Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR: A Déli-sark mártírja

(Aki Scottot megtalálta)

Edgar Evans hadnagy, 1911-ben

Meghívást kaptam egy estélyre. Boldogult emlékű Lóczy Lajos, a kiváló tudós rendezte, az Országos Kaszinóban, ahová a jelzett időre a vendégek pontosan megérkeztek. Nemsokára belépett Lóczy egy borotvált képű, fiatalnak látszó emberrel és mindnyájunkat bemutatott neki. /Edgar/ Evans hadnagy volt, aki a szerencsétlenül járt Scott délsarki expedíciójáról visszatért és elhozta a hiteles adatokat a szerencsétlenségről. Mikor nevemet hallotta, rendkívül előzékenyen fordult felém, megrázta a kezemet és ezt mondta:
— Örülök, hogy találkozhatom! Shackleton sokat beszélt önről és mondta,  hogy itt megtalálom!
Étkezés után a sárga teremben találkoztunk, leültünk egy sarokba és beszélgetni kezdtünk.
— Én most Ausztráliából, Sidneyből jövök. Scott özvegye odáig elém utazott. Szegény asszony! Órákig sétált velem fel s alá Sidney utcáin és mindent, de mindent el kellett neki mondanom szerencsétlenül járt férjéről.
– Megrázó tragédia! — szóltam. Csak egy ilyen van még, a Jeanette expedíció tragédiája 1881-ben. Mikor hajójuk elsüllyedt és ők gyalog menekültek Észak-Szibériába, éhenhaltak és megfagytak. Pontosan ugyanaz a sors jutott Scottnak is  osztályrészül. Éhenhalt és megfagyott.
Scott élete mindenképpen nagyon  tragikus.
– Ebben igaza van! Én is sokat gondolkoztam azon, hogy mit érezhetett, mikor elment a Déli-sarkra, ahová annyi expedícióval próbált elérni és mikor végre odaért, ott találta Amundsen sátrát, aki öt héttel megelőzte. Borzasztó összeomlás lehetett ez! Én magamban mindig azt mondom, hogy Scott már ott halt meg a sarkon, az a visszafelé vánszorgás már csak egy halott lelkű embernek keserves vergődése volt. És a fáradt, összetört lelkű ember nem tudta elérni az utolsó élelmiszerraktárt, elpusztult. Jegyzeteiből láttam, hogy újra felmérte készülékeivel a Déli-sarkot és azt Amundsentől eltérően másfél kilométerrel délebbre állapította meg. Természetesen az egész csak műszerkilengési különbözet. Ott lent, az a három kilométeres kör, az a sarok. Az ilyet nem lehet milliméter pontossággal  meghatározni ott, ahol csak egyszerű műszerek állnak rendelkezésünkre, melyeket magunkkal viszünk.
– Tény az, hogy úgy Amundsen, mint Scott lent volt a sarkon. Ilyen nagy dolog, ilyen emberfeletti teljesítmény nem megy áldozatok nélkül. A Déli-sark fölfedezése Scott életét követelte. Scottot valóban a Déli-sark mártírjának lehet nevezni. Hősi halált halt a sarkvidék területén.
Evans rámnézett, aztán közbevágott:
— Mártír! Ugyanez jutott eszembe, mikor megtaláltam sátrát a hósivatagban és felnyitottam a sátorfedőt. Benéztem alája, ott feküdt társaival. Karjával átölelte Wilson doktort, aki a hálózsákban aludta már örök álmát. Scott arca szabadon volt, mert még a hálózsák elejét is felnyitotta, hogy minél gyorsabban végezzen vele a hideg, mert akkor már egyedül volt életben és siettette a halált.
— Rettenetes! — kiáltottam. — És ha meggondolom, hogy ezt a halált az az ember kapja, aki a legnehezebb célt tűzte ki élete feladatául.
– És aki a legnemesebb gondolkozású emberek egyike volt — szólt Evans. — Nem tudom, ismerte-e őt személyesen?
— Nem! Sohasem találkoztam vele. Mikor elindult, Shackleton biztatott, hogy menjek Cadixba  és csatlakozzam hozzá. De én megmondtam Sir Ernestnek, hogy nem vállalkozom ilyen nehéz feladatokra.
– Sohasem lehet tudni, ki alkalmas! — felelte Evans. — Hiszen Scott 1894-ben kiselejtezte Shackletont mint hasznavehetetlent és visszaküldte  Angliába. A végén mégis Shackleton fedezte fel a Déli mágnessarkot és eljutott a 88 fokon túl a sarki fennsíkra; Scottnak ebben nem volt igaza, tévedett. De tévedett szegény abban is, hogy motorszánokat vitt a sarkra, mert azt hitte, hogy ezekkel könnyen célt ér, pedig néhány kilométer után  teljesen hasznavehetetlenekké váltak. Általában Scott utolsó expedíciója a balszerencsének és tévedéseknek egész sorozata volt. Ezekből alakult ki az a rettenetes tragédia, amely ma az egész világon Scott expedíciója néven ismeretes.
Elolvastam naplójának utolsó oldalát. „Mi, angolok, mindig megtettük kötelességünket  ... Többé nem remélhetünk javulást... A halál már nem lehet messze..  nem hiszem, hogy tovább írhatok...  Isten nevében  —  gondoskodjatok  hátramaradottainkról. R. Scott.“
—  1912 március 29-éről, egy pénteki napról szólt a napló utolsó sora, — beszélt tovább Evans — a feje alatt találtam. Képzelheti, mit éreztem ott a jégsivatagban, mint angol és mint ember egyaránt. A tragédiát átéltem lelkem mélyén minden  borzalmával együtt, azután eltemettem őket. Hóhegyek alján nyugszanak, testük csonttá fagyott és így nem indulnak oszlásnak soha. Ha ezer év múlva bontják fel sírjukat, akkor is olyan lesz a testük, amilyen elmúlásuk pillanatában volt.
— Jégbalzsam!  —  jegyeztem  meg.
– Oates-ot nem találtam meg. így el sem temethettem. Szegény ember...  elfagytak lábai és nem birta a menetelést. Nem akart társai terhére lenni. Számolt a helyzettel és még március 16-án kibotorkált a sátorból: — Talán kint maradok egy darabig! — mondta és ezzel nekivágott a viharverte hómezőnek, ment, míg  valahol elpusztult,  megfagyott.
– Milyen hős és milyen angol!  —  mondtam.  — Mily hallatlan erő, érzés, magasztosság van a halálban ... eltűnt a hóorkánban, abban a hitben, hogy könnyített az expedíció sorsán. Derék Oates ...
– Ezrede ma is büszke rá —  szólt  Evans. – Utolsó gondolatai, a napló szerint, anyjának szóltak, ezt közöltem is a matrónával. Mélyen megrázta a hír, aztán azt mondta: — Pihenj fiam! Megtetted kötelességedet az emberiségért és Angliáért!
Evans elbúcsúzott tőlem, beszélgetésünk véget ért. Ime, ezt tudom Scottról és szerencsétlen társairól.

Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest 

Kapcsolódó anyag:

STEFAN ZWEIG: Harc a Déli-sarkért

Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR: Itt megszakad a napló...

(Hogy halt meg Shackleton a Déli sark hőse)

A halál kikötője

Sorsok, életek csodálatos módon fonódnak össze és néha még csodálatosabb módon folytatódnak.

Mikor Shackleton utoljára Pesten járt, még a béke örömteli világát éltük. Terveket szőttünk, akkor volt indulóban Scott a Déli-sarkra és Ernest nagyon bíztatott, hogy menjek el vele. Azt mondta, ad egy ajánlólevelet és  Cadixban csatlakozom az expedícióhoz. De én őszintén megvallottam, hogy jobban szeretek 40 fokos melegben fürödni, mint 40, esetleg 60 fok hidegben dideregni, s öregnek is érzem magamat. Ő kijelentette, hogy 45 éves korig szabad behatolni a sarkövbe, azon túl a vér már nem bírja a nagy hideget, megfagy és a nagy lehűlés következtében megáll a szívverés.
Jól emlékeztem szavaira és még ma is sokszor eszembe jut, ha rágondolok, mert sorsa éppen saját szavaiban telt be.

1921 őszén indult utolsó útjára a maga építette „Quest” hajón, hogy a hatodik világrész, a Déli-sark alatt átvonuló nagy szárazföld határait pontosan kijelölje és az esetleg a jégburok alatt meglapuló szigeteket megtalálja. Nagy örömmel készült erre az útra. Mikor hajójával végigment a Themzén, a gőzösök és hadihajók lobogódíszt öltöttek, hogy üdvözöljék Sir Ernest Shackletont, a délsarki jégvidék nagy hősét. Akkor senkinek sem jutott eszébe, hogy a zászlódísz a búcsú, mert Shackleton nem fogja többé viszontlátni Angliát.

Mint  naplójegyzetei, amelyeket a „Quest” hajón vezetett, mutatják, nagyon boldog volt, mert úgy épült a hajó, ahogyan ő kívánta és meg volt győződve, hogy jégnyomásnak ellent tud majd állni. Meg is érkezett október közepén Buenos Airesbe, azonban a hajó gépezete elromlott. 60 fok meleg volt. Sir Ernest mindent el tudott viselni, csak éppen a nagy meleget nem. És három hónapot kellett vesztegelnie Buenos Airesben. Nagyon elkeseredett leveleket írt, félt, hogy lekési a kedvező időjárást és elmulasztja a sarki nyarat. Végre karácsony körül elkészült a gép s akkor teljes gőzzel igyekezett behatolni az Antarfikba. Meg is érkezett South Georgia Greetvicken kikötőjébe, ahol a norvég bálnahalászok, régi barátai nagy örömmel fogadták. Sokszor beszélt ezekről a derék emberekről, akik ott főzik ki a bálnazsírt és onnan bocsátják a világpiacra.
Azt mondta mindig: „Amilyen egyszerűek, olyan tisztalelkűek. A tisztalelkűség pedig a legnagyobb dolog, ami egy ember tulajdona lehet.”

A Quest

1922  januárjában a „Quest” ott horgonyzott Greetvicken kikötőjében. Sir Ernest bement kabinjába és mint rendesen, nekikezdett naplójának. Kezébe vette a tollat s ezeket a sorokat írta: „A felfedező olyan, mint a gyöngyhalász. A tenger mélyébe merül alá, a nagy ismeretlenbe és onnan, vagy értékes, kincsetérő gyönggyel tér vissza, vagy soha felszínre többé nem jön.” Idáig írta naplóját, ekkor a toll kihullott kezéből, lehanyatlott a székről. Sir Ernest Shackleton meghalt.

Egyszerű, norvég bálnahalászok állták körül, testét kanavász vászonba varrták és a hegyoldalba temették South Georgián, melyet a sark kapujának neveznek. Nagy kőkeresztet faragtak sírja fölé. Lady Shackleton egy hozzám intézett gyönyörű levélben írja le az egész tragédiát. A levél megragadó szavakkal ecseteli a szinte végzetszerű véletlent, hogy akkor halt meg, mikor találó hasonlatot írt naplójába a felfedező sorsáról. A 60 fokos melegből közvetlenül 40 fokos hidegbe került. Ezt a száz fok különbséget nem bírta el a vére s az esett meg vele, amit maga mondott: „Annak, aki 45 éves korán túl merészkedik a jégvilágba, megáll a szíve.” Ez lett az ő végzete is 46 éves korában.

Sok év múlt el közben. Majdnem egy emberöltő után kezdett újra szerepelni a Shackleton név. De most nem Ernest Shackletont vette szárnyaira a hír, hanem Eddie Shackletont, legkisebb fiát, aki Oxfordban végezte iskoláit, földrajzi kutatóvá képezte ki magát és 26 éves korában kivívta, hogy az oxfordi egyetem rábízta expedíciója vezetését. De ő nem a Déli sarkra, hanem az Északi sarkra indult  hajójával. Grönland partjánál indult észak felé, de nem az Atlanti óceán részén, hanem a nyugati oldalon, hogy Grinell földjét elérje. Itt volt a főhadiszállása ugyanazon a menedéktelepen, ahonnét Peary indult el az Északi sarkra. Eddie Shackleton és társai az Ellesmere föld ismeretlen területeit kutatták fel és rajzolták be a térképbe. Kutyaszánkókon mentek, amit az eszkimóktól vettek, akik elkísérték expedíciójukat. Új hegyeket, hegyláncolatokat, völgyeket és folyókat fedeztek fel.
Rádiójuk volt, amellyel tiszta időben Londonnal tudtak összeköttetést kapni, akárhol tartózkodtak a jégsivatagban.
Útjáról Arctic Journay című könyvében számolt be, amelyről az angol sajtó megállapította, hogy: „A fiatal Shackleton hűen követi apjának nyomait s ha még nem is érte el annak dicsőségét, de elindult az úton, amely arrafelé vezet...”

Érdekes, hogy mikor a fiatal Shackletonnal találkoztam és ő beszámolt útjáról, majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint 20 évvel azelőtt édesatyja:
„Nem is hiszi, milyen öröm és élvezet az ismeretlenbe hatolni, ahol még soha előttünk ember nem járt. Menni és megpillantani olyan földet, melyet azelőtt még emberszem nem látott. A gyönyör, az élvezet, a boldogság legnagyobb foka ez.”
Akkor láttam, hogy mennyire egyek lélekben apa és fiú: Ernest és Eddie Shackleton.

Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest

Következik: A Déli-sark mártírja - Aki Scottot megtalálta