –, de rögtön összedűl, valahányszor ráfekszem. Szöget kellene beleverni.
Aztán visszamentünk a helyiségeken, amelyeket otthonunknak kell neveznünk mindaddig, míg felépül a kormányzó új hivatali székhelye. Remélhetőleg a nyár folyamán.
–  Hát igen, egészen szép lesz – mondtam, de hangom nem valami meggyőzően csengett.
–  Ugye? – örvendezett Håkon. – Már csak egy asszonyi kéz kell ide.
A falak félkemény rostlemezekből, úgynevezett huntonitból készültek. A székek papírborítása szétszakadozott és kifakult. A megszögelt szék- és asztallábak úgy-ahogy megfeleltek hivatásuknak. Az ablakokon nem volt függöny; a ház hátúlsó oldaláról egyenesen a sötétlő hegyekre nyílt kilátás.
–  Hol vannak a függönyök? – kérdeztem.
–  Azok is meglesznek, de most mindenekelőtt lássuk a kávét!
Håkon fogott egy horganyból készült bögrét és kiment. Utánakullogtam. Kint a ház előtt levő vízvezetéknél megtöltötte az edényt.
–  Hát ez tényleg nagyszerű! – mondtam. 
Håkon azonban gyorsan lehűtötte a lelkesedésemet: – Csak amíg beköszönt a hideg.
–  És mit csinálunk aztán?
–  Jeget olvasztunk fel.
–  Miben fogjuk felolvasztani?
–  Ezt még magam sem tudom, de a jeget az Advent-völgyből szerezzük, néhány kilométerre innen. Majd csak megoldjuk valahogy, kicsi lánykám. – Bevitte a vizet a konyhába, miközben jó sokat ki is lötyögtetett belőle. Letérdelt a rozsdás tűzhely elé, kiszedte a félig elégett szenet, tűzifát és papírt rakott bele, meggyújtotta, fújta és kotorászott, s addig szitkozódott és káromkodottamig végül is a halálra rémült tűzhely ijedtében lángra lobbant. Lassacskán érezni lehetett a kávé illatát. Reggel öt óra volt. A nap úgy április közepe táján feljött, és azóta elfelejtett lenyugodni. A tűzhely sűrű sötét füstöt eregetett, köhögtünk és égett a szemünk. Håkon az ablakhoz ment, hogy kinyissa. Erre kiesett az ablakkeretből az üveg és kettétört. – Az átkozott!— sziszegte Håkon. – Tízszer kiesett anélkül, hogy eltört volna, és persze pont most kell darabokra törnie, amikor te jössz!
– Talán be kellett volna gittelni?!
Håkon felülről rámnézett, de nem mondhatnám, hogy valami nagy szeretet tükröződött a tekintetében. ". A tűzhely most még jobban ontotta a füstöt.
–  Lenyomja a szél – mondta Håkon.
—  Hát igen.
Håkon megtöltötte a csészéket.
– Pliniusom – mondta aztán –, én most mindjárt felmosok itt mindent, elmosogatom a tegnapról maradt edényt, és akkor leülhetünk reggelizni. Az első közös reggelink, Plinius! Addig körülnézhetnél egy kicsit.
Körülnéztem. Minden egyes tárgyat alaposan, minden oldalról megvizsgáltam, s bizony az eredmény elég lehangoló volt. A szobában legfeljebb két lépést lehetett tenni szabadon oda és vissza. Az előszobában már valamivel többnek bizonyult a hely, viszont itt teljesen sötét volt. Kimentem a vízvezetékhez, szórakozottan kinyitottam a csapot, folyt belőle a víz. A ház körül kószáltam, majd megálltam, néztem a völgyet és a fjordot. Hogy is hívják ott azt a helyet az öböl túlsó oldalán? Hiorthhamn vagy ilyesmi. A völgybe meredeken lefutó hegyeket is megnevezte Håkon, de már nem emlékeztem a nevükre. Magasan fenn a hegyoldalban jól kivehetők voltak a fekete bányabejáratok, mellettük egy drótkötélpálya maradványai. Ahogy itt álltam és első ízben jártattam körül tekintetemet a völgyön, tudtam, hogy körös-körül több kilométer mélységben emberek dolgoznak a hegy gyomrában.
Visszabandukoltam a házba. A konyhában csönd volt. Gyanús csönd. Egy résnyire kinyitottam az ajtót. A számomra beállított ágy felől jóízű horkolás hallatszott. A kormányzó feküdt ott, és átaludta a mosogatást, az első reggelit és egyáltalán mindent. Szegény Håkon, milyen fáradt lehet! Most gondoltam erre először. Több napon át keményen dolgozott, hogy mindent, amennyire csak lehet, rendbe tegyen – aztán a hosszú út ki az Is-fjordba, hogy elhozzon engem! Nem csoda, hogy elaludt. Fogtam a bundáját, kimentem és leültem a lépcsőre. Jól beburkolóztam, arcomat a nap felé fordítottam, fejemet az ajtófélfának támasztottam és lehunytam a szemem. Most rajtam is erőt vett valami halálos fáradtság. Úgy éreztem, mentem meghalok, ha nem alhatok azonnal. Nem, nem aludni, csak lehunyni a szemem, kikapcsolódni, valami másra gondolni. Felszívni a nap melegét.
De a nap csupasz volt és hideg.

A norvég eredeti címe: NORD FOR DET ØDE HAV

Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma