COLUMBUS naplója (5)

December 6, csütörtök.

A Teknősbéka-sziget

Mikor a nap felkelt, hajóm 16 tengeri mérföldnyire volt az öböltől. Az öblöt Puerto Marianak neveztem el. Egy délkeletre fekvő szép hegyfoknak Cabo de la Estrella (Csillagfok) nevet adtam. Ügy vélekedtem, hogy ez a fok a legdélibb pontja ama szigetnek és 28 tengeri mérföld távolságra fekszik. Mintegy 40 tengeri mérföldnyire ettől kelet felé egy másik, nem igen nagy földdarab bukkant fel, amely sziget alakú volt. Kelet felé is, mintegy 54 tengeri mérföld távolságra egy másik, igen szép alakú hegyfokot pillantottam meg, amely élesen kiugrott és amelynek Cabo del Elefante nevet adtam.
. . . Az öböl szépsége és előnyös fekvése kellemesen lepett meg. Ámbátor már Kuba öbleit is módfelett dicsértem, meg nem állhatom, hogy ki ne jelentsem, miszerint ez az öböl semmiben sem marad el a többi öböl mögött, sőt inkább még azokat is fölülmúlja ...
.... A hajók közeledésére az indiánok elillantak, miképpen a többi szigeten is cselekedték. A kis szigetek bennszülöttjei, kiket magammal hoztam, oly mohó vágyat mutattak, hogy otthonukba visszatérjenek, hogy fejemben azt a gondolatot forgattam, mikép vissza is viszem őket, azon mód, amint elhagyom ezt a szigetet, ahol most időzöm. Mert bizalmatlansággal viseltettek irányomban, amióta észrevették, hogy nem igyekszem visszatérni szülőföldjükre. Ennek okából már nem nagyon hittem abban, amit beszéltek, attól eltekintve, hogy én sem értettem őket jobban, mint ők engem. Az én indiánjaim rendkívül való módon rettegtek a szigetlakoktól. .. Adja Isten, hogy egy gazdag aranybányára bukkanjak, mielőtt hazatérek Spanyolországba.

December 9, vasárnap.
. . . Az öböl háromezer lépés hosszúságban nyomul be a partra, szirtek nincsenek benne, feneke homokos, úgyhogy bármely hajó kényelmesen bemehet, és horgonyt is vethet minden félelem nélkül. Az öböl legbelsejébe két kis folyó torkolik. Túlnan kellemetes síkságok terülnek el, amelyek Castilia síkjaira emlékeztetnek, de szebbek azoknál. Ez indított arra, hogy ez országot Espanolának (Spanyol szigetnek) nevezzem el.

December 13, csütörtök.
. . . Ezek az emberek most eljutottak ama telepig, amely a tengerparttól 18 mérföldnyire fekszik, délkeleti irányban, egy messze kiterjedő síkság közepén. Oda érkezvén, a telepet pusztán és elhagyatottan találták, minthogy a szigetlakók a keresztények közeledésére a sziget belsejébe menekültek és hátrahagyták minden vagyonukat. A telep mintegy ezer házból állt és több, mint háromezer embernek nyújthatott szállást. Az indián, akit magunkkal vittünk, utána futott a menekülőknek és rájuk kiáltott, hogy álljanak meg és ne féljenek, mert ezek az idegenek nem Canibából jöttek, hanem éppen ellenkezőleg, az égből szálltak alá és a legszebb dolgokat ajándékozzák mindenkinek, akivel csak találkoznak. Ezek a buzdítások oly mélyen megillették a bennszülötteket, hogy hovatovább megjött a bizalmuk és vagy kétezren a keresztények elé sereglettek, majd pedig szokásukhoz híven, kezüket fejükre tették, tiszteletük és szeretetük jeléül. Mindazonáltal továbbra is egész testükben remegtek mindaddig, amíg az indián szavai és embereimnek jóindulatú maguktartása meg nem győzte őket. Embereim továbbá arról is beszámoltak, hogy az indiánok, miután teljesen megnyugodtak, visszatértek kunyhójukhoz és onnan mindenféle ennivalót hoztak ki, különösen a Names nevű eledelt, amelyet bizonyos nagy répához hasonlító gyökerekből készítenek és a bennszülötteknek ez a legfőbb táplálékuk. Belőle készítik kenyerüket, amelynek gesztenyeíze van — aki belőle evett, azt hitte, gesztenyét eszik. Halakat és más birtokukban levő dolgokat is hoztak. Minthogy az én indiánjaim megértették, hogy egy papagályt szeretnék, úgylátszik elárulták ezt az óhajomat a sziget lakóinak, mert íme, azok sietve megajándékoztak papagájokkal és mindenféle egyéb dologgal, anélkül, hogy viszonzást kértek volna. Arra kértek, ne menjek el többet tőlük, hanem legalább ezt az éjszakát töltsem náluk és megígérték, hogy még sok mindent fognak nekünk ajándékozni, olyan dolgokat, amelyeket a hegyek közt rejtettek el.
Miközben ezek az indiánok velünk társalogtak, hirtelen nagy sereg bennszülött tűnt fel, közöttük a férje annak az indián nőnek, akit nagy tiszteletadások közt visszaküldtem és akit most vállukon hoztak. Azért jöttek, hogy megköszönjék a jóságos bánásmódot és a kapott ajándékokat.
Embereim még azt is mesélték, hogy ezek a bennszülöttek még tetszetősebb külsejűek és még barátságosabbak, mint azok, akikkel eddig találkoztunk — de azt az állítást nem fogadom el, mert ugyanezt el lehet mondani a többi sziget lakóiról is. Ami a bennszülöttek szépségét illeti, kiküldötteim úgy vélekedtek, hogy össze sem lehet őket hasonlítani a többi sziget lakóival; bőrük színe is sokkal világosabb, mint a többieké; a nők közt láttak két leányzót, kiknek bőre oly világos volt, hogy akár spanyol nőknek is elmehettek volna. Egyebekben pedig azt mesélték, hogy az általuk bejárt vidékek oly szépek és oly termékenyek, hogy Castilia tájait szégyenben hagyják.

December 16, vasárnap.

Kolumbusz és az indiánok találkozása

. . . A falu, amely a parton terült el, úgy vélem, nemrégiben épülhetett, a házak külseje után ítélve. Az indián kanoéjával nemsokára partra ért, és értesítette a bennszülötteket embereimnek jóságáról. De ennek már híre jött ide azokról a vidékekről, amelyeken keresztül vonultunk, és ezért közeledésünkkor már több, mint ötszáz ember jött felénk. Nemsokára megérkezett királyuk is, mire valamennyien letelepedtek a parton, a hajók közelében, amelyek itten egészen a parthoz mehettek.
Először egyenkint, majd többen egyszerre fölkapaszkodtak hajómra, de nem hoztak magukkal semmit. Mindazonáltal készségesen nekünk adták azt a néhány morzsányi igen finom aranyat, amelyet némelyikük fülében és orrában hordott. Valamennyiüket nagy vendégszeretettel fogadtam, minthogy ők a világ legjobb és legengedelmesebb emberei és főképpen azért, mert bízom Istenben, hogy jó keresztényekké és ezáltal Felségtek alattvalóivá teszi majd őket és én máris úgy tekintek rájuk. Amikor észrevettem, hogy a fentnevezett király letelepedett a tengerparton és mindenki a legnagyobb tisztelettel adózik neki, ajándékot küldtem hozzá, amit a király számos szertartás közt átvett. Ez az indián király húsz vagy huszonegy éves lehetett. Mellette álltak a törzs öregjei és tanácsokkal látták el és felelősek voltak tetteiért, mivelhogy a király maga csak igen keveset beszélt. Egy kíséretemből való indián társalgásba kezdett vele és megmagyarázta neki, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk, aranyat keresünk és Baneque szigetére igyekszünk. A király azt válaszolta, hogy okosabbat nem is tehetnénk, mert azon a szigeten nagyon sok az arany. Ezután annak az emberemnek, aki az ajándékokat átnyújtotta, megadta a legkedvezőbb útirányt és úgy vélte, hogy két nap alatt elérhetjük célunkat. Ha országából valamire szükségünk lenne, csak tudassuk vele, és ő készségesen elő fogja teremteni.
A király és alattvalói valamennyien tökéletesen meztelenül jártak-keltek, az asszonyok is, anélkül, hogy a legkevésbé is szégyelték volna magukat. Ezek voltak a legszebb bennszülöttek azok közt, akiket eddig láttunk; bőrük színe meglehetősen világos és ha felöltöznének és védekeznének a szél és nap ellen, épolyan fehérek lennének, mint Spanyolország lakói.
. . . A délután folyamán a király feljött hajómra, ahol személyét megillető tisztelettel fogadtam és értésére adattam, hogy én Castília királyainak szolgálatában állok, akik a világ leghatalmasabb fejedelmei. Csakhogy sem a karavellák fedélzetén időző indiánok, akik tolmácsok gyanánt szolgáltak, sem pedig maga a király nem hitt el egy szót sem, mivelhogy valamennyien szentül hitték, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk és Castilia királysága az égben fekszik, nem a földön.
A királyt megkínáltuk Castiliából való ételekkel. De alig vett magához belőlük egy falatot, máris továbbadta tanácsadóinak, a törzs öregeinek és kísérete többi tagjának.
Felségtek bizonyosak lehetnek abban, hogy ezek az országok és legkivált Espanola sziget olyannyira szépek és termékenyek, hogy azt szavakkal elmondani sem lehet. Ez a sziget, valamint a többi is, immáron Felségtek birtoka, nem másképpen, mint Castilia; hogy uralkodhassanak fölötte, csak le kell itt telepedni és a bennszülötteknek megparancsolni, hogy minden utasításnak engedelmeskedjenek. Valóban a kíséretemben lévő néhány emberrel keresztül-kasul járhatok ezeken a szigeteken és nem kell attól tartanom, hogy valami bajom történik. Megbizonyosodtam felőle, hogy csak három partraszállt matrózom föllépésével menekülésre késztetett egy egész sereg bennszülöttet, pedig nem is volt semmi gonosz szándékuk. Fegyverük nincsen, nem harciasak, ártalmatlanok, meztelenek és oly gyávák, hogy ezren sem mernek bevárni hármat embereim közül. Viszont készek engedelmeskedni, dolgozni és minden szükségeset elvégezni. Azt javallanám, használjuk őket városok és falvak építésére és szoktassuk rá őket ruházatunkra és életmódunkra.

December 17, hétfő.
... Az indiánok nagyon örültek, hogy társaságunkban lehetnek és átnyújtottak nekünk néhány nyilat, amely Caniba lakóié, vagyis a kannibáloké volt. Hosszú csövek, végükre kicsiny, hegyes, tűzben edzett fadarab van erősítve. Ketten közülük testük egyes részére mutattak, ahonnan húsdarabok hiányoznak és értésünkre adták, hogy azokat a kannibálok kiharapták és megették — de egy szót sem hittem el belőle . . .
. . . Délután egy kanoé érkezett a Teknősbéka szigetről, negyven emberrel. Mialatt a csolnak a parthoz közeledett, a jelenlévő helybeliek a földre vetették magukat, hogy kinyilvánítsák békés indulatukat. A csolnakban ülők mégis először egyenkint, azután valamennyien kiszálltak a partra, hogy harcra hívják őket. Ekkor a kacika (a király) egymagában felemelkedett és fenyegetően hangzó szavakkal felszólította őket, hogy térjenek vissza kanoéjukba. Ezenközben vizet fecskendett rájuk s köveket dobált a kanoé felé. Miután a Teknősbéka sziget lakói az engedelmesség számos tanujele közt ismét visszatértek kanoéjukba, a kacika felvett egy követ és egyik emberemnek nyújtotta, hogy dobja utánuk. De emberem nem akarta. Ez alkalommal tehát a kacika irántam való jóindulatát kimutatta, a kanoé pedig nemsokára eltávozott. . .

December 18, kedd.

Fogadtatás

. . . Espanola sziget királya korán reggel felkerekedett és rezidenciájáról, amely számításom szerint a tengertől húsz mérföldnyire fekszik, a nap harmadik órájában a telepre érkezett, ahol már megjelent néhány emberem, kiket azért küldtem a partra, hogy megnézzék, nem jött-e egy aranyszállítmány. Ezek jelentették nekem a király érkezését, aki kétszáz főnyi kísérettel vonult fel, négy indián hozta egy gyaloghintóbán. Még fiatal volt, amint már említettem. Mialatt én hajóm hátulsó kabinjában ebédeltem, a király teljes kíséretével feljött a hajóra.
Felségtek tetszését bizonyára megnyerte volna a király ünnepélyes viselkedése és a tisztelet, amellyel alattvalói adóztak neki, jóllehet valamennyien meztelenül jártak-keltek. Alighogy a király a hajóra lépett és megtudta, hogy én a hátsó kabinban időzöm, hirtelen ott termett és letelepedett mellém, időt sem engedve, hogy elébe menjek, vagy hogy legalábbis felemelkedjem az asztal mellől. Amikor belépett hozzám, a többieknek jelt adott, hogy maradjanak kint, amely parancsot azok készségesen teljesítettek és leültek a fedélzetre, két idősebb férfiút kivéve, akik tanácsadói lehettek és lábánál telepedtek le. Megtudtam, hogy ez a kacika. Ügy véltem, hogy ennivalóval kell megkínálnom, megparancsoltam, hogy szolgáljanak nekik azokkal az ételekkel, amelyekből éppen ettem. Erre csak annyit vettek az elébük tálalt ételekből, hogy éppen megkóstolták és a maradékot alattvalóiknak nyújtották, akik mindnyájan vettek valamit belőle. Nem máskép cselekedtek az itallal: ajkukhoz emelték és mindjárt továbbadták a többieknek. Ezenközben fölötte ünnepélyes módon viselkedtek; kevés szót váltottak és azok is, amennyire megítélhettem, komolyak és nyugodtak voltak. A két asztaltárs valósággal csüggött királya ajkán, nemcsak vele, hanem helyette is beszéltek.
Evés után az egyik főember mély meghajlással átadott a királynak egy övet, amelynek alakja némileg hasonlított a Castiliában használatos övekhez. A király átvette és nekem ajándékozta, két egészen vékonyra eldolgozott aranydarabbal együtt. Nézetem szerint itt nagyon kevés arany lehet. De nem lehet messze az aranynak lelőhelye, ahol nagy mennyiségben található. Neki ajándékoztam egy takarót, amely ágyam fölött függött és amelyről feltételeztem, hogy tetszésére lesz, továbbá egy borostyán láncot, amely nyakamon lógott, meg egy pár vörös cipőt és egy üveg narancsvirág-vizet. Módfelett örült ezeknek az ajándékoknak.
A király és tanácsadói kifejezték azon érzett fájdalmukat, hogy nem tudjuk egymást megérteni. Annyit azonban kivettem szavaiból, hogy az egész sziget rendelkezésemre áll, ha valamire szükségem lenne. Erre előhozattam egyik levéltartómat, amelyen egy négy dukát súlyú aranyérem van Felségtek arcképével. Megmutattam neki és jelekkel tudtára adtam, hogy Felségtek uralkodnak a világ legszebb része fölött és hogy Felségtek a legtekintélyesebb fejedelmek. Erősen megcsodálták a királyi lobogókat és a kereszt jelével ellátott többi zászlót is. Azután két tanácsadójához fordult és megmagyarázta nekik, hogy Felségtek kétségkívül hatalmas fejedelmek, ha engem oly messziről vagyis hogy az égből habozás nélkül erre a helyre küldtek. Azután még élénken társalogtunk és ámbátor nem értettem meg mindent, nem kerülte el figyelmemet, hogy a király nem titkolta el ámulatát a látottakon és hallottakon.
Minthogy időközben késő lett, és a király hazafelé készült, személyét megillető tisztelettel csolnakomon a partra vitettem, s ez alatt a hajóágyúk üdvlövést adtak le. Amikor partra ért, több, mint kétszáz főből álló kíséretével felkerekedett lakóhelye felé. Egyik gyermekét egy igen tekintélyes férfiú vitte a vállán. A király ételeket nyújtatott valamennyi matróznak és hajósnépnek, aki a parton időzött, és gondját viselte, hogy udvariasan bánjanak velük. Egy tengerész, aki útközben találkozott vele, mesélte nekem, hogy ajándékaimat egy udvari méltóság vitte a menet előtt, a király fiacskája utána ment, nagyszámú kísérettel; a királynak egy fivére, kit két férfiú karonfogva vezetett, gyalogszerrel távozott, körülbelül ugyanakkora kísérettel, mint a király. Ezt az urat is megajándékoztam, amikor királyi fivére után a hajóra jött. . .

(Columbus Guacanagari országába készül, az ottani „király” meghívására.)

Fordította: Szerb Antal

COLUMBUS útinaplója (4)

November 12, hétfő.
. . . Mindezek a partszegélyek lakottak, különösen a folyó szomszédságában, amelynek Rio del Sol nevet adtam. Előtte való nap, vagyis november 11-én, vasárnap, azt a gondolatot forgattam elmémben, hogy célirányos lenne a folyópart néhány lakóját magammal vinni: megmutathatnám őket a spanyol uralkodóknak, megtanulhatnák a spanyol nyelvet, és ilymód hazájukba való visszatértük után megbízható felvilágosítással szolgálhatnának az ország belsejének természete felől és a keresztények tolmácsai lehetnének. Egyúttal a mi erkölcseinket és szokásainkat és hitünket is felvennék . . .
. . . Tegnap egy kanoé kötött ki mellettem, benne hat fiatal fiú, kik közül öten a fedélzetre jöttek; elfogattam őket, hogy magammal vigyem Spanyolországba. Később elküldtem néhány emberemet egy telepre, amely a folyó nyugati oldalán feküdt.
Embereim hét, részben fiatal, részben idősebb nővel és három gyermekkel tértek vissza, ezeket is magammal óhajtom vinni Spanyolországba. Abban a meggyőződésben cselekedtem ezt, hogy az emberek Spanyolországban jobban viselkednek majd, ha országukbéli nők lesznek velük, mivelhogy gyakorta megtörtént, hogy a férfiak, akiket Guineából Portugáliába vittek, hogy megtanulják az ország nyelvét és hazájukba való visszatérésükkor, amint a portugálok gondolták, meghálálják a jó bánásmódot és az ajándékokat, amelyekben részesültek, mihelyt partra értek, úgy eltűntek, hogy senki sem látta őket. Az én bennszülötteim nem fognak így cselekedni; minthogy asszonyaik velük vannak, mindent szívesen meg fognak tenni, amit az ember kíván tőlük. Ezek az indián nők megtanítják majd a mieinket nyelvükre, amely valamennyi indiai szigeten ugyanaz; a bennszülöttek mindannyian megértik egymást és kanoéikon felkeresik mind a szigetet. Guineában máskép áll a dolog: ezer különböző nyelvet beszélnek és egyik vidék lakosai nem értik meg a másik vidékét.
Ma éjszaka megjelent a hajóm fedélzetén az egyik asszony férje, atyja annak a három gyermeknek — egy fiúnak és két leánynak — akiket itt tartottam és arra kért, engedjem meg, hogy ő is elkísérhesse szeretteit. Ez nagyon tetszett nekem és a többi indián is örült, amiből arra következtetek, hogy valamennyien rokonságban vannak egymással. A férj negyven-negyvenöt éves lehet.

November 16, péntek.

Szokásom lévén, hogy minden kikötőhelyemen keresztet állítok fel, itt is meg akartam ezt tenni és ezért csolnakommal az öböl bejáratához eveztem. Egy földnyelven két jókora gerendát találtam, amelyek közül az egyik hosszabb volt, mint a másik és oly mesteri módon feküdtek keresztbe egymáson, hogy egy asztalos nem illeszthette volna jobban össze. Rövid ideig áhítatoskodtam a kereszt előtt és fájából egy másik igen nagy és magas keresztet készíttettem. Végig menvén a part mentén, nádat találtam és minthogy nem tudtam, hol nőhet ez, feltételeztem, hogy valamely folyó sodorta ide a partra . . .
. . . Matrózaim egy állatot fogtak, amely olyan volt, mint egy borz, és hálójukkal többek közt kihalásztak egy halat, amely disznóhoz hasonlított: bizonyos, hogy nem tonhal, mert egészen pikkelyek fedik és farkán és szemén kívül sehol sincs rajta lágy rész. A pikkelypáncél alatt nyílása van az exkrementum kivezetésére. A halat besózattam, hogy alkalmas időben megmutathassam a királynak és a királynénak.

November 17, szombat.
... A hat fiatal indián közül, akiket elfogtam és a Nina fedélzetére vitettem, ma a két legidősebb megszökött.

November 21, szerda.
. . . A mai napon Martin Alonso Pinzón, karavellájával, a Pintával, elvált a másik két hajótól, nemcsak anélkül, hogy erre parancsot kapott volna, hanem az admirális [Columbus] határozott akarata ellenére is. Az admirális elmondja, hogy Pinzón csak kapzsiságból cselekedett így, abban a hiszemben, hogy sok aranyat talál, ha hallgat az egyik indiánra, akit az admirális a Pinta fedélzetére vitetett. Ilymódon szökött meg Pinzón anélkül, hogy tekintettel lett volna az armada többi részére és anélkül, hogy a rossz idő irányváltoztatásra kényszerítette volna, pusztán saját feje után menve. Ehelyen még azt írja az admirális: „És még sok más csúf dolgot mondott és tett ellenem.”

November 23, péntek.
Egész nap a part felé vitorláztam, megtartva a déli irányt, gyenge kelet-északkeleti széllel és egy áramlat ellen, amely a parthoz való közeledésemet annyira megnehezítette, hogy napnyugtakor még épolyan messze voltunk tőle, mint reggel. Az először megpillantott hegyeken túl, most távolabbi, kelet felé terjedő ország látszott, amelyet a fedélzeten levő indiánok Bohíonak neveztek. Elmondták, hogy ez az ország igen nagy és olyan emberek lakják, akiknek csak egy szemük van a homlokuk közepén és mások, akiket ők kannibáloknak neveznek és akiktől szemlátomást nagyon félnek. Amikor észrevették, hogy ebbe az országba készülök utazni, majdnem megnémultak a rémülettől és kijelentették, hogy a kannibáloknak kitűnő fegyvereik vannak és megeszik azt, aki hatalmukba kerül.
Azt hiszem, valami igazság mégis csak lesz az indiánok állításában és ama bennszülöttek, mivelhogy fegyvert hordanak, nem lehetnek oktalan állatok. Ama kannibálok bizonyára elfogtak néhány indiánt, akiknek a rokonai, amikor látták, hogy hozzátartozójuk nem tér vissza, azt képzelték, hogy megették őket.
Végtére is egynémely indián hasonlót gondolt rólunk, keresztényekről is, amikor először jelentünk meg partjaikon.

November 26, hétfő.

. . . Az indiánok közül, akikkel eddig találkoztam, egy sem titkolta el, mennyire retteg Caniba vagy Canima lakóitól. Azt állítják, hogy Bohio szigetén laknak, amely sziget nézetem szerint igen nagy lehet. Ezek a kannibálok, mint hírlik, elhurcolják az indiánokat országaikból és házaikból, mert az indiánok fölötte gyávák és védtelenek. Az indiánok, akik velem vannak a hajón, nem szoktak a partok közelében tanyázni, mert Bohio szigete nagyon közel fekszik. Amint az armada nekikészülődött, hogy Bohio szigetére hajózzék, az indiánokat vad rémület fogta el, félvén, hogy felfalják őket. Esküdöztek, hogy a canibabelieknek egy szemük és kutyaarcuk van.
Úgy vélekedtem, hogy az indiánok nem mondanak igazat és gyanakodtam, hogy a félelmes emberevők nem lehetnek mások, mint a Nagy Kán alattvalói, akik őket időnkint fogságba hurcolják.

(Columbus ezután a mai Haiti szigetére ér; emberevőket nem talál, a táj szépsége elbűvöli.)

November 29, csütörtök.
. . . A tengerészek behatolván az egyik kunyhóba, ott egy darab viaszra leltek, amelyet megőriztem, hogy megmutathassam a királynak és a királynőnek. Ahol viasz van, más hasznos termékeknek is kell lenniük. Ismét egy másik házban a tengerészek egy emberi koponyát találtak, amely egy kosárkában volt, a kosárka pedig egy másik kosárban, amely egy cölöpön függött; egy másik telepen ugyanilyen felfedezést tettek. Minthogy ezek a házak elég nagyok ahhoz, hogy több embernek szállást adjanak, arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a koponyák a család ősapjának maradványai lehetnek, azéi, akitől a kunyhó lakói származnak.

December 3, hétfő.
. . . Mikor arra a helyre értünk, ahol a csolnakokat hátrahagytuk, elküldtem néhány emberemet amaz emelkedésre, amelyet nemrégen megmásztam, mivelhogy úgy emlékeztem, mintha ott egy nagy méhkast láttam volna. Mielőtt még ezek az emberek visszatértek, az indiánok nagy számban sereglettek össze azon a helyen, ahol a csolnakok álltak, amelyekben már teljes kíséretemmel helyet foglaltam. Az egyik bennszülött begázolt a folyóba és odajött a csolnak oldalához és hosszasan beszélt hozzánk anélkül, hogy egy szót is értettünk volna. Csak azt láttam, hogy a többi indián beszéde alatt időnként kezét az égre emelte és hangos kiáltozásba tört ki, amit én úgy magyaráztam, hogy biztosítani akarnak bennünket jószándékukról és kifejezik megérkezésünkön érzett örömüket. De nemsokára észrevettem, hogy az indián, aki velünk jött, színében elváltozott, viaszsárga lett, egész teste remegett és taglejtésekkel únszolt bennünket, hogy mihamarább hagyjuk el a folyót, mert ama bennszülöttek azon vannak, hogy valamennyiünket megöljenek. Azután odalépett egyikünkhöz, aki töltött parittyát hordott és azt megmutatta a szigetlakóknak. Viselkedéséből megértettem, hogy azt magyarázza nekik, mi mindnyájukat megöljük, mert az a fegyver igen messzire ér és gyilkol. Azután ugyanez az indián megragadott egy kardot, kihúzta hüvelyéből és földiéi felé tartotta, miközben kijelentéseit megismételte Mikor az indiánok ezt meghallották, gyorsan kereket oldottak. De a bennszülött még akkor is reszketett, mint egy nyárfalevél, mikor a veszedelem már régen elmúlt, mert gyáva és bátortalan volt, jóllehet testére nézve erőteljes.
Nem akartam elhagyni a folyó medrét, sőt inkább azt parancsoltam, menjünk tovább a folyón fölfelé, hogy elérjük azt a helyet, ahol az indiánok tökéletesen meztelenül és vörössel bemázolva, ismét nagy számmal összesereglettek; némelyikük tolldíszt hordott fején és valamennyiük egy köteg gerelyt tartott kezében.

Kolumbusz szobra Haitin - ma

Hozzájuk léptem, néhány kenyeret nyújtottam át nekik és kértem, hogy cserében adják ide gerelyüket. Készségesen beleegyeztek, minden gerelyért egy csengőt, egy rézgyűrűt vagy üveggyöngyöket kaptak és oly szelídek és bizalmasak lettek, hogy odajöttek a csolnakokhoz és a legkisebb apróságért, amit nekik cserébe ajánlottunk, mindenüket ideadták. A matrózok megöltek egy teknősbékát és feldarabolták páncélját. A hajóinasok az indiánoknak adtak egy köröm nagyságú darabot a teknősbéka héjjából, mire az indiánok egy köteg gerelyt adtak nekik cserébe.
Ezek a szigetlakok éppen olyanok, mint azok, akikkel eddig találkoztunk, ők is úgy hitték, hogy mi egyenesen az égből csöppentünk ide és bármi felajánlott csekélységért szívesen lemondtak minden ingóságukról; ennek okából úgy vélekedem, hogy nem másként cselekednének az arannyal és a fűszerrel sem, ha ez birtokukban volna.
Egy szép, nem nagyon nagy kunyhót pillantottam meg ott, amelynek, mint a többi kunyhónak ezen a vidéken, két bejárata volt; beléptem és nagy álmélkodásomra egy lakást találtam belül, különálló szobákkal, amelyek úgy épültek, hogy nem is lehet leírni; a mennyezetről kagylók és más tárgyak függtek alá. Azt gondoltam, hogy ez az épület templom lehet. Odahívtam az indiánokat és jelbeszéd segítségével igyekeztem megtudakolni, hogy vajjon itten végzik-e áhítatosságukat, de tagadták. Sőt egyikük kezével felnyúlt a mennyezetre és leszedett onnan mindent és fölajánlotta nekem. Beértem azzal, hogy egy-két tárgyat elfogadtam.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (15)

KALKUTTA 
1831

Kalkutta, 1831. április 23.

Végre itt vagyok Kalkuttában. Életem egy újabb szakaszába lépek. Remélem, nem lesz hosszú, mert változatlanul folytatni akarom utam a végső célig, a Felső-Ázsia-i török-mongol sztyeppékig.
Hogy miként értem le idáig? Hát ez egy elég hosszú történet. Kevéssel Victor Jacquemont távozása után nekiláttam jegyzeteim, holmijaim rendezésének. Október első napjaiban levelet írtam Kennedy kapitánynak, a szabathui angol helyőrség parancsnokának, hogy jelezzem érkezésemet, melyet még hónap vége előtt tervezek, és megkértem, járjon közbe a kormányhatóságoknál engedélyért, hogy a fővárosba mehessek, amihez anyagi segítségre is szükségem lenne. Következő hónap 17-én már válaszolt is néhány sorban, hogy foglalkozik ügyemmel, és megteszi a szükséges lépéseket érdekemben. Közölte egyben azt is, hogy szimlai villájában vagy a szabathui erőd egyik épületében szállásol majd el, attól függően, hogy mikor érkezem, mert más vendégeket is vár erre az időre. Búcsút vettem hát 26-án a monostor apátjától és a szerzetesektől, és elhagytam Kanamot. Megvallom, nagyon elérzékenyedtem. Mikor az ember három és fél esztendőt tölt el ugyanazon a helyen, sok szállal kötődik már oda, még akkor is, ha soha nem megy ki a fejéből, hogy egy nap tovább kell mennie onnét is. Miközben szorgosan lépegettem a három öszvérhajcsár és a csomagjaimmal megrakott állatok után, többször is visszafordultam, hogy vessek még egy utolsó pillantást a falura, ahol oly hosszan időztem, a monostorra, és arra a fenséges környezetre, melyben most élesen kirajzolódtak. Mikor elvesztek szemem elől az útkanyarban, először is a kinawari tájra fordítottam pillantásom, melyet csak most láttam viszont az 1827-es júniusi nap óta, mikor erre kapaszkodtam fel a hegyre Szabathuból. Negyvenegy hónapig, százhetvenhét héten át ki se mozdultam Kanamból! Még olyankor sem, mikor Szangje Puncog elutazott valahová, mert én nem tartottam vele. Szakadatlanul, hangya szorgalommal végeztem a rám bízott munkát, és csak akkor szakítottam félbe egy időre, mikor nagy ritkán látogatóim jöttek. Istenem, de hosszúnak, de véget nem érőnek tűnt ennek a szótárnak a szerkesztése! Gyakran már bántam is, hogy egy ekkora feladatot vettem a nyakamba. Könnyelműen ráálltam, azt képzeltem, hogy alig több mint egy év elég lesz hozzá. Nyolc évre volt szükségem, hogy pontot tegyek a végére. Meg kell vallanom, fogalmam se volt róla, hogy mit jelent egy ilyen munka, amikor a semmiből kell létrehozni. A Zanglában eltöltött idő még gyümölcsöző volt, de Phuktálban csaknem semmi eredménnyel nem járt. Főként kanami tartózkodásom idején tudtam magam igazán belevetni a könyv konkrét és végleges összeállításába, és ezt is annak köszönhettem, hogy az én lámám nem mozdult mellőlem, meg persze azért annak is, hogy időközben döntő haladást értem el az írott és beszélt nyelvnek, valamint a tibeti civilizáció valahány oldalának a megismerésében. Mindent ennek szenteltem, időt, terveket, utazást, nem beszélve az élet örömeiről, amiktől mindig megfosztottam magam, és amik mellesleg közömbösen is hagytak.
A Rampur felé vezető úton haladva hűséges vándorbotommal a kezemben, elnéztem a terhük alatt meghajtó igásállatokat, amint vezetik őket az embereim. Ott himbálóztak hátukon tibeti könyveim, meg az a több száz papírlap, mely csak úgy feketéllt a finom betűimmel teleírt számtalan jegyzettől. Ezek szolgálnak majd szótáram és nyelvtanom, a sok tanulmány, cikk vagy a Tibetről szóló tudományos közlemények megfogalmazására, ha ott tartok már, hogy meg kell kezdenem a fogalmazást. Ott ringatóznak a megfigyeléseimmel teleírt oldalak, az útinaplóm, és szanszkrit nyelvi tanulmányaim kezdeti időszakának anyaga. Ezek az én kincseim, ezeknek vagyok mostantól az őrzője. Már nem csomagok nélkül utazom, mint azelőtt oly sokáig, és ez a sok csomag, mely meglassítja haladásom, nem afféle luxustárgyakból áll, melyekkel az angolok agyonterhelik magukat, hanem a nyelv, a szellem világának aprólékos megfigyeléseiből, melyek úgy érzem, lényeges hozzájárulást jelentenek a Himalája népeinek megismeréséhez, azoknak az embereknek, akik az én megjelenésemig kívül estek az európai kutatók látókörén. Valami mérhetetlen boldogság fogott el ez a tengernyi kincs láttán, amint rázkódnak, le s fel emelkednek az állatok hátán. Szerettem volna odakiáltani a szembejövőknek: „Nézzetek ide, ez az én művem! Ennek szenteltem vagy inkább áldoztam életem javarészét! Örüljetek velem együtt!" Tény, hogy büszke voltam erre a szállítmányra, annyira betöltötte egész lelkem, hogy ez az én szülöttem, a mindenem, a vagyonom. Ekkor értettem meg, és éreztem azt a kielégülést és megkönnyebbülést, amit a művészek, az írók éreznek, amikor befejeznek egy művet. És egy pillanatra elálmodoztam, és láttam, amit a liktorok mint győzelmi trófeákat hozzák elém műveimet, és úgy éreztem magam, akár egy győztes tábornok, aki viszi haza Rómába a legyőzött ellenség címereit.

Több napon át követtük a Szatledzs zsibongó folyását, melynek szakadatlan moraja betölti a szűk völgyet, és néha kicsi kis tornyok bukkantak fel a szemünk előtt a szédületesen meredek hegyoldalban. Aztán áthaladtunk Rampuron is, Bishawar szegényes fővárosán, és Kotgarh felé tartottunk. Kevéssel a szimlai elágazás előtt, Kennedy ezredének egy gurka őrmestere várt ránk már néhány napja, hogy felvigyen minket Szimlába, mert a szabathui szobák mind foglaltak voltak. Én már ismertem az odavezető utat, de most mégis ugyanazzal az elragadtatással néztem, mint az első alkalommal. Ez a lassú léptekkel megtett útszakasz az óriásira nőtt deodár cédrusok miatt egyenesen elbűvölő. A levegő hihetetlenül könnyű ebben a monszunt követő utószezonban. Az erdő finom illatokat áraszt, melyek még fokozzák a gyönyört, míg valami áttetsző ködfátyol, mely mintha a talajból szállna fel, enyhén kékes árnyalattal vonja be a vidéket. A madarak éneke, a patakok csobogása friss muzsikával tölti meg ezt a lakatlan világot. Kennedy, aki semmit nem bíz a véletlenre, felköveztette a régi utat, amely most kocsival járható, de gyalogosan is sokkal könnyebb menni rajta. Mikor a nagy falu szélére értünk, meglepetve láttam, hogy távollétemben új házak bújtak ki a földből, mások meg most épülnek. Kennedy villája, mely azelőtt magányosan állt ott, már nincs egyedül. Kényelmesen elhelyezkedtem nála, mintha csak otthon lennék, ahogy felettese nevében az őrmester felkért rá. A szolgálók odarohantak, elvették a csomagjaimat, és mivel azt hitték, hogy én is olyan vagyok, mint a többi fehérember, mindjárt egy sor jő erős itallal, pálinkával kínáltak, melyeket érintetlenül visszaküldtem. Este olyan fényes lakoma várt, amilyent már három és fél éve nem láttam, de annyira elszoktam ezektől a lassú tűzön főtt szószoktól és komplikált ételektől, hogy igazából semmi örömet nem leltem bennük. Mivel a szolgálók indiaiak voltak, akik nem ismerik a Tibetben oly kedvelt vajas teát, sem pedig a pörkölt árpával készült campát, alá kellett vetnem magam a helybeli ízlésnek, és bele kellett törődnöm szimlai tartózkodásom alatt, hogy lemondjak megszokott étrendemről.
Már érkezésem másnapján vendégül láthattam Gerard doktort, aki külön azért jött fel ide Szabathuból, hogy engem lásson, és üdvözöljön Kennedy nevében, akit elfoglaltsága állomáshelyéhez kötött, így a völgyben kellett maradnia. Tudatta velem, hogy Victor Jacquemont-ot követem a kapitány otthonában, mert az vagy tíz napot töltött ott, mielőtt Szabathuba ment október 31-én, onnét meg Szaharanpurba, majd Delhibe. Ugyanakkor közölte azt is, hogy katonaorvos kollégája, Archibald Campbell doktor, rövidesen ideérkezik. Ez is, mint ő, skót, aki 1828-tól a Meerutban állomásozó tüzérezred orvosa.
Nekem nagy örömömre szolgált, hogy viszontláthatom itt Gerardot, aki mindig kész rá, hogy a hónom alá nyúljon, és akivel hosszú eszmecseréket folytattunk. Elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem azóta, hogy utoljára látott 1828. novemberében, aminek már két esztendeje is van, és beszámoltam Jacquemont-tal folytatott beszélgetéseimről. Gerard nagyon dicsérte ezt a fiatal természettudóst, aki szerinte hamarosan hírnévre tesz szert a francia tudományos életben. Mint maga is a Himalája régésze, értékelni tudta fiatal kollégája nagyszerű megfigyeléseit és a hegylánc kialakulására vonatkozó elgondolásainak nagy jelentőségét. Türelmetlenül várja, hogy kézhez kapja műveit, melyeket Párizsba való visszatérte után publikál.
Két nappal később Gerard, aki emiatt maradt még, bemutatta nekem kollégáját, Campbellt. Egy magas, vékony, egyenes tartású, jó kinézésű, nyílt tekintetű, erőteljes és jóságot sugárzó férfivel találtam magam szemben, aki igen jó hatást gyakorolt rám. Kíváncsian érdeklődött munkám felől, és csodálatát fejezte ki, hogy milyen kitűnően megtanultam a tibeti nyelvet, amiről, ahogy hallotta „mindenki beszél itt". Elárulta óhaját, hogy nem akarja korlátozni tevékenységét egyedül az orvosi munkára, mely rövid idő alatt egy nyomasztó megszokássá válik. Ki szeretné használni az időt, amit itt tölt Indiában, hogy felfedezzen távoli vidékeket, ismeretlen népeket tanulmányozzon, és lerakja ő is a maga kövét a modern orientalisztika épületéhez. Csak bátorítani tudtam elhatározásában, és felhívtam a figyelmét, hogy a nyugati tudósok nem tanulmányozták eddig a himalájai emberek világát. Mivel megtudtam róla, hogy igen jól rajzol és fest, és látom milyen ragyogó egészségnek örvend, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem sok idő múlva afféle polihisztor lesz, akit szenvedélyesen érdekel a földrajz, az etnográfia, és aki biztos célhoz ér majd, ha türelme és kitartása van hozzá. Amikor elhagytam Szimlát, hogy Szabathuba menjek, esküt tett rá, hogy még találkozunk az életben. Én is örömmel venném, de sokkal kevésbé vagyok meggyőződve róla, mivel szent elhatározásom, hogy itt hagyom Indiát, mihelyt nyomdába tudtam adni művemet. Mindenesetre nem nagy lehetőséget látok a találkozásra, ha én Kalkuttába megyek, ő meg készül, hogy csatlakozzon Meerutban az ezredéhez.
Régi ismerősként üdvözöltem Szabathut, és benne Kennedyt. A kapitány valami szarkasztikus mosollyal fogadott, amiről nem lehetett tudni, hogy szimpátiáját akarja-e kifejezni vele vagy csak minden rosszmájúság nélkül kicsit nevet rajtam. Mindenesetre „tiszta szívből mulatott" bokáig érő, kék öltözetemen, melyet azóta viselek már, amióta lejöttem Kinawar-ból. Ugyancsak meglepte erősen őszülő szakállam, és meg is kérdezte, hogy nem nyírom-e le most, hogy újra civilizált emberek közt időzöm. Csakugyan gondolnom kellene rá, hiszen nyilvánvaló, hogy ha valakinek akkora szakálla van, mint egy pátriárkának, holmi különc szerzetnek nézik, hacsaknem szikh vagy gurka nemzetiségű.
Több mint két hónapig maradtam Szabathuban, és vártam, hogy a hatóság utalja ki a pénzt, hogy a fővárosba mehessek. Mihelyt megkaptam, Kennedy utasítást adott a közeli indulásra, de a körülmények még nem engedték, úgyhogy csak január utolsó napjaiban kelhettem útra. Búcsút mondtam hát jótevőmnek, és meleg szavakkal köszöntem meg mindazt, amit csak tett értem hat hosszú esztendőn át. Ugyanolyan hangnemben búcsúztam el Gerardtól, aki oly szeretetreméltón pártfogolta ügyemet, és akiről megtudtam időközben, hogy közbenjárt érdekemben a Delhiben székelő helytartónál, William Frasernél, méghozzá egy olyan ékesszóló levélben, mely valóságos védőbeszédnek is beillett. Tudtam, hogy a segítség, melyben ez a magas méltóság részesített, az ő és Kennedy fellépésének volt az egyenes következménye. Noha természeténél fogva nemigen szeretem kitárni a szívem valakinek, erőfeszítést tettem ezúttal, hogy nyílt szavakkal adjak tanúságot hálámról, és barátságom jeléül erősen megszorítottam a kezét.
Újra csak az állataikat hajtó öszvérhajcsárokat követve indultunk el lassú léptekkel a hosszú útra, hogy a Jamuna és a Gangesz völgyén át terjes szélességében átszeljük Indiát.
Kaszanli után végleg magunk mögött hagytuk a Himaláját és beléptünk Ambalába, Patiala maharadzsájának az államába. Onnan Karnalon és Panipaton át lementünk délre egészen Delhiig, ahol elvben a Nagy Mogul leszármazottja uralkodik, aki már csak árnyéka ősének, amióta az angolok meghódították Indiát. Kennedy és Gerard azt tanácsolta, hogy szükség esetén forduljak Fraserhez, az angol helytartóhoz, de mivel semmi baj nem esett útközben, és semmi különös ok nem volt rá, hogy zavarjam ezt a magas funkcionáriust, óvakodtam tőle, hogy hozzáforduljak. A továbbiak során megtudtam, hogy amikor a városban voltam, Victor Jacquemont is ott tartózkodott, és Fraser fejedelmi módon fogadta. Sétalovaglásra mentek, lóversenyre, lakomákra hívta meg vendégül, és különféle látványosságokra vitte el. Nyilván csatlakozhattam volna én is hozzájuk, ha korábban értesülök az eseményről. De vajon csatlakozom-e? Semmi se kevésbé biztos. Én kerülöm az embereket, nem keresem a társaságot, afféle zárkózott típus vagyok. Utálom a hivatalos megnyilvánulásokat, a ceremóniákat, mégha a legőszintébb barátságból kerül is sor rájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot, megrontom az örömüket. Jobb, hogy nem is tudtam az egészről. Túlságosan csendes vagyok, nem én jelentem a jó társaságot azoknak, akik csak szórakozásból jönnek össze, és a gondjaikat akarják ott feledni. Még akik az ismereteiket akarják gyarapítani mellettem, azok is sokallják már azt a nagy komolyságot bennem.
Folytattuk az utat Mathura felé, átvágtunk egy homokos részt, melyen kiütött a só és a salétrom, a levegőben finom por szállt, és valami satnya növényzet bújt csak ki a földből, valami különös ellentétként azzal a képpel, melyet a gazdagon termő indiai tájakról alkotunk általában magunknak. A Jamuna partjai kihaltak, a falvak ritkák és nyomorúságosak, az emberek éheznek. Mathura után Ágra volt a következő állomás, ahol megálltam néhány napra, hogy kicseréljük az igavonó állatokat, de azért is, hogy megnézzem azokat a csodálatos márványból és ritka kövekből épült emlékműveket, melyeket hajdani szultánok még tovább szépítettek. Noha nem mentünk még ki a télből, a hőmérséklet igen enyhe volt, a levegő súlytalan, és rendkívül kellemesnek éreztük az utazást. Valami álomszerű nyugalom ülte meg ebben az évszakban a vidéket, az a tökéletesen kék ég és az enyhe szél tette azzá. Mindenütt virágok nyíltak, zöldelltek a mezők, nem kellett a fák árnyékába húzódni a kánikulai hőség elől, amely tavasz kezdetétől uralkodik itt.
Allahabad a Jamuna és a Gangesz összefolyásánál fekszik. A folyó itt valami belső tengerré szélesedik, annyira lelassul a folyása ezen a látóhatár nélküli síkságon. Százötven kilométerrel odébb keletre, Bénáreszbe érkeztünk. Természetesen nem mulasztottam el, hogy körülnézzek kicsit ebben a nem mindennapi városban, a hindu zarándokok legfontosabb centrumában. Elnéztem a megszámlálhatatlan templomot, de csak kívülről, mert a magamfajta pogányoknak tilos a belépés. Megkapó az az építőművészeti látvány, amit nyújtanak, és amit valójában nem is lenne köny-nyű leírni. Hatalmas, monumentális, sőt gigantikus méreteiket még csak növelik a falaikat elborító szobrok, hogy teljes ámulatba ejtsék a nyugati látogatót. Valami érthetetlenség és felülmúlhatatlan különbség érzetét keltették bennem, amely nem annyira szokatlan külsejükön múlt, hanem az a végtelen kifinomultság és tüneményes babonaság keverékén, melyet árasztottak. Igaz, én rossz kritikus vagyok, hisz a bráhmanista világról csak nagyon vázlatos és mindenképp töredékes ismereteim vannak. De ezek a bénáreszi hindu templomok és monostorok láttán nem tudok úrrá lenni egy bizonyos nyugtalanságon, mely ellenállhatatlanul erőt vesz rajtam. Noha sok-sok szál fűz már Tibet világához, melyre annyira rányomja bélyegét a hindu tantrizmus és boszorkányosságai, engem túlságosan befolyásol kálvinista szellemiségem, hogy mást lássak ebben a mitológiai áradásban, mint egy nagyfokú fanatizmust.
Mint minden látogató és zarándok, elmentem a Gangesz partjára. A máglyák áldozatainak utolsó maradványait nyaldosó lángnyelvek és a megszentelt vízben fürdő, extázisba esett emberek közt járkáltam jóidéig, és megpróbáltam beleélni magam a hívők érzelmeibe. De hiába. Főként zavarodottságot éreztem, nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és valami vad kíváncsiság fogott el, hogy meneküljek innen, amilyen gyorsan csak tudok. De uralkodtam magamon, és mégis ott maradtam, tudva, hogy soha nem lesz többé részem egy ilyen lenyűgöző látványban.
Bénáreszben a pénzverdéről érdeklődtem, mert szerettem volna tiszteletemet tenni James Prinsep úrnál, aki a próbapéldányok osztályának vezetője. Azt felelték, hogy a pénzverdét megszüntették néhány hónapja, és Prinsep úr visszament Kalkuttába. Jacquemont beszélt nekem róla, 1829 decemberében fogadta őt Prinsep és nála töltötte a Szent Szilvesztert, mielőtt tanulmányútra indultak volna a közeikörnyékre. A francia természettudós nem győzte dicsérni, és határozottan kijelentette, hogy önmagában is „megváltotta" erősen zárkózott honfitársait. Figyelmembe ajánlotta, hogy Bénáreszen átutazva feltétlenül álljak meg ennél a szeretetreméltó embernél, aki a régi feliratok elsőrangú tudósa is egyben, és biztosan a legjobb fogadtatásban részesít.
Bénáreszből két út is kínálkozott utam folytatásához. Az egyik Patna és Bhagalpur érintésével a Gangesz folyását követi, és ha hosszabb is, viszonylag jobb a másiknál, amely egyenesen Barddhaman felé visz Bihar vidékén át, de erről azt hallottam, hogy rosszabb. Nem érint nagy városokat, semmi érdekeset nem nyújt. Vajon melyiket részesítse előnybe az ember, mikor még tele van Bénáresz látványával?
Amin leginkább meglepődtem, ez a meleg nagymértékű növekedése volt, ahogy teltek a napok és beléptünk a tavaszba. Március vége előtt már itt a hőség. Azok a kissé hegyes vidékek, melyeken Gajatól egész Aszandolig áthaladtunk, bizonyos mértékig felfrissítettek. Ott a déli órákban kevésbé szenvedtünk mint a síkságon. Hanem mikor leereszkedtünk Durgapur tájára, csakúgy folyt rólunk a víz. Csinszurába, ebbe a régi holland be-ékelésbe érve, olyan érzésünk volt, mintha egy ólomfedél csukódott volna ránk. Aztán Csandernagoron, a francia beékelésen, majd Szirampuron, a dán beékelésen haladtunk át, melyek még meghiúsult gyarmatosító törekvések nevetségesen kis törpe maradványai.
Mondanom se kell, hogy Szirampur területén átutazva az a híres-nevezetes tibeti szótár járt az eszemben, melyet 1826-ban jelentettek meg itt, és amely csaknem meghiúsította ez irányú törekvéseimet. Egy pillanatig azt a csábító gondolatot dédelgettem magamban, hogy ellátogatok az angol baptista misszionáriusok székhelyére, akik itt találtak menedéket a fő-kormányzók rosszkedve elől, és élték ki teljes büntetlenségben hittérítői buzgalmukat. De gondolkodva kicsit arra jutottam, hogy nem jó politika lenne, ha ezeknél a szakadároknál mutatkoznék be elsőnek, és csak azután üdvözölném a hatóságokat, melyek azért mégis a hónom alá nyúltak és anyagilag segítették munkámat. Még bőven marad rá időm, hogy meglátogassam őket, ha berendezkedtem Kalkuttában, ahol valószínűleg néhány hónapra meg kell állnom.
Végül április 22-én, ezerszázhúsz mérföld megtétele után, egy derengő hajnalon beléptem ebbe a nagy indiai városba, ahonnét továbbindulok majd népem bölcsőhelye, az őshaza felé.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (13)

Kanam, 1829. augusztus 21.

Azt hittem, hogy ez az 1829-es év teljesen eseménytelenül megy végbe. Az első hét hónap valóban kínos lassúsággal telt el, és az ezt kitöltő száz valamennyi egyforma, színtelen, sótlan napot egyes-egyedül a lelkiismeretes munka töltötte be. De ma egy levelem jött Kalkuttából. Úgy ért, mint a derült égből a villámcsapás. Horace H. Wilson, a bengáli Ázsiai Társaság titkára közli benne, hogy a tudós társaság méltóztatott észrevenni, és váratlanul érdeklődésével tüntetni ki tibeti tanulmányaimat, minek folytán szerencséjének tartja tudatni velem, hogy érdeklődésének jeleként legutolsó ülésén hozott határozata alapján ötven rúpia havi járandóságban részesít, mellyel a kormánytól élvezett támogatást egészíti ki. Ezt az összeget visszamenőleg folyósítják június elsejei hatállyal, így egy 100 rúpiás utalványt is mellékelt a levélhez. Különösen arra kért, hogy tudassam vele, milyen könyvekre van szükségem, mert módjában áll beszerezni őket, és végtelenül örül, hogy ezzel is a segítségemre siethet. Túl szép, hogy el lehessen hinni.
Végeredményben mindezeknek örülnöm kellene. Megkapom a könyveket, melyek annyira hiányoztak eddig, és jövedelmem egyszeribe megkettőződik. De nekem mégis háborog a lelkem. Hát hogyan?! Az Ázsiai Társaság csak 1829. június 25-én lép ki némaságából, amikor Moorcoft már több mint hat éve felhívta a figyelmet munkásságomra? Közben még annyit se mondtak, hogy mukk, nemhogy valami bátorítás hagyta volna el a szájukat. Semmivel nem segítettek, soha nem léptek fel az érdekemben. Még a kisujjukat se mozdították, amikor több hónapon át Szabathuban kellett rostokolnom, mialatt az életrajzomat tanulmányozták, és gyanúba keveredtem, hogy az oroszok zsoldjában álló kém vagyok. Mindmáig figyelembe sem vettek, és most hirtelen tapsolni kezdenek, és ki akarnak fizetni avval az ötven rúpiával, ami egy alamizsna. Fel vagyok háborodva.
Szokásomtól eltérően, hogy félreteszem a postát, és késve válaszolok, most tüstént az asztalhoz ültem, hogy írjak Wilsonnak, a küldöncöt pedig, aki hozta Kennedytől a levelem, megkértem, hogy várja meg a választ, és vigye magával. Az minden szó nélkül leheveredett a szilvafa árnyékában, amely az én kicsi-kis kertem keleti oldalát ékesíti, és aludt egy jót, míg én küszködtem a fogalmazással. És mialatt az igazak álmát aludta, nekem nem kis erőfeszítésembe került, hogy visszafojtsam a dühöt, a kitörni akaró méltatlankodást. Mindig utáltam azokat, akik már csak a győzelmet segítik, akik az utolsó pillanatban állnak az ember mellé, a ravaszdiakat, akik lelkes kiáltásban törnek ki hirtelen, hogy feledtessék, egy hang sem jött ki eddig a torkukon. Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot én pontosan ebbe a kategóriába sorolom. Lehet, hogy tiszteletreméltó tudósok, de ellentétben azzal, amit hisznek magukról, nem dzsentlmenek. Egy igazi dzsentlemen először is méltányolta volna Moorcroft felhívását. Aztán időnként kért volna tőlem egy beszámolót. Tájékoztatott volna róla, hogy a szerampuri baptisták egy tibeti szótár kiadását tervezik. Megbízott volna valakit, vagy jobban mondva adott volna mellém egy munkatársat, aki segíteni tud kényes természetű és bonyolult kutatómunkámban.
Szóval azt tette volna, amit Wilson esztendőkön át elhanyagolt. Noha nem ismerem személyesen ezt a nagyérdemű szanszkritistát, nem érzek rokonszenvet iránta, és valóban nem tudom, miért is éreznék. Úgy találom, hogy nem szépen viselkedett, és nem csupán velem, hanem először is Moorcrofttal, azután Lord Amhersttel szemben is, aki már 1827 tavasza óta támogatásáról biztosított. Ha egyedül csak Wilsonra számíthatok, már régen éhen haltam volna a nyomortól, mielőtt még hasznos munkát végeznék.
Persze nem tálalhatom ki neki ilyen nyersen, ami bennem van. Csak megsérteném fölöslegesen. Majdnem biztos vagyok, hogy ellenkezőleg, ő azt hiszi, hogy július 15-i levelével nagy megtiszteltetésben részesített, még akkor is, ha az adminisztráció száraz és lélektelen stílusában volt megszövegezve különben. így meglehetősen visszafogottan írtam meg a levelem, melyben szárazon közöltem, hogy megkaptam sorait a száz rúpi-ás utalvánnyal, és minden köntörfalazás nélkül kijelentettem, hogy nem reflektálok rá, visszaküldöm. De emlékeztettem, hogy még 1823 áprilisában kértem a nagyérdemű Ázsiai Társaságot, hogy vegyen pártfogásába, nyújtson anyagi segítséget és lásson el könyvekkel. Úgy látszik azonban, hogy tevékenységem nem találták elég hasznosnak, és nem törődtek további sorsommal. Szótáram és nyelvtanom jelenleg a befejezés stádiumában áll, így nincs szükségem már mentőcsónakra. Ezzel szemben, mikor úgy egy év múlva elmegyek innét Kalkuttába Őfőméltósága beleegyezésével, és a nagyérdemű Ázsiai Társaságnak módja lesz megítélni munkám hasznát mind politikai, mind pedig tudományos szempontból, jut rá bőven időnk, hogy döntsünk a továbbiakról.
Mialatt rovom e sorokat, összeszorul a torkom. Lehet, hogy mindent felégettem magam mögött? Vajon hogy reagál rá levelezőtársam? Vajon hogy így megbántom önérzetében Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot, nem veszti-e értelmét ez a kalkuttai utazás? Eh, bánom is én! Ez a megszégyenítő eljárás annyira nyomja a lelkem, hogy nem tudok napirendre térni felette. Ki kellett mondani, ami bennem van.
Felébresztettem a küldöncöt, és kértem, hogy adja át levelem Kennedy kapitánynak, aki továbbítja, majd a jól végzett munka tudatában belemerültem olvasmányaimba, persze mellettem ült a láma. Jöjjön, aminek jönni kell!

Kanam, 1829. december 31.

Monoton egyformasággal, de szorgos munkában teltek újra a napok. Anélkül, hogy egy sort is elmulasztottam volna, folytattam a buddhista szentírás ezeregy tanulmányból álló két nagy gyűjteményének, a Kandzsurnak és a Tandzsurnak az olvasását, és nemcsak azért, hogy kiírjam a listáimon és feljegyzéseimben nem szereplő szavakat, hanem azért is, hogy jobban megbarátkozzak Tibet filozófiai gondolkodásával. A himalájai teológusok észjárásának megismerése rendkívül nagy tapasztalatot jelent, és roppantul gazdagítja a fiatal teológus szellemi világát, aki voltam a Göttingeni egyetemen végzett tanulmányaim idején. Főként azért fontos, mert megmutatja, hogy milyen finom árnyalatokban bővelkedik a tibeti irodalom, még ha igaz is, hogy maradandó műveinek legnagyobb részét szanszkrit eredetiből fordították. Ami ugyancsak meglep ezeknek a szent szövegeknek az útvesztőiben tett befejezhetetlen vándorlásaim során, ez hihetetlen változatosságuk.
Az ismeretek teljes tárháza megtalálható bennük, költészet, liturgia, yoga, nyelvtan, történelem, földrajz, orvostudomány, gyógyszertan, növénytan, csillagászat, mágikus praktikák, erkölcs, a monostori lét szabályai, persze a filozófia és a szorosan vett vallásos elmélkedések mellett.
Minden szépítgetés nélkül meg kell mondani, hogy ez egy meglehetősen bizarr művekből álló konglomerátum, melyet csak a legszélesebben értelmezett buddhizmus fűz össze egymással.
Az 1731-ben megjelent és 108 kötetből álló Narthang-i kiadást valami szétfolyó, elnyújtott, bőbeszédű stílus jellemzi, mely ellenállhatatlanul a középkorvégi, skolasztikus művekre, és a bizánci szerzők ismételgetéseire emlékeztet. De a Kandzsur nevet viselő gyűjteményhez még hozzá kell számítanunk a kommentárt, vagyis a Tandzsurt, amely maga is kétszázhuszonöt kötetet ölel fel. Az egész összesen egyezerötszázhatvankilenc különböző szöveget tartalmaz. Hogy fogalma legyen a „szentírás" szó jelentésének a mahayanista Buddha hagyományában annak, aki talán olvassa egyszer ezt a naplót, elmondom, nyilván érdekesnek találja, hogy a maga százhét ívével egyedül a Kandzsur csaknem fél tonnát nyom. „Tibeti Bibliáról" beszélni semmi értelme hát, mivel a mi Bibliánkat könnyen elviheti bárhová az ember. Ez egy vastag, elég nehéz könyv, de mindig kéznél lehet. Gyakran láttam gyerekkoromban, amikor szüleim a térdükre helyezik, és olvassák. Én is ezt tettem Nagyenyeden, aztán Göttingenben is, majd később Szabathuban. Ezzel szemben a tibeti szentkönyveket nyolcvan yak tudná csak elhúzni, és bekötve, becsomagolva, már százhatvan kellene hozzá.
A faragott falemezkék raktározására, melyekkel nyomtatják a szöveget, több akkora helyiségre van szükség, mint amekkora egy templom. Csaknem egy teljes esztendejébe kerül több tucat barátnak, míg elkészítenek egy ilyen kötetet, és most nem számítom az időt, melyet a faragó barátok töltenek a több százezer falemezke kifaragásával, sem pedig azokat, akik a könyvek bekötését végzik, még akkor is, ha nem túl díszes kötések. Szóval a Kandzsur és nélkülözhetetlen kiegészítőjének a készítése hatalmas munkával jár, és hosszú ideig dolgozik rajta az egész monostor.
Érthető, ha ilyen körülmények között nem sok kiadásban jelent meg, alig több, mint négyben, amióta napvilágot látott végleges formájában a múlt század idején, pontosabban a Narthang-ival együtt, amely a kezembe került. Egy ilyen kincs birtoklása nyilván nagy megtiszteltetés a monostor számára, még ha nem is tudják elolvasni az ottlakók. Alighanem ez az oka, hogy egyszerre csak egy kötetet hozhatok el, és még ezt is azzal a kikötéssel, hogy néhány napnál tovább nem tartom magamnál, noha senki nem várja, hogy ő is minél előbb olvashassa már. A komor pillantások, melyeket a szerzetesek vetnek rám, mikor átmegyek köztük a frissen kikölcsönzött, nagyértékű teherrel, minden kétséget kizáróan elárulják, milyen gyötrő érzés fogja el őket arra a gondolatra, hogy netán nem hozom majd vissza. Pedig meggyőződhettek már róla, hogy mindig gyorsan visszajövök vele, de ők mégis szívszorongva nézik, ahogy távolodom a becses könyvvel, mert valahogy úgy tekintik, mintha elrabolnám, sőt megbecsteleníteném. Közben rokonszenves vagyok nekik, és bizonyára sokra becsülik roppant erőfeszítésem, hogy megismerjem nyelvüket és civilizációjukat, de lelkűk mélyén úgy találják, hogy egy ilyen pogány fajzat, mint én is, túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ahogy ezeket a szent könyveket kezelem. Számukra a Kandzsurban Buddha személyesen szólal meg, ez Uruk legfőbb tanítása, aminek köszönhetik, hogy magukra találtak, és világosság gyűlt a lelkükben. Hogy egyik könyvét csakúgy a hónom alá kapom, ahogy bármilyen világi olvasmánnyal tenné az ember, és kiviszem a szent környezetből, ahol nyugszik, ez már csaknem szentségtörés. Ezt csak azért tehetem meg, mert az apát kifejezetten rájuk parancsolt, hogy ne gátoljanak a munkában, habár őmaga is félve nézi, mikor a könyvtárból kijövet keresztezzük egymást a monostor útjain. Olyan érzésem van, mint egy tettenért tolvajnak.
Mégha hajlanék is rá, hogy ne görnyedjek föléjük, nem lehet, mert a szent szövegek olvasása egyszerűen nélkülözhetetlen. Főképp ezek igazítanak el mind a szóhasználat és a filológia, mind pedig az irodalom és a vallás kérdéseiben. Hathatós tájékoztatást nyújtanak minden lehető és elképzelhető tárgykörben, mégha többnyire bonyolultan és nem túl világosan is. Sokféleségüket és bonyolultságukat tekintve, ezek a szövegek nem hasonlíthatók az Ótestamentum, valamint Mózes öt könyvének, Józsua könyvének, a Bírák könyvének, Ezdrás könyvének stb... a Zsoltároknak, a Közmondásoknak, az Énekek énekének vagy a Próféciáknak a szövegeihez. Mindegyikükben Isten szavát halljuk az Óhéberek ajkán, de semmilyen közös vonásuk sincs a tibeti Szentírással. Itt egy műalkotással, egy különböző korszakokban és még különfélébb szemszögből és céllal megírt művek gyűjteményével van dolgunk. Szerzői nem valami túlságos sikerrel kíséreltek meg egy látszólagos egységet és valami összefüggést teremteni ebben az egész monstrumban. Ha mégsem jártak eredménnyel, ennek az az oka, hogy a gyűjtemények egyik kötete sem kapcsolódik a másikhoz, és csak a körülmények szeszélye dönti el, hogy miről szólnak, mert ez nincs is mindig jelezve, az író fantáziája szülte őket, és még azt is ritkán tüntetik fel, hogy mikor. Az a tény, hogy tudósok írták, akik majdnem mindig elvont, érthetetlen fogalmakban tetszelegnek, természetesen nem old meg semmit. Ezért van aztán, hogy a Kandzsur és a Tandzsur olvasása, akármilyen tanulságosnak is bizonyul, nagyon-nagyon hálátlan feladat. Maga Szangje Puncog is, aki nem szokott dicsérgetni, többször megdicsért, hogy mekkora lelki erővel állom ezeknek az üresen kongó és oly nehezen érthető mondatok zuhatagát, melyek még azt az embert is kibillentik az egyensúlyából, aki biztosan áll a talpán. Es való igaz, gyakran már azon voltam, hogy feladom a harcot ezzel a hömpölygő áradattal szemben. Hiába minden kitartás, belefáradtam ezekbe a megemészthetetlen olvasmányokba, ahol hemzsegnek a közbevetett mondatok és a kitérők, melyeknek valójában nincs is köze a tárgyalt anyaghoz. Ki nem állhatom már ezeket a szerzőket, akik folytonosan ismétlik magukat és ellentmondásokba keverednek a sok álbölcsesség és üres szólam miatt. Semmire se tartom, ahogy zavarosan bizonygatják igazukat, s közben árad belőlük az önteltség. Egyébként sokszor eltöprengtem rajta, hogy olvasta-e már valaki előttem ezeket a hamis pátosszal írt nagyképű szövegeket, mert nem egy közülük azt a benyomást kelti bennem, hogy szerzőik saját passziójukat elégítették ki vele. Nem vagyok biztos benne, hogy nagy tudománya ellenére sikerült-e eljutni tanítómesteremnek az utolsó stációig, szóval végigolvasni az egész Szentírást. Mikor azon van, hogy megértessen velem egy ismeretlen szót, vagy kifejezést, nagyon az az érzésem, hogy ő is csak akkor jött rá a vitás szövegrész értelmére, mint én. Pedig tizenkét esztendőt töltött a leghíresebb Lhasza környéki monostorokban a buddhizmus alapos tanulmányozásával. De még elképzelni is nehéz meg-emészthetetlenebb olvasmányt, mint ez a monumentális, ázsiai, skolasztikus műalkotás.
Bárhogy is van, én mégis el szándékszom olvasni elejétől a végéig. Ha azt veszem alapul, hogy most hol tartok vele 1829 utolsó napján, még legalább hat hónapra van szükségem, hogy befejezzem ezt az egyenlőtlen küzdelmet, amibe csaknem beletört a bicskám. De nem mondhatja senki majd, hogy meghátráltam. Úgy erezném, bűnt követek el, ha most adom fel a harcot, amikor már látszik az alagút vége.
Tíz napja, december 21-én egy nagyobb csomagot kaptam. Megint csak Kennedy küldte futárral. Mivel nemrég rendeltem meg néhány dolgot Szabathuban, azt hittem, ezek érkeztek meg. De nem! Brian H. Hodgson, a Katmandu-i brit ügyvivő helyettese juttatta el hozzám az „Ázsiai kutatómunkák" (Asiatic Researches) XVI. kötetét, melyet a kalkuttai Ázsiai Társaság ad ki. Ez közli 409-449-es oldalain a múlt esztendőben írt „A nyelvek, az irodalom, valamint a nepáli és tibeti buddhisták vallása" című tanulmányát, melyről tőlem kér véleményt. A kívánt gondossággal olvastam el, és meg kellett állapítanom, hogy a nem egészen harmincéves, buddhista tudósként számon tartott fiatal diplomata jó hírneve teljesen indokolt. De egy olyan nyilatkozattal kezdi fejtegetését, amit nem tudnék aláírni, vagyis hogy a newari nyelv „sok közös vonást" mutat a tibetivel. Az idézett példák szerintem nem fedik állításait, mert nagyon pontatlanul adja vissza a tibeti szavakat, és az összehasonlítás lehetetlenné válik annak a számára, aki nem ismeri ezt a nyelvet. Meg kell mondani, hogy semmi nem nehezebb, mint a keleti nyelvek latin betűkkel való átírása, és nem egyedül merőben eltérő ábécéik miatt, hanem főként azért, mert a mi betűinkkel lehetetlen ábrázolni olyan hangzókat, amilyenek sehol Európában nincsenek. Ami a tibeti nyelvet illeti, rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírása. Ez annyira különleges, hogy a könnyebbség kedvéért inkább úgy írjuk át, ahogy halljuk, semmint ahogy olvassuk. Más szóval a tibeti nyelv átírása latin betűkkel mindig zsákutcába visz. Nos, azok, akik mint Hodgson, a Mahayana buddhizmust akarják tanulmányozni, jó, ha rendelkeznek egy kisebb tibeti szótárral, hogy össze tudják vetni szavait a sűrűbben használt szanszkrit szavakkal. De ha nem ismerik sem a nyelvet, sem a szabályait, sem pedig a kiejtését, az összehasonlítás teljesen reménytelen. Hogy tudna Hodgson haszonnal összevetni newari szavakat, melyeket úgy-ahogy ismer, tibeti szavakkal, melyekről azt se tudja, hogyan kell leírni, hogyan kell kiejteni? A tibetiek lakta területeken mindenütt ugyanaz a helyesírás van érvényben, a „klasszikusnak" hívott nyelvé. Ezzel szemben annyiféle kiejtéssel beszélnek, ahány vidék van. Ladákban tapasztaltam, hogy ugyanazon betűkből álló szavakat különbözőképpen ejtik Lehben vagy Zanszkárban, Szpitiben, Kuluban, vagy Rupcsukban például. Ebből adódik aztán, hogy a tibeti analfabéták nem értik jól egymást egyik vidékről a másikra. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az európaiak próbálják leírni azokat a szavakat, melyeket útjuk során hallottak itt-ott a Himalájában. Ami közvetítésükkel eljut hozzánk, az néha olyan messzire esik a valóságtól, hogy lehetetlen ráismerni bennük az eredeti szóra.
Növeli még a bonyodalmat, hogy Tibetben több ábécé is van, melyeket azelőtt Indiában használtak. Ilyenek a „lancsa" betűi is, és ezek szolgálnak ma is a kőbe vagy fémbe vésett feliratok írására. Ilyen főként a Thonmi Szambhota munkáiból kialakult ábécé, amely nem más, mint a devanagari betűk alkalmazása a tibeti nyelv sajátos jeleire. Számos kacskaringójuk miatt ezek a betűk könnyen felismerhetők, úgyhogy a hangzók és a szavak olvasása nem okoz különösebb nehézséget, feltéve, hajói ismeri valaki az irodalmi nyelvet. Ellenkező esetben kínos érzése támad az embernek, hogy egy érthetetlen, elolvashatatlan szöveggel van dolga, melyet valami zagyva stílusban írtak. Nekem is ilyen érzésem volt Zanglában, mikor az írott nyelvet akartam elsajátítani Szangje Puncog segítségével az első időben. Bizonyos, hogy ha nincs mellettem a láma, ha nem magyaráz el csaknem minden szót, nem mondja meg a jelentésüket, és nem tanít meg a helyes kiejtésre, nem haladok egy szemernyit sem, és úgy éreztem volna, hogy egy falba ütközöm. Első tanárom, Abdul Latif nagyon is tudta ezt, amikor azt tanácsolta, hogy írjam csak le úgy a szavakat, ahogy hallom őket, és ne törődjek vele, hogyan kell helyesen leírni, mert így időt nyerek, és nekem a beszélt nyelvet kell először úgy-ahogy megtanulnom vele, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet.
Tegnap, december 30-án megírtam mindezt Hodgsonnak. Közöltem, hogy azok a szanszkrit művek, melyeket három oldalon sorol fel tanulmányában, tibeti fordításban is olvashatók, nevezetesen a Lalitavistara, amely Szakjamuni vagyis Buddha életének és történetének fő lelőhelye. Az a négy kategória, melyekre a buddhista szövegek oszlanak, éppúgy megtalálhatók a Kandzsurban, mivel a tibeti nevek egyszerűen a szanszkrit nevek fordításai.
Az információk, melyeket levelezőtársam a nepáli buddhizmusról ír úgy általában, pontosan azt tartalmazzák, amit a tibeti buddhizmusról tudok. Ez vonatkozik például Tathagata száznegyvenhárom másik nevére is, ahogy Buddhát nevezik, és melyeket tanulmánya végén közöl. Olvasmányaimban igen gyakran találkoztam ezzel a sok-sok és mégis egyetlen Buddhával, és a tökéletesség legmagasabb fokára eljutott bodhisattvákkal, akik olyannak látják a dolgok természetét, amilyenek valóban, és ilyen minden Tathagata, legyen valóságos vagy képzelt, történelmi vagy legen-dabeli lény. Ezek nagyon jellemzők a mahayanista buddhizmusra, melynek Pantheonjában hemzsegnek a jó vagy rossz, a békés vagy haragvó istenségek, akiket a metafizikusok kifogyhatatlan képzelete szült. Tudjuk, hogy nem csupán fél-embereknek vagy fél-isteneknek adtak különféle neveket, de még a szimbólumoknak, az erényeknek, az elvont és erkölcsi fogalmaknak is. Ez a fura szokás, meg kell mondani, nagyon idegen attól a felfogástól, amit mi földről, égről alkotunk magunknak, és ez az ősi buddhista tan fertőző szellemiségének a következménye, melyet a brah-manizmus és különösképp a tantrizmus közvetít. Sok idő kellett, hogy én, akibe a kálvini protestantizmus puritánságát oltották, a fantázia ilyen játékához szokjam. Nem is tudom, hogy sikerült-e.
Arra is felhívom Hodgson figyelmét, hogy a tibeti szerzők tanúsága szerint a buddhizmus, mely Indiából vagy pontosabban Kasmírból jön, időszámításunk VII. évszázadában kezd elterjedni náluk. Első időben a tanult tibetiek Észak-India kolostoraiban és felsőfokú tanintézeteiben gyarapítják róla ismereteiket, aztán nagy érdemeikre való tekintettel pandit címmel felruházott tudósokat hívnak meg a szentkönyvek lefordítására. Ezek a nagy szakértelmet igénylő munkák, melyek a vallásos buzgóság gyümölcsei voltak, nagyban hozzájárultak az ősi tibeti nyelv gazdagításához. Új kifejezések százai születtek szanszkrit mintára, a buddhista időszak előtt nem ismert fogalmak és nyelvtani relációk meghonosítására. Azt állítják, olyan jól sikerült, hogy teljesen mindegy, hogy szanszkrit eredetiben vagy tibeti fordításban olvas az ember, és még egy árnyalatnyi eltérést se talál bennük. Ezek a fordítások mindenesetre igen értékesek, mivel az indiai szanszkrit nyelvű eredetiknek nyoma veszett a történelem viharaiban. Tibet, a világ teteje, a sors véletlenjéből egy bizonyos filozofikus gondolkodás őrzője lett, amellyel sehol másutt nem találkozhatunk. A muzulmán inváziók pusztításai és a buddhizmus Indiából történt eltűnése óta utóbbi már csak Tibetben él.
Levelezőtársamnak írom még, hogy tibeti szerzők szerint Szakjamuni – ez a név is Buddhát fedi – tanait három korszakban gyűjtötték össze. Elsőnek legjobb tanítványai, közvetlenül a halála után, majd Asoka király uralkodása idején. Végül Kaniska király alatt, amikor a buddhizmus hívei tizennyolc különböző szektába tömörültek. Valószínű, hogy Kaniska után az indiai buddhista eszmeiség többféle változáson ment át, és annál nagyobb mértékben, amennyire eltávolodott ősi fészkétől. A VII. században kezd elterjedni, és a IX.-ben éri el virágzását, de aztán támadni kezdik, és a X. század elején már csaknem kihunyóban van. Végül a XI. században újra tért nyer, de most már véglegesen, és teljesen azonosul azzal a civilizációval, melynek hordozója. Ami ezután jön, arról történelmi tények tanúskodnak: a nagy szerzetes rendek megalakulása, Congkapa reformja, Mongóliára való kiterjedése már mind ismert tény.
Levelem végén biztosítottam ezt a szeretetreméltó Hodgson urat, hogy további tanulmányaim során minden lehető segítséget megadok munkájához, és kértem, hogy őrizzen meg jóindulatában. Aztán a szokásos udvariassági formula jön: Alázatos szolgája...

Kanam, 1830. április 30.

A nem várt esemény után, melyet ez a levélváltás jelentett, ment minden a régi kerékvágásban. Folytattam az olvasást, ahol abbahagytam, abban a lassú, nehézkes tempóban, ahogy az igavonó barom halad fáradhatatlanul előre, egész amíg a barázda végéig nem ér, és újra elmerültem ebbe a már-már talmudmagyarázathoz hasonló munkába, olyan könyvekbe, melyek mást se tesznek, mint kommentálnak, és addig kommentálják ugyanazt a dolgot, míg végül már a kommentálást is kommentálják. Ezek a metafizikus élvezetek iránt meglehetősen fásult vagyok, amióta azt kaptam feladatul, hogy olvassam el a huszonegy kötetes Maha Prazsna Paramitát-t, ezt a mindenfajta bölcselkedést megelőző nagy, bölcseleti művet, melyben a mahayanista buddhizmus leglényegesebb elemei fejeződnek ki a beavatottak csaknem érthetetlen nyelvezetén. De sajnos, amikor ki akartam kicsit kapcsolódni, s egy kevésbé terhes olvasmányt vettem kézbe ezeknél a minden agysejtemet igénybe vevő szentkönyveknél, mint a „Bardo Thödol vagy a halál és az azt követő állapot könyve", azt kellett tapasztalnom, hogy ennek az olvasása is ugyanolyan erőfeszítést kíván. Persze nekem kétségtelenül a metafizika jut ki osztályrészül mindaddig, amíg csak a klasszikus tibeti irodalom áll érdeklődésem homlokterében. De alig merültem még bele a Bardo Thödol nyakatekert okfejtéseibe és homályos fogalmaiba, április 14-én egy újabb küldemény érkezett Hodgson úrtól. Mint előzőleg is, levelet intézett hozzám egy vaskos könyv kíséretében, melynek egyik anyaga február 15-én Katmanduból küldött tanulmányait egészíti ki. Pontosabban ez volt a „Nagybritánnia és Írország Királyi Ázsiai Társaságának publikációi" című munka második kötete, ahol a XIII. sorszám alatt, a 222-252-es oldalakon egy előadás szövegét találtam, melyet 1828. június 28-án tartottak Londonban „A buddhizmus főbb elemei a nepáli buddhista szövegek alapján" címmel, és hét metszettel a 96–97. oldalon.
Ennek az írásnak az elolvasásából vontam le azt a következtetést, hogy Hodgsonnak mintegy hét esztendejébe került a munkájához szükséges dokumentumok összegyűjtése. Már 1821-től kezdve kutatja a buddhista szövegeket, nem sokkal utána, hogy a Katmandu-i követségre érkezett. Kezdetben nagy nehezen tudta csak kielégíteni a kíváncsiságát, mert akikhez fordult, azok a szent olvasmányok egy bizonyos meggyalázását látták abban a mohóságban, ahogy csengő aranyakért meg szeretné vásárolni őket. De kitartása mégis meghozta a gyümölcsét, mikor a másokhoz képest nem annyira zárkózott pandittól sikerült megszereznie azoknak a buddhista műveknek a listáját, melyeket egy nepáli monostor mélyén rejtettek el. Eléggé a bizalmába tudott férkőzni, és meggyőzni lassanként, hogy szerezze meg neki a szerinte legfontosabbnak tartott kéziratok másolatát. Hanem mikor megkapta őket, akkor döbbent csak rá, hogy mennyi munka várja még, ha ő is úgy akarja ismerni és értelmezni ezeket, mint ahogy segítőtársa, a pandit is. Átnyújtott hát neki egy kérdőívet, melyre ez szíveskedett aztán elég kimerítő válaszokat adni. Ezek alapján tanulmányozta újra a birtokában levő kéziratokat, és azt kellett látnia, hogy bármennyire alátámasztják is a szövegekben mondottakat, sem korukat, sem pedig viszonylagos hatásukat nem lehet megállapítani belőlük. így miután volt már valami összképe a buddhizmus ún. „gyémántszekerének" útjáról, melyet Tibet magáénak vall, eltökélte, hogy ír egy előadást, és elküldi a londoni Királyi Ázsiai Társaságnak, hogy olvassák fel nyilvánosan. Előzőleg a Kelet-indiai Társaság iskolájában megtanulta a perzsa nyelvet, most pedig a szanszkrittal igyekezett elmélyülten foglalkozni, de még arra is futotta az erejéből, hogy newari nyelven, a nepáliak nyelvén is megtanuljon beszélni. Ezzel szemben arra már nem jutott ideje, hogy a tibeti nyelvet is elsajátítsa, így az ezen a nyelven írt könyvek, melyeket alkalma nyílt megszerezni, selyemkötésükben, kihasználatlanul hevertek a polcokon.
Azt írja nekem, hogy az a temérdek anyag láttán, melyet sikerült összegyűjtenie, úgy érzi magát, mint valami Robinson Crusoe, aki magányában egy hajót ácsolt, de nem tudja vízre bocsátani. Minden álszégyenkezés nélkül elismeri, hogy képtelen volt megemészteni és rendezni azt az óriás halom kéziratot, melyet fáradtságos munkával összeszedett. „Egy ilyen feladat meghaladja egy ember, sőt egy tucat ember erejét is", mondja ki kereken. Ezért kellett beérnie azzal, hogy úgy mutassa be az európai orientalistáknak a buddhizmust, ahogy Nepálban maga is megélte, és a jobb megértés érdekében még hozzáfűz egy sor adalékot, hogy képet kapjanak az egymást követő korszakokról, melyeken át eljutottak a kezdetek idejétmúlt buddhizmusától ahhoz, amely ma is virágzik a Himalájában.
A Nepálban beszélt regionális nyelvek rövid áttekintése után külön is felhívja a figyelmet az ország kevert lakosságára, és nem mulaszt el említést tenni a részben szanszkrit, részben tibeti nyelven írt vallásos buddhista irodalom jelentőségéről. Aztán hosszasan ecseteli a keleti bölcselet ennek a típusának a gyakorlati és elméleti aspektusait, és részleteiben vizsgálja a különböző iskolákat, melyek közt egy európainak gyakran igen nehéz felfedezni az árnyalati különbségeket, mielőtt pontosan meghatároznák azokat a teóriákat, melyek ki akarják békíteni őket egymással egyfajta hagyományhoz hű koncepció nevében. Azt mindenesetre megállapítja, hogy mindegyik tan megegyezik a reinkarnáció alapvető és kikezdhetetlen dogmájában, éppúgy mint a lélekvándorláséban, a lélekében, mely attól kezdve, hogy egy istenségben is testet ölthet, sok más állapoton át akár teljesen megsemmisülhet. Beszámol róla, hogy milyen kérdéseket tett fel a panditjának, amikből nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon is hasonlítanak azokra, melyeket én is feltettem Szangje Puncognak az első hónapokban, Zanglában. Nem akarom itt felsorolni mindet, unalmas lenne, de úgy érzem, érdemes megjegyezni a legjellemzőbbeket: „Hogyan és mikor született a világ?", „Mit jelent ez a két szó, anyag és szellem?", „Ki Buddha, egy isten, egy teremtő, egy próféta, egy szent, az ég szülte vagy egy anya?", „Leszállt-e isten valaha a földre, és ha igen, hányszor?", „Ki a szentkönyvek szerzője?", „Mi szüli a jót és a rosszat?", „Felelniök kell-e idelent elkövetett bűneikért Buddha előtt a buddhistáknak az eljövendő világban?", „Milyen jutalmat élveznek majd a jóért, és hogyan bűnhődnek a rosszért a másvilágon?" És végezetül azt a kérdést jegyzem még itt meg, melyet én is oly gyakran tettem fel magamnak: „Miért ábrázolják Buddhát lokniba fésült hajjal?"
Levelezőtársam kérdéseiből, melyek megegyeznek az enyéimmel, kiérződik, hogy keresztény eszmeiségünk mindig jelen van, akkor sem tudunk szabadulni tőle, mikor egy másik vallást igyekszünk megérteni. Szellemünket olyan kategóriák szabják meg, amelyek ismeretlenek a buddhizmus világában, kezdve az egyedüli és teremtő isten alapvető fogalmától. Hosszú beszélgetéseket folytattam erről tanítómesteremmel, és bevallom, sok időbe telt, míg meg tudtam barátkozni azokkal az annyira más fogalmakkal, melyekre Buddha hozzánk intézett üzenete épül. Teljesen egyetértek Hodgsonnal, hogy igen nehéz áthidalni azt a távolságot, mely elválasztja tőlük a mi keresztény szellemiségünket. A buddhista teológusok elmélkedései bizonyos mértékben meghaladják értelmünket. Ha mégis meg szeretnénk őket érteni, egy Nyugaton annyira szokatlan terminológia használatára van szükség, hogy jobb, ha megmaradunk a szanszkrit szavaknál, mint charma, szamszara, nirvána, bodhicitta, stb., és máris egy csapat érthetetlen szó zsibong a fülünkben. A tibeti írók, akik folytatták és az érthetetlenség határáig még tovább növelték az indiai filozófusok mesterkéltségét, nevezetesen abban, hogy szüntelenül az ürességről szónokolnak. Azt állítják, hogy a világ csak látszólagos, hogy nem is valószerűtlen, hanem egyenesen nem létezik a valóságban. Ugyan mit mondhatna az ember, mikor ezt olvassa a Maha Prazsna Paramitá-ban: „ A forma nem más, mint üresség, mi más lenne a forma?" Szóval hogy lehetne visszaadni ezt a tudálékos zagyvaságot a mi nyugati világunk keretei közt? Meglehetősen sokat kínlódtam, mikor le próbáltam fordítani azokat a beavatottak számára érthető szavakat, melyekkel a teoretikusok jelölik a megfoghatatlan valóságot, azt a valóságot, melyet teljesnek tartanak, és amely messze esik mindattól, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Engem ezek az irreális képzelgések bosszantanak, és inkább lélekrombolónak érzem őket. Nem szolgálnak semmire, és nem oldanak meg semmit. Főként igen távol állnak attól, amit Szakjamuni, vagy Buddha ténylegesen mondott. A buddhizmus valami kispekulált elhajlás áldozata lett, mely még alapítójának szellemével is ellentétes.
Mindenesetre Hodgson tanulmányát egy kitűnő bevezetésnek tartom. Április 29-i levelemben gratuláltam is neki, és megköszöntem, hogy elküldte nekem, de megvallottam, hogy meglehetősen rossz kritikus vagyok, mert elég rosszul ismerem a szanszkrit nyelvet, és az angollal is nehezen boldogulok. Mindamellett megerősítem abban a véleményében, hogy a nepáli buddhizmus semmiben se különbözik a tibetitől. Mivel a tibeti buddhizmus az egész Himalájában elterjedt, Keleten éppúgy, mint Nyugaton és Délen éppúgy, mint Északon. Felhívom egyébként a figyelmét, hogy jó lenne, ha elolvasná újra az előző levelem, mert azt írja, amit én soha nem mondtam, hogy a tibetieknek egyetlen ábécéjük van. Ami Szakjamuni hat elődjét illeti, akikről gyakran tesznek említést a szentkönyvek, csak afféle képzelt buddhák voltak, mint az utánuk jövő ezernyi más, akikről a Bhadra Kalpika beszél, a Kandszur Buddha szavait tartalmazó Do fejezetének, Buddha szavainak első kötete. Végül is lehetetlen feladat kideríteni, hogy a Szentírást alkotó kötetek közül mennyi az eredeti, és mennyit fordítottak le szanszkritból, mert a szerzők nevét csaknem soha nem jelölik, és a kolofon, a kötet végén, csak ritkán tünteti fel ezeket. Persze ott a hagyomány, mely a Kandzsurt magának Buddhának tulajdonítja, a Tandzsurt pedig a képzelet szülte bodhiszattváknak, sőt bizonyos indiai panditoknak, de semmi nem állítható biztosan, annál is inkább, mert semmi kétség, hogy sok Tibetben írt szöveg szándékosan szanszkrit minta alapján készült.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (11)

Szabatu, 1827. január 17.

Lőrösi Emlékpark a Mátrában, Tar község szomszédságában

Első, amit megtudtam ideérkezve, az volt, hogy William Moorcroft és expedíciójának nagy része elhalálozott. Egy kalandokban bővelkedő utazással átszelték Afganisztánt, és eljutottak Buharába, ahol Haidar emir meleg fogadtatásban részesítette őket. De visszaúton Indiába tragikus esemény jött közbe hirtelen. Miután elindult egyedül Andhojba, a buharai kánságba, mely már az afgán terület határán van, erős rosszullét fogta el Moorcroftot, és mérgezést lehetett gyanítani, melynek következtében 1825. augusztus 27-én nagy fájdalmak közt kilehelte a lelkét, amikor én Tethában vártam Szangje Puncogra. Két nappal később William Guthrie, az orvos követte, harminchét évesen. George Trebecknek, aki maga is megbetegedett, még sikerült elvonszolnia magát Mázaiig, ahol valószínűleg december 7-én el is hunyt. Huszonhét évet élt. Mir Izzet Ullahot Kabulban érte utol a vég egy hónapra rá, a pontos dátumát nem tudták megmondani. Az egész expedícióból Ghulam Haider Hán tudott ezer nehézség árán elvergődni Indiába, ahová magával hozta a felfedezők jegyzetanyagát és különféle tárgyait. Mélyen lesújt ez a hír. Moorcroft, hogy úgy mondjam, a keresztapám volt. Valóban nagylelkű és eredményes segítséget nyújtott nekem, és nem habozott saját erszényébe nyúlni, hogy elkezdhessem tibeti tanulmányaimat, meg se várva a főhatóság döntését. Neki köszönhetem, hogy a kasmiri úton nem haltam éhen, s ő keltette fel érdeklődésemet a tibeti tudomány iránt. Olyan szerepet játszott az életemben, melyet talán nem is gyanított, annyira természetesnek találta, hogy védőszárnyai alá vegyen, és hogy társának tudjon. Mélyen érző ember volt, akinek bátor lelke és magabiztossága egy országépítő acélos természetére vallott. Az én szememben azoknak az angoloknak volt hű megtestesítője, akik kicsiny szigetüket hatalmas gyarmatbirodalommá növelték, és minden földrészen otthon voltak. Azt hiszem, Moorcroft örökre beírta nevét az aranykönyvbe, ahol Anglia története minden nap egy újabb kis részlettel bővül.
Már nem szóltam volna, hacsak ez a rossz hír jut a fülembe. De ez az év itt Szabatuban valóban elpocséklódott. Múlt hónap vagyis ideérkezésem óta igyekszem jó arcot vágni hozzá, és mindent elkövetek, hogy közömbösnek látsszak mindazzal szemben, ami történik velem, de azt hiszem, nagyon rosszul sikerül. Kennedy kapitány, Nicolson hadnagy, a szárnysegédje, valamint Gerard doktor is olyan melegen fogadtak, ahogy csak egy barátot lehet, és mondhatom, nagyon jólesett. Sajnos, ez a kissé már erőltetett szívélyesség mögött először is az húzódott, hogy eltakarják előttem a nem éppen csábító valóságot. De végül is le kellett leplezniük magukat, közölniük kellett velem, hogy az indiai angol hatóságok nem tartják többé szükségesnek, hogy anyagi támogatásban részesítsenek, mivel a Szerampurban készített szótár teljes mértékben megfelel nekik. Csakugyan, mire lenne jó két tibeti szótár, mikor az egyik is bőven megteszi? Mindegyikük sajnálatát fejezi ki, de senki nem tehet semmit a Fő-kormányzó döntése ellen. Benne vagyok a pácban. Tény, hogy egy egész kis könyvtárat hoztam magammal Phuktalból, lesznek is irigyeim miatta, és esetleg eladhatom jó pénzért egy gyűjtőnek, aki keleti kéziratokra vadászik, de ezzel a pénzzel nem megyek messzire a legjobb esetben se, főként nem Mongóliáig, ami változatlanul a célom. Igaz, nem költöttem el az egész pénzt, amit az angoloktól kaptam és mert nem tudtam teljesíteni, amiért fizettek, kutya kötelességemnek érzem, hogy visszafizessem nekik a megmaradt százötven rúpiát. Ebben nem alkuszom. A becsületem múlik rajta!
Wilson kérésére Kennedy megmutatott nekem kilenc találomra kiválasztott szót abból a szerampuri szótárból. Meglepett ez a választás, mégha tiszta véletlen is volt, mivel öt tévedést fedeztem fel köztük. Öt a kilencből, ez valóban sok már kicsit. Nem merem azt hinni, hogy ez az arány vonatkozik az egészre. Ez egy totál elhibázott munkát feltételezne, vagyis amely teljesen használhatatlan. Hogy tudtak a szerzők egy ilyen összehányt munkát kiadni a kezükből? Megvallom, nemigen értem. A végére akarok járni, látnom kell ezt a szótárt, amely annyi nyugtalanságot okoz.
Felkerestem ez ügyben Kennedyt. Persze semmit nem konyít a tibeti nyelvhez, és őmaga még csak nem is látta azoknak a szerampuri baptistáknak a szótárát. De megnyugtat, mikor elmondja, hogy Lord Amherst egyik legközelebbi munkatársa, egy bizonyos Andrew Stirling, hamarosan ellátogat ide nem messze, a szép fekvésű Szimlá-ra, ahol az ő villája is van. Szimla csak valamilyen hagyományos nevet őrző hely, alig egy tanyányi, melynek néhány háza szétszórtan bújik meg a hegyoldali erdőben, úgy ezer méterre Szabatu fölött, a környék minden ösvényétől félreeső zugban. De az éghajlat, ahogy hírlik, nagyon kellemes, noha a monszuneső patakokban ömlik a nyári hónapokban. Vendéglátóm nemrég építtetett ott egy nyaralót, ami nem kerül kevésbe, mert a szükséges anyagot úgy kell felhozatni, jelenleg nem vezet arra semmiféle út. El van bűvölve tőle, ahogy mondja. Oda hívja meg a barátait, és már nekem is ajánlotta, hogy menjek, nézzem meg. Természetesen sietett tájékoztatni felfedezéséről azokat a civil- és katonakollégákat, akik szenvednek a Gangesz és a ben-gáli síkság kánikulai melegétől. Megcsillogtatta előttük a lehetőségét, hogy ők is követhetik a példáját, amennyiben hajlandók megfizetni, amibe kerül. Ezen a festői tájon épp elég a hely hozzá, hogy a tiszteletreméltó Kelet-indiai Társaság minden magas funkcionáriusa kényelmesen ellakjon ott. A szóbeszéd hamar eljutott egész a Főkormányzóságig. Lord Amherst, akit ez a rettenetes kalkuttai éghajlat jóformán leterít, az elsők közt kapott a kedvező alkalmon, hogy helyrehozza egészségét a Himalája e felső régiójában, két időszak között, melyet a Gangesz deltájának idegesítő nedves melegében kell eltöltenie, amelyben tapad minden ruha az emberre. Ezért döntött úgy, hogy odaküldi magántitkárságának a vezetőjét, ezt a Mr. Stirlinget, akiről Kennedy beszélt nekem, hogy nézzen körül jobban ezen a helyen. Még az is lehet, hogy maga is odamegy, ha Stirling ezt tanácsolja. Persze Kennedy számára nagy megtiszteltetés lenne, ha otthonában fogadhatná Őexellenciáját, részemre pedig nem remélt szerencse, hogy bemutatnak neki. Ki tudja, nem sül-e ki valami jó ebből a szabályszerű ismerkedésből az én problémámra is? Nem tilos álmodozni.
Erre az egyszerre csábító és izgalmas lehetőségre várva, Kennedy kapitány, akit határozottan igaz barátomnak tekintek, küldött Wilsonnak egy levelet, melyben rólam beszél, és segíteni próbál. Velem is elolvastatta, mert biztos akart lenni, hogy minden szavát helyeslem. Csak örülhetek neki, hogy egy ilyen barátra tettem szert, aki nyilvánvaló, ki kíván húzni a csávából. Először is kihangsúlyozta tökéletes tibeti nyelvtudásomat, valamint, hogy a tibeti irodalom és civilizáció kiváló ismerője vagyok. Kitért rá, hogy nagyszámú olyan kézirat és falenyomat van tulajdonomban, melyekből valószínűleg egyetlen példány lelhető csak fel jelenleg egész Indiában, és ami az Ázsiai Társaság kötelességévé teszi, hogy felfigyeljen személyemre, figyelemmel kísérje munkásságomat. De külön említést tesz arról is, hogy mennyi tévedést fedeztem fel a Szerampurban kiadott szótár egy rövid kivonatában, melyet megküldött nekem, hogy ezzel is sugallja Wilsonnak és a kalkuttai hatóságoknak, hogy ne vonják meg tőlem a támogatást készülő szótáram befejeztéig. Szóval mindent elkövetett, hogy megértesse a legfelsőbb körökkel, milyen fontos érdek fűződik hozzá, hogy ne hagyjanak a pácban, mikor hamarosan siker koronázza már erőfeszítéseimet. Vajon meghallgatásra talál-e? Hiszek annyira az isteni gondviselésben, hogy még remélni tudjam.

Szabatu, 1827. január 18.

Mivel időközben megtudtam, hogy a posta, melynek ma kellett volna elmennie, holnap megy csak el, úgy határoztam az előbb, hogy írok Kennedynek, és közlöm vele, hol tartok a munkában, hogy csatolja ezt is a tegnapi leveléhez. így tudni fogja pontosan ez a Wilson, mit sikerült megvalósítanom mostanáig, és jobban megítélheti, milyen haszonnal járhat, ha segítenek még egy ideig.
Noha viszolygok tőle, hogy valami rosszat mondjak lámámról, de mégha rágalmazással vádolnak is meg, elengedhetetlennek érzem rámutatni, hogy ha késésben vagyok a szótár megszerkesztésével, ez csak annak tulajdonítható, hogy Szangje Puncog hónapokra magamra hagyott, noha megígérte, hogy visszajön hamar, meg annak is, hogy amikor Phuktalban együtt voltunk, minden ürügyet felhasznált, hogy lépten-nyomon faképnél hagyjon. Meg kell értenie Wilsonnak, aki maga is az indiai nyelvek kutatója, és egy szanszkrit szótár szerzője, hogy egy tibeti szótár szerkesztése minden segítség nélkül, valóságos kihívás. Képtelen vagyok elvégezni ezt a feladatot másképp, csak ha a láma hajlandó elmagyarázni, amit sokszor hosszan és számos körülírással tesz, az összes szó értelmét, amit csak összegyűjtöttem. És már csaknem a húszezrediknél tartok! Még így is tudni kell, hogy egy-egy kifejezésnek több értelme is lehet, attól függően, hogy hol állnak a mondatban, vagyis milyen szövegkörnyezetben. Tudományos felkészültsége, és nagy intelligenciája ellenére tanítómesteremnek nem mindig sikerül elég világos magyarázatot adni, hogy meg tudjam találni anyanyelvemen az egyes szavak megfelelőjét. Aztán ha megtaláltam, még le kell fordítanom a magyar kifejezést latinra, sőt angolra, feltéve, hogy képes vagyok rá. Persze mindez időt és türelmet igényel, de elsősorban egy állandó, szoros együttműködést. Azokon a napokon és hetekben, amikor Szangje Puncog valamilyen okból távol van, semmittevésre vagyok kárhoztatva, és minden haszon nélkül ütöm el a drága időt. Kijelenthetem őszintén, hogy phuktali tartózkodásom nem volt egyéb, mint a nekem juttatott pénz és időm teljes elpocsékolása.
Szerencsére, a klasszikus tibeti nyelv nyelvtanának a tanulmányozásában nagy segítségemre voltak azok a szakkönyvek, melyeket Zanglában és Phuktalban szereztem. Bátran állíthatom hát, hogy ismerem minden csínját-bínját ennek az idiomának és képesnek érzem magam, hogy jegyzeteim alapján összegyűjtsem őket egy oktatási céllal készülő műben. Mihelyt biztosítanak arról, hogy kiadásának semmi akadálya, már szállítom is a kéziratát.
Ami a szótárt illeti, az ahogy már említettem, talán huszonötezer szót is tartalmaz majd, mert a tibeti irodalmi nyelv nagyon gazdag, és tele van árnyalatokkal, melyek egyikét-másikát nem is tudja érzékelni egy európai. Amikor belekezdtem ebbe a munkába, nem képzeltem még, hogy ilyen terjedelmes lesz. Mivel a tibeti világ ismeretlen volt előttem, nem sejtettem, hogy a magas kultúrától és annak finomságaitól nyilvánvalóan távol élő himalájai nép, monostori elitjén át jut el az érzékeny látás legmagasabb fokára. Már az első időtől kezdve, amikor az volt a főgondom, hogy megfejtsem ennek a nyelvnek a titkait, igen meglepett a filozófiai, teológiai és metafizikai irodalom bősége, mely egész könyvtárakat tölt meg. Biztos persze, hogy csak kevesen tudják olvasni, megérteni ezeket, vagy még inkább hozzájuk fűzni valami megjegyzést, de mint mindenütt máshol a világon, csak az a néhány szerzetes és remete, aki teljesen átadja magát az elmélkedésnek, viszi előre egyidejűleg a gondolkodást és nyelvi kifejeződését. Egy szó, mint száz, a klasszikus tibeti nyelv egy meglepő elméleti kultúra hordozója, melynek finom észjárása, mélysége és kifejező ereje messze nincs összhangban ezekkel a nyomorúságban, szutyokban élő emberekkel, akikkel Ladak ösvényein találkozik az ember. Akkor bírtam igazán véleményt alkotni minderről, amikor el tudtam már olvasni a tanulmányokat, melyeket Szangje Puncog, majd Tsultrim Gjaco és Kundga Csöleg írt külön az én részemre bizonyos filozófiai kérdésekről. Noha igyekeztek, hogy feltett kérdéseimre válaszolva egyszerűen fejezzék ki magukat, ezek a tiszteletreméltó teológusok, ki-ki a maga módján, azért bizonyságot tesznek képességükről, ahogy a legnehezebb elvont fogalmakat kezelik, és ahogy gazdag nyelvükkel bánni tudnak. Én, aki protestáns hittudományi tanulmányaimat majdnem a doktorátusig folytattam, és aki ily módon összehasonlítást tudok tenni a honi és a tibeti gondolkodók között, csak csodálni tudom ezeknek a tudós lámáknak a mesteri technikáját. Ez már a magas művészet.
Betörésem a buddhista vallásfilozófusok nyakatekert nyelvezetébe arra a megállapításra vitt, hogy a tibeti nyelv szavai többnyire a pali vagy a szanszkrit kifejezések átvételéből származnak. Ez az átvétel általában igen ügyes technikával megy végbe, mert nem annyira az eredeti szó lefordítása teljesen a célja, mint inkább a buddhista irodalom sajátos szövegkörnyezetében adni vissza az értelmét. De mivel olyan szavakról van szó, melyek a legárnyalatosabb, a legelvontabb fogalmakat fejezik ki, csak nagyon nehezen érti meg az ember, ha nem konyít valamicskét a szanszkrithoz, így kénytelen-kelletlen bele kellett kóstolnom ebbe a nyelvbe is, nem annyira a nyelvtanába, mint inkább az alaktanba, hogy megbarátkozzak a buddhista szentírást tartalmazó tankönyvekben meglehetősen sűrűn előforduló szavakkal. Ez annál is szükségesebb volt a számomra, mert a tibeti filozofikus gondolkodás bőven merít a tantrizmusból, a hinduista vallás rendkívül bonyolult elmélkedéseiből, amely hatással volt a kései hinduizmusra. Pillanatnyilag egy kevéske tudással is beérem, és nem állíthatnám, hogy tanulom ezt a nyelvet. De változatlanul áll azért, hogy később még ki kell majd szélesítenem, el kell mélyítenem elemi ismereteimet, ha csakugyan végére akarok járni kutatómunkámnak. Tulajdonképp maga Szangje Puncog sem ismeri a szanszkritot. Ő se tudna írni az indiai panditok tudós nyelvjárásában, de ismeri viszont a buddhista doktrína sajátos kifejezéseit. Sajnos, amikor magyarázza a nekik megfelelő tibeti szavakat, nem jutok vele előbbre, ha nincs némi gyakorlatom benne. Szóval egyre inkább az az érzésem, hogy a szanszkrit tanulása elkerülhetetlenül szükséges. Ezzel töltöm majd ki a szabad időmet, amit tanítómesterem, úgy látszik, mindenképp biztosítani akar nekem, noha én egyáltalán nem vágyok rá.

Szabatu, 1827. május 10.

Most is telnek egymásután a hónapok, és még mindig nem tudom, mi lesz velem. Olyan gyötrelem emészt, hogy már a kétségbeeséssel határos. Ha nem érem el, hogy folyósítsák továbbra is a havidíjamat, ha a láma megvonja tőlem a segítségét, vagy ha nem találok helyette egy másikat, aki pótolni tudja, minden összeomlik. Képtelen vagyok haladni a munkámban, és amit irtózatos erőfeszítések árán magam mögött tudok már, nem szolgál semmire. Nemcsak hogy nem készülök el azokkal a művekkel, melyekre megbízást kaptam, de olyan helyzet áll elő, hogy folytatni se tudom majd az utam Felső-Ázsiába, népem bölcsőhelye felé. így megeshet egyik pillanatról a másikra, hogy zsákutcában találom magam, mint egy csapdába esett állat. Még annyi pénzem se marad, hogy visszatérjek Európába, feltéve, hogy ilyen kívánalmam támad. Átkozom azt a fabatkát sem érő tibeti szógyűjteményt, melyet tudtom nélkül adtak ki a szerampuri baptisták, és amelynek a megjelenése kérdésessé teszi sietősen kigondolt szép terveimet. Megvallom, sokért nem adnám, ha kézbevehetném, mérlegelhetném, felbecsülhetném ezt a munkát, mintahogy megnézi magának az ember az ellenfelét, mielőtt megtámadja. Azt a néhány szót, melyet elküldték nekem, hogy véleményt mondjak róluk, igencsak közepesnek találtam, de elképzelhetetlennek tartom, hogy az egész munka olyan legyen, amilyent ez a minta mutat. Az egészet kéne látnom, hogy összehasonlítsam megoldásait az enyéimmel. Sajnos, nem sietnek elküldeni egy példányt, mintha ürügyül akarnák felhasználni ellenem. Óh, de keserves ilyen hosszú ideig bizonytalanságban!
Valahogy mégis visszaköltözött belém a remény, amikor múlt április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Két nappal korábban Kennedy már jelezte a Főkormányzó érkezését Szimlába, és megparancsolta, hogy készüljek, mert felmegyünk hozzá másnap kora reggel. Mosollyal a száján, kicsit úgy felülről, azt mondta, hogy legyek meggyőződve, nem akármilyen szerencsém van. Elintézi, hogy bemutatkozhassak annak a férfinek, akitől végül is minden függ. Ragyogóan szép, himalájai cédruserdőkön át másztunk fel a hatalmas fák közt, melyeket itt déodárnak hívnak, jóformán ember nem látta utakon, egy gyermekkorom tündérmeséire emlékeztető, gigantikus, elbűvölő környezetben. Szimlában aztán megértettem, hogy mi vonzotta ide Kennedyt, erre a kivételesen szép tájra, és hogy miért szeretett úgy bele több kollégája is, hogy villákat építtessenek maguknak ők is tenger pénzért, miközben jól tudták, hogy mindössze néhány hétig lakhatnak itt egy évben. De főként a legnagyobb kánikulában is kellemesen hűvös időjárás az, mely vitathatatlanul paradicsommá változtatja ezt a vidéket az angolok szemében, akik az indiai síkságok párás melegében kénytelenek szenvedni. így azon sem lepődök meg már, hogy miért hagyta ott a Főkormányzó minden habozás nélkül kalkuttai meg barrakpuri palotáit, és szelt át egy fél kontinenset, hogy helyben élvezze a brit szigetek időjárásával csaknem azonos éghajlatot, és gyönyörködjön a felhős égboltban, az esőmosta tájban, ahol egyszeriben úgy érezheti magát, mintha otthon lenne. Azt hallottam, hogy Stirling elragadtatott képet festett neki róla, és arra ösztönözte, hogy személyesen győződjék meg, milyen hasznos volna, ha valami magaslati gyógyhelyfélét létesítenének itt. Mihelyt odaérkezett, Lord Amherst, aki nagyon rosszul viselte a nyomasztó kalkuttai hőséget, máris osztozott magántitkára lelkesedésében. Együtt járták a hegyoldalt, ahová egy-kettőre házakat lehetne építeni, és azt hiszem, nekem se ártott, hogy Okegyelmessége így felbuzdult arra a gondolatra, hogy a fennhatósága alá tartozó területnek ezen a pontján keres majd felüdülést, amilyen gyakran csak tud. Találkoztam is vele egy délelőtt, pontosabban április elsején, azután, hogy egy rövid megbeszélése volt Kennedyvel. Bevezettek villájának egy termébe, amely pillanatnyilag a kormányzói rezidencia is, és Kennedy úgy mutatott be a vendéglátójának, „mint az egyetlen embert a világból, aki beszéli a tibeti nyelvet." Lord Amherst feltett nekem néhány kérdést, melyekre igyekeztem rossz angolságommal röviden válaszolni, aztán mert látta Kennedy a zavaromat, ő vette át nagy okosan a szót, dicsérte, hogy milyen komoly munkát végzek, és biztosan állította, hogy a szótár, amelyen dolgozom, nélkülözhetetlen Indiának, egyszóval pótolhatatlan, amivel diplomatikusan azt fejezte ki, hogy a Szerampurban kiadott szótárt úgy kell tekinteni, mintha nem is létezne. Meglepődtem, hogy milyen jártas a Kormányzó a kérdésben, amely meglehetősen másodlagos a ráháruló politikai és katonai feladatok mellett. De valamivel később megtudtam, hogy Kennedy volt az, aki megegyezett titokban Stirlinggel, és tájékoztatta őt. Lord Amherst nem hozott nyomban döntést az ügyemben, legalábbis én így tudom. De mindenesetre remélem, hogy nem feledkezik meg rólam, amiben Kennedyre számítok, hogy felfrissítse az emlékezetét.
Másnap lementem Szabathuba, és hosszan töprengtem rajta, hogy tudnék kikeveredni ebből a zsákutcából, ahová az események folytán sodródtam, és arra a következtetésre jutottam, hogy teljes mértékben a Kormányzó kezében a sorsom. Amíg nem születik meg a döntése, addig semmi értelmeset nem tehetek. Bele kell nyugodnom a további várakozásba, de legalább azzal a meggyőződéssel, hogyha Lord Amherst kimond egyszer valamit, azon a Jóisten se változtathat, akármit is dönt.
Az órák, a napok újra egyhangúan telnek. Tétlenül ülök, mozdulatlanságra kárhoztatva várom, hogy mit határoz a sors. Mikor abbahagyom a hiábavaló háborgást az idő múlása miatt, mely úgy folyik el könyörtelenül, mint az ember ujjai közt a homok, megesik, hogy elfog hirtelen a nosztalgia, és visszagondolok a szülőföldemre. Magam előtt látom újra Erdély szelíd és visszafogottabb tájait, hegyeinek és völgyeinek harmonikus hajlatát, a városokat és falvakat, a föléjük nyúló hegyes templomtornyokat, az út mentén vonuló vaskos, törpe házakat. Megelevenedik Székelyföld, kis hazám a Kárpátok csücskében, és főként a falum, Kőrös, melynek a nevét viselem. Háromszék vármegye déli részén az utolsó a hegyek sorfala előtt, és ez már a határ. Igen, ez egy sajátosan székely falu, benne csupa faház, tágas tornáccal, elől magas, faragott kapuval. Alig háromszáz lelket számláló lakossága egytől egyig a magyar nyelvet beszéli, és protestáns vallású. Viszontlátom apámat, aki szántóvető és egyben katona, mint minden férfiember ezen a vidéken, a községi tanács tagja és altiszt a határőrségnél. Afféle helyi nagyság, aki büszke ezekre a felelősséggel járó posztokra, melyeket rendületlenül ellát. Hányszor láttam, amint magára ölti az uniformisát, és indul, puskával a vállán, őrségbe a Kárpátokba, hogy egy hágóról lessen a román vidékre, a török birodalomra. Látom újra anyámat, amint végzi a házimunkát vagy dolgozik a földeken, miközben beszél a kicsinyeihez. Látom vasárnap legszebb öltözetében, ahogy megy a falusi templomba, az istentiszteletre, és énekli fejhangon a zsoltárokat, melyekre a pap szólítja. Soha nem megy ki az emlékezetemből karcsú termete, amilyennek utoljára is láttam, mikor odahagytam Kőröst, hogy aztán ne térjek többé vissza. Hiába tudom, hogy éppúgy mint apám, esztendők óta nincs már az élők sorában, nekem úgy tűnik, mintha most is ott ülnének azon a minden székely porta előtt álló hosszú falócán, és még mindig várnának. De felbukkan hőn szeretett tanítóm, Dulló Zsigmond is, aki felfedezte bennem a tudásvágyat, látta bennem a kitartást, és egy nap azzal állt elő, hogy latinra szeretne tanítani, pedig akkorácska voltam csak, mikor a többi gyerek még olvasni se igen tud folyékonyán. Elsősorban neki köszönhetem, ha tökéletesen ismerem ezt a nyelvet, mely szinte a második anyanyelvem lett. Látom újra utódját, Nádasdi Mihályt, aki mesterien értett hozzá, hogy ne lankadjon lázas tanulásom, és aki oly nagy hévvel győzködte a szüléimet, hogy küldjenek kollégiumba, hogy végül is beadták a derekukat, és meghajoltak az érvei előtt. Igen, kétségtelenül az ő érdeme, hogy a nagyenyedi kollégiumba kerültem, ahonnét a székely kálvinista egyház legtöbb papja kikerül. Apám több évig habozott, hogy megváljon-e az ingyen munkaerőtől, aminek számítottam a szemében. Noha úgyamennyire tanult ember volt, nem értette, miért csábít engem úgy a latin, ez a holt nyelv, melyet főként a katolikus papoknak kell tudni, mert a protestáns szertartásokon nincs semmi szerepe. Dullónak és Nádasdinak mégis sikerült, hogy elismertesse, milyen dicsőséget jelentene az egész családnak, ha egy papi ember is közébük tartozna. Végül is belenyugodtak a szüleim, hogy elválunk egymástól, persze azzal a titkos reménységgel, hogy visszajövök majd a faluba és én vezetem a parókiát. 1799-ben, röviddel Szent Mihály napja előtt keltünk útra apámmal, hogy Brassón és Fogarason át Nagyenyedre menjünk, mely az erdélyi magyar kultúra erős bástyája attól kezdve, hogy idetelepítették a híres, protestáns kollégiumot, melyet Bethlen Gábor fejedelem alapított Gyulafehérváron. Ez volt első nagy utazásom, ez a több mint kétszáz kilométer, melyet gyalogosan tettünk meg, igaz, olykor egy kis lóhúzta- vagy ökrösszekéren, ha épp egy olyan paraszttal találkoztunk, aki hagyta, hogy felkapaszkodjunk rá. És egyszeriben felfedeztem a tízéves gyerek szemével az Erdélyi Fejedelemséget, melynek én is egy lakója vagyok, és amelyből mostanáig csak az én kis falumat láttam.
Nagyenyed nem akármilyen hatást gyakorolt rám. Négyezer lakosával egy hatalmas városnak tűnt nekem, de amin legjobban megakadt a szemem, ez a sokszínű lakosság volt. Míg Kőrösön csak székelyek élnek, akik mindnyájan magyar ajkúak, addig itt románok, németek, zsidók, örmények és cigányok is. Amikor először mentem ki a pénteki piacra, egy nagy térre, az öltözetek, a beszéd, a szokások és a különféle embertípusok színes egyvelege ráébresztettek a valóságra, amiről eddig gyakorlatilag mit sem tudtam, vagyis hogy Erdélyt különböző fajú, és nem egyszerűen különféle, de ellentétes meggyőződésű emberek népesítik be, akik úgy mennek el egymás mellett, mintha ott se lenne a másik, és úgy élnek egymás mellett, mintha nem is ugyanabba a közösségbe tartoznának, mivel mindegyik csoport idegennek érzi magát a mellette élővel. Ezekhez a származási különbségekhez járulnak még a vallási különbségek, melyek valami fatális erővel áthághatatlan gátakat emelnek köztük. A románok ortodoxok, a németek evangélikusok, a magyarok katolikusok, kálvinisták vagy unitáriusok voltak, a zsidók meg persze izraeliták. Ki-ki a maga nyelvén beszélt, és a maga felekezetének a templomába járt, mit sem törődve, hogy melyik nyelvet beszéli, melyik egyházhoz tartozik a szomszédja, hacsaknem azért, hogy hangot adjon megvetésének. így megdöbbenésemre, 1799 őszén úgy tűnt nekem hazám, mint valami kis Bábel tornya. Ekkor határoztam el, hogy megtanulok románul, minthogy a német amúgyis a kötelező anyag része volt II. József uralkodása óta, aki az „elnémetesítő" nevet kapta emiatt. Jó latin tudásom, amellett, hogy kellemesen meglepte a tanáraimat, azzal az előnnyel járt, hogy jócskán megkönnyítette annak a nyelvnek a tanulását, mely olyan benyomást keltett, mint amelynek a számos, idegenből átvett jövevény szó és szerkezeti elem miatt felbomlott az egysége, és bizonyos fokig elfajult. Hamarosan már elég jól beszéltem, és kerestem az alkalmat, hogy valahányszor kimentem a városba, vagy elmentem vidékre, minél többet gyakoroljam. A kollégiumban, ezzel szemben, csak magyarok és többnyire székelyek tanultak, lévén ez egy kálvinista intézmény. Románul senki nem beszélt, az egyetlen idegen nyelv, amelyet valamicskét még hallani lehetett, ez a német volt.
Mihelyt lezajlott az ünnepélyes bemutatkozás a kollégium igazgatójánál, apám hazaindult, de még egy vasat se hagyott nálam, csupán megígérte, hogy küld időnként egy kis kalácsot, ami majd változatosabbá teszi a mindennapi kosztomat. Sok szerencsét kívánt, ez volt minden, és Isten áldását kérte rám. Néztem kicsit utána, amint katonás léptekkel távolodik az úton. Soha többé nem láttam viszont. Ami az ígért kalácsot illeti, meg is kaptam kétszer egy évben, de mivel pénzem nem volt, áruba bocsátottam kis szeletenként azok a társaim közt, akiket csábított az ínyencség. Egyébként a kollégiumi díjat csak úgy tudtam kifizetni, hogy részt vettem a házi munkákban. Söpörtem az udvart, lemostam az ablakokat, felraktam a tűzifát és én gyújtottam be, a szemétlerakóba vittem a hulladékot, de mindez nem akadályozott meg a tanulásban, a feladatok megírásában, meg hogy elég jó tanuló váljék belőlem. Igaz, feláldoztam a szabad időmet, de soha nem vonzott a játék, amit afféle elvesztegetett időnek tartottam, úgyhogy a hiánya, ami olyan leverősen hat másokra, engem közönyösen hagyott. Aztán idővel feljebb léptem a ranglétrán. A raktárból, a szerszámos kamrából a könyvtárba kerültem, és meg kell mondanom, ez sokkal inkább az ínyemre volt. Nem azért, mert ez nem igényelt olyan fizikai erőfeszítést, hanem mert lehetőség nyílt, hogy felfedezzem azt a temérdek kincset, melyet a kollégiumnak ez a részlege rejtett magában. Alighanem a rendezésre váró könyvhalmaz okozta izgalom közepén kezdtem érezni az elhivatottságot, és fogott el valami olthatatlan vágy, hogy felkerekedjek, és a távoli Ázsiában leljem meg a magyarok bölcsőhelyét. Hány órán át álmodoztam erről a nagy utazásról, melynek neki kell vágnom, ha egyszer célhoz akarok érni. Kínzó éhség kerített hatalmába, hogy minél több ismeret birtokába jussak. Minden könyvet el szerettem volna olvasni, ami csak a kezembe került, és csakugyan százával faltam őket, főként amelyek a Kelet elbűvölő világába vezettek. Történelmet, földrajzot, útleírásokat, beszámolókat, mindent-mindent el akartam raktározni a fejemben. Aludni sem engedtek már. Tanáraim, és az egész könyvtár hiába perlekedett velem miatta, osztálytársaim hiába nevettek ki érte, nem értve ezt a nagy fellángolást, én csak ezek a lenyűgöző olvasmányok közt éreztem jól magam, melyekben káprázatos erővel tárult elém az a távoli világ, ahová úgy éreztem, el kell feltételenül jutnom. Hány éves is voltam akkor? Talán tizennégy vagy tizenöt lehettem. Legfeljebb. Eljött a nagy fordulat ideje, a visszavonhatatlan elhatározás, hogy mihelyt módom lesz rá, útnak indulok, és minél gyorsabban.
De mégis vagy húsz év is beletelt, míg útra kelhettem. Az a végtelen szegénység, amelyben éltem, csak az egyik ok volt, a másik az, hogy engem azért küldtek Nagyenyedre, hogy idővel pap váljon belőlem, nem pedig világcsavargó. Nem az volt a gondja iskolámnak, hogy felfedezőket képezzen, hanem hogy kinevelje azokat, akik majd egyházunk papságát alkotják. Valóságos lelki dráma volt ez a számomra, melyet első ízben vallók meg itt, hisz ez a napló, legalábbis én azt hiszem, nem kap nyilvánosságot életemben. Szó se lehetett róla, hogy akár osztálytársaim, akár tanáraim előtt felfedjem titkomat. Meg kellett hát játszanom a jó tanulót, akinek minden álma, hogy magára öltse egyszer a papi palástot, tudva közben, hogy adott pillanatban nem élek vele, mert csak így őrizhetem meg a szabadságom. Ez a dráma még kiéleződött, amikor felmerült, hogy hittudományi tanulmányaim befejezésére egy külföldi egyetemre küldenek. Semmi hajlamot nem éreztem rá, hogy továbbra is késleltessem indulásomat, de azzal is tisztában voltam, hogy az a néhány év alatt, amit ott töltök egyetemi környezetben, jobban felkészülhetek a nagy utazásra. Ebben az időszakban az osztrák hivatalok, amelyektől mi is függtünk, mint az Erdélyi Fejedelem alattvalói, márpedig ez a Habsburg császár volt, nem szívesen adtak útlevelet a „disszidens" diákoknak, ahogy hívták azokat, akik külföldi egyetemeken kívántak tanulni. Gyanakodtak ránk, és nem is ok nélkül, hogy holmi felforgató eszmékkel „megfertőzve" térünk majd haza, ami legfőképp nincs ínyére Metternich kancellárnak. Minket diákokat kétszeresen gyanúsnak tartanak, akiknek nem sok kell hozzá, hogy fellázadjanak, és mint magyarokat, szenvedélyes nacionalistának, míg mint protestánsokat, vagyis rebelliseket, nyakas kálvinistáknak, akik nem hajlandók visszatérni „az ő római katolikus és apostoli anyaszentegyházuk" kebelébe. Hogy hivatalosan engedélyezzék a birodalom elhagyását, megfelelő ajánlásokkal kellett hát rendelkeznem, elsősorban az erdélyi kálvinista egyház főkonszisztóriumáéval. Nos, a konszisztórium nem egyezett bele egy diák külföldre küldésébe, csak miután fogadta őt a püspök, és esküt tett előtte, hogy hazatértekor a papi pályára lép. Át kellett hát esni ezeken a kínos dolgokon, különben irgalmatlanul visszautasították neki a nélkülözhetetlen császári és királyi útlevelet. Mit tehettem volna? Természetemnél fogva mindig ellene voltam a kompromisszumoknak, és még ennél is inkább a megalkuvásnak. Szívből utálom korlátozni szabad gondolkodásomat, titkolózni, hazudozni. Úgy érzem, önmagunkat alázzuk meg ezekkel, hogy folt esik a becsületünkön, amit aztán nem könnyű lemosni, sőt gyakran kitörölhetetlen nyomot hagy. Elképzelhető, hogy milyen nehéz pillanatokat éltem át. Lázadoztam ellene, hogy tudatosan be kell csapnom ezt a derék egyházi férfiút, azt az embert, aki maradéktalanul bízik bennem, amikor abban a hitben ringatom, hogy mihelyt befejezem tanulmányaimat, sietve elfoglalom helyem egy parókián, noha jóelőre tudom már, hogy nem lesz belőle semmi. Azt hiszem, soha nem szánom rá magam erre a hamis esküre, ha a kollégium igazgatója nem úgy dönt, hogy a tanári testület kedvező véleményezése alapján ösztöndíjban részesít. 1815. július elsején, 10 órakor tettem le ezt a hamis esküt. Ekkor jelentettem ki ünnepélyesen a nagyenyedi református püspök, Abats János előtt, egyenest a szemébe mondva, hogy németországi tanulmányaim befejeztével feltétlenül hazatérek, hogy ellássam papi funkciómat, melynek végzésével megbíznak. Szemrebbenés nélkül ígértem meg mindezt, azon a biztos hangon, mely a jó lelkiismeret ismérve, noha soha nem voltam jobban eltökélve, hogy csak azért térek vissza Erdélybe, hogy nyomban utána elinduljak az ázsiai sztyeppék felé. Még ma is, tizenkét évvel később, pirosság önti el az arcomat, mialatt papírra vetem ezt a vallomást. Fájó érzés tölt el, hogy idejutottam, de mi mást tehettem volna, hogy eleget tegyek igazi küldetésemnek, mellyel Isten bízott meg jókorán, mikor leküzdhetetlen vágyat oltott belém a távoli tájak iránt, ahol az a nép született, melyből én is fogantam. Mikor eldöntöttem, hogy felkeresem népem, a magyarok bölcsőhelyét, minden áldozatra készen álltam, de azt azért nem képzeltem, hogy a becsületemet is fel kell áldoznom. S elhatározásom azonban olyan erős volt, hogy mégis beadtam a derekam, pedig már az esküszegés puszta gondolatára is háborgott a lelkem. Ugyan mi vitt rá ilyen ellenállhatatlanul, hogy szinte akaratom ellenére megtagadjam elveimet? Ebben is az Isten kezét látom, mert mindig is abban a hitben éltem, hogy az ő akaratából vagyok az, aki vagyok, és vágyók rá, hogy tűzön-vízen át megvalósítsam terveimet. Alázatos szívvel vetem neki alá magam.
Útlevelemmel a zsebemben, gyalogosan indultam el, ahogy ezt már szoktam, Erdélyországból Göttingenbe. Természetesen az egyetem protestáns teológia szakára iratkoztam be, de főként a keleti nyelvekről és civilizációkról tartott előadásokat látogattam, és így kezdtem el tanulni az arabot, egy kevés oszmanli törököt, és még valamicske perzsát is. Eljártam Blumenbach professzor, a neves fiziológus óráira, melyeket a fiziológia és az összehasonlító anatómia tárgyköréből adott elő nekünk. A germanista Benecke vezetett be minket az angol nyelv elemi ismereteibe, és ezt egészítette ki óráin az olasz–német Johann Dominik Rorillo, a művésztörténet tanára. Barátaimmal ellátogattunk egy a Forradalom idején Párizsból emigrált idős úriasszony szalonjába, hogy gyakoroljuk magunkat a franciában. Az egyetemi könyvtárban ázsiai útirajzokkal, és mindenféle földrajzi leírással tömtem magam, amelyet csak találtam. Ugyanakkor belekóstoltam az angolba is, és elragadtatással állapítottam meg, hogy hála erős latin-, francia-, valamint román tudásomnak, minden megerőltetés nélkül olaszul is olvasok. A doktorátus elnyeréséhez egy szakdolgozatot kellett volna benyújtanom, és meg kellett volna védeni a disszertációmat, de a teológia legkisebb gondom se volt jóideje már. Miden lehető érvet kiagyaltam, hogy harcba szálljak az igazamért. A teológia nem tartozott persze ezek közé, és beértem annyit tudni belőle, amennyi a végbizonyítványom elnyeréséhez szükséges volt. Ezt 1818. július 29-én meg is kaptam minden nehézség nélkül, és ezt elegendőnek tartottam annak bizonyítására, hogy nem szegtem meg vállalt kötelezettségemet. Több már nem is kellett nekem.
Kőrös, Nagyenyed, Göttingen volt az a három állomás, ahol át kellett haladnom, hogy belevessem magam a nagy kalandba. Ez a három név gyakran jár az eszemben, amióta itt kornyadozok és várom, hogy jobbra fordul a sorsom, mert az egyetlen, amit tehetek, most az, hogy elmerülök gondolataimban, az emlékekben. De a türelemnek is van határa. Április elsején találkoztam Lord Amherst-tel. Egy hónappal később még mindig nem tudok semmit. Felkerestem Gerard doktort, a hű és megbízható barátot, hogy tanácsot kérjek tőle. Elvette a Kennedyhez írott levelemet, hogy megmutassa barátjának, Mackenzie kormánytitkár úrnak, és azt tanácsolta, írjak Kennedynek egy újabb levelet, melyben félreérthetetlenül közlöm vele, hogy mennyire elegem van már ebből a huzavonából. Fogtam hát a tollam, és május 5-én elküldtem neki futárral a levelet, hogy tudja meg végre, nagyon be szeretném már fejezni ezt az egész ügyet. Azt reméltem, hogy ha rossz kedvet mutatok, ezzel siettetem a megoldást. Meg kell közben mondanom, hogy a kapitány maga is azt akarta, hogy ott folytassam tibeti tanulmányaimat, ahol abbahagytam. Gerard tanácsa valóban célravezető volt. Négy nappal utána, hogy elküldtem Kennedynek a levelem, már arról értesített, hogy látni szeretne. Alig léptem be az irodának berendezett szalonba, ahol most zsúfoltabban álltak a trófeák meg az innen-onnan összegyűjtött tárgyak, mint valaha, még azzal sem várt, hogy leültessen, már közölte is velem, hogy Őexellenciája parancsot adott, küldjön engem Kanamba. Pillanatnyilag csak szóbeli utasításról volt szó, amit később majd aláírással ellátott, írásos parancsa is követ. Mi történhetett, hogy végül is megsemmisítették a korábbi döntést? Amolyan csoda esett. Az angol-indiai hatóságok rájöttek, hogy a szerampuri misszionáriusok sietve összecsapott, tibeti szótára nem felel meg a várakozásnak. Egy összetákolt, hiányos, pontatlan munka volt, semmiképp sem olyan, hogy meg lehessen találni, amit keres az ember, és még kevésbé látszott alkalmasnak rá, hogy alapul szolgáljon különféle munkák végzéséhez, a kutatáshoz, így haladéktalanul újra meg kellett bízniuk a feladattal, melyet felelőtlenül kivettek a kezemből, mielőtt még sejtelmük lett volna, hogyan oldom meg. De rejtélyes okok miatt nem térhettem vissza Ladákba. Kanamban kellett kikötnöm, és ott várni be Szangje Puncogot, amit Kennedy a leggyorsabban el is ért. Igazat szólva, meglehetősen kedvező volt számomra, hogy nem kellett felmennem Ladákba, ahol annyit szenvedtem a hidegtől, a roppant elszigeteltségtől, és indiai földön állomásozok majd angol védnökeim jóvoltából, akik biztosítják a kenyerem. Már ismertem ezt a helyet, 1826. július 26-án tettem itt egy látogatást. Meggyőződhettem róla, hogy az itteni szerzetesek nem segítenek semmiben, de igaz arról is, hogy az életfeltételek itt sokkal kevésbé szigorúak, mint Zanglában és Phuktalban. A tél kevésbé hosszú, a nyár kellemesebb. Midenfelé fákat, és lépcsőzetesen megművelt földeket látni, de a termelt növények közt még szőlőt is.
Kennedy értésemre adta, hogy nem kell bevárnom semmilyen írásos parancsot, ez az ő dolga, és mihelyt talál embereket, akik a csomagomat viszik, tüstént készülhetek az indulásra. Utolsónak azt közölte, mintha csak a kíváncsiságomat akarta volna fokozni, hogy újra folyósítják havi járandóságomat, és hogy még aznap levelet küld Szangje Puncognak, melyben felkéri, hogy a lehető leghamarabb jöjjön utánam Kanamba. „Valóban azt hiszi, hogy eleget tesz majd a kérésnek?" kérdeztem tőle, mert még emlékeztem rá, milyen kelletlenül bánt velem a láma az előző évben. „Szó sem lehet, hogy visszautasítsa!" felelte a kapitány. „Nemcsak nekünk van rá szükségünk, neki is szüksége van ránk." Többet nem is mondott, de ebből a néhány szóból is megértettem, hogy lehet valami titkos megegyezés az angolok és a ladaki kormány között tanítómesteremre vonatkozóan, és úgy éreztem, most már biztosan pontot tehetek ez a már több mint négy esztendőre kitolódó munka után.
1827. május 10-et ír a naptár, itt rostokolok csomagjaim közt Szabathu-ban, a katonai őrállomáson. Jómagammal együtt minden útrakészen. Már csak a csomagjaimat vivő embereket várom, akiket Kennedy szerzett nekem, és akikkel egy-két málhásállat is jön. A zsineggel átkötött csomagok láttán az a benyomásom támad, hogy most már én is vagyok valaki. Hol vannak már azok az idők, amikor még tarisznyával a hátamon utaztam. Immáron teherhordókra, szolgákra, málhásállatokra van szükségem, mint bárki más fehér embernek, aki ezen a vidéken utazik. Mindenesetre minél előbb el szeretnék jutni Kanamba, mert ebben a hónapban már jöhetnek a monszunesők, amelyek járhatatlanná teszik az utakat, a folyókon nem lehet átgázolni, és az utazás komoly erőpróbát jelent. Mivel húsz napba is beletelik, míg célhoz érünk, ha személyes tapasztalataimra hallgatok, meg arra, amit Gerard mondott, minden érdekem amellett szól, hogy ne késlekedjek az indulással. Annál is inkább, mert az idő most ragyogó, nincs túl meleg, egyszóval minden feltétel adva van, hogy a Kinawarba való feljutás csak afféle kellemes kirándulásnak tűnjön. Igaz, ha túl korán kelek útra, nagy a valószínűsége, hogy Szangje Puncog még nem ér oda, de legalább be tudok rendezkedni, felkészülni a szótárszerkesztésre.

(Folytatjuk)