TONELLI SÁNDOR: Ultonia (16, befejező rész)

XVI.
Ellis Island

December 19-én ködös, de nagyon hideg reggelre ébredtünk. Az Ultonia csak lassan mozgott a reggeli szürkületben. A távolban világító tornyok fénye villant meg és tűnt el ismét. Az árbocok körül ezer meg ezer madár kóválygott. A sötét ködgomolyagban néha kivált egy-egy halászbárka körvonala, azután megint eltűnt. Köröskörül szüntelen tülkölés hallatszott, mintha valahonnét a mélységből jöttek volna a hangok. Közeledtünk Amerikához. A délelőtt folyamán ki kellett kötnünk Newyorkban.
A fedélköz utasai lassan a fedélzetre gyülekeztek, persze inkább a férfinépség, mert az asszonyok a hideg elől szobáikba menekültek, meg különben is a kiszállásra készülődtek. Az ilyen készülődés az asszonyokat mindig erősebben foglalkoztatja, mint a férfiakat.
A világosodással a hideg csak fokozódott. A helyben állás kezdett nagyon kellemetlen lenni. A paraszt higiéné ezen a kellemetlen állapoton gyorsan segített. Húsz-harminc ember hirtelen katonás rendbe állt és egy jóhangú legény vezényelni kezdett:
– Doppelreihen rechts um! Marsch!
Öt pere múlva csak úgy dobogott az egész fedélzet. Mindenfelé szakaszonként katonai gyakorlatokat végeztek. A jelenet tényleg érdekes volt. Amerikai tengeri területen, angol hajón, magyar fiúk katonai gyakorlata német kommandóra.
A hajó alig haladt, szinte állani látszott már. A vezényszavak pattogását egyszerre gőzsziréna sivítása szakította félbe. Az olajossárga, piszkos vizen szinte vágtatva nyargalt felénk egy kicsiny, hófehér hajó. Fent a kapitányi híd előtt aranyos sas, az árbocon az Egyesült Államok csillagos-sávos lobogója. A pilótát, a postát és a bevándorlási hivatal bizottságát hozta magával. A kis hajó előtt az Ultonia megállt. Leeresztette kötélhágcsóját és néhány ember feljött a fedélzetre. Az egyik rögtön a parancsnoki hídra ment, két egyenruhás orvos pedig bejárta a hajó összes helyiségeit. Ha valami ragályt konstatálnak, vesztegzár alá kerülünk.
Szerencsére nem volt semmi baj. Átestünk a szemvizsgálaton is, – eddig a negyedik volt, de még nem az utolsó, – a hajó pedig lassan ismét megindult. A kikötőbe érkezés előtt felvonták a lobogókat. Az első árbocon az amerikai zászló, a másodikon Cunard sárga oroszlánja vörös mezőben, hátul a hatalmas angol lobogó. Magyar színeknek, noha magyar postát vittünk magunkkal és a magyar zászló használata is benne volt a szerződésben, nem volt semmi nyoma.
Kivilágosodott. A háttérből kiemelkedett a Szabadság-szobor hatalmas alakja. Az amerikások elmagyarázták, hogy ez a szabadság szobra, akinek fáklya van a kezében és éjszaka világít. Elmondták azt is, hogy mögötte van a keszegárda, ahol ketrecekben vizsgálják meg a bevándorlókat. Biztattak, hogy nemsokára meglátjuk a harminc emeletes newyorki házakat. Csakugyan rövid idő múlva, mint valami szürkén odavetett színpadi díszlet, rajzolódott le a horizont szélére Newyork felhőkarcolóinak és a brooklyni hídnak a körvonala. Az emberek elbámészkodtak. Ekkora házakat nem láttak se Beregben, se pedig Ugocsában.
Egymást keresztező helyi hajók, vontatók, óceánjáró gőzösök között vonultunk be a Cunard Line rakodójára. Vártunk. Először az előkelőségek szálltak partra, akik nem a fedélközön érkeztek. Azután kiraktak csomagot, árut vegyesen. A kivándorlókra csak ezután került sor. Addig volt idejük bámulni, csodálkozni és szórakozni. Megbámulták a hajóra feljött bajusz- és szakálltalan amerikaiakat, a kétemeletes propellereket, a nagy házakat és mindent, ami idegen volt nekik. Mulattak, nevetgéltek, de mulatságukba valami kesernyés árnyalat vegyült. Eddig a nagy hajó gondolkodott mindegyikük helyett, de holnap, holnap már a nagy ismeretlennel kelnek birokra. Előttük volt még a keszegárda is, ahol az amerikaiak vizsgálják meg őket. Arról pedig az amerikások rémtörténeteket tudtak mesélni. Sajátságos azonban, hogy egyik se tudta megmondani, hogy tulajdonképen mi történik Ellis Islandon. Mindegyik csak a ketreceket meg a szemvizsgálatot emlegette és azzal ijesztgetett, hogy nagyon sok embert visszautasítanak.
Egyszerre kezdték kifelé terelni az embereket. Az egyik hálóterem oldalát kiemelték és padlókat fektettek le, amelyek a Cunard Line rakodójára vezettek át. Néhány lépés és bent voltunk a hatalmas, vasból épült raktárhelyiségben. Pokoli lárma fogadott. A bevándorlási hivatal tisztviselői, rendőrök, a Cunard-társaság alkalmazottai rohantak keresztül-kasul, intézkedtek, parancsoltak; mentőkocsik robogtak be és robogásukat a falak dübörögve verték vissza; mozgó boltosok kínáltak hihetetlen magyarsággal almát, süteményt, kolbászt; középütt valaki az emelvényről kiabálta  magyarul tölcsérbe a tudnivalókat:
– Mindenki a maga számja alá!... Mindenki nyissa fel a csomagját!
A falakon hatalmas fehér számok; megfeleltek azoknak, amelyek a jegyünkre voltak nyomtatva. A 33 alá állottam én is. A számok alatt estünk át a vámvizsgálaton. A vizsgálat elég könnyen ment; elvámolni való nem nagyon akadt a kivándorlók szegényes csomagjaiban. Azután az egyik oldalajtón kieresztettek bennünket a rakodó nyitott részére. Ott vártak bennünket az apró hajók, amelyek Ellis Islandba szállítottak át bennünket. Ez az átszállítás volt az egész amerikai útnak a legkellemetlenebb emléke. Marhákkal nem bánnak úgy, ahogy ezeket a kis ellis islandi hajókon kezelték a kivándorlókat. Két-három rablóképű suhanc rúgta, öklözte, taszította az embereket, hogy minél többen szoruljanak bele egy gőzösbe. A kivándorlók, mint megriasztott állatok, szó nélkül tűrtek mindent. A hivatal magyarul tudó megbízottja pedig még biztatta embereit, hogy csak keményen, még keményebben. Látszott, hogy megérkeztünk a szabad Amerikába.
Igazán úgy szállítottak bennünket, mint az állatokat. Heringek módjára voltunk beszorítva a hajó alsó részébe, teljes sötétségben. Semmit se láttunk, csak azt éreztük, hogy haladunk, a zökkenésről pedig észrevettük, hogy valahova megérkeztünk. A kikötés után kinyíltak az ajtók és kiléptünk Ellis Islandra.
Meg kell adni, hogy itt már Amerika fényesen, imponálóan fogadta az újonnan érkezetteket. A kicsiny szigetet csaknem teljesen elfoglalta a hatalmas, márványból és vörös kőből épült bevándorlási hivatal. Középső tornyán ott lobogott az elmaradhatatlan csillagos-sávos amerikai zászló. Sötétkék egyenruhás, fehér gombos alkalmazottaknak valóságos sorfala között vonultunk be az épületbe. Látszólag semmit se csináltak, tényleg megfigyeltek bennünket.
Így jutottunk fel az emeletre. Bevezettek egy óriási terembe; akkora volt, hogy méreteihez foghatót talán nem is ismerek. Labirintszerűen vasrácsok futottak végig rajta. Ezek voltak a sokat emlegetett ketrecek. A rácsok kanyarodóinál különböző alkalmazottak, orvosok posztoltak. Egy-egy rácspár végén íróasztal, két hivatalnokkal. Ezek vették fel a jegyzőkönyveket. A szolgák minden tervszerűség nélkül tizenöt-húsz emberes csoportokat tereltek két-két korlát közé és megindították a menetet. Először mindenkit két orvos vizsgált meg, igaz, hogy nem valami szigorúan, azután következtek a váratlan kérdések. A fordulóknál a hivatalnokok egy-egy embert megállítottak és olyan hirtelen, hogy ne is legyen ideje gondolkodni, rászóltak:
– Maga hova megy munkába?
Ez a csapda a szerződéses munkásoknak szólt, akik lenyomják az amerikai munkabéreket. Aki kikottyantotta, hogy már megvan a munkahelye Amerikában, azt menthetetlenül visszaküldték.
Az előttem haladó ember kivette az útlevelét. A hivatalnok rászólt:
–  Tegye el azt a papírt... Arra már Amerikában nincs szüksége.
Én egy sovány, japánképű úrnak tetszettem meg. Megállított és rossz németséggel megszólított:
– Was sind du?
– Fényképész.
– Megvan a huszonöt dollárja?
Ennyit kellett akkoriban minden kivándorlónak felmutatni.
– Megvan.
– Beszél angolul?
– Igen.
– Hány évig volt Amerikában?
– Még nem voltam.
– Hol tanult angolul?
– Konstantinápolyban.
– Mehet.
Így jutottam a korlát végéhez, ahol majdnem ugyanezek a kérdések ismétlődtek, de némi variációval. Az egyik tisztviselő odaszólt a másikhoz:
–  Ezek is jókor jönnek Amerikába.
A megjegyzés érthető volt, mert a Knicker-boker-tröszt bukása után kitört válság akkor hágott a tetőpontjára. Én azonban, mikor a személyemről szóló jegyzőkönyvet kezdték felvenni, megkockáztattam, hogy talán mégis sikerül munkához jutnom. Erre jöttek a kérdések, hogy mikor jártam Amerikában és hol tanultam meg angolul. Megint a konstantinápolyi mesét ismételtem. Erre azonban váratlanul olyan dolog történt, mi sok tekintetben jellemző egész Amerikára. Mondhatnám, ekkor ismerkedtem meg Amerikával. A jegyzőkönyvet vezető tisztviselő megkérdezte:
– Ha maga járt Konstantinápolyban, akkor magának az angolon kívül   más nyelveket is kell beszélni...
– Igen.
– Beszél franciául?
– Igen.
– Hát még?
– Németül, olaszul, magyarul.
Némi lóditással hozzátoldottam még a görögöt is, ámbár az Iliász első néhány során kivül alig tudtam volna valamit görögül citálni.
A tisztviselő félreállított és egy másik mistert hívott az asztalhoz, akinek nevét sajnálatomra nem értettem meg.
–  Nézze mister..., itt van egy ember, akit használhatnánk. Beválna tolmácsnak. Mindjárt itt is maradhatna.
A másik helyeslőleg bólintott, mire az emberem megint hozzám fordult:
–  Van kedve itt maradni? Rögtön elfoglalhatja az állást.
Éreztem, hogy a helyzet magaslatára kell emelkednem, illetőleg amerikaiasan kell gondolkoznom. Megkérdeztem, hogy mit kapok.
–  Először heti tizenöt dollár, azután emelkedik, ahogy használhatjuk... Itt marad?
Bármilyen csábító volt az ajánlat, nem ezért jöttem Amerikába. Kitérő választ adtam.
– Még előbb szeretném megnézni  hogy találhatok-e munkát a szakmámban.
– Mikor ad választ?
– Három nap múlva.
– All  right... Ha visszajön, jelentkezzék Mr. Fishernél.
Tovább mentem és nem lettem az amerikai bevándorlási hivatal alkalmazottja. Útközben azonban gondolkoztam, hogy miként mernek itt embereket alkalmazni, akiknek se az iskolai, se pedig a himlőoltási bizonyítványát nem látták. Magyar ésszel ugyanis el sem lehet képzelni, hogy enélkül valakit egy állami hivatalban  alkalmazzanak. Igaz, hogy a további elbánás is egészen más. Amerikában, ha valaki nem felel meg, egyszerűen kidobják.
Az íróasztal mellől egy lefelé vezető lépcsőre, azután egy végtelennek látszó folyosóra kerültem, őszintén mondva, még egy vizsgálatot vártam. A rémhistóriák után az egész Ellis Island nagyon rövidnek és nagyon egyszerűnek tűnt fel. De a folyosó végén már látszott a felírás:
»Váróterem a newyorki hajóhoz.«
Bent egész sereg ember üldögélt vagy cókmókján, vagy a fal melletti padokon. Ezeket is már kibocsátották. A legtöbbjük német volt, akik a kora reggeli gőzösökkel jöttek. Közöttük alig néhányat fedeztem fel volt útitársaim közül. Én az elsők között voltam, akikkel végeztek. Mikor a váróterembe értem, délután két órára járt az idő és reggel óta nem jutottunk ételhez. A bárban valami süteményféléket és csakugyan kivándorlóknak való komisz whiskyt árultak. Akkor még nem volt Amerikában szesztilalom. Egyik-másik barátommal utolsót kocintottam.
Gaicza Péter, akivel pedig csak az utolsó napokban ismerkedtem meg, ideadta a címét és a lelkemre kötötte, hogy ne felejtsem el őt felkeresni, ha Newarkba kerülök. Az ígéretemmel máig is adós maradtam. Ideadta a címét Bódis János is:  »c/o. M. George Smitauer, Ganster Street, No 29., Etna, Pa.« És ahogy most húsz esztendő távlatából visszanézek, mondhatom, hogy őszinte, meleg érzéssel búcsúztam azoktól az emberektől, akikkel huszonhárom napig együtt éltem, egy kenyeret ettem és akik sorsuk osztályosának hittek engem is.
Csengettek. Megjött a newyorki helyi hajó. Még egy pillantást vetettem a hivatalos fekete táblára írt adatokra:

Majestic      500
Ultonia      1279
Potsdam     530

Ennyi kivándorló érkezett 1907. december 19-én délelőtt tizenkét óráig Newyorkba.
Tizenöt perc múlva a Battery Park végén kiszálltam. Másfél óra múlva Zerkowitz Emil lakásán megfürödtem és átöltöztem. Kivándorlói mivoltomra emlékeztető holmimat elajándékoztam és nem tartottam meg belőle egyebet, csak az F 33. számú igazolványt meg a noteszemet. A ruhámat a mindenes úgy vitte ki a fürdőszobából, hogy két ujjal megfogta és amennyire tudta, eltartotta magától. Valószínűleg nem nagyon bízott a tisztaságában.
Este a New Amsterdam színházban megnéztem a Víg özvegy paródiáját...

(Vége)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (15)

XV.
Amerika előtt

December derekán voltunk már, de hideget még mindig nem éreztünk. A Golf-áramot szeltük keresztül, amely felmelegíti az óceán levegőjét. Helyenkint a tenger egész felszínét elborította a sárgásbarna növények tömege. A népek ezt a növényzetet tengeri trágyának keresztelték és belőle arra következtettek, hogy már közel vagyunk Amerikához. Délben a parancsnoki hid alatt, az Óceán térképén kis zászlócskával jelezték ugyan a hajónak pontos helyét és ez a jelzés még ezer tengeri mérföld távolságot mutatott, ehhez azonban a fedélköz utasai nem értettek. Abban az egyben egyébként igazuk volt, hogy minden mérfölddel, amit megtettünk, közelebb jutottunk Amerikához.
Ezeken a napokon valahogyan megnehezedett a hajó hangulata. A vidámság, amit kezdetben tapasztalni lehetett, teljesen eltűnt. A hazainak és hazulról hozott dohánynak az utolsó emlékei is eltűntek és mindenki már csak a hajó éttermére és kantinjára volt utalva. Az idő nem volt épen rossz, a vihar, amely Gibraltár után néhány napig dobálta a hajót, megszűnt, de a minduntalan megeredt eső sürü, nagy cseppekben esett és lekergette az embereket a hálóhelyiségekbe. Esett egy-két óra hosszat, azután megint kiderült és hatalmas szivárvány-hidak ívelték át a tengert. Ilyenkor megint mindenki feljött a fedélzetre, de nem nagyon örült a rövid ideig tartó napfénynek, szivárványnak és ragyogásnak.
Ahogy közeledtünk Amerika felé, megint nagyon megszaporodtak az Amerikáról való beszélgetések, melyeket a megelőző viharos napok alatt nem nagyon lehetett hallani. Az amerikások megint kezdték kicserélni tapasztalataikat, akik pedig először tették meg az utat, hallgattak és érdeklődtek. Az érdeklődés azonban ezúttal nem annyira a távoli lehetőségekre, mint inkább a közvetlen előttünk álló dolgokra, az ellis islandi vizsgálatra, az eligazodásra és a partraszállás formalitásaira irányult. Azok, akiknek nem volt meg a partraszálláshoz szükséges huszonöt dollárjuk s csak abban bizakodtak, hogy amerikai hozzátartozóik Ellis Islandon kiváltják őket, aggódva mondogatták, hogy mi fog történni velük, ha rokonuk nem jön elébük, vagy nem deponálja a pénzt a bevándorlási hatóságnál.
Bux Jakab, akinek az út kezdetén szintén nem volt meg a pénze, e tekintetben már megnyugodott. Amint remélte, sikerült neki összeberetválni a partraszálláshoz szükséges összeget nemcsak maga, hanem állítólagos felesége részére is. Különösen jó napjai voltak neki a vasárnapok és hatványozott arányokban szaporodott meg a közönsége az utolsó napokban. Az emberek nem akartak borostás ábrázattal megérkezni Amerikába. Bux Jakab tudatában is volt monopolisztikus helyzetének. Eleinte még elfogadta a koronát és fillért, utóbb azonban már csak dollárban dolgozott. Neki minden oka megvolt, hogy meg legyen elégedve.
Ezeken a napokon erősen megindult a levélírás is. A járatosok elmondták, hogy Ellis Islandon van postahivatal és ha ott dobja be az ember a levelét, azt már a legközelebbi hajóval hozzák is vissza Európába. Mindenki értesíteni akarta hozzátartozóit, hogy szerencsésen átjutott a nagy vízen. A kantinos egész nap levelezőlapot és levélpapírt árult. A lajbizsebekből előkerültek a ceruzák és hordók, ládák hátán görcsös, íráshoz nem szokott ujjak, nagy ákom-bákom betűkkel számoltak be az utazás eseményeiről. Az írástudókat igénybevették a többiek és kérték, hogy szívességből írják meg az ő levelüket is. Huszonöt-harminc embernek én irtam meg a hazaszóló levelét. Ezen a réven is bepillantást nyertem nagyon sok ember viszonyaiba. Még szerelmes levelet is írtam egy lánynak. Igazán az elismerés legfelső foka lehetett, mikor megbízóm kijelentette, hogy még a könyvben sincsenek olyan szépen ríkató levelek, mint aminőt én irtam neki.
Ismerőseim körében a becsületem nagyon megnövekedett, mikor azt látták, hogy nemcsak magyarul tudok írni, hanem megírtam egy sváb parasztasszony német nyelvű levelét is, sőt még angol címet is tudtam írni egy Dakotába szóló levélre. Ezt annál inkább respektálták, mert saját bevallásom szerint még nem jártam Amerikában. Volt olyan falusi magyar, aki fizetni akart a levélírásért és mikor nem fogadtam el, egészen megbotránkozva mondta, hogy odahaza az ilyesmiért a pénzt még a jegyző is elfogadja.
Ahogy teltek a napok, az emberek egyre várták a jeleket, amelyek a szárazföld közeledésére utalnak. Egyik délelőtt egy nagy vitorlást láttunk, amelyik déli irányban keresztezte az utunkat. Amint megtudtam, egyike volt azoknak a nagy vitorlásoknak, amelyek a Horn-fok megkerülésével mennek Délamerika nyugati partjára és Chiléből salétrommal megrakodva térnek vissza. A vitorlás fuvar olcsó, ennél a rakománynál pedig az idő nem játszik szerepet. A vitorlás aránylag közel haladt el előttünk, úgy hogy a parancsnoki hídról zászlójeleket váltottak vele. Az emberek körében a vélemény az volt róla, hogy most már csakugyan közel kell lenni Amerikának, mert lepedős hajó nem mehet el messzire a parttól. Ettőlfogva a korlátnak támaszkodva mindenki azt leste, hogy mikor találkozunk új lepedős hajóval, A képzelődés erősen dolgozott és majd itt, majd ott harsant fel a kiáltás:
– Hajó! Hajó!
De hajóval egészen a legutolsó napig nem találkoztunk és a ködfoszlány, amit vitorlának néztek, mindig újabb csalódást okozva szertefoszlott a semmiségben.
Szinte el sem lehet képzelni, hogy ez a feszült várakozás és folytonos csalódás mennyire kifárasztotta a fedélköz utasait. A hajó már untatta őket, mind türelmetlenek voltak és türelmetlenségük szinte óráról-órára növekedett. Már szinte kizárólagosan egy képzet vett rajtuk erőt: Amerika.
Azután jöttek a szárazföld komolyabb jelei. Egyik reggel sirályok keringtek a hajó árboca körül és le-lecsaptak a hajó csavarja által felkavart fehéres vízsávba. Ugyanaznap délután hirtelen, mintha függönyt bocsájtottak volna le  a Golf-áramlás meleg levegője mögött, beállott a kemény, decemberi hideg. Le kellett menni a hálóhelyiségbe a meleg, téli gúnyáért. Az árbocmester elmondta a tolmácsnak, a tolmács elmondta az egyik embernek és attól elterjedt a hír, hogy már igazán csak két napunk van Amerikáig.
Aznap este volt még egy kisebb fajta szenzációnk, amelyet ma sem tudok megmagyarázni. Nyolc óra tájban, mikor a vacsoráról már kijöttünk és csak kevesen voltunk a fedélzeten, az Ultonia nagyot zökkent. Olyan érzés volt, mintha a víz alatt a hajót valami megemelte és ismét visszaejtette volna. Néhányan elkezdtek kiabálni:
– Kőre ment a hajó!
A parancsnoki hídon volt is valami szaladgálás, azt hiszem, egy darabig álltunk is, de utána folytattuk utunkat. Hogy mi történt, senki sem mondta meg, az utasok legnagyobb része pedig, aki már lefeküdt, tudomást sem szerzett az eseményről.
A következő nap eseménytelenül telt el. Este az árbocmester meg a főpincér a fotográfia reményében, amit megígértem nekik, titokban meginvitáltak a matrózok helyiségébe egy kis mulatságra.
A matrózok hálóhelyisége a hajó legeslegvégén volt, az asszonyok osztályán tul, közvetlenül a hajócsavar fölött. A szűk helyiségben való tartózkodás, különösen mert a hideg miatt a fedélzetre nyiló csapóajtót sem lehetett kinyitni, kellemetesnek épen nem volt mondható. A csavar közelsége miatt minden állandóan rezgett és remegett. Összepréselődve ültük körül az asztalt, amelyre ágyak alól, ládákból, kofferekből és egyéb rejtekhelyekről egymásután kerültek elő a dugott szeszes üvegek. Sivár ivás kezdődött, kártyával tarkázva. Felerészben pókert, felerészben pedig olasz kártyával sette mezzot játszottak, amely a magyar huszonegyeshez hasonlít. Annak idején Rivában a kettes császárvadászoknál, ahol a legénységünk fele olasz volt, megtanultam ezt a nemes játékot és így nem volt akadálya, hogy én is résztvegyek benne. Az árbocmester minden osztás után töltött és koccintásra emelte a poharát. Csalni az ivásnál nem nagyon lehetett és a kutyául erős brandytől meg whiskytől a társaság nagyobbik része csakhamar elázott. A hangulat kezdett vadra fordulni és a játékosok kezdték egymást meg nem engedett manipulációkkal gyanúsítani. Egyik-másik a többieknek felfelé menő női rokonait emlegette, nem egészen hízelgő jelzők kíséretében. Szerettem volna szabadulni, de nem lehetett, mert nyerésben voltam és partnereim állandó revánsot követeltek, egyébként pedig jobbról és balról be voltam szorítva szívélyes házigazdáim közé.
Jóval éjfél után volt már, mikor kijutottam a szabad levegőre. A részletekre, hogy miként végződött a mulatság, már nem emlékszem, de azt tudom, hogy kábult voltam, szörnyen fájt a fejem és mikor a sötét hajón végig botorkáltam hálótermem lejáratához, sokkal több csillagot láttam, mint amennyi az égen ragyogott. Másnap megolvastam a pénzemet. Tizenhét dollárt gomboltam le erről az internacionális társaságról, amellyel nem szeretnék valamelyik kikötőváros csapszékében találkozni. De az utam élményeihez ez is hozzátartozott. Nélküle nem tapasztaltam volna ki az Ultoniát minden vonatkozásban.
Eljött az utolsó nap. Kora reggel kezdődött a nagy munka a hajón. Kötélkötegeket, ládákat, csomagokat hordtak ki a fedélzetre, tisztogattak, dolgoztak mindenfelé. Az emberek mondogatták:
– Bontják már a hajót. Holnap Amerikában leszünk.
Két-három gőzössel is találkoztunk, majd egész sereg motoros halászhajó vett körül bennünket. Már igazán nem leheíett tagadni, hogy; közel vagyunk a szárazföldhöz. Nyolc óra tájban köd ereszkedett le és az Ultonia menését nagyon meglassitva, állandó tülkölés közben haladt előre. A tülkölésre néha válasz is jött; más hajók is voltak a közelünkben.
Délelőtt utolsó vizsgálatot tartottak a hajón, A hajóorvos mindenkit megvizitált, utána mindenkinek fel kellett mutatni a jegyét meg útlevelét. A vizsgálat után az egyik oláh előszedte a pikuláját és fújni kezdte. A társai a parancsnoki híd alatt pikulaszóra táncoltak. Egészen furcsa havasi hangulat volt: a zúzmaralepte angol hajón bundába öltözött, táncoló mócok. A többiek körülállták őket és kezükkel verték, lábukkal dobogták a taktust. Védekezés volt egyúttal a hideg ellen.
Ennek a napnak volt még egy szenzációja. Déltájban sürü, nagy pihékben esni kezdett a hó. A magyarok csodálkozva konstatálták, hogy a hó nemcsak a szárazföldön, hanem a tengeren is esik. Még jobban meg volt lepődve egy máltai olasz, aki soha életében nem látott még havat. Valósággal megrémült a csoda láttára, mikor pedig látta, hogy a többiek örülnek a befehéredett hajónak, félve nyúlt hozzá a fedélzetet boritó hóhoz és elkapkodta a kezét a nedvesen hideg tapintásra.
A hóval csak Tóth László volt megelégedve: igaza lett neki, diadalmaskodott:
– Mondtam én, hogy bolondság volt a meleg. Decemberben tél van, meg kell gyünni a hónak meg a fagynak. 
Délután két órakor kinyitották a hajó pénztárát. Mindenféle nyelven kikiáltották, hogy lehet pénzt beváltani és táviratot feladni. Akinek van még magyar, görög, olasz, spanyol, vagy bárminő más pénze, becserélheti dollárra. Holnap reggeltől kezdve már a dollár a kizárólagos úr.
Ezen a délutánon már senki sem találta helyét a hajón. Mindenki csomagolt, rendezkedett, félbehagyta a csomagolást, felment a fedélzetre megnézni, hogy odafent mi újság, aztán megint lement, hogy néhány szót váltson ismerőseivel. A férfiak átmentek a női osztályba, hogy feleségükkel beszéljenek és segítsenek a nagy készülődésben. Soha akkora jövés-menés nem volt a hajón, mint az utolsó néhány óra alatt. Ebben a nagy járás-kelésben csak Bux Jakab nem vett részt. A nagy hálóteremben, a vízcsap mellett, reggeltől estig állandóan nyírt és beretvált. Még a tiszteletbeli Bux Jakabné is átjött a női osztályról és segített neki. Szappanozott és lemosta a kezelésen átesettek ábrázatát. Kivándorló ha. jón nem is rossz mesterség egyedüli borbélynak lenni.
Eltelt ez az utolsó nap is. Este utoljára feküdtem le megszokott hálóhelyemen, Bux Jakab és a kis kerek ablak között. Lefekvéskor úgy éreztem, hogy kitör rajtam huszonhárom napnak minden fáradtsága és kényelem hiánya. A levegő is mintha fojtóbb, fullasztóbb lett volna, mint bármikor azelőtt. De minden fáradtság mellett is késő éjszakáig nem jött a szememre álom. A fejemben rendezgettem a gondolataimat és szemlét tartottam az emberek tarka változatossága fölött, amely kivándorló utamnak kereteit megadta. Képek, elbeszélések, epizódok, nevek kavarogtak az agyamban, éreztem a földszeretetet, amely társaim legtöbbjét kihajszolta az idegen világba és átéreztem a reménykedésüket, amely gyárakon, kohókon, bányákon keresztül vissza-vezérli őket Magyarországba. Nem voltak az én körömből valók, híréből sem ismerték a kultúrának azt a mértékét, melyet a magamfajta ember az élet nélkülözhetetlen kellékének szokott tekinteni és mégis mondhatom, megszoktam, sőt talán meg is szerettem őket. Emberek voltak ők is, talán még azt is mondhatom, hogy egy-két kivételt leszámítva, megértőbben, egymás hibái, baja iránt elnézőbben viseltettek, mint viselkedett volna ugyanannyi úgynevezett intelligens ember hasonló szűk helyen összeszorítva, hasonló viszonyok közepette.
...Éjszaka óceáni utunk véget ért. Amerikai, tengeri területre érkeztünk.

(Vége következik)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (14)

XIV.
Éjszaka

A Titanic végzete: a jéghegy

Sajátságos hangulata van az éjszakának.
Mikor az est fekete fátyol módjára leereszkedik s a homályban elmosódnak a dolgok körvonalai és beleolvadnak a sötétségbe, mintha megváltoznék a lényegük is. Megszűnik a nappal biztossága, imbolyognak az árnyak, szállnak a vágyak, sejtések, misztikus hangulatok ébrednek és úrrá válnak a lelkeken. Az emberek csak külsőleg ugyanazok, de énjük megváltozik, szinte beleolvad a sötétség lelkébe.
Az eddigiekben sokat elmondtam az Ultonia nappali életéről. Megkísérlettem, hogy képet adjak egy kivándorló hajóról, amely közel ezerháromszáz embert vitt ki magával Amerikába. Kerestem közöttük a típusokat, akiket általánosítani lehet és az egyéniségeket, akik kiemelkednek társaik tömegéből. Megpróbáltam, hogy összefoglaló keretet adjak a kivándorló Magyarországnak.
Mindez a nappali életre vonatkozott. Egészen más volt az éjszaka. Az éjszaka visszaemlékezéseimben sokkal szűkebb területre, sokkal kevesebb emberre, majdnem kizárólag a saját hálótermemre szorítkozik. A hajó többi részéről éjjel nem volt áttekintésem. Lefekvés előtt majdnem naponta elég sokáig fent voltam ugyan a fedélzeten, de ezt az időt a nappalhoz számítom. A fedélzeten égtek a villanylámpák, láttuk egymás arcát, ugyanúgy beszélgettünk, dohányoztunk, mint napközben. Éjszakának azt az időt tekintem, mikor a hálóhelyiségekben lecsavarták a villanylámpák legnagyobb részét, megszűnt az élet nyüzsgő elevensége és az álom fátyola kezdett ráborulni az emberek szemére.
Egészen különös, idegenszerű volt a hajó éjszakája. A nappali alakok, az amerikások, akiknek történeteit feljegyeztem, az új kivándorlók, akik az otthoni életük körülményeit mesélték el nekem, a kalandorok, akiket nyughatatlan vérük hajtott az idegen világba és mindazok, akikekkel összeismerkedtem és összebarátkoztam, mintha egy csapásra eltűntek volna. Helyettük másokat ismertem meg, akiknek arcát nem láttam, akiknek egyéni történetét nem tudom s akiknek csak a hangjára emlékezem és a teremnek arra a helyére, ahonnét a hang jött. Ezek nem a nappalnak, a világos meglátásnak, az egymás közötti érintkezésnek, hanem az éjszakának, a misztikumnak, a fantáziának voltak az emberei. Bizonyára vannak ilyenek miniden társadalmi rétegben, minden foglalkozási ágban is, csak rendes körülmények között nem nyilik alkalmunk őket megismerni.
Emlékezéseimben – a sötétbe borult tengeren változatlan egykedvűséggel haladó hajó zakatolása összevegyül a mesemondók hangjával, Hárman vagy négyen voltak ilyenek a mi hálótermünkben, akik a korán leszálló decemberi éjszakában felváltva tartották szóval hallgatóságukat. Bizonyára ők voltak odahaza a falu mesemondói is, akik téli estéken, darvadozás közben hallott vagy kigondolt történeteiket mesélték a sötétben gubbasztó hallgatóiknak. Határozott tehetségek voltak, akik formálták meséik anyagát, a kifejezésnek meglepő készségével rendelkeztek és le tudták kötni hallgatóik érdeklődését. Sokszor meg tudtam állapítani meséik eredetét; kicsillant belőlük a jó öreg Ezópus, akiről nem tudom, hogy milyen úton jutott el hozzájuk, néha megjelentették a ponyvának ismert hőseit, Ubrik Borbálától Rózsa Sándorig és szerepeltek náluk gyermekkorunk tündér- és sárkánymeséinek alakjai is, teljesen népies átformálásban. Hihetetlenül feszült figyelemmel hallgatták őket, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Szinte megkönnyebbülés vett erőt az egész hálótermen, mikor a parasztlegényből lett vitéz legyőzte a hétfejű sárkányt, vagy a szegénylegényből lett rablóvezér, aki csak a gazdagokat bántotta, kiszabadult a csendőrök üldözéséből.
Legtöbbször azonban csak a kezdet volt ilyen mondvacsinált mese. Amint a mese befejeződött, valamelyes gondolattársulás révén nyomban belekapcsolódott egy másik történet, amely majdnem mindig így kezdődött: – Nálunk is volt egy ember...
Ezek a maguk megfigyelte és maguk csinálta történetek voltak a legérdekesebbek. Majdnem mindegyiknek a szereplője a falunak egy olyan alakja volt, aki valamely különleges szokásában, tulajdonságában, vagy furcsaságában, elütött a többiektől. A különlegesnek összeütközése a rendessel, a kivételesé a mindennapival, olyan gazdag mesetéma, amely bőségesen ad anyagot a mesemondók számára akár a fonóban, akár pedig az Ultonia hálótermében.
A másik gazdag tárgyköre volt ezeknek az éjszakai mesemondásoknak a katonaság. Nem szabad elfelejteni, hogy túlnyomóan javakorukban levő férfi-emberek között voltam, akik majdnem mind ették a császár kenyerét s akiknek a kaszárnyában és egyenruhában töltött három esztendő mély nyomot hagyott az emlékezetében. Nem volt este, hogy a katonaságról ne meséltek volna. És le kell szögezni azt is, hogy a katonaságra való visszaemlékezések hangja mindig derűs volt. Ezek az emberek nem voltak militaristák, vagy antimilitaristák, ők nem az elméletek, hanem fiatal esztendőik szemüvegén keresztül látták a katonaságot, a kapitányt és számvevő őrmestert, a gomb-pucolást és kirukkolást, a regemencfánit és nagy parádét.
Volt a hálóterem mesemondói között néhány humorizálásra hajló természet. Ezek mesélték el, hogy a kaszárnyában vizet öntöttek valakinek a csajkájába, a csajkát elhelyezték az ágy fölötti polcon s a fülére kirojtozott végű spárgát kötöttek, hogy az pontosan az alvónak az orrára lógjon le. A történetet szóról-szóra legalább négy-ötször hallottam, de a hálóterem közönsége mindig feszült érdeklődéssel leste, hogy az orrcsiklandozásra az alvó mikor kezd el kapkodni a kezével és mikor zúdítja a maga nyakába a vizet. A másik szokványos katona-történet volt, hogy az alvó bakának selyempapírt húztak a lábujjai közé és meggyújtották. Mindenki tudta, hogy a történetnek az a vége, hogy az alvó először csak rugdossa a levegőt a lábával és akkor ébred fel, amikor a selyempapir már az ujjait égeti, de lélekzetfojtva várták a pillanatot, hogy mikor lesz joguk nevetni a komikus jeleneten.
A közönségem becsületére kell elmondanom, hogy trágárságot az egész hosszú úton, de különösen az éjszakai mesemondások idején sohasem hallottam. A kifejezések között voltak ugyan bőségesen olyanok, melyeket a kifinomodott társadalmi formák nem bírnának el, de ezekből hiányzott a tudatosság és szinte természetes virágai voltak a mesemondók nyelvkincsének. Sikamlósságot, vagy kimondott erotikát ellenben sohasem tapasztaltam. Ami ebbe a fogalomkörbe vágott, inkább egyszerű dévajkodás volt és a mese érdekesebbé tételét szolgálta, így nagy tetszéssel találkozott a kis kakas meséje, akinek a török császár elvette a gyémántkrajcárját. Bosszúból a kis kakas belebujt a császár bő bugyogójába és megcsípte a török császár farát. Ha jól emlékszem, ezzel a mesével is találkoztam előzőleg valamelyik népmese-gyűjteményben.
Az esti mesélések tekintetében a hálóteremben valóságos szokásjog fejlődött ki. Ha valaki belekezdett egy történetbe, vagyis magyarán mondva letette a garast, azt soha meg nem zavarták és félbe nem szakították. Ezt a jogot még az idegen nemzetiségűek is respektálták. A mi hálótermünk közönsége túlnyomóan magyar volt és a mesélés is mindig magyarul történt. Ha a mesélés megkezdődött, a kevés számú idegen elhallgatott, vagy legfeljebb suttogva beszélgetett a szomszédjával, de a mesemondót nem zavarta. Az unalmas mesélőnek csak egy büntetése volt: elaludtak a hallgatói. Viszont, akinek a meséjét megszerették, azt ketten-hárman is felszólították, hogy mondja már no azt a mesét, amelyikben király lett a szegény ember legkisebbik fiából.
Az éjszakába belenyúló esti meséléseknek ebben a hangulatában megváltoztak az Amerikáról való beszélgetések is. Mert Amerikáról néha éjszaka is beszélgettek. Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat, de ha jól figyeltem meg, éjszaka elmosódtak a munkahelyek, gyárak, bányák körvonalai és megszaporodott a fantasztikus elem. Ilyenkor hallottam a rendestől eltérő, némileg kalandos történeteket is, amelyeket nappal elhallgattak. Egyik éjszaka mesélte el például egy amerikás, akit azután sem ismertem meg, új-mexikói kalandjait.
A hang gazdája, – mert csak a hangot hallottam, – először Newyorkban és Harrisonban dolgozott villamossági gyárakban. Onnét elkerült Chicagóba, a General Electric Co. telepére. Ott is dolgozott két esztendeig. Két esztendei munka után egy sztrájk alkalmával elbocsájtották és hosszú ideig   se a villamossági iparban, se pedig saját mesterségében, a lakatosságban nem tudott munkát kapni. Volt egy kis megtakaritott pénze, azt fogyasztotta, amig viceházmesternek nem került egy nagy irodaházba napi hetven cent keresettel. Ott került össze egy földügynökkel, aki rávette, hogy vegyen földet Új-Mexikóban, a Pecos River mentén, Roswell közelében. Az ügynök azzal bolondította el, hogy ott már hetven magyar család van megtelepedve, akik kész örömmel fogadnának egy olyan mesterembert, aki gépeiket és szerszámjaikat tudná javítani s ennek ellenében közösen megművelnék a földjét Az emberem örömmel fogadta az ajánlatot, minden megtakaritott pénzét beleölte az új-mexikói százhatvan holdas birtokba és elutazott. A földet odalent meg is kapta, de telepeseknek nem volt se híre, se hamva. Három becsapott társával együtt első kolonizátorok lettek volna azon a vidéken, ahol harminc esztendő előtt még az apacs és navajo indiánusok kóboroltak. A birtok nagy darab füves rónaság volt, négy sarkán kicövekelve, ötven kilométerre a legközelebbi lakott helytől. A százhatvan holdat ott kellett hagyni gazdátlanul. Az emberem az el pasoi vasúttársasághoz szegődött el pályamunkásnak, hogy legalább annyit keressen, hogy vissza tudjon jutni Chicagóba. Szidta is a földügynököket és ajánlotta, hogy senki velük szóba ne álljon.
Sajátsága volt az éjszakai mesemondásnak, hogy az úttal kapcsolatosan is merültek fel olyan témák, amelyeket napközben sohasem hallottam emlegetni. Egyik este például valaki a tengeri szörnyetegeket kezdte emlegetni. A félhomály szárnyra eresztette a fantáziát és az ágyakon heverő emberek mind nagyobbakat mondogatva rémítgették egymást. Az egyik ember azt mondta, hogy vannak akkora halak, hogy a farkuk csapásával be tudják zúzni a hajó oldalát, a másik már akkora vizikígyóról hallott, hogy rácsavarodik a hajó testére és összeroppantja az egész alkotmányt, a harmadik a fúrós halakat emlegette, amelyek kifúrják a hajó fenekét, hogy elsülyedjen. Valamelyik amerikás viszont a jéghegyeket emlegette, amelyek úszkálnak a tengeren és éjszaka, mikor nem lehet látni őket, beleütköznek a hajóba. Ez pedig igaz is, nem úgy, mint az óriás tengeri kigyó, mert a jéghegyek képe ki is volt nyomtatva az amerikai újságokban, Az impresszióm az volt, hogy ilyen beszélgetések után félelem üli meg útitársaim lelkét. Egy ízben, mikor a jéghegyekről volt szó, valaki megkérdezte:
– Mi lenne velünk, ha a jéghegy most behasítaná a hajó oldalát?
– Azt ugyan ne kérdezze kend, mert ha igaz volna, már nem telne rá idő, hogy feleljek a kérdésére.
– Mi lenne? – szólt közbe a harmadik ember. – Hát elpusztulnánk, akár a patkányok.
Általában éjszaka, mikor társaim nem egymással állottak szemben, hanem beszéd közben a sötétségbe bámultak bele, szinte hangosan gondolkodva elmondtak sok mindent, amit napközben nem lehetett tőlük hallani. Napközben esetleg keménynek mutatkoztak, szégyelték talán az ellágyulást, de éjszaka félhangon, amit azonban majd az egész teremben lehetett hallani, elmondották, hogy bizony sajnálták otthagyni a feleségüket, anyjukat, vagy gyereküket. Ilyenkor hallottam históriákat, melyek úgy kezdődtek:
– A mi falunkban is volt egy ember, aki kiment, de nem gyütt többet haza...
Az ilyen történetek ránehezedtek mindenkinek a lelkére. Senki se tudhatta, hogy őt is nem éri-e majd ugyanaz a sors. A nehéz hangulatban egyesek emlegetni kezdték a halottat, akit mi temettünk az óceán vizébe és akiről napközben soha szó nem esett. Megindult a találgatás, hogy mi lett azóta vele a víz fenekén és mikor fogja a felesége megtudni,  hogy meghalt. Ilyenkor csend lett egy darabig, azután valaki nagy sóhajtással megtörte a hallgatást:
– Hiába, akármilyen sokat is keres valaki Amerikában, mindig csak huzza haza valami...
– Hiszen jó volna odakint minden,n ha mindig tudná az ember, hogy mi van odahaza...
Az ilyen megjegyzéseket gyakran filozofálás követte és a bölcsek megállapították, hogy a kívánság lehetetlen, mert Amerikában akkor alszanak az emberek, mikor odahaza ébren vannak és megfordítva.
Azután megint csend lett és a csendet egy imádkozó embernek monoton hangja törte meg. Így ment ez estéről-estére, míg csak mindenkit el nem nyomott az álom. Aludt az egész hajó, csak néha hallatszott a szolgálattevő tisztek és matrózok lépteinek kopogása felettünk a fedélzeten. Kívül a hullámok verődtek a hajó oldalához, a kis ökörszem-ablakon pedig beragyogtak a csillagok. Alattunk volt a mélységes tenger, felettünk pedig a mérhetetlen magasságú és mélységű éjszaka...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (13)

XIII.
Események és elmélkedések

Kárpáti Péter színpadra alkalmazta
Tonelli kivándorló történeteit

Az Ultonia nem tartozott a gyorsjárású hajók közé és nem is a legrövidebb útirányon ment Amerikába. Végigment az Adrián, átment a messinai szoroson, kikötött Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban, azután lekerült a Kanári-szigeteknek, Teneriffán teleszedte magát paradicsommal meg naranccsal és onnét vágott neki Newyorknak. Állítólag az egyik gépének is valami baja esett, amit azonban a fedélköz publikuma soha sem tudott meg hitelesen és a menetrendszerűen ígért tizenhat nap helyett huszonhárom nap alatt érkezett meg Amerikába. Nekem cseppet se volt ellenemre az útnak ez a meghosszabbodása, mert elértem a célomat, bőségesen beszélgethettem a kivándorló magyarokkal. De az emberek a hosszú úton elunták magukat. Eleinte még csak volt némi szórakozás. Itt is, ott is találkoztunk hajókkal s a partok és kikötők is nyújtottak némi látványosságot. Kiszállni ugyan sehol se volt szabad, de minden megállásnál feljött a posta a hajóra és lehetett levelezőlapokat küldeni haza. A kikötőkben új utasokat is szedtünk a hajóra. Nápolyban és Palermóban olaszokat és különböző keletieket, Gibraltárban spanyolokat és mindez bőséges alkalmat nyújtott a megbeszélésekre. De mikor a Kanári szigetek legmagasabb csúcsa, a Pico de Teyde is eltűnt előlünk, napokig nem láttunk egyebet, mint eget meg vizet. Már pedig, ha az embernek nincsen semmi dolga, felébrednek benne a filozofikus hajlandóságok és bölcselkedik. Így történt ez a kivándorlók hajóján is.
A hajón minden esemény. Esemény, ha másik hajót látunk, esemény, ha sirályok keringenek az árboc körül, esemény, ha a delfinek ugrálnak és esemény, ha búgni kezd a hajó kürtje. Mindig vannak, akik megkérdezik, hogy miért történik így és mindig akadnak, akik magyarázattal szolgálnak, vagy legalábbis leadják véleményüket.
Mikor még az Adrián haladtunk el Pelagosa mellett, valaki megkérdezte:
– Micsoda sziget az? 
Valaki évődve felelte:
– Mit kérdezi kend, hászen tudhatja, hogy nem Mármarossziget.
Erre megindult a hosszú tárgyalás, hogy laknak-e azon a szigeten, vagy nem. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy nem, mert mit is keresne az ember azon a hegyen a tenger közepén. Mások ellenben már némi szociológiai jártasságot árultak el és azt mondták, hogy olyan kevés a föld és olyan sok az ember, hogy már a legkisebb szigetre is jutott belőle egynéhány. A közérdeklődés tárgya volt az is, hogy miféle emberek laknak a partokon, melyeknek kékes körvonalai fel-feltünedeznek. A vélemémények Olaszország meg Muszkaország között oszlottak meg. Csodálatos, hogy ezeknek az embereknek, akik betéve tudták Amerika egész csomó gyárvárosának nevét, mennyire nem volt fogalmuk az Adria partjairól. Nem ismerve a távolságot, csodálkoztak, hogy se fát, se falut, se várost nem látnak.
–  Mennyi város lenne itt a tenger partján, –  mondogatták,  –  ha mind idejönne a sok nép, aki kiment Magyarországból.
–  Dehogy is lenne. Lenne itt máskülönben is, ha lehetne. De biztosan nem terem itt semmi, azért nincs. Még fát sem lehet látni. Kő az a part egészen.
Ebbe a magyarázatba mindenki belenyugodott és nem törődtek tovább Olaszországgal.
Manapság, a háború után, amely a népvándorlás óta legnagyobb felkavarója volt népeknek és embereknek, mindenki tisztában van Olasz-   meg Muszkaországgal. A háború előtt azonban az egyszerű ember számára ezek éppen olyan fogalmak voltak, mint az Óperencia, vagy a mesebeli király kacsalábon forgó vára.
Az Adrián, meg a Földközi-tengeren akárhányszor delfin-rajok pattogtak ki a vízből. Valahányszor egy delfin felvetődött, valaki elkiáltotta magát:
– Hal! hal!
Ilyenkor mindenki a hajónak arra az oldalára rohant ahonnét a kiáltás jött. Nézték a delfinek játékát, amint kísérték egy darabig a hajót, azután eltűntek. A szárazföldi magyar tengeri malacnak hívta őket. Amig látták a halakat, csend volt, azután megindult az eszmecsere.
–  Mit gondol kend, milyen messze lehettek a hajótól?
A másik másra kíváncsiskodott: – Mit eszik a hal ilyen messze a parttól? 
Egy abaúji ember leadta a szentenciát:
– A tengerben úgy él a hal, mint az erdőben az őz, csapatostul.
Ismét más esemény. Látszottak az afrikai partok, igaz, hogy csak nagyon kis emelkedések formájában a láthatár szélén. Megindult a találgatás, hogy mi lehet az, ami látszik és milyen messze lehet a hajótól. Ez volt mindig a legfontosabb kérdés. Valaki úgy vélekedett, hogy amit látnak, nagy szénakazlak a tenger partján és nem is lehet nagyon messzire. További kérdés volt, hogy kilátszanék-e a hajó a tengerből, ha itt elsülyedne. Ebben a fontos kérdésben a hajón utazó nemzet nem jutott megegyezésre.
Ez az esemény is elmúlt és megint csend volt, amíg valaki el nem kiáltotta magát:
– Hajó! Hajó!
Hajó köztudomás szerint kétféle jár a tengeren. Az egyik gőzhajó, a másik a lepedős vagy ponyvás hajó. Utóbbiról a szárazföldi magyarok nem voltak valami nagy véleménnyel. Azt tartották róla, hogy csak bolond ember merészkedik el lepedős hajón ilyen messzire a partoktól, mert ha megáll a szél, nem tud kimozdulni a helyéből. Annál nagyobb volt az érdeklődés, valahányszor gőzhajó tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor mindig megindult a találgatás, hogy miféle hajó lehet, honnan jön és merre megy. Az ilyenekben rendesen az Amerikát már megjárt emberek meg a matrózok szolgáltak felvilágosítással. A gőzhajó még a cigányok érdeklődését is felkeltette és ők is odaálltak a nézelődők csoportjába. Minden egyes alkalommal megkérdezték:
– Micsoda hajó az, kérem?
–  Biztosan ellenséges hajó, te cigány, – felelte az egyik amerikás magyar. – Mindjárt az oldalunkba ereszt egy golyót. A matróz mondta. Azért nézi a kapitány is olyan nagyon. Látod, hogy a kezibe van a távcső.
–  Jaj kérem, ne tessen ilyen mondani, mert ha az Istenke azt akarja, igazán ellenséges hajó, oszt nekünk talál még gyünni.
Ez az évődés minden egyes alkalommal megismétlődött és az egész fedélköz mulatott a cigányok gyávaságán.
Máskor azon mulattak az amerikások, hogy a két cigány összeveszett azon, hogy hány tengeri mérföld még Amerika és hány nap alatt érünk oda.
–  Te bibás,  – mondta a Pista cigány,  – mit beszélsz ilyen marhaságokat. Ezerötszázegy mérföld, ha mondom neked.
–  Bibás vagy te. Ezeregyszázegy mérföld, ha akarod tudni.  Hét nap múlva leszünk Nevjorkban, majd meglátod, te bibás.
Bódis János közbeszólt:
–  Mondjátok meg bibások, hogy mennyi egy tengeri mérföld?
–  Azt ő se tudja,   –  fortyant  fel a Jenő cigány. – Mégis aszongya, hogy hét nap múlva leszünk Nevjorkban.
Sok fejtörésre és elmélkedésre adott okot az óra kérdése is. Ahogy haladtunk nyugat felé, a hazai időszámítás mind kevésbbé vágott a csillagászati idővel. Délben a hajó mindig kétszer tülkölte a tizenkettőt, először jelezte az előtte való napi időt, azután új tülköléssel figyelmeztette az utasokat, hogy megint vissza kell igazítani az órát. Voltak, akik sehogy sem tudták ezt a kettős időszámítást megérteni és nem hittek az amerikásoknak, akik azt mondták, hogy teljes hat óra lesz a különbség, mire megérkeznek Amerikába. Egyre várták, hogy másnap majd csak visszaigazodik az idő. Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a nagy víztől van az idő változása. Voltak, akik ki akarták próbálni, hogy mennyit mutat az órájuk, rnire megérkeznek Newyorkba. Bacsó András, aki pedig már nem először utazott a tengeren, makacs megátalkodottsággal magyarázta:
– Nem igazítom meg az órámat. Az apámtól kaptam és még sohase sietett egy percet se. Majd meglássátok, ha sokáig megyünk, megint pászolni fog az idővel.
Ebben egyébként igaza is lehetett Bacsó Andrásnak.
Máskor a vízről folyt az elmélkedés. Mekkora a legnagyobb hullám és mi csinálja a hullámokat meg a szelet. Különös fejtörésre adott okot, ha hullám volt olyankor is, mikor a szelet nem lehetett érezni. Ilyenkor azt mondták, hogy alulról kavarodott föl a víz. A hullám a víznek az ereje. Mikor csak apró hullámocskák fodrozzák a víz felszínét, az a vélekedés, hogy nem lehet mély a tenger, mert nincs a víznek ereje. Ilyen tengerészeti szakkérdésekben nagy becsületük volt azoknak, akik megbízható forrásokra tudtak hivatkozni. Ilyen források között szerepeltek a mosogató legények, a hajószakácsok és pincérek. Az egyik sopronmegyei ember, aki németül is tudott, folytonosan azt a pincért citálta, aki Keletafrikában is járt és a többi tengereket is ismerte. Az ő véleményével szemben nem volt apelláta.
A másik probléma volt az apály meg a dagály, amelyet az emberek már Fiuméban, Palermóban meg Gibraltárban a kikötő mólóin tapasztalhattak. Mi okozhatja a víz emelkedését, meg sülyedését? Egy öreg csanádmegyei paraszt a kezével utánozta a víz mozgását és úgy magyarázta:
–  Lássák, a víz így mozog. Mikor Fiuméban fölmegy, akkor Amerikában lent van, mikor Amerikában fölmegy, Fiuméban kisebb lesz.
Valaki hozzáfűzte a magyarázathoz:
–  Biztosan attól van, hogy a föld gömbölyű. Ha megfordul, a víz egyik oldalról átfolyik a másikra.
Ez a fejtegetés csak részben talált helyeslésre. Különféle ellenvetések szegeződtek vele szembe. Voltak, akik azt mondták, hogy akkor az  egész víznek  át  kellene  folyni és elöntené a földeket és voltak, akik nem hitték, hogy a víz egy huszonnégy óra alatt kétszer be tudná futni azt a nagy utat Európától Amerikáig meg vissza. Volt olyan ember is, aki azért nem hitte, hogy a víz a földnek hol az egyik, hol a másik oldalára folyik, mert akkor magával sodorná a lepedős hajókat.
Annyi ember mellett, mint ahányan az Ultonián utaztak, nem lehet csodálni, ha majdnem napról napra fordultak elő apróbb balesetek, megbetegedések és hol egyiket, hol pedig másikat be kellett szállítani a hajó kórházába. Ilyenkor a szomszédok a matrózoknál, ápolónőknél érdeklődtek az üresen maradt ágy gazdája után. Az érdeklődés azonban sohasem tartott sokáig; huszonnégy óra multával már senki sem beszélt róla. Legfeljebb mikor visszakerült, kérdezősködtek, hogy mi baja volt, hogy bánt vele a doktor és milyen volt az ellátás a kórházban. Az általános vélemény az volt, hogy a kórház nagyon rossz találmány és nem való meglett embernek. Csupa híg löttyöt adnak, mint a pendeles gyereknek.
A kórházból visszakerült egyik ember például nagy méltatlankodással magyarázta:
– Mondtam a magyar doktornak, hogy sohase fogok erőre kapni, ha nem adnak valami jobbfajta betegkosztot. Kértem egy kis szalonnát, vagy kolbászt, de úgy tett, mintha süket volna. Egy szemet se hallgatott rám.
Különös szórakozás volt, hogy mikor semmi dolguk se volt az embereknek, akkor – ugattak. Megugatták a bosnyákokat. A hajón ugyanis hetven-nyolcvan bosnyák is utazott velünk, felerészben tizenhat-tizennyolc esztendős gyerekek. Külön voltak elkvártélyozva a legalsó hálóhelyiségben, egészen a vízvonal alatt és senki sem érintkezett velük, részint mert nem értették a nyelvüket, részint mert féltek a tetvektől. Népszerűtlenek is voltak, mert az amerikások azt mesélték, hogy minden munkát elvállalnak és ők rontják Amerikában a munkabéreket. Egyszer, mikor csapatostul vonultak fel a fedélzetre, valaki tréfából ugatni kezdett. A többiek elkapták a durva ötletet és ugattak, csaholtak, vonyítottak, ki vékonyan, ki vastagon. Ugatott az egész hajó. Ettől fogva mindennap kétszer-háromszor megugatták a bosnyákokat, akik bambán néztek maguk elé és nem tudták mire vélni a furcsa koncerteket.
Este hét órakor volt a vacsora. Utána a legtöbben rögtön le is feküdtek, de akadtak egyesek, akik a kantinban megittak egy üveg állott, áporodott sört, vagy kiültek a korlát mellé és nézték a csillagokat. Egyik csendes este négyen-öten sokáig beszélgettek. Ekkor jegyeztem fel noteszembe a különös magyarázatot:
– Most már mélyebben megy a hajó, mert a sok nép lement a fenekibe,  oszt attól odalent nehezebb lett.
A megnehezedett hajó pedig éjjel is szakadatlanul hasította a vizet és haladt a vágyak, reménykedések célpontja, Amerika felé.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (12)

XII.
Másfajta kivándorlók

Kivándorlóláda, zárral és pántokkal

Az amerikásoknak, akik járatosak voltak odakint és munkára mentek, hogy keressenek, az ellentéte volt Bogye Trifon. Parasztember volt ő is, mint a kivándorlók legtöbbje, de őt kizárólag a kalandvágy mozgatta. Lugoson volt otthon, oláh neve volt, de egészen jól beszélt magyarul. Földmíves iskolát végzett, Békéscsabán volt munkán és Bécsben volt katona. Nagyon sokat olvasott és a zsebe a hajón is tele volt mindenféle olvasmányokkal. Egy cseppet sem szégyelte megmondani, hogy ő ugyan nem azért megy ki Amerikába, hogy agyondolgozza magát, hanem hogy világot lásson. El is mondta a programját. Először meg akarja ismerni Észak-Amerikát, de nemcsak Newyor-kot meg ami ott van a közelben, hanem el akar menni a Csendes óceán partjára is. Ha megismerte Észak-Amerikát, elmegy Braziliába, mert ott van az Amazon, a világ legnagyobb folyója. Azon végig akar hajózni. Ha arrafelé is bejárt mindent, még Transzválba akar elmenni, hogy meglássa az arany- és gyémánt-bányákat. Azután hazamegy és letelepszik Lugoson.
— Ha ugyan közbe meg nem esznek a vademberek, — tette hozzá valaki a hallgatóság zajos derültsége közben.
Egyesek rögtön taksálni kezdték, hogy milyen pecsenye is válhatik Bogye Trifonból.
Amennyire határozott képzete volt a világról Bogye Trifónnak, annyira naiv és járatlan volt mindenben Tóth László, ami annál meglepőbb volt, mert odahaza mozdonyvezető, vagy fűtő volt az államvasúton. Palermo és Gibraltár között ismerkedtem össze vele. A konzekvens magyarok közé tartozott, akik még a Kanári-szigetek táján se vetették le köpönyegüket, minthogy decemberben köpönyeget illik viselni. Meg is mondta, hogy csak bolondságnak tartja a szép időt, meg kell jönni a fagynak, mert télen úgy kívánja a természet rendje. Ameddig a magával hozott szalonnája tartott, nagyon fitymálta a hajó ételeit és inkább csak a körme közül ebédelt. Konok magyarságát jellemezte az is, hogy mikor elfogyott a szalonnája, akkor se adta meg magát. A nagy karéj kenyérre rárakott egy kisebbet, azt szeletekre vagdosta, megsózta és megpaprikázta, aztán kenyérrel ette a kenyeret, mintha szalonna lett volna. Mindvégig megőrizte magának a szalonnaevés illúzióját. Napközben Tóth László a sapkáját szemére húzta, odaült a korlát mellé, bámulta a vizet órákon át és időről-időre nagyokat köpött a tengerbe. Csak nagy nehezen és csak félig tudtam kiszedni belőle az élettörténetét. Valami karambolban volt része Szeged-Rókuson és ez bírta rá a kivándorlásra. Lehet, hogy el is bocsájtották a szolgálatból, — nem tudom. Hihetetlenül naiv fogalmai voltak Amerikáról és kevesebbet tudott a világról, melynek nekiindult, mint akármelyik paraszt. Azt hitte, hogy Kanadában ingyen kap földet, szerszámot és mindent, amire szüksége van. Leghatározottabban állította, hogy odakint egy kocsi szénáért egy tehenet adnak. Egy bátyja, akiről már huzamosabb idő óta nem hallott semmit, húsz esztendő előtt ment ki Clevelandba; ő is azzal a szándékkal indult neki Amerikának, hogy többet nem jön. vissza.
Tóth László, — mellesleg megjegyezve hódmezővásárhelyi volt, — mélységes, begyökeresedett gyűlöletet árult el minden magyar dolog iránt. Szófukar volt, nehezen lehetett beszédre bírni, de ha beszélt, színtelen, fakó hangjából, végtelen gyűlölet érzett ki.
— Magyarországon, — mondotta, — csak protekcióval   boldogul   az   ember,   máskülönben nem... Boldogulni akkor lehet, ha az embernek szép felesége van, oszt az jár kilincselni, vagy kenni kell a kereket... vagy valami mást...
Hogy hol szerezte Tóth László ezeket a keserű tapasztalatokat, nem tudom, tőle pedig megtudni nem lehetett. Egy pillanatig tartó őszinte beszéd után megint visszasülyedt némaságába és bámult bele a végtelen tengerbe, amely mindent elfeledtet az emberrel. Csak azt tudtam meg tőle, hogy Kanadában földre szeretne iratkozni, de fél attól, hogy ott nagy hidegek lesznek, mert azon túl van Szibéria.
Szibériáról a hittérítő szokott mesélni. Sohasem tudtam megállapítani róla, hogy miféle csodálatos szerzet lehetett. Egy este akadtam először össze vele. Lefekvés előtt nagy csomó ember tömegelt a nagy hálóterem közepén. Egészen elállták a folyosókat, rátelepedtek az ágyakra és lélekzetfojtva, szorongva hallgatták egy exaltalt külsejű fiatalember beszédét:
—  És tömérdeken estek el, mert az Úr pusztulást bocsájtott a földre. A saját szavunkat nem hallottuk az ágyuk dörgésétől és a haldoklók jaj kiáltásától. Temetetlen halottak hevertek mindenfelé és keselyük lakmároztak a holttestekből. Nehéz volt odajutni, mert a Jeges tenger állotta az utunkat, de az Úr parancsa szólitott és mi keresztülmentünk minden veszedelmen. Odamentünk a harcolók közé és hirdettük nekik az Isten igéjét. Bennünket nem érhetett golyó, mert az Úr angyala lebegett fölöttünk...
Odaszóltam a mellettem álló embernek:
— Miféle az, aki beszél?
— Ne tessék zavarni. Hittérítő. Szent ember. Most azt meséli el, hogy mit csináltak az orosz-japán háborúban.
A hittérítő meghallotta a kérdésemet. Úgy látszik, kapóra jött neki a kérdés, mert nyomban válaszolt is rá:
— Gróf volt  az  apám  és  akkora hajóm  lehetne, mint az, amelyiken most utazunk. De én hallgattam az Úr szavára és elvetettem magamtól a világ hivságait.   Hirdetem   az   igét mind közönségesen a jóakaratú embereknek...
Helyeslő mormogás volt a válasz a magyarázatra. Valaki megszólalt az egyik sarokban:
— Uram Jézus, bocsásd meg mindnyájunk vétkeit...
A hittérítő érdekelni kezdett. Megkérdeztem:
— Maga járt az orosz-japán háborúban?
A kérdésre nem a megkérdezett felelt, hanem más valaki:
— Hát persze, hogy járt. Nem hallotta, hogy mondta?
— Hallottam, de azt szeretném  tudni,   hogy merre járt és hol volt az a nagy csata, amelyikről beszélt.
—  Szibériában. Akkora volt a hó, hogy eltakarta még a templomok tornyát is.
— Hogy jutott maga Szibériába?
— Az Úr kegyelmével.
— Jó,   jó, de hogyan utazott Szibériába? Vasúton, vagy hajón?
—  Hajón.
—  Nagy ut lehetett.  Melyik kikötőben szállt hajóra és hol szállt ki belőle?
A hittéritőt láthatólag kellemetlenül érintette a faggatás.
— Az Úr vezette a lépéseimet és biztos voltam, hogy eljutok oda, ahova ő rendel.
— De hát mégis emlékszik valamire Szibériából?...
— Láttam nagy  erdőket,  amelyekben  fenevadak  tanyáztak,   nagy  városokat,   tömérdek   embert,   aki   a  tévelygés   útját járta. Ezeket téritettük.
— De  még mindig nem  mondta  meg, hogy hol szállt hajóra és hol szállt ki belőle.
A hittérítő az égre emelte a szemét:
— Az Úr nem azért küldött, hogy a városokat nézzem, hanem hogy a parancsait teljesítsem.
Egyszerre hárman-négyen is felém fordultak:
— No lássa, hogy jár Szibériában.  Mit kérdezgeti?
A hangulat kezdett fenyegetőre fordulni.
— Igaz, mit kérdezgeti? Ha nem tetszik, amit beszél, ne hallgassa. Senki se hívta ide.
Egyenesen meglepő volt, hogy az emberek, akik között akárhány volt, aki kétszer-háromszor is megjárta Amerikát, milyen vakon voltak képesek elhinni ennek a félbolondnak, vagy szélhámosnak kenetteljesen zavaros beszédét. Nappal sohasem láttam, de esténként mindig széles embergyűrű vette körül az ágyát és hallgatta az igét. Azt hiszem, hogy a hálóterem rossz világítása, a félhomály és a hullámok monoton verődése a hajó oldalához, szükséges kelléke volt, hogy elhígyjék, amit ez a hittérítő összebeszélt. Az esete azonban nagyon érdekes példája volt, hogy a szent emberek hire miként kerekedik és a hivők milyen határozottsággal ellene fordulnak annak, aki ki akarja őket zökkenteni a hitükből. Hinni jól esik és a hivő védekezik hiedelmének elvesztése ellen.
Hogy mi lett a szent emberrel Amerikában, nem tudom. Lehet, hogy lecsukták, de lehet az is, hogy új vallást alapított. Amerikában, ahol a földből burjánoznak ki az új vallások, az ilyesmi könnyen megeshetik.
A tapasztalataim azonban azt mutatták, hogy Bogye Trifon, a szent ember, meg a többiek kivételek. A nagy többségnél a kivándorlásnak mégis csak egy rugója volt, a hazai föld. Pénzt keresni odakint és földet venni idehaza, ez volt a reménysége útitársaim legtöbbjének. Amint a jegyzeteimet lapozgatom, sorra találom ennek a   bizonyítékait.
Az egyik névnél L. M. van a noteszembe feljegyezve. Huszonöt esztendős legény lehetett, a szatmármegyei Ibarról. Az apja hentes volt, de volt földje is, kiküldte mind a két fiát világot látni. L. M. már katonaköteles kora előtt volt kint egyszer Amerikában. Hazajött, leszolgálta a három esztendejét, Losoncon volt tüzérkáplár és megint ment ki Amerikába a bátyjához. Azért jött haza katonának, hogy ne legyen kellemetlensége, ha végleg megtelepszik idehaza.
— Mert én hazajövök, haza én, — mondotta. — Földet veszek, mert hát a föld csak a legszebb foglalkozás a világon.
Egy másik emberről csak azt tudom, hogy a zsákai grófnak volt a kocsisa. Először 1902-ben ment ki Amerikába és öt év alatt Clevelandból ötezer forintot küldött haza. Ha azt látja, hogy elég a pénze, végleg hazajön és földet vásárol.
Egyszer véletlenül ellestem egy beszélgetést a főgépész meg egy amerikás magyar között, aki odakint valami gyárban dolgozott és ami ritkaság, megtanult angolul is. A főgépész biztatta, hogy szegődjön be a hajóra a gép mellé  kisegítő munkásnak. Magyarázta, hogy jó a kereset, biztos az állás, még nyugdíjat is ad a társaság. Az emberem szabadkozott:
— Igaz, kérem, biztos itt, meg jó is, de a földre valót nem lehet megkeresni.
A második osztályon utazott egy Schlauch nevű temesmegyei sváb gazda. Egész habitusa elárulta a módos parasztot. Azt mondta, hogy három évig nem volt jó termése, hol a szárazság, hol meg a sok eső tette tönkre a gabonáját és a jég verte el a szőlőjét. A földjének egyik felét átadta kezelésre az apjának, a másik felét árendába adta, ő pedig kezébe vette a vándorbotot, hogy odakint ledolgozza a bankban felvett adósságot. Pontosan ez volt az esete egy végvári sváb gazdának is, aki egész családjával együtt szintén a második osztályon utazott. Ezeket igazán nem a nyomor hajtotta a kivándorlásra.
A svábok társaságában volt egy verseci fiú is, aki október elsején szabadult a katonaságtól. A vártüzércknél szolgált Bilekben. Ennek Manitoba volt a végcélja és ott is akart megtelepedni. Megmutatta a bátyja levelét, akinek már 160 acre földje volt a legjobb kanadai bu-zavidéken és azt írta, hogy nagyon jól megy a dolga. Kívüle még tizenöten voltak verseciek Manitobában.
A svábok annyiban voltak érdekesek, hogy köztük voltak az  egyedüliek,  akiknél a kivándorlás okai között nemzetiségi momentumot is fedezhettem fel. Szóról-szóra idézem az egyik bácskai sváb szavait:
— Szép, ha valaki büszke a nemzetére, de másokat azért mégse volna szabad szekírozni azért, mert más nyelven beszélnek.
Máskülönben az úgynevezett nemzetiségi panaszok egyszerűen a közigazgatás ellen irányultak és hajszálra egyeztek azzal, amit a magyar kivándorlók mondtak a falu jegyzőjéről.
Meg kell emlékeznem még a két cigányról, akit már első naptól kezdve ismert az egész fedélköz. Az egyiket Molnár Pistának hívták, a másikat Vaskó Jenőnek. Tiszadobról jöttek és Váradi Gyula bandájába igyekeztek New-yorkba. Pista saját bevallása szerint huszonöt esztendős volt, Jenő huszonnégy. Pista csak három gyereket hagyott odahaza, de Jenő már négyet. Pista kontrás volt, Jenő cimbalmos, szükségből így ketten is teljes zenekart alkottak, melynek Pista volt a feje, lévén ő az öregebb. Pista azonban, — saját kifejezését használva, — csak ismerte a betűket, de összeadni nem tudta őket. A zenekar pénzügyi és titkári teendőit ilyenformán Jenőke látta el. Mindketten különben irtózatosan féltek még a sima tengertől is, csak szégyelték bevallani. A publikum azonban észrevette a félelmüket és rájuk kapott. Állandó gúnyolódás és csipkelődés tárgyai   voltak,   míg   csak   meg   nem   érkeztünk Newyorkba.
Amerikáról a legnaivabb képzeteik voltak. Képzeletbeli aranyhegyeket láttak maguk előtt, melyeket odaát össze fognak muzsikálni. Sokan vannak a rajkók, keresni kell rájuk.
Ami azt illeti, a keresettel a két fekete legény a hajón is megpróbálkozott. Mikor a Földközi tengeren jártunk és a víz sima volt, mintha olajat öntöttek volna rája, előszedték a szerszámjukat és elkezdtek muzsikálni a fedélköz publikumának. A népség nagy körben gyűlt össze körülöttük és volt akárhány, aki táncra illegette a lábát. Hanem annál rosszabbul ment a tányérozás. Mikor Pista zsírtól ékes köcsögkalapját tartotta a hallgatói elé, vagy gúnyos megjegyzésekkel fogadták, vagy eloldalogtak úgy, mintha ott se lettek volna.
A két cigány másra halározta magát. Szót akartak érteni a magyar kapitánnyal. A magyar kapitány az Ultonia magyar segédtisztje volt. A kormánnyal kötött megállapodás értelmében a Cunard Line minden hajóján tartott egy magyar tisztet, hogy legyan valaki, aki a kivándorlókkal az érintkezést közvetíti. Egy nappal Gibraltár előtt, mikor a magyar kapitány reggeli körútját végezte a fedélzeten, elébe állt a két cigány:
— Tekintetes és nagyságos kapitány úr, tessék  megengedni, hogy felmenjünk az  emeletre.
—  Mit akartok odafönn?
—  Kézit csókolom, muzsikálni szeretnénk egy kicsit, hogy keressünk valamit.
—  Majd  Gibraltár után szólok nektek, akkor kezdődik a bál.
—    Igenis, kézit csókolom.
Gibraltár után veszedelmesen esett a barométer, ólmos felhők úszkáltak az égen és hosszu, gördülő hullámok szántottak végig az óceánon. Tajtékot, habrongyot látni nem lehetett, de a hajó majd fent volt egy halom tetején, majd lesülyedt a mélybe. A hullámokat nem is szemben kaptuk, hanem oldalról. A hajó nem hasította a vizet, hanem szüntelenül átbillent egyik oldaláról a másikra meg vissza. Az ilyen hullámjárás a legrosszabb; aki nem szokta meg tökéletesen a tengert, ilyenkor teljesen elveszíti biztonsági érzését. Huszonnégy óra múlva beteg volt az egész hajó. A cigányok is ott hevertek nyögdécselve az egyik légkürtő tövében. A magyar tiszt, mikor körútját végezte, megpillantotta őket:
—  No morék, gyorsan a hegedűt, kezdődik odafent a bál.
Pista cigány nekikeseredve tekintett föl az égre:
—   Muzsikálnánk, kézit csókolom, csak a jó Istenke állítaná el a szelecskét, hogy a vizecske csendes lehessen.
De hát a szelecske nem állt el és a vizecske napokig nem akart elcsendesedni. Három nap múlva már alig volt élő ember a fedélzeten, a többi mind a halálát érezte közeledni. Levette őket a lábukról a vízibetegség.
Az élők között volt Bódis János, akinek az ilyesmi már nem volt újság, mert hetedszer kelt át az óceánon. Azzal szórakozott, hogy évődött a vízi betegekkel. Pokoli ötlete támadt a cigányokkal.
Az ötlet megértéséhez kettőt kell tudni. Ahányszor egy kikötőt elhagytunk, a fedélköz utasait összeterelték a hajó orrába és mindenkinek végig kellett menni az ebédlőt az asszonyok osztályával összekötő folyosón. Ott mindenki felmutatta a jegyét, a tiketet, annak ellenőrzésére, hogy potyautas nem csempészte magát a hajóra. Így volt ez Fiume után, Nápolyban, Palermóban és Gibraltárban. A tiket-vizsgálat megszokott dolog lett a hajón, amit természetesnek tartott mindenki.
A másik dolog, amit tudni kell, a tengeri betegség természetrajzával függ össze. Amíg valaki nyugodtan fekszik, csak irtózatos rossz, nyomasztó érzés nehezedik a fejére meg a gyomrára. Mihelyt azonban felkel és járni próbál, különösen pedig, ha lefelé megy a lépcsőn, menthetetlenül kitör a katasztrófa.
Bódis János erre a két körülményre alapította a számítását. A cigányok előtt leült egy heverő kötélcsomóra és pipáját tömködve odaszólt hozzájuk:
— Hun van a tikét, morék?
— Hát hol volna, lent van a kufferban.
— Pedig jó volna, ha előszednétek, mert megint tiket-vizsgálat lesz.
— Már mért lenne itt a tenger közepén?
— Az elébb járt erre a magyar kapitány, oszt ő mondta, hogy lehet, hogy el talál sülyedni a hajó.   Azt   is   mondta,   hogy  csak   azt   eresztik be   a   mentöcsónakba,  akinek a kalapja mellé van tűzve a tiket....  Nézzétek,  a matrózok már készítik is a mentőcsónakokat.
A matrózok csak a szokásos tisztogatást végezték ugyan, de a két cigánynak az is elég volt. Holtra váltán támolyogtak le a lépcsőn és negyedóra múlva, tikettel a kalapjuk mellett, kofferrel a kezükben jelentek meg a fedélzeten. Még a többi betegek is rajtuk mulattak. Halaványabb cigányt azóta sem láttam élelemben.
Mindketten végig betegek voltak az egész úton. Utójára Newyork előtt láttam őket, mikor a hajó elhaladt a Szabadság-szobor előtt. Az egyik felsóhajtott:
— Ez bizonyosan az a Kolumbus, aki felfedezte Amerikát. Verte volna meg a devla, hogy az útját kitalálta...
Búcsúzóul a Pista cigány odaszólt hozzám: — Ha találkozik Amerikában cigányokkal, tessen megmondani, hogy meggyüttek a tiszadobi mocsárok. Mind egy családból valók vagyunk, tudni fogják, hogy mink is ideát vagyunk ...

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (11)

XI
Amerikások között

Kivándorlási múzeum Burgerlandban - teli van emlékkel

Béres Lajos megkérdi Zelenka Jánost:
— Hát maga melyik bányában dolgozott?
— Honnét   tudja,   hogy   én   bányában   dolgoztam?
— Látom  a puskapor nyomát  a képén. Biztosan a robbantásnál csapott az arcába.
 Zelenka János elneveti magát:
— Akkor maga tudja, hogy milyen a munka a bányában. Maga előtt nem tagadhatnám le, hogy bányában dolgoztam. Brownsvilleben voltam, Pencelvéniában.
— Micsoda munkát végzett a bányában?
— Elsőbb  a kerrit toltam, azután helfer lett belőlem. Utoljára a bigbósz beosztott riper-nek. Akkor megkerestem napi három tallér ötvenet. Három esztendő  alatt  négyezer koronát küldtem haza. Még háromezer koronára van szükségünk, hogy megvehessük a földet.
— Hát maga haza akar menni az ókontriba?
— Haza én. Amerikában lehet keresni, de az élet jobb odahaza. Meg a feleségem se gyünne szívesen Amerikába.
— A mi falunkból is sokan vannak odakint, —  szól közbe egy öreges  ember,  —  de  leginkább csak hazagyünnek. Kimennek, hogy földre valót szerezzenek.   Van olyan, akinek már van 25 köbös tehermentes földje. Idehaza,  akinek   12-15  köbös  földje  van,  a négyszáz   forint   adósságot   nem   tudja   ledolgozni. Mindent elvisz az adó meg a gyerek. Azt mondják,  neveljen az  ember gyereket katonának, de nem mondják meg, hogyan.
— Maga  hová  valósi?  —  kérdezi  az egyik amerikás.
— Bátyra valósi vagyok, Szabolcs  megyébe. Két fiam van kint Johnstownban a vasgyárban, egy rokonom meg Bridgeportban. A fiaim küldtek haza pénzt, hogy meglátogassam őket.
— Akkor maga vissza is gyün?
— Vissza én, három hét  múlva. Nem való már az ilyen magamfajta öreg embernek Amerika. De a többiek is mind visszagyünnek. Kimennek, oszt     visszagyünnek.  Leginkább olyan ez, mint a betegség.
— Én ugyan nem gyüvök vissza, — mondja Botos György, aki  öt dollárt  is  megkeres a newdalei  szénbányában, Ohioban.  —  Amerikában  jobb,  mert ott   mindenki tehet, amit akar, a törvény meg mindenkire törvény.
— Azért tudja,  Amerika se  olyan már, mint volt azelőtt,    —   vélekedik  egy ember,  aki térdén  felül érő  gummicsizmat visel,  amilyent a halászok szoktak   hordani.  —   Megint  present-választás lesz,  olyankor meg nincs munka. Bánom is már, hogy a hajóra ültem.
— Nem  igaz,  — válaszol  egy amerikás.  — Én is olvastam azt az újságot. Csak azért írták bele, hogy visszatartsák a népet a kivándorlástól. Én már voltam odakint és amikor hazajöttem, házat vettem. Most megint van négyszáz forint adósságom, azt megyek megkeresni. Magyarországon  munkásember tíz  év alatt   se tehet félre négyszáz forintot.
— Az már igaz,   —   mondja a gummicsizmás. — De Amerikában is jó plészre kell kerülni annak, aki keresni akar.
— A hiba az, — vélekedik egy újabb közbeszóló,   —   hogy a bankok odahaza kitátották a szájukat és olcsón köpték a pénzt. Mindenki földet vett és a föld  megdrágult. Most meg nincs pénz és a sok nép Amerikába megy, hogy pénzt gyűjtsön. Akinek jól  megy,  az ott is marad.
— Senkise akar odakint maradni, — mondja egy hevesmegyei ember. — Amerikában jobban lehet keresni, de az élet nem olyan jó és igen csak hazajönnek. Csak   az marad oda, aki megszokta az állapotot, vagy idehaza nincs már senkije. Azelőtt Amerikában nagy volt a kereset és olcsó az élet. Ma a kereset nagyobb, mint Európában, az élet is olcsóbb, de már nem sokkal. Romlik Amerika is.
— Maga hol dolgozott?
— Kocsigyárban voltam  Buffalóban,  most Buffalo és Csikágó  között vagyok  a vonaton fűtő. Egy dollár nyolcvanat keresek  naponta. A feleségemet meg a kis lányomat viszem ki, mert nem tudok nélkülök meglenni.
— Nem jó, ha kiviszi a feleségét meg a pu-lyáját,—vélekedik   valaki.   —   Akkor   már  nem lehet olcsón megélni.
— Tudom  én,  hogy mit   csinálok,  —  válaszol  a hevesmegyei  ember.  — Burdosokat fogunk tartani  és  a  feleségem  is  keres.  Jobban megleszünk, mint egyedül.
Az amerikások kezdik a történetüket elmesélni, azok pedig, akik először mennek ki Amerikába, érdeklődve hallgatnak. A gummi-csizmás elmondja, hogy hentes volt Göncön. Newyorkban is a hazai mesterségét folytatta, ott is házasodott meg, de a felesége magyar leány. A Kovács tisztelendő adta össze őket. Newyorkból átköltözött Pencelvéniába, ott van most üzlete. Most azért volt odahaza, hogy az apja meg az anyja megismerjék a feleségét. Pásztor József parasztember volt Tornyos-némediben, Abaújmegyében. Trentonban   dolgozott az ólomgyárban és kettő ötvenet keresett. Most ötödmagával utazik. Gáspár János is abauj megyei, Halsára való. Washingtonban dolgozott vasútépítésnél. Kint van az anyja meg a sógora is, már négy esztendeje. A sógora vasúti lámpagyújtogató. Annyi pénzt küldött már haza, hogy az asszony házat épített belőle és árendát vett ki a szalánci gróftól. Az is földet akar venni, mint a többiek, akik a faluból kimentek.
Mályi Mihály Tiszapolgárra valósi. Józsi fia miatt, — hogy milyen körülmények között, azt nem lehet megtudni tőle, — Budapesten a toloncházban ült egy darabig, ami mélységes elkeseredéssel tölti el a hazai hatóságok irányában. Két évig dolgozott Pittsburg-ban az ajrnvorkban. Először egyötvenet keresett, most két dollárt keres naponta. Magyarországon aratás idején van csak rendes napszám, de az csak három hétig tart. Amerikában havonta hetvenöt forintot tesz félre, odahaza ennyit egy esztendő alatt se takaríthat meg. Hazament, hogy férjhez adja a lányát. Most még négy esztendeig akar kint maradni, hogy földet vehessen, ha hazajón. Az a véleménye, ha több gyár volna Magyarországon, akkor ott is magasabb volna a napszám.
Két szlavóniai sváb ember hallgatja a beszélgetést. Nem  tudnak  ugyan  magyarul, de egyes szavakból sejtik, hogy miről lehet szó. Vannak, akik tolmácsolják, amit a többiek mondanak. Erre az egyik németben megmozdul a közlékenység ösztöne és mellényének belső zsebéből előszed egy levelet. A levél Los-Angeles-ből jött, a sógora írta, hogy milyen ott az élet. Azt írta, hogy minél messzebb mennek nyugatra, annál nagyobb a kereset. Gyárban kezdik, azután földet vesznek és kertészkednek. Egy ember jött haza tavaly Eszékre, aki három esztendő alatt négyezer forintot keresett meg az útiköltséget, hogy kivihette az egész családját. Odahaza egynegyven a legnagyobb napszám, hogy lehessen megélni belőle, mikor négytagú családnak félkiló hús meg se kottyan.
— Már pedig a hús leginkább kell az egészségre,   —  véli   Bacsó  András.   —  Majd  meglássa, Amerikában mennyi húst esznek az  emberek.
— No  lássa,  — mondja a  sváb,  — nálunk még a hivatalnok se ehet mindig húst.
Bacsó András is az érdekesebb alakok közé tartozik. Huszonnyolc-harminc esztendős jóképű parasztlegény volt, ha jól tudom, Gömörből. Szintén másodszor ment ki Amerikába, még pedig a pencelvéniai Fajtokontriba. Egy esztendőnél tovább dolgozott odakint a brikk-gyárban. Nagyon keveset takarított meg és egy szót sem tanult meg angolul. Típusa volt annak a magyar kivándorlónak, aki csak ágyu-töltelék az ipar háborújában. Noha másfél évet töltött Amerikában, fogalma sem volt az amerikai életről, illetőleg ennek az életnek csak a külsőségeit látta meg. Amerikai tudása abban koncentrálódott, hogy odakint nincs katona, a present-választás után több a munka, mint előtte és húst kell enni annak, aki dolgozni akar. Nála az első hatás az életmód emelkedése volt addig a fokig, hogy a munkát elbírja. Talán még egy esztendei amerikai tartózkodás megtanította volna arra is, hogy a szimpla húsevésen kívül más igényei is lehetnek az embernek.
Vele egy típus volt egy losonci tót legény, aki szintén a brikk-gyárba ment vissza Trentonba. Ő már több időt töltött kint Amerikában, de még nem szerzett eleget, hogy feleségül vegye Marinkát és családot alapítson. Egyelőre csak látogatóban volt odahaza. Angolul ő is keveset tudott, de már angol szavakkal szívesen keverte a beszédét. Tőle hallottam a klasszikus kijelentést: — Ja szóm gentleman.
Közgazdasági tudását abban foglalta össze, hogy a téglagyártás a legbiztosabb ipar, mert házat mindig építenek az emberek, még prezent-választás idején  is.     Azért   ő   megint   a trentoni téglagyárba megy vissza. Közölte velem azt is, hogy most már komolyan meg akar tanulni angolul, hogy megszerezhesse az amerikai állampolgárságot. Azért ne higyjem, hogy kint akar maradni. Hazajön egész biztosan. Csak azért lesz amerikai állampolgár, mert akkor idehaza nem parancsol neki senki.
A legérdekesebb történeteket tudta Amerikáról elmesélni Schmidek Krisztián. Dunántúli sváb ember volt, foglalkozására nézve, ha jól emlékszem, asztalos, ő nemcsak az Egyesült Államokat ismerte, hanem dolgozott a Panama-csatorna építésénél és két esztendőt töltött Brazíliában is. Brazíliába valami birodalmi némettel együtt vetődött el, akivel a Panama-csatorna műhelyeiben barátkozott öcsze. AzzaL együtt hányódott mindenfelé. Hazajövetele előtt községi mesterember volt a Hansa német kolónián, a Rio Itapocu mellett, Santa Catharina államban. Santa Catharina állam tele van virágzó német telepekkel, melyeknek legnagyobb része szinte szövetkezeti alapon működik. Főleg az új telepeknél, amelyeknél még a vadont kell irtani és meg kell teremteni a kultúra alapjait, ez a legmegfelelőbb forma. Egyes ember ott nem boldogul, mindnyájan egymás támogatására vannak utalva.
Schmidek annyiban nagyon becsületes ember volt,  hogy bár neki  nagyon jól  ment a  dolga a brazíliai németek között, mindenkit óvott attól, hogy a tropikus Dél-Amerikában próbáljon szerencsét. Azt mondta, hogy az új telepeken a telepesek fele idő előtt elpusztul, a másik fele nyomorog és alig egy-kettő akad, aki megtalálja a szerencséjét. A mesterember még csak megél, de a földmíves, aki nem tudja megszokni a viszonyokat, egész biztosan tönkremegy.
Az amerikások között volt Pál Gábor is, aki Borsodivánkáról indult a tengerentúlra és már kétszer volt kint Amerikában. Mindakétszer nagyon szépen keresett és harmadszor is kiment, de ezúttal már negyedmagával. Még három embert vitt magával a falujából. Meglátszott rajta, hogy amerikás. Széles, puha kalapot viselt és vöröses bajuszát lefele sodorta. Keserűséggel volt eltelve minden iránt, ami magyar. Aki Amerikát látta, odahaza nem tud megszokni. Magyarországon mindenki nagyobb úr, mint a munkás, odakint meg azt becsülik meg, aki a kezével dolgozik.
Szóba kerül sok minden. Elmondja, hogy Hamburgon vagy Brémán át akart volna visszamenni, de nem eresztették. A fiumei út sokkal hosszabb, több időbe meg pénzbe is kerül. De segíteni nem lehet, mert az alispánoknak ki van adva a rendelet, hogy az állami hajóra tereljék a népet.
Valaki figyelmezteti Pál Gábort, hogy akik vele mennek, azoknak jó lesz vigyázni a keszegárában, mert a kontrakt léborert nem eresztik be Amerikába.
— Nem vagyok én már mai gyerek, — mondja fölényesen Pál Gábor, — nem először megyek ki Amerikába. Kiokosítottam én őket úgy, hogy jobban se köll. Megmondtam nekik, hogy ha kérdik tőlük, hogy milyen gyárba mennek, csak a rokonuk atrecát mutassák, de ne árulják el, hogy már helyük is van.
Az ilyen beszélgetésekből okulnak a zöldfülűek. Egyik is, másik is kotorászik a lajbi meg a kabát zsebében és szedi elő az atrecot meg a tiketet, amit Amerikából kapott. A járatosak szívességből kitanítják őket. Ellis Islandon van a kesegárda, ahol mindenkit megvizsgálnak. Ha onnét kijönnek, már várják őket a Pencelvénia rélród emberei, akiket meg lehet ismerni a sapkájuk felírásáról. Van közöttük olyan is, aki tud magyarul. Másra ne hallgassanak, csak ezekre. Ezek elviszik őket a vonatra és gondoskodnak róla, hogy mindenki odajusson, ahova a jegye szól. A tréneri a tiketet tűzzék a kalapjuk mellé, mert ez Amerikában így szokás. Mikor a plészre jutnak, kérjék meg a hozzávalójukat, aki az atrecot küldte, hogy vigye el őket valami tisztességes burdoshoz,  akinek rendes bedrómja
van, ahol kipihenheti magát az ember, mert az amerikai munka nagyon megszaggatja az embert és eleinte nagyon szüksége van a pihenésre. Szalonba csak akkor menjenek, ha már kiismerték az állapotokat.
A sok idegen kifejezés, amit Amerika sodort bele a kivándorló magyarok nyelvébe, csak úgy röpköd a levegőben. Ahogy észreveszem, az amerikások szívesen is keverik a magyart angol szavakkal, mert az előkelőbbnek tetszik és azt mutatja, hogy ők már járatosak az idegen világban. Bacsó András például a húst ebédnél állandóan bif-nek hivja, Pál Gábor pedig, mikor szél kerekedik, úgy mondja, hogy jön a sztorin. Egy keszthelyi ember Georgetownban a májnban pájkkal dolgozott. Van, akit peres ügyben Amerikában már a kórt elé citáltak. Az igazi amerikás, ha kérdeznek tőle valamit, már nem igennel felel, hanem csak az orra alatt dünnyögi:
—Je...je...
Az anyanyelvnek ezt az eltorzítását minden kivándorló hamar megtanulja. A tótok között van egy csinos lenszőke asszony, aki után dévajkodva kapkodnak a férfiak. Ilyenkor ő sikongva szalad előlük, az amerikás tótok pedig kiabálnak utána:
— Csekaj, misziss, csekaj!
A fedélzeten pedig állandóan folyik az eszmecsere Amerikáról. A hevesmegyei ember és Mályi Mihály között vita kezdődik arról, hogy mennyivel drágult meg az élet Amerikában. Egyikük példának elmondja, hogy a kalapja egy dollár ötvenbe került. Az egyik grinór átszámítja, hogy az hét korona ötven és szörnyűségesen drágának találja.
Bódis János pénzügyi fejtegetésekbe bocsájtkozik:
— Ha így mondja, persze, hogy drága. De azt sose szabad nézni, hogy a tallér hány korona. A tallér az tallér, a korona az korona. Amerikában tallérban keresnek, ott tallérban is kell fizetni. Csak azt kell nézni, hogy menynyi marad meg belőle, ha az ember megvett mindent, ami neki kell. Így olcsóbb az élet, mint Magyarországon. Egy kvóder nagyon kicsi pénz Amerikában, mégis jól meg lehet ebédelni belőle.
Akkoriban, mikor én az Ultoniával kimentem Amerikába, nagyban folytak az előkészületek az elnökválasztásra, ami ezúttal annál nagyobb kavarodást idézett fel, mert híre járt, hogy Roosevelt harmadszor is kandidáltatni akarja magát, ami ellenkezett az Unió politikai hagyományaival. A választás így állandó témája volt az amerikások beszélgetésének. Megmagyarázták a zöldeknek, hogy a prezent az épen olyan Amerikában, mint mifelénk a király, csak nem koronázzák, hanem úgy választják, mint nálunk a képviselőket. Meglepő volt ellenben, hogy soha egy jelölt neve se került szóba. A prezent-választásnak kizárólag a gazdasági oldala érdekelte a magyarokat és csak abból a szempontból tárgyalták a kérdést, hogy több munka lesz-e, vagy kevesebb. Annál többet emlegették a választás külsőségeit, a nagy jelölő gyűléseket és a kapacitálást, amely azok körében folyik, akik már letették az esküt és Citizenek lettek. Különösen az tetszett a legtöbbnek, hogy Amerikában olyan cédulával szavaznak, amelyen felül sas meg kakas van. Egyik embernek volt is ilyen cédulája egy west-virginiai goverwor-választásról, az kézről-kézre járt és mindenki illőképen megcsodálta.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda