TÓTH BÉLA: Utazás Palócországba

Ez a tegnapi eddig az én legboldogabb levegői utazásom. Nemcsak azért, mert soha sem volt még ilyen kedves és tudós kapitányom, ilyen szeretetreméltó társaságom, hanem azért is, mert felszálláskor nem kellett megfizetnem a lámpaláz adóját a tisztelt közönségnek.

Jaj, ez az adó!... Bezzeg nem tudtam, hányszor kell lerónom még ebben az életben, mikor a kis falusi ház mohos födele alatt, estvéli imádság után, az én legnagyobb és leggyönyörűbb levegői útjaimra indultam. Behunytam a szememet és én voltam a felhők Robinsonja. A léghajózás benyomásai oly erősek, oly mélyek, hogy ki tudja őket fejezni az is, aki nem mestere a szónak. Azok a régi, együgyű leírások is belém oltották már azt, amit Flammarion úgy hív: la nostalgie du ciel. «Óh, ha én is, én is veletek mehetnék!...» És velök mentem, szálltam, a gyermeki képzelem tarka szárnyán, édes lebegéssel. S mikor maholnap húsz esztendeje először írta nekem az aeronauta, hogy vasárnap felszállunk, nem tudtam enni, aludni, sőt még írni sem a boldogságtól.

Elérkezik a nagy óra. A sárga selyem kupola fenségesen kezd kiemelkedni a park fái közül. Fenségesen, de cudarul lassan. A gázcső vékony. Kora reggel óta ereszti a szuszt a gömbbe, de az még hat óra felé is csak félig van. Katonabanda muzsikál, s egyebek között arra érzi magát indíttatva, hogy előadja Tell Vilmos nyitányát. Ez még hagyján. De mikor jön a Carmen toreadora! Kezdem érezni, hogy ebben a háromezer embertől körülvett cirkuszban én is objektum leszek. Az arcom kigyúlad, a szivem szorul. Eötvös Károly egyszer elnevezett engemet gözünek. Valóban az vagyok. A mélyen tisztelt nyilvánosságot nem kedvelő állat. S én most itt, komédiás a komédiában! E sok szem kereszttüze közt! Jaj, be tudok-e majd mászni kellő porzsoltsággal abba az átkozottul magas kosárba? Gyámoltalanságomon nem fog-e nevetni ez a sok ember, aki mind mulatni akar a pénzéért? Hála istennek, a bemászás fényesen sikerült. Oly fényesen, hogy észre sem vették. Ott állok a kosárban, a homokos zsákokon; fejem fölött, mint császári trónus-mennyezet, a félig se telt gömb sárga redői. A kapitány a gyűrűbe kapaszkodva kiáll a kosár szélére, a banda gyorspolkát kezd harsogni, elhangzik a sípszó, a tíz katona leveszi a kezét a kosárról, a kapitány lengeti a sapkáját, én is kalapot emelek, mint jó nevelésű toreador, – immár mintha bátran állanám a hatezer szem merev nézését, – de csak úgy nem mozdulunk a földről, mint az ólom.

– Uram, mondja nekem a kapitány, ketten nem mehetünk, pedig még a vasmacskát is lent hagytam. Nekem azonban mennem kell, mert a publikum fizetett. Szálljon ki! A viszontlátásig!

A katonák megfogják a kosarat, én kiugrom belőle s abban a pillanatban háromezer száj nyílik és üvölt felém, a gúny fekete kacagásával. Persze a nagyságos úr nem mer felszállani!... Mintha gyomron ütött volna egy láthatatlan ököl. A szemem karikát hányt, s borzasztó émelyedést éreztem, föl a torkomig. Legyávázott ez a sokaság!

A kapitány derék és okos ember volt. Egy intéssel elhallgattatta a muzsikát és nagy hangosan ezt kiáltotta felém:

– Uram, most már a gyermek is láthatja, hogy ez a félig se telt léghajó két embert nem bír felvinni. Holnapután szerencsémnek fogom tartani, ha ön úti társam lesz! Bocsánatot kérek!

