— Azt hittem, Afrikában vagy! — szólítottam meg.
— Sajnos, nem. Úgy látszik, egyidőre befejeződött sivatagi őrjáratom. Most itt, Salzburgban „nyitottam" vitorlázórepülő iskolát. Szép feladat ez is. Valamit csak kell tenni.
Valamit tenni kell! Ez Almásy László jelszava: ismeretlen földrészeket járt be, úttörő és felfedező munkákra vállalkozott, mégpedig a legtitokzatosabb kontinensen, Afrikában, ott is a sivatagban, a kiszikkadt északi földrészen. Almásy László — automobilista és repülő, de egyben geográfus, régész és nagyszerű vadász. 1926 telén lépett először Afrika partjára. A Nilus völgyét járta végig Assuanig, majd innen eljutott Szudán fővárosáig, Khartumig. Khartumtól pedig, miután megküzdött a nubiai sivatag homokjával, a Kék Nílus mentén hatolt Szudán sivatagi" világába. Ezzel az utazással tette ismertté nevét. Ezt az utat gépkocsival még senki meg nem tette előtte.
A sivatag rabja lett Almásy László. Nem múlt el egyetlen év, hogy autóval vagy repülőgéppel ne ostromolta volna meg a homok világát. 1929-ben nagyszabású kísérleti útra indult két kocsijával. A Fokföldről indult el, bekalandozta Kenyát és Tanganyikát, bozótos hegyvidéken, füves steppéken, folyómedreken és mocsarakon keresztül vezette expedícióját észak felé. Uganda határán túl Dél-Szudán mocsarai, a félelmetes Sud várta, amelyen még sohasem hatolt át gépkocsi. Ugandában autóját egy orrszarvú támadta meg és betörte a kocsi oldalát, a zendülő nuer-négerek fogságba ejtették embereivel, a folyók árjától elsodort hidakat kellett újjáépíteni!
Egy évvel később már újból a libiai sivatagban volt. A szudáni kormány kérte fel arra, hogy próbáljon ki különböző típusú automobilokat, amelyekkel a sivatag egy bizonyos szakaszán rendszeres forgalmi járatokat terveztek. A próbák nem sikerültek, a kocsik nem váltak be, de ez a sikertelenség csak még inkább arra biztatta Almásy Lászlót, hogy tovább kutassa az ismeretlen sivatagot és legyőzze az akadályokat. Mint írta: lassanként megismerkedett a sivatag titkaival. Tévednek, akik a sivatagban nem látnak mást, mint végtelen homok- és sziklatengert. Számtalan tudományos kérdés vár itt megoldásra, így a homokdűnék képződése, az állandó kiszáradás okainak feltárása s a különböző geológiai problémák. Milyen a Szahara belseje? Mit rejteget magában az az óriási folt, amelyet a térképek „Líbiai sivatag" elnevezéssel jelölnek csupán? A Szahara egész Északafrika területét jelenti. Három részre osztható: nyugati harmada Líbia. Az első kettő ismertté vált az utolsó évszázadban, de a Líbiai sivatag fehér folt maradt a térképen. A magyar Almásy László vállalkozott arra, hogy felfedi a sivatag titkát. S valóban pompás eredményeket ért el. Eltűnt törzseket talált, mint amilyen a senussiak híres törzse, elveszett, rejtélyes oázisokat fedezett fel, amelyekről a világ csak annyit tudott, hogy valamikor voltak, de a helyüket a térképek nem is sejtették. Az Atlasz-hegységben régi falfestményeket, ősi idők emlékeit tárta fel!
Amikor kutatómunkáját elkezdte, számtalan rejtély állt még előtte. A sivatag szélén portyázó olasz és angol határőrtisztek megmosolyogták a beduinokat, akik elrejtett városokról, zöldelő oázisokról beszéltek, amelyek a járhatatlan sivatag belsejében fekszenek. De azért mégis mindenki elgondolkozott, akinek valamilyen formában köze volt Líbiához, amikor messze bent járva az élettelen ürességben, olyan friss tevenyomokra bukkant, amelyek tulajdonképen sehonnan sem jöttek és sehová sem vezettek. Almásy László mondja, hogy első kalandozásai alatt találkozott tevés beduinokkal, akik a gépkocsi láttára arcukat eltakarták és hosszúlábú, gyorsléptű hátas állatukat sebes ügetésre ösztökélték.
— Hagyjad őket, uram, — mondotta a bennszülött vezetője — a sivatagnak vannak olyan útjai, amelyeket nem járhat mindenki. Utak, amelyek nem tartoznak mindenkire.
Almásy László rabja lett a sivatag varázsának. Álmatlan éjszakáin és munkában töltött nappalain maga előtt látta
Kambyses király eltűnt hadseregét, a legendás Zarzurát, az elveszett oázist, az elérhetetlen Kufrát. Sivatagi autókkal és repülőgéppel, a modern technika vívmányaival igyekezett meghódítani a „halál tengerét".
Almásy László így is tett: mindig visszatért, csüggedése, eredménytelensége után — újra és újra! Érezte, hogy neki, a fanatikusnak eredményeket kell elérnie: minden a hit és minden azon múlik, mennyire akar valamit az ember!
Almásy László akart: élete kockáztatásával, hihetetlen veszedelmektől kísérve tört be újból és újból a Líbiai sivatagba. Homokviharok lepték meg autóit, elfogyott a benzinje, repülőgépe eltévedt a számumban, kényszerleszállásokat hajtott végre és reménye sem volt arra, hogy megtalálják. A sivatag hidege dermesztette, a forróság szikkasztotta a testét, de nem mondott le sohasem arról, amit célul maga elé tűzött. Olvasott és hallott egy Zarzura nevű oázisról, amelyről a beduinok is suttogtak. Egyesek szerint Zarzura romváros, mások szerint tejjel-mézzel folyó pálmadús oázis, ismét mások szerint csak legelőhely és sziklaforrás! A „gyöngyök könyve" középkori szerzője, Kitab el Kanuz azt írja Zarzuráról, hogy ott mérhetetlen kincsek vannak elrejtve. Majd jóval később, 1818-ban, az angol Wilkinson, egy bennszülött előadása alapján azt állítja, hogy Dachlától nyugatra „öt, esetleg hatnapi járásra fekszik Vádi Zarzura, ezelőtt kilenc esztendővel akadt rá egy arab, aki eltévedt tevéjét kereste... emberek és juhok nyomait találta, amiből arra következtetett, hogy a völgy lakott".
Amikor Rohífs, a neves angol kutató 1877-ben Dahlában tartózkodott, a bennszülöttek elmondták neki, hogy alig néhány esztendővel előtte idegennyelvű feketék, Vadi Zarzura felől megtámadták Dahlát. Mindig többen és többen emlékeztek meg a sivatagba jutott fehér kutatók közül, hogy van valahol egy völgy, van egy oázis, a Zarzura, amely — sehol sem található! Az angol Hurst, majd később Harding-King többízben megkísérelte, hogy eljusson az oázisba, de eredmény nélkül. Nekik is sokat meséltek idegen fekete férfiakról, akiknek hosszú a hajuk és a körmük, továbbá titokzatos átjelzésekről, amelyek a nyugati sivatag belsejébe vezetnek.
Aímásy László három expedíciót is indított az eltűnt oázis megkeresésére. Angol kísérőivel autókon hatolt be az Uveinat hegységbe, onnan le a sivatagba, majd repülőgéppel tovább, hogy felkutassa Zarzura-oázist. De nem ért el eredményt, csak sejtette, hogy valahol a „közelben" kell lennie a „gyöngyök könyvé"-ben megénekelt Vadi Zarzurának. 1933 márciusában útra készen állt a legfrissebb kutatócsoport: Almásy László, Penderel alezredes, Kádár László dr., a kitűnő magyar geográfus és Bergmann dr. Az olasz sivatagi erődből Kufrából indultak el, de előzőleg a vendégszerető olasz tisztek előkerítettek egy félig arab, félig néger tibu-törzsbeli bennszülöttet, akiről az a hír járta Kufrában, hogy valamikor az ismeretlen sivatagban élt. A koromfekete Nyiki-Nyiki és Almásy László összeült a szenusszi sejk, Szajed Idrisz házában. Az öreg Nyiki-Nyiki mindjárt azzal kezdte, hogy emlékezete kihagy, különben is régen járt a sivatagban és nem emlékszik már semmire sem. Almásy László, az egyszerű és riadozó bennszülöttek jó ismerője, kerülő úton kezdett bele az öreg tibu faggatásába. Hagyta, hogy üljön, üldögéljen és inkább ő beszélt. Elmondta neki, hogyan járta keresztül-kasul az Uveinat hegyet és attól északra a Gilf Kebir sivatagi platót, az alacsonyabb hegyláncot. Közben figyelte az öreg sivatagi vándor arcát. Amikor egyes források és völgyek nevét említette, Nyiki-Nyiki helyeslőleg bólogatott.
— Uveinatban nagyon szép a gazellák forrása, — mondta Almásy László.
— Igen, igen, bőséges vize is van, — bólogatott Nyiki-Nyiki.
— Vajjon a vadjuhok hova járnak inni, Ain Dua-hoz, vagy Ain Zueia-hoz vagy esetleg Karkur Murr-ba? — kérdezte Almásy.
— Lehet, hogy Ain Zueiahoz, de Karkur Murrba még inkább, mert ott nyugodtan ihatnak a sekély forrásoknál —
bólogatott Nyiki-Nyiki.
— Mondd meg, ó sejk, — közeledett mindig jobban a témához Aímásy, — hogy ti, tibuk, miként is nevezitek a keleti völgyet Gilf Kebirben?
— Vadi el Hamrának, a vörös völgynek — volt a felelet.
— Úgy? Azt hittem, hogy más nevet adtatok a völgyeknek, mint a guraanok és az egyiptomiak. A harmadik völgyet is csak úgy nevezitek, mint mi?
Ez volt az a pont, ahol el kellett dőlnie a kérdésnek: mert a harmadik völgy, Almásy megállapítása szerint, nem lehetett más, mint a Zanzura.
Nyiki-Nyiki, aki már belejött a beszélgetésbe, jóakaratúlag bólintott:
— Mi csak Vadi Talh-nak nevezzük. Mi így hívjuk, mert ez az igazi neve. A gyáva beduinok hívják Zarzurának, de ez nem helyes, mert a Zarzura nem völgy, hanem — madár! Ott él a Vadi Talh völgyeiben.
Az öreg Nyiki-Nyiki mind jobban belemelegedett a beszédbe.
— Nem olyan rossz arra a járás, amint te mondod, uram. A régi utak ki vannak taposva és megjelölve. Lehet, hogy te ördöngős masináddal másfelé mentél. Igaz, ott, ahol felhajtottuk a tevéket a hegyre, egyenként kellett azokat vezetni. Nagyon meredek és szűk az út.
— Melyik utat érted, óh sejk?
— Azt, amelyik innen ötnapi járásra található, ha az ember egyenesen a felkelő nap felé megy. Van egy út, amelyik felvezet a fennsíkra és onnan tovább halad északnak, Vadi Talhba.
De mint történni szokott a bennszülötteknél, Nyiki-Nyiki is egyszerre elhallgatott. Megbánta, hogy ilyen sokáig elbeszélgetett legelőiről, hogy ennyire közlékeny volt az idegennel, aki nem is tartozik Kufra lakói közé. Fogta magát, felállt és eltávozott. De a nyom már megvolt: Vadi Talh lesz Vadi Zarzura! Kufrából indultak el az autók és a Gilf előhegységei közé kanyarodtak. Aránylag könnyen követhették azt az utat, amelyik „a felkelő nap felé megy". Nagy meglepetésükre egy olyan szűk völgybe fordultak be, amelyben hatalmas homokdűne futott alá a Gilf sziklafalának pereméről. Már-már azt hitték, hogy a tibuk annakidején a futóhomoktól borított lejtőn hajtották fel tevéiket a fensíkra, amikor Kádár László felkiáltott:
— Ott van egy állati csontváz!
Legnagyobb csodálkozásukra a homokkal borított tetemben egy tehén hulláját ismerték fel. Tehén a Líbiai sivatagban, ahol a szarvasmarha teljesen ismeretlen valami! Ez is azt bizonyította, hogy valamikor élt egy nép a Gilf Kebir belsejében, amelyik szarvasmarhát tartott. A meglepetés még nagyobb lett, amikor megállapították, hogy a tehénhulla nem lehet öt-hat évnél régebbi...
Napokon keresztül folyt az ösvény keresése. Az autók úgy kalandoztak a sivatagban, mintha magános motorcsónakok lettek volna az óceán közepén. Ugyanúgy kellett megállapítani a földrészi helyzetüket, mintha tengeren volnának. Iránytűvel és szextánssal dolgoztak, hosszúsági és szélességi fokokat, perceket mértek, a nap és a csillagok állása után igazodtak.
Végre elérkeztek a Gilf párkányához, amelyet hatalmas sziklafalak zártak el. Apró fekete madarak röppentek a levegőbe, az arabok által „zarzurának" nevezett madárkák!
Almásy és az egyik bennszülött megkísérelték, hogy átmásszanak a sziklafalakon. A sziklafalak aljában táborhelyeket fedeztek fel, kunyhóromokat, a tibu pásztorok tanyáit. A másik tibu tábor közelében két tehén csontvázát találták. Vegetáció alig volt, sárgára perzselt fű és elszáradt akácok hirdették csak, hogy valamikor élet volt az oázisban. Órákon keresztül haladtak a kitaposott, keskeny ösvényen, de nyomát sem találták Kambizes király régi hadának, nem találtak sem romvárosokat, sem összedőlt falvakat. Azoknak volt igazuk, akik legelőnek és itatónak tartották a Zarzura völgyet.
Ennyi volt a Zarzura, a legendás völgy!
Néma és kihalt szakadék, a szakadék közepén egy eltűnt folyócskának a nyoma és a folyó mentén annak az emléke, hogy volt idő, amikor a füvek és fák zöldeltek az „elveszett" oázisban. Két héttel később az Uveinat hegy Ain Dua forrásánál Almásy László összetalálkozott Nyiki-Nyikivel. Ekkor az öreg már természetesnek találta, hogy Abu Ramla, a Homok Atyja (ahogy Kufrában hívták Almásyt) úgyis mindent tud a sivatagról. Amikor megemlítette neki a Gilf lábánál talált tehénhullát, Nyiki-Nyiki így szólt:
— Allahra uram, te vagy a tanúm, hogy amikor a csordát felhajtottuk a sziklás úton, Ibrahim tehene nem a mi hibánkból zuhant le, hanem már a hegy lábánál pusztult el.
Nyiki-Nyiki elmondta, hogy atyja és nagyatyja idejében a nyári esők jóval gyakrabban köszöntöttek be a Líbiai- hegyekbe, mint manapság. Hajdanában minden harmadik és negyedik évben bő eső termékenyítette meg Uveinat völgyeit. Most azonban hosszabb ideje elmaradtak az esők és Allah tudja, mikor jönnek majd meg. Ekkor már nyolc esztendeje egy csepp eső sem esett le a Gilf völgyeiben, a tibuk nem hagyhatták el ősi hegyvidéküket, tehéncsordáikat nem vihetteK at a Gilf oázisaiba és ezért váltak elveszett oázisokká az Uveinat hegység és a Gilf Kebir völgyei. Vádi Zarzura idegennyelvű fekete lakói tehát a tibuk, Nyiki-Nyiki honfitársai voltak, akik a völgyeket csak olyankor lakták, amikor ott elegendő volt a víz.
Rettenetes az a küzdelem, amelyet a sivatag szélén lakó törzsek folytatnak generációról generációra a legkérlelhetetlenebb ellenség, a sivatag ellen. Vissza-visszatérnek oda, ahonnan az őseik kiszorultak és sokszáz kilométernyire hajtják legyengült csordáikat, néhánynapos legeltetés reményében. Ez a küzdelem szüli a legendákat, amelyek a sivatag belsejében elrejtett kincsekről, néma és hallgatag nádasokról és olyan lakókról szólnak, akik arany- és ezüstékszereket viselnek!
Ha a Zarzura-kutatás nem is járt „kézzelfogható" eredménnyel, Abu Ramla (a Homok Atyja) az Uveinat hegységben mégis talált valamit. 1932-ben az Ain Dua forrásvidékénél táborozott. A hőség rettenetes volt, ezért Almásy és bennszülött sofőrje, Sabr, az egyik barlangba ment, hogy ott keressenek enyhülést. Amikor behatoltak a barlangba, ugyancsak meglepődtek: a gránittömb alsó része tele volt vörös, barna és fehér emberi és állatképekkel. Olyasfélék voltak, mint amilyeneket Kemal Ed Din herceg sok évvel Almásy László előtt Karkur Talh völgyében a sziklákon látott. Az ain-duai lelet azonban, amelyet Almásy László fedezett fel, jóval gazdagabb, értékesebb volt. A képek kitűnő állapotban maradtak meg, mégis azonnal meg lehetett állapítani róluk, hogy ősrégiek, többezer esztendősek, még abból az időből származnak, amikor a sivatag nem hódította meg teljesen Líbiát és amikor gazdagabbak voltak a legelők, az ősi nomád népek nyugodtabban élhettek az Uveinat hegység völgyeiben és lankáin.
A festményeken az emberi alakokat sötétbarna színnel festették, hajuk vörösessárga, kezükben rövid ijjat tartanak, vállukon nyíltartó tegez függ. Fehér öv és ugyanolyan karkötő díszíti az alakokat. Az állatok kizárólag tehenek, csak az egyik barlang képén találtak a tehenek között egy zebrát és két különös szarvasmarha rajzát, abból az ősi fajból, amely a fáraók Egyiptomának idejében már kihalófélben volt.
Amikor híre ment a felfedezésnek, az Uveinat hegy egyszerre ismertté lett. A felfedezés gazdagságban és épségben
vetekedett a spanyolországi Atamira- és Minateda-barlangok festményeivel.
Almásy még ugyanennek az évnek az őszén ismét útban volt sivatagjáró kocsijaival az Uveinat hegység felé. Frobeniust, a neves német régész-professzort vitte magával asszisztensével és egy festőművésznővel az Ain Dua feletti barlangok sziklaképeinek tanulmányozására. Amíg a német professzor és kísérői elkészítették a másolatokat, Almásy László a tábortól nyugatra még öt további festett barlangot talált. Az egyikben tűzkőből készült nyílhegyet és kőpengét ásott ki a homokból! Mivel Uveinat környékén sehol sincsen tűzkő, nyilvánvaló volt, hogy a kőszerszámokat Felső-Egyiptomból hozta ide valamelyik vadász — a történelem előtti időkben! Almásy három nap alatt harminchét vésett sziklát és huszonnégy szebbnél-szebb képekkel kifestett barlangot fedezett fel a táboruktól kilencven kilométerre fekvő Karkur Talh völgyében. A sziklavésések között olyan ökrök ábráira bukkant, amelyeknek a szarva a homloktól előre és lefelé ível. Ez a felfedezés újabb tanujele volt annak, hogy Herodotos nem tévedett, amikor a garamanták szarvasmarháiról azt írta, hogy szarvuk miatt kénytelenek hátrafelé járva legelészni.
A barlangokban talált képek azt bizonyították, hogy többféle stílusban dolgoztak a Líbiai sivatag őskori művészei. Almásy megállapította, hogy a festett barlangok sohase voltak lakóhelyek, hanem forrásbarlangok lehettek. Arra kellett következtetnie, hogy a festmények olyan korszakban készültek, amikor a forrásbarlangok nagy szerepet játszottak a környék lakóinak életében.
Líbia kiszáradásának és elsivatagosodásának kezdetén alakult ki az a kultusz, amely arra indította a lakosságot, hogy a forrás szellemének áldozzon és kegyeleti festményekkel ékesítse a forrásbarlangokat. A leghomályosabb, legkopottabb képeket a legmélyebb fekvésű barlangokban találta meg, amelyek legelőször apadtak ki. Azok a barlangok, amelyek a völgy bejáratánál, a magasban vannak, stílusban a leggazdagabbak. A legalsó barlangokban a legrégibb képek már alig láthatók. Annak idején ezekben a barlangokban lehetett tehát az utolsó forrás, amelynek elapadása kivándorlásra kényszerítette az őskori művészetükben állandóan fejlődő festőket.
Újabb és újabb barlangok tárták fel rejtett kincseiket Almásy László előtt. A Gilf Kebor hegység északi sziklapárkányánál olyan barlangokat talált, amelyeknek mennyezete valamikor teljesen ki volt festve. A képek stílusa óegyiptomi. Családi jeleneteket ábrázoltak vagy csatákat. Mind a férfiak, mind a nők díszes ruhákba: voltak öltözve. Az egyik barlangban oválisra csiszolt követ talált Almásy. Azt hitte, hogy annakidején ez a kő szolgált a festékpor őrlésére. Később azonban Kairóban az egyiptológusok megállapították, hogy a kő a legősibb formája az óegyiptomi sírokban található úgynevezett palettáknak.
Almásy László azzal a szándékkal kezdte Afrika-kutatá-zait, hogy behatol! a térkép fehér foltjaiba, kideríti, milyen a sivatag belseje... de a földrajzi feltárással együtt az óegyiptomi kultúra eredetét lelte meg. A Líbiai sivatag szívében, ahol évezredek óta nem járhatott már ember, fejlett ősi kultúrának a nyomaira bukkant. Az eddig felfedezett kőszerszámok, sziklavésések, barlangfestmények olyan feltűnő hasonlatosságot mutatnak a korábban megtalált nílusvölgyi leletekkel, hogy kétségtelen: az a történelemelőtti nép, amely a líbiai barlangfestményeket készítette, a sivatagosodás kezdetén a Nílus partjára vándorolt és ott fejlesztette tovább megalapozott kultúráját. Kétségtelen az is, hogy a Líbia felől bevándorló nép a Szent Folyó (Nílus) völgyében találkozott a kelet felől behatoló babilóniaiakkal és ketten alakították ki az ősi egyiptomi kultúrát. (...)
(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: August Piccard, a sztratoszféra léghajósa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése