Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR: A Déli-sark mártírja

(Aki Scottot megtalálta)

Edgar Evans hadnagy, 1911-ben

Meghívást kaptam egy estélyre. Boldogult emlékű Lóczy Lajos, a kiváló tudós rendezte, az Országos Kaszinóban, ahová a jelzett időre a vendégek pontosan megérkeztek. Nemsokára belépett Lóczy egy borotvált képű, fiatalnak látszó emberrel és mindnyájunkat bemutatott neki. /Edgar/ Evans hadnagy volt, aki a szerencsétlenül járt Scott délsarki expedíciójáról visszatért és elhozta a hiteles adatokat a szerencsétlenségről. Mikor nevemet hallotta, rendkívül előzékenyen fordult felém, megrázta a kezemet és ezt mondta:
— Örülök, hogy találkozhatom! Shackleton sokat beszélt önről és mondta,  hogy itt megtalálom!
Étkezés után a sárga teremben találkoztunk, leültünk egy sarokba és beszélgetni kezdtünk.
— Én most Ausztráliából, Sidneyből jövök. Scott özvegye odáig elém utazott. Szegény asszony! Órákig sétált velem fel s alá Sidney utcáin és mindent, de mindent el kellett neki mondanom szerencsétlenül járt férjéről.
– Megrázó tragédia! — szóltam. Csak egy ilyen van még, a Jeanette expedíció tragédiája 1881-ben. Mikor hajójuk elsüllyedt és ők gyalog menekültek Észak-Szibériába, éhenhaltak és megfagytak. Pontosan ugyanaz a sors jutott Scottnak is  osztályrészül. Éhenhalt és megfagyott.
Scott élete mindenképpen nagyon  tragikus.
– Ebben igaza van! Én is sokat gondolkoztam azon, hogy mit érezhetett, mikor elment a Déli-sarkra, ahová annyi expedícióval próbált elérni és mikor végre odaért, ott találta Amundsen sátrát, aki öt héttel megelőzte. Borzasztó összeomlás lehetett ez! Én magamban mindig azt mondom, hogy Scott már ott halt meg a sarkon, az a visszafelé vánszorgás már csak egy halott lelkű embernek keserves vergődése volt. És a fáradt, összetört lelkű ember nem tudta elérni az utolsó élelmiszerraktárt, elpusztult. Jegyzeteiből láttam, hogy újra felmérte készülékeivel a Déli-sarkot és azt Amundsentől eltérően másfél kilométerrel délebbre állapította meg. Természetesen az egész csak műszerkilengési különbözet. Ott lent, az a három kilométeres kör, az a sarok. Az ilyet nem lehet milliméter pontossággal  meghatározni ott, ahol csak egyszerű műszerek állnak rendelkezésünkre, melyeket magunkkal viszünk.
– Tény az, hogy úgy Amundsen, mint Scott lent volt a sarkon. Ilyen nagy dolog, ilyen emberfeletti teljesítmény nem megy áldozatok nélkül. A Déli-sark fölfedezése Scott életét követelte. Scottot valóban a Déli-sark mártírjának lehet nevezni. Hősi halált halt a sarkvidék területén.
Evans rámnézett, aztán közbevágott:
— Mártír! Ugyanez jutott eszembe, mikor megtaláltam sátrát a hósivatagban és felnyitottam a sátorfedőt. Benéztem alája, ott feküdt társaival. Karjával átölelte Wilson doktort, aki a hálózsákban aludta már örök álmát. Scott arca szabadon volt, mert még a hálózsák elejét is felnyitotta, hogy minél gyorsabban végezzen vele a hideg, mert akkor már egyedül volt életben és siettette a halált.
— Rettenetes! — kiáltottam. — És ha meggondolom, hogy ezt a halált az az ember kapja, aki a legnehezebb célt tűzte ki élete feladatául.
– És aki a legnemesebb gondolkozású emberek egyike volt — szólt Evans. — Nem tudom, ismerte-e őt személyesen?
— Nem! Sohasem találkoztam vele. Mikor elindult, Shackleton biztatott, hogy menjek Cadixba  és csatlakozzam hozzá. De én megmondtam Sir Ernestnek, hogy nem vállalkozom ilyen nehéz feladatokra.
– Sohasem lehet tudni, ki alkalmas! — felelte Evans. — Hiszen Scott 1894-ben kiselejtezte Shackletont mint hasznavehetetlent és visszaküldte  Angliába. A végén mégis Shackleton fedezte fel a Déli mágnessarkot és eljutott a 88 fokon túl a sarki fennsíkra; Scottnak ebben nem volt igaza, tévedett. De tévedett szegény abban is, hogy motorszánokat vitt a sarkra, mert azt hitte, hogy ezekkel könnyen célt ér, pedig néhány kilométer után  teljesen hasznavehetetlenekké váltak. Általában Scott utolsó expedíciója a balszerencsének és tévedéseknek egész sorozata volt. Ezekből alakult ki az a rettenetes tragédia, amely ma az egész világon Scott expedíciója néven ismeretes.
Elolvastam naplójának utolsó oldalát. „Mi, angolok, mindig megtettük kötelességünket  ... Többé nem remélhetünk javulást... A halál már nem lehet messze..  nem hiszem, hogy tovább írhatok...  Isten nevében  —  gondoskodjatok  hátramaradottainkról. R. Scott.“
—  1912 március 29-éről, egy pénteki napról szólt a napló utolsó sora, — beszélt tovább Evans — a feje alatt találtam. Képzelheti, mit éreztem ott a jégsivatagban, mint angol és mint ember egyaránt. A tragédiát átéltem lelkem mélyén minden  borzalmával együtt, azután eltemettem őket. Hóhegyek alján nyugszanak, testük csonttá fagyott és így nem indulnak oszlásnak soha. Ha ezer év múlva bontják fel sírjukat, akkor is olyan lesz a testük, amilyen elmúlásuk pillanatában volt.
— Jégbalzsam!  —  jegyeztem  meg.
– Oates-ot nem találtam meg. így el sem temethettem. Szegény ember...  elfagytak lábai és nem birta a menetelést. Nem akart társai terhére lenni. Számolt a helyzettel és még március 16-án kibotorkált a sátorból: — Talán kint maradok egy darabig! — mondta és ezzel nekivágott a viharverte hómezőnek, ment, míg  valahol elpusztult,  megfagyott.
– Milyen hős és milyen angol!  —  mondtam.  — Mily hallatlan erő, érzés, magasztosság van a halálban ... eltűnt a hóorkánban, abban a hitben, hogy könnyített az expedíció sorsán. Derék Oates ...
– Ezrede ma is büszke rá —  szólt  Evans. – Utolsó gondolatai, a napló szerint, anyjának szóltak, ezt közöltem is a matrónával. Mélyen megrázta a hír, aztán azt mondta: — Pihenj fiam! Megtetted kötelességedet az emberiségért és Angliáért!
Evans elbúcsúzott tőlem, beszélgetésünk véget ért. Ime, ezt tudom Scottról és szerencsétlen társairól.

Forrás: Lángelmék árnyékában. 1941. Singer és Wolfner, Budapest 

Kapcsolódó anyag:

STEFAN ZWEIG: Harc a Déli-sarkért

HUNFALVY JÁNOS: A sz.-bernáti kolostorvendéglő

Svájczországból  csak a havasok vagyis Alpok magas tetőin keresztül lehet Olaszországba menni. Egyik út sz. Bernát hegyén viszen keresztül. Oda az Entremonte völgy viszen föl, melly mintegy  5 óra járásnyira húzódik. Mindjárt sz. Pierre helységén tul rendkivül vad és zord tájék következik. Kis oldali völgyből  rémitö feneketlenségen át zúgó h egyi folyam rohan ki. Odább nyomorult  gunyhókból  álló  pásztorfalu van, melly mellett szintén egy hegyi patak robog el, magas és szép eséssel, a kopár és fekete sziklákon lerohanva. E falu legelőjén tul lassankint az életnek minden nyoma elenyészik. Azután a Halottak  völgyébe  jutun k, odább a Halottak hegye meredek sziklái nyúlnak föl, még odá bb a Halottak  kápolnája van , hol azokat takaritják el, kik utjokban a halált lelték. Azon ruhában hagyjá k, mellyet magokon viseltek, hogy a keresésökre netalán kiindult rokonaik a nnál könnyebben rájok ismerhessenek. A tiszta és hideg levegő nem engedi, hogy a holt testek elrothadjanak, azért többnyire csak összeszáradnak mint a múmiák. Nem messze azon kápolnától más kis boltozott épület van , mellyet kórháznak neveznek s melly az utasoknak menedékhelyül szolgál. Zivataros időben , mikor legnagyobb a veszedelem, mi különösen tavaszszal szokott lenni, a kolostor emberei itt szokták fölkeresni a szerencsétlenül járt utasokat, vagy kenyeret  és bort visznek oda , hogy megtalálhassák azok, kik oda  menekülni kénytelenek. Ezen kórháztól éjszaknak forduló völgytorkolaton keresztül, mellyben többnyire nyáron is megmarad a hó, meredek ösvényen tovább haladva, egy óra alatt elérjük a hegy tetejét s a rajta épült sz. Bernát kolostorát.

Nem tudjuk, kik és mikor alapították ezen kolostorvendéglőt. Agostonos barátok laknak benne. Ez intézet a legjótékonyabb intézetekhez tartozik,  mert ott minden utas, a legszegényebb is, bármicsoda nemzethez, ranghoz vagy valláshoz tartozzék, a legszívesebben fogadtatik, szolgáltatik  és ápoltatik. Mikor a
hófergeteg vagy sötétség az ösvényeket ugy  elborítja s eltakarja, hogy a legóvatosabb utas is eltéved és sem hátra sem előre biztosan  em mehet, tehát segély nélkül okvetlenül elveszne: akkor a kolostorvendéglő emberei fölkerekednek és saját életök veszélyeztetésével keresik föl a gyámoltalanokat, hogy a bátorságos hajlék alá hozhassák. 

Ebeket is megtanítottak arra , hogy az eltévedt vagy a hóban elsüllyedt utasokat felkutassák. Ezek különös fajta kutyák , ugatás nélkül, farkcsóválva s hízelegve közelitik meg az idegent s szabadítják ki a veszélyből. A kolostorvendéglő köböl  van építve. A tágas étterem folytonosan fűttetik s a konyhán mindig ég a tüz. A kolostorvendéglővel szemben még más épület is van,  ellybe az asszonyokat szokták beszállásolni. 1822 -ben Zürich , Bern és Genf svájczországi megyék kormányai s a szárdiniai király segélyével még egy emeletet raktak a kolostorra s belsőleg is jobba n rendezték el.

A bernáthegyi kutyák postaszolgálatra is kaphatók

Évenkint egyremásra nyolcz, kilencz ezer ember szokott sz. Bernát hágóján átkelni. De néha egy éjtszaka több száz utas is beszól a kolostorvendéglőbe; igy 1762-ben valamelly zivataros éjtszaka 560 ember gyűlt egybe éjjeli szállásra.

A kolostornak hajdan tetemes javai és jövedelmei voltak, most azonban jótékony adakozásokra szorult.

Szivesen is adakoznak számára. Mert a magas hegyen, hol örökös jég és hó uralkodik, hol egy-egy évben tán tiz tiszta derült nap sincs s gyakran még augusztusban is erős fagyok járnak, a kolostorvendéglö csakugyan a legnagyobb jótétemény az arra járó utasokra. A kolostorhoz csinos kis templom van kapcsolva ; attól nem messze kis tó van , mellynek partján a nyár derekán kettős violák viritanak , mellyek közül az egyik a másiknak magvából s az előbbinek kelyhében nőtt.

Forrás: Újabb utrazások és kalandok. Pest, 1859. Magyar Elektronikus Könyvtár