Valami jóakaratú mozgás futott végig a sokaságon. Az igazságosság lehellete. Öt másodperc múlva a Vindobona fölemelkedett s én már csak a lemaradt utas szomorúságával néztem rá. Másnap reggel azonban benne volt Budapest legtöbb ujságában, hogy fel akart volna szállani N. N. úr is (a teljes név volt kinyomtatva), de homéri kacajt keltett azzal, hogy az utolsó pillanatban meggondolta magát, – a levegőnek, tetszik tudni, nincsen rakoncája, – és nem akarván kockáztatni becses bőrét, fönségesen, de gyorsan kimászott a kosárból a biztos földre.

Ettől fogva boldogtalan boldogság volt nekem a léghajózás. Haj, mindig e kegyetlen nyilvánosság árán kell megszerezni! Már mikor megállt a kocsim a kert mellett és fülembe hatott a katonamuzsika, azok az átkozott, jeges pókok mászkáltak végig a hátamon. Mikor pedig felpiroslott előttem a kalapvirágok erdeje és a reporter urak szívesen mosolyogva kívántak nekem szerencsés utat, tele volt a szívem félő fájdalommal. Óh nyilvánosság, de tudsz te gyűlölni és szeretni ok nélkül!

*

... De ez a csütörtöki kedves felszállás!... Strassburgban, Berlinben, Párisban, Rómában, sőt talán még Moszkvában és Madridban is tudják, hogy lesz, mert reggel nyolc órakor vagy húsz léghajó indul útnak egyszerre széles Európában, vizsgálni a levegőég óceánját. De Budapesten nem igen tudják; legföljebb az igen korai ujságolvasók, s azok se ismerik a helyet. – Kint, a külső Váci-úton, a lipótvárosi gazometer mögött, ahová a legidősebb bérkocsisok is csak nehezen találnak ki, satnya ákácfák között, gazos telken duzzad a Magyar Aero-Club hatalmas sárga gömbje, a Turul. Körülte, igen pontosan számítva, mindössze tizenöt ember van; s ebből a sokaságból kitelik a néző közönség, a gázgyári munkások meg a négy felszálló is. Hát nem hihetetlen gyönyörűség ez?... Valóban hihetetlen; mert például azt sem bírom elhinni, hogy nincs itt a katonabanda, az a bizonyos, az a rendes, az a pokolbeli. Vajon megvakultam és megsiketültem, hogy nem látom és nem hallom? Vagy mégis lehet léghajó-indulás e nélkül az átok nélkül és a hölgykalapok pipacs-mezeje nélkül? Jó az Isten; enged néha ilyet is. A tudományos léghajózásnak az az igazi pompája, hogy komédiát és kíváncsiságot nem tűr meg maga körül.

Háborítatlan gyönyörűséggel néztem a mindig érdekes előkészületeket; és bámulatra indított annak látása, hogy mit tud elvégezni a csekély, de kitűnő pontossággal dolgozó munkaerő. A rendes fél század katona helyett négy ember bánt el itt a gömbbe fogott óriás gázmennyiséggel, mely közel tizenkétezer kilogrammot bír fölemelni! Alig hallatszik egy hangos szó, minden úgy megy, mint a karikacsapás. Az a négy ember teljesen hatalmában tartja a homokzsákokkal lenyűgözött óriást. A gazometerből lüktetve tódul be az aerostat köldökén a világító gáz; alig egy óra alatt egy millió kétszázezer liter.

Nyolc órakor berakjuk a kosárba a tudományos és nem tudományos holmit, közte a reggelit, – mert jó négy óráig leszünk a levegőben, s odafönt mindig pompás az etyepetye, hogy a Mikes Kelemen szavával éljek, – aztán elbucsúzunk a hatfőnyi publikumtól, bemászunk a kosárba, egynéhány homokos zsák ki- s bedobálásával fél perc alatt megtörténik a súly kiszabása, aztán semmi ünnepies lâchez tout! a mi kedves doktor-kapitányunk, kiáll a kosár szélére, lengeti fehér sapkáját, – no mert ez az egy mégis muszáj, - és kezd süllyedni a föld.

A szokott, a régi és mindig új érzés ez: a szabadság kéje. Első pillantásom mégis azoké a csöppeké, akik lent maradtak. A nizzai piros napernyő vígan integet. Az utcán egy csomó apró gyerek éljent virnyítva rohan. No, még se kerülhettük el a nagy publikumot! Igen gyorsan emelkedünk, azaz hogy igen gyorsan süllyed a föld. Mert mi állunk. Mellünk közepén az archimedesi pont van. Mozoghat minden, csak mi nem. Körülnézek, látni azt a gyönyörű tüneményt, mikor a szemhatár vágtatva tágul és szinte türemlik kifelé a horizont; s haj, nyoma sincs! Fölöttünk az esztendő legmelegebb nyári napjának felhőtlen ege kékül, de köröskörül sűrű páragyűrű veszi körül a világot. Alattunk, e szürke tölcsér fenekén, minden olyan tiszta, olyan átlátszó, olyan zománcos, a milyennek már megszoktam levegői útjaimban. De a pára krátere annyira szűk, hogy csak a Margithíd látszik, a parlament már nem. Budapest nincs, csak ezer zaja hat föl hozzánk. Elcsúszik alattunk a Duna, s én, most épp harmadszor életemben, beledobom a két krajcárt; ne mondhassák szép számmal lévő jó barátaim, hogy szabadjeggyel szoktam átjárni Budára.

A Ludovika akadémia légiképe a Turulról

Kral főhadnagy, a kitünő léghajóstiszt meg kidob egy zsák homokot. A Duna fölött ugyanis ötszáz méterről egyszeribe lecsökkentünk alig háromszázra. A vízen hűvös levegőréteg nyugszik s fölér igen nagy magasságokba. A léghajónak süllyednie kell, mikor átszáll rajta. S így van ez az erdőségek fölött is. Valami érzékeny dolog ez. Szemünk ugyan csak az aneroid hátraszaladó mutatóján látja, meg a kiszórt papirosszeleteken, melyek mint a nyíl repülnek föl; de az én fülem megérzi a legcsekélyebb esést is, mert tüstént bedugul. Egy másik levegői utamon hasznát vettük ennek az én koponyabeli barometrumomnak. Ozsonnai beszélgetés közben egy-két percig nem figyeltük az eszközöket. Egyszerre elkiáltom magamat: «Esünk, mint az ólom!» Bejelentette a fülem. Valóban ötszáz méter sülyedést mutatott az aneroid. Hamar ki egy zsákkal! Fülorvosok, azt hiszem, értik ezt a tüneményt. Én azt vélem, hogy oka az Eustach-féle kürt teljes tisztasága. Afféle Valsalva-kísérlet ez. A doktorok alkalmasint tudják, mit akarok mondani.

A Margitsziget fölött, húsz kilóval könnyebbülve, vagy hétszáz méter magasságban állunk. (Soha sem mondom, hogy szállunk, mert nem győzöm eleget hajtani, minden mozoghat, csak épp mi nem.) És itt van Lilliput. Swift a léghajózás föltalálása előtt hatvan esztendővel megírta, mit lát az aeronauta a nagy magasságból. S mi Gulliverek mindig ugyanazt látjuk. A fű olyan finom bársony, aminő nem lehet semmi mesebeli zöld egérke szőre. Az erdő selyem peluche; a legmagasabb sudarak is csak egy-egy elképzelhetetlenül vékony szál benne. S amit emberkéz alkotott, azt nem alkothatta emberkéz. Liliputiak építették ezeket a házakat. A tégla piros mákszem, a vakolat hígabb a tejnél, a cserépzsindely por. A léghajósoknak régi, százhúsz esztendős hasonlata, hogy ez a világ odalent mintha csupa játékszer volna. Ez a hasonlat rossz. Hiszen a legparányibb játékszeren is látjuk az anyag durvaságát és az emberi megmunkálás nyomát. De itten minden csodálatosan finom, síma, éles, tömör, atomszerűen egy. Ez a törpék országa. S ha önök is akarják látni innen alulról: nézzenek át homorúra köszörült kristály lencsén; az olyan finomra ránt össze mindent, mint ez a távolság vagy mélység.

A szokott mappa sem jó hasonlat. Óh, a térkép holt, ez a Lilliput meg él. Igaz, nem mozdul benne semmi; mert azok a csöpp kis fekete pettyek, az emberek, a kocsik mind állanak, sőt a vasúti vonat is csak olyan láthatatlanul mászik, mint az óramutató. De ilyen csekély magasságba, talán ezer méterre, felhallatszik a világ ezer hangja; emberi szózat, ebugatás, libagágogás, pacsirtaének. És olyan eleven ez a tenyérnyi Aquincum is, a Lilliputi Pompei! Mert azt is ezek a kis szorgalmas lyükik alkották.

És ez útamban is az volt a magasztos, hogy mindenütt a te hatalmas, nagy munkádat láttam, gyönge, törpe ember! A mappa olyan üres, akkora hézagok vannak papirosán. Hazugság! A mienk ez a föld. Meghódítottuk. Kezünk nyoma felhat a hegyekre, bele van írva az erdőkbe. A szürke páraöv tágul. Húsz falut, várost látok egyszerre; és milyen sűrűn vannak! Ott az esztergomi bazilika kupolája, itt Vác és Visegrád, – ni, hogy fut a szarvas, az őz! – amott Ujpest és a pilisi hegység falvai. Mindet egy pillantás issza be. Duna-Bogdány csúszik el alattunk. Nagy nap van ott: búcsú. Szólanak a harangok, és tizenkét kis párjával lerakott fehér rizskásaszem: a kálvária felé hangya-nyüzsgés mászik láthatatlanul lassan; a processzió. A sok fekete hangya között vannak fehérek is, egy csoportban: a tiszta patyolatba öltözött leánykák. És felhat hozzánk a zsolozsma szava.

Verőcénél átkeltünk Dunáninnenre. A folyam megint lehúz; sok drága homokot kell áldoznunk. Minden zsák ki tudja hány perccel rövidíti meg boldogságunkat! Horpács fölött jó reggelt kívánok Szontágh Pálnak, mert hiszek az aero-telepathiában. Elsiklik alattunk a Cserhát végső nyulványa és Balassa-Gyarmatnál az Ipoly gyönyörű völgye kezd elévonulni. Óh ti szép órák! Csak ne repülnétek olyan sebesen! Vagy legalább én lehetnék egyszerre két példányban. Az egyik, aki éli a kosárbeli kedves, vidám életet, s a másik, aki lelkével odatapad az édes, a gazdag, a jó termés pompájában tündöklő magyar földhöz! Négy igen egymáshoz való úr került itt össze. Született levegőjáró König barátunk, a kemény bácskai fi is; egy pillanatig sem látszott meg rajta, hogy novicius. Felséges az a kis reggeli, - három karaj szalámi és egynéhány korty sillerbor, – mert a friss levegő éhséget szerez, a nap erős tüzése pedig szomjúságot. Megfizetjük az adót a divatnak is. Balassa-Gyarmat fölött mindenki ánzikcel, aztán a jókora csomó levelező-lapot a becsületes megtalálónak szánt koronákkal egyetemben leröpítjük, hosszú papirosszalagra kötve. A szalag, mint a sárkány farka, percekig kígyózik a levegőben; a kaszárnya felé viszi a szél, de aztán egy réten tűnik el. Vajon meglelik-e, mielőtt eláztatná az eső? De e bohóságok mellett folyik a komoly munka is. Tolnai doktor Kral főhadnagynak sűrűn diktálja a följegyezni valót, és fel-felkiált örömében, mikor leolvassa a psychrometert: «Hallatlan! A levegőnek ez a szárazsága igazi sivatagi klimára vall! Ma mi küldjük Strassburgba a legérdekesebb, a legritkább adatot!»

A Turul 1903-as  szerencsétlensége

Sokat beszélünk, de sokat hallgatunk is. S a nagy csöndességben csak két hang hallatszik. A gömbről messze kifüggő aspiratiós psychrometer, a nedvességmérő óraműve berreg, lent pedig mint földalatti orgona búg a sok gőzcséplőgép. Hála Istennek, van mit csépelni. S a munkának ez az egyszerű, imádkozó hangja órákon át kísér bennünket, az Ipoly völgyében. Jaj be cifra egy folyócska ez! Nem hiába hogy magyar. Nincs az a palóc szabó, aki a remekbe csinált dolmányra ilyen kacskaringósan tudná hányni a sujtást. Zöld posztón kanyarog az ezüst zsinór; és még ólompityke is van mellette sűrűn: ez a sok szürkén csillogó fűzfa. De nekem jobban tetszik a föld szép sárga selyem ruhája, ezek a véghetetlen tarlók. A tündérkéz fonta-szőtte pókháló pedig skófiumos a milliom apró arany kereszttől. Arany kereszt, a szó igaz értelmében: a búzakeresztek. Négy érccsillogású pötty. S mind olyan rendben, olyan egyenes vonalakban, mint a legdrágább aranyhímes szövet rajza. Vége nincs. Fölér a hegyekig, beleolvad a szemhatár ezüst páráiba. Óh milyen gazdagok vagyunk mi! Milyen boldogok ezek a falvak, amelyekből a torockai óriás leányka egyszerre tízet is beleszedhetne a kötényébe! Milyen bájos gyermekség ez! De a cséplőgépek komoly, mély szava felébreszt a bohó álomból. Mind azt zúgja: munka, áldás, munka, áldás!

Csakhogy elfogy ezen a világon minden, még a homok is. Rima-Szombatnál 2200 méter magasságot érünk el; az idő is tisztúl, kezdjük látni azt a fenséges tüneményt, mikor a föld olyan az ember alatt, mint egy mély tál. Egynéhány perc múlva feltűnnének talán a Kárpátok is. A palóc városban delet harangoznak. Négy óráig utaztunk; a gömb sárga perkálja redőket vet fejünk fölött, teli zsák csak öt van már. Hol egy rét? Le kell szállanunk.

A meghúzott szellentyű sóhajt, – mintha csak helyettünk cselekedné! – fülem, a barometrum, jelzi a gyors sülyedést. Alig három percz múlva a zöld füvön vonszolódik immár Szent-Endre fölött lebocsátott nehéz kókusz-kötelünk vége. Batyi felől gatyák és szoknyák víg lobogásával fut a csodára a jó palócság. Leordítunk neki, hogy fogják meg a kötelet. De bizony nem nyúl hozzá egy lélek sem. «Felraant!» gondolják józan eszökkel; s nem akarnak belekóstolni a léghajózásba. Tehát még egy zsineghúzás és még egy zsák homok. Felkapaszkodunk a kötelekbe. A kosár levágódik a gyepre, aztán még egyszer felugrik, mint a földhöz vágott labda, de másodszorra mégis lent vagyunk, most már végképen. Egy kis nyekkenés nem baj; szép leszállás volt ez. Az utolsó pillanatban egy rántás felhasítja a gömböt és a sebesült óriás végigdől a vadvirágos fűben.

Most már csak a pakolódzás munkája következik, s biz az nehéz egy kicsit, mert a jó palócok még egyre nem igen szeretnek a szörnyeteghez nyúlni és irtóznak a torkából kiáradó «rossz levegőtől». De csak elkészülünk valahogy azzal is, és egy harapás után szaladunk a vasúthoz, hogy estére itthon lehessünk.

Forrás: Tóth Béla: Gül Baba. Budapest, Lampel R. Könyvkereskedése (Wodianer F. és fiai), 1907, Magyar Elektronikus Könyvtár