A különös vállalkozás indítóoka a tapasztalatgyűjtés volt, hogy a sarkvidéki meteorológia túlságosan hézagos eredményeit kiegészítse. Sok expedíció foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de az eredmény mindezideig igen gyengének bizonyult. Az Antarktisz közel félszázad óta színhelye a tudományos kutatásoknak, de időjárásának ellenőrzése még mindig igen szegényes volt. Az eddigi adatokat főleg a délkörökön belül fekvő partokon vagy a közeli szigeteken gyűjtötték, maga az Antarktisz belseje ebből a szempontból teljesen ismeretlen maradt: téli állomást nem létesítettek, megfigyelést sohasem folytattak ott. Ideje volt tehát megfelelő adatok után kutatni. Erre vállalkozott Byrd, ezért született meg az Advance Base.
Byrd naplójából tudjuk, hogy számot vetett mindennel, főleg önmagával. Eredetileg azt tervezte, hogy két meteorológus és egy rádiós tiszt megy el a legszörnyűbb sarkvidéki magányba, az örökös éjszakába, a jég és a hó közé, sok-sokezer kilométernyire a legközelebbi emberlakta helytől. Ha hárman vannak, — így gondolkozott Byrd — és kettő összevesz, a harmadik mindenkor vállalhatja az érdektelen békebíró szerepét. Két ember rövid idő alatt ráunhat egymásra. Ha a legjobb szándék vezérli is őket, megrögzött szokásaikkal először csak untatják, később már bosszantják egymást, végül pedig rájönnek, hogy tűrhetetlennek találják kettőjük helyzetét. A magány szörnyű indulatokat varázsol elő az emberből: idővel már az is idegesíti, hogy a másik miként szokta befűzni a bakancsot vagy hogyan vágja egyenesre a lámpabelet. Byrd embereit nagyszerűen válogatta össze, de naplójában kertelés nélkül megírja, hogy Little Americában is voltak olyan kebelbarátok, akik meggyanúsították egymást, hogy a közös fekhelyből az egyik nagyobb helyet foglalt el, mint a másik s ezen úgy összemarakodtak, hogy hónapokig szóba sem álltak egymással. A sarkvidéki magány, ha hosszú ideig tart, az őrülethez hozza közel az embert. Első expedícióján például Byrd órákon keresztül sétált egyik bajtársával a rettentő hidegben, hogy lebeszélje az öngyilkosságról. Az öngyilkosságot azért akarta elkövetni az expedíciónak egyébként nagyon derék tagja, mert képzeletbeli hibákat rótt fel legjobb barátjának. „Az összezsúfoltság, a kényszer, szörnyű dolgokat eredményez", — írja Byrd kapitány.
Egy kisebbszabású, hernyótalpas traktorokkal felszerelt expedíció vitte a „Szenvedések Útján" az épület felszerelését, falait, a meteorológai készülékeket és az élelmiszert a távoli Advance Baseba. Hó- és jégtorlaszok között küzdöttek magukat előre a traktorok, többszáz kilométeren keresztül, hogy az Antarktisz belsejében felállíthassák az állomást. Az idő is rövid volt, közeledett a hosszú sarki éjszaka és sietni kellett. De Byrd nagyszerű munkatársai, Innes-Taylor és Siple, az ezermester, June és Demas traktorkezelők meg még öt jól kipróbált, viharedzett ember vállalkozott erre az útra, a „Szenvedések Útjára". Szörnyű nélkülözések és szenvedések között állították fel Advance Basen a megfigyelőállomást. Hősi cselekedet volt!
1934. március 22-én mondott búcsút Byrd a Little American táborozó társainak. Megírta tízparancsolatát, de már nem volt ideje felolvasni, mert a barométer esett, 41 Celsius fok volt fagypont alatt és a Pilgrim repülőgép körül ott idegeskedett Bowlin gépvezető. Minden ünnepélyesség nélkül ült Byrd a repülőgépbe, a legénység kivonult a sátrakból és lelkesen kiáltotta:
— Jó utat, tengernagy úr! Viszontlátásra!
A Pilgrim motorja megindult és Byrd ezt írta naplójába: „Minden részletre pontosan emlékszem. A félig jégbeásott tábor alig emelkedett ki Little America jégsíkságából. A sátrakból füst szállt fel és a Bálna-öböl felé kígyózott. Nyugodt, csendes volt a kép és megerősítette a legénységbe vetett hitemet. Csak egy pillantást vetettem északra és láttam, hogy a Ross-tenger a láthatárig befagyott, a jégtorlaszok tavasz előtt nem indulnak meg..."
Órák múltával a repülőgép leszállt Advance Basen. Ott voltak a traktoros expedíció tagjai, öt méter hosszú és három méter magas kunyhót ástak bele a jégfedezékbe. Negyvenöt fok körüli hőmérsékletet mértek és fürkészve figyelték egymás arcát. Mindegyikükön ott virított a jégvirág, arcuk fehér volt a hidegtől, valaki meg is jegyezte:
— Petersen arcán már ott a kikelet!
Petersen a nagy munkában észre sem vette a fenyegető veszélyt, a fagyást. Amikor elkészült a tető, a hőmérő mínusz 52 Celsius fokot mutattot. Fagyott kézzel, felhasadt ajakkal dolgoztak a végkimerülésig, hogy elkészüljön a megfigyelőállomás. Végül is elkészült a ház, felállították a rádióantennát, a meteorológiai műszereket, kirakták a ládákat, az élelmiszer-, a benzin- és a petróleumkészletet, biztonsági alagutakat fúrtak, jégbevágott raktárhelyiségeket készítettek, elhelyezték az 50 Wattos rádióadó- és vevőkészüléket, sőt egy szükségrádiót is, könyvespolcokat, szerszámokat és élelmiszerállványokat, a kályhát, amelyet benzin- és petróleumkeverékkel fűtöttek, a szoba közepére pedig a gramofont, hogy Byrd a nagy magányban valamivel vidíthassa magát.
Byrd a csapóajtó előtt állt és hosszan nézett a távolodó traktorok után. Úgy búcsúztak el egymástól, mintha hétvégi kirándulásra mennének. A traktorosok gyorsan elfordultak, Byrd pedig összeszorította száját. Hosszú időre, hónapokra szólt a búcsú és a Déli Sarkon igazán nem lehet tudni, mi történik az emberekkel, találkoznak-e még egymással. Nem is várta be, hogy Innest-Taylorék eltűnjenek, gyorsan lemászott a beépített kunyhóba és igyekezett valamivel elfoglalni magát.
„Túlságosan erőt vett rajtam a magány. Pedig még csak most kezdődött! Eddig ragyogónak és vidámnak találtam új otthonomat, most gyászos és szomorú volt. Nem szégyellem bevallani, hogy hirtelen érzéstől ösztökélve, menekülésszerűen rohantam ki a szabadba! Magam sem tudom, miért. Talán, hogy utolsó pillantást vessek valamire, ami él és mozog. Még láttam a traktorokat, még hallottam a tülkölést és hallani véltem a hernyótalpak dübörgését. Addig álltam odakint, míg a zaj teljesen el nem ült. A traktorokat csak fekete pontoknak láttam, azután ez is eltűnt a szemem elől és én tudatára ébredtem annak, hogy lefagyott orrom kegyetlenül fáj. Visszafordultam a „ház"-ba és amikor lementem a létrán, elvétettem a lépést. Nagyot zuhantam, a balvállamra estem és azt hittem, megőrülök a fájdalomtól. No, ez jól kezdődik, gondoltam, amikor nagyokat nyögve feltápászkodtam ..."
Így kezdődött a négy és félhónapos legteljesebb magány. Ezalatt az idő alatt Byrd naplót vezetett, amelyben minden mozzanatról beszámol. Kunyhójában reggel minusz 40—45 fok volt a hőmérséklet és amikor csak 20 fokra szállt le a hőmérő, úgy ír, hogy enyhe az idő, szinte nyárias. Gépies munkával foglalta el magát, a „nap" minden percét beosztotta, hogy minél kevesebbet foglalkozhasson önmagával. Főzött, olvasott, megfigyeléseket végzett, az eredményeket feljegyezte és lehetőleg minden nap rádióösszeköttetést létesített Little Americával. Nyolc műszert kellett szemmel tartania, barográfot, regisztrálót, termográfhőmérőt, szélerősségmérőket. Naponta, többször, a legnagyobb pontossággal, feljegyzéseket készíteni állásukról. Később jött rá, hogy elfelejtették becsomagolni az ébresztőórát, a szakácskönyvet és ami a legnagyobb baj volt — elfelejtették megfigyelni a kályhát, hogyan működik. Nagy munka volt a rádiókészülék üzembeállítása is. A rádiókészülék motorját minden alkalommal a szobába kellett cipelnie és a kályha közelébe állítani, ahol félóráig nedvességtől csöpögött, amíg a jég kellőképpen le nem olvadt róla. Ezután megtöltötte benzin- és olajkeverékkel, gyorsan visszavitte eredeti helyére és úgy kellett „bekurblizni", mint a kéziindítású autókat. Ez volt a legnagyobb vigasztalás: felhangzott Charlie Murphy jól ismert hangja, vagy Dyer vidám szava:
— A fiúk mind egy szálig jól vannak, hát a tengernagy úr hogy van? Dyer azt üzeni, hogy rádiótudása kettest érdemel. Legközelebb talán megadja majd a jelest is, szerintem aláhúzott egyest érdemel, tengernagy úr!
A válasz ez volt:
– Mondd meg Dyernek, hogy hamarosan őt is lepipálom. Sokat dolgozom, a szél óránként 48 kilométer. Erősen havazik, vihar készül.
Byrd nem volt magával megelégedve. Betegeskedett, fokozatosan csökkent az ereje, de nem tudta, mitől! Nem tudta eldönteni, mi lehet a baja. Gyanús gyengeséget érzett és néha annyira fáradt volt, hogy a rádiózáshoz sem volt kedve. Valami lappangott benne, de azok, akik Little Americában voltak, jóformán az utolsó napig nem tudták meg, hogy Byrd szörnyű kínok között, szinte csontvázzá soványodva töltött el hosszú hónapokat. A hatvannegyedik napon történt, hogy beállította a rádiókészüléket és beszélgetni kezdett Dyerrel. Közben észrevette, hogy az alagútból, ahol az áramfejlesztő volt, különös zúgás hallatszik. Megmondta Dyernek, hogy várjon egy kicsit és lámpáját leakasztva, bemászott az alagútba. A levegőben fojtogató gázszag terjengett. Ráhajolt a gázosítóra, — azután elvesztette eszméletét! Nem emlékszik, meddig maradt a földön, csak arra eszmélt fel, hogy nagyon-nagyon hideg van. Kínosan visszakúszott a szobába, mert felállni nem tudott. Maga előtt látta a kivilágított rádióskálát. Nagynehezen feltápászkodott a földről és ólmos lassúsággal jelezte Dyernek:
— Végeztem!
Csak ennyit: „végeztem", de arra már nem volt ereje, hogy fülére tegye a fejhallgatót, hogy meghallották-e Little Americában a választ. A naplójából tudjuk, hogy borzasztó heteket élt át: gázmérgezést kapott, amely roncsolja a tüdőt, a légcsövet, a vörös vérsejteket. Heteken keresztül élet-halál között lebegett, ereje nem volt arra, hogy ennivalót készítsen magának és iszonyú erőre volt szüksége, hogy fekhelyétől egykét lépésre meggyujtsa a petróleumkályhát. Különben is attól félt, hogy kigyullad a faház és a kályhából kiszűrődő füst csak tovább roncsolja szervezetét. Mint írja: élete leghosszabb útját akkor tette meg, amikor tizenkét lépés távolságra mindenképpen el kellett jutnia, hogy a kályhába tüzelőszert öntsön. Kétségbeejtően elhagyatottnak érezte magát: „Richard Byrd tengernagy a déli szélesség 80 fok 08 perc alatt tehetetlenül feküdt nyomorúságos fekhelyén, nem ért egy fabatkát sem." Bizonyos volt abban, hogy nem sok reménye lehet a felgyógyulásra. Ott vergődött egymagában, súlyos betegen, minden emberi segítség nélkül. Ennie kellett és muszáj volt innia, tüzelnie kellett, hogy ne fagyjon meg és gondoskodnia kellett a műszerekről. Emberfeletti erőre volt szüksége, hogy ott, az örökös sötétségben, legyőzze önmagát. „A halál itt leselkedett a szobában, nyomon követett, bármerre is vonszoltam beteg testemet, mintha csak arra várna, hogy megadjam magam és ne küzdjek tovább ellene. Az vigasztalt csak, hogy a megfigyelőállomáson összegyűjtött adatok példás rendben sorakoznak a vészkijárat alagútjában lévő polcon, ahová biztonság okából elhelyeztem azokat. Az adatok még akkor is élnek és beszélnek, ha én már örökre elmúlok. Milyen regényes elgondolás! Az a fontos, hogy a külvilág mit fog szólni eredményeimhez? Még a síron túl is a hiúság kísért? Szégyelném magam, de túlságosan gyenge vagyok már ehhez is."
A legnehezebb feladat az volt, hogy Little Americában ne vegyenek tudomást a parancsnok nagy bajáról. Nem kért segítséget, mert tudta, hogy ebben az esetben nem hagyták volna sorsára, hanem megkísérelték volna a lehetetlent is. Márpedig ebben az időben feltétlen életveszélyt jelentett volna az utazás. A teljes sötétség, a szörnyű hideg, a hófúvások és a rejtett szakadékok lehetetlenné tették, hogy társai segítségére induljanak. Még gondolni sem bírt arra, hogy hiábavaló megpróbáltatásoknak, a biztos halálnak tegye ki bajtársait. Rettegve gondolt a táborral való rádióbeszélgetésekre. Nagyon is nagy munka volt a motort naponként kétszer ide-oda vonszolni és figyelmét az üzenetküldésekre összpontosítani. Azon törte a fejét, milyen ürüggyel lehetne beszüntetni a rádiózást, vagy legalább heti egyszeri üzenetváltásra korlátozni, de semmi elfogadható kifogást nem tudott kitalálni. „Ha folytatom az üzenetváltást, a füstmérgezés után megmaradt minden erőmet fölemésztem. Ha bármilyen átlátszó ürüggyel abbahagyom vagy ritkítom a beszélgetések számát, gyanút fognak és keresésemre indulnak, ami több ember életébe kerülhet. Nem tehettem mást, minthogy folytassam a megerőltető rádiózást... Murphy úgy ismert engem, mint a tenyerét. Legjobban tehát a vele való beszélgetéstől féltem, pedig úgy szeretem, mint a testvéremet. Bármennyire is nehezemre esett, igyekeztem tréfás megjegyzésekkel félrevezetni. De napról-napra nehezebb volt a színjátszás! Érdekes, hogy a rádió, amely összeköttetést jelentett önkéntes száműzetésem és a világ között és amelynek életemet köszönhetném, ha talán meg akarnék menekülni — a legnagyobb ellenségemmé vált... Fekhelyem felett a polcok zsúfolva jobbnál-jobb könyvekkel, amelyeket nem olvashattam, mert amint belekezdtem, még jobban fájt a szemem és a fejem. Legfeljebb gramofonozhat-tam volna, de ahhoz is gyenge voltam, hogy felhúzzam a masinát. Takarékoskodnom kellett maradék erőmmel, hogy tovább éljek."
A kunyhó minden zuga Byrd gyengeségét bizonyította. A lámpa füstölt, mert nem tudta egyenesre vágni a kanócot. Ruhadarabjai szétszórva hevertek, az asztalon félighasznált konzervek fagyoskodtak, a padlót kisebb-nagyobb jégdarabok borították, mert nem tudott seperni és a jégdarabok között szétloccsant petróleumfoltok sötétlettek. Vasenergiával, ha nem is győzte le a bajt, de uralkodott felette. Egy-két heti küzdelem után annyira vitte, hogy folytathatta a meteorológiai méréseket. A kilencven kilós ember (ennyi volt Byrd súlya, amikor Advance Base-ba ért) ötvennyolc kilóra soványodott le, amikor végre két hónap után megjött a segítség. Little Americából augusztus első napjaiban jelezték, hogy érte jönnek. Csak ezekben az utolsó napokban vettek ott valamit észre. Charlie Murphy megkérdezte:
— Dick, mi van veled? Olyan különösen ingerült és ideges vagy mostanában. Miért nem vallod be, ha valami bajod van?
Byrd kitérő feleletet adott, de Murphy ekkor már gyanakodott és nyomatékosan újból megkérdezte, mi történt vele! A felelet így hangzott:
— Aggodalomra semmi ok, csak kérlek, ne kívánd, hogy tovább hajtsam ezt az átkozott hajtókart!
Mert ekkor már az elemek kimerültek és a kézi áramfejlesztővel kellett Byrdnek küzdenie, hogy összeköttetést tudjon tartani Little Americaval. Ekkor írta be Dyer naplójába: „A tengernagy ereje szemmelláthatóan fogy és mintha minden szó irtózatos erőfeszítésébe kerülne."
 |
| A tengernagy sírja |
— Dick, megkezdheted a tűzijátékot! Meglátod, ezúttal sikerül!
— Köszönöm, Charlie, — válaszolt Byrd, — csak ne kockáztassatok semmit, én jól vagyok!
Szörnyű állapotban volt! Úgy érezte: utolsó napjait éli és nem remélte, hogy megmenthetik. Nagynehezen kivonszolta magát a kunyhó elé és időnként rakétákat eregetett az égnek, majd lángoló papirossárkányokat, amelyeket a szél felkapott a magasba. Görcsösen figyelt az éjszakába, hogy mikor látja meg a közeledő traktorok reflektorát. Nyugtalanul, rettegve lesett ki menedékhelyéről, időnként elájult a gyengeségtől, de az életerő küzdött benne: magáhoztért, visszavánszorgott a szobába, pihent egy kicsit, majd újból csak ott volt a csapóajtónál. Rettegve gondolt arra, hogy talán a mentőexpedíció traktorának tengelye eltörött, majd a következő percekben hangosan felüvöltött: „Emberek lesznek körülöttem, hallhatom a hangjukat, megfoghatom a kezüket, nem leszek egyedül!"
És egyszer csak fénycsík pásztázott végig a havas domboldalon: a traktor! Annyira gyenge volt, hogy bár hallotta már a dudát, mégis visszament a szobába, de mint írja: „Nehéz volt nyugodtan ülni odalent, mialatt odafönt csoda történik! De ha tovább maradok fent: összeesem." És ebben a kietlen, úttalan világban, csak az iránytűben bízva, a mentőexpedíciót vezető Poulter megtalálta a hótól elfedett Advance Base megfigyelőállomást.
Byrd akkor már újból ott volt az ajtóban, de egy lépést se tudott tenni. 1934 augusztus 11-ének éjféle volt. Poulter ugrott ki a traktorból és rohant a parancsnok felé. Byrd csak ennyit mondott:
— Halló, fiúk! Éppen jókor... kész a vacsora!
Többre nem emlékezett, összeesett... Később ott ült közöttük és boldogan nézte, hogyan kanalazzák a levest.
Teljes négy és fél hónapot töltött a magányban!
(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)
Következik: DÉKÁNY ANDRÁS: Willy Merkl, a Nanga Parbat hősi halottja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése