COLUMBUS naplója (5)

December 6, csütörtök.

A Teknősbéka-sziget

Mikor a nap felkelt, hajóm 16 tengeri mérföldnyire volt az öböltől. Az öblöt Puerto Marianak neveztem el. Egy délkeletre fekvő szép hegyfoknak Cabo de la Estrella (Csillagfok) nevet adtam. Ügy vélekedtem, hogy ez a fok a legdélibb pontja ama szigetnek és 28 tengeri mérföld távolságra fekszik. Mintegy 40 tengeri mérföldnyire ettől kelet felé egy másik, nem igen nagy földdarab bukkant fel, amely sziget alakú volt. Kelet felé is, mintegy 54 tengeri mérföld távolságra egy másik, igen szép alakú hegyfokot pillantottam meg, amely élesen kiugrott és amelynek Cabo del Elefante nevet adtam.
. . . Az öböl szépsége és előnyös fekvése kellemesen lepett meg. Ámbátor már Kuba öbleit is módfelett dicsértem, meg nem állhatom, hogy ki ne jelentsem, miszerint ez az öböl semmiben sem marad el a többi öböl mögött, sőt inkább még azokat is fölülmúlja ...
.... A hajók közeledésére az indiánok elillantak, miképpen a többi szigeten is cselekedték. A kis szigetek bennszülöttjei, kiket magammal hoztam, oly mohó vágyat mutattak, hogy otthonukba visszatérjenek, hogy fejemben azt a gondolatot forgattam, mikép vissza is viszem őket, azon mód, amint elhagyom ezt a szigetet, ahol most időzöm. Mert bizalmatlansággal viseltettek irányomban, amióta észrevették, hogy nem igyekszem visszatérni szülőföldjükre. Ennek okából már nem nagyon hittem abban, amit beszéltek, attól eltekintve, hogy én sem értettem őket jobban, mint ők engem. Az én indiánjaim rendkívül való módon rettegtek a szigetlakoktól. .. Adja Isten, hogy egy gazdag aranybányára bukkanjak, mielőtt hazatérek Spanyolországba.

December 9, vasárnap.
. . . Az öböl háromezer lépés hosszúságban nyomul be a partra, szirtek nincsenek benne, feneke homokos, úgyhogy bármely hajó kényelmesen bemehet, és horgonyt is vethet minden félelem nélkül. Az öböl legbelsejébe két kis folyó torkolik. Túlnan kellemetes síkságok terülnek el, amelyek Castilia síkjaira emlékeztetnek, de szebbek azoknál. Ez indított arra, hogy ez országot Espanolának (Spanyol szigetnek) nevezzem el.

December 13, csütörtök.
. . . Ezek az emberek most eljutottak ama telepig, amely a tengerparttól 18 mérföldnyire fekszik, délkeleti irányban, egy messze kiterjedő síkság közepén. Oda érkezvén, a telepet pusztán és elhagyatottan találták, minthogy a szigetlakók a keresztények közeledésére a sziget belsejébe menekültek és hátrahagyták minden vagyonukat. A telep mintegy ezer házból állt és több, mint háromezer embernek nyújthatott szállást. Az indián, akit magunkkal vittünk, utána futott a menekülőknek és rájuk kiáltott, hogy álljanak meg és ne féljenek, mert ezek az idegenek nem Canibából jöttek, hanem éppen ellenkezőleg, az égből szálltak alá és a legszebb dolgokat ajándékozzák mindenkinek, akivel csak találkoznak. Ezek a buzdítások oly mélyen megillették a bennszülötteket, hogy hovatovább megjött a bizalmuk és vagy kétezren a keresztények elé sereglettek, majd pedig szokásukhoz híven, kezüket fejükre tették, tiszteletük és szeretetük jeléül. Mindazonáltal továbbra is egész testükben remegtek mindaddig, amíg az indián szavai és embereimnek jóindulatú maguktartása meg nem győzte őket. Embereim továbbá arról is beszámoltak, hogy az indiánok, miután teljesen megnyugodtak, visszatértek kunyhójukhoz és onnan mindenféle ennivalót hoztak ki, különösen a Names nevű eledelt, amelyet bizonyos nagy répához hasonlító gyökerekből készítenek és a bennszülötteknek ez a legfőbb táplálékuk. Belőle készítik kenyerüket, amelynek gesztenyeíze van — aki belőle evett, azt hitte, gesztenyét eszik. Halakat és más birtokukban levő dolgokat is hoztak. Minthogy az én indiánjaim megértették, hogy egy papagályt szeretnék, úgylátszik elárulták ezt az óhajomat a sziget lakóinak, mert íme, azok sietve megajándékoztak papagájokkal és mindenféle egyéb dologgal, anélkül, hogy viszonzást kértek volna. Arra kértek, ne menjek el többet tőlük, hanem legalább ezt az éjszakát töltsem náluk és megígérték, hogy még sok mindent fognak nekünk ajándékozni, olyan dolgokat, amelyeket a hegyek közt rejtettek el.
Miközben ezek az indiánok velünk társalogtak, hirtelen nagy sereg bennszülött tűnt fel, közöttük a férje annak az indián nőnek, akit nagy tiszteletadások közt visszaküldtem és akit most vállukon hoztak. Azért jöttek, hogy megköszönjék a jóságos bánásmódot és a kapott ajándékokat.
Embereim még azt is mesélték, hogy ezek a bennszülöttek még tetszetősebb külsejűek és még barátságosabbak, mint azok, akikkel eddig találkoztunk — de azt az állítást nem fogadom el, mert ugyanezt el lehet mondani a többi sziget lakóiról is. Ami a bennszülöttek szépségét illeti, kiküldötteim úgy vélekedtek, hogy össze sem lehet őket hasonlítani a többi sziget lakóival; bőrük színe is sokkal világosabb, mint a többieké; a nők közt láttak két leányzót, kiknek bőre oly világos volt, hogy akár spanyol nőknek is elmehettek volna. Egyebekben pedig azt mesélték, hogy az általuk bejárt vidékek oly szépek és oly termékenyek, hogy Castilia tájait szégyenben hagyják.

December 16, vasárnap.

Kolumbusz és az indiánok találkozása

. . . A falu, amely a parton terült el, úgy vélem, nemrégiben épülhetett, a házak külseje után ítélve. Az indián kanoéjával nemsokára partra ért, és értesítette a bennszülötteket embereimnek jóságáról. De ennek már híre jött ide azokról a vidékekről, amelyeken keresztül vonultunk, és ezért közeledésünkkor már több, mint ötszáz ember jött felénk. Nemsokára megérkezett királyuk is, mire valamennyien letelepedtek a parton, a hajók közelében, amelyek itten egészen a parthoz mehettek.
Először egyenkint, majd többen egyszerre fölkapaszkodtak hajómra, de nem hoztak magukkal semmit. Mindazonáltal készségesen nekünk adták azt a néhány morzsányi igen finom aranyat, amelyet némelyikük fülében és orrában hordott. Valamennyiüket nagy vendégszeretettel fogadtam, minthogy ők a világ legjobb és legengedelmesebb emberei és főképpen azért, mert bízom Istenben, hogy jó keresztényekké és ezáltal Felségtek alattvalóivá teszi majd őket és én máris úgy tekintek rájuk. Amikor észrevettem, hogy a fentnevezett király letelepedett a tengerparton és mindenki a legnagyobb tisztelettel adózik neki, ajándékot küldtem hozzá, amit a király számos szertartás közt átvett. Ez az indián király húsz vagy huszonegy éves lehetett. Mellette álltak a törzs öregjei és tanácsokkal látták el és felelősek voltak tetteiért, mivelhogy a király maga csak igen keveset beszélt. Egy kíséretemből való indián társalgásba kezdett vele és megmagyarázta neki, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk, aranyat keresünk és Baneque szigetére igyekszünk. A király azt válaszolta, hogy okosabbat nem is tehetnénk, mert azon a szigeten nagyon sok az arany. Ezután annak az emberemnek, aki az ajándékokat átnyújtotta, megadta a legkedvezőbb útirányt és úgy vélte, hogy két nap alatt elérhetjük célunkat. Ha országából valamire szükségünk lenne, csak tudassuk vele, és ő készségesen elő fogja teremteni.
A király és alattvalói valamennyien tökéletesen meztelenül jártak-keltek, az asszonyok is, anélkül, hogy a legkevésbé is szégyelték volna magukat. Ezek voltak a legszebb bennszülöttek azok közt, akiket eddig láttunk; bőrük színe meglehetősen világos és ha felöltöznének és védekeznének a szél és nap ellen, épolyan fehérek lennének, mint Spanyolország lakói.
. . . A délután folyamán a király feljött hajómra, ahol személyét megillető tisztelettel fogadtam és értésére adattam, hogy én Castília királyainak szolgálatában állok, akik a világ leghatalmasabb fejedelmei. Csakhogy sem a karavellák fedélzetén időző indiánok, akik tolmácsok gyanánt szolgáltak, sem pedig maga a király nem hitt el egy szót sem, mivelhogy valamennyien szentül hitték, hogy mi, keresztények, az égből jöttünk és Castilia királysága az égben fekszik, nem a földön.
A királyt megkínáltuk Castiliából való ételekkel. De alig vett magához belőlük egy falatot, máris továbbadta tanácsadóinak, a törzs öregeinek és kísérete többi tagjának.
Felségtek bizonyosak lehetnek abban, hogy ezek az országok és legkivált Espanola sziget olyannyira szépek és termékenyek, hogy azt szavakkal elmondani sem lehet. Ez a sziget, valamint a többi is, immáron Felségtek birtoka, nem másképpen, mint Castilia; hogy uralkodhassanak fölötte, csak le kell itt telepedni és a bennszülötteknek megparancsolni, hogy minden utasításnak engedelmeskedjenek. Valóban a kíséretemben lévő néhány emberrel keresztül-kasul járhatok ezeken a szigeteken és nem kell attól tartanom, hogy valami bajom történik. Megbizonyosodtam felőle, hogy csak három partraszállt matrózom föllépésével menekülésre késztetett egy egész sereg bennszülöttet, pedig nem is volt semmi gonosz szándékuk. Fegyverük nincsen, nem harciasak, ártalmatlanok, meztelenek és oly gyávák, hogy ezren sem mernek bevárni hármat embereim közül. Viszont készek engedelmeskedni, dolgozni és minden szükségeset elvégezni. Azt javallanám, használjuk őket városok és falvak építésére és szoktassuk rá őket ruházatunkra és életmódunkra.

December 17, hétfő.
... Az indiánok nagyon örültek, hogy társaságunkban lehetnek és átnyújtottak nekünk néhány nyilat, amely Caniba lakóié, vagyis a kannibáloké volt. Hosszú csövek, végükre kicsiny, hegyes, tűzben edzett fadarab van erősítve. Ketten közülük testük egyes részére mutattak, ahonnan húsdarabok hiányoznak és értésünkre adták, hogy azokat a kannibálok kiharapták és megették — de egy szót sem hittem el belőle . . .
. . . Délután egy kanoé érkezett a Teknősbéka szigetről, negyven emberrel. Mialatt a csolnak a parthoz közeledett, a jelenlévő helybeliek a földre vetették magukat, hogy kinyilvánítsák békés indulatukat. A csolnakban ülők mégis először egyenkint, azután valamennyien kiszálltak a partra, hogy harcra hívják őket. Ekkor a kacika (a király) egymagában felemelkedett és fenyegetően hangzó szavakkal felszólította őket, hogy térjenek vissza kanoéjukba. Ezenközben vizet fecskendett rájuk s köveket dobált a kanoé felé. Miután a Teknősbéka sziget lakói az engedelmesség számos tanujele közt ismét visszatértek kanoéjukba, a kacika felvett egy követ és egyik emberemnek nyújtotta, hogy dobja utánuk. De emberem nem akarta. Ez alkalommal tehát a kacika irántam való jóindulatát kimutatta, a kanoé pedig nemsokára eltávozott. . .

December 18, kedd.

Fogadtatás

. . . Espanola sziget királya korán reggel felkerekedett és rezidenciájáról, amely számításom szerint a tengertől húsz mérföldnyire fekszik, a nap harmadik órájában a telepre érkezett, ahol már megjelent néhány emberem, kiket azért küldtem a partra, hogy megnézzék, nem jött-e egy aranyszállítmány. Ezek jelentették nekem a király érkezését, aki kétszáz főnyi kísérettel vonult fel, négy indián hozta egy gyaloghintóbán. Még fiatal volt, amint már említettem. Mialatt én hajóm hátulsó kabinjában ebédeltem, a király teljes kíséretével feljött a hajóra.
Felségtek tetszését bizonyára megnyerte volna a király ünnepélyes viselkedése és a tisztelet, amellyel alattvalói adóztak neki, jóllehet valamennyien meztelenül jártak-keltek. Alighogy a király a hajóra lépett és megtudta, hogy én a hátsó kabinban időzöm, hirtelen ott termett és letelepedett mellém, időt sem engedve, hogy elébe menjek, vagy hogy legalábbis felemelkedjem az asztal mellől. Amikor belépett hozzám, a többieknek jelt adott, hogy maradjanak kint, amely parancsot azok készségesen teljesítettek és leültek a fedélzetre, két idősebb férfiút kivéve, akik tanácsadói lehettek és lábánál telepedtek le. Megtudtam, hogy ez a kacika. Ügy véltem, hogy ennivalóval kell megkínálnom, megparancsoltam, hogy szolgáljanak nekik azokkal az ételekkel, amelyekből éppen ettem. Erre csak annyit vettek az elébük tálalt ételekből, hogy éppen megkóstolták és a maradékot alattvalóiknak nyújtották, akik mindnyájan vettek valamit belőle. Nem máskép cselekedtek az itallal: ajkukhoz emelték és mindjárt továbbadták a többieknek. Ezenközben fölötte ünnepélyes módon viselkedtek; kevés szót váltottak és azok is, amennyire megítélhettem, komolyak és nyugodtak voltak. A két asztaltárs valósággal csüggött királya ajkán, nemcsak vele, hanem helyette is beszéltek.
Evés után az egyik főember mély meghajlással átadott a királynak egy övet, amelynek alakja némileg hasonlított a Castiliában használatos övekhez. A király átvette és nekem ajándékozta, két egészen vékonyra eldolgozott aranydarabbal együtt. Nézetem szerint itt nagyon kevés arany lehet. De nem lehet messze az aranynak lelőhelye, ahol nagy mennyiségben található. Neki ajándékoztam egy takarót, amely ágyam fölött függött és amelyről feltételeztem, hogy tetszésére lesz, továbbá egy borostyán láncot, amely nyakamon lógott, meg egy pár vörös cipőt és egy üveg narancsvirág-vizet. Módfelett örült ezeknek az ajándékoknak.
A király és tanácsadói kifejezték azon érzett fájdalmukat, hogy nem tudjuk egymást megérteni. Annyit azonban kivettem szavaiból, hogy az egész sziget rendelkezésemre áll, ha valamire szükségem lenne. Erre előhozattam egyik levéltartómat, amelyen egy négy dukát súlyú aranyérem van Felségtek arcképével. Megmutattam neki és jelekkel tudtára adtam, hogy Felségtek uralkodnak a világ legszebb része fölött és hogy Felségtek a legtekintélyesebb fejedelmek. Erősen megcsodálták a királyi lobogókat és a kereszt jelével ellátott többi zászlót is. Azután két tanácsadójához fordult és megmagyarázta nekik, hogy Felségtek kétségkívül hatalmas fejedelmek, ha engem oly messziről vagyis hogy az égből habozás nélkül erre a helyre küldtek. Azután még élénken társalogtunk és ámbátor nem értettem meg mindent, nem kerülte el figyelmemet, hogy a király nem titkolta el ámulatát a látottakon és hallottakon.
Minthogy időközben késő lett, és a király hazafelé készült, személyét megillető tisztelettel csolnakomon a partra vitettem, s ez alatt a hajóágyúk üdvlövést adtak le. Amikor partra ért, több, mint kétszáz főből álló kíséretével felkerekedett lakóhelye felé. Egyik gyermekét egy igen tekintélyes férfiú vitte a vállán. A király ételeket nyújtatott valamennyi matróznak és hajósnépnek, aki a parton időzött, és gondját viselte, hogy udvariasan bánjanak velük. Egy tengerész, aki útközben találkozott vele, mesélte nekem, hogy ajándékaimat egy udvari méltóság vitte a menet előtt, a király fiacskája utána ment, nagyszámú kísérettel; a királynak egy fivére, kit két férfiú karonfogva vezetett, gyalogszerrel távozott, körülbelül ugyanakkora kísérettel, mint a király. Ezt az urat is megajándékoztam, amikor királyi fivére után a hajóra jött. . .

(Columbus Guacanagari országába készül, az ottani „király” meghívására.)

Fordította: Szerb Antal

COLUMBUS uti naplója (1)

A fordító, Szerb Antal előszava Columbus naplójához

Columbus vagy Colón Kristóf származását, élettörténetének kezdetét homály borítja, amely esetleg szándékos is lehet. Születési éve sem bizonyos. Fiatalkorában talán kalóz volt, így szerezte meg a gyakorlatban hatalmas tengerészeti ismereteit. De a földrajzi könyvek olvasása közben merült fel benne az a gondolat, hogy a Marco Polo és mások által leírt kincses Indiát, Kínát és Japánt nyugati irányban talán könnyebben lehet megközelíteni, mint a szokásos keleti, szárazföldi úton, amelyet a török birodalom terjeszkedése amúgy is kockázatossá tett. Tervét először János portugál király elé terjesztette, hiszen ebben az időben Portugália volt Európa igazi tengerész-állama, az első nagy felfedezések hazája. De János király tanácsadói a tervet üres ábrándnak tekintették, Columbus erre Ferdinándhoz és Izabellához, a spanyol országok uralkodóihoz fordult, akik éppen azzal foglalkoztak, hogy elfoglalják Granadát, a mohamedánok utolsó nyugati fellegvárát. Jobbakhoz nem is fordulhatott volna. Katolikus Ferdinánd (uralkodott 1474—1516) Aragónia királya, feleségül vette Izabellát, Castilia királynőjét és erős, egységes birodalomba egyesítette — az egy Portugáliát kivéve — a Piréneusi Félsziget kis királyságait. Ortega y Gasset, a kitűnő spanyol esszéista, Gerinctelen Spanyolország c. könyvében arról beszél, hogy az országokat nem külső erőszak egyesíti, hanem valami nagy uralkodói programon, király gondolat, amelyhez országok és népek elbüvölten csatlakoznak. Ilyen király gondolat volt, mondja, Ferdinándé, Spanyolország legnagyobb uralkodójáé. Vele indul meg Spanyolország fellendülése, fénykora. A király géniusza felismerte Columbus géniuszát és bölcs tanácsadói sem tudták eltéríteni: Columbust útnak indította Nyugat felé. Columbus is a nagy királyi programmba kapcsolódott belé, a születő új birodalom expanziv ereje dagasztotta, a szeleknél is hatékonyabban, vitorláit...
Columbus hajónaplója, amelybe naponkint beírta az eseményeket, elveszett. Nem maradt fenn belőle napjainkig több, mint a fedél egyik fele és két lap, rajta a nagy felfedező sajátkezű egy-két mondata, továbbá egy térképvázlat. Ezek a nagyértékű emlékek most Madridban vannak, az Alba-család levéltárában, hacsak gazdát nem cseréltek a spanyol polgárháború folyamán.
A naplót Columbus átadta Ferdinánd királynak és Izabella királynénak, akik lemásolták és az eredetit maguknak tartották. Minthogy ez a napló nagyfontosságú okirat volt, amelyet a portugálokkal küszöbön álló vitában fel akarták használni, nagy titokban tartották és lehet, hogy a lemásolásnál üdvös hamisításokat is végeztek rajta.
„India”, vagyis Amerika első történetírója, 'Bartolomeo de Las Casas püspök, birtokában volt, a Columbus családja által rendelkezésére bocsátott dokumentumokon kívül, e napló egy másolatának is; ezt a naplót részben szóról-szóra átveszi, részben alaposan kivonatolja nagy történelmi müvében. Ez szövegünk egyik forrása. A másik forrás Columbus fiának, Fernandonak könyve apjának életéről.
A nyájas olvasó az itt következő lapokon kivonatokat vesz kezébe Columbus hajónaplójából, amelyet első útja alkalmából írt. Csak kivonatokat, mert az egész napló, számos ismétlése révén, kissé fárasztó olvasmány volna. (...)
Igyekeztünk stiláris eszközökkel is visszaadni a napló régies naivitását, naiv őszinteségét és naiv képmutatását, a késő-középkor emberének tőlünk oly idegen lelkiségét, amely belőle tükröződik.
... Columbus és társai hősiesen nekivágnak a még át nem hajózott Óceánnak, három karavellával, mai fogalmak szerint három törékeny bárkával — és ebből lesz Amerika! De ők maguk sem tudják, milyen bátrak, mert az Óceánt sokkal kisebbnek tartják, mint amekkora; ha tisztában volnának méreteivel, talán rémülten visszafordulnának. És mikor felfedezik Amerikát, azt gondolják, hogy valahol Japán közelében lehetnek, és amikor meglátják az első dohányosokat, egyáltalán nem gondolnak semmit.
És elgondolkoztat bennünket a napló civilizáció és barbárság fogalmán is, amint a civilizáltak először találkoznak a bennszülöttek világával. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajjon nem a barbárok voltak az igazi civilizáltak és a civilizáltak az igazi barbárok? Mert hiszen nincs kétség, hogy a drága szelíd bennszülöttek, akik Columbus tanuságtétele szerint még sohasem láttak fegyvert, az arany értékét nem ismerik és félénkek, mint a nemes állatok, emberi értékben messze felette állanak a fehéreknek, akik Columbust a Kanári szigeteken — hazatértében — fogságba akarják ejteni, de felette állnak a felfedezőknek is, akiket az arany vad láza hajtott és akik egy évszázad alatt kiraboltak, kiirtottak, rabszolgaságba süllyesztettek és őserdők mélyébe kergettek egy egész világot, amely az övéknél talán szebb és emberibb volt. Columbus maga még naivan egymás mellett éli át a kétféle állásfoglalást a bennszülöttekkel szemben: egyrészt kedves emberi lelkek, akiket meg kell téríteni az igaz hitre, másrészt ők az aranynál is értékesebb ingyen munkaerő, amelyet erőszakkal is igába kell törni. A napló olvasása közben a régi angol tréfa jut eszünkbe: a fehérek először térdre estek, azután a bennszülöttekre.
,,Minden egyenes és minden görbe”, tanította Goethe. Columbus első útjával a történelem egyik legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezete kezdődik, a spanyol concjuistadorok kora.

*

...1492-nek május hava 12. napján, amely szombati napra esett, elindultam Granadából és Palos nevű helyre mentem, amely tengeri kikötő, ahol is három erre a célra fölötte alkalmas hajót szereltem fel. Ez év augusztusának harmadik napján, pénteken, napnyugta előtt egy félórával elhagytam e kikötőt, élelemmel és legénységgel jól ellátva és a Kanári szigeteknek irányítottam hajóimat, amelyek Felségtek birtoka és a felülmondott óceánban fekszenek. Innen szándékoztam útnak indulni és mindaddig haladni, míg csak Indiába nem jutok, hogy ott a Felségtektől rámbízott üzenetet ama fejedelemnek általadjam és ilymódon megbízatásomat teljesítsem.
Ezért eltökéltem magamban, hogy nap mint nap a legszorgosabban feljegyzek mindent, amit ezen az úton cselekszem avagy látok, és megírok minden történetet, amely utunkon velünk megesik. És mialatt, Fejedelmi Pártfogóim, éjszaka feljegyzem, ami napközben történt és napközben feljegyzem, ami éjszaka történt, azt is eltökéltem, hogy új tengeri térképet rajzolok, amelyen feltüntetem majd az egész óceán földrajzi fekvését és emez óceán országait. Azonkívül összeállítok egy könyvet is, amelyben mindent az equinokciális szélesség és nyugati hosszúság szerint fogok képszerűen megábrázolni. Hogy mindezt véghezvihessem, okvetlenül szükség lesz rá, hogy megfeledkezzem az álomról és egész figyelmemet a hajózásra fordítsam; mert csak ilymód lehet nagy feladatomnak eleget tenni. Ez mondhatatlanul fáradságos lesz.
(…)

Szeptember 10, hétfő.
Nappali és éjszakai utunkon 240 tengeri mérföldet tettünk meg, de csak 192 mérföldet jegyeztem fel, nehogy a legénység az út hosszúsága miatt türelmetlenkedjék.
(Mert Columbus biztosította arról útitársait, hogy India nincs nagyon messze Európa nyugati partjától; a következőkben az adatokat állandóan meghamisította, hogy a többiek ne vegyék észre, mekkora utat tettek már meg.)

Szeptember 16, vasárnap.
... Az idő olyan kellemes, mint Andalúziában áprilisban. Itten történt, hogy először pillantottunk meg nagy tömeg üde zöld füvet, amely csak nemrég szakadhatott le a földről, amiért is mindenki úgy vélekedett, hogy valamely sziget közelében lehetünk, de nem a kontinens közelében; mert úgy gondolom, a kontinens távolabbra fekhet. 
/A fű, amelyről itt Columbus beszél, az ú. n. Sargasso-tenger, az Atlanti óceánon tapasztalható jelenség. A kontinens, amelyről szó van, Cathay vagyis Kína. Columbus Marco Polo útleírása alapján arra számít, hogy előbb azokat a szigeteket kell elérnie, amelyek Kína keleti partját koszorúzzák, közöttük Cipangot, vagyis Japánt./
(…)

Október 10, szerda.
... Ezidőtájt embereim panaszkodtak a hosszú út miatt, amelyet elviselhetetlennek éreztek. De amennyire tudtam, felvidítottam őket és elébük idéztem a jutalmat, amelyet ilymód megérdemelnek. Hozzáfűztem, hogy különben is céltalan efölött vitázni, mert eltökéltem magamban, hogy eljutok Indiába és mindaddig folytatom az utamat, míg Isten segítségével el nem érkezem.

Október 11—12, csütörtök—péntek.
Továbbra is nyugat-délnyugati irányban haladtunk. Sokat kellett küzdenünk a hullámokkal, amelyek itt magasabbak voltak, mint bárhol utunk folyamán. Láttunk néhány viharmadarat és egy zöld nádszálat, amely a hajó oldala mellett úszott el.
A Pinta tengerészei nádat és botot láttak, egy másik botot ki is halásztak; ez a bot, minden jel szerint éles vasdarabbal lett megmunkálva; még egy nádat halásztak ki és láttak egy kis deszkát és egy olyan fűfajtát, amely a többitől különbözött és a szárazföldön nőtt. A Nina legénysége is a közeli szárazföld jeleit fedezte fel: így egy tüskebokor ágát, melyen piros gyümölcsök voltak. Mindezek az előhírnökök emelkedett, örömteljes érzéssel töltöttek el.
Aznap napnyugtáig 108 tengeri mérföldet tettünk meg.
Napnyugta után megint visszatértem a nyugati irányba. Óránként 12 tengeri mérföldes sebességgel haladtunk és hajnali két óráig 90 mérföldet tettünk meg. Minthogy a Pinta gyorsabb volt, mint a másik két hajó, a Pinta fedélzetéről fedezték fel a földet, innen adták meg a megbeszélt jeleket.
E földet először egy Rodrigo da Triana nevű tengerész pillantotta meg, bár én éjszaka 10 órakor a hajófar emelvényéről világosságot láttam. Bár a pislákoló fény oly bizonytalan volt, hogy nem mertem földnek mondani, mégis magamhoz hívtam Pedro Gutiérrezt, a király pohárnokát, megmondtam neki, hogy azt hiszem, fényt látok és kértem, nézzen oda ő is; odanézett és ő is látta a fényt. Hasonlókép értesítettem Rodrigo Sanchez de Segoviát, akit a király és királyné megfigyelő gyanánt küldött ki az armada mellé. De ez nem láthatott semmit, minthogy onnan, ahol ő állt, semmit sem lehetett látni. Miután közöltem megfigyelésemet, egyszer-kétszer látták még a fényt felcsillanni; mikéntha kis viaszgyertyát emelgettek volna, amit igen kevesen tartottak közeli szárazföld jelének — de én bizonyos voltam benne, hogy közel vagyunk a parthoz.
Mikor azután az egész legénység összegyűlt, hogy tengerészszokás szerint elénekelje a Salve Reginát /Columbus tengerészei minden este ezt imádkozták/, majd pedig hallgatva várakozott, embereimnek azt a jó tanácsot adtam, hogy gondosan őrködjenek a hajó orrán és vigyázzanak, nem látják-e meg a szárazföldet. Az, aki elsőnek fogja jelenteni, hogy földet lát, mindjárt egy selyemkabátot kap ajándékba, azon jutalmon kívül, amelyet az uralkodópár Ígért, hogy tudniillik élete végéig 10.000 maravédi díjat fog kapni.
Hajnali két óra felé tűnt fel a föld, amelytől mintegy 8 tengeri mérföld távolságban lehettünk. Bevontunk minden vitorlát és csak a nagyvitorlával mentünk tovább, minden mellékvitorla nélkül. Azután a part közelébe értünk és ott várakoztunk napfelkeltéig. Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahani-nak neveznek. Ott mindjárt meztelen bennszülötteket pillantottunk meg. Martin Alonso Pinzónnak és fivérének, Vicente Yaneznek, a Nina kapitányának kíséretében felfegyverzett csolnakon kiszálltam a szárazföldre. Ott kibontottam a királyi lobogót, miközben a két kapitány egy-egy zöldkeresztes zászlót lobogtatott, ilyent vontunk fel mindegyik hajóra, jobbról és balról koronával díszített F és Y betű állott rajtuk. Zöld fákkal beültetett és vízben és mindenfajta gyümölcsben gazdag tájék tárult szemünk elé.
Magamhoz hívattam a két kapitányt és a többieket is, akik partraszálltak, továbbá Rodrigo d’Escobedot, az armada jegyzőjét és Rodrigo Sanchez de Segoviát, és felszólítottam őket, hogy személyes jelenlétükkel, mint szemtanuk igazolják, hogy a királynak és királynének, uraimnak és parancsolóimnak nevében birtokba veszem ezt a szigetet, amint ez az okmányokból kitűnik, amelyeket ott kiállítottunk.
Mindjárt összegyülekezett a sziget számos bennszülöttje. Felismervén, hogy oly emberekkel állok szemben, akiket inkább lehet szeretettel, mintsem karddal megmenteni és szent hitünkre téríteni, barátul akartam megnyerni őket s ezért némelyiknek piros sapkát és üvegből való nyakláncot és más, értéktelen csekélységet ajándékoztam s ők ezeken fölötte örvendeztek. Oly jó barátaink lettek, hogy öröm volt látni. Üszva elérték hajóinkat és papagályokat, gyapotfonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre.
Mindent nagyon szívesen adtak és vettek — de én úgy sejtettem, hogy mindennek híjjával lehetnek.
Mezítelenül járnak-kelnek, úgy, ahogy Isten megteremtette őket, mind a férfiak, mind a nők, kiknek egyike még nagyon fiatal volt. Valamennyien, akiket így megpillantottam, még fiatalok voltak éveik számára nézve, nem láttam 30 esztendősnél idősebbet. Mindannyian nagyon jó növésűek, testük szép alakú, arcvonásaik megnyerőek. Hajuk sűrű és bozontos, csaknem ló farkához hasonlít, homlokuk fölött rövidre nyírják, egy-két fürtöt kivéve, amelyet hátra vetnek és teljes hosszában hordanak, anélkül, hogy valaha is levágnák. Némelyük szürke színnel festi be magát (a Kanári szigetek lakóira hasonlítanak, akik sem nem fekete, sem nem fehér színűek) ismét mások piros, fehér vagy egyéb színnel; némelyek csak arcukat vagy szemük vagy orruk környékét mázolják be, mások pedig egész testüket.
Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. Vasuk egyáltalán nincsen. Gerelyük csak pálca, vas nélkül, hegyén halfoggal, vagy valami más kemény tárggyal ellátva. Általában szép növésűek, mozdulataik kellemesek.
Egyikük-másikuk testén sebhely látszott. Amikor jelbeszéd segítségével megkérdeztem, mikép értsem ezt, tudtomra adták, hogy földjüket megrohanják a szomszédos sziget lakói, akik el akarják fogni őket és akikkel meg kell küzdeniük. Akkor is és most is olykép vélekedem, hogy a kontinens lakói azok, akik a szigetlakókat rabszolgának akarják elhurcolni. E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak, mert azt tapasztaltam, hogy rövid időn belül meg tudnak ismételni mindent, amit mondok nekik; egyebekben is úgy vélem, hogy könnyen megtérhetnek a keresztény hitre, mivelhogy minden jel szerint nem tagjai semmiféle szektának sem. Ha a Mindenhatónak úgy tetszik, hazautazásomkor magammal viszek hat ilyen embert, hogy Felségteknek bemutathassam őket és hogy megtanulják a nyelvet. Ezen a szigeten nem találtam állatokat, a papagályokat kivéve.

Október 13, szombat.
... Mindent a legnagyobb figyelemmel szemügyre vettem és igyekeztem megtudakolni, vajjon akad-e arany ezen a vidéken. Észrevettem, hogy némelyik embernek az orra át van lyukasztva és a nyílásba egy aranydarabkát toltak. Jelbeszéd segítségével megtudtam, hogy ha az ember délre utazik, egy királyhoz ér, akinek nagy aranyedények és sok aranydarab van a birtokában. Igyekeztem rábírni őket, hogy engem odakísérjenek, de később be kellett látnom, hogy nem hajlandók erre. Ezért elhatároztam, hogy holnap estig itt maradok, azután pedig tovább megyek, délnyugat felé, ahol számos bennszülött kijelentése szerint mind déli, mind északnyugati és délnyugati irányban, földnek kell lennie. Azt is tudtomra adták jelekkel, hogy az északnyugati vidékek lakói gyakran idejönnek, hogy leigázzák őket. Így hát eltökéltem magam, hogy délnyugat felé haladok, aranyat és drágakövet keresni…

Forrás: Officina Könyvek, 1941.

(Folytatjuk)

BENGT DANIELLSON: Bumeráng-expedíció (3)

Az osztriga-falvak, amelyeken áthaladtunk, mind az őslakók nyelvéből vették nevüket — ez az egyetlen, ami emlékezteti az embert, hogy valamikor ők éltek azon a vidéken. Mulatságos és dallamos nevek, hogy csak néhányat említsek a sok közül: Ulladulla, Kioloa, Bodalla, Minnamurra, Kianga Corunna. Igazán csodálom, hogy Ausztráliában nem divat a rigmus — az volna természetes, hogy nemzeti sporttá fejlesszék itt, ahol a térkép maga ennyi ihletet ad a versfaragónak.

De ha a nevek az őslakók nyelvéből valók is, ez még nem jelenti, hogy a falut, helységet eredeti lakói is így hívták. A telepesek és az őslakók egy szót se értettek egymás nyelvén, tehát legföljebb véletlenül maradhatott meg itt-ott a régi helynév. Inkább úgy történhetett talán, hogy a fehér telepes valamit kérdezett, a fekete meg azt felelte: „nem tudom", vagy „hagyj békén". Mire a fehér ember megörült, és feljegyezte jól-rosszul a hallott szavakat; ha nehéz volt kiejteni, meg is változtatott egy-két betűt. Az angol városnevek keletkezése már jóval egyszerűbb és prózaibb. Legtöbbjük angolországi helynév, vagy ottani nagyurak, államférfiak neve, akiknek az ausztráliai tisztviselők hízelegni akartak. Sydney, Hobart, Melbourne például angol lordok, gyarmatügyi miniszterek voltak, Brisbane egy hajdani kormányzó nevét viseli. És van olyan állam, amelyik még magasabbra tűzte a célt: Victoriát és Queenslandet természetesen a királynő tiszteletére keresztelték így.

Alkonytájt egy Bega nevű városkába értünk, ahol a lakókocsi-tábor vidám ifjúsága nagy tábortűz körül ült; bennünket is mindjárt meginvitáltak. Az iskolai szünidő első napjaiban voltunk, csak úgy nyüzsögtek az autók mindenfelé. Nem kevesebb, mint huszonhét lakókocsit számláltam. A hangulatot még emelte a két gitáros pásztor és a cowboy-nóták hosszú sora. Ám a mulatságnak hamar véget vetett az újra eleredt eső. Nagy, kövér cseppek verték ablakainkat egész éjszaka, és másnap is reggeltől estig szakadt. Este hatkor a rádió bemondta, hogy 152 milliméter esett huszonnégy óra alatt, és a város teljesen körül van zárva. Azon a héten, mint megtudtam, Begára 452 milliméter esett (érdemes talán megemlíteni, hogy az esős Göteborgban az évi csapadék mennyisége 700 milliméter). Rostokoltunk hát a lakókocsiban nap nap után, legfeljebb rövid sétákat tettünk olykor a főútig, hogy lássuk, mennyit emelkedett a belső tó, amely a várost a szó szoros értelmében körülfogta.

Vesztegzárunk harmadik napján (indulásunktól számítva a nyolcadikon) végre elállt az eső, és a tó szintje is apadt, bár még mindig egy méter mély volt a víz. Türelmetlen autós társaink, akik mégis nekivágtak az útnak, szerencsésen beleragadtak a kátyúba. Ezért aztán mi jobbnak láttuk még egy napig várni, ha türelmetlenségünk nem is volt kisebb az övékénél. Különben is joggal feltehettük, hogy délebbre valahol el van zárva az út, mert egyetlen kocsi se jött abból az irányból, mióta az esőzés kezdődött. Hiába hívtuk a rendőrséget meg az Űt- és Hídfelügyelőséget — a déli részekkel a telefonösszeköttetés is megszakadt. Az viszont köztudomású volt, hogy Begá-tól északra sok helyen elöntötte az utat a víz, úgyhogy akarva se követhettük volna a sydneyi autóklub tisztviselőjének tanácsát. Ezért aztán az egész táborral együtt elhatároztuk, hogy másnap, ha törik, ha szakad, elindulunk, és az utolsó esténk az útra készülés vidám hangulatában telt el.

A melbourne-i utasok, a nagyobb biztonság okáért, konvojt alakítottak; hozzájuk csatlakoztunk, persze, mi is. Egy Dolly nevű erélyes hölgyre bíztuk a vezetést, aki odavalósi volt, és jártas az áradások terén. Zöld Zephyr kocsiján utazgatott két kisgyerekével és egy macskával. Többször is megtörtént már vele, hogy beleragadt a sárba, árvízkalandjairól hajmeresztő históriákat mesélt, meg arról is, hogy milyen kalamitások árán tudott csak tejet szerezni a gyerekeinek. Bennünket így nyugtatott meg:

— Ahhoz, hogy Melbourne-be eljussanak — mondta —, nem kell egyéb, csak egy kis türelem meg egy ásó, pár szál deszka és egy jó erős kötél.

Türelmünk volt elég, meg is edződött, siettünk hát beszerezni a még hiányzó kellékeket. Most láttuk, hogy a többiek mind hoztak magukkal ásót, kötelet, deszkát, az ausztráliai kocsik útifelszereléséhez hozzátartozott ez is. Dolly megadta a jelt az indulásra, és a tíz kocsiból álló konvoj felkerekedett.

Jó darabig nem is volt semmi baj, kivéve, hogy elég nagy kerülőt kellett tennünk az erdőn át, és több helyen vízben jártunk. Hanem aztán hullámvasutat kezdett játszani az út, és ez csöppet se volt kellemes, mert a mélyedésekben mindenütt sebes folyó rohant, és hidat nem vertek rajta. Mindössze annyit tettek a szegény autósokért, hogy ahol folyó keresztezte az utat, oda mérőlécet állítottak, és azon láthattuk, milyen magas a víz. A két és fél méteres skála, szerencsére, bőven elég volt.

Vagy negyven kilométerre lehettünk Begától, amikor jó kilométer széles tó állta utunkat. Térképünkön hiába kerestük ezt a tavat, fel kellett hát tennünk, hogy elöntött mező. Mérőléc itt nem volt, legfeljebb kitalálhattuk, hol vezet az út. Dolly most se ijedt meg, emlékezett rá, hol lehetett átvágni, nem először járt arra. Óvatosan követtük a zöld Zephyr kocsit, és tényleg meggyőződtünk róla, hogy balra, az erdőszélen van egy gyepes út. Ahol ez az út is eltűnt a tóban, ott vezetőnk egy mozdulattal lerúgta cipőjét, begázolt a vízbe, és hátrakiáltott nekünk:

— Menni fog ez is, csak vegyétek elő a zsákokat, csöveket!

A tíz sofőr, mint megannyi jól begyakorolt katona, leugrott kocsijáról, zsákot húzott a hűtő rácsára, és egy behajlított gumi- vagy bádogcsövet szerelt a kipufogóra. Zsákunk nekünk is volt, de hogy a kipufogócsövet esetleg majd meg kell hosszabbítani, arra igazán nem gondoltunk. Dolly barátnőnk kész örömest kölcsönzött egy bádogcsövet, és mikor azt megfelelően behajlítottuk és rászíjaztuk a kipufogóra, úgy állt ki a vízből, mint a tengeralattjáró periszkópja.

Szerencsésen átkeltünk a tavon, és tíz perccel később felkapaszkodtunk a túlsó partra, ahol némi keresgélés után sikerült ráakadnunk a makadámos útra. Meglepetésünkre száraz volt és elég jó, örömmel nekivágtunk hát fokozott tempóban. Alig tettünk azonban húsz kilométert, egy tábla bukkant fel előttünk, rajta nagy, fekete betűkkel ez a figyelmeztetés:

ÁLLJ!

AZ ÁRVÍZ ELVÁGTA AZ UTAT

BŐVEBB FELVILÁGOSÍTÁS A RENDÖRSÉGEN

EDENBEN

Komoran mormogtam valamit, hogy ugyancsak régen el lehet árasztva már az út, ha ráértek ilyen szép felírásokat készíteni. Dolly azonban, a javíthatatlan optimista, másképp vélekedett:

— Nem bizonyos. A legtöbb helyen készen tartják ezeket a táblákat, mert fárasztó mulatság volna újra meg újra elkészíteni, valahányszor elönti a víz az utakat. Viszont attól tartok, hogy most az egyik állandó folyó öntött ki.

Nemsokára megérkeztünk Edenbe, a kis halászfaluba, amely nagy kikötővárossá fejlődhetett volna, ha annak idején az ausztráliai parlament meg nem fosztja ettől a lehetőségtől, vagyis, ha nem Canberrát, hanem a szomszédos fennsíkon fekvő Bonbalát jelölik ki az ország fővárosának. A rendőrségen mindössze egy embert találtunk, de az barátságosan fogadott, és röviden közölte velünk, mi a helyzet.

— Igen, kérem, a Kiah-folyó lépett ki a medréből. A hídon hét méter magasan áll a víz, ha egyáltalában ott van még a híd, ami nem bizonyos. Jöjjenek majd el pár nap múlva, akkor talán jobb hírekkel szolgálhatok.

Dolly mindjárt elkalauzolt bennünket egy magán-táborhelyre a város közelében, ahol nyilván többször vesztegelt már a Kiah-folyó áradásai miatt, mert a tulajdonos és a felesége régi ismerősként üvözölték. Hamarosan berendezkedtünk a virágzó akácfák alatt, és míg a szülők tüzet raktak a teafőzéshez, a gyerekek folytatták a Begában abbahagyott játékot. Mi nem panaszkodhattunk, lakókocsinkban volt minden, ami kellett, de autós társaink közül sok a kocsiban aludt, és az egy teáskannán kívül minden más házieszközt nélkülöznie kellett. Igaz, hogy amilyen fenegyerekek az ausztráliaiak, ezt is félig-meddig mulatságnak tekintették.

A tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik napot kisebb idegnyugtató sétákkal töltöttük a tábor körüli eukaliptuszok alatt. Eleinte napjában többször is meglátogattuk a Kiah-folyót, hogy lássuk, apadt-e. Hát nagyon lassan apadt, annak ellenére, hogy az ég kiderült, és felhőtlen kék volt. Ezért később feléje se néztünk a folyónak, megkíméltük magunkat a bosszúságtól. Dan, a táborhely tulajdonosa, aki valami hitvány kis bódéban lakott, azzal vigasztalt bennünket, hogy a szárazság ezerszer rosszabb. Elmondta, micsoda erdőégéseket ért már meg, hiszen azon a vidéken az erdőtűz éppen olyan gyakori, mint az árvíz. Az utolsó 1952-ben az egész környéken végigpusztított, az ő háza is leégett, meg a magtár, és minden. (A biztosítótársaság nagyon lassan mozog, ezért kénytelen ott lakni még mindig a nyomorúságos pajtában.) Minden ingóságuk elpusztult, éppen hogy a puszta életüket megmenthették, ő és a felsége.

Csodálkoztam azon, hogy alig néhány éve ilyen óriás tűz tombolt ott. Igaz, hogy sok megégett, megvörösödött fát láttunk, de maga az erdő frissen zöldellt, mint mindenütt a tengerparton. Dan azonban megfejtette a titkot:

— Az erdő megmaradt, de csak azért, mert az eukaliptusz fája hihetetlenül kemény. Ritkaság, hogy végképp elpusztul egy fa. A tűz után fekete és halottnak látszik, de pár hónap múlva újra kizöldül. Hanem azért ne higgye, hogy itt kevésbé veszedelmes az erdőtűz, mint a maguk fenyveseiben. Eszeveszett gyorsasággal terjed, mert — de hiszen ezt bizonyosan tudja — az eukaliptusz leveleiben valami illóolaj van, gyógyszert is készítenek belőle. Olyan gyorsan meggyullad, mint a spirituszba mártott rongy, egy szempillantás — és lánggal ég a csúcsa. Még szélcsendben is csak úgy repül a tűz fáról fára, aztán lefelé terjed az erdő aljnövényzetére. Sose próbáljon menekülni, ha látja, hogy ég az erdő, mert a tűz minden irányban egyszerre terjed, és gyorsabb, mint a menekülő. A szomszédunk két lánya — egyik se volt több húszévesnél — lóra pattant, és elnyargalt az első pillanatban, mikor a tűz támadt. Elevenen megégett mind a kettő. Én meg a feleségem a folyóba ugrottunk, épp csak az orrunk hegye állt ki a vízből, és ott maradtunk, amíg a veszedelem el nem múlt. Meg is menekültünk. 1939-ben — arról a nagy erdőtűzről bizonyosan hallott — több százan ugyanezt tették, és megmentették még ingóságaikat is, az a hatvan ember viszont, aki menekülni próbált, elpusztult. És okvetlenül a legközelebbi folyót válassza! Csak olyan ciszternába ne bújjon, amelyiknek fémből van a fala. Két szerencsétlen odaát, a határon túl, megsült a ciszternában.

Biztosítottuk derék házigazdánkat, hogy ha rákerülne a sor (ez egyelőre nem látszott valószínűnek), okvetlenül követjük a tanácsait. Mikor a tizennegyedik napon végre elindultunk, a fákról még csepegett a víz, és az út amely innen kezdve már kövezve se volt, egészen felázott, a keréknyomokban mindenütt állt a víz. A Kiah hídjának, Dan szerint, már száraznak kellett volna lennie, de ez túlzott optimizmusnak bizonyult: a híd javában fürdött még a folyóban, mikor odaértünk. Hanem azért Dolly vezetésével, félig gurulva, félig úszva, szerencsésen eljutottunk a túlsó partra. Több tucat autóst találtunk ott, akik éppen úgy, mint mi, egy hétig rostokoltak a Kiah meg egy másik, délebbi folyó közé zárva. De mivel a legutoljára érkezett autós mégis egyenest Melbourne-ből jött, remélhettük, hogy a nehezén túl vagyunk. Eredetileg úgy terveztük, hogy mi, tízen, együtt maradunk az utunk végéig, de a türelmetlenség győzött, és pár óra leforgása alatt szinte magától feloszlott a konvoj.

(Forrás: Gondolat, Budapest, 1967,Világjárók 53)

Illusztráció: ausztráliai őslakos bennszülött férfi, bumeránggal