a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok.
Tengeri zivatar.
Hajóm vizen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.
Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.
 |
| Török uraság és magyar harcos |
Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros szinben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit híiladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyeritő fuvását s a két kerek hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel meritgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal száritgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna. Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, franczia, belga, hollandi, s átalában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel, mind hasonlitának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűr ujjasában s prémes sipkájával ; az arnót himzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű czirkassz , kinek domború mellét puskatöltvényekkel tele tölcsérek boriták ; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a persa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas ; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres feszéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszin bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatu magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről Ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födélén felállított két sátorbul ki-kijövén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekkép az egész jelenetnek a titokszerüség ingerlő báját kölcsönözték. Mind ez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.
De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könnyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mind ezek fölhalmozva s elrendezve lévén, jött két fekete herélt, s utánok tiz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, shálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvenczei valának.
Utánok, mintegy tiz perez múlva, a basa két neje jött, kiket a heréitek mély hajlongással fogadtak s kisértek. Szépek valának-e ? nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása, mindenesetre sok kecset engedett gyanittatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló szinü s kelméjü öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlit, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe huzatnak; öve egy keskeny shálból állt, mely kétszer kerité a csipőt körül, s mely mellé a himzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola szinü galléros bő köpeny (feridzsi) elfódte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s mig a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leesék, s igy akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arczát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel irt barna kör még ragyogóbbakká tőn.
Ábrázataikat a török nők két fátyollal boritják be, egyikkel az arcz alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös feszből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer kerittetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek.
Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.
 |
| Odaliszk |
Tolmácsán kivül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi hasi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol.
Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kináltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (czukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy iiju olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jővén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tüztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyujtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedelmi szabály. Utána tüstént jőve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velök, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa ép oly szertartással nyujtatik át, mint vétetik vissza üresen, t. i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szivére tévén, igy adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképen teszi rá, s igy nyújtja át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna.
Napközben megismerkedvén a tolmácscsal, ki születésére görög volt, de francziául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szivék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama hires Küprili nagyvezéré volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Szigeth hőséé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert czimerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni.
Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztete hozzám, mik nagy itélőtehetségre s érett, tiszta, messzeható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes czélzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.
Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szükebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan észszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek,
czélszerünek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántorittatni. Ok bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem theoria emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, igy megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben a mi jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, mi által Európában a török s a musulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basávali beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból itéi meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Ugv látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: „szólni ezüst, hallgatni arany”, és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t. i. »Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással ; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat.
A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szives volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghivni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érczlap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a piláfot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga czinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, migegy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s Ízletesen himzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk. A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván : „Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!“
Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, — vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélbe ízletesen takarva (neve: dolmász) — túrós lepény, — olajba főtt hal, és kaviár, — gyomorerősitő s ingerlő szalszifik, — sütemény lisztből, vajból és mézből készítve, — egy más sütemény, mely föl volt czifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve, — rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott, — végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt, mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben épen nem iszik, hanem ebéd végével merit egy pár kanállal ama becses kos abból (szorul szóra kedves viz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint czukorból s gránátalmából, őszi baraczkból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér újjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s izletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez u r i ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, a mihez nem szoktak.
A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván : ,,Hálát mondok Istennek, a világ urának !
Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni. Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohammed értesittetvén, mikép több követői tobzódásnak adták volna magukat, igy nyilatkozók a boritalról:
,,Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden fórtelmek atyja. Mely perczben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak.”
Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hivott, (a magáét, mint emlitém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes cyprusi palaczk bort jó kedvvel kiüriténk.
Midőn újra a hajófódözeten valánk, hova éjjeli hüs léget szivni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolcz hurozatu lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek íénylettek. A török nagy urak az élet minden
gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos bokrétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kivül van, az házaiknak csupán előpitvara, — ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi uj meg uj ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánczczal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az ur, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karoka szerelem s élvezet puha‘selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.
Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának huzva, a sugár árbocz végéről a hosszú zászló nem tartatván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkány zatr a dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngetyüs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. „Hallgassuk, mond a tolmács, a persa lány énekel, ki a basa kegyencze. És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érczes, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s igy kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelidebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melódia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különbfélekép változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár vig, bár bús themát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is…
(...)
Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, kölönöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri szinpadon vonultak át felh évült phantásiám tarka alakjai. S akármerre forditám szemeimet, mindenütt egy uj világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odaliskok (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete heréit álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyaláéban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kivüle és kivülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kisértetét vörösen vilá-
gitá meg.... Végre én is kifáradtam virasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.
Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivitó füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kóngása fólriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajóficzkó, mint egy bérezi viszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rivás, nyögés, ropogás közt a kiásott sir űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bármint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.
Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szivünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy kiki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol ? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? az enyimet elhagytam. Hajlékot? azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? egyetlen sajátom: a sirhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? ha vannak, azok otthon vannak, — hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot ? ezt ember egyedül honában élvezheti... Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállók mint egy fészektelen madár, megyek czél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, mig végre elhal.
Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek ? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? honában az ember szinte hamar elfelejtik.
Forrás: Utazás Keleten a világosi napok után. I-II. Pest, 1870. Kiadja Ráth Mór
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése