JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (8)

Barcelonától Madrid felé Zaragozán át

Tarragona

Korán reggel szól a telefon, jó reggelt kíván angolul egy férfihang. Gyors készülődés, majd nézelődés a virágos-fás udvarra és a parkolóra, ahol már a buszvezetők szorgoskodnak. Kissé távolabb, magasan, látható az autópálya reggeli forgalma. Hét órakor narancslé vezeti be a reggelit, majd lekváros-vajas ropogós kiflit eszem feketekávés tejjel. A jobb étvágyúak sajtot, felvágottat, sonkát és főtt tojást is találnak a svédasztalon, no meg jó néhány féle édes tésztát, van tea és többféle kenyér is. Fél nyolckor már indulunk, hiszen 600 km út áll előttünk. Először Barcelona felé haladunk, rengeteg alagúton át a dimbes-dombos terepen. Most napfényben látjuk az olimpiai falut, és megpillantjuk a festői Tibidabó hegyet a csúcsán álló katedrálissal. 


Utunkat virágzó leánderbokrok és pálmafák szegélyezik, másutt gyönyörű, szabályos növésű ciprusok. Közben megcsodálom a szabadon álló harangokat a tornyok tetején. Különös színfolt, mert eddig életemben sehol nem láttam, csak Barcelonában. Egy alagút bejárata felett katalán felírás fekete betűkkel, festékszóróval kivitelezve: independenca+socialismus! Eléggé megkopott, látszik, hogy nem mostanában készülhetett. Magamban elgondolkodom, az autonómia, ami lényegében függetlenség is, hála a királyi bölcsességnek, már valóság, a másodikra pedig jobb, ha nem vágyakoznak, hiszen sehol a világon nem vált be! Közben helyenként alig látni a vidéket, mert mélyen a völgyben visz az út és alagútból alagútba futunk. 


Valamivel nyolc óra után jutunk fel az autópályára, egy igen mutatós régi szélmalomvendéglő közelében. Itt már az elővárosok mellett haladunk közel húsz percen át, egyedi jelleget mutató színes lakónegyedek mellett. Igazi modern és mégis emberközelinek tűnő építészeti stílus, helyenként pasztell, másutt élénk, rikító színekben, ötletes megoldásokkal. Nekem legkülönösebbnek tűnik egy furcsa, vörös tégla színű toronyház, valami Gaudi-utánérzés. 


Fél kilencre jár az idő, mikor valóban kívül vagyunk Barcelona körzetén. Mindkét oldalon a barátságos domvidéken kis falvak sorakoznak. Az autóút háromsávos mindkét oldalon, középen rendszerint élősövény, másutt korlát. A másodrendű utak helyenként felül vezetnek, néha a megemelt autóút alatt. A dombokon láthatóan telepített ligetek, kisebb erdők, nyírfák, nyárfák, fenyvesek, valamint különböző életkorú szőlőskertek s itt-ott tanyabokrok. A Földközi-tenger-parti Tarragona felé, délre visz az út, süt a Nap, bár az ég fályolfelhős. A tenger sehol nem tűnik fel, mert elég távol fut a parttól az autóút. Egy szőlőföld mellett újnak tűnő traktorral szánt a gazda. Kilenc órakor széles medencében visz az út, a távolban hegyek. Erre is a szőlő az uralkodó, ám egyre több a gyümölcsfa és a zöldségtermelő kertészet, főleg a városok közelében. A hegyoldalakat is termékennyé teszik, a teraszokat nagy szikladarabokból, kövekből építik ki, s a területre termőföldet hordanak. Módom van megfigyelni a munkálat különböző szakaszait az út két oldalán, s az elkészült termőföldet is látom gyümölcsfákkal beültetve. Másutt kisebb erdők vannak, sőt megjelennek az első olajfákkal benépesített területek. 


Fél tízre jár már az idő, mikor kopár, sziklás tájon tábla jelzi, hogy elhagyjuk Katalóniát és Aragonia földjén járunk, Zaragoza megyében. Tíz óra körül kopár, kiégett a táj – már a félsziget közepe felé tartunk. A friss szántás, valamint a földdarabok szélén levő óriáskeréknyi préselt szalmabálák mutatják, hogy gabonatermő vidéken járunk. A kicsiny dombokon olajfák, másutt gyér növényzet a sziklák között. Jó félóra múltán cigaretta-kávé szünet egy benzinkút mellett. Elég gyorsan körülnézek a láthatóan régi boltban; nem olyan fényes, mint a légkondicionált modern csodák, majd a virágzó estikés és muskátlis parkocskában járkálok, s figyelem a vidéket. A közeli dombok kopárak, a távolabbi hegyek ölében települések, egy csúcson kolostornak tűnő régi épület. 


Miután elindulunk, Elena Zaragozáról beszél, majd egy frissen vásárolt népzenekazettát tesz fel. Éppen 11 óra múlt néhány perccel, mikor áthaladunk a zéró délkörön, a greenwichin, melyet fémből épült félkör jelez az autóút felett. Itt vagyunk a választóvonalnál, hiszen ettől keletre és nyugatra számozzák a délköröket. Mi keletről jőve most nyugat felé haladunk Madrid irányába, amely a nyugati 4 fok délkör közelében található. Itt már eléggé unalmas, sik a táj, csak az út menti fák zöldek, mert a felszántott terület kopár, gyengén termő, fehéres színű föld. 

Zaragoza

Érdekesség, hogy a Zaragoza városnévben a z betűket sz-nek kell ejteni. Az ország hatodik városa 700 000 lakossal az Ebro völgyében. Kr. e. alapították a rómaiak Augustus császár idejében. Korán keresztény lett a lakosság jó része, ezért Diocletianus idején sokan mártírhalált szenvedtek. A legenda szerint Jakab apostol 44-ben Jeruzsálemben bekövetkezett vértanúsága előtt térítő úton járt Hispániában. Ebben az időben, 40. január 2-án megjelent neki Szűz Mária, és egy kis oszlop, „pilar" tetején álló szobrocskát adott neki bátorításul hittérítő munkásságáért. A város székesegyházában ma is van egy oszlop tetején levő Mária-szobor, ám ez a középkorból származik. Ezután közel négy évszázadig vandál, majd nyugati gót uralom következett, majd 714-ben arab kézre került a város. A mórok szabad vallásgyakorlatot engedtek a keresztényeknek, s uralmuk 1118-ig tartott. Itt élt a XI. században Cid, a legendás hős is. 


A XII. században, mikor Aragónia egyesült Katalóniával, a királyság fővárosa Zaragoza lett. A napóleoni háborúk korában a függetlenségi harc jelképe volt, és csak romokban, súlyos harcok után került a franciák kezébe. Azután a XIX. században újjáépült a város. Jó húsz perccel 12 óra előtt már a külvárosban járunk, az ipari negyedben, virágzó leánderbokrok szegélyezte utcákban. Aztán az Ebro hídján átkelve – a folyó legalább kétszer akkora, mint a Körös Nagyváradnál – meglátjuk a soktornyos, kupolás bazilikát, amely Zaragoza leghíresebb látnivalója. Híres zarándokhely, hiszen a hagyomány szerint azon a helyen, ahol Jakab apotolnak a Szűzanya megjelent, emelték az első templomot Mária tiszteletére. Az évszázadok alatt több templom állt ezen a helyen; előbb román, majd gótikus stílusban, melyek maradványai ma is láthatók a hatalmas barokk székesegyházban. A 132 méter hosszú és 67 méter széles épület négy sarkán egy-egy magas torony emelkedik, míg a főhajót három, az oldalhajókat négy-négy színes kerámiacseréppel fedett kupola díszíti, s azok mindegyikén kisebb tornyok díszlenek. 


Éppen zúg a déli harangszó, amikor az Ebróval ellentétes oldalon a hatalmas, szökőkúttal díszített térről a bazilikába lépünk. A kapun is lenne mit bámulni, ám az idő szűkös, a tömeg még ebben a tágas térben is jókora, így tartom a lépést Elenával. A világos, freskókkal díszített pompás templomot 12 hatalmas, négyszög keresztmetszetű oszlop osztja fel három hajóra. A keleti szárnyban van az a négy oszlop határolta kápolna, amelyben a híres kegytárgyat, az „oszlopos" Mária-szobrot őrzik. A Nuestra Senora de Pilar vagy Virgen de Pilar nem túl nagy Mária-szobor, amely egy római korból való jáspisoszlopon áll. Érdekesség, hogy az oszlopot fedő, dúsan hímzett terítőt naponta cserélik, mivel a templom az adományozó hívek jovoltából ezekből több ezres készlettel rendelkezik! 

Mária mennybemenetele

A Santa Capilla közepén aranyozott szoborkompozíció Mária mennybemenetelét, a bal oldali a Szűzanya elszenderülését ábrázolja, míg jobbról áll a kegyszobor, amely a Madonnát bal karján a gyermekkel ábrázolja. A főoltár 1509-12 között készült alabástrom csipke, rengeteg figurával, melyek közül a középső három kompozíció Mária születését, Jézus bemutatását a templomban és a Szűzanya mennybe vitelét ábrázolja. A szentélyt gyönyörű bronzrács választja el a tágas tértől. A kórus, amely lényegében templom a templom közepén, a legnagyobb az országban; csodaszép 150 faragott üléssel, amelyet 1544-46 között firenzei művészek faragtak. Az oldalhajók freskói, mellékoltárai legalább néhány órányi bámulásra, csodálásra lennének méltók, hiszen Ribera, Gonzales, Velasquez, Goya és más neves festők munkái. Szobrok, síremlékek is szép számmal láthatók mindenfelé, de van mit nézni a márvány mozaikpadlón és a pompás barokk díszítéseken is. 


Elena elvezet még bennünket a templom nyugati felében levő falrészhez, ahol az „oszlop" imádata helyén egy tenyérnyi ezüst Mária-kép előtt sorban állva ajánlatos valamit kérni a Szűzanyától, majd megsimítani vagy megcsókolni az ereklyét. Itt mindnyájan sorban állunk néhány percig, hiszen turistákon kívül szép számú hívősereg is tartózkodik, imádkozik a bazilikában. Mikor kifelé jövünk, éppen esküvői menettel találkozunk, hiszen szombat van. 

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (7)

Mutatványosok,  művészek találkozóhelye

A közvilágítást már meggyújtják, bár az alkony csak most kezd úrrá lenni a gyönyörű Barcelonán, mikor a Gaudi múzeumból gyalogszerrel a város legnagyobb terére érkezünk. A Plaza de Cataluna szabálytalan négyszög, hatalmas zöldövezet, két kerek medencéjű óriás szökőkúttal. Pálmafák és virágok, gyönyörű paloták, templomok látszanak a pompás kivilágításban, fényreklámok villódznak. Elena felhívja a figyelmünket a város legnagyobb áruházára, az El Corte Inglesre, amelynek tetejéről – a kávézóból és a körerkélyről – látszik igazán, hogy Európa egyik legnagyobb terén vagyunk. Míg a gyerekek a szökőkút kicsapódó vízsugara alatt hűsülnek, megtudjuk, hogy a Kolumbusz-szobor oszlopa is lényegében kilátó, a nagy felfedező lábai alatt van egy körfolyosó, ahová lift repíti fel az érdeklődőket. Sajnos, nemcsak időhiány, hanem az oszlop restaurálása is akadálya annak, hogy a pompás látképet a magasból megcsodálhassuk. Megjegyzi még vezetőnk, hogy ráfér az alapos felújítás a Kolumbusz- emlékműre, hiszen az 1888-as világkiállításra emelték. 


Olyan szép és kellemes a tér látványa, hogy Elenának nógatnia kell a társaságot, a Ramblán fantasztikus dolgok várnak reánk, induljunk tovább! Előbb saját gyerekét parancsolja el a pancsolástól; csuronvíz mind a két kisfiú, de a leánykának is jutott bőven. Szerencsére nem fázhatnak meg, hiszen 30 fok van, az esti órákban is. Így elindulunk a tér egyik végében kezdődő híres utca közepén a platánok alatt. Díszes kovácsoltvas ivókút körül sokan tolongnak, hiszen a Canaletas-kút varázslatos, mert aki a vizéből iszik, visszatér még Barcelonába! Kétoldalt gyönyörű, múlt században épült paloták, középületek, így a Szépművészeti Akadémia, de látunk templomot, könyvtárat és kórházat is. 


Kis idő múltán nem tudnánk elszakadni a hobbiállatok piacától. Főleg a madárvilág képviselői bírják idegekkel ezt a lármát és nyüzsgést. Színes papagájok, kicsinyek és nagy testű, méltóságosan sétáló vagy ácsorgó arapapagájok, gyönyörűen fütyörésző kanárik mellett akad fürj, fácán és aprótestű tyúkfélék. Terrárium és akvárium is szép számmal van, tengeri malactól majmocskáig, teknősbékától levelibékáig, szalamandrától tarajos gőtéig számos állatot látni, no és a halak! 


Odébb egy kicsiny téren Miro tervezte színes kerámialapokon lépdelünk. Alig lehet haladni, annyi a nézelődő, vidám járókelő. Bódék mellett néhány szék, asztalka; sört, űdítőt, kávét fogyasztó emberek. Néger módra sok hajfonatos frizura készül, fiatalok karjára, vállára, arcára művészi mintákat varázsolnak a testfestők. Egy magányosan táncoló férfi körül ütemesen tapsolnak a nézelődők. Az egyik fa tenyérnyi levágott ágcsonkján fejmagasságban mozdulatlan indián kémleli a távolt, tolldíszekkel, fegyverekkel. Olyan mozdulatlan, hogy szinte el sem hiszem, ő is élő szobor! Közelében hófehér zongora mellett Mozartot idéző alak zongorázik, megjegyzem, igen jól, romantikus zenedarabokat. Van utcai ruhában hegedülő fiú, mások tangóharmonikán vagy fuvolán játszanak. Egy krétafehérre festett bőrű férfi és nő múlt századi öltözékben mozdulatlan és csak akkor int, ha az előttük álló tányérba valaki pénzt dob. Egy nyulánk fiatal nő vörös fátyolszerű ruhában szinte repül, égő lángot utánoz. Egy törpe – alig méternyi lehet a magassága – nagyon ügyesen mozgatja a nála nem sokkal kisebb bábokat; óriási a tömeg körülötte. Jókora ernyő alatt mozdulatlan férfi üldögél, nem messze tőle öregecske piros arcú nő képkeretet tart az arca előtt, mellette a párja, egy másik keretben. A szamuráj öltözékű, támadó mozdulatban megmerevedett figura is olyan, mint egy szobor. 


A virágárusok negyedében ismert és ismeretlen vágott és cserepes növények. Sokat lehetne nézelődni és gyönyörködni, ám az órára tekintve igyekszem tovább, igaz, fájó szívvel. Azután ismét a gondtalanul iszogatók vagy fagylaltozók asztalai mellett visz az út, majd megállok egy könyves-újságos-képeslapos bódénál, és megvásárolom a katalán fővárosról szóló legújabb kiadású színes útikalauzt és néhány festői képeslapot. 


Ezután a művészek negyedében keveredem. Kis széken, padon ülnek, szénnel, ceruzával, festékkel dolgoznak, valamennyiük mellett kiállítva eladásra szánt kész munkájuk. Van karikaturista, aki pár vonallal lerajzolja felismerhetően a modellt ülő turistát, más fényképszerű portrét készít igen gyorsan. Apróbb-nagyobb kerámiatárgyakat is vásárolhat az érdeklődő. Az árakat tekintve talán meg is vennék egy kisebb emléktárgyat, de a törékeny holmi nyűg a hosszú úton, így pár pillanat múltán lemondok a csábító lehetőségről. Azért nem rohanok annyira, hogy ne szánjak pár percet a kutyás mutatványosoknak, van belőlük jó néhány és nézelődő, adakozó is szép számmal. 


Mikor a metróállomást megpillantom, tudom, hogy már nincs távol a Kolumbusz-szobor s annak a közelében parkól az autóbuszunk. Szerencsére időben érkezem, vannak jócskán, akik már ott ácsorognak, mások fáradtan beültek a járműbe. Népszámlálás után elindulunk. Elena még egy kis buszos városnézést rendez, s elkalauzolja a buszvezetőt a közeli Montjuichra (jelentése Zsidó-hegy). Meredek szerpentinen másszuk meg a Gellért-hegynél nagyobb magaslatot, miközben kitárul előttünk a tündérien kivilágított város képe. Sportstadion, néprajzi múzeum és vidámpark van a hegyen és még számos más létesítmény s az esti órákban is élénk, nyüzsgő élet. Aztán ismeretlen városrészeket csodálunk meg, miközben sóhajtozunk, de jó lenne itt néhány napot eltölteni! Ica mindegyre rikoltozik és szupi kiáltással fejezi ki elragadtatását, de bizony legtöbbünkből kicsal egy-egy elragadtatott kiáltást a felejthetetlen látvány. 

Elhaladunk az olimpiai város mellett, majd Barcelona elővárosi negyedein. Jó 15 km távolságra Barcelonától egy autóút közelében modern háromcsillagos szálló, a Hotel Campanile. Pillanatok alatt kezünkben a kulcs. Fél órát kapunk pihenésre, tisztálkodásra a vacsoráig, így van időm szemrevételezni a csillagok közötti különbséget. A fürdőszobában rengeteg törülköző, fürdőköpeny, szép, modern bútor, levélpapír, boríték, reklámok. Nagyon megörvendek a porkávénak, szép porceláncsésze és tányér is van az asztalon, cukor és tejszín, valamint tasak a teához. Mivel én a kávéivás után is jól alszom, azonnal elkészítem a „feketelevest", Ica inkább teát iszik, hiszen mindketten szomjasak vagyunk a délutáni- esti városnézés után. Még időm van megtanulmányozni egy reklám térképet, amelyből kiderül, hogy a Campanile lényegében szállodalánc, legtöbb vendéglátóhely Francia-és Olaszországban van, de elszórtan behálózza egész Nyugat-Európát. A barátságos és légkondicionált vendéglőben már előkészítették számunkra az asztalokat. Felesleges is mondanom, hogy a tányéron nemigen hagy senki maradékot, hiszen farkaséhesek vagyunk. Igen ízletes a sült kolbász fűszeres szárazbabfőzelékkel, vegyes salátával, ásványvízzel és görögdinnyével. Sétálni nincs kedve senkinek, nem is igen lenne hová, így rövidesen pihenni tér az egész csapat. 


(Folytatjuk)

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (6)

Ismerkedés Barcelonával

Kolumbusz a tér fölött

Jólesően nyújtóztatjuk lábainkat a szinte egész napos buszozás után, miközben Elena köré csoportosulunk a tengerparti sétányon, amely Kolumbusz nevét viseli. Kellemes fuvallat hűsíti a levegőt a 31 fokos melegben, hiszen a Földközi-tenger itt van karnyújtásnyira tőlünk. Míg a busszal forgolódunk parkolási lehetőséget keresve, megpillantom Kolumbusz zászlóshajója mását, a Santa Mariát, amely mint a hajózási múzeum részlege fogadja a kíváncsi látogatókat. Körülöttünk lüktet a közel 1 700 000 lakosú kikötőváros délutáni forgalma, de valahogy a széles sugárutakon felhígul a tömeg, nem nyomasztó. Elena pár perc alatt elmeséli, hogy a Madriddal vetélkedő katalán fővárost joggal lehet még Párizzsal is hasonlítani, hiszen a virágzó gazdasági élet mellett művészeti és turisztikai szempontból is méltó a két említett várossal való összehasonlításra. 


Valóban ez az első benyomásunk, ahogy az impozáns kandeláberekkel díszített sétányra s a közelben–távolban látszó hatalmas régi és új épületekre tekintünk, no meg a bal oldalon emelkedő, a Gellért-hegynél nagyobb Montjuichra, amelyre közúton kívül magasvasúttal is fel lehet jutni. Jó néhány villanyrendőrrel őrzött átkelő után a világhírű fás sétányon, a Ramblán gyülekezünk. A Plaza Puerta de la Paz – Békekapu tér – képe most eltér az útikönyvben megismerttől, hiszen Kolumbusz 59 méter magas emlékművét éppen felújítják, így a talapzaton levő bronz domborműveket, szobrokat, melyek a nagy felfedező életéből mutatnak be jeleneteket, most deszkabódé takarja, akárcsak a nyolc oroszlánt. A vasoszlop tetején aranyozott földgömbön álló közel nyolc méter magas Kolumbusz-szobor azonban a helyén áll. A tengerparti Avenida de Colont magas pálmafák díszítik. 


Útközben Elena mellett igyekszem maradni, így megtudom, hogy 1888 és 1929-ben világkiállítás volt Barcelonában, majd 1992-ben olimpiai játékok, így ezekre az eseményekre sokat épült-szépült a város. A Rambla 1200 méter hosszú, szakaszonként kissé megtört útvonal, ahol két oldalon zajlik az autós forgalom, míg középen, a tágas platánfás sáv különleges színfoltja a városnak. A széles, árnyékos térség utcahosszat piac, vendéglő-kávézó és mutatványos látnivalók egyvelege. A Kolumbusz-szobortól a gyönyörű Plaza de Cataluniáig terjedő sugárút engem a budapesti Andrássy útra emlékeztet, csak annál sokkal elevenebb. A helyiek Ramblasnak mondják, többes számban, hiszen keresztutakkal, kisebb terekkel öt szakaszra oszlik s ezeknek külön neve is van: Santa Monica, Capuchinos, San José, Estudios, Canaletas. Közben felfedezek egy metróállomást. Elena megjegyzi, a metró, helyi vonat, fogaskerekű és drótkötélpálya a villamos- és buszvonalak mellett nagyon jó közlekedést biztosít a városnak. Megtudom még, hogy a Rambla arab eredetű szó, és kiszáradt folyómedert jelent. Valaha itt folyt le a tenger felé a város, magasabb részeiről származó forrás- és esővíz. Ma az út két oldalán üzletek, vendéglők, színházak, mozik, múzeumok sorakoznak. Miután elhagyjuk a hajózási múzeum hatalmas épületét, Elena megmutatja az irányt, ahol a házak mögött van a híres katalán közgazdász, Güell palotája, amely színházi múzeum. Szenzációs modern macskaszobor mellett vezet el utunk, s közben meglátjuk az első eleven szobrot. Ezek az élő szobrok a Rambla világhírű nevezetességei: a szoborpózban mozdulatlan mutatványosok. Krétafehér arcú, fekete ruhás bohóc áll fél lábon, rejtély, hogy bírja olyan sokáig a kitekert testhelyzetet, mert míg körbeálljuk és bámuljuk, csak a szemhéja mozgása árulja el, hogy élő ember! 

Vár a viaszmúzeum

A Museo de Cera – viaszfigurák múzeuma – közelében Elena vezetésével jobbra átmegyünk a gyalogátkelőn, s a gótikus negyed látogatására indulunk. Hihetetlen az ellentét; pár pillanat múlva szűk középkori utcákban járunk évszázados paloták, csodás kovácsoltvas kandeláberek között, árnyékos hűvösben, különleges mintázott, csúszásmentes kövezeten. A Barrio Gotico római, vízigót és arab város kőmaradványaival és az európai középkor emlékeivel történelmi csoda Barcelonában. Az egyik szűk utcában a sóhajok hídjára emlékeztető kőcsipkés kovácsoltvas műremek köt össze két palotát emeletnyi magasan a fejünk felett. Egyik-másik palota durván faragott gránitkőkockákból épült, mások bevakoltak, néhol látszik a középkori tégla. Elhaladunk a XIV. században épült városháza és a katalán autonómiát jelképező Generalitat impozáns reneszánsz épülete előtt. Ez utóbbi engem ünnepélyességével a firenzei Palazzo Vecchióra emlékeztet. Aztán egy szűk sikátoron át a székesegyház jobb oldalán levő régi kolostor kerengőjében rövid időre mesevilág vesz körül! Az oszlopok között kápolnák sora imádkozó hívőkkel, mécsesekkel, elcsendesült turistákkal, míg a kolostorkertben délszaki növényzet – magnólia, pálma, leander, mimóza, japánrózsa és sok más virág. Kellemes hűvös van a zöld növények között átszűrődő napfényben és finom vízcsobogás – a sárkányölő Szent György szobrával díszített kút mellett kisebb sor, hiszen sokan oltják szomjukat a hideg forrásvízzel. Az 1380-1451 között épült kerengő a katalán gótika egyik gyöngyszeme. 


Hirtelen gágogásra figyelek, s látom, hogy a kert másik sarkában jókora medencében 13 fehér liba úszkál vagy a parton tollászkodik. Egy nyugodtabb sarokban Elena köré gyülekezünk, aki elmondja, hogy a város védőszentje Szent Eulália, akinek a székesegyház kriptájában áll díszes hófehér alabástrom szarkofágja. A 13 liba azt jelképezi, hogy a szent életű kislány ennyi esztendőt élt a földön. Maga a katedrális, mint sok más középkorban emelt templom, egy román stílusú székesegyház romjain kezdett el épülni, míg az alapoknál IV. századi őskeresztény kápolna maradványai találhatók. Az építkezést 1298-ban kezdték el gótikus stílusban, 1459-ig dolgoztak a háromhajós, impozáns méretű templomon, hiszen hossza 83, szélessége 37, magassága 25 méter. Akárcsak számos középkori templomot, a barcelonai székesegyházat is épületek veszik körül, így nincs meg a rálátás csak a főbejárat felőli térről, amelyet különben csak a XIX.-XX. század fordulóján alakítottak ki gótikus stílusban, hasonlatosan az akkor épült kupolával. 

A Piaza

A Szent Severo kapun át jutunk a pompás székesegyházba, s először látom a könyvekben leírt spanyol jellegzetességet, miszerint a szentély és a kórus a templom közepén van! A kórust itt három oldalról fal veszi körül. Az elkerített terület előtti részt nevezik trascorónak, és a szabad oldalon a díszes, áttört ajtón és rácson túli rész a coro. Itt – a hely akkora, mint egy kisebb templom – a kanonoki székek felett régi címerek díszlenek. Csak futó benyomást szerezhetünk a díszes mellékkápolnákról, ám megnézzük a leghíresebbet. Itt áll a fából faragott, füsttől fekete Krisztus-szobor, amely a hagyomány szerint az 1571-es lepantói tengeri csatában a hős Don Juan de Austria zászlóshajóját díszítette. Nagyon jelentős csata volt, mert ebben az ütközetben a keresztények legyőzték a török hajóhadat. Gyönyörűek a XV. századból való színes mozaik üvegablakok, valamint a hatalmas főoltár előtti díszes, faragott kanonoki székek. Innen lépcsőkön jutunk le az altemplomba, ahol Szent Eulália alabástrom szarkofágja található. 

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (5)

Provence-tól Katalóniáig

Carrieres des Roches Bleues

Már zajlik a délelőtti vásárlás és forgalom a nagy francia kikötővárosban, Marseille-ben, mikor a Notre Dame de la Garde magaslatáról kanyarog le velünk a busz. Több stoplámpa irányítja a biztonságos közlekedést, s a hely szűkösségét mutatja, hogy egy lámpán egymás alatt van a két jel – az álló és a járás közben ábrázolt figurával a járókelők számára. Kisvártatva már az U alakú régi kikötő, Vieux Port egyik végénél érjük el a tengert, pillantást vetve If várára, majd rácsodálkozva a napsütésben és az enyhe szélben vitorlájukat lustán lengető hajókra. A patkó mindkét ágán mólók sokasága található, merőlegesen a partra, és azok mentén szép katonás sorban pihennek a kis motorosok, vitorlások. A két ágat összekötő központi partszakaszon, a halpiacon most is élénk a forgalom a kék napernyők alatt. A fedett buszmegállókban levő padokon csak néhány várakozó pihen, a négy-öt emeletes régi paloták zsalugáterei becsukva, az épület hosszán körbefutó kovácsoltvas erkélyrácsok pedig mint csipke díszítik a várost. A nappali megvilágításban még varázslatosabb a diadalív, csillog a hófehér márvány és a meseszép faragás. Az elővárosban különös színfoltok a kopár falakra festett nagyméretű képek. Elhaladunk egy hajót ábrázoló, valamint ablakot, ajtót, járókelőket megelevenítő fal mellett. Érdekes az autóut felett átívelő viadukton közlekedő metrókocsi látványa, úgy tűnik, a fejünk felett az űrben robog. Majd egy dombtetőn álló Salon nautique – vízi járműveket árusító üzlet – tűnik fel, előtte reklámként egy kishajó. Odébb egy meredek oldalon temető. 


Valamivel tíz óra előtt már elhagyjuk az utolsó külvárosi negyedet is. Elég kopár, sziklás tájon visz az út, kétoldalt néhány kisebb üzem. A távolból feltűnik az Oroszlán-öböl hajókkal. Elena felteszi a közkedvelt francia sanzonokat a kazettára alapzenének, majd mintegy vallomásként elmeséli, hogy nagyon szereti ezt a vidéket, hiszen a nagyapja francia volt. Igaz, a szíve még Görögországba is húzza, mivel a férje családi gyökerei ott vannak, ám minden napjának gondjai közösek a bukarestiek gondjával, bajával. 


Ismét közeledünk a tenger felé, miközben szoborszerű kőalakzatok mellett visz el az út. A felhők miatt sejtelmes, ködös, fehéres, majd élénk kék lesz a tenger, ahogy a nap ismét kisüt. Ezután hosszú ideig a Földközi-tenger közelében haladunk. A kép változatos – távoli nagy hajók mellett partközelben csónakok, a parton a mólók hosszán magányos horgászok, sokan lakókocsival a közelükben. Arles és Nimes felé visz utunk, miközben piros-fehér zebracsíkos gyárkémények vidítják a tájképet. A környezet bokros, füves, helyenként sás, másutt elszáradt növényzet, odébb rekettyék, sok sirály. Néha úgy érzem, ismerem ezt a vidéket, hiszen ez a nagy impresszionista festők kedvenc témája, s a világ sok égtáján múzeumokban látható. Öreg, néha roskatag tanyák, mezőgazdasági épületek, nyárfasorok, őszibarackosok váltakoznak, feltűnik egy-egy pár házból álló kicsiny település. Arles mellett előbb egy csatornán, majd a nagy Rhone folyamon túl ismét fa estészet világában érzem magam, hiszen a sok virágzó napraforgó főleg Van Gogh világát ébreszti. Sajnos, csak a távolból pillantjuk meg Arlest, megállni nincs idő, pedig ezen a vidéken az ókori római időkből számos épület ragyogó állapotban ma is áll. 


Valamivel 11 óra után már feltűnik Nimes. Elég nagy város a dombok ölében. Engem valahogy Váradra emlékeztet, ahogy elsuhanunk a közelében. Sajnos, a római emlékeket a távolból nemt tudom felismerni, így marad a barátságos ligetes táj és az egyre nagyobb kiterjedésű, szőlővel beültetett földterületek látványa. Végig autóúton haladunk, s időnként fizetőkapuknál állunk meg néhány percet. 


Így egyik helyen sikerül lejegyeznem, hogy a következő szakaszra busznak 26, míg motorkerékpárnak 3 frank a díj. Valamivel dél előtt jó negyedórára pihenő Montpellier közelében egy benzinkútnál. A pénzbeváltónál kiderül, hogy egy dollár napi árfolyama 4,80 frank. Az üzlet kínálatából szívesen hazavinnék egy jó két arasznyi báliruhás porcelánbabát, ára 162 frank. A társaság jó része ebédel, más meg sört, kávét fogyaszt, jómagam megelégszem a nézelődéssel

Bazaltkitermelés a kék szikláknál

Újból útnak indulva Béziers közelében a Carrieres des Roches Bleues mellett bazaltoszlopokat látok és barlangok felé mutató útjelző táblákat. Azután igen barátságos szőlőföldek és szántók, kis falvak. Érdekes módszert alkalmaznak az omladékos domboldalak megszilárdítására: a fiatal fák hosszú sávban fóliában hasított nyílásba vannak beültetve, míg a műanyagot cövekkel, kövekkel rögzítik a talajhoz. Déli egy órakor kibontakozik a gyönyörű középkori gótikus katedrális hatalmas tömbje, miközben Narbonne közelében kanyarog az utunk. Az útjelző táblákon Perpignan mellett feltűnik az első nagy spanyol város, Barcelona is, bár még több mint 200 km út van odáig. Úgy látszik, a szőlő hazájában járunk, van fiatal ültetvény és korosabb, ám valamennyi példásan gondozott. Közel két óra, mikor Perpignan mellett haladunk el, és feltűnnek a Pireneusok első vonulatai. Közeledve nagyon festői a kép, hiszen a hegyláncok ölében egészen azok derekáig falvak, városok piros cseréptetői látszanak a távolban, erdők zöldje és a sziklák sárgája-barnája csodás színharmóniájával. Lélegzetem is visszafojtom, míg áthaladunk egy-egy hosszú és magas völgyhídon, mert olyan szép a táj! Lenn alattunk a falvak, felettünk a hegyek, erdők. 


Ezután már a határzónában vagyunk Le Perthus mellett, ahol rövid pihenőt tartunk. Nem azért, mert valami hivatalosság megállít, hanem Elena javaslatára pénzt váltunk. Bár süt a nap, elég hűvös van, és erős szél is fúj, huzatos a hely a magas hegyek között. Az autópálya túloldalán a hegytetőn érdekes csonkagúla formájú építmény, a tetején téglaszínű oltár oszlopokkal körülvéve. Sajnos, vezetőink sem tudják, mit jelképez, s az útikönyvek sem említik, valószínű, újabb építmény, talán éppen a határt jelöli. Gyorsan kialakul a sor, de fogy is percek alatt a pénzváltó helyen, ahol semmi igazolást nem kérnek az utastól, csak a pénzt. Pötyögtetés a számítógépen, s a tisztviselő már számolja is a pesetát, majd a pénzváltást igazoló papíron adja is ki az üvegablakon. Én 105 ausztrál dollárért 9575 pesetát kapok, egy maroknyi fémpénzt és néhány papírt is... A jó hangulatot fokozandó spanyol népzene szól, miközben erdős hegyek között visz utunk Figueres felé, mely az első település ezen a részen. 


Az 506 000 km2 nagyságú Spanyolországot közel 40 milliónyian lakják, a spanyolon kívül jelentős katalán, baszk, galíciai népességgel. Hegyes-völgyes ország, mondja Elena, hiszen az átlagos magasság 600 méter feletti, mivel a félsziget középső részén levő fennsíkot, a Mesetát hegyláncok keretezik, ezek a különböző nevű Sierrák. Kirándulásunk során bejárjuk Katalóniát, majd Aragónia fővárosába, Zaragozába megyünk, aztán Madridba, Kasztíliába, majd következik Andalúzia Córdoba, Sevilla, Granada és Malaga városokkal, míg a visszautunk Valencián át Alicante és Valencia látogatásával zárul. 


Közel órája járunk már spanyol földön, közben a Pireneusok lassan elmaradnak. Első benyomáson, hogy nagyon sok az új épület, a helységek gondozottak, mindenfelé építkeznek. Az út mellett katonás sorban telepített nyárfa- erdősávok. Négy óra előtt egy kisebb benzinkút mellett pihenő. A kocsi ablakait megmossák, és feltöltik az üzemanyagtartályokat. Mivel eléggé megéheztem, s meleg is van, így 240 pasetáért vásárolok egy remek Magnum fagylaltot. A hegyláncok már a távolban kéklenek, a közelben alacsony, erdővel fedett dombok. 

A Santa Maria mása a kikötőben

Jó félóra múltán már Barcelona elővárosában járunk. Egy darabon a vasútvonal mellett haladunk, mindkét irányba a budapesti HÉV-hez hasonlatos rövid villanyvonatok közlekednek. A felírások spanyol mellett katalán nyelvűek, az épületek ablakain redőny helyett zöld színű sötétítő függöny. Pálmafás széles sugárutak, 15-18 emeletes paloták és még magasabb toronyházak. A szelektív hulladékgyűjtést színes tartályok – kék, zöld, sárga – mutatják a megszokott sötétzöld kukák mellett. Gyönyörű platánfás utcák váltakoznak a pálmafákkal, kovácsoltvas erkélyek, zsalugáterek jelzik, hogy közeledünk a régi városrész felé. Különös templomtornyokat is látok, lapos tetővel, rajta felfüggesztve fémállványon a harang. Aztán öt óra után nem sokkal már a tengerparton vagyunk, a hatalmas oszlop közelében, amelyet Kolumbusz emlékére állítottak. A távolban látszik az egykori felfedezőhajó, a Santa Maria mása, amely ma múzeum. Egy elektromos óra éppen 31 fokot mutat, mikor a parti sétányon kiszállva városnézésre indulunk. 


(Folytatjuk)