COLUMBUS uti naplója (1)

A fordító, Szerb Antal előszava Columbus naplójához

Columbus vagy Colón Kristóf származását, élettörténetének kezdetét homály borítja, amely esetleg szándékos is lehet. Születési éve sem bizonyos. Fiatalkorában talán kalóz volt, így szerezte meg a gyakorlatban hatalmas tengerészeti ismereteit. De a földrajzi könyvek olvasása közben merült fel benne az a gondolat, hogy a Marco Polo és mások által leírt kincses Indiát, Kínát és Japánt nyugati irányban talán könnyebben lehet megközelíteni, mint a szokásos keleti, szárazföldi úton, amelyet a török birodalom terjeszkedése amúgy is kockázatossá tett. Tervét először János portugál király elé terjesztette, hiszen ebben az időben Portugália volt Európa igazi tengerész-állama, az első nagy felfedezések hazája. De János király tanácsadói a tervet üres ábrándnak tekintették, Columbus erre Ferdinándhoz és Izabellához, a spanyol országok uralkodóihoz fordult, akik éppen azzal foglalkoztak, hogy elfoglalják Granadát, a mohamedánok utolsó nyugati fellegvárát. Jobbakhoz nem is fordulhatott volna. Katolikus Ferdinánd (uralkodott 1474—1516) Aragónia királya, feleségül vette Izabellát, Castilia királynőjét és erős, egységes birodalomba egyesítette — az egy Portugáliát kivéve — a Piréneusi Félsziget kis királyságait. Ortega y Gasset, a kitűnő spanyol esszéista, Gerinctelen Spanyolország c. könyvében arról beszél, hogy az országokat nem külső erőszak egyesíti, hanem valami nagy uralkodói programon, király gondolat, amelyhez országok és népek elbüvölten csatlakoznak. Ilyen király gondolat volt, mondja, Ferdinándé, Spanyolország legnagyobb uralkodójáé. Vele indul meg Spanyolország fellendülése, fénykora. A király géniusza felismerte Columbus géniuszát és bölcs tanácsadói sem tudták eltéríteni: Columbust útnak indította Nyugat felé. Columbus is a nagy királyi programmba kapcsolódott belé, a születő új birodalom expanziv ereje dagasztotta, a szeleknél is hatékonyabban, vitorláit...
Columbus hajónaplója, amelybe naponkint beírta az eseményeket, elveszett. Nem maradt fenn belőle napjainkig több, mint a fedél egyik fele és két lap, rajta a nagy felfedező sajátkezű egy-két mondata, továbbá egy térképvázlat. Ezek a nagyértékű emlékek most Madridban vannak, az Alba-család levéltárában, hacsak gazdát nem cseréltek a spanyol polgárháború folyamán.
A naplót Columbus átadta Ferdinánd királynak és Izabella királynénak, akik lemásolták és az eredetit maguknak tartották. Minthogy ez a napló nagyfontosságú okirat volt, amelyet a portugálokkal küszöbön álló vitában fel akarták használni, nagy titokban tartották és lehet, hogy a lemásolásnál üdvös hamisításokat is végeztek rajta.
„India”, vagyis Amerika első történetírója, 'Bartolomeo de Las Casas püspök, birtokában volt, a Columbus családja által rendelkezésére bocsátott dokumentumokon kívül, e napló egy másolatának is; ezt a naplót részben szóról-szóra átveszi, részben alaposan kivonatolja nagy történelmi müvében. Ez szövegünk egyik forrása. A másik forrás Columbus fiának, Fernandonak könyve apjának életéről.
A nyájas olvasó az itt következő lapokon kivonatokat vesz kezébe Columbus hajónaplójából, amelyet első útja alkalmából írt. Csak kivonatokat, mert az egész napló, számos ismétlése révén, kissé fárasztó olvasmány volna. (...)
Igyekeztünk stiláris eszközökkel is visszaadni a napló régies naivitását, naiv őszinteségét és naiv képmutatását, a késő-középkor emberének tőlünk oly idegen lelkiségét, amely belőle tükröződik.
... Columbus és társai hősiesen nekivágnak a még át nem hajózott Óceánnak, három karavellával, mai fogalmak szerint három törékeny bárkával — és ebből lesz Amerika! De ők maguk sem tudják, milyen bátrak, mert az Óceánt sokkal kisebbnek tartják, mint amekkora; ha tisztában volnának méreteivel, talán rémülten visszafordulnának. És mikor felfedezik Amerikát, azt gondolják, hogy valahol Japán közelében lehetnek, és amikor meglátják az első dohányosokat, egyáltalán nem gondolnak semmit.
És elgondolkoztat bennünket a napló civilizáció és barbárság fogalmán is, amint a civilizáltak először találkoznak a bennszülöttek világával. Felmerülhet bennünk a kérdés: vajjon nem a barbárok voltak az igazi civilizáltak és a civilizáltak az igazi barbárok? Mert hiszen nincs kétség, hogy a drága szelíd bennszülöttek, akik Columbus tanuságtétele szerint még sohasem láttak fegyvert, az arany értékét nem ismerik és félénkek, mint a nemes állatok, emberi értékben messze felette állanak a fehéreknek, akik Columbust a Kanári szigeteken — hazatértében — fogságba akarják ejteni, de felette állnak a felfedezőknek is, akiket az arany vad láza hajtott és akik egy évszázad alatt kiraboltak, kiirtottak, rabszolgaságba süllyesztettek és őserdők mélyébe kergettek egy egész világot, amely az övéknél talán szebb és emberibb volt. Columbus maga még naivan egymás mellett éli át a kétféle állásfoglalást a bennszülöttekkel szemben: egyrészt kedves emberi lelkek, akiket meg kell téríteni az igaz hitre, másrészt ők az aranynál is értékesebb ingyen munkaerő, amelyet erőszakkal is igába kell törni. A napló olvasása közben a régi angol tréfa jut eszünkbe: a fehérek először térdre estek, azután a bennszülöttekre.
,,Minden egyenes és minden görbe”, tanította Goethe. Columbus első útjával a történelem egyik legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezete kezdődik, a spanyol concjuistadorok kora.

*

...1492-nek május hava 12. napján, amely szombati napra esett, elindultam Granadából és Palos nevű helyre mentem, amely tengeri kikötő, ahol is három erre a célra fölötte alkalmas hajót szereltem fel. Ez év augusztusának harmadik napján, pénteken, napnyugta előtt egy félórával elhagytam e kikötőt, élelemmel és legénységgel jól ellátva és a Kanári szigeteknek irányítottam hajóimat, amelyek Felségtek birtoka és a felülmondott óceánban fekszenek. Innen szándékoztam útnak indulni és mindaddig haladni, míg csak Indiába nem jutok, hogy ott a Felségtektől rámbízott üzenetet ama fejedelemnek általadjam és ilymódon megbízatásomat teljesítsem.
Ezért eltökéltem magamban, hogy nap mint nap a legszorgosabban feljegyzek mindent, amit ezen az úton cselekszem avagy látok, és megírok minden történetet, amely utunkon velünk megesik. És mialatt, Fejedelmi Pártfogóim, éjszaka feljegyzem, ami napközben történt és napközben feljegyzem, ami éjszaka történt, azt is eltökéltem, hogy új tengeri térképet rajzolok, amelyen feltüntetem majd az egész óceán földrajzi fekvését és emez óceán országait. Azonkívül összeállítok egy könyvet is, amelyben mindent az equinokciális szélesség és nyugati hosszúság szerint fogok képszerűen megábrázolni. Hogy mindezt véghezvihessem, okvetlenül szükség lesz rá, hogy megfeledkezzem az álomról és egész figyelmemet a hajózásra fordítsam; mert csak ilymód lehet nagy feladatomnak eleget tenni. Ez mondhatatlanul fáradságos lesz.
(…)

Szeptember 10, hétfő.
Nappali és éjszakai utunkon 240 tengeri mérföldet tettünk meg, de csak 192 mérföldet jegyeztem fel, nehogy a legénység az út hosszúsága miatt türelmetlenkedjék.
(Mert Columbus biztosította arról útitársait, hogy India nincs nagyon messze Európa nyugati partjától; a következőkben az adatokat állandóan meghamisította, hogy a többiek ne vegyék észre, mekkora utat tettek már meg.)

Szeptember 16, vasárnap.
... Az idő olyan kellemes, mint Andalúziában áprilisban. Itten történt, hogy először pillantottunk meg nagy tömeg üde zöld füvet, amely csak nemrég szakadhatott le a földről, amiért is mindenki úgy vélekedett, hogy valamely sziget közelében lehetünk, de nem a kontinens közelében; mert úgy gondolom, a kontinens távolabbra fekhet. 
/A fű, amelyről itt Columbus beszél, az ú. n. Sargasso-tenger, az Atlanti óceánon tapasztalható jelenség. A kontinens, amelyről szó van, Cathay vagyis Kína. Columbus Marco Polo útleírása alapján arra számít, hogy előbb azokat a szigeteket kell elérnie, amelyek Kína keleti partját koszorúzzák, közöttük Cipangot, vagyis Japánt./
(…)

Október 10, szerda.
... Ezidőtájt embereim panaszkodtak a hosszú út miatt, amelyet elviselhetetlennek éreztek. De amennyire tudtam, felvidítottam őket és elébük idéztem a jutalmat, amelyet ilymód megérdemelnek. Hozzáfűztem, hogy különben is céltalan efölött vitázni, mert eltökéltem magamban, hogy eljutok Indiába és mindaddig folytatom az utamat, míg Isten segítségével el nem érkezem.

Október 11—12, csütörtök—péntek.
Továbbra is nyugat-délnyugati irányban haladtunk. Sokat kellett küzdenünk a hullámokkal, amelyek itt magasabbak voltak, mint bárhol utunk folyamán. Láttunk néhány viharmadarat és egy zöld nádszálat, amely a hajó oldala mellett úszott el.
A Pinta tengerészei nádat és botot láttak, egy másik botot ki is halásztak; ez a bot, minden jel szerint éles vasdarabbal lett megmunkálva; még egy nádat halásztak ki és láttak egy kis deszkát és egy olyan fűfajtát, amely a többitől különbözött és a szárazföldön nőtt. A Nina legénysége is a közeli szárazföld jeleit fedezte fel: így egy tüskebokor ágát, melyen piros gyümölcsök voltak. Mindezek az előhírnökök emelkedett, örömteljes érzéssel töltöttek el.
Aznap napnyugtáig 108 tengeri mérföldet tettünk meg.
Napnyugta után megint visszatértem a nyugati irányba. Óránként 12 tengeri mérföldes sebességgel haladtunk és hajnali két óráig 90 mérföldet tettünk meg. Minthogy a Pinta gyorsabb volt, mint a másik két hajó, a Pinta fedélzetéről fedezték fel a földet, innen adták meg a megbeszélt jeleket.
E földet először egy Rodrigo da Triana nevű tengerész pillantotta meg, bár én éjszaka 10 órakor a hajófar emelvényéről világosságot láttam. Bár a pislákoló fény oly bizonytalan volt, hogy nem mertem földnek mondani, mégis magamhoz hívtam Pedro Gutiérrezt, a király pohárnokát, megmondtam neki, hogy azt hiszem, fényt látok és kértem, nézzen oda ő is; odanézett és ő is látta a fényt. Hasonlókép értesítettem Rodrigo Sanchez de Segoviát, akit a király és királyné megfigyelő gyanánt küldött ki az armada mellé. De ez nem láthatott semmit, minthogy onnan, ahol ő állt, semmit sem lehetett látni. Miután közöltem megfigyelésemet, egyszer-kétszer látták még a fényt felcsillanni; mikéntha kis viaszgyertyát emelgettek volna, amit igen kevesen tartottak közeli szárazföld jelének — de én bizonyos voltam benne, hogy közel vagyunk a parthoz.
Mikor azután az egész legénység összegyűlt, hogy tengerészszokás szerint elénekelje a Salve Reginát /Columbus tengerészei minden este ezt imádkozták/, majd pedig hallgatva várakozott, embereimnek azt a jó tanácsot adtam, hogy gondosan őrködjenek a hajó orrán és vigyázzanak, nem látják-e meg a szárazföldet. Az, aki elsőnek fogja jelenteni, hogy földet lát, mindjárt egy selyemkabátot kap ajándékba, azon jutalmon kívül, amelyet az uralkodópár Ígért, hogy tudniillik élete végéig 10.000 maravédi díjat fog kapni.
Hajnali két óra felé tűnt fel a föld, amelytől mintegy 8 tengeri mérföld távolságban lehettünk. Bevontunk minden vitorlát és csak a nagyvitorlával mentünk tovább, minden mellékvitorla nélkül. Azután a part közelébe értünk és ott várakoztunk napfelkeltéig. Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahani-nak neveznek. Ott mindjárt meztelen bennszülötteket pillantottunk meg. Martin Alonso Pinzónnak és fivérének, Vicente Yaneznek, a Nina kapitányának kíséretében felfegyverzett csolnakon kiszálltam a szárazföldre. Ott kibontottam a királyi lobogót, miközben a két kapitány egy-egy zöldkeresztes zászlót lobogtatott, ilyent vontunk fel mindegyik hajóra, jobbról és balról koronával díszített F és Y betű állott rajtuk. Zöld fákkal beültetett és vízben és mindenfajta gyümölcsben gazdag tájék tárult szemünk elé.
Magamhoz hívattam a két kapitányt és a többieket is, akik partraszálltak, továbbá Rodrigo d’Escobedot, az armada jegyzőjét és Rodrigo Sanchez de Segoviát, és felszólítottam őket, hogy személyes jelenlétükkel, mint szemtanuk igazolják, hogy a királynak és királynének, uraimnak és parancsolóimnak nevében birtokba veszem ezt a szigetet, amint ez az okmányokból kitűnik, amelyeket ott kiállítottunk.
Mindjárt összegyülekezett a sziget számos bennszülöttje. Felismervén, hogy oly emberekkel állok szemben, akiket inkább lehet szeretettel, mintsem karddal megmenteni és szent hitünkre téríteni, barátul akartam megnyerni őket s ezért némelyiknek piros sapkát és üvegből való nyakláncot és más, értéktelen csekélységet ajándékoztam s ők ezeken fölötte örvendeztek. Oly jó barátaink lettek, hogy öröm volt látni. Üszva elérték hajóinkat és papagályokat, gyapotfonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre.
Mindent nagyon szívesen adtak és vettek — de én úgy sejtettem, hogy mindennek híjjával lehetnek.
Mezítelenül járnak-kelnek, úgy, ahogy Isten megteremtette őket, mind a férfiak, mind a nők, kiknek egyike még nagyon fiatal volt. Valamennyien, akiket így megpillantottam, még fiatalok voltak éveik számára nézve, nem láttam 30 esztendősnél idősebbet. Mindannyian nagyon jó növésűek, testük szép alakú, arcvonásaik megnyerőek. Hajuk sűrű és bozontos, csaknem ló farkához hasonlít, homlokuk fölött rövidre nyírják, egy-két fürtöt kivéve, amelyet hátra vetnek és teljes hosszában hordanak, anélkül, hogy valaha is levágnák. Némelyük szürke színnel festi be magát (a Kanári szigetek lakóira hasonlítanak, akik sem nem fekete, sem nem fehér színűek) ismét mások piros, fehér vagy egyéb színnel; némelyek csak arcukat vagy szemük vagy orruk környékét mázolják be, mások pedig egész testüket.
Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. Vasuk egyáltalán nincsen. Gerelyük csak pálca, vas nélkül, hegyén halfoggal, vagy valami más kemény tárggyal ellátva. Általában szép növésűek, mozdulataik kellemesek.
Egyikük-másikuk testén sebhely látszott. Amikor jelbeszéd segítségével megkérdeztem, mikép értsem ezt, tudtomra adták, hogy földjüket megrohanják a szomszédos sziget lakói, akik el akarják fogni őket és akikkel meg kell küzdeniük. Akkor is és most is olykép vélekedem, hogy a kontinens lakói azok, akik a szigetlakókat rabszolgának akarják elhurcolni. E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak, mert azt tapasztaltam, hogy rövid időn belül meg tudnak ismételni mindent, amit mondok nekik; egyebekben is úgy vélem, hogy könnyen megtérhetnek a keresztény hitre, mivelhogy minden jel szerint nem tagjai semmiféle szektának sem. Ha a Mindenhatónak úgy tetszik, hazautazásomkor magammal viszek hat ilyen embert, hogy Felségteknek bemutathassam őket és hogy megtanulják a nyelvet. Ezen a szigeten nem találtam állatokat, a papagályokat kivéve.

Október 13, szombat.
... Mindent a legnagyobb figyelemmel szemügyre vettem és igyekeztem megtudakolni, vajjon akad-e arany ezen a vidéken. Észrevettem, hogy némelyik embernek az orra át van lyukasztva és a nyílásba egy aranydarabkát toltak. Jelbeszéd segítségével megtudtam, hogy ha az ember délre utazik, egy királyhoz ér, akinek nagy aranyedények és sok aranydarab van a birtokában. Igyekeztem rábírni őket, hogy engem odakísérjenek, de később be kellett látnom, hogy nem hajlandók erre. Ezért elhatároztam, hogy holnap estig itt maradok, azután pedig tovább megyek, délnyugat felé, ahol számos bennszülött kijelentése szerint mind déli, mind északnyugati és délnyugati irányban, földnek kell lennie. Azt is tudtomra adták jelekkel, hogy az északnyugati vidékek lakói gyakran idejönnek, hogy leigázzák őket. Így hát eltökéltem magam, hogy délnyugat felé haladok, aranyat és drágakövet keresni…

Forrás: Officina Könyvek, 1941.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOS'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (7)

Kalkutta, 1840. július 1.

Igen szomorú volt a mai nap. Az az ünnepélyes összejövetel fémjelezte, amelyet Társaságunk az április 22-én elhunyt Prinsep tiszteletére rendezett. Ott voltunk mindannyian, mindenki – megszámlálhatatlanul sokan – aki szerette a megboldogultat s tisztelettel, megbecsüléssel viseltetett iránta. A gyászbeszédet elnökünk, Sir Edward Ryan mondta. Az érzelem akkor hágott a tetőfokára, amikor megtudtuk, hogy Prinsep megőrült, mielőtt az agylágyulás áldozataként elhunyt az őrültekházába zárva. Ezt nem tudtuk elhinni. Olyan élénken őriztük róla a nyájas, mosolygós ember képét. Micsoda szörnyű dolog az őrület!
Új titkárunk, az arabista Henry-Whitelock Torrens (baloldalt), Ryan balján foglalt helyet. Malan távozása után, 1840. május 6-án nevezték ki William O'Shaugnessy pótlására. Ő is mondott néhány szót, és keletkutató tevékenységünk folytatására biztatott minket „a hűség és elfogulatlanság szellemében, amely a szeretetünk gyűrűjéből korán kiragadott szegény kartársunkat is mindig jellemezte".
A gyászbeszéd után lelepleztük az elhunyt fehér márványba faragott mellszobrát, amelyet Chantry szobrász kezdett el, majd Weeks fejezett be. Fájdalmunk még nagyobbra nőtt, amikor a szoborban valamiképpen feltámadni láttuk Prinsepet sugárzó szépségének ragyogásában, azzal a vonzerővel, amely őt olyan elbűvölővé tette. Sosem fogom elfelejteni, milyen segítőkész volt felém, nevezetesen, amikor szótáram végleges formáját készítettem. Türelmesen, kedvesen látott el tanácsaival, anélkül hogy erre egyszer is ráunt volna, még ha raboltam is az idejét. Természetesen volt barátságos, és jó. Nem tudni egyetlen ellenségéről sem. A keletkutató tudomány számára Prinsep – kinek a szanszkrithoz és a középind prákritákhoz is nagy tehetsége volt –, mindenek előtt Asóka törvényoszlopainak sikeres megfejtőjeként marad emlékezetes, mint ezt már alkalmam volt megírni ebben a naplóban. Hozzájárulása egyrészt a buddhizmusról, másrészt az India ókori történelméről kialakult ismereteinkhez meghatározó.
Időközben többször is viszontláttam a festő Schöfftöt. Gyakorta este tért be hozzám, szokásos lovas sétája után, amelyet a Strand mentén, majd a Fort William Eszplánádján tett. Korábban azt mondtam neki, az ajtóm mindig nyitva áll előtte. De számításon kívül hagytam a ház szokásait. Mert hát este, amikor a Társaság ügyei aznapra véget érnek, a szolgálók alaposan bezárnak minden ajtót. Ennek az az eredménye, hogy ha valaki el akar érni első emeleti lakásomban, több ajtót is ki kell nyittatnia, mint ha egy széfhez igyekezne. Ez nagyon szórakoztatja a látogatómat, szerencsére azonban nem veszi zokon. Újra belemerültünk népünk eredetéről folytatott, véget nem érő beszélgetéseinkbe. Egy kézlegyintéssel intézzük el azokat, akik azt állítják: finn-ugorok vagyunk. Számunkra nem férhet hozzá kétség, hogy a Hunok fiai vagyunk. Attila volt az első királyunk, Ildikó az első királynőnk, és Csaba az ő fia.
Az egyik ilyen esti látogatása alkalmával a festő rajzolt rólam profilból egy vázlatot. Azt mondta, szokása csak úgy futtában papírra vetni azok arcképét, akikkel éppen dolga akad. Több ilyen képet is mutatott nekem a krokikkal teli füzetkéjében, és megállapítottam, hogy nagyon tehetséges rajzoló. Ahogy mondják, jól fog a ceruzája.
Június 17-én hagyta el Kalkuttát. A gangeszi síkság nagyvárosai felé igyekezett. Angol és indiai személyiségek portréját kívánja leskiccelni; kormányzókét, helytartókét, tábornokokét, rádzsákét, maharadzsákét. Gyorsan és jól dolgozik, ugyanakkor az árban is mértékletesnek látszik. Azt reméli, sok megrendelést kap majd, és szeretne valamilyen ürügyre lelni, hogy eljusson a lahori udvarba. Figyelmébe ajánlottam Jean Baptiste Ventura tábornok, és Honigberger doktor nevét. Delhibe érve, magánkihallgatást fog kérni a Nagy Mogultól, és talán elkészíti a portréját.
Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan távozni látom ezt a szívélyes, és kedves honfitársamat. Nagyon nagy örömre szolgált anyanyelvemen társalognom vele. Amióta Indiában vagyok, eddig ő az egyetlen magyar, akivel találkoztam. Találkozom-e valaha egy másikkal?

Kalkutta, 1840. szeptember 25.

Az angolok helyzete afgán földön jelentősen megromlott ebben az évben. Az ellentmondást nem tűrő Mac Naghten és a forrongó Suja sah közt kényes a viszony. Ez utóbbi elmondhatatlan kegyetlenségeinek láttán, az Angol szenvedélyes választ ad. Kijelenti, hogy a tiszteletreméltó Társaság hadserege nem azért jött Kabulba, hogy fedezze az atrocitásokat és a rivális bandák közti viszálykodást. Suja sah azzal vág vissza, hogy kötelessége terrorral és a legkíméletlenebb megtorlással hatalmát megszilárdítani. Röviden, a két szövetséges összerúgta a port.
Hozzá kell tennünk, hogy nincs könnyű dolguk. Bukharából – ahol meghúzta magát – Dóst Mohammed visszaindult Balkhba. Onnan hívta fel honfitársait az általános felkelésre. Az ország fele, Kabul és Oxus között nyíltan fellázadt. Ott mindenkit leölnek, aki azzal gyanúsítható, hogy szimpatizált az ellenséggel. E hónap elején a legrosszabbtól lehetett tartani. Dóst Mohammed előrenyomult új hadseregével Bamiyan völgyéig. Szerencsére az angol-indiai hadsereg szét tudta verni szeptember 17-én, mielőtt ideje lett volna túl nagy tekintélyre szert tenni az övéi közt, és még több embert gyűjtött volna maga köré. Mégis összerezzentek, amikor megtudták, csak néhány napnyi járásra van Kabultól. A nehezen egyensúlyban tartott épület imbolyogni látszik talapzatán. Véleményem szerint, sokára jön el az idő, amikor Suja sah hatalmát nem csak az idegen katonai megszállásnak köszönheti. Más szóval, ha az angolok hirtelen úgy döntenének, hogy visszavonulnak az Indusig, a Restaurációnak befellegezne: kártyavárként omlana össze. Már egy éve, hogy Suja sah - mint hajótörött a bójára -, felkapaszkodott a trónra. Azt hiszem, most még népszerűtlenebb, mint visszatérése előtt, és ez nem csekélység. Továbbra is úgy vélem, minden esély megvan rá, hogy Mac Naghten és Burnes könnyelmű kijelentései ellenére rosszra forduljon ez a kaland.

A hónap végén – szeptember 2-án vagy 3-án – Torrens egy apró termetű, harminc év körüli, gyér szakállt viselő férfi társaságában lépett a könyvtárba. A férfit Théodore Pavie, francia keletkutatóként mutatta be nekem (jobbra). Mint mondta, vendége azért jött Indiába, hogy megszerezze a Mahábhárata, az indiai nemzeti eposz teljes szövegét, amelyből majd a legjellegzetesebbnek ítélt részeket lefordítja. Pavie inkább félénk, s nagyon zárkózott; keveset és halkan beszél, angolul azonban figyelemreméltó tökéletességgel fejezi ki magát. Miután összeismerkedtünk, megtudtam, hogy egyaránt rendkívül jól tud németül, olaszul, és spanyolul. Először a hispániai és dél-amerikai tanulmányok érdekelték, de annyira vonzotta Ázsia, hogy a Collége de France-ban belefogott a szanszkrit tanulásába Eugéne Burnouffal, kinek egyszerre első számú tanítványa s személyes jó barátja lett. Kínaiul is eléggé megtanult, három művet már lefordított a klasszikus irodalomból, és járt a Keleti Nyelvek Főiskolájában Joseph Garcin de Tassy hindusztáni óráira. Röviden, jelentéktelen külseje mögött, Pavie hatalmas tudást rejteget, erről azóta magam is többször meggyőződhettem, hiszen első találkozásunk után rendszeresen bejárt a Társaság könyvtárába. Órákon át láttam a Mahábhárata könyvei fölé görnyedni; egy kalligráfus gondosságával írta át a francia fordításra szánt részeket; nem törődött a nyirkos meleggel, amely a napnak ezekben a perceiben szinte mindenkit száműz, és a lehető legcsekélyebbre korlátozza az emberi létezést. Pavie rettenthetetlenül végezte feladatát a homlokán gyöngyöző s arcán pa-takzó verejték ellenére. Tegnapelőtt eljött, hogy befejezze kényes munkáját. Szüksége volt a segítségemre, hogy megtaláljon egy szanszkrit nyelvtankönyvet, s ezt kihasználva, közölte: több ízben is hallott már felőlem. Tudja, milyen hihetetlen körülmények közt tettem szert tibeti nyelvtudásomra. Sokáig beszélgettünk, anélkül, hogy esetleg zavartuk volna az olvasókat: senki nem tartózkodott a könyvtárban. Megkérdezte, írtam-e beszámolót az utazásaimról, vagy tervezem-e a közeljövőben? Nemleges válaszomra hozzátette – kicsit mintha saját magának mondaná – : „Remélem, mindenesetre naplót azért vezet, és egy nap majd közzéteszi". Nem feleltem. Mindig is az volt a szándékom hogy naplómat megőrzőm a magam számára. Nem hiszem, hogy míg élek publikálom. Lehet, hogy még az örököseimnek is megtiltom akár a részleges nyilvánosságra hozatalát is. Ez a napló az én bizalmasom, se nem irodalmi mű, se nem történelmi dokumentum, jóllehet minden sora szigorúan ragaszkodik a valósághoz.
Pavie ma megint eljött. Ugyanazzal a szorgalommal látott hozzá aprólékos munkájához, mint korábban. Távoztában váltottunk néhány szót. Azt mondta, november 14-én visszatér a Bourbon szigetre, aztán Párizsba. Ott folytatja tovább munkáját Burnouf oldalán.

Kalkutta, 1841. február 2.

Campbell doktor – kihasználva a telet –, visszajött Darzsilingból, hogy beszámoljon feletteseinek az éghajlati állomás közeli beindítását lehetővé tevő munkálatok előrehaladott állapotáról. Benézett a Társasághoz, és tájékoztatást adott azokról a néprajzi, nyelvészeti, és természettudományos megfigyelésekről, amelyeket azóta végzett, hogy odafent letelepedett. Hozzám is bejött, megszorította a kezem, átlapozott néhány könyvet a könyvtárban. „Mikor fog tehát meglátogatni odafent?", kérdezte. „Az idén már biztosan nem, talán a következő télen" feleltem. Ez a legfőbb vágyam. Tökéletes tudatában vagyok annak, hogy ki kell törnöm ebből a letaglózó kábulatból, amit egyfelől a trópusi éghajlatnak, másfelől a mindennapi megszokásnak köszönhetek. Ha nem vigyázok, addig hagyom peregni az éveket, míg már késő nem lesz bevégeznem hazafias küldetésemet. Feltétlenül a mihamarabbi indulásra kell gondolnom, és arra, hogy tényleg nekivágjak a Hiong Nu-k földje felé.
Híreket kaptam Malantól. Múlt júliusban tért vissza Londonba. Onnan szinte azonnal Oxfordba utazott, ott szándékozik letelepedni. Örömmel kereste fel az egyetemet, találkozott Horace Wilsonnal, akinek elmesélte, hogy velem együtt tanult tibetiül. Még mindig az a titkos vágya, hogy megcsíp egy tanári vagy óraadói állást. Míg erre az eshetőségre vár, tovább bővíti a keleti nyelvek terén szerzett tudását. Nagy gonddal bánik a könyveimmel, mondja, már el is rendezte őket a könyvtárában, és biztosít, hogy tényleg használni kívánja őket. Főleg akkor, ha - mint hinni szeretné - rábíznak egy tibeti kurzust.
Pearce tiszteletes a kalkuttai baptista küldetésből arra kér, fordítsam le neki tibetire több egyházi ének és zsoltár szövegét. Megkérdeztem tőle, mi a szándéka ezekkel, hiszen Malan távozása óta már senki sincs Indiában, aki felmenne a Himalája népeinek hirdetni az Evangéliumot. Tudomásomra hozta, hogy kapcsolatban áll egy a Baptistákhoz közel álló német szektával, kik magukat „Testvérek Szövetségének" (Brüder Unitát) nevezik, de akiket inkább a „Moráviai testvérek"-ként szokás emlegetni, mivel az eredetük mögött álló pietista mozgalom Moráviában született. Ez a szekta el akarja küldeni övéi egyikét a Himalájába, „most, hogy már léteznek európaiak számára is hozzáférhető tibeti szótárak és nyelvtankönyvek". Meglepett, hogy több könyvről beszél. Ezt meg is jegyeztem neki. Ekkor tudtomra hozta, hogy egész pontosan: egy Oroszországban dolgozó holland származású moráviai testvér, bizonyos Isaac-Jacob Schmidt tiszteletes – aki egyébként a kalmük és mongol nyelvben végzett kutatásairól ismert –, nemrég közreadott egy német nyelvű tibeti szótárt és nyelvtankönyvet, amelyek gyakorlatilag az én könyveim hamisítványai. Ez a szégyenletes plágium egyáltalán nem tetszik nekem, de hát mit tehetnék? Szándékaim mindig is elfogulatlanok voltak, nem az-e a végül is az elsődleges, hogy munkásságomat közreadják és terjesszék? Ha ez a Schmidt lelkész ehhez hozzájárulhat, inkább hálásnak kellene lennem, amiért támogat, még ha ez munkáim meglopása árán történik is. Mindenesetre, figyelembe véve a dzsammui hinduk legutóbb véghez vitt hódítását, és a háború lappangását, különösnek tetszik a gondolat, hogy – mint Pearce mondta –, nemsokára egy moráviai testvért látok majd Ladákban. Végül is mennyi esélye lesz ennek a német testvérnek, hogy hitére térítsen egy népet, amely ilyen mélyen gyökeret vert a történelem által számára kiválasztott tantrikus buddhizmus különös formájában? Szerintem, semennyi. Én, aki protestáns lelkészi pályára készültem, soha egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy kísérletet tegyek a ladakiak megtérítésére, pedig köztük éltem. Sőt, soha nem is igyekeztem elmagyarázni nekik a vallásom lényegét. Jól megvannak ők az övékében, mint ahogy én az enyémben.

Kalkutta, 1841. április 30.

Meghoztam a döntést. Holnap benyújtom Torrensnek a lemondásomat. Megválok főkönyvtárosi és múzeumőri hivatalomtól, így visszanyerem a szabadságomat, és felkészülhetek az utazásra. Ezen a télen nekivágok Felső-Ázsiának. Még nem tudom, pontosan mikor hagyom el Kalkuttát, de azt tudom, hogy megteszem. A körülmények vajon kedvezőek lesznek a számomra? Merem remélni. Hallom, Zorawar Szingh Tibet nyugat felöli meghódítására készül. Be akarja venni Tsaparangot, a Guge-i tibeti királyság régi fővárosát. Afganisztánban a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Valósággal forrong az ország. A lázongás hulláma annak ellenére csapott a magasba, hogy Dóst Mohammed múlt év november 3-án megadta magát. Burnest és Mac Naghtent merényletek fenyegetik. Aggodalmában Suja sah minden nap egy kicsit még jobban elveszíti a fejét: folyatja a vért, és ennek csak testvérgyilkos gyűlölködés az eredménye. Nem én vagyok az egyetlen, aki elítéli ezt a megszállók zűrzavarába torkolló hódító vállalkozást. Állítólag Nepálban is zavargások robbantak ki, a lázadók a brit helytartó azonnali távozását követelik. A pandzsábi királyságban jelenleg a viszályok drámáját játsszák. És ez idő alatt mozgósítják a tibeti hadsereget, hogy elzárják a dogra hódító elől az utat. Szikkimben a rádzsa felemeli hangját, Dardzsiling felszabadítását követeli. Még Bhután is igyekszik kihasználni az alkalmat, hogy visszaszerezze azokat a földeket, amelyeket Délnek és Keletnek kellett átengednie.
Ennek a feszült zűrzavarnak nyilvánvalóan utazásom elvetésére kellene rábírnia, de tovább nem halogathatom. Bármi történjék is, határoztam: előretörök. Most, vagy soha!

(Befejezése következik)

BERNARD LE CALLO'CH: Kőrösi Csoma Sándor naplója (6)

1839. június 28.

A dzsammui dográk ladaki inváziója óta az újságokban figyelem, mit írnak e térség eseményeiről. Elég kevés szó esik róluk, az igaz, tegnap mégis felugrottam, amikor azt olvastam a Gazette du Bengale-ban, hogy a hónap elején Zanszkar lakossága fellázadt elnyomói ellen. Harcok folytak Zanglában, írják, a megszállóknak sietve vissza kellett vonulniuk a hágók felé. Azok, akik a Penszi hágón át nyomultak vissza Purigra, Panikar és Szuru mellett szembe találták magukat a szintén fellázadt purigi lakossággal. Nagy a veszteség mind a két oldalon, több száz dogra fogságba esett. A felkelés központja Draszban található. Zorawar Szingh állítólag véres bosszúra készül.
Miközben ezeket a híreket olvasom, és az annyira ismerős neveket nézem, képzeletben visszautazom az időben tizenkét, tizenhárom évet. Akkor magam is a Zanszkar völgyében tartózkodtam. Olyan békésnek tűnt a szörnyű szárazságában, olyan távolinak a világ zajától, a háborús fenyegetésektől! Mi az ördögöt akarnak ezen a kietlen vidéken az alföld gazdag, zöldellő völgyeiből érkező hindu hódítók? Itt, hol nincs is mit ágyútűz alá venni? Miféle szükség hajtja őket, hogy ennyi vesződség árán gyámságuk alá helyezzék ezt a néhány ezer zanszkárit, kik ellenállni is képtelenek, s még csak vonzó hadizsákmánynak sem jók? Már fizettek sarcot, vészesen meg is terhelte nyomorult kis jövedelmüket. Mit lehet még követelni attól, kinek semmije sincs?
Elszomorítanak ezek a Ladakra újabb csapásokat hozó súlyos események. Ebből senkinek nem lesz haszna, se a győzőknek, se a legyőzőiteknek. Szeretném tudni, mi lett a sorsa az én lámámnak. Él még? Vagy áldozatul esett a háborúnak? Bebörtönözték? A lázadókkal tart? Annyi kérdés merül fel bennem, de választ nem remélhetek.

Kalkutta, 1839. július 16.

Malan Dél-Afrikába utazott, Fokvárosba. Tegnapelőtt szállt hajóra a feleségével és a gyermekeivel. Tibeti leckéink átmenetileg megszakadtak.
Ideérkezésének első pillanataitól kezdve panaszkodott az éghajlatra, az elviselhetetlen melegre, a fullasztó nyirkosságra. A felesége még nála is jobban szenvedett. Olyasféle bajok gyötörték, mint az asztmásokat. A gyerekek is rosszul érezték magukat ezen a gőzfürdőhöz hasonló, túlmelegedett klímán. Elvesztették az étvágyukat, álmatlanok lettek. Annak ellenére, hogy a szellőz-tetők reggeltől estig, sőt még éjszaka is forgatják a levegőt az angol házakban, és, hogy az állandóan nyitott ajtók, ablakok huzatot okoznak; dacára legyezőknek, ultra könnyű viseleteknek, mindennek, amit az emberi leleményesség csak kitalálhatott az itteni pokoli vidékek izzó forrósága ellen, nem bírták tovább egy évnél. Malan egyébként folyton az időjárást szidta. Azt hitte, hozzászokik majd, de az ellenkezőjét kellett tapasztalnia. Míg az én bőröm mindig száraz maradt, ő rajta csurgott a verejték. Csak attól elöntötte a víz, hogy a Park Street-en átjött a Társasághoz. Rosszul érezte magát, reszketett. Többször belázasodott, és ágynak is esett. Ezért határozta el, hogy kihúzza a baj méregfogát: családját hazaküldi, ő maga Fokvárosba megy, hogy ott töltse a legyöngült egészségének helyreállításához szükséges időt. Elviekben, ha minden a terv szerint zajlik, a felesége és gyermekei novemberben érkeznek angol földre. Ami Malant illeti, ő a következő télre visszatér Kalkuttába. Még mindig a misszionárius munkának szeretné szentelni magát, és nagyon lesújtaná, ha erről le kellene mondania. Haragudna magára, amiért csak a Bishop's College-ben leadott órák miatt jött Indiába. Meggyőződésem, hogy nem fog sikerülni neki a dolog, hacsak nem a tibetieket indul evangelizálni. A Himalájában nem fenyegeti forróság, se a kellemetlen, nyirkos levegő. Inkább állandó hideget és szaharai szárazságot talál ott, miként azt éveken át én is megtapasztalhattam a saját bőrömön. így kerek a világ. A misszionáriusok közt is van, aki Bengália éghajlatának áll ellent, és van, aki a tibetit bírja. A hozzám hasonlók, kik mindkettőt egyaránt elviselik, inkább kivételt képeznek.
Nemrég megjelent az „Ázsiai Kutatások" 1839-es száma. Ez a huszadik azóta, hogy 1788-ban megalapították ezt a jelentős tudományos folyóiratot. De sajnos az utolsó is. A Társaság úgy döntött, beszünteti a lapot, hogy minden anyagi eszközével a havonta megjelenő « Journal »-t támogathassa. Bizonyára igaza van, mégse tudom megállni sajnálkozás nélkül, amiért ilyen áldozatot kellett hoznia néhány ezer rúpia miatt. Olyan kis dolog ez a Kelet-indiai Társaság költségvetéséhez képest.
Mindenesetre az „Ázsiai Kutatások" e legutóbbi száma meg is örvendeztet, hiszen leközöl tőlem három tanulmányt. Az első a „A Sákjamuni Buddha életének feljegyzései, irányadó tibeti szövegek idézetei" címet viseli, ez harminckét oldal. Lényegében a tibetiül rGya cser Rol-pa-nak hívott Lalitavisztarából való idézetekről van benne szó, és egy kevésbé ismert műről, a Mnon-par Byung-va-iól. A második a Prajna Paramita elemzése, azaz: Sher-Csin Phal-Csen-dKon-Seks Do-de Nyang-Das és százötvenkilenc oldalt ölel fel. Ez azoknak az olvasmányoknak a gyümölcse, amelyeknek kanami tartózkodásom alatt szenteltem magam. Feltárom benne a nyugati keletkutatók előtt a Mahájána vallásos irodalmának egyik nem kanonikus alapművét.
Ami a harmadik cikkemet illeti, az a tibeti kánon második részét, a Tandzsurt szándékozik megismertetni az általam idézett részletek segítségével. Nyilvánvalóan, egy több mint kétszáz értekezést tartalmazó gyűjtemény harminckét oldallá tömörítése bűvészmutatványnak tűnhet. És az is, vitathatatlanul. Mivel azonban én vagyok az egyetlen európai, aki el tudta olvasni a kérdéses gyűjteményt, legalább egy rövid áttekintést akartam nyújtani azok számára, akiket érdekel, és izgat a nagy szekér buddhizmusa. Ez a cikk nem más, mint logikai folytatása annak, amit a Kandzsurról írtam az „Ázsiai Kutatások" 1836-ban megjelent számának 41-93 oldalán. így most már a tibeti szent szövegek egészének viszonylag teljes elemzése rendelkezésre áll.
Természetesen, mindezen munkák régen elkészültek, már 1834 vagy 1835-ben, terjedelmüknél fogva azonban akkor nem kaphattak helyet a Társaság kiadványaiban. Köszönet James Prinsep-nek, amiért megtette a szükséges lépéseket, hogy ne maradjanak tovább az irattári dossziék között.

Kalkutta, 1839. december 8.

Henry-Thoby Prinsep történész

Malan tegnap érkezett vissza Fokvárosból. Jobban van. Arra kért, azon nyomban folytassuk tibeti leckéinket. Mint megvallotta, dél-afrikai tartózkodása alatt tovább folytatta a munkát, hogy formában maradjon, és nehogy elvesztegesse az időt. Megkérdeztem tőle, még mindig arról ábrándozik-e, hogy misszionárius legyen. .Jobban, mint valaha!" válaszolta kétséget kizáróan. „Azért jól gondolja meg, mielőtt belevág a kalandba, feleltem. Ha már szerencséjére a tibeti tanulásába fogott, válassza inkább a Himaláját, mint sem a Gangesz völgyét vagy a Karnatikot! Bengália éghajlata egy év alatt felmorzsolta önt, noha vannak az indiai angolok között olyanok, mint Wilson volt, vagy Swinton, akik huszonöt-harminc évig is bírták. Ez azt jelenti, hogy ön nem a trópusokra született. Ha tényleg hittérítő misszióra adja a fejét, legalább ne ölje meg magát!" Ebben egyetértett, s azt hiszem, a tanácsom megfogadása mellett döntött. Feltéve, ha marad rá ideje.
Pillanatnyilag, természetesen minden rendben. Tél van. Az idő hűvös, a levegő könnyű és kevésbé nyirkos, mint az év többi részében. De mi lesz, ha eljön a tavasz? Április elejétől a meleg fullasztóvá válik, hogy a monszun közeledtével csak tovább fokozódjon. Az esős évszakban a meleget felváltja a mindent átitató nyirkosság. Az embernek aztán október végéig kell várnia, hogy újra fellélegezhessen. Maian szervezete ezúttal kibírja-e azt, amit a múlt évben sem viselt el? A legkevésbé sem bizonyos.
Az Afganisztánba küldött brit expedíció sikerrel járt. Ha, mint korábban állították, az volt a cél, hogy Suja ul Mulk sahot visszajuttassák trónjára, ez augusztus 7-én megtörtént. Dóst Mohammed Bukharába menekült, néhány híve a Hindu Kus legtávolibb részein uralja a vidéket, és szörnyű bosszút esküszik. Mac Naghten megkapta, amit akart: kinevezték a főkormányzó teljhatalmú küldöttének Kabul királya mellé. Azt hiszem, az angol-indiai haderők jelenlétének köszönhetően a király helyett inkább ő tartja kezében az országot. Alexander Burnes személyében, – aki Gerard doktor utazótársa volt – nyughatatlan, ugyanakkor befolyásos helyettese van. A maguk módján mindketten az angol gyarmati imperializmus tipikus ügynökei. A kutató és földrajztudós látszatát keltve, Burnes az elmúlt tíz esztendőben mindvégig hódító hadjáratra készítette elő a vidéket, aminek most le is aratja a gyümölcsét. Azzal az indokkal, hogy Rándzsit Szinghnek visz ajándék lovakat Anglia királyától, olyan vidékre jutott el, ahová előtte senki. így járt el Dóst Mohammednél és Bukhara emírjénél is. Ez utóbbi jelen pillanatban azon tűnődik, angol vagy orosz módra tálalják-e majd.
Miközben Anglia kezet nyújt a föld legbizonytalanabb, leghevesebb, és örökösen forrongó népének, az teljességgel hidegen hagyja, mi történik a békés ladakiakkal. Pedig ők felajánlották, legyen hűbéruruk. Mindössze annyit kértek cserébe, hadd helyezkedhessenek védőszárnyai alá, hogy nyugodtan őrölhessenek tovább imamalmaikban, és eltarthassák megszámlálhatatlan lámáikat. Olyan ellentmondás található itt, amilyenben bővelkedik a történelem: az angol hatalom komoly erőfeszítések árán betévedt az afgán darázsfészekbe, noha arra mindössze egy gesztusra futotta tőle, hogy Gulab Szingh becsvágya elől elállja az utat, és Ladakot az indiai mozaik védett államává tegye.
Túlontúl megörülvén annak, hogy angol ellensége – átmenetileg afgán földön szövetkezve – nyugat felé hódít, Zorawar Szingh megint támadásba lendült: ismét lesújtott a szerencsétlen ladakiakra s újabb háborús adókat vetett ki rájuk. Egyúttal megszabadult a már takarónak is kevés királytól, és felszólította a népfelkelő sereget, csatlakozzék haderőihez Baltisztán meghódítására. Azt kell mondanom, ez utóbbi intézkedés többek örömét is kiváltotta. Ladák olyan sokáig volt a balti betörések áldozata, hogy mára már az egész lakosság kínhalálát kívánja ezeknek a hitszegő tibetieknek, kik régi, kasmíri mestereik kedvéért áttértek az iszlámra, valóságos sebeket ejtve azóta a ladakiak testén. A gondolat, hogy laposra verhetik őket – még ha egy idegen hindu herceg zászlaja alatt is -, felpiszkálta bennük a tüzet s időlegesen megbékéltek a dográkkal. Az ügy egyébként nem húzódott soká. Zorawar Szingh szokásos brutalitásával hirtelen lendült támadásba. Ahmed Sah, Iszkardó királya ugyan szembe akart szállni vele, de ezúttal emberére akadt. Egy kéthetes hadjárat elég volt, hogy – egész Ladák örömére – Baltisztán visszasüllyedjen Dzsammu új gyarmatának sorába. Rándzsit Szingh birodalma tehát tovább terjeszkedett az elmúlt hónapokban, és ezzel még biztosan nincs vége. Zorawar a Karakorum hegyein túl fekvő Jarkand meghódítását tervezi. Meddig megy még el, ha az angolok nem állítják meg?
Az idei 1839-es évben a politikai térkép jelentősen átrajzolódott. Az angolok Kabulban vannak, a szikhek elfoglalják az odavezető utakat. Zorawar Szingh Ladák és Baltisztán ura. De főleg e felfordulásban főszerepet játszó két férfi néhány hónap különbséggel bekövetkezett eltűnése említésre méltó. Allard tábornokról és Rándzsit Szingh maharadzsáról beszélek. Az első január 23-án, hirtelen, csapatai élén lelte halálát, Hajber közelében. Mindössze ötvenöt éves volt. Állandóan hadakozó életmódja azonban nem késlekedett felemészteni erejét. Hűséges hadvezérének halálhírét hallva, Rándzsit Szingh megparancsolta, hozzák vissza holttesttét Lahore-ba, ahol díszes temetésben részesült. Öt hónappal később, június 27-én ez utóbbi is elhunyt, utódainak mind lélekszámban, mind területileg jelentős birodalmat hagyva hátra, amelyet legyőzőre nem találó s legyőzhetetlen hírben álló hadsereg véd, és amely az indiai fél-kontinens egyetlen független állama. Negyvenévnyi uralkodás alatt a szikh klánok egyikének e vezére tekintélyének és erőskezűségének köszönhetően különleges hatalmi magasságokig tudott felkapaszkodni. Olyannyira, hogy egy lapon emlegetik Őfenségével, magával a főkormányzó-val. Mi lesz ezzel a soknemzetiségű állammal, amely összetartását kizárólag uralkodója személyiségének köszönheti? Ezen tűnődöm. Lahori királyság helyett az egyszerűség kedvéért a „szikhekről beszélnek", pedig ez az indiai vallás ott kisebbségben van. A népesség nagyját az egymást gyűlölő muzulmánok, hinduk alkotják. Elképzelhető-e az a csoda, hogy békés együttélésük még sokáig folytatódjék, ha a dicsőséges maharadzsa utódai nem rendelkeznek az ő kivételes képességeivel? Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki aggódik emiatt. Az angolok, kikkel gyakran találkozom, ugyanezeket a kérdéseket teszik fel maguknak, és hasonló válaszra jutnak: „Az egész birodalom össze fog omlani. Pandzsáb szétszakad a már működésbe lépett centrifugális erők hatására." Nemrég találkoztam Henry-Thoby Prinseppel, a szikh királyság legtájékozottabb történészével. Ő azon a véleményen van, hogy ennek a történelem véletlenszerű alakulásában s a minden irányban véghez vitt hódítások révén született építménynek nincs semmilyen jövője. Nyilván az ott szolgáló európai katonatiszteknek is ez a véleménye. Ha Avitabile és Ventu-ra marad, a többiek távoznak, de lehet, hogy már meg is tették. Nincs többé mit remélni ettől az angol-indiai hatalom álkapcsa közé szorult, törékeny építménytől. Megsemmisülésre ítéltetett, s valószínűleg gyors megsemmisülésre.

Kalkutta, 1840. január 22.

Salamon-César Malan lelkész feladja a játszmát. Úgy döntött, felszáll az első Liverpoolba tartó hajóra. A múlt hónapban elkísérte Maldába egy misszionárius körútra induló anglikán hittársát, hogy meggyőződjék róla, miféle munkát kellene végeznie, ha maga menne hirdetni az igét a bálványimádó népek közé. Elbátortalanodva tért vissza az útról. A téli évszak és a jó utazási körülmények ellenére egészsége nem bírta a megpróbáltatást. Sokáig dédelgetett álma lehetetlennek látszik. India megölné, mielőtt egy embert is megtéríthetne. Amikor eljött hozzám, hogy beszámoljon elhatározásáról, szeme könnyekben úszott. Annyira szeretett volna misszionárius lenni! Vigaszul felhívtam rá a figyelmét, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és sok más módon is szolgálhatja Krisztust: kevésbé fáradtságos és valószínűleg eredményesebb módon. Megkérdeztem tőle, döntését „hatálytalaníthatja-e valamiféle ok"? Nem, az visszavonhatatlan, felelte. Jóllehet se kíváncsi természetű, se tolakodó nem vagyok, azt hittem, célozhatok arra a tervére, hogy a tibeti vidékeken hirdetné vallásunkat. Fáradtan, sorsába beletörődve felelte: „Még ott fent sem tudnám véghez vinni a dolgot". Ekkor, miként villám sül ki a felhők közt, támadt egy ötletem: ha barátom nem válhat misszionáriussá Indiában vagy Tibetben, hazájába visszatérvén miért ne lehetne az én munkásságom folytatója? Sikerült alapos tudásra szert tennie a tibeti nyelvben, tagadhatatlanul bizonyítják ezt az általa fogalmazott szövegek. Ha csak egy kicsit tovább gyakorol, megalapíthatná Angliában a tibetisztikát, miként én tettem Indiában. Végül is, sok címre tett szert ahhoz, hogy taníthasson valamelyik angol egyetemen, annál is inkább, mivel már itt, a Bishop's College-ban is tanított, ráadásul – én úgy láttam – mindenki örömére. Ha Wilsonnak nemrég létrehoztak egy szanszkrit tanszéket, Maian miért ne kaphatna egy tibetit? Persze, ő egyházi személy, valódi hivatása inkább az egyház berkein belülre szólítja, de a lelkészi és tanári feladatok egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek, miként azt az ő példája is bizonyítja. S ha én magam nem utazom annak idején Ázsiába? Talán az erdélyi kálvinista egyház lelkészeként és az egyház hatáskörébe tartozó valamelyik intézmény tanáraként nem ugyanilyen helyzetben lennék? Nem tudom, túlzott önámítás-e azt képzelnem, hogy egy ilyen hozzáértő ember, mint Maian, el tudja vállalni hazájában a tibeti nyelv oktatását? Természetesen, ennek ellent lehet vetni: nem elég létrehozni egy tanszéket ahhoz, hogy ott diákok is legyenek. De miként lennének diákok, ha nincs tanár? Számomra mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha van ország Európában, ahol elég gyorsan felébredne a tibeti nyelv iránti érdeklődés, az csak az Egyesült Királyság lehet, hiszen Indián keresztül neki vannak egyedül kapcsolatai a Himalájával. Nem kell nagy tudósnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, az angol-indiai hatalom előbb vagy utóbb kiveti majd hálóját e magas hegyek népeinek legalább egy részére. Ha lord Auckland ilyen nagy kockázatot vállalt egy olyan megzabolázhaíatlan nép meghódítására, mint az Afgán, könnyen kitalálhatjuk, hogy ő, vagy valaki más majd egyre nagyobb és nagyobb mértékben kívánja kiszélesíteni az indiai birtokok hatalmas területét, egészen a hegygerinc vonaláig. Igaz, lord Auckland elhagyta Ladakot, mint ahogy egyik vadásznak odahagyja zsákmányát a másik, de a Pemberton küldetés, melybe engem is meghívtak, jól bizonyítja: a jelenleg független himalájai szegélyre a kalkuttai kormány már rávetette a szemét.
Anélkül, hogy tovább spekulálnék, azt leszögezhetem: Malan volt az egyetlen tanítványom. így tehát ő az egyedüli európai - míg be nem bizonyosodik az ellenkezője – aki folytatni tudja, amit elkezdtem. Ha hittérítő vált volna belőle, nem tudott volna elmélyülni a tibetisztikához szükséges aprólékos és összetett tanulmányokban, még akkor se, ha tibeti nyelvű országba küldték volna. Viszont, ha visszatér Európába, ott hasznosíthatja az együttműködésünk alatt szerzett ismeretanyagot. Minden esélye meg van, hogy – még ha nem is válik egyetemi tanárrá – továbbra is maradjon elég szabad ideje a tibeti nyelvre és civilizációra. Sajnos a brit könyvtárak, ahogy én tudom, még csak nagyon korlátozott számú tibeti nyelvű művel rendelkeznek. A londoni székhelyű Királyi Ázsiai Társaságnak elküldték ugyan a tanácsomra néhányat azokból a kötetekből, amelyekből itt két példányunk van, ez azonban nagyon kevés. Ahhoz legalábbis túl kevés, hogy lehetővé tegye egy egyetemi tanszék megfelelő működését.
Viszont én megőriztem a nyugat-himalájai tartózkodásomkor összeállított tibeti könyvtáramat. Meg van a hat kézirat is, amelyeket kérésemre a három lámám akkoriban írt, amikor Zanglában időztem. Van még úgy negyven fa-metszésű könyvem, ezeket Phuktalban, majd Kanamban szereztem. Meggyőződésem, hogy a British Library polcain sincs ennyi, ha nem számoljuk a kanonikus szövegek gyűjteményét. Mióta felhagytam a tibetisztikával, ezek a könyvek a lakásom második helységének egyik polcán hevernek. Már nem használom őket. Pillanatnyilag nem volna értelme a Bengáli Ázsiai Társaságnak adományoznom a gyűjteményt, hiszen Maian távozásával senki nem marad, aki esetleg használni kívánná. Viszont – mivel nem mondtam le odautazásom tervéről – Mongóliába sem vihetem magammal ezt a terhet. Ilyen körülmények közt, azt hiszem, a legésszerűbb s leghasznosabb megoldás az, ha az anyagot a barátomnak ajándékozom. Ő elviszi Angliába: ott majd hasznára lesz. Feltéve, ha – s ezt erősen hiszem – hajlandó folytatni az együtt elkezdett utat. Egyetlen más európai sem tudna többet kezdeni ezzel az égből pottyant ajándékkal. Egy pillanatig azt hittem, a nagyenyedi Bethlen kollégiumnak küldöm el a gyűjteményt, de mire lenne az jó? Senki nem tudná elolvasni. Arra is gondoltam, hogy a pesti egyetemnek ajándékozom, de ott is csak eltemetnék egy faliszekrényben, a létezéséről sem tudna senki. Ez annyi volna, mint karddal csapni a vízre. Röviden, Maian a helyzet kulcsa. Hiba lenne, ha nem ő kapná ezt az ajándékot. Nemsokára meglátogat, akkor tájékoztatom a dologról, és együtt felmegyünk a lakásomba, ahol rögtön át is veheti a könyveket. Valószínűleg ez lesz az utolsó hozzájárulásom a tibetisztikához. A reggeli sajtó azt írja, Mac Naghtent nemrég baronetté nevezték ki. Én nem csatlakozom a dicsőítők seregéhez. Lehet, hogy Anglia királya úgy véli, az afganisztáni beavatkozás példás dolog, nekem azonban más a véleményem! Szörnyű emléket őrzök arról, amikor 1821-ben keresztül haladtam ezen az országon. Nehéz elképzelni nagyobb összevisszaságot annál, ami akkor ott uralkodott. Másról sem lehetett hallani, csak ágyúzásról, felégetett falvakról, rabszolgának elhurcolt emberekről, földbirtokosok sanyargatásairól, brutalitásról, gyilkolásról, s más erőszakos cselekményekről, amelyek lángba és vérbe borították a királyságot. Az angol megszállás pillanatnyilag ugyan megfékezi a felek háborús fellángolásait, de vajon meddig? Mac Naghten, még ha baronetté lett is, semmit nem tehet egy általános felkelés ellen. A hivatásos hadsereg tehetetlen a gerillákkal szemben. Jól láttuk ezt Spanyolországban, amikor a spanyolok végül arra kényszeríttették Napóleont, hogy visszahúzódjon a határ francia felére anélkül, hogy valaha is megvívott volna egy rendes csatát.

Kalkutta, 1840. március 31.

A múlt hónapban viszontláttam Campbell doktort. Eljött, hogy átvegye az utasításokat, mielőtt felmenne Dardzsilingba. Azt a feladatot kapta, hogy állítson fel ott gyorsan egy állomást, amely felveszi a versenyt Szimlával és Mussoorie-val. Nagyon boldog volt a gondolattól, hogy a maga ura lehet odafent, és olyan maradandó művet hagyhat hátra indiai földön, amiért az eljövendő nemzedékek hálásak lesznek neki. Meghívott, hogy látogassam meg. „Mindig lesz egy szoba az Ön számára" biztosított. Tulajdonképpen, ha elhatározom, hogy eloldom a hajókötelet, és nekivágok a Mongóliába vezető útnak, majd Dardzsiling felé megyek. Hiszen az a tervem, hogy Déltől Észak felé szelem át Tibetet, egészen Kanszuig. De ez nem ebben az évben lesz.

Úgy két hete, egy magyar festőművész érkezett Madraszból. Schöfft Ágostonnak (jobboldalt) hívják. Pesten született, hozzá hasonló művészek unokája, unokafivére, unokaöccse, s fiaként. Mihelyt megtudta, hogy van egy honfitársa a városban, meglátogatott. Milyen édes volt számomra, hogy annyi év után anyanyelvemen beszélhettem! Szó szerint elfelejtettem. Felidéztük Magyarországot, az általa kevéssé ismert Erdélyt, utazásait, az enyémeket. Főleg azonban a magyarok rejtélyes gyökereiről társalogtunk. Szörnyen bőbeszédű lettem. Kifejtettem neki a témáról alkotott nézeteimet, s az okokat, amelyek miatt Felső-Ázsiába akarok utazni. A Hiong Nukról soha sem hallott, de mint mondta, meg van róla győződve, hogy a Hunok tulajdonképpen valahonnan a Kína és Szibéria közti területről érkeztek egykoron. Véleménye szerint – amely megegyezik az enyémmel –, ehhez nem fér semmi kétség. Első találkozásunk késő estébe nyúlt. Éppúgy meglepődött, mint én, milyen izgalom lett rajtunk úrrá. ígéretet tettünk egymásnak, hogy újra találkozunk, s mivel ezt legegyszerűbben a Park Street-i lakásomon tehettük meg, közöltem vele, az ajtóm mindig nyitva áll előtte.
Néhány napja két új alelnökünk van az Ázsiai Társaságnál. Az egyik Henry-Thoby Prinsep, aki időközben a Legfelsőbb Tanács tagja lett, azaz gyakorlatilag a főkormányzó egyik helyettese. Megválasztása nem kizárólag az általa publikált történelmi és statisztikai munkáknak köszönhető. Inkább azért nevezték ki, hogy megszerezze számunkra Őfensége támogatását minden körülmények között, és megkapjuk azokat az anyagi eszközöket, amelyektől több éve meg vagyunk fosztva. A másik Sir Henry-Wilmot Seton, bíró a Legfelsőbb Bíróságon, 1839-től tagja a Társaság igazgatótanácsának. Régi hagyomány nálunk, hogy a vezetők általában bírók közül legyenek kiválasztva. Ennek kétségtelenül szellemi függetlenségük s a pártatlanságra való törekvésük az oka. És talán az is, hogy sok a szabadidejük. Természetesen mindnyájukban megvan a Kelet iránti érdeklődés, de annyira azért ritkán, hogy a témában jelentős műveket alkossanak. Seton a maga részéről még semmit nem írt. De végső soron, ez nem is érdekes. Tőlük inkább azt kérik, hogy szorgalmasan végezzék dolgukat az összejöveteleken, amelyeken mindig a hivataluknál fogva érzett, vitathatatlan tekintéllyel elnökölnek.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (5)

Kalkutta, 1838. augusztus 12.

Már három hónapja, hogy Maian tiszteletes tibeti leckéket vesz tőlem. A bevezető, heti két-háromszori találkozások üteme nagyon hamar elégtelennek bizonyult. Június elsejétől mindennap tartunk órát, és engem kellemes meglepetésként ért, milyen gyorsan küzdi le tanítványom a tibeti nyelv első buktatóit. Kétségtelenül van tehetsége az efféle dolgokhoz, és kivételes elszántsággal rendelkezik. Jobb híján, csak magamhoz tudom hasonlítani: mikor Zanglában felülmúltam Szangje Puncog buzgalmát is, kénytelen volt másik két lámát segítségül hívni. Mindazonáltal, a tanítás itt sokkal könnyebb: angolul beszélhetünk, és használhatjuk a könyveimet. Azért mégis csodálom ennek a kiváló embernek a lelkes odaadását. Végezvén a Bishop's College-i osztályával, idesiet a kánikulai melegben, hogy hozzám csatlakozzék; mint egy kisiskolás, megállás nélkül dolgozik velem, csak azért, hogy elsajátítson egy nyelvet, amely valószínűleg soha nem lesz a hasznára. Jót mulatok legorombított kutyaképén, melyet olyankor ölt magára, ha minden megkívánt udvariassággal együtt megdorgálom, mert lefelejtett egy betűt, vagy rosszul ragozott el egy igét. Ilyenkor teljes bűnbánatba esik, és oly látványosan igyekszik vezekelni a hibáért, hogy megesik rajta a szívem. Ahogy jobban megismerem, rá kell jönnöm, Maian szinte beteges félénkségben szenved. A lelkészi és tanári kettős minőségéből eredő tekintélye ellenére sem biztos magában, önvizsgálatot tart minden kis apróság miatt. A hóbortos és szigorú apától gyermekkorában elszenvedett képtelen nevelést okolja mindezért. Arra kényszerítette például, hogy az asztalnál latinul, kizárólag vallási témáról beszéljen, mikor még alig volt az önmagára eszmélés korában! Ezeknek a nevetséges sanyargatásoknak köszönhetően valódi lelki traumát szenvedett el, amelyből sosem épült fel teljesen. Ekkor nyelvek tanulásába menekült, mert a sors úgy akarta, hogy már hármat is megtanuljon, mielőtt számolni tudott volna. Mivel én magam is félénk vagyok és zárkózott, – mindenesetre kevéssé bőbeszédű és fecsegő – kétség kívül bárki másnál jobban megértem őt. Ezért is éreztük már az első találkozásunkkor, hogy minket egymásnak teremtett az ég. Tényleg igazi rokonszenvet érzek iránta. Ez elsősorban abban a vágyamban nyilvánul meg, hogy átadjam neki, amit Tibetről tudok. Egyikünk sem beszédes természetű, mégis azt látom, hogy találkozásainkkor mindig sok a mondanivalónk egymás számára. Három hónap alatt többet beszéltem vele, mint Prinseppel három év alatt, pedig ő is barátságos velem. S ha már James Prinsep nevét görbítette ide a tollam, engedtessék meg nekem, hogy hangod adjak iránta érzett aggodalmamnak. Két hónapja állandóan szédülésre panaszkodik. Szörnyű fejfájások akadályozzák a munkában, és ezek már a látását is zavarják. Miután tegnapelőtt felállt az íróasztaltól, azonnal a földre zuhant. Szerencsére éppen volt nála egy látogató, aki rögtön segítséget hívott. Elhoztak hozzá egy tudósdoktort. Azóta nem láttam. Az utolsó hírek szerint még mindig az ágyat nyomja. Az orvosok egyelőre nem nyilatkoznak, mindenesetre arra biztatják, hamar hagyja itt Indiát. A levegőváltozás jobban helyretenné az egészségét, mint a gyógyszerészek összes főzete. Úgy tűnik, erre nem hajlandó. Azt mondja, itt Kalkuttában feltétlenül szükség van rá. Ez igaz: ő nélkülözhetetlen. Az Ázsiai Társaság bizonyos mértékig az ő vállán nyugszik. Mindezidáig a barátait is meglepő, kicsattanó életerővel végezte a dolgát, és hatékony is volt, ami a legnagyobb dicséret az övéhez hasonló munkakörben. Nehezen tudom elképzelni az Ázsiai Társaságot nélküle, jóllehel, egyes jó lelkek szerint senki sem pótolhatatlan. Annyi bizonyos, hogy Prinsep 1819. szeptember 15-e óta van Indiában, azaz nemsokára tizenkilenc éve, s ez alatt egyszer sem utazott Európába, hogy egy kis friss levegőt szívjon. De még Szimlába vagy Mussoorie-ba se! Lehet, hogy a Bengália letaglózó éghajlatán eltöltött túl hosszú idő őrölte fel végül veleszületett szívósságát. Pedig
még csak 39 éves.
A Társaság Folyóiratának júliusi száma közölt tőlem két tanulmányt, amelyeket - hajói emlékszem -, 1833-ban írtam. Az egyik a „A buddhizmus különböző irányadó tibeti dokumentumok alapján", a másik „A Tibetben található történelmi-, és nyelvkönyvek felsorolása". Örömmel látom, hogy a tibetisztikába vágó munkáimat továbbra is közli a sajtó, jóllehet a szanszkrit és az indiai modern nyelvek miatt már évekkel ezelőtt felhagytam ezzel a témával. Igaz, Tibet számomra kicsit olyan, mint neszszusz inge: nem tudok kibújni belőle. S mivel én vagyok az egyetlen európai, aki ismeri az ország nyelvét, kultúráját, akaratom ellenére újra meg újra kapcsolatba kerülök vele. Úgy faggatnak, mint egy orákulumot, eljönnek, hogy tanácskozzanak velem, a véleményemet kérik. Néhány napja a skót presbiteriánus egyház lelkészei érdeklődtek nálam a himalájai népek keresztény hitre való áttérésének esélyeiről. Mintha én tudnám! Mások – a Church Missionary Society-hez tartozók –, véleményemet kérik Máté Evangéliumának tibetire fordításának lehetőségéről. Alig telik el hét, hogy ennek vagy annak a kérésére ne kellene újra belevetnem magamat a tibeti ügyekbe, nem beszélve természetesen nyelvleckékről, amelyeket Malannak minden  nap adok. Mielőtt megbetegedett, Prinsep jelezte, hogy az általam is jól ismert Yates tiszteletes hamarosan látogatást szándékszik tenni nálam. Meg akar kérni, hogy fordítsam le neki Dávid zsoltárjait. Egy anglikán pap meg, a nevét elfelejtettem, azt szeretné, ha lefordítanám  számára a lámák beszédeit,  amelyeket az  istentiszteleti ceremóniakor mondanak. Gyakran azok, akik a könyvtárba benéznek, bevallják: csak azért jöttek, hogy kérdéseket tegyenek fel nekem a tibeti buddhizmusról. Hányszor kellett megkísérelnem elmagyarázni, mi is a nirvána a „nagy szekér" szerint, és ennek a fogalma miben különbözik attól, amit a „kis szekér" hirdet? Röviden, akarom vagy sem, Tibet egyfajta megszemélyesítője lettem. Kétségkívül örülnöm kellene ennek. De én mégis inkább bizonyos bosszúságot érzek: ha a műveim egyszer már kijöttek a sajtó alól, szeretném lezárni életemnek ezt a szakaszát, hogy utána más munkáknak szenteljem magam. De nincs mit tenni. Hiába háborognék, tiltakoznék, lázadoznék, mindenki szemében továbbra is afféle „egyedetlen példány" maradnék, egy ismeretlen világ megkerülhetetlen tolmácsolója, kötelezett s kötelező közvetítő, kinek minden kinyilatkoztatott szava ítéletként hullik a földre. Szegény fejem!

Kalkutta, 1838. november 8.

James Prinsep ma reggel hajóra szállt Anglia felé. Az egészsége nyár óta folyamatosan romlott. Kínzó fejfájásai kétszer olyan erősen gyötörték. Be kellett látnia, nem maradhat tovább. November 1-én lemondott az Ázsiai Társaság titkári posztjáról, de barátait biztosította: mihelyt felépül, visszatér. Furcsa mód – úgy tűnt –, erről mindenki meg is van győződve, noha az orvosok igen tartózkodóak maradtak. Ami engem illet, szerintem nem fog visszatérni. Még akkor se, ha javul az egészségi állapota. Már nem tudná elviselni a vidék igen kemény éghajlati viszonyait.
A Társaság vezetői nem jelölték ki a hivatalos utódját, egy ideiglenes triumvirátust bíztak meg a titkári feladatokkal. Meggyőződésük, hogy Prinsep nem is igazán beteg, – és frissebben, mint valaha – nemsokára visszatér. A triumvirátus feladatául a folyóügyek intézését kapta. A kérdéses három személyt természetesen jól ismerem, hiszen hivatalomnál fogva gyakran volt alkalmam találkozni velük. William-Brooke O'Shaugnessy-ről, Ramcomal Szen-ről, és James-Charles-Colebrooke Sutherland-ról van szó. Meglehetősen össze nem illő egységet alkotnak, és számomra kérdés, képesek lesznek-e hosszú időn át együtt irányítani társaságunk kormányrúdját.
O'Shaugnessy tipikus ír: hóbortos, szellemes, csúfolódó; sokat és nagy hangon beszél, különösen szerteágazó ismeretei egy fajta Pic de la Mirandole-lá teszik, humorral és gúnnyal fűszerezve. Ő Bengália haderőinek sebészdoktora, kémiát és gyógyszerészetet tanít a kalkuttai orvosi egyetemen, és kémikus mesterségét még a pénzverdében is gyakorolja. Arról ismert, hogy a főkormányzóság megrendelésére éppen most fejleszt ki egy elektromos távírót. Érdeklődik az állattan, a földtan, a növénytan, a régészet, s az ókori India történelme iránt. Néprajzi tanulmányokat is írt. Az Ázsiai Társaság tagja, hiszen az említetteken felül keletkutató, nyelvész, és érmegyűjtő egyaránt. Mit tudok még róla? Társaságában nem fenyegeti az embert az unalom veszélye. Vele kapcsolatban csak egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem: mindezen elfoglaltságai és hivatalai közt, hogyan talál majd időt a titkári feladatok elvégzésére, mikor Prinsep ezekre áldozta az egész napját? Persze - elviekben - neki elődje idejének mindössze a harmadára lesz szüksége; de nem árt, ha többel is rendelkezik.
Ramcomal Szén esetében igazából nagyon kevés a változás. „Bennszülött titkár" néven (native secretary), neki továbbra is elsősorban társaságunk pénzügyeit kel irányítania. Ezt mindig lelkiismeretesen, szorgalmasan s főleg sikeresen tette. Prinsep távozása semmilyen más hatással nincs munkájára, mindössze egy fajta előléptetésben részesült, mivel ő az első indiai, aki a titkári címig jutott. Egyébként e halk szavú, kimért ember látszólagos nemtörődömsége mögött figyelemreméltó eredményesség rejlik. Diszkrét hozzáértésének, és vitathatatlan leleményességének köszönhetően minden évben sikerül pozitív mérleggel zárnia költségvetésünket.
Ami J.C.C. Sutherland-ot, a harmadik latort illeti, ő jogtudós, egész karrierjét az indiai angol közigazgatás szolgálatába állította. Jól ismeri a szanszkritot, és a hindusztáni hindi formáját. Az indiai civilizációk iránti tudományos érdeklődése vitathatatlan. Neki köszönthetjük például több indiai jogi szöveg angol fordítását. Egyébként régi, aktív és szorgalmas tagja a Társaságnak. Főleg ő rá számítok, hogy majd pótolja Prinsepet azokban a mindennapi adminisztrációs feladatokban, melyek miatt gyakran kötöttem ki irodájában, mióta teljes felelősséggel tartozom a múzeumért és a könyvtárért.

Kalkutta, 1839. január 10.

Súlyos események történtek nemrég. December 10-én az indiai angolok hadat üzentek Afganisztánnak. Lord Auckland hagyta, hogy tanácsadói, és különösképpen Mac Naghten ilyen szélsőséges helyzetbe sodorják. Meg vannak győződve róla, hogy ez csak egy katonai kiruccanás lesz, és a hadművelet megszabadítja majd őket attól a végén már lidércnyomássá váló félelemtől, hogy hatalmas gyarmatukat elárasztják az oroszok. Nem felejtettem el, milyen fogadtatásban részesítettek, amikor először jártam Szabatuban: azzal gyanúsítottak, hogy a cár kontójára kémkedem. A dolog végül elrendeződött, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, az oroszok közép-ázsiai hódítási vágya mennyire ráijesztett a kalkuttai hatóságokra. Mégis, hibás lépésnek tűnik az angolok részéről, hogy ki akarják terjeszteni hatalmukat egy ilyen zabolátlan, szervezetlen népre, mint az afgán. Kizárólag bajokra lelnek ott, ráadásul az annyira rettegett  oroszok  szomszédságába kerülnek. Pillanatnyilag – legalábbis ha lehet hinni a hivatalos közleményeknek – csak a zsarnok Dóst Mohammed elűzéséről lenne szó. Őt a korábbi zsarnokkal, Suja ul Mulk sahhal helyettesítenék. Egyszóval az angolok több tízezer katonát mozgósítanak, hatalmas szekérsoron szállítják a tömérdek felszerelést, és kockára teszik tekintélyüket kizárólag azért, hogy visszaültessenek trónjára egy uralkodót, kit mohósága miatt a nép tolvajként űzött el. Szerintük ugyanis ezt az állítólag békés beavatkozást egy szerencsétlen herceg trónra juttatásának feladata diktálja. Az igazság igen távol áll ettől a sarkított verziótól. Sokat gondolkoztam, de nem sikerült rájönnöm, mi lord Auckland érdeke ebben az egészben. Ha csak tényleg nem Perzsia széléig kívánja kitolni birodalmának határait.
Az újságokból tudtam meg, hogy Allard tábornok visszatért Indiába. Bombayon át érkezett, majd sietve Lahor felé vette az irányt. Ő Pandzsáb legfőbb katonai felelőse, egy háromoldalú megállapodása alapján viszont – amelyet Mac Naghten 1838. június 28-án kötött az afgán lázadókkal –, ez az ország is belekeveredett a konfliktusba. Dóst Mohammed mindenkori, engesztelhetetlen ellensége, Rándzsit Szingh képtelen volt kihagyni ezt a kiváló alkalmat, hogy újabb csapást ne mérjen az előbbire. Az igazat megvallva, Rándzsit Szingh Suja sahnak sem nagyobb barátja, mint Dóst Mohammednek. Ha rajta múlna, mindkettőt a pokol fenekére küldené. De most nyilván arra gondol, az előbbivel mégis csak jobban szót ért majd, hiszen az angolok bábja lett, akiknek Dóst Mohammed mindig is ádázul ellenállt.
Allard nem üres kézzel tért vissza Franciaországból. Lajos Fülöp kinevezte a maharadzsához küldött személyes képviselőjének, azaz nagykövetének. A tábornok tehát példátlan helyzetben találja majd magát: egy olyan uralkodó hadseregének lesz továbbra is a főparancsnoka, amely mellé diplomataként delegálták. Rándzsit Szingh csak hálás lehet az őt ért megtiszteltetésért, még ha ez a tisztelet plátóian nyilvánul is meg. Pillanatnyi szövetségesei, az angolok szeme előtt – kevésbé bízik bennük, mint valaha –, esetleg kialakíthatja távbarátságát egy olyan királlyal, akiről alig tud valamit. Ez nem maradhat csattanó nélkül!
Míg Allard sietett, hogy újra elfoglalja posztját, Ventura Európába utazott. Kérdéses volt, hogy Kalkuttán keresztül távozik-e, de végül inkább Bombay-ben szállt hajóra. Ez megfosztott attól az örömtől, hogy viszontlássam a katonatisztet, akivel annak idején bujdosó vándorként jártam be olyan tájakat, ahol most dúl .a háború. Ha már maga nem jöhetett, elküldetett a Társaságnak néhányat azok közül az antik tárgyak közül, amelyeket a Gandharában végzett régészeti ásatások során tárt fel. Ezek a tárgyak a múlt héten érkeztek meg, és Sutherland azzal bízta rám őket, hogy osztályozzam be őket a múzeum gyűjteményébe. Nagyon szép pénzérméket, és különös, európai vonásokkal megáldott Buddhákat vagy bódhiszattvákat ábrázoló szobrocskákat fedeztem fel köztük. Olyanok, mintha a hellenisztikus kor Buddha szobrai volnának.
Ventura tábornok hívószavára doktor Johann Martin Honigberger is visszajött Pandzsábba, hogy a lahori udvarban újra elfoglalja az ágyúöntés és az orvoslás kettős hivatalát. Erről O'Shaugnessy beszélt nekem. Azt mondta, Honigberger franciaországi tartózkodása alatt tért át a homeopátiás gyógyításra, miután találkozott az új gyógymódot kidolgozó szász orvossal, Christian F. S. Hahnemann-nal. Úgy tűnik, a homeopátia erőszakmentesen kezeli a beteg szervezetét, és a hagyományos orvostudománynál hatásosabban gyógyít. Szeretném tudni, Hahnemann mivel érte el azokat a látványos eredményeket, amelyekkel - mint mondják - a hozzá került esetek többségénél valóban büszkélkedhet.
Ha már a Venturához, Allardhoz, és Honigbergerhez hasonló, a szikh uralkodó körül megforduló európaiakról beszéltünk, O'Shaugnessy megkérdezte, ismerem-e Avitabile tábornokot? Soha sem hallottam, és leírva se láttam ezt a nevet. De első hallásra, úgy tűnik, bizonyára olasz emberről van szó. Tulajdonképpen, vágott a szavamba hallgatóm, nápolyi katona, a francia Claude-Auguste Court-tal jött Pandzsábba, fegyvertársa volt Kermansahban, Perzsiá-ban. „Á, igen! kiáltottam fel. Természetesen! Elfelejtettem a nevét. Olyan rég keltem át ezen az iráni városon!" Valóban találkoztam az olasz katonatiszttel egy pihenő állomáson, és már akkor felfigyeltem szájhősködéseire. Nem kiadta, hanem valósággal üvöltötte sztentori hangján a parancsokat. Valószínűtlen egyenruhát viselt, amelyről inkább a Commedia del'Arte szereplői jutottak az ember eszébe, mintsem egy gyalogsági kapitány, aki Avitabile akkoriban volt. Az a hír járja erről a hórihorgas, bőbeszédű, kiálló sasorrú, ferde arcú óriásról, hogy imádja a mámorító italokat. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy igen fontos személyiség legyen Pandzsábban, ahová Ventura hívására 1827-ben érkezett. Nem csak vakmerő katona, de jelentős intéző is. Egy elit zászlóalj   parancsnoka, ugyanakkor civil kormányzója Wazirabadnak, ahol elindította a városrendezést, helyreállította a romos épületeket, újraszervezte a közigazgatást és a rendőrséget. Ez a valaha csúnya, és kevéssé biztonságos város neki köszönhetően mára a királyság legmodernebb és legbiztonságosabb városává lett. Rándzsit Szingh nagyra értékeli Avitabile-t. Semmi kivetni valót nem talál abban, hogy fittyet hányva a közvélekedésre, a perrendtartásra: bármilyen indokkal felköttet bárkit, aki vétkes a közrend megzavarásában. Ilyen áron nyeri el a békét!
Allard és Ventura után, a szikhek hatalmának erősítésére érkezett európaiak csoportja tehát lassanként igencsak kibővült. Court, Avitabile, Honigberger: civilek, katonák a négy égtáj minden országából. Milyen meglepő sors az övék! Már éppen le akartam zárni naplóm e sorait, amikor azt hallom: Bengália erői Sir Willoughby Cotton vezérőrnagy parancsnoksága alatt sorban útnak indultak. A jövő hónapban kell elérniük a Bombay-i tartomány hadseregét, amelynek Sir John Keane a parancsnoka. A küzdelemre éhes és bosszúra szomjas afgánjaival Suja ul Mulk sah előrelovagolt előőrs gyanánt. Hozzájuk csatlakozott Dóst Mohammed unokafivére, Habibullah Azim Kán, kinek hozzá hasonlóan már az apja, Mohammed Azim Kán is Dóst Mohammed halálos ellensége volt. Hallván e két afgán nagyúr nevét, Habibullahét és Azimét, hirtelen eszembe jut, hogy Dakkában, amikor a Hajber-hágó felé vezető gyalogtúrám alkalmával Allardhoz és Venturához raportra igyekeztem – a franciákkal való találkozáshoz be kellett lépnem az akkoriban e helyütt általuk fenntartott katonai táborba –, már találkoztam velük. Ily módon, ha csak futtában is, de megismertem életem különböző időszakaiban e fenyegető dráma főszereplőit. Nem győzök csodálkozni!

Kalkutta, 1839. április 9.

Sutherland-ot kinevezték helytartónak Rádzsputánában. Távozása előtt be kellet nyújtania lemondását a triumvirátusban betöltött hivataláról. Utódjául Salamon-César Malan-t (képünkön) nevezték ki. Csak örülni tudok, hogy tanítványomat a Társaság titkárságáig látom emelkedni. így még kényelmesebben lehetünk, és – persze lehetőségeihez mérten – könnyebben át tudjuk magunkat adni tibeti tanulmányainknak. Ide s tova tizenegy hónapja ismerjük egymást, és azóta szinte naponta összejárunk. Olyan jelentős fejlődést ért el a tibeti nyelvben, hogy habozás nélkül belevágott az Apostolok cselekedeteinek e nyelvre történő lefordításába. De mielőtt ezt sikeresen befejezte volna, még az Evangélium fordításába is belekezdett. Fejlődése - véleményem szerint - még teljesebb lehetett volna, ha nem támad fel az a szeszélye, hogy négy-öt másik indiai nyelv tanulásába is belekezd egyidejűleg, s ráadásul még a kínaiba is. Az az álma, vallotta meg nekem, hogy nemsokára a tibeti Himalájába, esetleg a bengáliai Gangesz torkolathoz vagy más hindusztáni vidékekre megy hirdetni a keresztény üzenetet. Sőt, akármahratti nyelvterületre is! Mivel én magam szintén megtanultam e modern indiai nyelveket, gyakran megesik, hogy a leckén kívül ezek valamelyikéről beszélgetünk. Én személy szerint úgy vélem, Maian így csak szétforgácsolja magát. Az idejét vesztegeti. Egyetlen nyelvre kellett volna összpontosítania minden energiáját. Vagy legfeljebb kettőre, de többre semmiképp. Ugyanazt az ismeretvágyat fedezem fel benne, mint amely bennem is meg volt az elmúlt évek során. Nem tudom megállni, hogy túlbuzgóságát ne a szerampuri baptistáékhoz hasonlítsam. Tudni kell mindenben mértéket tartani! Ha valaki erre nem képes, az saját lelkesedésének az áldozata lesz. Ezt bizton állíthatom. Annál is inkább, mert velem pontosan így történt. Ilyen körülmények közt mindig a következő szállóigén kellene eltöprengenünk: „Aki sokat markol, keveset fog".

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (4)

Kalkutta, 1837. december 22.

A Pemberton-jerlentés

Pemberton újra próbálkozott. De hiába ismételte el, hogy nélkülözhetetlen vagyok küldetése sikeréhez, nem engedtem neki. Még azután se, hogy Jenkins, az asszámi politikai biztos megérkezett erősítésnek. Csökönyösségük már tényleg ellenemre volt, még ha meg is értettem őket. Vannak dolgok, amelyeket nem akarok megtenni. Az efféle expedíció éppen ebbe a kategóriába tartozik. Tegnap indultak el fegyvereikkel, bőröndjeikkel; jobban mondva több fegyverrel, mint ahány bőrönddel, nyilván azért, hogy megfenyegessék, és megfélemlítsék a bhutániakat. Én személy szerint úgy gondolom, hibát követnek el. Bhután nem akar ártani angol Indiának, csak már ráunt, hogy az állandóan közös területeket bitorol. Semmi jó nem származik ebből az állítólagos felfedezőútból, amely csak annyira földrajzi, amennyire muszáj. De legalább vérengzés ne legyen belőle!
Miután elutasítottam a Társaság főkönyvtárosi posztját s Pearson doktor is távozott júniusban, a múzeum igazgatását már a feladattal ideiglenesen megbízott Markham Kittoe hadnagy látta el. Kittoe nem újonc errefelé. Orissza kutatójaként lett híres. Akárcsak Prinsep, ő is epigráfus, számos antik felirat megfejtését köszönhetjük neki.
Ma reggel viszontláttam Archibald Campbellt. Ismét Kalkuttában van, egy nepáli küldöttséget kísér. A delegáció valami peres ügyben jár el a Lumbini közelében fekvő Teráj területének megosztásával kapcsolatban. A hagyomány szerint ezen a helyen született Sziddhárta, a későbbi Buddha. Kihasználva, hogy a nepáliaknak ma nincs szükségük a szolgálataira, elszabadulhatott, s benézett a Társasághoz. Nagyon jól esett, hogy ragaszkodott hozzá: engem is azonnal értesítsenek Prinsep irodájában tett látogatásáról. Ez utóbbi hívatott, és én őszinte örömmel szorítottam meg a derék doktor kezét. Több mint hét évvel ezelőtt láttam utoljára, 1830. novemberében, Szimlában és Szabatuban. Amikor legutóbb itt járt, én Titaliahban voltam. Hosszan elbeszélgettünk a könyvtárban, aztán, hogy ne zavarjuk Kittoe-t, felmentünk a lakásomra. Elmagyarázta, milyen kutatásokat végez bizonyos nepáli törzsekkel kapcsolatban, kik sem nem tibetiek, sem nem rádzsputok. S egyúttal azt is tudni akarta, hogyan kell vélekedni a Hung nevet viselő törzsről. Lehet, hogy közelebbi vagy távolabbi rokonságban állnak a Hunokkal, vagy talán még a Magyarokkal is? Mivel volt alkalmam foglalkozni egy keveset ezekkel a Hungokkal, biztosítottam: semmilyen kapcsolatuk nincs sem a Hunokkal, sem az én népemmel. Egyszerű homonim egybeesésről van szó. Javasoltam neki, talán mélyüljön el egy kevéssé ennek a rejtélyes törzsnek a tanulmányozásában, és ha az idő tájt még Indiában leszek, közölje velem az eredményeit. Akkor részletesebb véleménnyel szolgálhatok.
Beszámolt továbbá arról is, hogy a főkormányzó nemrég őt jelölte ki a Szikkim határában, Dardzsiling mellé tervezett éghajlati állomás néhány éven belüli felállítására. Számára ez három szempontból jelentené az irányítást: orvosi, igazgatási, és politikai szempontból. Orvosi természetesen, hiszen az oda felküldött embereknek elsősorban egészségügyi problémáik lesznek; igazgatási, mert ő felelne az állomás beindításáért, a tervek elkészítéséért, a későbbi terjeszkedés előkészítéséért, a mindennapi működés biztosításáért; végül pedig politikai, mivel a dardzsilingi helytartó feladata lesz a szoros kapcsolattartás Szikkim rádzsájával és kormányával. Egyáltalán nem rémíti meg annak a lehetősége, hogy ilyen szerteágazó feladatokkal kell majd szembenéznie. Ellenkezőleg, örül neki. Eljövendő kinevezését egy fajta előléptetésnek tekinti, hiszen a jelenleg Katmanduban Hodgson mellett ellátott feladatoknál fontosabbakért lesz felelős. Hodgsonról is sokat beszélt. Szemrehányást tett nekem, amiért Felső-Bengáliába utaztamkor nem jöttem át Nepálba, hogy ott töltsék néhány hetet. Hodgson, úgy látszik, tényleg nagyon fájlalta a dolgot. Égett a vágytól, – az ő szavaival élve – hogy megismerhessen, és elbeszélgessen velem a tibeti buddhizmusról. „Még nem túl késő, hogy meggondolja magát. Mindig szívesen látjuk, ha ellátogat hozzánk. Bőven van helyünk, hercegként szállásoljuk el. És elérnénk az ön számára azt a kivételes megtiszteltetést is, hogy velünk együtt tartózkodhat a rezidencián. A legjobb kapcsolatot ápoljuk a király miniszterelnökével, a barátunk lett."
Távozása előtt még azt mondta, miután hazakísérte a nepáli hivatalnokokat Katmanduba, a szikkimi Terájba utazik. Egyrészt azért, hogy megismerje a dardzsilingi vidéket, – nemsokára oda nevezik majd ki – másrészt, hogy tanulmányozza a múltkor Titaliahban és Sziliguriban tett látogatásomkor általam is megismert, a bengáliktól annyira különböző, apró termetű Mesh-ek nyelvét és életmódját. Megjegyeztem, hogy a Mesh-ek a Teráj egyedüli lakói. Ez a vidék nagyon ártalmas az európaiak egészségére, ebben mindenki egyetért. Campbell, aki orvos, megnyugtatott, hogy a Teráj nem veszélyes a fehér emberre december és március között. Márpedig ő kizárólag ebben az időszakban szándékozik ott kutatásokat végezni, és április eleje előtt visszatér Katmanduba. Ha pedig szükséges, a rá következő télen ismét ellátogathat a Meshekhez, hogy kiegészítse dokumentációját, és gazdagítsa szótárát. Ezután nyelvészeti és néprajzi tanulmányt szándékozik írni ezekről a tudomány által mostanáig teljesen elfelejtett emberekről. „Egyébként, tette hozzá, könnyen lehet, hogy kihasználva az alkalmat újra eljövök Kalkuttába, hogy meglátogassam a barátaimat. Ha így lesz, és még itt tartózkodik, nem mulasztom el, hogy beköszönjek Önhöz".
Már nem csodálkozom, hogy soha nem kaptam hírt Szangje Puncogról. Az imént mondta Kittoe, hogy Zorawar Szingh tavaly elfoglalta Zanszkart. Néhány összecsapás után hatalma alá került a vidék. A helyi kiskirályoknak ugyanolyan drákói feltételeket szabott, mint a ladaki királynak. Mivel az én lámám rokona Zangla királyának, és a szikhekkel szemben viseltetett ellenségessége köztudott, nem lepődnék meg, ha azt hallanám, letartóztatták, börtönbe vetették, vagy menekülésre kényszeríttették. Annak ellenére, hogy sivatagos táj, és természeti kincsekben különösen szegény, Zanszkár végül idegen uralkodó keze alá kerül. Miféle hasznot húzhat Gulab Szingh egy ilyen szánalmas hódításból?
Míg Zanszkár behódolt az ellenségnek, Ladák ismét lázongani kezdett. A Leh-i lakosság börtönbe vetette Mumsi Daja Ram-ot, a szerződés végrehajtásával megbízott helytartót, és a lázadók egy pillanatig tényleg azt hitték, elszakadhatnak a megszállóktól. Nem számoltak Zorawar Szingh stratégiai képességeivel. Mihelyt értesült az eseményekről, elhagyta Zanszkart, és szó szerint lerohanta a fővárost, majd mielőtt a ladakiaknak idejük lett volna haderőbe állni, rajtaütésszerűén el is foglalta. A király sietve menekült, és még sikerült elérnie az angol fennhatóság alatt álló hegyi államban fekvő Kanamot. Onnan lement Kotgarhba, ahol már Gulab Szingh bosszúja nem érheti utol.
Azóta ez utóbbi hiába keres olyan árulót, aki hajlandó volna felülni a trónra, hogy eljátssza a hódító hatalommal való együttműködés komédiáját. Kittoe megígérte, tájékoztat az ottani helyzet alakulásáról.

Kalkutta, 1838. április 10.

Amikor az imént visszatértem a püspöki palota kertjéből, ahová reggelente a hajnal friss illatáért szoktam kilátogatni, Kittoe hadnagy közölte velem: a katonai hatóság visszahívta az aktív szolgálatba. Rendelkezési állományba helyezését felfüggesztették. Fel kell keresnie az alakulatát, azaz le kell mondania a Társaság könyvtárának és múzeumának irányításáról. Mélységesen sajnálja, hiszen ez neki tetsző elfoglaltság volt, amely lehetővé tette számára a tudományos és történelmi ismereteinek folyamatos gyarapítását is. Megkérdeztem tőle, mikor kell elhagynia Kalkuttát. Szabadsága április 30-án jár le, felelte. „Miért nem gondolja át újra a dolgot?", szegezte nekem a kérdést. Nem fogadta el az önnek felajánlott posztot, mert sürgősen el kellett utaznia. De én azt látom, hogy még mindig itt van. Most már késő a jövő tél előtti indulásról ábrándoznia. A könyvtár és a múzeum gondozásához szükséges munka nem emésztené fel teljesen az erejét. Nekem is elég szabadságom maradt, hogy folytassam epigráfus kutatásaimat. Ez Önnel sem lenne másként. Maradna ideje, hogy a hivatalnoki teendők mellett tanulmányainak szentelje magát. Szinte biztos vagyok benne, hogy amint értesül közeli távozásomról, Prinsep újra Önnél fog próbálkozni.
Így is történt. A Kittoe-val folytatott beszélgetés után egy órával Prinsep szólt, hogy kövessem az irodájába. Ott ismét felajánlotta Burlini utódlását. De azt hiszem, megint csak elutasítást várt, hiszen meglepetést olvastam le az arcáról, amikor pillanatnyi habozás nélkül beleegyezésemet adtam. Nem hagytam magamnak egy percnyi megfontolásnyi időt sem. Akár csak ő, magam is meglepődtem, milyen gyorsan döntöttem. De hát, valójában nincs ebben semmi különös. Ha megint várnom kell a szebb napokra, inkább hasznos dolgokkal teljen az idő, mintsem a számomra oly lehetetlen semmittevéssel! Szívesen időzöm az Ázsiai Társaságnál. Itt csupa barát vesz körül, a kollégáim jók hozzám, kellemes lakásban lakom, ami nekem nem kerül semmibe. Gyakorlatilag azt teszek itt, amit akarok, és a szükséges könyvek is rendelkezésemre állnak. Ez az én fészkem, a menedékem, a világom. A gondolat, hogy ismét a Társaság szolgálatába állok, kedves a számomra. S még jobb, hogy elő is léptetnek. A valaha betöltött segédkönyvtárosi tisztemből főkönyvtárossá avanzsálok. Eddig kizárólag tibeti gyűjteményekkel foglalkoztam, most azonban szabad kezet kapok a több mint húsz nyelven íródott gyűjtemény egésze felett, akár csak a múzeum, az érmék, növénygyűjtemények s műalkotások felett. A titkár, és a pénztáros után én leszek a Társaság harmadik állandó tagja. Velemszületett szerénységem ellenére, ez olyan lehetőség, amely nem hagy hidegen, még ha próbálok is közömbösnek mutatkozni iránta. Egyszóval, a körülmények hosszabb időre kötnek Kalkuttához, mint arra a Titaliahból való hazatértemkor számítottam. Boldog vagyok, amiért Kittoe távozásával a helyébe lépek, igaz, amikor kinevezték, éppen azért éreztem boldognak magam, mert átengedhettem neki a számomra olyan nyomatékosan felajánlott megbízatást. Egyesek szigorúan fogják megítélni ezt az ingatagságot. De hogyan cselekedhettem volna másképp?

Kalkutta, 1838. május 10.

A múlt hónapban, május 2-án az Ázsiai Társaság központi bizottsága egyhangúlag megszavazott állandó főkönyvtárosnak. Meglepetés és közjáték nélkül zajlott le a dolog, mindenki egyöntetűen örült a döntésemnek. Ha már így van, minden jó, ha a vége jó. Azonnal megkezdem a szolgálatot, és belevetettem magamat a munkába. Örömmel vettem fel régi szokásaimat. A könyvtárosi mesterség igen kedvemre való. Szeretek ezek között az emberiség tudását tartalmazó művek között időzni. Mennyivel nagyobb hatással vannak rám, mint az ékszerek, az arany, a gyémánt! A tudósok kitartó, fáradhatatlan munkáját rejtő füzetek társasága megmelengeti a szívemet, vigaszt nyújt, lelkesít saját erőfeszítéseimben. Ugyanakkor abban az irigylésre méltó szerencsében van részem, hogy hűs helyen dolgozhatok, távol a tűző nap letaglózó sugaraitól, egy komfortos épületben, amelyhez éppen most készülnek egy újabb szárnyat hozzáépíteni, hogy még kellemesebbé tegyék. Főleg a múzeum és a könyvtár látja majd hasznát ennek a kibővítésnek. Ramcomal Szén töri is a fejét, hogyan jusson hozzá a szükséges hitelhez, de azt mondta, meglesz. Miért aggódnék, ha ilyen biztos a dolgában?
Különösképpen az a gondolat tesz büszkévé, hogy amint elfoglalom új hivatalomat, a nyugati világ legfontosabb, és India legnagyobb keletkutató könyvtárának vezetője leszek. Sem Burnouf Párizsban, sem Wilson Oxfordban, sem Hammer Bécsben nem rendelkezik ilyen nagy és változatos gyűjteménnyel, mint amilyennek én vagyok a felügyelője. Felkavaró örömöt érzek, főleg, ha szegény szüleimre gondolok. Nekik egyéb könyvük se volt, csak egy régi, szamárfüles biblia.
Ma reggel különös kaland esett meg velem. Szokásomhoz híven, napkelte előtt lesétáltam a püspöki palota kertjébe. Számomra ez igen egyszerű: a kert a Park Street másik oldalán helyezkedik el. Van egy bejárata elől, a Chowringhee road felől, a Fort Williammel szemben, és egy másik hátul, a Russell Streeten. Általában itt megyek be. Amikor megérkezem, még teljes a sötét. Leülök egy padra, álmodozom, a fákon csipogó madarak jelzik a hajnal első fénysugarainak közeledtét. Nemsokára látom, amint a parkot fürösztő lágy frissességből előfehérlik az ég, aztán kékül, végül hirtelen csodálatos aranyos, sokszínű csokorrá nyílik a nap első sugaraiban. Sose unok rá erre a hatalmas, trópusi természet rögtönözte, bódító illatáradatban és madárcsivitelésben naponta újra lejátszódó előadására. Köröttem mindenütt rengeteg virág: fehér, rózsaszín, sárga, lila, piros; ezek élénkítik a földi paradicsom látványát keltő buja növényzetet. Istenien érzem magam ebben a magányban. Ilyen korai órán senki semmilyen mértékben nem zavarja meg ennek az éden közepén megbúvó, elbűvölő oázisnak a nyugalmát. Még mindenki alszik. Én szerencsére jól alszom éjszaka, mások olyankor minduntalan fel-felkiáltanak a túlzott meleg miatt. Hajnalban, amikor a többi angol városlakó lassan elszenderedik végre, én már friss vagyok és kipihent. Mialatt ők az addig hiába várt álmukba merülnek, én a sárgaviolákkal, rózsákkal, íriszekkel kirakott, nagy virágos teraszokon szívom magamba a csendet. Végigsétálok a jázminsoron, megállók a kis szökőkutakkal díszített medencék szélénél, belélegzem a narancsfák édes illatát, a fehéredő hajnal fényében szemlélem a püspöki palota Westminsterhez hasonló magas körvonalait. Ő Kegyessége, a kalkuttai anglikán püspök csodálatos kertjében így eltöltött percek olyan kellemesek a számomra, hogy amióta csodálatos nyugalmát felfedeztem, nem restellek mindennap kilátogatni ide.
Nos, ma reggel, úgy kilenc után valamivel, amikor a legpihentetőbb nyugalomban egy tibeti könyvet olvastam egy bokor mögé húzódva a nap elől, hirtelen kalapos, fekete ruhás férfit vettem észre: sietve jött ki a palota földszintjének egyik helyiségéből. Először csak azt láttam, hogy mérgesen hadonászik a kezével. Olyan összevissza futkosott minden irányba, hogy egy pillanatig azt hittem, őrülttel van dolgom. Meglepődésem csak nőtt, amikor észrevettem, egész egyszerűen egy pillangó után futkos. A rovar berepült a helyiségbe, ahol a fekete ruhás férfi tartózkodott, s csodálatos színeivel, hatalmas méretével kiváltotta az izgalmát. Az imént sikerült elkapnia, és most óvatosan tartja a bal kezében a hüvelyk- és a mutatóujja között. Én, aki eredendően oly diszkrét vagyok, s kevéssé hajlamos beszélgetést kezdeményezni, most ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy kilépjek rejtekemből, és felfedjem előtte a jelenlétemet. „Ennyire szereti a pillangókat? kérdeztem tőle. Ha igen, jöjjön inkább ide! Itt sokat foghat". Döbbenten kereste, ki szólíthatta meg. Nem vett észre rögtön, félig eltakart a bokor. Két szóban bemutatkoztam, és megismételtem a kérdésemet. Őt Salamon-César Malan-nak hívják, felelte, az anglikán egyház papja, Kalkuttába tegnap délben érkezett. Kinevezték göröglatin tanárnak, magyarázta, a Bishop's College-be, s néhány perccel ezelőtt bevezették a földszinti váróterembe, mert az igazgató fogadni fogja.
A nevem hallatán, melyet kétszer is elismételtetett, kedvesen elmosolyodott. Naiv büszkeséggel vallotta be: ismer engem. Egyik oxfordi professzora, Horace Hayman Wilson beszélt neki rólam. „Nahát, milyen kicsi a világ! Kiáltottam fel. Wilson professzor volt az Ázsiai Társaság titkára a városban töltött első éveim alatt. Azt is tudja tehát, hogy én közöltem a tibeti nyelvvel foglalkozó, első európai munkákat." „Valóban tudom, felelte. Láttam is írásait a Bodley-i könyvtárban, és lapozgattam őket. De sajnos nem értettem belőlük semmit, így nem is foglalkozhattam velük, lefoglalt a szanszkrit-tanulás".
Már hívták, hogy bevezessék az igazgató irodájába. Távozóban odavetettem neki: „Ha egy nap az Ázsiai Társaságnál jár, látogasson meg! Állandóan ott vagyok, én felelek a könyvtárért és a gyűjteményekért."
Hogy mi lesz ebből a váratlan találkozásból, nem tudom. Talán semmi. De ez a görögöt és latint tanító, szanszkrittal foglalkozó, pillangókat üldöző lelkész nagyon szimpatikus nekem. Az tényleg az ördög műve volna, ha nem ugrik be hamarosan a Társasághoz, és fel nem keres, és meg nem ismerkedik az általunk ott őrzött szellemi kincsekkel.

Kalkutta, 1838. május 11.

A Pemberton jelentés kívülről

Nem kellett sokáig várnom. Malan az imént érkezett, és azonnal látni kívánt. Hosszú beszélgetésbe merültünk. Végeláthatatlan sor kérdést tett fel a tibeti nyelvre és civilizációra vonatkozóan, akárcsak Victor Jaquemont, amikor két ízben Kanamban járt. Úgy éreztem, nem csupán udvariasságból érdeklődik. Misszionárius küldetéstudata és csillapíthatatlan ismeretvágya egyszerre vezették Indiába. A szanszkrit nem volt neki elég. „Egy csomó másik nyelvet" akart megtanulni, és kijelentette, ettől semmi nem riasztja vissza. Óvakodtam lelohasztani egy ilyen derék ember lelkesedését, de arra sem bátorítottam, hogy hasztalanul fecsérelje el energiáit, mint én tettem az utóbbi időben.
Megnéztük a termeket. Megmutattam neki a könyvtárat és a múzeumot. Prinsepnél is sokat időzött, felidézték Wilson személyét. Minden további várakozás nélkül azt kérte, vegyék fel tagnak a tudós társaságba.
Miután elhagyta a titkár irodáját, visszajött hozzám. Közölte, hogy mindketten közös hugenotta és dél-franciaországi eredettel rendelkeznek. A Prinsepek a vallásháború idején Angliába emigrált, languedoki protestánsok származottjai, a Malanok eredete – kik egykor Genfbe emigráltak – Mérindolba, Provánszba vezethető vissza. Tudattam vele, hogy ami engem illett, kálvinista vagyok. Sőt papi tanulmányokat is folytattam, hogy az erdélyi protestáns egyház lelkésze lehessek. Természetesen, ettől egy kicsit még közelebb kerültünk egymáshoz.
De ő nem azért jött, hogy a provánszi őseit felemlegesse! Inkább azért, hogy megkérdezze, hajlandó volnék-e néhány tibeti nyelvórát adni a számára. Gyors elhatározása meglepett. De hozzátenném, kellemes meglepetésként ért. Végre egy ember, aki nem húzza, halasztja a dolgokat. Tudja, mit akar. Kevesebb, mint két napja ismerjük egymást, máris a tanítványomnak szegődne. Ha ez nem csak szalmaláng, akkor – éppen ellenkezőleg – valami szilárd és tartós eredmény válhat a dologból. Mindenesetre, nincs mit tűnődni: igen, természetesen, örömmel tanítom tibetiül, ameddig Kalkuttában maradok. Viszont, ezt ingyen gondolom. Nem vagyok hajlandó fizetséget kérni tőle. Olyan gyakran jön, és addig marad, ameddig akar. Elmagyarázom majd neki a nyelvtant, rendelkezésére bocsátom a könyveimet. Aztán? Meglátjuk. Mivel látom, hogy nem szereti halogatni a dolgokat, holnap délutánra adtam neki időpontot. Nekem ez lesz az első tibeti leckém, amelyet adok, neki az első, amelyet kap.

Kalkutta, 1838. június 6.

Malan május 12-én este jött el, és megkezdtük együttműködésünket. Fizetni kíván az oktatásért, ismételte. Erre én újfent csak azt feleltem: semmiféle honoráriumot nem fogadok el. Se pénzt, se ajándékot. Akkor jön, amikor tud. Mindig szívesen látom. Megállapodtunk, hogy egyelőre heti két-három alkalommal találkozunk. Ha utólag úgy látjuk jónak, ritkíthatjuk, vagy ellenkezőleg, gyakoribbá tehetjük az órákat. Ez nagyban függ majd a szorgalmától, és attól, mennyire lesz képes egy olyan nyelvet befogadni, amely teljesen különbözik az általa eddig tanultaktól. Neki kell bátorságot tanúsítania, - talán vakmerőséget is - ha egy ilyen különleges grammatikájú, bonyolult szótagszerkezetű, ijesztően furcsa helyesírást alkalmazó távol-keleti nyelv tanulására vállalkozik. Remélem, lesz benne annyi kitartás, mint a szanszkrit elsajátításakor.
A Pemberton küldetés múlt hónap 25-én haza érkezett. A bhutáni fővárosban töltött öt hét után, május 9-én hagyták el Punakkát. Pembertont Jenkins, Griffith és Blake kísérte az Ázsiai Társasághoz. Nem azért, hogy beszámoljanak Prinsepnek az ürügyül szolgáló diplomáciai tárgyalásokról, hanem a tárgyalások által lehetővé vált tudományos eredmények bemutatása végett. Pembertonnak, aki a térképészet szakértője, sikerült elkészítenie ennek a szinte ismeretlen országnak a térképét. Griffith növényeket, köveket, tojásokat gyűjtött és más olyan tárgyakat, amelyek majd a természetrajzi gyűjteményünket fogják gazdagítani. Mindegyik kutató egyöntetűen sajnálta távolmaradásomat. Bizonyosak benne, hogy küldetésük sikerrel járt volna, ha én is hajlandó lettem volna részt vállalni benne. Természetesen, nem volt könnyű számukra felvenni a kapcsolatot az angolt nem beszélő bhutániakkal. Megpróbáltak eljutni a tibeti határ közelébe, ebben azonban megakadályozták őket.
Bemutatták őket a még gyermek, alig tíz esztendős Dharmaradzsának. Ha majd nagykorúvá válik, ő lesz a királyság szellemi vezére, mint a Dalai láma Tibetben. Az ország igazi ura a Debradzsa, aki egy fajta régens, vagy miniszterelnök. Ő tartja kezében a kormány gyeplőjét. A követség igazolt célja nem más, mint rábírni, – magyarán: rákényszeríteni – a Debradzsát, hogy kössön egy jó és kellő formában megírt szerződést az indiai angol kormánnyal, melynek alapján Bhután önként lemond hatalmas szomszédja javára az asszámi határnál fekvő földterületekről, továbbá legitimnek ismeri el azokat az elcsa-tolásokat, amelyeket az elmúlt években a kárára hajtottak végre a „duarok"-nak nevezett zónában, a himalájai Teráj környékén. A Debradzsa ezt makacsul elutasította. Azzal vádolta Pembertont és társait, hogy megsértették a határt, és engedély nélkül léptek a királyság területére, ahol tiltott földrajzi megfigyelésekbe, földmérésbe fogtak. Hogy egyáltalán fogadták ezeket a kutatónagyköveteket, és nem lettek vissza irányítva, az kétségtelenül az őket körülvevő hadseregnek köszönhető. Két altiszt parancsnoksága alatt álló, huszonöt, talpig felfegyverzett asszámi férfi kísérte őket.
Mindenesetre a Tiszteletre méltó Társaság, amely azt reméli, kihasználhatja az alkalmat, hogy cserekereskedelmet folytasson Bouthannal, hiába fáradozik. A Debradzsa hivatalosan ellenzi angol árucikkek érkezését a területére, és a határőrség megerősítéséről döntött. Ami engem illet, csak gratulálhatok magamnak, amiért nem avatkoztam bele az események sodrába. Mindössze a tibetiek bizalmatlanságát, sőt, kinyilvánított ellenséges érzésüket értem volna el. Pembertonhoz hasonlóan, nekem is azzal kellett volna szembesülnöm, hogy nem léphetek be Tibetbe ezen a szomszédos kis országon keresztül.

(Folytatjuk)