COLUMBUS naplója (5)

December 6, csütörtök.

A Teknősbéka-sziget

Mikor a nap felkelt, hajóm 16 tengeri mérföldnyire volt az öböltől. Az öblöt Puerto Marianak neveztem el. Egy délkeletre fekvő szép hegyfoknak Cabo de la Estrella (Csillagfok) nevet adtam. Ügy vélekedtem, hogy ez a fok a legdélibb pontja ama szigetnek és 28 tengeri mérföld távolságra fekszik. Mintegy 40 tengeri mérföldnyire ettől kelet felé egy másik, nem igen nagy földdarab bukkant fel, amely sziget alakú volt. Kelet felé is, mintegy 54 tengeri mérföld távolságra egy másik, igen szép alakú hegyfokot pillantottam meg, amely élesen kiugrott és amelynek Cabo del Elefante nevet adtam.
. . . Az öböl szépsége és előnyös fekvése kellemesen lepett meg. Ámbátor már Kuba öbleit is módfelett dicsértem, meg nem állhatom, hogy ki ne jelentsem, miszerint ez az öböl semmiben sem marad el a többi öböl mögött, sőt inkább még azokat is fölülmúlja ...
.... A hajók közeledésére az indiánok elillantak, miképpen a többi szigeten is cselekedték. A kis szigetek bennszülöttjei, kiket magammal hoztam, oly mohó vágyat mutattak, hogy otthonukba visszatérjenek, hogy fejemben azt a gondolatot forgattam, mikép vissza is viszem őket, azon mód, amint elhagyom ezt a szigetet, ahol most időzöm. Mert bizalmatlansággal viseltettek irányomban, amióta észrevették, hogy nem igyekszem visszatérni szülőföldjükre. Ennek okából már nem nagyon hittem abban, amit beszéltek, attól eltekintve, hogy én sem értettem őket jobban, mint ők engem. Az én indiánjaim rendkívül való módon rettegtek a szigetlakoktól. .. Adja Isten, hogy egy gazdag aranybányára bukkanjak, mielőtt hazatérek Spanyolországba.

December 9, vasárnap.
. . . Az öböl háromezer lépés hosszúságban nyomul be a partra, szirtek nincsenek benne, feneke homokos, úgyhogy bármely hajó kényelmesen bemehet, és horgonyt is vethet minden félelem nélkül. Az öböl legbelsejébe két kis folyó torkolik. Túlnan kellemetes síkságok terülnek el, amelyek Castilia síkjaira emlékeztetnek, de szebbek azoknál. Ez indított arra, hogy ez országot Espanolának (Spanyol szigetnek) nevezzem el.

December 13, csütörtök.
. . . Ezek az emberek most eljutottak ama telepig, amely a tengerparttól 18 mérföldnyire fekszik, délkeleti irányban, egy messze kiterjedő síkság közepén. Oda érkezvén, a telepet pusztán és elhagyatottan találták, minthogy a szigetlakók a keresztények közeledésére a sziget belsejébe menekültek és hátrahagyták minden vagyonukat. A telep mintegy ezer házból állt és több, mint háromezer embernek nyújthatott szállást. Az indián, akit magunkkal vittünk, utána futott a menekülőknek és rájuk kiáltott, hogy álljanak meg és ne féljenek, mert ezek az idegenek nem Canibából jöttek, hanem éppen ellenkezőleg, az égből szálltak alá és a legszebb dolgokat ajándékozzák mindenkinek, akivel csak találkoznak. Ezek a buzdítások oly mélyen megillették a bennszülötteket, hogy hovatovább megjött a bizalmuk és vagy kétezren a keresztények elé sereglettek, majd pedig szokásukhoz híven, kezüket fejükre tették, tiszteletük és szeretetük jeléül. Mindazonáltal továbbra is egész testükben remegtek mindaddig, amíg az indián szavai és embereimnek jóindulatú maguktartása meg nem győzte őket. Embereim továbbá arról is beszámoltak, hogy az indiánok, miután teljesen megnyugodtak, visszatértek kunyhójukhoz és onnan mindenféle ennivalót hoztak ki, különösen a Names nevű eledelt, amelyet bizonyos nagy répához hasonlító gyökerekből készítenek és a bennszülötteknek ez a legfőbb táplálékuk. Belőle készítik kenyerüket, amelynek gesztenyeíze van — aki belőle evett, azt hitte, gesztenyét eszik. Halakat és más birtokukban levő dolgokat is hoztak. Minthogy az én indiánjaim megértették, hogy egy papagályt szeretnék, úgylátszik elárulták ezt az óhajomat a sziget lakóinak, mert íme, azok sietve megajándékoztak papagájokkal és mindenféle egyéb dologgal, anélkül, hogy viszonzást kértek volna. Arra kértek, ne menjek el többet tőlük, hanem legalább ezt az éjszakát töltsem náluk és megígérték, hogy még sok mindent fognak nekünk ajándékozni, olyan dolgokat, amelyeket a hegyek közt rejtettek el.
Miközben ezek az indiánok velünk társalogtak, hirtelen nagy sereg bennszülött tűnt fel, közöttük a férje annak az indián nőnek, akit nagy tiszteletadások közt visszaküldtem és akit most vállukon hoztak. Azért jöttek, hogy megköszönjék a jóságos bánásmódot és a kapott ajándékokat.
Embereim még azt is mesélték, hogy ezek a bennszülöttek még tetszetősebb külsejűek és még barátságosabbak, mint azok, akikkel eddig találkoztunk — de azt az állítást nem fogadom el, mert ugyanezt el lehet mondani a többi sziget lakóiról is. Ami a bennszülöttek szépségét illeti, kiküldötteim úgy vélekedtek, hogy össze sem lehet őket hasonlítani a többi sziget lakóival; bőrük színe is sokkal világosabb, mint a többieké; a nők közt láttak két leányzót, kiknek bőre oly világos volt, hogy akár spanyol nőknek is elmehettek volna. Egyebekben pedig azt mesélték, hogy az általuk bejárt vidékek oly szépek és oly termékenyek, hogy Castilia tájait szégyenben hagyják.

December 16, vasárnap.

Kolumbusz és az indiánok találkozása

. . . A falu, amely a parton terült el, úgy vélem, nemrégiben épülhetett, a házak külseje után ítélve. Az indián kanoéjával nemsokára partra ért, és értesítette a bennszülötteket embereimnek jóságáról. De ennek már híre jött ide azokról a vidékekről, amelyeken keresztül vonultunk, és ezért közeledésünkkor már több, mint ötszáz ember jött felénk. Nemsokára megérkezett királyuk is, mire valamennyien letelepedtek a parton, a hajók közelében, amelyek itten egészen a parthoz mehettek.
Először egyenkint, majd többen egyszerre fölkapaszkodtak hajómra, de nem hoztak magukkal semmit. Mindazonáltal készségesen nekünk adták azt a néhány morzsányi igen finom aranyat, amelyet némelyikük fülében és orrában hordott. Valamennyiüket nagy vendégszeretettel fogadtam, minthogy ők a világ legjobb és legengedelmesebb emberei és főképpen azért, mert bízom Istenben, hogy jó keresztényekké és ezáltal Felségtek alattvalóivá teszi majd őket és én máris úgy tekintek rájuk. Amikor észrevettem, hogy a fentnevezett király letelepedett a tengerparton és mindenki a legnagyobb tisztelettel adózik neki, ajándékot küldtem hozzá, amit a király számos szertartás közt átvett. Ez az indián király húsz vagy huszonegy éves lehetett. Mellette álltak a törzs öregjei és tanácsokkal látták el és felelősek voltak tetteiért, mivelhogy a király maga csak igen keveset beszélt. Egy kíséretemből való indián társalgásba kezdett vele és megmagyarázta neki, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk, aranyat keresünk és Baneque szigetére igyekszünk. A király azt válaszolta, hogy okosabbat nem is tehetnénk, mert azon a szigeten nagyon sok az arany. Ezután annak az emberemnek, aki az ajándékokat átnyújtotta, megadta a legkedvezőbb útirányt és úgy vélte, hogy két nap alatt elérhetjük célunkat. Ha országából valamire szükségünk lenne, csak tudassuk vele, és ő készségesen elő fogja teremteni.
A király és alattvalói valamennyien tökéletesen meztelenül jártak-keltek, az asszonyok is, anélkül, hogy a legkevésbé is szégyelték volna magukat. Ezek voltak a legszebb bennszülöttek azok közt, akiket eddig láttunk; bőrük színe meglehetősen világos és ha felöltöznének és védekeznének a szél és nap ellen, épolyan fehérek lennének, mint Spanyolország lakói.
. . . A délután folyamán a király feljött hajómra, ahol személyét megillető tisztelettel fogadtam és értésére adattam, hogy én Castília királyainak szolgálatában állok, akik a világ leghatalmasabb fejedelmei. Csakhogy sem a karavellák fedélzetén időző indiánok, akik tolmácsok gyanánt szolgáltak, sem pedig maga a király nem hitt el egy szót sem, mivelhogy valamennyien szentül hitték, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk és Castilia királysága az égben fekszik, nem a földön.
A királyt megkínáltuk Castiliából való ételekkel. De alig vett magához belőlük egy falatot, máris továbbadta tanácsadóinak, a törzs öregeinek és kísérete többi tagjának.
Felségtek bizonyosak lehetnek abban, hogy ezek az országok és legkivált Espanola sziget olyannyira szépek és termékenyek, hogy azt szavakkal elmondani sem lehet. Ez a sziget, valamint a többi is, immáron Felségtek birtoka, nem másképpen, mint Castilia; hogy uralkodhassanak fölötte, csak le kell itt telepedni és a bennszülötteknek megparancsolni, hogy minden utasításnak engedelmeskedjenek. Valóban a kíséretemben lévő néhány emberrel keresztül-kasul járhatok ezeken a szigeteken és nem kell attól tartanom, hogy valami bajom történik. Megbizonyosodtam felőle, hogy csak három partraszállt matrózom föllépésével menekülésre késztetett egy egész sereg bennszülöttet, pedig nem is volt semmi gonosz szándékuk. Fegyverük nincsen, nem harciasak, ártalmatlanok, meztelenek és oly gyávák, hogy ezren sem mernek bevárni hármat embereim közül. Viszont készek engedelmeskedni, dolgozni és minden szükségeset elvégezni. Azt javallanám, használjuk őket városok és falvak építésére és szoktassuk rá őket ruházatunkra és életmódunkra.

December 17, hétfő.
... Az indiánok nagyon örültek, hogy társaságunkban lehetnek és átnyújtottak nekünk néhány nyilat, amely Caniba lakóié, vagyis a kannibáloké volt. Hosszú csövek, végükre kicsiny, hegyes, tűzben edzett fadarab van erősítve. Ketten közülük testük egyes részére mutattak, ahonnan húsdarabok hiányoznak és értésünkre adták, hogy azokat a kannibálok kiharapták és megették — de egy szót sem hittem el belőle . . .
. . . Délután egy kanoé érkezett a Teknősbéka szigetről, negyven emberrel. Mialatt a csolnak a parthoz közeledett, a jelenlévő helybeliek a földre vetették magukat, hogy kinyilvánítsák békés indulatukat. A csolnakban ülők mégis először egyenkint, azután valamennyien kiszálltak a partra, hogy harcra hívják őket. Ekkor a kacika (a király) egymagában felemelkedett és fenyegetően hangzó szavakkal felszólította őket, hogy térjenek vissza kanoéjukba. Ezenközben vizet fecskendett rájuk s köveket dobált a kanoé felé. Miután a Teknősbéka sziget lakói az engedelmesség számos tanujele közt ismét visszatértek kanoéjukba, a kacika felvett egy követ és egyik emberemnek nyújtotta, hogy dobja utánuk. De emberem nem akarta. Ez alkalommal tehát a kacika irántam való jóindulatát kimutatta, a kanoé pedig nemsokára eltávozott. . .

December 18, kedd.

Fogadtatás

. . . Espanola sziget királya korán reggel felkerekedett és rezidenciájáról, amely számításom szerint a tengertől húsz mérföldnyire fekszik, a nap harmadik órájában a telepre érkezett, ahol már megjelent néhány emberem, kiket azért küldtem a partra, hogy megnézzék, nem jött-e egy aranyszállítmány. Ezek jelentették nekem a király érkezését, aki kétszáz főnyi kísérettel vonult fel, négy indián hozta egy gyaloghintóbán. Még fiatal volt, amint már említettem. Mialatt én hajóm hátulsó kabinjában ebédeltem, a király teljes kíséretével feljött a hajóra.
Felségtek tetszését bizonyára megnyerte volna a király ünnepélyes viselkedése és a tisztelet, amellyel alattvalói adóztak neki, jóllehet valamennyien meztelenül jártak-keltek. Alighogy a király a hajóra lépett és megtudta, hogy én a hátsó kabinban időzöm, hirtelen ott termett és letelepedett mellém, időt sem engedve, hogy elébe menjek, vagy hogy legalábbis felemelkedjem az asztal mellől. Amikor belépett hozzám, a többieknek jelt adott, hogy maradjanak kint, amely parancsot azok készségesen teljesítettek és leültek a fedélzetre, két idősebb férfiút kivéve, akik tanácsadói lehettek és lábánál telepedtek le. Megtudtam, hogy ez a kacika. Ügy véltem, hogy ennivalóval kell megkínálnom, megparancsoltam, hogy szolgáljanak nekik azokkal az ételekkel, amelyekből éppen ettem. Erre csak annyit vettek az elébük tálalt ételekből, hogy éppen megkóstolták és a maradékot alattvalóiknak nyújtották, akik mindnyájan vettek valamit belőle. Nem máskép cselekedtek az itallal: ajkukhoz emelték és mindjárt továbbadták a többieknek. Ezenközben fölötte ünnepélyes módon viselkedtek; kevés szót váltottak és azok is, amennyire megítélhettem, komolyak és nyugodtak voltak. A két asztaltárs valósággal csüggött királya ajkán, nemcsak vele, hanem helyette is beszéltek.
Evés után az egyik főember mély meghajlással átadott a királynak egy övet, amelynek alakja némileg hasonlított a Castiliában használatos övekhez. A király átvette és nekem ajándékozta, két egészen vékonyra eldolgozott aranydarabbal együtt. Nézetem szerint itt nagyon kevés arany lehet. De nem lehet messze az aranynak lelőhelye, ahol nagy mennyiségben található. Neki ajándékoztam egy takarót, amely ágyam fölött függött és amelyről feltételeztem, hogy tetszésére lesz, továbbá egy borostyán láncot, amely nyakamon lógott, meg egy pár vörös cipőt és egy üveg narancsvirág-vizet. Módfelett örült ezeknek az ajándékoknak.
A király és tanácsadói kifejezték azon érzett fájdalmukat, hogy nem tudjuk egymást megérteni. Annyit azonban kivettem szavaiból, hogy az egész sziget rendelkezésemre áll, ha valamire szükségem lenne. Erre előhozattam egyik levéltartómat, amelyen egy négy dukát súlyú aranyérem van Felségtek arcképével. Megmutattam neki és jelekkel tudtára adtam, hogy Felségtek uralkodnak a világ legszebb része fölött és hogy Felségtek a legtekintélyesebb fejedelmek. Erősen megcsodálták a királyi lobogókat és a kereszt jelével ellátott többi zászlót is. Azután két tanácsadójához fordult és megmagyarázta nekik, hogy Felségtek kétségkívül hatalmas fejedelmek, ha engem oly messziről vagyis hogy az égből habozás nélkül erre a helyre küldtek. Azután még élénken társalogtunk és ámbátor nem értettem meg mindent, nem kerülte el figyelmemet, hogy a király nem titkolta el ámulatát a látottakon és hallottakon.
Minthogy időközben késő lett, és a király hazafelé készült, személyét megillető tisztelettel csolnakomon a partra vitettem, s ez alatt a hajóágyúk üdvlövést adtak le. Amikor partra ért, több, mint kétszáz főből álló kíséretével felkerekedett lakóhelye felé. Egyik gyermekét egy igen tekintélyes férfiú vitte a vállán. A király ételeket nyújtatott valamennyi matróznak és hajósnépnek, aki a parton időzött, és gondját viselte, hogy udvariasan bánjanak velük. Egy tengerész, aki útközben találkozott vele, mesélte nekem, hogy ajándékaimat egy udvari méltóság vitte a menet előtt, a király fiacskája utána ment, nagyszámú kísérettel; a királynak egy fivére, kit két férfiú karonfogva vezetett, gyalogszerrel távozott, körülbelül ugyanakkora kísérettel, mint a király. Ezt az urat is megajándékoztam, amikor királyi fivére után a hajóra jött. . .

(Columbus Guacanagari országába készül, az ottani „király” meghívására.)

Fordította: Szerb Antal

COLUMBUS útinaplója (3)

Október 28, vasárnap.

A Santa Maria

. . . Sosem láttam még ennél szebb helyet. A folyó mindkét partját viruló zöld fák szegélyezik, amelyek egészen mások, mint honi fáink. Ezerféle virág és gyümölcs függ rajtuk, közöttük számtalan, egészen kicsi madár édesen dalolgat. Rengeteg pálmafát láttam, másfaj táj úak, mint amelyeket Guineában és Spanyolországban látni; középnagyságúak, fölötte széles leveleikkel a bennszülöttek házukat fedik be. A talaj sík és egyenletes . . .
... Amint hajómmal a parthoz közeledtem, éppen két kanóé bukkant fel. Alig vették észre a bennszülöttek, hogy a matrózok csolnakba szállnak és eleveznek, kikötőhelyet keresni és megmérni a folyó mélységét, mindjárt kereket oldottak.
Az indiánok azt mesélték, hogy ezen a szigeten aranybányák és gyöngyök találhatók. Csakugyan olyan helyre bukkantam, amely gyöngyök képződésére alkalmasnak látszik, valamint kagylókra, amelyek világos jelei ennek. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt vélem, hogv a Nagy Kán hatalmas hajói itt kötnek ki és hogy innen a kontinensig a tengeri út csak tíz napig tart.
Ezt a folyót San Salvadornak kereszteltem el.

(Columbus továbbra is abban a hiszemben él, hogy közeledik a Nagy Kán birodalmához.)

November 1, csütörtök.
... Ez a folyó igen mély, torkolatánál a hajók egészen a partig tudnak menni. Édesvizet csak a torkolattól négy mérföldnyire találtunk. Nincs kétség, hogy ez a kontinens és hogy Zayto és Quisay [Columbus itt két városra gondol, amelyet Marco Polo említ előtt állok, vagy 400 tengeri mérföldnyire kínai útjának leírásában: Zaiton és Quinsai] mindkét helytől. Kitetszik ez a tenger viselkedéséből is, amelynek áramlásai egészen mások itt, mint eddig voltak. Tegnap, amint északkeletnek vitorláztam, nagy hideget észleltem.

November 2, péntek.

Elhatároztam, hogy kiküldök a partra két spanyol embert, még pedig bizonyos Rodrigo de Xeres nevezetűt, aki ayamontei lakos, és egy másikat, bizonyos Luis de Torrest, aki kikeresztelkedett zsidó, valamikor a murciai kormányzó szolgálatában állt és állítólag bírja a héber és a káldeus nyelvet és egy kevéssé az arabot is. Velük küldtem két indiánt: az egyiket azok közül választottam ki, akiket Guanahani szigetén vettem a hajóra, míg a másikat a folyóparti telepek lakói közül szemeltem ki. Valamennyien üveggyöngyöket visznek magukkal, hogy módjukban álljon csere útján élelmet szerezniük, ha hiányt szenvednének. Hat nap múlva kell visszatérniük. Továbbá adtam nekik fűszermintákat is, hogy kérdezősködhessenek, vajjon akad-e errefelé ilyen fűszer. Megtanítottam őket, mimódon kell amaz ország uralkodója után tudakozódniok és, ha találkoznának, mit mondjanak Castilia uralkodójának nevében: ez utóbbi küldött engem, hogy néki uralkodómnak sajátkezű írását és ajándékát által adjam, hogyléte felől tudakozódjam, barátságát kérjem és felajánljam szolgálataimat mindenben, amit csak kíván és így tovább. Továbbá lelkűkre kötöttem követeimnek, hogy pontos híreket és adatokat hozzanak a tartományokról, kikötőkről és folyókról, amelyekről hallottam, állapítsák meg, milyen messzire fekszenek kikötőhelyemtől és hasonló egyéb dolgokat tudakoljanak meg.

November 4, vasárnap.
Napkeltekor csolnakomon kimentem a partra, hogy vadásszam ama madarakra, amelyeket a minap láttam. Visszatértemkor felkeresett Martin Alonso Pinzón és két kis fahéjkérget hozott. Értésemre adta, hogy egy portugál, aki a Pinta fedélzetén van, megfigyelte, hogy az indiánok sokat hoztak abból a fedélzetre, de nem mert vásárolni belőle, mert félt, hogy megbüntetem, minthogy büntetéssel fenyegettem meg mindenkit, aki csereberél. Martin Alonso továbbá előadta, hogy az az indián vörös epreket is mutatott, akkorákat, mint a dió. A Pinta másodcsolnakmestere pedig azt hozta hírül, hogy fahéj növényeket talált. Mindjárt odamentem a megjelölt helyre, de meg kellett állapítanom, hogy nem fahéj, amit látott.
Néhány indiánnak megmutattam a Castiliából magunkkal hozott fahéj- és bors-mintákat. Azt mondták, ismerik ezeket a fűszereket; jelekkel tudtomra adták, hogy nem messze innen, délkeleti irányban e fűszerek nagy tömegben lelhetők. Mutattam nekik aranyat és gyöngyöt is, mire néhány élemedett korú bennszülött azt mondta, hogy egy Bohio nevezetű helyen arany fölöslegben található és hogy ama vidék lakosai karjukon, lábukon, nyakukon és fülükben aranyat hordanak; ugyanott gyöngy is akad bőven. Azonkívül úgy értettem jeleikből, hogy amaz országban nagyobb hajók és áru is van; mindez innen délkeletre volna. Még távolabbra pedig olyan emberekre lehet bukkanni, akik egyszeműek és olyanokra, akiknek kutyaorruk van, emberhúsból élnek és ha valaki a körmük közé kerül, mindjárt lefejezik, hogy vérét igyák és megférfiatlanitsák.

November 6, kedd.

Salvador Dali megfestette Kolumbusz kalandját

Tegnap éjszaka visszatért a két férfú, akit a belső területek kikutatására küldöttem el. Beszámoltak arról, hogy 48 tengeri mérföldnyi út után egy telepre értek, amely vagy 50 kunyhóból állt és mintegy ezer lakója lehetett, mert bebizonyított módon ugyanabban az épületben többen laktak. Ezek a kunyhók egy katonai tábor tágas sátraira hasonlítottak. A bennszülöttek, szokásuk szerint, ünnepélyesen fogadták őket; férfiak és nők sereglettek elébük, hogy láthassák őket és a legjobb házakban kaptak szállást. Az indiánok csodálkozásuknak számos jelét adták és jelekkel kifejezték ama hiedelmüket, hogy a jövevények egyenesen az égből érkeztek, majd megtapogatták kezüket, lábukat csókdosták és ételekkel kínálták őket.
A két spanyol ember hírül hozta továbbá, hogy ama telepre való érkezésükkor a főnökök a legelőkelőbb épületekbe vitték őket és két székkel kínálták meg, amelyre le is ültek, miközben a bennszülöttek körülöttük a földön helyezkedtek el. Az indián, aki kíséretükben volt, elmagyarázta a többi indiánnak a keresztények életmódját és kijelentette, hogy a keresztények derék emberek. Ezek után a férfiak visszavonultak, hogy helyet adjanak a nőknek, akik hasonlóképpen letelepedtek a földre, a spanyolok köré, kezüket, lábukat csókdosták, tapogatták őket, hogy meggyőződjenek, vajjon húsból és vérből valók-e. Végül is arra kérték a spanyolokat, hogy legalább öt napig időzzenek náluk.
... Továbbá elmesélte a két spanyol ember, hogy útközben egész sereg bennszülöttel találkozott, akik telepükre hazatérőben voltak és tüzet és bizonyos gyökereket tartottak kezükben, hogy szokásukhoz híven befüstöljék magukat. [Első találkozás a dohánnyal!] Nem találtak olyan telepre, amely több, mint öt kunyhóból állt volna. Mindenütt ugyanolyan fogadtatásban részesültek.
... Ezek az emberek ravaszságot nem ismernek és nem igen harciasak. Férfiak és nők meztelenül járnak-kelnek, ahogy Isten megteremtette őket, a nők ugyan gyapot kendőt hordanak a lágyékuk körül; de ez minden. Fölötte tisztelettudóak. Bőrük színe nem nagyon sötét, világosabb, mint a Kanári szigeteken lakó nőké. Bizonyos vagyok benne, Felséges Parancsolóim, hogy ezek az emberek jó keresztények lesznek, mihelyt jámbor és hívő férfiak beszélni tudják az ő nyelvüket. Ezért bízom Istenben, hogy Felségtek mielőbb kegyeskedni fog ilyen férfiakat ide küldeni, hogy megtérítsék és az egyház ölébe vezessék eme nagyszámú népességet, mert elpusztulnak ama népek, amelyek nem akarnak az Atya, Fiú és Szentlélek Szentháromságához megtérni. És, ha Felségtek földi tartózkodásának ideje lejárt —mivelhogy valamennyien halandók vagyunk — akkor a Királyságokban a legnagyobb nyugalom fog uralkodni, mert minden eretnekségtől és minden gonosz szellemtől megszabadultak, miközben Felségtek lelke Teremtője elé járul, akihez buzgón könyörgök, hogy Felségteket hosszú élettel ajándékozza meg és engedje meg, hogy királyságukat és birodalmukat mindegyre kiterjeszthessék és hogy Felségteknek szilárd akaratot adjon a szent keresztény vallás terjesztésére, amint Felségtek eddig is tették. Ámen!
Ma ismét vízre bocsáttattam hajómat és készülök tovább utazni, hogy jövő csütörtökön a Mindenható nevében elvitorlázhassam aranyat, fűszert és új országokat keresni.

(Columbus délkeletnek fordul, mert azt hiszi, hogy abban az irányban aranytermő szigetre talál. Ezért nem jut el a közelfekvő szárazföldre, Mexikóba.)

Folytatjuk

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (6)

Ismerkedés Barcelonával

Kolumbusz a tér fölött

Jólesően nyújtóztatjuk lábainkat a szinte egész napos buszozás után, miközben Elena köré csoportosulunk a tengerparti sétányon, amely Kolumbusz nevét viseli. Kellemes fuvallat hűsíti a levegőt a 31 fokos melegben, hiszen a Földközi-tenger itt van karnyújtásnyira tőlünk. Míg a busszal forgolódunk parkolási lehetőséget keresve, megpillantom Kolumbusz zászlóshajója mását, a Santa Mariát, amely mint a hajózási múzeum részlege fogadja a kíváncsi látogatókat. Körülöttünk lüktet a közel 1 700 000 lakosú kikötőváros délutáni forgalma, de valahogy a széles sugárutakon felhígul a tömeg, nem nyomasztó. Elena pár perc alatt elmeséli, hogy a Madriddal vetélkedő katalán fővárost joggal lehet még Párizzsal is hasonlítani, hiszen a virágzó gazdasági élet mellett művészeti és turisztikai szempontból is méltó a két említett várossal való összehasonlításra. 


Valóban ez az első benyomásunk, ahogy az impozáns kandeláberekkel díszített sétányra s a közelben–távolban látszó hatalmas régi és új épületekre tekintünk, no meg a bal oldalon emelkedő, a Gellért-hegynél nagyobb Montjuichra, amelyre közúton kívül magasvasúttal is fel lehet jutni. Jó néhány villanyrendőrrel őrzött átkelő után a világhírű fás sétányon, a Ramblán gyülekezünk. A Plaza Puerta de la Paz – Békekapu tér – képe most eltér az útikönyvben megismerttől, hiszen Kolumbusz 59 méter magas emlékművét éppen felújítják, így a talapzaton levő bronz domborműveket, szobrokat, melyek a nagy felfedező életéből mutatnak be jeleneteket, most deszkabódé takarja, akárcsak a nyolc oroszlánt. A vasoszlop tetején aranyozott földgömbön álló közel nyolc méter magas Kolumbusz-szobor azonban a helyén áll. A tengerparti Avenida de Colont magas pálmafák díszítik. 


Útközben Elena mellett igyekszem maradni, így megtudom, hogy 1888 és 1929-ben világkiállítás volt Barcelonában, majd 1992-ben olimpiai játékok, így ezekre az eseményekre sokat épült-szépült a város. A Rambla 1200 méter hosszú, szakaszonként kissé megtört útvonal, ahol két oldalon zajlik az autós forgalom, míg középen, a tágas platánfás sáv különleges színfoltja a városnak. A széles, árnyékos térség utcahosszat piac, vendéglő-kávézó és mutatványos látnivalók egyvelege. A Kolumbusz-szobortól a gyönyörű Plaza de Cataluniáig terjedő sugárút engem a budapesti Andrássy útra emlékeztet, csak annál sokkal elevenebb. A helyiek Ramblasnak mondják, többes számban, hiszen keresztutakkal, kisebb terekkel öt szakaszra oszlik s ezeknek külön neve is van: Santa Monica, Capuchinos, San José, Estudios, Canaletas. Közben felfedezek egy metróállomást. Elena megjegyzi, a metró, helyi vonat, fogaskerekű és drótkötélpálya a villamos- és buszvonalak mellett nagyon jó közlekedést biztosít a városnak. Megtudom még, hogy a Rambla arab eredetű szó, és kiszáradt folyómedert jelent. Valaha itt folyt le a tenger felé a város, magasabb részeiről származó forrás- és esővíz. Ma az út két oldalán üzletek, vendéglők, színházak, mozik, múzeumok sorakoznak. Miután elhagyjuk a hajózási múzeum hatalmas épületét, Elena megmutatja az irányt, ahol a házak mögött van a híres katalán közgazdász, Güell palotája, amely színházi múzeum. Szenzációs modern macskaszobor mellett vezet el utunk, s közben meglátjuk az első eleven szobrot. Ezek az élő szobrok a Rambla világhírű nevezetességei: a szoborpózban mozdulatlan mutatványosok. Krétafehér arcú, fekete ruhás bohóc áll fél lábon, rejtély, hogy bírja olyan sokáig a kitekert testhelyzetet, mert míg körbeálljuk és bámuljuk, csak a szemhéja mozgása árulja el, hogy élő ember! 

Vár a viaszmúzeum

A Museo de Cera – viaszfigurák múzeuma – közelében Elena vezetésével jobbra átmegyünk a gyalogátkelőn, s a gótikus negyed látogatására indulunk. Hihetetlen az ellentét; pár pillanat múlva szűk középkori utcákban járunk évszázados paloták, csodás kovácsoltvas kandeláberek között, árnyékos hűvösben, különleges mintázott, csúszásmentes kövezeten. A Barrio Gotico római, vízigót és arab város kőmaradványaival és az európai középkor emlékeivel történelmi csoda Barcelonában. Az egyik szűk utcában a sóhajok hídjára emlékeztető kőcsipkés kovácsoltvas műremek köt össze két palotát emeletnyi magasan a fejünk felett. Egyik-másik palota durván faragott gránitkőkockákból épült, mások bevakoltak, néhol látszik a középkori tégla. Elhaladunk a XIV. században épült városháza és a katalán autonómiát jelképező Generalitat impozáns reneszánsz épülete előtt. Ez utóbbi engem ünnepélyességével a firenzei Palazzo Vecchióra emlékeztet. Aztán egy szűk sikátoron át a székesegyház jobb oldalán levő régi kolostor kerengőjében rövid időre mesevilág vesz körül! Az oszlopok között kápolnák sora imádkozó hívőkkel, mécsesekkel, elcsendesült turistákkal, míg a kolostorkertben délszaki növényzet – magnólia, pálma, leander, mimóza, japánrózsa és sok más virág. Kellemes hűvös van a zöld növények között átszűrődő napfényben és finom vízcsobogás – a sárkányölő Szent György szobrával díszített kút mellett kisebb sor, hiszen sokan oltják szomjukat a hideg forrásvízzel. Az 1380-1451 között épült kerengő a katalán gótika egyik gyöngyszeme. 


Hirtelen gágogásra figyelek, s látom, hogy a kert másik sarkában jókora medencében 13 fehér liba úszkál vagy a parton tollászkodik. Egy nyugodtabb sarokban Elena köré gyülekezünk, aki elmondja, hogy a város védőszentje Szent Eulália, akinek a székesegyház kriptájában áll díszes hófehér alabástrom szarkofágja. A 13 liba azt jelképezi, hogy a szent életű kislány ennyi esztendőt élt a földön. Maga a katedrális, mint sok más középkorban emelt templom, egy román stílusú székesegyház romjain kezdett el épülni, míg az alapoknál IV. századi őskeresztény kápolna maradványai találhatók. Az építkezést 1298-ban kezdték el gótikus stílusban, 1459-ig dolgoztak a háromhajós, impozáns méretű templomon, hiszen hossza 83, szélessége 37, magassága 25 méter. Akárcsak számos középkori templomot, a barcelonai székesegyházat is épületek veszik körül, így nincs meg a rálátás csak a főbejárat felőli térről, amelyet különben csak a XIX.-XX. század fordulóján alakítottak ki gótikus stílusban, hasonlatosan az akkor épült kupolával. 

A Piaza

A Szent Severo kapun át jutunk a pompás székesegyházba, s először látom a könyvekben leírt spanyol jellegzetességet, miszerint a szentély és a kórus a templom közepén van! A kórust itt három oldalról fal veszi körül. Az elkerített terület előtti részt nevezik trascorónak, és a szabad oldalon a díszes, áttört ajtón és rácson túli rész a coro. Itt – a hely akkora, mint egy kisebb templom – a kanonoki székek felett régi címerek díszlenek. Csak futó benyomást szerezhetünk a díszes mellékkápolnákról, ám megnézzük a leghíresebbet. Itt áll a fából faragott, füsttől fekete Krisztus-szobor, amely a hagyomány szerint az 1571-es lepantói tengeri csatában a hős Don Juan de Austria zászlóshajóját díszítette. Nagyon jelentős csata volt, mert ebben az ütközetben a keresztények legyőzték a török hajóhadat. Gyönyörűek a XV. századból való színes mozaik üvegablakok, valamint a hatalmas főoltár előtti díszes, faragott kanonoki székek. Innen lépcsőkön jutunk le az altemplomba, ahol Szent Eulália alabástrom szarkofágja található.