PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (11)

65. nap – november 4.

Török lányok az utcán

Törökország, bár hagyományaiból fakadóan az iszlám világ része, az Európán kívüli muszlim országok közül minden bizonnyal a legnyugatiasabb jellegű. Ez döntő módon az első török köztársasági elnök, Musztafa Kemál Atatürk munkálkodásának tudható be, aki alapvetően átformálta, radikálisan modernizálta az országot. Atatürk nélkül a mai Törökország valószínűleg nem sokban különbözne Irántól. Az európai kultúra hatása az ország nyugati felében és a nagyvárosokban mutatkozik meg leginkább, kelet felé haladva egyre gyengül a nyugati befolyás, egyre dominánsabb az iszlámban gyökerező hagyományos török kultúra. Ez nagyon jól tetten érhető a nők öltözködésében. Hétköznapi viseletük alapján a török nőket négy kategóriába lehet besorolni megfigyeléseim szerint. Az első kategóriába tartozók öltözködése semmiben nem tér el az európai normáktól, legfeljebb valamivel kevésbé kihívó, bár még a konzervatív városnak számító Sivasban is láttam a hasát, köldökét közszemlére tevő fiatal nőt, Isztambulban pedig olyan dekoltázst, amely Európában is figyelemfelkeltőnek minősülne. A második kategória tagjai szintén nyugati divat szerint öltöznek, ám a hajat és a nyakat eltakaró kendőt viselnek. A harmadik kategóriába tartozók hosszú ruhát hordanak, amely lehet színes, mintás, akár karcsúsított is, alóla pedig gyakran farmer látszik ki és márkás szabadidő cipő. A negyedik csoportot a burka vagy más néven csador viselői alkotják, kiknek csak a szemük látszik ki a zsákszerű viseletből, mely jellemzően fekete színű. Törökországi utam kezdeti szakaszán, Ankarát is ideértve, két burkás nőt láttam, azóta már jó párat, de Erzincanban is, bár már igencsak keleten van, elenyésző kisebbséget alkotnak. Isztambulban, Ankarában és a nagyobb nyugat-törökországi városokban az első kategória dominál a népesség egészén belül, 30 év alatt pedig nagy többséget alkotnak. Sivasban már valószínűleg a második, az európai stílust a kendővel kombináló csoport a legszámosabb, Erzincanban pedig egyértelmű, hogy a kendőtlenek kisebbségben vannak, de az arányuk eléri a 25 százalékot. A négy kategória részaránya markánsan változik nem csak térségenként, hanem az életkor s az anyagi, társadalmi helyzet függvényében is. Az idősebb korosztály inkább keleties módon öltözik, de a hagyományos viseletet nem feltétlenül kényszerítik rá a következő generációra, gyakran lehet látni az utcán olyan anya-leány párokat, ahol csak előbbi visel kendőt. 
Ankarában, amikor egyetemek, kollégiumok környékén sétáltam, feltűnt, hogy a fiatal nők 95 százaléka fedetlen fővel jár, ellenben a város szegény negyedében minden nő kendőt viselt. Plázában felülreprezentáltak a nyugatiasan öltöző nők, a bazárban ellenben a fejkendősök. A hagyományhoz való eltérő viszonyulás nem emel falakat a nők közé, megszokott látvány, hogy két barátnő közül az egyik fejkendős, a másik pedig nem. Ami a férfi-nő kapcsolatot illeti, több ismerősöm kifejtette nekem: az iszlám szigorúan szétválasztja a nemeket, a szabadidő közös eltöltése sem lehetséges szigorú felügyelet nélkül. Feltételezem, hogy sokaknak van ilyen elképzelésük, ami igaz lehet egyes muszlim országokra, de köszönőviszonyban sincs a török valósággal. A városokban a fiatal fiúk és lányok együtt lógnak, megszokott látvány a randizó pár. Többször láttam, ahogy nyilvános helyen egy-egy fiatal férfi igencsak szenvedélyesen puszilgatja fejkendős párját, akinek ez szemmel láthatóan nincs ellenére, de a jelenet a környezetükből sem vált ki semmiféle reakciót. A törököknek egyébként szűk az intim terük, közel mennek egymáshoz, szívesen érnek hozzá a másikhoz. Egy ismerősöm mesélte, frászt kap attól, hogy társaságban, a lányok már a legelső találkozáskor búcsúpuszit adnak a fiúknak és viszont, mivel ő nem tipikus török, a testi kontaktust felületes ismeretség esetén nem szereti. A kelet-törökországi falvakban azért valószínű, hogy kevesebbet puszilóznak a fiatalok, arrafelé még előfordul, hogy a családtagok megölik a megesett lányt, amiért szégyent hozott a családra. Egyik vendéglátóm ismer olyan kelet-törökországi nőt, aki, mivel félti az életét, évek óta titkolja a családja elől, hogy házasságon kívüli kapcsolatból szült gyereket. A gyermekkel egy nyugat-törökországi nagyvárosban él, ahol senkit sem zavar a rendezetlen családi állapota. Egy barátom szerint elfogult vagyok a törökök javára, ám szerintem ez nem igaz. Gyalogos vándorként járni Törökországot pompás dolog, ám ha nő lennék, akkor egész biztosan nem itt, hanem valamelyik nyugat- vagy észak-európai országban szeretnék élni.

67. nap – november 6.

Az Eufrátesz mentén

Tegnap, november 5-én 36 kilométert tettem meg, ráadásul még el sem fáradtam, úgy istenigazából. Azt hiszem, néhanapján menne a 40 km is, de nem akarom túlfeszíteni a húrt, meg aztán egy több ezer kilométeres távnál az a pár kilométeres plusz igazán nem oszt, nem szoroz. 
A Tercan nevű városkához közeledek. Megfürödtem az Eufráteszben, amit itt Firatnak hívnak. Nem volt éppen igazi fürdés, csak deréktől fölfelé mosakodtam meg, pedig szívem szerint megmártóztam volna, de a körülmények  nem voltak kedvezőek, a levegő hőmérséklete 10 fok, a víz pedig jéghideg volt. 
Kelet-Törökország hegyei között az Eufrátesz még elég jelentéktelen folyócska, ahol megmártóztam benne, ott nem szélesebb, mint a Szamos Kolozsvárnál, nem sejteti, hogy pár száz kilométerrel odébb már tekintélyt parancsoló folyam, melynek partjain az emberiség legősibb civilizációinak bölcsője ringott. 
A Nyugaton Romániához kapcsolódó sztereotípiák egyike sokáig a kóbor kutya volt, napjainkban azonban sokkal inkább Törökország a kóbor ebek országa. A nagyvárosok és a falvak egyformán tele vannak szabadon csatangoló, javarészt nagy termetű kutyákkal. Ahmet barátom esküszik rá, hogy békések, sosem támadnak emberre, s nekem is ez a tapasztalatom, ám olyasvalaki számára, aki fél a kutyáktól, vérfagyasztó lehet egy ilyen falkával való találkozás. Legtöbbjükről lerí, hogy a világ leghatalmasabb termetű fajtái közé tartozó anatóliai juhászkutya, a kangal vére folyik az ereikben. Jó természetű, inkább tartózkodó, mint agresszív állatok. Némi ennivaló árán párral sikerült összebarátkoznom, egyiküknek, egy impozáns termetű hímnek, hosszú, éles és hegyes szegekkel kivert nyakörve volt, hogy a farkasok ne haraphassák át a torkát. Lehet olvasni, hallani arról, hogy a muszlimok megvetik a kutyát, tisztátalan állatnak tartják. A törökökre nagy általánosságban ez nem igaz, Isztambulban itatókat, szárazeledelt raknak ki nekik az utcára, a testes ebek ott hevernek az utca közepén, a járókelők pedig tökéletes lelki nyugalommal kerülgetik őket. 
Ma Zoltán és Attila összetalálkoztak egy kisvárosi kifőzdében. Zoltán én voltam, Attila pedig a szerény lokál török tulajdonosa. Mivel a törökök a hunok rokonainak tartják magukat, az Attila név viszonylag gyakori. A mai már a harmadik Attila, akivel Törökországban megismerkedtem, az első a Török Világ Alapítvány egyik munkatársa, a második pedig Isztambul Bayrampasa kerületének polgármestere volt.

68. nap – november 7.

43 362 lépéssel ma több mint 35 kilométert sikerült magam mögött tudnom. Askale városában vagyok, a helyi Grand Hotelben szálltam meg. A neve határozottan fellengzős, mivel egy teljesen átlagos konfortszintű létesítményről van szó, egy szoba ára itt is 8 euró. Szerencsém van a török szállodai árakkal, ugyanis kizárt, hogy sátorban aludjak, éjszakánként – 5 fok körüli a hőmérséklet. Miközben a leállósávban bandukoltam, adott pillanatban arra gondoltam, bemegyek az utamba kerülő első boltba, és veszek egy üveg vizet, mert érzem, hogy kezdek kiszáradni. Pár száz lépés múlva az aszfalton heverő, telinek látszó, negyedliteres ásványvizes palackra figyeltem fel. Megvizsgáltam, nem volt felbontva. Ha pénzt találok a földön, szinte mindig ott hagyom, arra gondolván, valakinek másnap nálam nagyobb szüksége lehet rá, ezt azonban felvettem, az utolsó cseppig kiittam. Az isteni gondviselés megnyilvánulása volt, a jó karmám gyümölcse vagy csupán szerencse? Agnosztikusként úgy döntöttem, nem foglalok állást a kérdésben, maga a történés azonban kedvemre való volt. 
Ma ismét láttam egy autót, melynek a motorházára a török lobogó volt felfestve. Ez már minimum a harmincadik ilyen jármű, amellyel találkozom, nem számolva azokat, amelyeken kis méretben, az egyik első lámpa felett ékeskedik a félholdas zászló. Odahaza még nem láttam olyan autót, amire a román zászló lenne felpingálva, pedig tavaly centenáriumi év volt, nem is hiszem, hogy létezik ilyen. Közép-Európa bármely országában valószínűleg közröhej tárgya lenne egy nemzeti színűre festett autó, Nyugat-Európában meg pláne. Még a trikolórmániás Funarról sem tudom elképzelni, hogy piros-sárga-kékre festette volna a kocsiját, pedig ő igazán nem fogta vissza magát, ha a román nemzeti színekről volt szó. A törökök többsége szerintem sem nevetségesnek, sem pedig giccesnek nem találja a zászlóval kidekorált motorháztetőt, igazán nem visszafogottak, amikor a hazafias érzéseik kinyilvánításáról van szó. Sivasban egyik reggel arra figyeltem fel, hogy a gyalogosok hirtelen, mintegy vezényszóra megállnak az utcán, némelyek vigyázzba is vágják magukat. Kis időbe telt, mire rájöttem, a számomra kissé meghökkentő jelenet kiváltója az volt, hogy a közeli iskola udvarán a tanulók a himnuszt énekelték. Ezt is nehezen tudom elképzelni egy európai város utcáján. 

(Folytatjuk)