2011. december 3., szombat

JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (8)


Barcelonától Madrid felé Zaragozán át


Tarragona
Korán reggel szól a telefon, jó reggelt kíván angolul egy férfihang. Gyors készülődés, majd nézelődés a virágos-fás udvarra és a parkolóra, ahol már a buszvezetők szorgoskodnak. Kissé távolabb, magasan, látható az autópálya reggeli forgalma. Hét órakor narancslé vezeti be a reggelit, majd lekváros-vajas ropogós kiflit eszem feketekávés tejjel. A jobb étvágyúak sajtot, felvágottat, sonkát és főtt tojást is találnak a svédasztalon, no meg jó néhány féle édes tésztát, van tea és többféle kenyér is. Fél nyolckor már indulunk, hiszen 600 km út áll előttünk. Először Barcelona felé haladunk, rengeteg alagúton át a dimbes-dombos terepen. Most napfényben látjuk az olimpiai falut, és megpillantjuk a festői Tibidabó hegyet a csúcsán álló katedrálissal. 


Utunkat virágzó leánderbokrok és pálmafák szegélyezik, másutt gyönyörű, szabályos növésű ciprusok. Közben megcsodálom a szabadon álló harangokat a tornyok tetején. Különös színfolt, mert eddig életemben sehol nem láttam, csak Barcelonában. Egy alagút bejárata felett katalán felírás fekete betűkkel, festékszóróval kivitelezve: independenca+socialismus! Eléggé megkopott, látszik, hogy nem mostanában készülhetett. Magamban elgondolkodom, az autonómia, ami lényegében függetlenség is, hála a királyi bölcsességnek, már valóság, a másodikra pedig jobb, ha nem vágyakoznak, hiszen sehol a világon nem vált be! Közben helyenként alig látni a vidéket, mert mélyen a völgyben visz az út és alagútból alagútba futunk. 


Valamivel nyolc óra után jutunk fel az autópályára, egy igen mutatós régi szélmalomvendéglő közelében. Itt már az elővárosok mellett haladunk közel húsz percen át, egyedi jelleget mutató színes lakónegyedek mellett. Igazi modern és mégis emberközelinek tűnő építészeti stílus, helyenként pasztell, másutt élénk, rikító színekben, ötletes megoldásokkal. Nekem legkülönösebbnek tűnik egy furcsa, vörös tégla színű toronyház, valami Gaudi-utánérzés. 


Fél kilencre jár az idő, mikor valóban kívül vagyunk Barcelona körzetén. Mindkét oldalon a barátságos domvidéken kis falvak sorakoznak. Az autóút háromsávos mindkét oldalon, középen rendszerint élősövény, másutt korlát. A másodrendű utak helyenként felül vezetnek, néha a megemelt autóút alatt. A dombokon láthatóan telepített ligetek, kisebb erdők, nyírfák, nyárfák, fenyvesek, valamint különböző életkorú szőlőskertek s itt-ott tanyabokrok. A Földközi-tenger-parti Tarragona felé, délre visz az út, süt a Nap, bár az ég fályolfelhős. A tenger sehol nem tűnik fel, mert elég távol fut a parttól az autóút. Egy szőlőföld mellett újnak tűnő traktorral szánt a gazda. Kilenc órakor széles medencében visz az út, a távolban hegyek. Erre is a szőlő az uralkodó, ám egyre több a gyümölcsfa és a zöldségtermelő kertészet, főleg a városok közelében. A hegyoldalakat is termékennyé teszik, a teraszokat nagy szikladarabokból, kövekből építik ki, s a területre termőföldet hordanak. Módom van megfigyelni a munkálat különböző szakaszait az út két oldalán, s az elkészült termőföldet is látom gyümölcsfákkal beültetve. Másutt kisebb erdők vannak, sőt megjelennek az első olajfákkal benépesített területek. 


Fél tízre jár már az idő, mikor kopár, sziklás tájon tábla jelzi, hogy elhagyjuk Katalóniát és Aragonia földjén járunk, Zaragoza megyében. Tíz óra körül kopár, kiégett a táj – már a félsziget közepe felé tartunk. A friss szántás, valamint a földdarabok szélén levő óriáskeréknyi préselt szalmabálák mutatják, hogy gabonatermő vidéken járunk. A kicsiny dombokon olajfák, másutt gyér növényzet a sziklák között. Jó félóra múltán cigaretta-kávé szünet egy benzinkút mellett. Elég gyorsan körülnézek a láthatóan régi boltban; nem olyan fényes, mint a légkondicionált modern csodák, majd a virágzó estikés és muskátlis parkocskában járkálok, s figyelem a vidéket. A közeli dombok kopárak, a távolabbi hegyek ölében települések, egy csúcson kolostornak tűnő régi épület. 


Miután elindulunk, Elena Zaragozáról beszél, majd egy frissen vásárolt népzenekazettát tesz fel. Éppen 11 óra múlt néhány perccel, mikor áthaladunk a zéró délkörön, a greenwichin, melyet fémből épült félkör jelez az autóút felett. Itt vagyunk a választóvonalnál, hiszen ettől keletre és nyugatra számozzák a délköröket. Mi keletről jőve most nyugat felé haladunk Madrid irányába, amely a nyugati 4 fok délkör közelében található. Itt már eléggé unalmas, sik a táj, csak az út menti fák zöldek, mert a felszántott terület kopár, gyengén termő, fehéres színű föld. 


Zaragoza
Érdekesség, hogy a Zaragoza városnévben a z betűket sz-nek kell ejteni. Az ország hatodik városa 700 000 lakossal az Ebro völgyében. Kr. e. alapították a rómaiak Augustus császár idejében. Korán keresztény lett a lakosság jó része, ezért Diocletianus idején sokan mártírhalált szenvedtek. A legenda szerint Jakab apostol 44-ben Jeruzsálemben bekövetkezett vértanúsága előtt térítő úton járt Hispániában. Ebben az időben, 40. január 2-án megjelent neki Szűz Mária, és egy kis oszlop, „pilar" tetején álló szobrocskát adott neki bátorításul hittérítő munkásságáért. A város székesegyházában ma is van egy oszlop tetején levő Mária-szobor, ám ez a középkorból származik. Ezután közel négy évszázadig vandál, majd nyugati gót uralom következett, majd 714-ben arab kézre került a város. A mórok szabad vallásgyakorlatot engedtek a keresztényeknek, s uralmuk 1118-ig tartott. Itt élt a XI. században Cid, a legendás hős is. 


A XII. században, mikor Aragónia egyesült Katalóniával, a királyság fővárosa Zaragoza lett. A napóleoni háborúk korában a függetlenségi harc jelképe volt, és csak romokban, súlyos harcok után került a franciák kezébe. Azután a XIX. században újjáépült a város. Jó húsz perccel 12 óra előtt már a külvárosban járunk, az ipari negyedben, virágzó leánderbokrok szegélyezte utcákban. Aztán az Ebro hídján átkelve – a folyó legalább kétszer akkora, mint a Körös Nagyváradnál – meglátjuk a soktornyos, kupolás bazilikát, amely Zaragoza leghíresebb látnivalója. Híres zarándokhely, hiszen a hagyomány szerint azon a helyen, ahol Jakab apotolnak a Szűzanya megjelent, emelték az első templomot Mária tiszteletére. Az évszázadok alatt több templom állt ezen a helyen; előbb román, majd gótikus stílusban, melyek maradványai ma is láthatók a hatalmas barokk székesegyházban. A 132 méter hosszú és 67 méter széles épület négy sarkán egy-egy magas torony emelkedik, míg a főhajót három, az oldalhajókat négy-négy színes kerámiacseréppel fedett kupola díszíti, s azok mindegyikén kisebb tornyok díszlenek. 


Éppen zúg a déli harangszó, amikor az Ebróval ellentétes oldalon a hatalmas, szökőkúttal díszített térről a bazilikába lépünk. A kapun is lenne mit bámulni, ám az idő szűkös, a tömeg még ebben a tágas térben is jókora, így tartom a lépést Elenával. A világos, freskókkal díszített pompás templomot 12 hatalmas, négyszög keresztmetszetű oszlop osztja fel három hajóra. A keleti szárnyban van az a négy oszlop határolta kápolna, amelyben a híres kegytárgyat, az „oszlopos" Mária-szobrot őrzik. A Nuestra Senora de Pilar vagy Virgen de Pilar nem túl nagy Mária-szobor, amely egy római korból való jáspisoszlopon áll. Érdekesség, hogy az oszlopot fedő, dúsan hímzett terítőt naponta cserélik, mivel a templom az adományozó hívek jovoltából ezekből több ezres készlettel rendelkezik! 


Mária mennybemenetele
A Santa Capilla közepén aranyozott szoborkompozíció Mária mennybemenetelét, a bal oldali a Szűzanya elszenderülését ábrázolja, míg jobbról áll a kegyszobor, amely a Madonnát bal karján a gyermekkel ábrázolja. A főoltár 1509-12 között készült alabástrom csipke, rengeteg figurával, melyek közül a középső három kompozíció Mária születését, Jézus bemutatását a templomban és a Szűzanya mennybe vitelét ábrázolja. A szentélyt gyönyörű bronzrács választja el a tágas tértől. A kórus, amely lényegében templom a templom közepén, a legnagyobb az országban; csodaszép 150 faragott üléssel, amelyet 1544-46 között firenzei művészek faragtak. Az oldalhajók freskói, mellékoltárai legalább néhány órányi bámulásra, csodálásra lennének méltók, hiszen Ribera, Gonzales, Velasquez, Goya és más neves festők munkái. Szobrok, síremlékek is szép számmal láthatók mindenfelé, de van mit nézni a márvány mozaikpadlón és a pompás barokk díszítéseken is. 


Elena elvezet még bennünket a templom nyugati felében levő falrészhez, ahol az „oszlop" imádata helyén egy tenyérnyi ezüst Mária-kép előtt sorban állva ajánlatos valamit kérni a Szűzanyától, majd megsimítani vagy megcsókolni az ereklyét. Itt mindnyájan sorban állunk néhány percig, hiszen turistákon kívül szép számú hívősereg is tartózkodik, imádkozik a bazilikában. Mikor kifelé jövünk, éppen esküvői menettel találkozunk, hiszen szombat van. 





A téren galambok és luftballonárusok és néhány bódé, távolabb a fedett vásárcsarnok látszik a szökőkúton túl. Éppen háromnegyed egy, mikor elindulunk az Ebro parján. Míg forgolódunk, megfigyelem, hogy elég sok híd van, a katedrálishoz közel hármas híd ível át a folyón, bevallom, először látok ilyet. A hidak külön állnak, egymástól néhány méter távolban vannak. Szép zöldre festett a középső, amely a gyalogosoké, míg a két szélső az egyirányú közúti forgalom számára való. Ebben a déli órában 32 fokot mutatnak az elektromos hőmérők, melyek azonos kijelzőn váltakozva a pontos időt is jelzik. Rengeteg a stoplámpa, ezek oszlopai is szép fűzöldre festettek, s a tetejük, mint egy fejszerű gomb pitypangsárga. Ahogy a csúcsforgalomban mérsékelt sebességgel haladunk, itt is feltűnik, hogy milyen ízlésesek a lakónegyedek, nagy a tisztaság, valahogy látszik a jólét az egész városon és lakóin. Különben az épületek középmagasak, nincsenek olyan toronyházak, mint Barcelonában. Miután kiérünk a városból, tipikus mezőgazdasági területen járunk. Üdezöld a kukorica, virágzik a napraforgó, takarmánynövények és felszántott táblák mellett gyümölcsfák. Sokfelé locsolnak sok-sok hektár kukoricát vagy más növényt, számomra rejtély, honnan. 


Kisebb településeken haladunk át és feltűnik – név alapján –, hogy sok a német érdekeltségű cég. Elena elmondja, hogy a két ország között igen jó a kapcsolat, s abban, hogy most olyan jó a gazdasági helyzet, nagy szerepe van a német tőkének. Azután kopárabb, hegyes vidék következik, ám ott érdekességet jelentenek a lassan vagy gyorsabban forgó háromlapátos, magas póznán álló szélerőművek. Ez a vidék a nemzeti sportnak számító bikaviadalok állati szereplőinek nevelő hazája, valamint Don Quijote kalandjainak színhelye. A táj képe felejthetetlen, hiszen a fehér, sárga, barna és zöld keveréke; itt-ott egy-egy tanya, kis darab felszántott földek. Érdekesség, hogy a birtokhatárt mezsgye helyett valamilyen érdekes alacsony bozót, fűféle alkotja. Azután sárgásvörös földek mellett haladunk, s a távolban hegyvonulatok látszanak, s egyre több a megművelt terület. 


Közel két óra, mikor Elena arra figyelmeztet, a közelben van a falu, ahol a nagy festő, Goya született. Itt már hektárokon át alma-, körte-, barackültetvények vannak. Azután érezhetően emelkedik az út, amely kanyargós és helyenként rozsdaszínű, másutt fekete és szürke sziklafalak között visz. Néha elsuhan mellettünk egy-egy modern turistabusz, amelynek a hátsó ablaküvegén tucatnyi piktogram mutatja, hogy minden kényelemmel ellátott. Fel sem tudom mind jegyezni, de mutat tévét, rádiót, hűtőszekrényt, bárt, mosdót és WC-t a kondicionált levegő mellett. 


(Folytatjuk) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése