SZEMERE BERTALAN: Utazás Keleten a világosi napok után (5)

Hajózom a fekete tengeren. Keleti alakok s nő-öltözet leirása. Török ebéd
a viddini basánál a hajón. Női éjjel énekelnek. Elszórt gondolatok.

Tengeri zivatar.
Hajóm vizen úszik,
A felhő az égen,
Keletre az, hazám
Felé emez mégyen.
Vissza-vissza nézek,
De tovább haladok,
Sorsomnak képei
E hömpölygő habok.

Török uraság és magyar harcos

A tenger szép, csendes mint egy tó, tiszta mint egy kristály-tükör; soha szebb zöld szint nem láttam.
Kelet-délről lágy fuvalom lengedez, mely a hullámokon apró fodrokat ver, miket a kelő nap hol megaranyoz, hol piros szinben mutat föl. A födözeten minden csöndes, egyedül a gőzgép mérsékes hintázásait hallani. Ez méri a tért, mit híiladunk, mint az óra rendes ütése szokta mérni az időt, mi eltelik. Hallván a gőz nyeritő fuvását s a két kerek hortyogását a fehéren tajtékzó habokban, azt vélnők Neptun merült föl s utazik rohanó tengeri lovaival, melyek tajtékot fúnak magok körül. Csak az ifjú matrózok serénykednek, csöbrökkel meritgetvén a tenger vizét, mit végig öntöznek a födözeten, s ezt hosszú kender-foszlányokkal száritgatnák fel, deszkázata fénylik mintha csiszolva volna. Később az utasok, mint egy hangyaboly, hemzsegve jőnek ki a födözetre sütközni a napfényben. Soha nem láttam oly szűk téren annyi különbféle fajt s oly sokféle öltözetet. Az angol, német, franczia, belga, hollandi, s átalában a nyugot-európai utazók, kevés különbséggel, mind hasonlitának egymáshoz, s barna ruházatukkal a képnek mögletét (fond) tevék, de annál inkább föltűnt s csillogott a bolgár virágos szűr ujjasában s prémes sipkájával ; az arnót himzett dolmányában, ujj nélkül; a karcsú termetű czirkassz , kinek domború mellét puskatöltvényekkel tele tölcsérek boriták ; a zsidó két oldalt kimetszett hosszú kaftánjával s kék kendővel körülfont turbánjával; az örmény hosszú barna öltönyével piros csizmával s valóban rút fövegével, mely egy üsthöz hasonlít; a georgiai, feszült mellényét réz övvel szorítva testéhez, s fején fényes muszka sisakot viselvén; a persa, kinek fekete asztragán bőr kalpagja másfél lábnyi magas ; a görög, ki redőkbe szedett bő patyolat gatyáját vörös övvel szorítja át s veres feszéről a kék selyem bojt gazdagon s negédesen hull hátra mint egy serény; volt néhány török katona is, félig európaizált ruhában; volt két dervis (török szerzetes), fahéjszin bő köpenyben s magas fehér süveggel; volt néhány vén török, ős divatu magas és domború turbánnal, rózsaszín kaftánban, kék bugyogóban és sárga csizmában, kik köntösükről Ítélve, bizonyosan azok közé tartoznak, kik most is sóhajtva emlékeznek a janicsárok fénykorára. Ezekhez járultak még néhány elfátyolozott nők, kik a födélén felállított két sátorbul ki-kijövén, mint egy-egy fehér ködoszlop hirtelen ismét eltűntek, s ekkép az egész jelenetnek a titokszerüség ingerlő báját kölcsönözték. Mind ez oly tarka, oly ábrándos, oly új, álomszerű volt nekem, hogy ha őket idegen nyelven beszélni nem hallottam, s magamat a tenger közepette és egy hajón nem szemléltem volna, azt fogtam hinni, hogy egy színpad átöltözött személyeit látom előttem mozogni.
De hajónk fővendége volt a viddini basa, Halil, ki egész háznépével utazván Sztambulba, a hajó legnagyobb részét elfoglalá. A hajó orrában lerakott smyrnai szőnyegek, párnák, pamlagok, takarók, hámok, nyergek, pisztolyok, puskák, tőrök, kardok s mindennemű házi készületek, mind könnyen szállítható bútorok, egy kis dombot képezének. Mind ezek fölhalmozva s elrendezve lévén, jött két fekete herélt, s utánok tiz rabszolga hajadon gondosan elfátyolozva, kik kezeikben tálakat, ibrikeket, kosarakat, shálokat s egyéb aprólékot hozának, alkalmasint úrnőik számára. Közülök némelyik ékesb öltözet s kevélyebb magatartás által tűnt ki, ezek alkalmasint a basa kedvenczei valának.
Utánok, mintegy tiz perez múlva, a basa két neje jött, kiket a heréitek mély hajlongással fogadtak s kisértek. Szépek valának-e ? nem tudom, mert ábrázatukat a fehér fátyol habja úgy eltakará, mint az őszi köd a virágos kertet eltakarja. A magasbiknak büszke, hullámzó méltóságos járása, mindenesetre sok kecset engedett gyanittatni. Kisded lábain könnyű sárga bőr csizma volt; fehér atlasz bugyogója (törökül: salvár), mely térde alatt megköttetvén, ettől kezdve bő redőkben hull le bokáig, tiszta volt mint a hópehely; hasonló szinü s kelméjü öltönye volt (entarisz), mely semmi európai köntöshöz nem hasonlit, hátul gombolódik, elől pedig nyitva marad, ujjai a könyökig testhez tapadnak, ettől kezdve lecsüngenek, úgy hogy a selyemmel szegett ing lobogó ujjai kilátszának, s alsó része pedig három részre osztott uszályt képez, melyek járásközben az övbe huzatnak; öve egy keskeny shálból állt, mely kétszer kerité a csipőt körül, s mely mellé a himzett zsebkendő és egy arany szálakból font erszény vala szúrva; kezében se legyező, se napernyő nem volt, hanem egy árnyaló (jelpazi) pávatollakbul; mind e sok szépséget egy viola szinü galléros bő köpeny (feridzsi) elfódte volna, ha egy pajzán szellő annak szárnyait föl nem kapdossa, s mig a nő azokkal bajlódott, ábrázatárul a fátyol leesék, s igy akaratlanul is alkalmunk volt látni fehér arczát, mely halavány volt mint a hold, mi kelet odaliskjainál a háremi elvonult életnek s gyakori meleg fürdőknek következménye, mint vérpiros ajkait, szivárvány alakú szemöldeit és fekete nagy szemeit is, miket az alá festékkel irt barna kör még ragyogóbbakká tőn.
Ábrázataikat a török nők két fátyollal boritják be, egyikkel az arcz alsó részét, mely keblet, állat, ajkat s az orr felső részét födi el, másikkal homlokot, szemöldet s az egész főt, mely fátyol hátul a fülek mögött köttetvén meg, ottan szabadon aláfügg. A fejék pedig egy kék, selyem bojtos, vörös feszből áll, mely a fő búbjára tétetvén, színes musszelin kendővel kétszer kerittetik körül, melynek végei egyik oldalon szinte lefüggenek.
Ezen kendőbe szokták gyémánt s másféle ékeiket a török nők illeszteni. A hajnak azon része, melyet a fez el nem takart, be volt fonva, s corall gyöngyökkel behintve.

Odaliszk

Midőn a bájteljes asszony eltűnt a kapitány szobájába, ki azt udvari készséggel a basa háremének átengedte, ime jött maga a basa. Ez egy alacsony, zömök ember volt, léptei illedelmesek, tekintete nemes és nyugott, magatartása méltóságteljes, nem kevély, sem nem hideg, inkább egykedvű; kifáradt, méla, tetőtül talpig egy nagyúri alak, nem termete, de arczának fönséges kifejezése által. Hófehér és sok mindenféle élvre mutató arczát hollószeg bajusz és szakái, mely kenőcsöktül illatozott, árnyékozta be, mik közé itt ott szórt egyes ősz szálak mint megannyi ezüst fonalak vegyültek. Leberetvált fej búbján gondolatlanul lógott a veres fez nehéz selyem bojtjával, katonai kabátján vakitólag ragyogott a gyémántokba foglalt nizám-rend csillaga, vállain egy arab divatu fehér burnusz lengett, göndör durva selyemből szőve. Keze fehér, kövér és puha volt, mint  legszebb asszonyé, s alig lépett a számára kiterített drága szőnyegre, alig telepedék le keresztbe vetett lábakkal, azonnal övébe nyúlt, s levévén aloe fából csinált olvasóját (teszbih), azt kéjelmesen és halkan kezdé morzsolgatni, szép, de mintegy kihalt szemeit rajtunk utasokon körül hordozván, oly érdektelenül, mintha mi nem néznők őt, hanem csak ő nézne minket. Ez igy tartott egy negyed óráig, midőn a basa a napra föltekintvén, látá, hogy az imádkozás ideje megérkezett. Inte fejével, s egy szolga rézmedenczében vizet hozván, miután szertartásosan megmosakodott volna, köpenyét maga elébe leteritvén, arczczal délkeletre fordula, a földre leborult, aztán majd térdére, majd egészen fölemelkedett, ismét le borult, s mellén keresztbe tett kezekkel végzé imáját.
Tolmácsán kivül két cseléd, mint árnyéka, folyvást közelében állt, egyik volt a dohányos (tútundzsi hasi), ki a dohányt veszi, vágja, kezeli, másik a pipatöltő (csibukdzsi), ki a pipát tisztán tartja és töltögeti. A pipatöltő soha sem távozhaték el úgy, hogy urának vagy intését ne láthassa, vagy szavát ne hallhassa; a török, ha elkerülheti, nem szokott szóval hangosan parancsolni, ő, ha a szolga jelen van, int, ha künn áll, egyet tapsol.
Kávé és pipa keleten nagy szerepet játszik; adni vagy nem adni, mind ennek erkölcsi s illedelmi értelme van. Kisebb rendű embert pipával megkínálni leereszkedés, hasonlók közt tartozó udvariasság, felsőbbek iránt tisztelet jele. Első esetben néha csak kávé kináltatik pipa nélkül, másodikban egyik sem maradhat el, harmadikban serbet (czukros gyümölcsital), befőtt is jön hozzá, sőt régebben az illatos tömjénezés is divatozott. E szabályok alkalmazását mindjárt alkalmunk is vala szemlélni. A hajókapitány, egy iiju olasz (becsületes férfi, Isten áldja meg) látogatni jővén a basát, ez ülve maradt, de azonnal intett, s ez elég volt, hogy a pipatöltő két égő pipával azonnal ott termett, s mindenik pipa alá réztányért helyezvén, hogy a szőnyeg a lehulló tüztől megóvassék, egyiket a basának, másikat a kapitánynak nyujtá, ki csak akkor kezdé a magáét szívni, midőn a basa már egyet szippantott, ez az illedelmi szabály. Utána tüstént jőve a kávés (kávadzsi), két findzsával, mindenik egy ezüst filigrán hüvelybe vala téve, s mindenik egy hímzett posztófödéllel betakarva. Belépvén velök, a födeleket róluk lekapá s bal vállán keresztül veté. Ekkor más két szolga közeledék a behozóhoz, mindenik egy findzsát vevén át tőle. A findzsa ép oly szertartással nyujtatik át, mint vétetik vissza üresen, t. i. a szolga jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával fogja meg a findzsát, s bal kezét szivére tévén, igy adja azt át, s mikor visszaveszi, bal tenyerét mint egy tányért terjeszti ki, s a findzsa rajta lévén, jobb tenyerét födélképen teszi rá, s igy nyújtja át a kávésnak, ki azonnal eltávozik. A vendég az illedelmet nagyon megsértené, ha a kávét előbb vinné ajkaihoz semmint a gazda a magáét ízlelni kezdte volna.
Napközben megismerkedvén a tolmácscsal, ki születésére görög volt, de francziául s olaszul jól beszélt, ez alkalmasint szóla rólam a basának, mert a tolmács egyszer csak hozzám jön, mondván, hogy a basa kívánna velem, mint magyarral, megismerkedni. Alig hogy a kikerülhetlen pipából egyet szivék s az illatos kávét ajkaimmal érintém, a basa tüstént előhozata két fegyvert, egy yatagánt s egy görbe kardot, mondatván tolmácsa által, miként amaz ama hires Küprili nagyvezéré volt, ki Szolimán alatt Magyarországon annyi csatát nyert, és emez Zrínyié, Szigeth hőséé. Igaz, ezen rajta láttam a Zrínyiek jól ismert czimerét, de egy titkos kétely mégis visszatartóztatott ajkaim szent csókjával illetni.
Később oly politikai s hadi kérdéseket intéztete hozzám, mik nagy itélőtehetségre s érett, tiszta, messzeható gondolatokra mutattak. Megvallom, midőn véleményt kívánt, örömest kikerültem a választ, nem lévén képes czélzásait belátni; ellenben, midőn kérdései tényekre vonatkozának, igyekeztem neki kielégítő feleleteket adni.
Meglehet, a török statusférfiak kicsinyek, ha őket európai mértékkel mérjük, mert ismereteik szükebbek, szókban nem oly bővek, véleményeik indokolásában gyöngébbek, a szerkesztői toll s a szónoki előadás sincs annyira hatalmukban, de statusférfiainknál talán nagyobb mértékben bírnak józan észszel, mely a szók halmazából a lényeget keresi ki, s attól, mit egyszer valónak, üdvösnek,
czélszerünek talált, semmi sophismák által nem engedi magát eltántorittatni. Ok bölcsek és nem szónokok, a gyakorlat és nem theoria emberei, hívek ahhoz, mit egy korban jónak ismertek, bár a kor változott, igy megmagyarázható, hogy mind politikában, mind hadviselésben a mi jó utat egyes nagy emberei felfedeztek, azokon egész századok, ha nem egyenlő sikerrel, de mégis biztosan járhattak. A tapasztalás oktatá őket ama nagy igazságra, miszerint jobb az ismert, bár veszélytől nem ment ösvényen haladni, semmint újakon indulni el, melyeket végéig senki nem ismer. Európai politikai rendszerekhez nem ragaszkodnak, sőt azokat legtöbbször csak eltanulják, gazdagok hamis igazságok s elvek kincseiben, s az égnek valamennyi változó csillagait választván vezérül, nem csoda, ha a sok közt eltévednek; kelet egyszerűbb emberei, mind a köz-, mind a magánéletben négy-öt politikai s erkölcsi szabályokhoz ragaszkodnak, s ahhoz makacsul ragaszkodva élnek és halnak. Egy pár ilyen igazság az, mi által Európában a török s a musulman századokon át uralkodott. Ez észrevétel helyességéről győzött meg e basávali beszélgetésem is. Elmélkedésre alkalmas háremi életében az őt illető dolgokról nehány határozott fogalmat képezett lelkében, s attól el nem tér, mindent abból itéi meg, annak hőse s ha kell, martyra lesz. A törökök általában, a diplomaták különösen, keveset szólnak, inkább szeretnek kérdezni, mint felelni, basám is e szabályt látszik tartani, néha egy óranegyedig ülénk szemközt hallgatva, füstölve, szörpölve; ha tolmács nélkül társaloghattunk vala, bizonyosan nem volt volna más dolgom, mint rövid, de talpraesett tudakozódásaira hosszan válaszolni. Ugv látszik, minden török ismeri amaz arany szabály becsét: „szólni ezüst, hallgatni arany”, és úgy látszik, hogy ama tanácsot, mit Nabi Efendi csak fiának adott, az egész török nemzet követi, t. i. »Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a szóval, se a hallgatással ; váltva használd nyelvedet és füleidet. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlatosan, lehető rövidek legyenek. Szavaidban e szabályt tartsd: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve van, de két füle; tehát szólj keveset, figyelj sokat.
A nap lenyugodván, a törökök ebédelni ekkor szoktak, a basa szives volt a hajóskapitányt s engem ebédre meghivni. Két szolga egy alacsony asztalt hozott a sátorba, melyre egy érczlap van helyezve, minek közepe kissé magasabb. Ennek tetején van egy lapos kör, melyre a tál föltétetik. Abrosz nem használtatik. Nekünk tányért, kést, villát, kanalat is adtak, de a basa azok nélkül evett, ujjaival nyúlván a tálba, csak a levest s a piláfot ette elefántcsontból ékesen faragott kanállal. Mielőtt leülénk, egy szolga czinedényben vizet s csészéket hozott, s meghajolt állásban előbb a mi kezünkre, aztán a basáéra vizet öntött, migegy más szolga a kivarrott s rojtos keskeny törlőt nyújtotta át. Helyeinket elfoglalván, mi egy-egy gazdagon s Ízletesen himzett asztalkendőt kapánk, mit térdeinkre kiterjeszténk. A kapitány, mint főbb vendég, a basa balján ült. Midőn a leves felhozaték, a basa imádkozott, mondván : „Istennek, a jóságosnak s a kegyelmesnek nevében!“
Levesen kívül ebédünk volt: sült bárány, — vagdalt hús zöldséggel s fűszerrel vegyítve és zöld szőlőlevélbe ízletesen takarva (neve: dolmász) — túrós lepény, — olajba főtt hal, és kaviár, — gyomorerősitő s ingerlő szalszifik, — sütemény lisztből, vajból és mézből készítve, — egy más sütemény, mely föl volt czifrázva és mindenféle fűszeres lével körülöntve, — rózsa-tejfel, mely sűrű volt s rózsaolajtól illatozott, — végre jött az aranypiláf, (vajba lassan főtt s sáfránylével megfestett rizs) ez koronája minden török ebédnek, mind a palotákban, mind a kunyhókban, mely oly nemzeti étel itt, mint az angolnak a plumpudding, a németnek a káposzta, az olasznak a maccaroni, a magyarnak a galuska. A török ebéd közben épen nem iszik, hanem ebéd végével merit egy pár kanállal ama becses kos abból (szorul szóra kedves viz) mellyel minden tisztességes ebéd végződik, mely nem egyéb, mint czukorból s gránátalmából, őszi baraczkból, vagy más válogatott gyümölcsből készített nemes ital, a mohamedi paradicsom nektárja. Az ételeket igen gyorsan hozták és vitték, a basa puha s kövér újjai sebesen s ügyesen mozogtak, s mihelyt ő végezte, intett s a tál eltűnt. Szóval, egy igen rövid félóra alatt az ebéd végződött; mindent újnak s izletesnek, csakhogy nagyon is illatosnak és fűszeresnek találtam. De ez u r i ebéd is meggyőzött arról, hogy a török konyhának is vannak becses találmányai, kivált a csemegeételekben és italokban tőlük sokat tanulhatnának azok, kik botorul megvetik mindazt, a mihez nem szoktak.
A piláf és kosáb után a basa ismét imádkozott, mondván : ,,Hálát mondok Istennek, a világ urának !
Erre a szolgák bejövén, kezeinket megmosni vizet nyújtván, az asztalt kivivék, s szokott szertartással égő pipát és fekete kávét hoztanak. Mi pedig mihamar búcsút vevénk a basától, ki lement a hárembe, nőit meglátogatni. Bor az asztalon nem jelent meg; vendégeinek ugyan a török azt szokott adatni, de attól saját házánál, legalább idegenek jelenlétében, ő maga tartózkodik. A korán világosan nem tiltja a boritalt; hanem történt, hogy Mohammed értesittetvén, mikép több követői tobzódásnak adták volna magukat, igy nyilatkozók a boritalról:
,,Ki bort iszik, az bálványimádó. Bor minden fórtelmek atyja. Mely perczben valaki pohárt visz ajkaihoz, Isten valamennyi angyalinak átkai fejére hullanak.”
Vidor hajókapitányunk ezzel nem gondolván, és szomjas lévén, a tolmácsot s engemet a kormányos szobájába hivott, (a magáét, mint emlitém, a háremnek engedvén át) s érdekes beszélgetés közt egy pár tűzteljes cyprusi palaczk bort jó kedvvel kiüriténk.
Midőn újra a hajófódözeten valánk, hova éjjeli hüs léget szivni menénk, lassú suttogást hallva oldalt pillanték, s látám miként egyik fekete herélt a két legdelibb rabnőt a hárembe vezeti. Egyiknek kezében egy tamburin (csörgő dob) volt, másikéban egy nyolcz hurozatu lant, fekete ébenfából, melyen csigahéjjal kirakott fehér arabeszkek íénylettek. A török nagy urak az élet minden
gyönyöreit háremeikben találják föl. Ott imádkoznak, ott elmélkednek, ott kávéznak s dohányoznak, ott nyújtják nekik kecses kezek gyöngyház-poharakban az isteni serbeteket és kosábokat, ott gyűl össze mintegy illatos bokrétába a házi élet minden virágszála, mi a háremen kivül van, az házaiknak csupán előpitvara, — ott ölelik hévvel szép nőiket s kedves gyermekeiket, hízelgő s kedvkereső asszonyaik ott rendeznek nekik családi uj meg uj ünnepeket, s az ingerrel és gazdagon öltözködött nők és odaliskok őket esténkint hol mesékkel, hol tánczczal, hol zenével s énekkel váltva mulattatják. Nem zsarnok ott az ur, mint sokan képzelik, ő ott egy boldog rabszolga, kit ölelő karoka szerelem s élvezet puha‘selyemszálaival tartanak fogva. Ezért nevezik a nők lakát háremnek, mi szentséget s rejteket jelent.
Ámbár észak felé egy fekete fellegfolt kezde mutatkozni, a tenger még mindig csendes vala, a hullámok simák, az ég tiszta, a csillagok ragyogók, melyek közt a fehér hold, a szerelmesek, költők és törökök e kedves csillaga, mint egy szemérmes királyné lebegett. A vitorlák mind be valának huzva, a sugár árbocz végéről a hosszú zászló nem tartatván föl lengő fuvalom által, mint egy szalag hulla alá, és a tolmács és én a hajópárkány zatr a dőlve a habok szép csillogásain némán merengénk, nézdelve a hajó ingó árnyékképét, midőn alattunk egyszerre a csöngetyüs dob megperdül, mit lant pengése követett egy édesen olvadó ének kíséretében. „Hallgassuk, mond a tolmács, a persa lány énekel, ki a basa kegyencze. És hallgattuk. Játéka a lanton mesteri kézre mutatott, hangja is csengő, érczes, mély, olvadó, szóval egy volt azon kedves hangok közül, mely művészet nélkül is szívhez szól. Azonban kezdetben nekem szokatlan s igy kellemetlen volt a hosszan húzott gégehang, s amaz orrhang, mely a keleti dalnokok modorához tartozik, s mely az európai szelidebb zenéhez szokott érzékeny fülnek durva, röges, darabos. Hozzájárult, hogy bár a vers bizonyosan több szakból állott, a dallam (melódia) ha nem alapszínében, de részleteiben, kivitelében folyvást változék, de nem mint midőn nálunk a zenész azon egy gondolatot (motívumot) különbfélekép változtatja, hanem mint midőn egy rögtönző költő, vagy ha úgy tetszik egy látnok, a választott, bár vig, bár bús themát vagy eszmét híven, következetesen, de mindig előbb vive s haladásban felmutatva fejtegeti. És megvallom, nekem e modor tetszik. Nemcsak ez a természetes, de ez a logikai, minek kell lenni a művészetben is…
(...)
Apródonkint mindenki alunni ment: utasok, matrózok, maga a kapitány is. Szemeimre álom nem jött. Még éjfélkor is a födözeten sétálék. Annyit éltem, annyi újat, kölönöst, ismeretlent láttam s hallottam e napon, hogy képzeletem egészen fel volt izgatva, és a sötét éjjel lelkemnek egy camera obscurául szolgált, melyen mint egy tündéri szinpadon vonultak át felh évült phantásiám tarka alakjai. S akármerre forditám szemeimet, mindenütt egy uj világ személyeivel találkozám. Itt a basa szolgái hevertek turbánnal fejeiken s fényes fegyverekkel öveik körül; amott a függönyök mögül suttogó odaliskok (ágyasok) elfojtott nevetkérezései üték meg csiklandós füleimet; ott a hárem-sátor ajtajában egy fekete heréit álla őrt, fehéren forgatva felém szemeit, s kezében kivont kard villogott, mint azon angyaláéban, ki a paradicsom kapujánál tiltólag vigyázott; s kivüle és kivülem ébren még csak a kormányos volt, kinek alakját a mágnestű mécsének világa mint egy kisértetét vörösen vilá-
gitá meg.... Végre én is kifáradtam virasztani, s magyar fehér szűrömbe takaródzva, a hajó kéménye mellett egy üres helyen leheveredtem.
Mintegy két óráig szendergék, midőn a hajómester sivitó füttyentései, a szaladozó matrózok topogásai, s a harang kóngása fólriasztának. Talpra ugrám, a menny borult volt, terhes felhők zúgva rohantak fejünk fölött, a vihar üvöltött, s a kapitány föl s alá járva a hídon, mely a gőzgép fölött van, hol a gépésznek, hol a kormányzónak osztá rövid parancsait, miket az alatta álló hajóficzkó, mint egy bérezi viszhang, éles hanggal kiáltozott vissza. A hajó oldalai, szorongatva a haragos hullámoktul nyögve recsegtek, mintha meg akartak volna nyílni. A szegény hajó, mintha szenvedne a gép, a kőszén, a teher, a süstörgő gőz és a lobogó tűz súlya alatt, sírni s kínlódni látszott. Valóban, mintha az egész hajó egy kész koporsó volna, rivás, nyögés, ropogás közt a kiásott sir űre felett lebeg, s már érezi közeledni a pillanatot, melyben velünk együtt a tenger feneketlen mélyébe elmerül. Hajónk hol elbukék a hegy-nagyságú hullámok megnyílt völgyeiben, hol diadalmasan a habok dombjaira fölszökék, prüszkölve rázva le magárul a forrongó tajtékokat, hasonlatosan a bátor lovaghoz, ki nyerítő, dühöngő, ágaskodó, tajtékzó ménén, ez őt bármint hányja s veti, folyvást erősen ülve marad.
Ily vészben magába száll a legerősebb lélek is; elménk megdöbben, szivünk összeszorul, s az átalános csend jelenti, hogy kiki saját sorsára gondol. Fölöttünk a haragos ég, alattunk a feneketlen tenger, körültünk a zúgó vihar, előttünk az ismeretlen sötétség; kinek lelkében Isten képe nincs, az ilyenkor valóban teljesen egyedül van. Én is kérdém magamtól: de mit is keresek én itt és hova szándékozom menni? Miért vagyok itt és nem máshol ? Ősi lakomat, mely egy domb élén, virágzó hársak illatos árnyékában elég biztosan állt, miért cserélém föl ez ingadozó lakkal, mely örökös örvény felett lebeg? Mit keresek az idegenben? Hazát? az enyimet elhagytam. Hajlékot? azt, mit elődim századokon által laktak, eladtam. Földet? egyetlen sajátom: a sirhalmok, mikben kedveseim nyugosznak, s másra nem vágyok. Barátokat? ha vannak, azok otthon vannak, — hova megyek, ott mindenütt mint vendéget és vándort fognak tekinteni. Szabadságot ? ezt ember egyedül honában élvezheti... Azonban megyek, haladok, mint mennek s haladnak alattam a tenger siető habjai, kedvelve hazámat, melyet elhagytam, vágyva országokat s népeket látni, miket nem ismerek, szállók mint egy fészektelen madár, megyek czél és vég nélkül mint a szél, mely hol megállapodik, hol útra kél, mig végre elhal.
Miért ne tekinteném a világot hazámnak, s az emberiséget nemzetemnek ? Ki minden népet s minden országot szeretni képes, ki mindenütt örül a jónak s szépnek, hol azt találja, az jól teszi, ha kezeibe vándorbotot vesz. S akárhol hal el, ez oly sors, mit úgy sem kerülhetett volna ki, s ha idegen földön nem sirattatik is meg, mit tesz az? honában az ember szinte hamar elfelejtik.

Forrás: Utazás Keleten a világosi napok után. I-II. Pest, 1870. Kiadja Ráth Mór

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (15)

XV.
Amerika előtt

December derekán voltunk már, de hideget még mindig nem éreztünk. A Golf-áramot szeltük keresztül, amely felmelegíti az óceán levegőjét. Helyenkint a tenger egész felszínét elborította a sárgásbarna növények tömege. A népek ezt a növényzetet tengeri trágyának keresztelték és belőle arra következtettek, hogy már közel vagyunk Amerikához. Délben a parancsnoki hid alatt, az Óceán térképén kis zászlócskával jelezték ugyan a hajónak pontos helyét és ez a jelzés még ezer tengeri mérföld távolságot mutatott, ehhez azonban a fedélköz utasai nem értettek. Abban az egyben egyébként igazuk volt, hogy minden mérfölddel, amit megtettünk, közelebb jutottunk Amerikához.
Ezeken a napokon valahogyan megnehezedett a hajó hangulata. A vidámság, amit kezdetben tapasztalni lehetett, teljesen eltűnt. A hazainak és hazulról hozott dohánynak az utolsó emlékei is eltűntek és mindenki már csak a hajó éttermére és kantinjára volt utalva. Az idő nem volt épen rossz, a vihar, amely Gibraltár után néhány napig dobálta a hajót, megszűnt, de a minduntalan megeredt eső sürü, nagy cseppekben esett és lekergette az embereket a hálóhelyiségekbe. Esett egy-két óra hosszat, azután megint kiderült és hatalmas szivárvány-hidak ívelték át a tengert. Ilyenkor megint mindenki feljött a fedélzetre, de nem nagyon örült a rövid ideig tartó napfénynek, szivárványnak és ragyogásnak.
Ahogy közeledtünk Amerika felé, megint nagyon megszaporodtak az Amerikáról való beszélgetések, melyeket a megelőző viharos napok alatt nem nagyon lehetett hallani. Az amerikások megint kezdték kicserélni tapasztalataikat, akik pedig először tették meg az utat, hallgattak és érdeklődtek. Az érdeklődés azonban ezúttal nem annyira a távoli lehetőségekre, mint inkább a közvetlen előttünk álló dolgokra, az ellis islandi vizsgálatra, az eligazodásra és a partraszállás formalitásaira irányult. Azok, akiknek nem volt meg a partraszálláshoz szükséges huszonöt dollárjuk s csak abban bizakodtak, hogy amerikai hozzátartozóik Ellis Islandon kiváltják őket, aggódva mondogatták, hogy mi fog történni velük, ha rokonuk nem jön elébük, vagy nem deponálja a pénzt a bevándorlási hatóságnál.
Bux Jakab, akinek az út kezdetén szintén nem volt meg a pénze, e tekintetben már megnyugodott. Amint remélte, sikerült neki összeberetválni a partraszálláshoz szükséges összeget nemcsak maga, hanem állítólagos felesége részére is. Különösen jó napjai voltak neki a vasárnapok és hatványozott arányokban szaporodott meg a közönsége az utolsó napokban. Az emberek nem akartak borostás ábrázattal megérkezni Amerikába. Bux Jakab tudatában is volt monopolisztikus helyzetének. Eleinte még elfogadta a koronát és fillért, utóbb azonban már csak dollárban dolgozott. Neki minden oka megvolt, hogy meg legyen elégedve.
Ezeken a napokon erősen megindult a levélírás is. A járatosok elmondták, hogy Ellis Islandon van postahivatal és ha ott dobja be az ember a levelét, azt már a legközelebbi hajóval hozzák is vissza Európába. Mindenki értesíteni akarta hozzátartozóit, hogy szerencsésen átjutott a nagy vízen. A kantinos egész nap levelezőlapot és levélpapírt árult. A lajbizsebekből előkerültek a ceruzák és hordók, ládák hátán görcsös, íráshoz nem szokott ujjak, nagy ákom-bákom betűkkel számoltak be az utazás eseményeiről. Az írástudókat igénybevették a többiek és kérték, hogy szívességből írják meg az ő levelüket is. Huszonöt-harminc embernek én irtam meg a hazaszóló levelét. Ezen a réven is bepillantást nyertem nagyon sok ember viszonyaiba. Még szerelmes levelet is írtam egy lánynak. Igazán az elismerés legfelső foka lehetett, mikor megbízóm kijelentette, hogy még a könyvben sincsenek olyan szépen ríkató levelek, mint aminőt én irtam neki.
Ismerőseim körében a becsületem nagyon megnövekedett, mikor azt látták, hogy nemcsak magyarul tudok írni, hanem megírtam egy sváb parasztasszony német nyelvű levelét is, sőt még angol címet is tudtam írni egy Dakotába szóló levélre. Ezt annál inkább respektálták, mert saját bevallásom szerint még nem jártam Amerikában. Volt olyan falusi magyar, aki fizetni akart a levélírásért és mikor nem fogadtam el, egészen megbotránkozva mondta, hogy odahaza az ilyesmiért a pénzt még a jegyző is elfogadja.
Ahogy teltek a napok, az emberek egyre várták a jeleket, amelyek a szárazföld közeledésére utalnak. Egyik délelőtt egy nagy vitorlást láttunk, amelyik déli irányban keresztezte az utunkat. Amint megtudtam, egyike volt azoknak a nagy vitorlásoknak, amelyek a Horn-fok megkerülésével mennek Délamerika nyugati partjára és Chiléből salétrommal megrakodva térnek vissza. A vitorlás fuvar olcsó, ennél a rakománynál pedig az idő nem játszik szerepet. A vitorlás aránylag közel haladt el előttünk, úgy hogy a parancsnoki hídról zászlójeleket váltottak vele. Az emberek körében a vélemény az volt róla, hogy most már csakugyan közel kell lenni Amerikának, mert lepedős hajó nem mehet el messzire a parttól. Ettőlfogva a korlátnak támaszkodva mindenki azt leste, hogy mikor találkozunk új lepedős hajóval, A képzelődés erősen dolgozott és majd itt, majd ott harsant fel a kiáltás:
– Hajó! Hajó!
De hajóval egészen a legutolsó napig nem találkoztunk és a ködfoszlány, amit vitorlának néztek, mindig újabb csalódást okozva szertefoszlott a semmiségben.
Szinte el sem lehet képzelni, hogy ez a feszült várakozás és folytonos csalódás mennyire kifárasztotta a fedélköz utasait. A hajó már untatta őket, mind türelmetlenek voltak és türelmetlenségük szinte óráról-órára növekedett. Már szinte kizárólagosan egy képzet vett rajtuk erőt: Amerika.
Azután jöttek a szárazföld komolyabb jelei. Egyik reggel sirályok keringtek a hajó árboca körül és le-lecsaptak a hajó csavarja által felkavart fehéres vízsávba. Ugyanaznap délután hirtelen, mintha függönyt bocsájtottak volna le  a Golf-áramlás meleg levegője mögött, beállott a kemény, decemberi hideg. Le kellett menni a hálóhelyiségbe a meleg, téli gúnyáért. Az árbocmester elmondta a tolmácsnak, a tolmács elmondta az egyik embernek és attól elterjedt a hír, hogy már igazán csak két napunk van Amerikáig.
Aznap este volt még egy kisebb fajta szenzációnk, amelyet ma sem tudok megmagyarázni. Nyolc óra tájban, mikor a vacsoráról már kijöttünk és csak kevesen voltunk a fedélzeten, az Ultonia nagyot zökkent. Olyan érzés volt, mintha a víz alatt a hajót valami megemelte és ismét visszaejtette volna. Néhányan elkezdtek kiabálni:
– Kőre ment a hajó!
A parancsnoki hídon volt is valami szaladgálás, azt hiszem, egy darabig álltunk is, de utána folytattuk utunkat. Hogy mi történt, senki sem mondta meg, az utasok legnagyobb része pedig, aki már lefeküdt, tudomást sem szerzett az eseményről.
A következő nap eseménytelenül telt el. Este az árbocmester meg a főpincér a fotográfia reményében, amit megígértem nekik, titokban meginvitáltak a matrózok helyiségébe egy kis mulatságra.
A matrózok hálóhelyisége a hajó legeslegvégén volt, az asszonyok osztályán tul, közvetlenül a hajócsavar fölött. A szűk helyiségben való tartózkodás, különösen mert a hideg miatt a fedélzetre nyiló csapóajtót sem lehetett kinyitni, kellemetesnek épen nem volt mondható. A csavar közelsége miatt minden állandóan rezgett és remegett. Összepréselődve ültük körül az asztalt, amelyre ágyak alól, ládákból, kofferekből és egyéb rejtekhelyekről egymásután kerültek elő a dugott szeszes üvegek. Sivár ivás kezdődött, kártyával tarkázva. Felerészben pókert, felerészben pedig olasz kártyával sette mezzot játszottak, amely a magyar huszonegyeshez hasonlít. Annak idején Rivában a kettes császárvadászoknál, ahol a legénységünk fele olasz volt, megtanultam ezt a nemes játékot és így nem volt akadálya, hogy én is résztvegyek benne. Az árbocmester minden osztás után töltött és koccintásra emelte a poharát. Csalni az ivásnál nem nagyon lehetett és a kutyául erős brandytől meg whiskytől a társaság nagyobbik része csakhamar elázott. A hangulat kezdett vadra fordulni és a játékosok kezdték egymást meg nem engedett manipulációkkal gyanúsítani. Egyik-másik a többieknek felfelé menő női rokonait emlegette, nem egészen hízelgő jelzők kíséretében. Szerettem volna szabadulni, de nem lehetett, mert nyerésben voltam és partnereim állandó revánsot követeltek, egyébként pedig jobbról és balról be voltam szorítva szívélyes házigazdáim közé.
Jóval éjfél után volt már, mikor kijutottam a szabad levegőre. A részletekre, hogy miként végződött a mulatság, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy kábult voltam, szörnyen fájt a fejem és mikor a sötét hajón végig botorkáltam hálótermem lejáratához, sokkal több csillagot láttam, mint amennyi az égen ragyogott. Másnap megolvastam a pénzemet. Tizenhét dollárt gomboltam le erről az internacionális társaságról, amellyel nem szeretnék valamelyik kikötőváros csapszékében találkozni. De az utam élményeihez ez is hozzátartozott. Nélküle nem tapasztaltam volna ki az Ultoniát minden vonatkozásban.
Eljött az utolsó nap. Kora reggel kezdődött a nagy munka a hajón. Kötélkötegeket, ládákat, csomagokat hordtak ki a fedélzetre, tisztogattak, dolgoztak mindenfelé. Az emberek mondogatták:
– Bontják már a hajót. Holnap Amerikában leszünk.
Két-három gőzössel is találkoztunk, majd egész sereg motoros halászhajó vett körül bennünket. Már igazán nem leheíett tagadni, hogy; közel vagyunk a szárazföldhöz. Nyolc óra tájban köd ereszkedett le és az Ultonia menését nagyon meglassitva, állandó tülkölés közben haladt előre. A tülkölésre néha válasz is jött; más hajók is voltak a közelünkben.
Délelőtt utolsó vizsgálatot tartottak a hajón, A hajóorvos mindenkit megvizitált, utána mindenkinek fel kellett mutatni a jegyét meg útlevelét. A vizsgálat után az egyik oláh előszedte a pikuláját és fújni kezdte. A társai a parancsnoki híd alatt pikulaszóra táncoltak. Egészen furcsa havasi hangulat volt: a zúzmaralepte angol hajón bundába öltözött, táncoló mócok. A többiek körülállták őket és kezükkel verték, lábukkal dobogták a taktust. Védekezés volt egyúttal a hideg ellen.
Ennek a napnak volt még egy szenzációja. Déltájban sürü, nagy pihékben esni kezdett a hó. A magyarok csodálkozva konstatálták, hogy a hó nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is esik. Még jobban meg volt lepődve egy máltai olasz, aki soha életében nem látott még havat. Valósággal megrémült a csoda láttára, mikor pedig látta, hogy a többiek örülnek a befehéredett hajónak, félve nyúlt hozzá a fedélzetet boritó hóhoz és elkapkodta a kezét a nedvesen hideg tapintásra.
A hóval csak Tóth László volt megelégedve: igaza lett neki, diadalmaskodott:
– Mondtam én, hogy bolondság volt a meleg. Decemberben tél van, meg kell gyünni a hónak meg a fagynak. 
Délután két órakor kinyitották a hajó pénztárát. Mindenféle nyelven kikiáltották, hogy lehet pénzt beváltani és táviratot feladni. Akinek van még magyar, görög, olasz, spanyol, vagy bárminő más pénze, becserélheti dollárra. Holnap reggeltől kezdve már a dollár a kizárólagos úr.
Ezen a délutánon már senki sem találta helyét a hajón. Mindenki csomagolt, rendezkedett, félbehagyta a csomagolást, felment a fedélzetre megnézni, hogy odafent mi újság, aztán megint lement, hogy néhány szót váltson ismerőseivel. A férfiak átmentek a női osztályba, hogy feleségükkel beszéljenek és segítsenek a nagy készülődésben. Soha akkora jövés-menés nem volt a hajón, mint az utolsó néhány óra alatt. Ebben a nagy járás-kelésben csak Bux Jakab nem vett részt. A nagy hálóteremben, a vízcsap mellett, reggeltől estig állandóan nyírt és beretvált. Még a tiszteletbeli Bux Jakabné is átjött a női osztályról és segített neki. Szappanozott és lemosta a kezelésen átesettek ábrázatát. Kivándorló ha. jón nem is rossz mesterség egyedüli borbélynak lenni.
Eltelt ez az utolsó nap is. Este utoljára feküdtem le megszokott hálóhelyemen, Bux Jakab és a kis kerek ablak között. Lefekvéskor úgy éreztem, hogy kitör rajtam huszonhárom napnak minden fáradtsága és kényelem hiánya. A levegő is mintha fojtóbb, fullasztóbb lett volna, mint bármikor azelőtt. De minden fáradtság mellett is késő éjszakáig nem jött a szememre álom. A fejemben rendezgettem a gondolataimat és szemlét tartottam az emberek tarka változatossága fölött, amely kivándorló utamnak kereteit megadta. Képek, elbeszélések, epizódok, nevek kavarogtak az agyamban, éreztem a földszeretetet, amely társaim legtöbbjét kihajszolta az idegen világba és átéreztem a reménykedésüket, amely gyárakon, kohókon, bányákon keresztül vissza-vezérli őket Magyarországba. Nem voltak az én körömből valók, híréből sem ismerték a kultúrának azt a mértékét, melyet a magamfajta ember az élet nélkülözhetetlen kellékének szokott tekinteni és mégis mondhatom, megszoktam, sőt talán meg is szerettem őket. Emberek voltak ők is, talán még azt is mondhatom, hogy egy-két kivételt leszámítva, megértőbben, egymás hibái, baja iránt elnézőbben viseltettek, mint viselkedett volna ugyanannyi úgynevezett intelligens ember hasonló szűk helyen összeszorítva, hasonló viszonyok közepette.
...Éjszaka óceáni utunk véget ért. Amerikai, tengeri területre érkeztünk.

(Vége következik)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (14)

XIV.
Éjszaka

A Titanic végzete: a jéghegy

Sajátságos hangulata van az éjszakának.
Mikor az est fekete fátyol módjára leereszkedik s a homályban elmosódnak a dolgok körvonalai és beleolvadnak a sötétségbe, mintha megváltoznék a lényegük is. Megszűnik a nappal biztossága, imbolyognak az árnyak, szállnak a vágyak, sejtések, misztikus hangulatok ébrednek és úrrá válnak a lelkeken. Az emberek csak külsőleg ugyanazok, de énjük megváltozik, szinte beleolvad a sötétség lelkébe.
Az eddigiekben sokat elmondtam az Ultonia nappali életéről. Megkísérlettem, hogy képet adjak egy kivándorló hajóról, amely közel ezerháromszáz embert vitt ki magával Amerikába. Kerestem közöttük a típusokat, akiket általánosítani lehet és az egyéniségeket, akik kiemelkednek társaik tömegéből. Megpróbáltam, hogy összefoglaló keretet adjak a kivándorló Magyarországnak.
Mindez a nappali életre vonatkozott. Egészen más volt az éjszaka. Az éjszaka visszaemlékezéseimben sokkal szűkebb területre, sokkal kevesebb emberre, majdnem kizárólag a saját hálótermemre szorítkozik. A hajó többi részéről éjjel nem volt áttekintésem. Lefekvés előtt majdnem naponta elég sokáig fent voltam ugyan a fedélzeten, de ezt az időt a nappalhoz számítom. A fedélzeten égtek a villanylámpák, láttuk egymás arcát, ugyanúgy beszélgettünk, dohányoztunk, mint napközben. Éjszakának azt az időt tekintem, mikor a hálóhelyiségekben lecsavarták a villanylámpák legnagyobb részét, megszűnt az élet nyüzsgő elevensége és az álom fátyola kezdett ráborulni az emberek szemére.
Egészen különös, idegenszerű volt a hajó éjszakája. A nappali alakok, az amerikások, akiknek történeteit feljegyeztem, az új kivándorlók, akik az otthoni életük körülményeit mesélték el nekem, a kalandorok, akiket nyughatatlan vérük hajtott az idegen világba és mindazok, akikekkel összeismerkedtem és összebarátkoztam, mintha egy csapásra eltűntek volna. Helyettük másokat ismertem meg, akiknek arcát nem láttam, akiknek egyéni történetét nem tudom s akiknek csak a hangjára emlékezem és a teremnek arra a helyére, ahonnét a hang jött. Ezek nem a nappalnak, a világos meglátásnak, az egymás közötti érintkezésnek, hanem az éjszakának, a misztikumnak, a fantáziának voltak az emberei. Bizonyára vannak ilyenek miniden társadalmi rétegben, minden foglalkozási ágban is, csak rendes körülmények között nem nyilik alkalmunk őket megismerni.
Emlékezéseimben – a sötétbe borult tengeren változatlan egykedvűséggel haladó hajó zakatolása összevegyül a mesemondók hangjával, Hárman vagy négyen voltak ilyenek a mi hálótermünkben, akik a korán leszálló decemberi éjszakában felváltva tartották szóval hallgatóságukat. Bizonyára ők voltak odahaza a falu mesemondói is, akik téli estéken, darvadozás közben hallott vagy kigondolt történeteiket mesélték a sötétben gubbasztó hallgatóiknak. Határozott tehetségek voltak, akik formálták meséik anyagát, a kifejezésnek meglepő készségével rendelkeztek és le tudták kötni hallgatóik érdeklődését. Sokszor meg tudtam állapítani meséik eredetét; kicsillant belőlük a jó öreg Ezópus, akiről nem tudom, hogy milyen úton jutott el hozzájuk, néha megjelentették a ponyvának ismert hőseit, Ubrik Borbálától Rózsa Sándorig és szerepeltek náluk gyermekkorunk tündér- és sárkánymeséinek alakjai is, teljesen népies átformálásban. Hihetetlenül feszült figyelemmel hallgatták őket, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Szinte megkönnyebbülés vett erőt az egész hálótermen, mikor a parasztlegényből lett vitéz legyőzte a hétfejű sárkányt, vagy a szegénylegényből lett rablóvezér, aki csak a gazdagokat bántotta, kiszabadult a csendőrök üldözéséből.
Legtöbbször azonban csak a kezdet volt ilyen mondvacsinált mese. Amint a mese befejeződött, valamelyes gondolattársulás révén nyomban belekapcsolódott egy másik történet, amely majdnem mindig így kezdődött: – Nálunk is volt egy ember...
Ezek a maguk megfigyelte és maguk csinálta történetek voltak a legérdekesebbek. Majdnem mindegyiknek a szereplője a falunak egy olyan alakja volt, aki valamely különleges szokásában, tulajdonságában, vagy furcsaságában, elütött a többiektől. A különlegesnek összeütközése a rendessel, a kivételesé a mindennapival, olyan gazdag mesetéma, amely bőségesen ad anyagot a mesemondók számára akár a fonóban, akár pedig az Ultonia hálótermében.
A másik gazdag tárgyköre volt ezeknek az éjszakai mesemondásoknak a katonaság. Nem szabad elfelejteni, hogy túlnyomóan javakorukban levő férfi-emberek között voltam, akik majdnem mind ették a császár kenyerét s akiknek a kaszárnyában és egyenruhában töltött három esztendő mély nyomot hagyott az emlékezetében. Nem volt este, hogy a katonaságról ne meséltek volna. És le kell szögezni azt is, hogy a katonaságra való visszaemlékezések hangja mindig derűs volt. Ezek az emberek nem voltak militaristák, vagy antimilitaristák, ők nem az elméletek, hanem fiatal esztendőik szemüvegén keresztül látták a katonaságot, a kapitányt és számvevő őrmestert, a gomb-pucolást és kirukkolást, a regemencfánit és nagy parádét.
Volt a hálóterem mesemondói között néhány humorizálásra hajló természet. Ezek mesélték el, hogy a kaszárnyában vizet öntöttek valakinek a csajkájába, a csajkát elhelyezték az ágy fölötti polcon s a fülére kirojtozott végű spárgát kötöttek, hogy az pontosan az alvónak az orrára lógjon le. A történetet szóról-szóra legalább négy-ötször hallottam, de a hálóterem közönsége mindig feszült érdeklődéssel leste, hogy az orrcsiklandozásra az alvó mikor kezd el kapkodni a kezével és mikor zúdítja a maga nyakába a vizet. A másik szokványos katona-történet volt, hogy az alvó bakának selyempapírt húztak a lábujjai közé és meggyújtották. Mindenki tudta, hogy a történetnek az a vége, hogy az alvó először csak rugdossa a levegőt a lábával és akkor ébred fel, amikor a selyempapir már az ujjait égeti, de lélekzetfojtva várták a pillanatot, hogy mikor lesz joguk nevetni a komikus jeleneten.
A közönségem becsületére kell elmondanom, hogy trágárságot az egész hosszú úton, de különösen az éjszakai mesemondások idején sohasem hallottam. A kifejezések között voltak ugyan bőségesen olyanok, melyeket a kifinomodott társadalmi formák nem bírnának el, de ezekből hiányzott a tudatosság és szinte természetes virágai voltak a mesemondók nyelvkincsének. Sikamlósságot, vagy kimondott erotikát ellenben sohasem tapasztaltam. Ami ebbe a fogalomkörbe vágott, inkább egyszerű dévajkodás volt és a mese érdekesebbé tételét szolgálta, így nagy tetszéssel találkozott a kis kakas meséje, akinek a török császár elvette a gyémántkrajcárját. Bosszúból a kis kakas belebujt a császár bő bugyogójába és megcsípte a török császár farát. Ha jól emlékszem, ezzel a mesével is találkoztam előzőleg valamelyik népmese-gyűjteményben.
Az esti mesélések tekintetében a hálóteremben valóságos szokásjog fejlődött ki. Ha valaki belekezdett egy történetbe, vagyis magyarán mondva letette a garast, azt soha meg nem zavarták és félbe nem szakították. Ezt a jogot még az idegen nemzetiségűek is respektálták. A mi hálótermünk közönsége túlnyomóan magyar volt és a mesélés is mindig magyarul történt. Ha a mesélés megkezdődött, a kevés számú idegen elhallgatott, vagy legfeljebb suttogva beszélgetett a szomszédjával, de a mesemondót nem zavarta. Az unalmas mesélőnek csak egy büntetése volt: elaludtak a hallgatói. Viszont, akinek a meséjét megszerették, azt ketten-hárman is felszólították, hogy mondja már no azt a mesét, amelyikben király lett a szegény ember legkisebbik fiából.
Az éjszakába belenyúló esti meséléseknek ebben a hangulatában megváltoztak az Amerikáról való beszélgetések is. Mert Amerikáról néha éjszaka is beszélgettek. Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat, de ha jól figyeltem meg, éjszaka elmosódtak a munkahelyek, gyárak, bányák körvonalai és megszaporodott a fantasztikus elem. Ilyenkor hallottam a rendestől eltérő, némileg kalandos történeteket is, amelyeket nappal elhallgattak. Egyik éjszaka mesélte el például egy amerikás, akit azután sem ismertem meg, új-mexikói kalandjait.
A hang gazdája, – mert csak a hangot hallottam, – először Newyorkban és Harrisonban dolgozott villamossági gyárakban. Onnét elkerült Chicagóba, a General Electric Co. telepére. Ott is dolgozott két esztendeig. Két esztendei munka után egy sztrájk alkalmával elbocsájtották és hosszú ideig   se a villamossági iparban, se pedig saját mesterségében, a lakatosságban nem tudott munkát kapni. Volt egy kis megtakaritott pénze, azt fogyasztotta, amig viceházmesternek nem került egy nagy irodaházba napi hetven cent keresettel. Ott került össze egy földügynökkel, aki rávette, hogy vegyen földet Új-Mexikóban, a Pecos River mentén, Roswell közelében. Az ügynök azzal bolondította el, hogy ott már hetven magyar család van megtelepedve, akik kész örömmel fogadnának egy olyan mesterembert, aki gépeiket és szerszámjaikat tudná javítani s ennek ellenében közösen megművelnék a földjét Az emberem örömmel fogadta az ajánlatot, minden megtakaritott pénzét beleölte az új-mexikói százhatvan holdas birtokba és elutazott. A földet odalent meg is kapta, de telepeseknek nem volt se híre, se hamva. Három becsapott társával együtt első kolonizátorok lettek volna azon a vidéken, ahol harminc esztendő előtt még az apacs és navajo indiánusok kóboroltak. A birtok nagy darab füves rónaság volt, négy sarkán kicövekelve, ötven kilométerre a legközelebbi lakott helytől. A százhatvan holdat ott kellett hagyni gazdátlanul. Az emberem az el pasoi vasúttársasághoz szegődött el pályamunkásnak, hogy legalább annyit keressen, hogy vissza tudjon jutni Chicagóba. Szidta is a földügynököket és ajánlotta, hogy senki velük szóba ne álljon.
Sajátsága volt az éjszakai mesemondásnak, hogy az úttal kapcsolatosan is merültek fel olyan témák, amelyeket napközben sohasem hallottam emlegetni. Egyik este például valaki a tengeri szörnyetegeket kezdte emlegetni. A félhomály szárnyra eresztette a fantáziát és az ágyakon heverő emberek mind nagyobbakat mondogatva rémítgették egymást. Az egyik ember azt mondta, hogy vannak akkora halak, hogy a farkuk csapásával be tudják zúzni a hajó oldalát, a másik már akkora vizikígyóról hallott, hogy rácsavarodik a hajó testére és összeroppantja az egész alkotmányt, a harmadik a fúrós halakat emlegette, amelyek kifúrják a hajó fenekét, hogy elsülyedjen. Valamelyik amerikás viszont a jéghegyeket emlegette, amelyek úszkálnak a tengeren és éjszaka, mikor nem lehet látni őket, beleütköznek a hajóba. Ez pedig igaz is, nem úgy, mint az óriás tengeri kigyó, mert a jéghegyek képe ki is volt nyomtatva az amerikai újságokban, Az impresszióm az volt, hogy ilyen beszélgetések után félelem üli meg útitársaim lelkét. Egy ízben, mikor a jéghegyekről volt szó, valaki megkérdezte:
– Mi lenne velünk, ha a jéghegy most behasítaná a hajó oldalát?
– Azt ugyan ne kérdezze kend, mert ha igaz volna, már nem telne rá idő, hogy feleljek a kérdésére.
– Mi lenne? – szólt közbe a harmadik ember. – Hát elpusztulnánk, akár a patkányok.
Általában éjszaka, mikor társaim nem egymással állottak szemben, hanem beszéd közben a sötétségbe bámultak bele, szinte hangosan gondolkodva elmondtak sok mindent, amit napközben nem lehetett tőlük hallani. Napközben esetleg keménynek mutatkoztak, szégyelték talán az ellágyulást, de éjszaka félhangon, amit azonban majd az egész teremben lehetett hallani, elmondották, hogy bizony sajnálták otthagyni a feleségüket, anyjukat, vagy gyereküket. Ilyenkor hallottam históriákat, melyek úgy kezdődtek:
– A mi falunkban is volt egy ember, aki kiment, de nem gyütt többet haza...
Az ilyen történetek ránehezedtek mindenkinek a lelkére. Senki se tudhatta, hogy őt is nem éri-e majd ugyanaz a sors. A nehéz hangulatban egyesek emlegetni kezdték a halottat, akit mi temettünk az óceán vizébe és akiről napközben soha szó nem esett. Megindult a találgatás, hogy mi lett azóta vele a víz fenekén és mikor fogja a felesége megtudni,  hogy meghalt. Ilyenkor csend lett egy darabig, azután valaki nagy sóhajtással megtörte a hallgatást:
– Hiába, akármilyen sokat is keres valaki Amerikában, mindig csak huzza haza valami...
– Hiszen jó volna odakint minden,n ha mindig tudná az ember, hogy mi van odahaza...
Az ilyen megjegyzéseket gyakran filozofálás követte és a bölcsek megállapították, hogy a kívánság lehetetlen, mert Amerikában akkor alszanak az emberek, mikor odahaza ébren vannak és megfordítva.
Azután megint csend lett és a csendet egy imádkozó embernek monoton hangja törte meg. Így ment ez estéről-estére, míg csak mindenkit el nem nyomott az álom. Aludt az egész hajó, csak néha hallatszott a szolgálattevő tisztek és matrózok lépteinek kopogása felettünk a fedélzeten. Kívül a hullámok verődtek a hajó oldalához, a kis ökörszem-ablakon pedig beragyogtak a csillagok. Alattunk volt a mélységes tenger, felettünk pedig a mérhetetlen magasságú és mélységű éjszaka...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (13)

XIII.
Események és elmélkedések

Kárpáti Péter színpadra alkalmazta
Tonelli kivándorló történeteit

Az Ultonia nem tartozott a gyorsjárású hajók közé és nem is a legrövidebb útirányon ment Amerikába. Végigment az Adrián, átment a messinai szoroson, kikötött Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban, azután lekerült a Kanári-szigeteknek, Teneriffán teleszedte magát paradicsommal meg naranccsal és onnét vágott neki Newyorknak. Állítólag az egyik gépének is valami baja esett, amit azonban a fedélköz publikuma soha sem tudott meg hitelesen és a menetrendszerűen ígért tizenhat nap helyett huszonhárom nap alatt érkezett meg Amerikába. Nekem cseppet se volt ellenemre az útnak ez a meghosszabbodása, mert elértem a célomat, bőségesen beszélgethettem a kivándorló magyarokkal. De az emberek a hosszú úton elunták magukat. Eleinte még csak volt némi szórakozás. Itt is, ott is találkoztunk hajókkal s a partok és kikötők is nyújtottak némi látványosságot. Kiszállni ugyan sehol se volt szabad, de minden megállásnál feljött a posta a hajóra és lehetett levelezőlapokat küldeni haza. A kikötőkben új utasokat is szedtünk a hajóra. Nápolyban és Palermóban olaszokat és különböző keletieket, Gibraltárban spanyolokat és mindez bőséges alkalmat nyújtott a megbeszélésekre. De mikor a Kanári szigetek legmagasabb csúcsa, a Pico de Teyde is eltűnt előlünk, napokig nem láttunk egyebet, mint eget meg vizet. Már pedig, ha az embernek nincsen semmi dolga, felébrednek benne a filozofikus hajlandóságok és bölcselkedik. Így történt ez a kivándorlók hajóján is.
A hajón minden esemény. Esemény, ha másik hajót látunk, esemény, ha sirályok keringenek az árboc körül, esemény, ha a delfinek ugrálnak és esemény, ha búgni kezd a hajó kürtje. Mindig vannak, akik megkérdezik, hogy miért történik így és mindig akadnak, akik magyarázattal szolgálnak, vagy legalábbis leadják véleményüket.
Mikor még az Adrián haladtunk el Pelagosa mellett, valaki megkérdezte:
– Micsoda sziget az? 
Valaki évődve felelte:
– Mit kérdezi kend, hászen tudhatja, hogy nem Mármarossziget.
Erre megindult a hosszú tárgyalás, hogy laknak-e azon a szigeten, vagy nem. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy nem, mert mit is keresne az ember azon a hegyen a tenger közepén. Mások ellenben már némi szociológiai jártasságot árultak el és azt mondták, hogy olyan kevés a föld és olyan sok az ember, hogy már a legkisebb szigetre is jutott belőle egynéhány. A közérdeklődés tárgya volt az is, hogy miféle emberek laknak a partokon, melyeknek kékes körvonalai fel-feltünedeznek. A vélemémények Olaszország meg Muszkaország között oszlottak meg. Csodálatos, hogy ezeknek az embereknek, akik betéve tudták Amerika egész csomó gyárvárosának nevét, mennyire nem volt fogalmuk az Adria partjairól. Nem ismerve a távolságot, csodálkoztak, hogy se fát, se falut, se várost nem látnak.
–  Mennyi város lenne itt a tenger partján, –  mondogatták,  –  ha mind idejönne a sok nép, aki kiment Magyarországból.
–  Dehogy is lenne. Lenne itt máskülönben is, ha lehetne. De biztosan nem terem itt semmi, azért nincs. Még fát sem lehet látni. Kő az a part egészen.
Ebbe a magyarázatba mindenki belenyugodott és nem törődtek tovább Olaszországgal.
Manapság, a háború után, amely a népvándorlás óta legnagyobb felkavarója volt népeknek és embereknek, mindenki tisztában van Olasz-   meg Muszkaországgal. A háború előtt azonban az egyszerű ember számára ezek éppen olyan fogalmak voltak, mint az Óperencia, vagy a mesebeli király kacsalábon forgó vára.
Az Adrián, meg a Földközi-tengeren akárhányszor delfin-rajok pattogtak ki a vízből. Valahányszor egy delfin felvetődött, valaki elkiáltotta magát:
– Hal! hal!
Ilyenkor mindenki a hajónak arra az oldalára rohant ahonnét a kiáltás jött. Nézték a delfinek játékát, amint kísérték egy darabig a hajót, azután eltűntek. A szárazföldi magyar tengeri malacnak hívta őket. Amig látták a halakat, csend volt, azután megindult az eszmecsere.
–  Mit gondol kend, milyen messze lehettek a hajótól?
A másik másra kíváncsiskodott: – Mit eszik a hal ilyen messze a parttól? 
Egy abaúji ember leadta a szentenciát:
– A tengerben úgy él a hal, mint az erdőben az őz, csapatostul.
Ismét más esemény. Látszottak az afrikai partok, igaz, hogy csak nagyon kis emelkedések formájában a láthatár szélén. Megindult a találgatás, hogy mi lehet az, ami látszik és milyen messze lehet a hajótól. Ez volt mindig a legfontosabb kérdés. Valaki úgy vélekedett, hogy amit látnak, nagy szénakazlak a tenger partján és nem is lehet nagyon messzire. További kérdés volt, hogy kilátszanék-e a hajó a tengerből, ha itt elsülyedne. Ebben a fontos kérdésben a hajón utazó nemzet nem jutott megegyezésre.
Ez az esemény is elmúlt és megint csend volt, amíg valaki el nem kiáltotta magát:
– Hajó! Hajó!
Hajó köztudomás szerint kétféle jár a tengeren. Az egyik gőzhajó, a másik a lepedős vagy ponyvás hajó. Utóbbiról a szárazföldi magyarok nem voltak valami nagy véleménnyel. Azt tartották róla, hogy csak bolond ember merészkedik el lepedős hajón ilyen messzire a partoktól, mert ha megáll a szél, nem tud kimozdulni a helyéből. Annál nagyobb volt az érdeklődés, valahányszor gőzhajó tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor mindig megindult a találgatás, hogy miféle hajó lehet, honnan jön és merre megy. Az ilyenekben rendesen az Amerikát már megjárt emberek meg a matrózok szolgáltak felvilágosítással. A gőzhajó még a cigányok érdeklődését is felkeltette és ők is odaálltak a nézelődők csoportjába. Minden egyes alkalommal megkérdezték:
– Micsoda hajó az, kérem?
–  Biztosan ellenséges hajó, te cigány, – felelte az egyik amerikás magyar. – Mindjárt az oldalunkba ereszt egy golyót. A matróz mondta. Azért nézi a kapitány is olyan nagyon. Látod, hogy a kezibe van a távcső.
–  Jaj kérem, ne tessen ilyen mondani, mert ha az Istenke azt akarja, igazán ellenséges hajó, oszt nekünk talál még gyünni.
Ez az évődés minden egyes alkalommal megismétlődött és az egész fedélköz mulatott a cigányok gyávaságán.
Máskor azon mulattak az amerikások, hogy a két cigány összeveszett azon, hogy hány tengeri mérföld még Amerika és hány nap alatt érünk oda.
–  Te bibás,  – mondta a Pista cigány,  – mit beszélsz ilyen marhaságokat. Ezerötszázegy mérföld, ha mondom neked.
–  Bibás vagy te. Ezeregyszázegy mérföld, ha akarod tudni.  Hét nap múlva leszünk Nevjorkban, majd meglátod, te bibás.
Bódis János közbeszólt:
–  Mondjátok meg bibások, hogy mennyi egy tengeri mérföld?
–  Azt ő se tudja,   –  fortyant  fel a Jenő cigány. – Mégis aszongya, hogy hét nap múlva leszünk Nevjorkban.
Sok fejtörésre és elmélkedésre adott okot az óra kérdése is. Ahogy haladtunk nyugat felé, a hazai időszámítás mind kevésbbé vágott a csillagászati idővel. Délben a hajó mindig kétszer tülkölte a tizenkettőt, először jelezte az előtte való napi időt, azután új tülköléssel figyelmeztette az utasokat, hogy megint vissza kell igazítani az órát. Voltak, akik sehogy sem tudták ezt a kettős időszámítást megérteni és nem hittek az amerikásoknak, akik azt mondták, hogy teljes hat óra lesz a különbség, mire megérkeznek Amerikába. Egyre várták, hogy másnap majd csak visszaigazodik az idő. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a nagy víztől van az idő változása. Voltak, akik ki akarták próbálni, hogy mennyit mutat az órájuk, rnire megérkeznek Newyorkba. Bacsó András, aki pedig már nem először utazott a tengeren, makacs megátalkodottsággal magyarázta:
– Nem igazítom meg az órámat. Az apámtól kaptam és még sohase sietett egy percet se. Majd meglássátok, ha sokáig megyünk, megint pászolni fog az idővel.
Ebben egyébként igaza is lehetett Bacsó Andrásnak.
Máskor a vízről folyt az elmélkedés. Mekkora a legnagyobb hullám és mi csinálja a hullámokat meg a szelet. Különös fejtörésre adott okot, ha hullám volt olyankor is, mikor a szelet nem lehetett érezni. Ilyenkor azt mondták, hogy alulról kavarodott föl a víz. A hullám a víznek az ereje. Mikor csak apró hullámocskák fodrozzák a víz felszínét, az a vélekedés, hogy nem lehet mély a tenger, mert nincs a víznek ereje. Ilyen tengerészeti szakkérdésekben nagy becsületük volt azoknak, akik megbízható forrásokra tudtak hivatkozni. Ilyen források között szerepeltek a mosogató legények, a hajószakácsok és pincérek. Az egyik sopronmegyei ember, aki németül is tudott, folytonosan azt a pincért citálta, aki Keletafrikában is járt és a többi tengereket is ismerte. Az ő véleményével szemben nem volt apelláta.
A másik probléma volt az apály meg a dagály, amelyet az emberek már Fiuméban, Palermóban meg Gibraltárban a kikötő mólóin tapasztalhattak. Mi okozhatja a víz emelkedését, meg sülyedését? Egy öreg csanádmegyei paraszt a kezével utánozta a víz mozgását és úgy magyarázta:
–  Lássák, a víz így mozog. Mikor Fiuméban fölmegy, akkor Amerikában lent van, mikor Amerikában fölmegy, Fiuméban kisebb lesz.
Valaki hozzáfűzte a magyarázathoz:
–  Biztosan attól van, hogy a föld gömbölyű. Ha megfordul, a víz egyik oldalról átfolyik a másikra.
Ez a fejtegetés csak részben talált helyeslésre. Különféle ellenvetések szegeződtek vele szembe. Voltak, akik azt mondták, hogy akkor az  egész víznek  át  kellene  folyni és elöntené a földeket és voltak, akik nem hitték, hogy a víz egy huszonnégy óra alatt kétszer be tudná futni azt a nagy utat Európától Amerikáig meg vissza. Volt olyan ember is, aki azért nem hitte, hogy a víz a földnek hol az egyik, hol a másik oldalára folyik, mert akkor magával sodorná a lepedős hajókat.
Annyi ember mellett, mint ahányan az Ultonián utaztak, nem lehet csodálni, ha majdnem napról napra fordultak elő apróbb balesetek, megbetegedések és hol egyiket, hol pedig másikat be kellett szállítani a hajó kórházába. Ilyenkor a szomszédok a matrózoknál, ápolónőknél érdeklődtek az üresen maradt ágy gazdája után. Az érdeklődés azonban sohasem tartott sokáig; huszonnégy óra multával már senki sem beszélt róla. Legfeljebb mikor visszakerült, kérdezősködtek, hogy mi baja volt, hogy bánt vele a doktor és milyen volt az ellátás a kórházban. Az általános vélemény az volt, hogy a kórház nagyon rossz találmány és nem való meglett embernek. Csupa híg löttyöt adnak, mint a pendeles gyereknek.
A kórházból visszakerült egyik ember például nagy méltatlankodással magyarázta:
– Mondtam a magyar doktornak, hogy sohase fogok erőre kapni, ha nem adnak valami jobbfajta betegkosztot. Kértem egy kis szalonnát, vagy kolbászt, de úgy tett, mintha süket volna. Egy szemet se hallgatott rám.
Különös szórakozás volt, hogy mikor semmi dolguk se volt az embereknek, akkor – ugattak. Megugatták a bosnyákokat. A hajón ugyanis hetven-nyolcvan bosnyák is utazott velünk, felerészben tizenhat-tizennyolc esztendős gyerekek. Külön voltak elkvártélyozva a legalsó hálóhelyiségben, egészen a vízvonal alatt és senki sem érintkezett velük, részint mert nem értették a nyelvüket, részint mert féltek a tetvektől. Népszerűtlenek is voltak, mert az amerikások azt mesélték, hogy minden munkát elvállalnak és ők rontják Amerikában a munkabéreket. Egyszer, mikor csapatostul vonultak fel a fedélzetre, valaki tréfából ugatni kezdett. A többiek elkapták a durva ötletet és ugattak, csaholtak, vonyítottak, ki vékonyan, ki vastagon. Ugatott az egész hajó. Ettől fogva mindennap kétszer-háromszor megugatták a bosnyákokat, akik bambán néztek maguk elé és nem tudták mire vélni a furcsa koncerteket.
Este hét órakor volt a vacsora. Utána a legtöbben rögtön le is feküdtek, de akadtak egyesek, akik a kantinban megittak egy üveg állott, áporodott sört, vagy kiültek a korlát mellé és nézték a csillagokat. Egyik csendes este négyen-öten sokáig beszélgettek. Ekkor jegyeztem fel noteszembe a különös magyarázatot:
– Most már mélyebben megy a hajó, mert a sok nép lement a fenekibe,  oszt attól odalent nehezebb lett.
A megnehezedett hajó pedig éjjel is szakadatlanul hasította a vizet és haladt a vágyak, reménykedések célpontja, Amerika felé.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (5)

V.
Mindenféle emberek

Cunard Line-reklám: egy a sok közül

November 29-én déltájban érkeztünk Palermóba. Csodálatosan szép, meleg idő volt. A nap ragyogóan, forrón sütött. A téli gúnya lekerült mindenkiről és az emberek egész nyáriasan jártak-keltek a fedélzeten. Az asszonyok osztályán a virágos szoknyájú tót lányok mezítláb hancúroztak és sikongattak, ha a naptól felmelegedett vas megégette a lábukat. A nagy hajót körülrajzották az apró csónakok, melyeknek gazdái mindenféle kincseket, süteményt, cukrot, citromot, narancsot kínáltak megvételre. Az üzletet természetesen jelbeszéd alapján kötötték meg. Mutogatták, hogy mennyibe kerül a portékájuk. Aki venni akart valamit, spárgát bocsájtott le a hajó oldalán, arra az olasz rákötötte a kis kosarat és beletette a holmiját. A másodszori leeresztésnél a vevő a pénzt tette bele a kosárba, Akkoriban a mi pénzünknek még nagy becsülete volt Szicíliában, mert a korona többet ért a líránál és az eladó az árfolyam-különbözeten is keresett. A vízi boltosok így szó nélkül elfogadták nemcsak a koronát, hanem a húsz- és tízfilléreseket is. A palermói gyerekek még látványosságot is rendeztek a pénzünkért. Akárhány csónakban teljesen pőrére vetkőzött kis kölykök ültek és hangosan ordítozták:
— Nikele! nikele! nikele!
Ha valaki belehajított egy tízfillérest a vízbe, utána ugrottak és csodálatos ügyességgel kapták el a vízben a csillogó pénzdarabot. Produkciójukat a hajó közönsége nagy elismeréssel fogadta:
— Úgy úszik, akár a hal... Hun tanulhatta? A hajóra különben Palermóban egész csomó új  ember szállt fel, kereskedők,  akik az áruik berakását ellenőrizték,      munkások, képeslevelezőlap és levélpapír-árusok, trafikosok, sőt még apácák is. Csengetyűvel járták be  a hajót és kérve nyújtották oda  mindenkinek a perselyüket:
—  'lemosine,  'lemosine per il orfanario!  Alamizsnát az árvaház javára!
És csodálatos, az asszonyok, akik nem értették a beszédet, elég jelentékeny összeget adakoztak. Alig volt, aki legalább egy hatost ne adott volna a palermói árváknak.
Feljött a hajóra a Cunard társaság palermói ügynöke is. Néhány  olasz úriember társasagában bejárta a harmadik osztály helyiségeit és beszédbe próbált elegyedni az utasokkal. Az érintkezés persze nehezen ment. Az egyik utas, aki már hallotta, hogy valamelyik matrózzal beszéltem olaszul, odahivott tolmácsnak. Az ügynök úr, aki nem látszott valami intelligens férfiúnak, nagyon csodálkozott, hogy magyar létemre tudok olaszul és hogy grammatikailag tisztán beszélem az anyanyelvét. Kikérdezett mindenről és én lódítottam neki olyanokat, mintha legalább is egy igazi kivándorló állott volna szemben egy állami hatóság képviselőjével. Az ügynök úr szorgalmasan jegyezte az »adataimat«, a végén megdicsért, hogy értelmes fiú vagyok és biztatott, hogy még vihetem valamire Amerikában. A háláját öt darab irgalmatlanul rossz cigarettával rótta le. Ő volt az első ember, aki nem kínált, hanem borravalóban ajándékozott nekem cigarettát.
Palermóban új utasokat is kaptunk a hajóra, még pedig nemcsak harmadik, hanem első osztályosokat is. Az első osztályosok között volt három olasz borkereskedő, akik minden évben négyszer tették meg az utat Palermo és Newyork között. Kettő közülök a feleségével utazott. Jött azonkívül még egy amerikai társaság, négy férfi és két nő. A férfiak állítólag baptista papok voltak és Jeruzsálemből jöttek, ahol a szent sírt nézték meg. Igen jámbor, magukba zárkózott egyéneknek látszottak, akik bibliát és imakönyvet ajándékoztak a németül és angolul tudóknak. Magyar nyomtatványaik nem voltak. Későbbi viselkedésükben az nem tetszett nekem, hogy az embereknek egy vallásos alapon megszervezett mezőgazdasági kolóniáról beszéltek, amely szívesen fogad fel Európából jött munkásokat. Iparos külsejű emberekkel nem nagyon állottak szóba, valószínűleg, mert őket nem tartották hasznavehetőknek. Úgy látszik, az istenfélelmet és kegyes hangot nagyon jól össze tudták párosítani az amerikai üzleti szellemmel.
A Palermóban hajóra szállt utasok között volt sok görög és szíriai is. Ezeket tulajdonképen Patrasban kellett volna felszednünk, de úgy látszik, ott nem volt elegendő rakomány bejelentve és az ottani kivándorlókat egy kisebb hajó hozta át Palermóba, hogy ott várják be az Ultoniát. Nagy sajnálatomra így elkerültük a görög partokat, Korfut és Odisszeüsz hazáját. Az új vendégeket este szállították be az Ultoniára. Azután még szenet vettünk fel és éjszaka elhagytuk Szicília szigetét.
Másnap reggel, mikor szokásom szerint a fedélzeten cirkáltam, hogy sikerül-e elfognom valami érdekesebb beszélgetést, egy kis emberke csatlakozott hozzám. Szürkébe vegyülő fekete bajuszkát viselt, a haját minden negyedórában kis fésűvel igazgatta és előkelő szabású, de kopottas sötétkék ruháját állandóan pucolta, mintha attól tartott volna, hogy por lepi be a tenger közepén. Különösen feltűnő volt meglepően formás, szép kis keze. Akármelyik társaságbeli asszonynak becsületére válhatott volna. Emberem sehogyse illett bele a fedélköz publikumába. Úgy látszik, ő is kiérezte belőlem a jobbfajta embert és azért csatlakozott hozzám. Legelőször is megkérdezte, hogy tudok-e franciául. Mikor franciául feleltem neki, választékos szavakban fejezte ki boldogságát, hogy valakire akadt, akivel lehet értelmesen beszélni. Azután bocsánatot kért, hogy félórai egészségügyi sétáját végezhesse a fedélzeten. Utána örömmel rendelkezésemre áll egy kis eszmecserére.
A bemutatkozás során megtudtam, hogy Deliannis Leonidásnak hívják és füszerkereskedő volt Volóban. Volo azonban rothadt fészek és már a fél város kivándorolt Amerikába. Most is mennek ki vagy tízen, de azok mind közönséges emberek, ő Bridgeportba készül és vagy vendéglőt, vagy vegyeskereskedést szándékozik nyitni, mert ott sokan vannak honfitársai, akik kétségkívül támogatni fogják a vállalkozását.
Deliannis Leonidás csak névszerint volt rokona a hős spártai királynak, vitézségben azonban nem nagyon mérkőzhetett vele. Akárhányszor valami püfölés, ütlegelés történt a hajón, ami bizony még tréfából is előfordult, óvatosan a fedélzet ellenkező oldalára került. Semmiféle zavaros eseménybe nem akart belekeveredni és rosszaló véleményét szokta kifejezni, hogy én intelligens ember létemre nem tartom magam eléggé távol az efféle alantas elemektől. A hálóhelyem körüli társaságot is erősen kritizálta és felajánlotta, hogy költözzem le hozzá a hajófenékre, ahol két líra borravalóért egész külön sarkot biztosított magának. Noha ez a jó hely neki költségébe került, lemond a reám eső részről, mert igen nagyra becsüli a társaságomat.
Deliannis Leonidásnak igen különös nézetei voltak a nemzetiségi kérdésről. Azt előre elvárta, hogy őt honfitársai Amerikában támogassák, mégis azt hangoztatta előttem, hogy ő már felülemelkedett mindenféle kicsinyes nemzeti előítéleten.
— Mi, akik több nyelven beszélünk és intelligens emberek módjára tudunk érintkezni egymással, tulajdonképen internacionalisták vagyunk. Remélem, ön is úgy érzi, hogy közelebb áll hozzám, mint azokhoz, akiknek ilyen durvaságokban telik a kedvük.
Néha még olyan hangon is megerősítette ezt a tételét, hogy Perikles sem mondhatta volna nagyobb lenézéssel:
— Mert ezek barbárok ... Barbárok, kérem...
Hasonló rossz véleményen volt útitársainak többségéről Deutsch János is, aki a Kotányi-féle paprika-cégnek volt az utazója. Sógorának biztatására ment ki Amerikába, hogy paprikaimport üzletet rendezzen be; először kicsinyben, azután nagyban. Kicsiny kövérkés ember volt és szörnyen büszkélkedett, hogy egész úton nem kapta meg a tengeri betegséget. Azt szokta mondani, hogy ő paprikával foglalkozik, de a természete olyan, mint a bors. Kicsi a bors, de erős.
Az előkelőségek között volt még egy Keszthelyen végzett gazdász, aki a tengeren is bricseszt és lovaglócsizmát viselt, egy Janek nevű korcsmáros, egy cirkuszi mutatványos és egy érettségizett diák, akit azt hiszem, a családja küldött ki a tengerentúlra, hogy az élet iskolájában ember legyen belőle.
Janek először a Ferencvárosban, azután a Podmaniczky-utcában, végül Újpesten mérte az italt. Lengyel eredetű volt, erősen szlávos akcentussal beszélt és magát úgy szokta jellemezni, hogy »én is csibisz vagyok a Ferencvárosbul«. Annyiban különbözött a többiektől, hogy ő volt az egyetlen a hajón, aki tudatosan vetette fel a zsidókérdést. A zsidózás napirenden volt ugyan a többieknél is, de leginkább kiszólás és káromkodás formájában. Janek ellenben meggyőződéses antiszemita volt és igyekezett elveinek híveket is szerezni. Rendesen azzal szokta kezdeni, hogy nincs esze a magyarnak, mert mindent a zsidónak visz és a zsidó gazdagszik, ő bizony jobban szereti az oroszokat, akik a zsidóval kurtán végeznek. Ilyenkor egy-egy paraszti hallgató lassú mozdulattal kivette a pipát a szájából és megjegyezte:
—Nono... Ők is csak emberek...
Némelyik beleszólt a vitába:
— Leütni mégse kéne őket,  de valamit kéne csinálni...   Mert  hát mit csináljon az ember? El kell adni a búzát hatötvenért, aztán meg kell  venni  a  lisztet tizennyolcért. Istentelenség az ilyen, kérem...
Janek ilyenkor tovább magyarázta:
— No lássa, ezt a zsidók csinálják... Magyarországon  a pénz a zsidóknál van. Ha így megy tovább, minden az övék lesz...
— Arról nem  lehessen tenni,  — mondta egy németes kiejtésű mecenzéfi ember.  — Máskép kell segíteni.  Nálunk Mecenzéfen megvan az összeszövetkezés.   Megfogadkoztunk, hogy csak a szövetkezeti  boltban  vásárolunk  és  a  zsidótól még gyufát se nem veszünk. Egy ujjal sem nyúlunk hozzá, de kikergetjük.
— Janek egyébként az út utolsó szakában eltűnt a szemem elől. Egy alkalommal, mikor nem voltam jelen, összeszólalkozott valakivel. A szóváltásból verekedés lett és Janek az ágyrúddal fejbevágta az ellenfelét. Tragikus következményei az esetnek nem lettek, de Janeket lecsukták a hajó kóterébe.
A másik, akit ugyanez a sors ért, a cirkuszi bűvész volt, aki mindenféle mutatványokkal szokta szórakoztatni a publikumot. Botot egyensúlyozott egy ujján, kimászott a hajóról kiálló árbocrúdra és ott tótágast állt a víz fölött, összekötöztette magát és egyszerre kibújt a kötelékből, krajcárt varázsolt a bádogpohár alá és más csodálatos dolgokat művelt. Egyszer a zsebkendőjében eltüntette egy sváb kivándorlónak a koronáját és nem is volt hajlandó visszaadni. Az esetből verekedés keletkezett és a mutatványos egy fadarabbal behasította a sváb fejét. Az igazságszolgáltatás az egyik hajóstiszt képében jelent meg. A mutatványost is néhány napra lecsukták, a további bűvészkedésről pedig letiltották.
A diák egy magasabb rangú vasúti tisztviselőnek volt a fia és mindenféle galibát csinált odahaza. Évek multával hallottam róla ismét, mikor hazakerült. Mint mozizongorista végigcsavarogta egész Középamerikát és megemberesedve Kubából jött haza Magyarországba.
A hajónak volt egy néger alkalmazottja is. Valami alsóbbrendű munkát, súrolást, edénymosogatást, vagy krumplihámozást végzett a konyhában. Az amerikások, akik már elég színes embert láttak odaát, ügyet se vetettek raja, de a többi népség napról-napra megbámulta. Egyszer, mikor valami rocskával vonult végig a fedélzeten, halottam, hogy mögötte vitatkoznak a magyarok:
—   Mit gondol kend, melegebb vére van az ilyen szerecsennek, mint nekünk?
— Persze, hogy melegebb. Azért él Afrikában, ahol mindig süt a nap. Az felmelegíti a vérét.
— No lássa, én nem hiszem.  Én azt hiszem, hogy hidegebb  a vére,  mert máskülönben nem bírná ki azt a nagy meleget. Az olyan embernek kell a melegebb vér,  aki ott lakik, ahol nagy a hideg.
Legtarkább társaság volt az Ultonián a pincérek. A hajópincérség nem utolsó mesterség, de másodrangú hajóra, a fedélközi étterembe jobbfajta pincér nem szegődik. Az ilyen hajók pincérei állandóan változnak, a legtöbbjük jobb hiányában vállal alkalmazást egy útra. Ilyenek voltak az Ultonia pincérei is. Mindenféle náció képviselve volt közöttük.
Volt közöttük néhai úrigyerek, akit a hamburgi tengerészeti akadémiáról csaptak ki, egy honvédhadnagy, aki Brassóban valami kártya-afférba  keveredett  és   kénytelen  volt   otthagyni a katonaságot, egy bécsi plattenbruder, egy Jeremies nevű montenegrói, egy Alberti nevű olasz, aki már megjárta Abessziniát és Fiume vidéki olaszok és horvátok. Egy Hoffmann nevű braunschweigi német, aki gimnáziumi emlékei alapján oly szépen tudta citálni Homerost, hogy még Deliannis Leonidás se értette meg, már járt Keletafrikában, ahol állítólag marhakereskedéssel foglalkozott. Nagyon kalandos történeteket tudott elmesélni az életéből, de azt nem lehetett kiszedni belőle, hogy miért kellett neki pont az Ultoniára kerülni pincérnek.
Mindenesetre műveltsége és intelligenciája azt árulták el, hogy nem ezzel a hivatással indult neki az életnek.
A pincérek legtöbbje minden hájjal megkent gézengúz volt, aki az Ultoniát csak ideiglenes állomásnak tekintette. A fizetése egyiknek sem volt elég s minthogy a fedélközön nem volt divat a borravaló, mindegyik úgy csinált magának mellékjövedelmet, ahogy tudott. Eladták a jobb hálóhelyeket, pénzért hoztak dugott ételt a tiszti konyháról és a második osztályról, cukros mandulát árultak szemenkint tíz fillérért a tengeri betegség ellen és mindenféle más ravaszságokat eszeltek ki. Pénzre például tilos volt a fedélközön kártyázni, nehogy a sok mindenféle ember összeverekedjék az ördög bibliáján. Az emberek persze mégis kártyáztak. A pincérek meglesték őket és mintha hivatalos hatalom lettek volna, lefoglalták a kártyát a bankkal együtt. Mikor a károsultak azzal fenyegetőztek, hogy panaszra mennek a kapitányhoz, azzal ijesztették el őket, hogy csak menjenek, ha azt akarják, hogy ők is Janek meg a mutatványos mellé kerüljenek a hajó tömlöcébe.
Még egy másik pincér is volt a hajón, aki azonban nem tartozott a személyzethez, hanem kivándorló volt, mint én. Helyesebben mondva, nem ő volt a kivándorló, hanem a »menyasszonya« vitte magával. A menyasszonya még más helyütt fog szerepelni, itt a csak a pincérről akarom elmondani, hogy ő volt az egyetlen kivándorló társaim közül, akivel Amerikában találkoztam. A találkozás elég furcsa körülmények között történt. Már akkor levetettem magamról kopottas gúnyámat, leberetváltattam a hajón nőtt szakállamat és bajuszomat és egy este Vámos Sándornak, a temesvári textilgyár későbbi igazgatójának és egy Philipp nevű mérnöknek a társaságában elmentem megnézni a Second Avenue egyik táncos mulatóhelyét. Amint ott ültünk szmokingosan az egyik asztalnál, belépett az én pincérem és a managert kereste. Alkalmazást keresett és valaki oda utasította, hogy a helyiségnek magyar a tulajdonosa.
Mikor meglátott, felragyogott az arca és odalépett hozzám:
—  Szervusz... Te is itt vagy?
Azt hiszem, nagyon furcsán nézhettem rá, mert a következő percben elbizonytalanodott a hangja:
—Azt hiszem, ismerlek... ismerem az urat...
A szituáció elég kellemetlen volt és nem volt kedvem magyarázkodni:
—  Én nem emlékszem...
— Nem az Ultonián tetszett utazni?
Meg akartam tartani az inkognitómat és nem akartam visszaemlékezni.
— Bizonyára valami tévedés lehet...
A szegény pincér, akinek az álláskeresése sem járt sikerrel, abbahagyta a kísérletezést. Távozott, de elmenőben folyton vissza-vissza-nézett, mintha mondani akarta volna:
—  Pedig   ismerlek,  hogyne   ismernélek... De te se fogsz vízszintes helyzetben meghalni.
Alkalmasint valami sikkasztót sejtett bennem, aki álruhában szökött ki Amerikába.
A Second Avenuenek ez a vendéglője más szempontból is emlékezetes rám nézve. Ott történt életemnek egy másik meglepő, majdnem a csodával határos találkozása. Hosszú évekkel azelőtt, mikor még a régi körösi gimnázium második osztályának padjait koptattam és  faragtam,   járt velünk egy Popper nevű fiú, akinek a latin tudomány sehogyse ment a fejébe és két esztendei hiábavaló kísérletezés után kivették a gimnáziumból. Kicsi, tömzsi gyerek volt, akinek karakterisztikus, recsegő hangján kívül nem volt semmi feltűnő tulajdonsága. Elkerült az iskolából, elveszett a szemünk elől. Esztendőkön keresztül nem hallottam róla semmit.
A vendéglőben ültünk és beszélgetésbe voltunk elmerülve, mikor megjelent az asztalunknál a kiszolgáló pincér. Fel se néztünk rá és jelenlétéről csak úgy vettünk tudomást, hogy egy kéz elénk tolta az étlapot és a kéz tulajdonosa angolul megkérdezte:
—  Parancsolnak az urak?
Ugyanaz a recsegő hang, mint a Popperé. Bizonyára az agyam egyik hátsó rekeszében megjelenhetett a körösi gimnázium udvara, ahol valamikor hangos szóval kergettük egymást. A hang olyan ismerős volt, mintha az esztendők nyomtalanul suhantak volna el felettünk. Fel se néztem az étlapról és a világ legtermészetesebb hangján megkérdeztem magyarul:
—  Te vagy a Popper?
—  Igenis kérem, én vagyok.
Merje még valaki mondani, hogy nincsenek csodálatos véletlenek és találkozások a világon...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda