2012. december 23., vasárnap

IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (1)


THOMAS STEVENS 
az   «Outing Illustrated Magazine» tudósítója társaságában

Stevens (b) és a szerző (j)
AZ 1885-ik év májusainak egy délutánján volt, hogy Stevens utazásának hírét vettem. Társaságban voltunk; Calypso kisasszony a «Függetlenség»-nek egy példányát tartotta kezében s figyelemmel látszók olvasni. Miután elolvasta, átnyujtá nekem a lapot, olvassam én is. A «különfélék» rovatában láttuk e passzust: «Velocipéden a világ körül)», — a czikkecske elbeszélte, hogy Thomas Stevens ekkor meg ekkor indult San-Franciscoból — ekkor ért Bostonba, telelt New-Yorkban, ekkor indult Liverpoolból s most jön, . . . jön, Budapestre is elfog jönni; s innét folytatja világkörüli útját. 

Amerikai kacsa, mondám, amint a lapot letettem, az lehetetlenség. 

Calypso kisasszony ugy vélekedett, hogy «il n' y a rien d'impossible pour un Yankee». 
— Jó, mondám, - ha eljön Magyarországba, én elkísérem azt a phenoment az ország határáig. Én egy pár száz kilométeren keresztül akarom gépen ülve látni, máskép soha sem hiszem, hogy akadt vakmerő, ki a Himalaya és a chinai falnak bicyclin való megmászására gondoljon. 
Ő eljött, én elkisértem. S ma meg vagyok róla gvőződve, hogy oly férfi Atalantát kisértem, kit ha az ázsiai fenevadak, beduinok vagy chinézerek a más világra nem bicyclereztetnek, — a világegyetem minden velociped-egylete tiszteletben tart, s kinek minden egylet készséggel fogja megrendelni mellszobrát egyleti helyisége díszítése czéljából. 

*** 

Várjuk az « angolt». Találkozás a «Herhules» szerkesztőségében. Thomas Stevens. Indulás. Adony. Duna-Pentele. 

Június hó első napjaiban felértem Pestre. Az ország apraja-nagyja áhítozott a kiállítás megszemlélésére. E diva­tos betegség rajtam is erőt vett. Velocipedistával bárhol történt legyen a találkozás, csak egy kérdés megvitatása jöhetett szóba. «Hol van az amerikai???!» Az egyik tudni akarta, hogy már elérkezett Bécsbe, hogy ott gépjavítása történik most. Másik természetesen azt vetette ellen, «hisz ha Bécsben volna, a bécsiek csak értesítettek volna már eddig!». Volt, aki a scepticismust annyira vitte, hogy az «amerikai» jövetelét egyszerűen a hígeszűek számára átkenhető «motkesz»-nek jelentette ki, bevetődött a Pohl-ba s oda sem hederített a «humbugnak». 

Telegraphirozzunk Bécsbe! mondtuk, mikor a «Nagybajuszúval» a Solymosy «Magyar dalcsarnok»-a felé ballagtunk vacsora után. Meg is fogadtuk, hogy holnap táviratozunk Hildebrandtnak, az tudni fog a dologról valamit, mi meg humánus dolgot végzünk, a midőn annyi ember fejéből kiverjük a kételyt. A «Dalcsarnokban» igen élvezetes este lett töltve, volt jó bor, jó compania. Ira Paine feleségének démoni kecsei végre is azt eredményezték, hogy békés hazamenetel s alvás helyett csinos kis «vadrouille-irozáshoz» fogtunk. 

Kakasszó és pitypalaty idejében aztán, midőn ugyanis hazafelé menendő az üllői utat longiroztuk, nem emlékeztünk vissza többé a táviratozásra. «Nagybajuszú» váltig csak bicyclizni akart, én álmos voltam, — kijelentettem, hogy aludni akarok. Kiváltunk. Másnap, vasárnap 11 óra tájt beszélni akartam valamelyikkel a «hét» közül, elszaladtam tehát a «Herkules» szerkesztőségébe. A szerkesztői teremben egy sereg embert láttam, — csupa velocipedista. Köztük Kosztovits és Braunecker báró, kik egy uniformisban levő emberrel angolul beszélnek, jegyzeteket csinálnak. Bemutatnak az idegennek, az idegen Thomas Stevens volt! Kérdem tud-e francziául? - Nem, viszonzá Kosztovits ur, — csak is angolul beszél. 

Egy nyári tourát ugy is akartam csinálni, őtet ugy is el akartam kisérni. Nem tellett bele 5 perez; kicsináltuk, hogy vele megyek Budapesttől Belgrádig s az elutazás idejét hétfőre, június nyolczadikának reggeli hat órájára tűztük ki. 

Stevens 30 évesnek látszott s rendkívüli széles vállai nagy testi erőről tanúskodtak. Haja és bajusza szőke volt, arcza s kezei azok vetekedtek a czigány feketeségével, a júniusi nap ugyancsak lesütötte. Gyapjú inget s e fölött nehéz setét kék kabátot hordott. A hozzá intézett kérdésekre kimért hangon s amennyire lehetett kevés szótag alkalmazásával felelt. 
Ittunk slivoviczát, kíváncsian hallgattuk Kosztovits ur tolmácsolásait. Én néhány utazási régime után tudakozódtam, e közben dél lett, kiki ebédje végzése czéljából felkelt. — Elváltunk, hogy délután 5 órakor a «keleti pavillonba»-n találkozzunk. Egész délutánt az utazás előkészületeinek megtételére fordítottam. Mir e délután a mondott helyre kiértem, a társaságot már kint találtam. Stevens lesült arczával, fekete selyem, angol, ernyő nélküli sapkájával azonnal felköltötte a közönség figyelmét. Egyébiránt, hogy ő az a bizonyos «angol», futó tűz gyanánt terjedt a kiállítás területen. Kérdéseket intéztettünk hozzá a kiállítást illetőleg. Egyszerűen dicsérte. Gonddal figyelte a bőrárukat. 

Milyeneknek találja a Pesti hölgyvilágot, kérdé egyik-másik. «Párisban és Pesten» felelé, «szép nők vannak». Utunkat folytatva, később tapasztaltam, hogy a szép nem irányában - - annyira-mennyire a trainning szabályai megengedik — érdeklődött! 

Kutatva tekintett jobbra-balra, a mint a kiállítási területet bejártuk. Kosztovits által megkérdeztetik, vajjon keres-e valamit? Előáll vele, hogy selymet szeretne magának venni, hógy abból sátort készítsen.  — Minek? kérdé Kosztovits. 

Stevens itt elmondta egy magyarhoni kalandját. A bécsiek elkísérték szépen az osztrák-magyar határig. Ott rámutattak egy földterületre, hogy «az ott Magyarország!» Ők már most tovább nem kísérik. Stevens felül maga, s behajt Magyarországba. Elér Neszmélyre, hol éjjeli szállást volt tartandó. A korcsmáros, kihez szoba nyerése czéljából fordult — természetesen - nem ért angolul, a szoba fogalmát meg Stevens nem tudja magyarul definiálni. A dolog vége 
egyszerűen az lett, hogy istállóba internálta magát s jászolban aludta az igazak álmát egész reggelig. Most, hogy Pestre elérkezett, a «Nemzeti szálloda» comfortabilis volta talán meglephette kissé, tehát a jövőre gondoskodva, hogy többé jászolban ne kelljen aludnia, kérdezősködik selyem után s abból csinál ő sátort magának. Sátorban jobban esik az alvás. 
Kosztovits biztosította, hogy arra magyar területen nincs szüksége, csak növelné úgyis nehéz podgyászát. (20 fontot czepelt magával.) Az angol erre még csak nem is sóhajtott fel megkönnvebbülten. Pedig illett volna!! 

Ízletes vacsora elköltése után, ugy fél 10 táján benéztünk kissé Littke champagneros és szép kellnernős pavillonjába, hol a habzó magyar gyártmány méltatása közben elfogyasztattunk sok toastot; kölcsönösen éltetve egymást s szorgosan vigyázva az «angolt»: «birja-e?» Útközben Pentelen volt néhányunknak alkalma meggyőződni, hogy nagyon is birja. 

A kiállítás területét néma csend uralta, midőn aludni menés czéljából haza indultunk. Stevenset elkísértük szállójába. Bicyclijét a szálló lépcsőházában láttuk, körülbelül 50" (1 m. 30 cm.)-es nehéz, szilárd szerkezetű, mindenütt golyószerkezetes, nickeles «Colombia» bostoni gyártmány volt. Pakkját a gép 3 részén osztotta meg; a gép fején hordta a súlyos bőrskatulát, ez igaz, hogy könnyítette hajtását, a mennyiben a teher súlypontja a nagy kerék tengelyével esett körülbelül egy vonalba, de könnyen okozhatott volna fejesést is! De: Stevens bizott hajtási ügyességében! bizonyítja naptól elfeketedett kézfeje, miután világkörüli velocziped-utjában keztyüt nem viselt! A nyereg alatt a törlő rongyot hordta, mellyel gépét porolta s ebben voltak göngyölgetve a legszükségesebb kis franczia kulcsok és «Ditrich»-ek. Számra nézve hárman. Hátul, a gerincz közepe táján, hordta esőköpenyébe pakolva, gyapjú anyagból készült alsó ruháját. Szívélyes búcsút vettünk egymástól e rövidleges inspectió után, hogy kiki a «Kis Kommer » előtt legyen czakkumpak reggel  6 órára, — jó éjt! 

Másnap, hétfőn reggel 3/4 6 órakor mondott helyen voltunk, vagy 14-en. Kosztovits és az «angol» hiányoztak! Mi, hogy az idő hiába ne múljék, reggelihez fogtunk; én hideg tejemet absorbálva, arról győződtem meg, hogy a Littke champagner nagy mértékben elrontotta gyomromat. A dolog annál inkább bosszantó, mert egészséges gyomorra és fejre bicyclerezés közben nagy szükségünk van. Titkomat nem árultam el senkinek. 1/2 7 felé jött Stevens Kosztovits társaságában. Ez utóbbi még megjegyezte, hogv leendő uti társam a gyümölcsöt igen szereti; s itt a mi utainkon 70—80 kilométernyi átlagos utat tesz meg naponként. 

Mig mi négyesével a propellereken áthajókáztuk a Dunát, mig valamennyien együtt voltunk, — bizony 7 óra lett belőle. A vámháznak átellenében gépeinkre ültünk. Gyenge éjszaki szél elősegítette gépeink propulsióját. Három csapatban, voltunk angolunkat elkisérendők. Az első s legszámosabb csapat, számra nézve 12-en, elkísérték Promontorig. A második három tagból álló társaság, nevezetesen: Rossi Nándor, Filipovits Em il, Ehrlich János Penteléig kisérték. Én vele voltam tartandó Belgrádig. Az első csapatban Mohacsek ur is köztük volt «Kangaroo» gépen. Szokatlan látványt nyújt az apró kigyó módjára tovasikló gép. Annyit észrevettem, hogy a poros, kerékvágásos buda-promontori úton jól nyomában tudott maradni a rendes gépnek. Mohacsek ur egy izben bebizonyította előttem azt is, hogy e fajta gépről lehetetlen a leesés, a mint egy oszlopnak neki hajtott. Székely ur gépének kis kereke impertinens állapotban volt. A menetet az angol, szép egyenletes sebességű hajtással nyitotta meg, — én zártam be. 
Stevens útközben szokatlan látványt nyújtott

Promontoron, a vizes árkon túl, az első csapattól elbúcsúztunk. Kosztovits az utazási regimre figyelmeztet mégegyszer, S elválunk. Már most csak öten voltunk. A vezetést Rossi veszi át, s 16—17 km. órai sebességgel halad előre. A júniusi nap hősége kezd kiállhatatlanná válni. Mi négyen ingre vagyunk vetkőzve, — Stevens legkisebb hajlandóságot sem mutat téli kabátja levetésére. 

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)




Nem is vetette le egész utunkon, bár a Fruska-Gorában oly hőségünk volt, mely gépeink aczélá fenyegette megolvasztással. Elhagytuk Tétényt, majd a pécs-budai vonal sínein hajtottunk keresztül, hogy később balról egy földszintes kis korcsmafélét hagyjunk el. Immár közeledtünk a magyar veloczipedisták Eldoradójához, a kitűnő tétény-tolnai útvonalhoz. Említett földszintes házikótól sfcáraítya az országút balra és egyenesen délfelé hajlik, nem kavicsozva van többé, hanem a Duna medréből szedett sárga murvával van behintve. Ez az út sírna, kemény, hogy a két kerék tova haladva rajta, nyomokat nem hagy hátra, nem kerékvágásos. Rossi ur maga bevallotta, hogy e kitűnő utat eddig nem ismerte - bár a többi a fővárosba szájadzó utakon — valamennyin járt már !! Hogy mennyire megtetszett neki ez út, bizonyítja azon körülmény, hogy másnap ugyan ez úton gépen tért vissza ! Rátértünk tehát a kitönő útra, én lassítám némileg a járást, a Littke-pavillonbeli esteli mulatság és a hőség kényszerítenek reá. Rábízván Rossira: examinálja meg az angol járását. A kis csapat megmászott minden dombot, mely Ercsi és Tétény között van, ingre vetkőzött embereinken az izzadság félremagyarázhatlan jeleket hagyott hátra, Stevensnek homloka nedvesedett csak kissé. Az Ördögbe, ez «hideg vérű» angol, gondolhattuk magunkban, midőn Ercsiben a nagy kocsmában a tornáczon leültünk, hogy bort, szóda vizet, hideg tejet kebelezzünk be. 

Ercsibe valamivel 10 óra után értünk el. Ekkor vettem észre, hogy Stevens idegenkedik barna házi kenyerünktől. «Milchbrotot» kért, eléje tettük a zsemlés, kiflis kosarat, kiaknázott belőle s evett, ez volt tehát a «milchbrot». 

Elhagytuk Ercsit l/4 órai ott létel után, a vendéglő előtt nyeregbe szálltunk, s az előttünk délfelé hajló országúton hajtottunk el. Csakhamar hátunk megett hagytuk Ercsit. Az Adony-Ercsi országútvonal egyszersmind töltés gyanánt is szolgál a Duna árja ellen. Balról alig néhány méternyire a Duna setétkék sávja húzódik végig, jobbról termékeny búzás, kukoriczás táblák vannak. Az útvonal, illetve a töltés — 2—3 méternyi magas, egyenesen halad délfelé, sima és kemény! Oh, e 15—16 km.-nyi út micsoda versenypálya! Gépen haladva, egyikünk sem szólt róla, —  azt, hogy rágondolt mindegyikünk, az bizonyos! Adonyba 11 óra után értünk. Stevens itt lekapta csengettyüjét, melyet eddig magával hozott, s azt az úton volt fiu seregnek adta. A csengetyü ügynevezett «grelot» volt, gömbalaku, hangja sajátszerű, de gyenge. Mért éppen itt szabadult meg tőle? Kérdés maradt előttem. Adonyról csak 3 órára d. u. ter­veztük a tova utazást, elég időnk akadhatott volna, az általam istenített Dunafürdőt vehetni; miután a bajtársak nem nagy kedvet mutattak hozza, én is lemondtam róla. Beszóltam Kováts Sándorhoz, jónapot mondandó a spuri e lelkes űzőjének. Irodájában találtam, tőle tudtam meg nagy sajnálkozásomra, hogy Oszoly Pesten van kiállítást nézendő. Ebédünket végezve Kováts szobájában tartottuk a siestát. Stevens a mint belépett a szobába, körültekintett, s 
a panopliára vetve egy tekintetet, balról a skiff 4 evezőjét veszi észre a falhoz támasztva, azt mondja, hogy «Sport!» 
.... Ezután lekap egypár vivó keztyüt, mi többiek csodálkozva nézünk rá, tán vívni akar? — Dehogy, meginvitálta a társaságot egy box partiera? Nevetve magyaráztuk meg, hogy hiszen az vívásra való keztyű. Szó nélkül letette, leült s ült, ahogy ő szokott, némán, szoborszerüen. Elfelejtettem megjegyezni, hogy ebédünket végezve, mi többiek szódavizes boraink mellett maradtunk néhány perczig. Stevens nem ért rá tétlenül ülni, azonnal fölkelt, bicyclije fejére alkalmazott 4 szegletes bőrskatulyából előszedett egy teljes írószerszámot s írt. Leírta a buda-adonyi utat az «Outing illustrated magazin»  számára. Mi respektáltuk munkásságát, igy történt, hogy bementünk Kovátshoz, s ő munkáját végezve jött csak oda. Rossi kivette az óráját, rápillantott s azt mondta: «Három óra», mi allons-al feleltünk; 5 percz múlva már kivül voltunk Adony falai közül, miután Kovátstól szívélyes búcsút vettünk. 

Az adony-pentelei útvonal az én nézetem szerint e kitűnő útvonalnak legjobb része. Dombos ugyan némely helyt, de egy kis jó akarattal a dombok valamennyie gépen tehetők meg. Fő az, hogy délfelé folyton lejt. 20 km.-nyi utunk volt. A leglassúbb hajtásban is megtehettük öt negyedóra alatt. 30 R hőségben haladtunk, s Stevens nyakáról a téli kabátot sehogysem lehetett lecsalni. Biztatott bennünket, hogy leveti majd, ha lesz «warm». Eddigi és a következő útvonalak hajtásában a mellékutak, gyalogutak általa «promenade»-oknak nevezett jó útválasztási ügyességet bámultuk benne. Gépe igaz, hogy alacsonyabb volt (50") s igv a lehajló ágak sem okoztak neki oly nagy kalamitást. 

4 óra alig múlott el, mar is Pentelére értünk. Beszálltunk Lábady vendéglőjébe. Nagyon ajánlatos hely: kitűnő magyar konyha, szivélyes magyar vendégszeretet, s szerény árakat talál ott az utas veloczipedista. Tiszta szivemből ajánlhatom; mily kitűnő sétautat tehet idáig a pesti veloce-barát. 70 km -nyi jó utat talált s az úton munkában elveszett erő pótlásáról Lábady szeretetre méltón tud gondoskodni. Gépeink elhelyezésére külön zárt helyiségről lett gondoskodva. 

Mi elsősorban a kiérdemelt frissítők után néztünk. A pentelei kaszinó-kávéház egyik sarok asztala csakhamar görnyedezett az elénk rakott tömérdek kávé, bor, ásványvíz, hideg tej súlya alatt. A mi pusztítani való volt, csakhamar eltűnik a láthatárról. Sürgettem a Dunafürdőt, — végre elindult kis karavánunk fürdeni. A szalki állomás és Pentele között fekvő szigetre eveztünk, hogy ott tartsuk meg a rég óhajtott s reggel óta beszéd tárgyát képező fürdést. Végre ott voltunk. Képzelhetetlen vehemencziával rángattuk le ruháinkat, s mig Lábady ur derék vizslája a békák fogásával vesződött, Philipovits gyönyörű «dinnyéket» debitált. A mennyire a diskretió határain belül mozoghattunk, Ste­vens vetkezését is ellestük. Lekerült egyszer a setét kék téli kabát! Emlékszem rá, hogy közülünk valamelyik megesküdött útközben, hogy «ez» — abban is alszik ám ! A kabátka után következett a vastag, porszínű valódi gyapju ing. Sokat olvastam, s még többet irtak már a gyapjú anyagból készült alsó ruháik áldásos voltáról. - Engem a magam  részemről a Budapest-belgrádi út tökéletesen meggyőzött a felől, hogy veloczipédista alsó ruhája csak, de csak gyapjú anyagbeli lehet. Esküt teszek rá, hogy a selyem, kötött vagy schiffon, flanell inges bicyclér ha tüdő bajt, vagy ehhez hasonló nyavalyát össze nem szed; az csak az illető szerencséje, azt csak saját előnyös construktiójának köszönheti. Nem akarok itt elvekről beszélni, mikép selyem, vászon, schiffon stb. egyszer izzadság által megnedvesítve a bőr felületével a hideg érzetét éreztetik, mihelyt a mozgó test nyugalomba tért át. Ezek dolgok, melyeket a jageristák már ezerszer elmeséltek. A nem jageristák meg vallják be, hogy a «gyapjas»-oknak igazuk van. Én csak azt mondom, hogy igen resteltem a dolgot, midőn utunkat téve Stevens társaságában, korcsma udvarokban, melyekben hűsítőnket vettük, hozzám lépett; jobb keze mutató ujjával ingemre mutatva azt mondta: «Nit guut», majd meg az ő inge gallérját fogva mutatta, hogy : «Daaas guut». Ingem nedves volt, éreztem a hideget, nagyon de nagyon igazat adtam Stevensnek. De térjünk vissza fürdőnkhöz. 

Nadrágja levetése után egy sárga színű térden alul érő gyapjú alsó nadrág bujt elő. Végre bennt voltunk a hüs hullámokban nyakig. Élvezetes volt nagyon. En utazásom közben, hol csak tehettem, a nymphák és najádok mulatságát élveztem. Stevens a kialkudott «nappali szobában» maradt írni. Mert úgymond az «mátsch-á» tesz. Fürdés után az említett szigetke lett inspectió alá véve. Kis társaságunk egy magyar ember élelmessége által lepetett meg. Három sorban elmesélem. 

Lábady úr szenvedélyes vadász, hogy nimródi passzióját a praktikus pénzszerzési eszmével egyesítse, vadászati bérbe veszi a «közbirtokosság» tulajdonát képező kis szigetet. Olcsón kapja meg, s «fáczányost» teremt benne. Már most vadászhat benne kénye kedve szerint, a fináncziák még igen jól állanak, midőn ősszel a tömérdek vadat küldi Pestre elárusítóinak. Praktikusnak elég praktikus! Elárulom azonban baját is; a mult kemény télen befagyott a Duna, s egy róka át ment a jégen ... biz az még most is ott van. Az is vadász! 

8 óra tájt ültünk a vacsorához S az elénk rakott «kosztot» a szakácsné dicséretére, legjobban ugy méltattuk, hogy nem hagytunk ott semmit! Alig hogy vacsoránkat végeztük, a fiatalságnak egy lelkes barátja lépett be Ujváry földbirtokos ur személyében. Alig néhány lépésnyire fekvő pinczéjének megszemlélését nem lehetett visszautasítani, egyrészt mert az invitálás nagyon szivélyes volt, másrészt mert «könnyű Katót tánczra vinni». Kivittük Stevenst, lásson magyar pinczét, magyar bort. Látott! csodálkozott a fehér és siller borok pezsgőszerű muzirozásán, de a mellett itta keményen, akár csak két magyar! 

Okozott ez által a szives házigazdának végtelen örömöt. 

A kezdet után ítélve, elmulatott volna ott reggelig, 5 órakor nyeregbe «lépett» volna, mintha nem is forma szerinti magyar borkóstolón lett volna. Este 11 óra volt már mire kissé bőbeszédű hangulatban tértünk szobáinkba, Ehrlich és Killipovits, hogy haza hajókáztak s ott nem maradtak - bizonnyal egy élvezetes estétől fosztották meg magukat. Éjféltájban... horkoltunk. 

(A továbbiakban Paks és Szekszárd voltak az út következő állomásai, majd a vállalkozó kedvű, vidám biciklisták Eszék felé tartottak...)

Folytatjuk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése