Ez különben így korrekt és tisztességes. Bízhatunk benne, hogy a szenzációs csúcstámadás és győzelem másik hősével, a serpa Tendzing Norgajjel együtt Hillary a lényeget élte át és azt is meséli el nekünk – érdemes hát beszerezni azt a könyvet, amely 2018-ban jelent meg a budapesti Athenaeum könyvkiadó gondozásában, Gellért Marcell fordításában. Az idén 65 éves történet részletei ismertek, megtalálhatók a könyvben. Megszívlelendők viszont azok a következtetések, melyeket a szerző vaskos könyve végén összegzésként az utókorra kíván hagyni. Ezekből idézünk fontos passzusokat – olyanokat, amiket a mindenkori kalandos kedvű olvasóim figyelmébe ajánlok.
*
És innentől kezdve az újzélandi Sir Edmund Hillary beszél (bár 2008-ban búcsút mondott a földi létnek) – az, aki serpa társával együtt 1953-ban elsőként lépett az Everest csúcsára, majd Nepálban iskolákat és kórházakat épített, s az Északi- és a Déli-sarkot is meghódította; aki volt nepáli nagykövet és kormányzójelölt is; akit élete egész példájáért II. Erzsébet királynő lovaggá ütött, s akinek Peter nevezetű fia maga is a hegyek szerelmese lett.
 |
| Louise, Sir Hillary első felesége és Peter fiuk |
- Halló!
A fiam, Peter volt a vonal másik végén.
- Szia, apa.
- Honnan hívsz? - kérdeztem.
- Az Everestről. Itt állok a csúcson.
Peter felvitt magával egy walkie-talkiet a csúcsra, amelynek a jeleit egy erősítőantenna továbbította az alaptáborból egy műholdnak, az továbbította egy másiknak – így tudtunk kapcsolatba lépni egymással sok ezer kilométeres távolságból. Olyan tisztán hallottam minden szavát, mintha a szomszéd városból hívott volna. Évek óta nem beszéltünk olyan hosszan egymással, mint akkor. Elismerését fejezte ki, hogy annak idején – több mint harminc évvel korábban – sikerült megmásznom az azóta Hillary-lépcsőként elhíresült meredek sziklafalat, ami neki is komoly kihívást jelentett. Ritka dolog, hogy egy fiú értékeljen valamit, amit az apja az ő korában tett, és bevallom, nagyon is jól esett. Már jó ideje beszélgettünk, amikor Peter értésemre adta, hogy kezd fázni a lába, így el is búcsúztunk egymástól. Ez a telefonhívás is beszédesen páldázza, mekkorát fejlődött e technika az elmúlt harminc évben. Tendzing ebben a tekintetben sem maradt le mögöttem. Hat évvel később a legkisebb fia, Jamling serpa is megmászta az Everestet, majd egy évvel később az unokája, Tashi serpa is feljutott a csúcsra.
Tisztában vagyok vele, hogy valahányszor alkalmam adódik rá, a végsőkig próbára teszem a szervezetem tűrőképességét. 1953-ban még rendkívüli akklimatizációs képességgel rendelkeztem, ami az évek múlásával fokozatosan meggyengült, és egyre inkáb hajlamossá váltam a magashegyi betegségre. 1991-ben , miután egy teljes hetet eltöltöttem a 3900 méter magasan fekvő Kundéban, ledöntött a lábamról az agyvizenyő. Okulva az eseten, egy évvel később a 3300 méteren lévő Namche Bazaarba tettem át székhelyemet. Aludni ott sem tudtam igazán, de legalább nem lettem rosszul. Ma már 2700 méternél magasabbra nem megyek, ha aludni akarok, és ez így rendjén is van. Szerencsére, ma már gond nélkül lehet helikoptert bérelni Nepálban, így könnyedén eljuthatok Phapliból a Tengboche kolostorhoz vagy a khum,jungi niskolához, és akár órákat is el tudok tölteni 4000 méteres magasságban anélkül, hogy rosszul lennék. Szó ami szó, nagyon boldogtalan lennék, ha nem tudnám – még ha csak néhány órára is – időnként meglátogatni a barátaimat Solukhumbububan.
A mai napig évente több faluból is megkeresnek bennünket azzal a kéréssel, hogy segítsünk valamilyen fontos projekt megvalósításában. Már messziről felismerem azokat a serpákat, akik csoportba verődve várnak rám valahol egy falui határában, hogy átadjanak egy kérvényt. Többnyire a faluközösség idősebb tagjai, akik namastéval fogadnak bennünket, leültetnek negy kényelmes sziklakőre vagy padra, fehér sálakkal övezik a nyakunkat, és végül megkínálnak egy pohár maguk készítette itallal. Csak ezután adják át a peticiót, amelyet vagy a helyi iskola igazgatója fogalmazott meg angolul, vagy nepáliul irták, és az alapitványunk nepáli igazgatójának, Ang Ritának kell leforditania angolra. Az évek során számos kérésnek eleget tetünk: építettünk huszonhét iskolát, két kórházat, tizenkét szakrendelőt, számos hidat sebes vizű hegyi folyókon, települések ivóvízellátását szolgáló vízvezetékeket, és több, a serpák számára oly fontos kolostor újjáépitésében is komoly szerepet vállaltunk. A Himalája Alapítvány sikerének kulcsa a vállalt projektek folyamatossága volt. Több mint harminc éve tevékenykedünk Nepálban, és a helybeliek tudják, hogy ha egyszer megigérünk valamit, akkor azt be is váltjuk. (…)
Tisztában vagyok vele, hogy sokan elsősorban az én érdememnek tekintik a Himalája Alapítvány által elért eredményeket, de semmire se mentem volna mások segítsége, támogatása nélkül. Az alapítvány lelkes tagjai, munkások és építőipari szakemberek, köztük a bátyám, Rex is, idejüket és erejüket nem kímélve, áldozatos munkával építették fel a sok iskolát, kórházat és szakrendelőt, amire az alapítvány összegyűjtötte a pénzt a támogatóitól. Rex állítja, hogy bármely épület alaprajzát el lehet készíteni egy boríték hátoldalán. Ez sok esetben így is történt… És természetesen ott voltak az önkéntes orvosaink is, akik sokszor velünk együtt tették meg a hosszú, fárasztó utakat a hegyekbe, munkásként kivették a részüket az építkezésekből…
 |
| A Mount Everest hősei: Sir Hillary és Tandzing Norgaj |
Az évek során nagymértékben megváltoztak mind a módszerek, mind a technológia, és ezzel a serpa vezetőknek is lépést kellett tartani. Elengedhetetlenné vált, hogy tudjanak írni és olvasni. Hogy egyáltalán elfogadják őket a hegyekben és a katmandui hivatalokban, meg kellett tanulnjiuk számítógépet kezelni és megfelelő módon érintkezni az illetékes kormányhivatalok magasrangú tisztviselőivel.Szerencsénkre Ang Rita serpa egyike volt az első évfolyam tanulóinak az újonnan épült khumjungi iskolában; országos elsőként a legjobb eredménnyel végezte a középiskolát és két egyetemi diplomát is szerzett…
Amikor 1951-ben először jártam a Khumbu régióban, még kiterjedt erdőségek voltak a vidéken. 4000 méteres magasságig komoly erdők borították a lankásabb hegyoldalakat, 4000 és 5000 méter között pedig a sziklás völgyekben gazdagon burjánzott az azálea és a boróka. 1952-ben a svájci Everest-expedíció tagjai óriási pusztítást végeztek a borókabokor állományban, ezzel biztosítva a tüzelőt az alaptáborukban, és a felhalmozott készletekből még az 1953-as expedíciónak is maradt bőven. Mi felhasználtuk az ott talált készletet, és amikor elfogyott, mi is rengeteg bokrot kivágtunk. Néhány év alatt az egymást követő expedíciók lassan kiirtották a magasabban fekvő völgyek teljes borókaállományát. A borókaállomány regenerálódása csak az utóbbi években indult meg, azután, hogy a nepáli hatóságok betiltották a tűzifa használatát a magashegyi régiókban. Azzal, hogy megépítettük a luklai leszállópályát, mi is nagyban hozzájárultunk a pusztításhoz, mert turisták tömegeinek tettük lehetővé, hogy könnyedén feljussanak a magas hegyekbe. Ma évente átlag 17 ezer turista látogatja Khumbut…
Több faiskolát telepítettünk a régióban és több mint egymillió csemetét ültettünk ki az elmúlt években. Kezdetben meredek, kopár hegyoldalakon kerítettünk el kőfalakkal nagyobb területeket, és beültettük őket csemetékkel, de ebben a magasságban nagyon lassú a növekedés üteme. Az utóbbi két-három évben azonban ugyanezek a facsemeték ugrásszerű növekedésnek indultak, a többségük már elérte az egyméteres magasságot, de akadnak közöttük háromméteres példányok is…
(Befejezése következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése