BOXMÉCCS MAJOMÉKKAL
Makogva és vihogva majmok rontanak az útra a fák alól. Testük szélehossza egy. Három lábon rohannak. A negyedikben mindenik visz valami fehéret. Mi lehet? Már nehéz felismerni, már átszaladtak előttünk, már csak vörös ülőgumós fenekük villan felénk, aztán az is eltűnik az út túlsó oldalán, velük együtt a fák között. Kukoricacső volt a „kezükben". – Kukorica itt, éppen nekik termesztenék? Ha nekik, akkor miért rohantak olyan sunyi pofával, mint egy bűntudatos rablóbanda?
Fékeztünk volt a majomtársaság mögött, nehogy beléjük guruljunk. Én ki is szállanék, az ablakot már le is csavartam. A kukorica majomhad után egy nagy, puha, szürke majom csámborog a megállott autóhoz. Kölyke fejjel lefelé, emlőjébe és bőrébe kapaszkodva lóg a hasa alján. Harold helytelenítő hangsúllyal mormog valamit maga elé. Nem hallani mit, mert nem fordul hátra. Ilonka úgy tesz, mintha a kedvemért nem bánná, hogy megálltunk egy percre. Hadd ismerkedjem majomékkal. Harold ismét morog, de a kocsi áll. Ilonka lázasan csomagolja a fedeles útikosárba azt a néhány ennivalót (banánt, mit), amit kiszedett volt szomjúságunk enyhítésére. Már a hátsó ülés mindkét ablakát lecsavartam, míg az egyiken kihajolok, a túlsó oldalon egy másik, egy gyerektelen nagy majom sétál, egészen az autóajtóig. Az elemelt táskám helyett kapott nyitott szatyor, mint pótretikül mellettem hever. Ilonka felszerelte papírzsebkendőkkel, napégés ellen kis üveg pálmaolajjal, egy fedőkupakját vesztett szájrúzzsal is. Ennivaló az ő táskájában van, nem az enyémben. És különben is „tilos etetni a rezervátum állatait". De ezt a barátságos nagy szürke kan majmot így kihajolva, azért legalább egy kicsit megsimogatom. S hajolok, de a majom hupp! az orrom előtt máris felugrott a kocsi tetejére. Harold haragosan szisszen. Kiugrik a kocsiból, hogy a majmot a tetejéről letessékelje. És a kocsinak arról a feléről, ahol a nagy szürke felugrott, visszacsúszok eredeti helyemre. Mikor a nyitott szatyrom mellé érek, egy szőrös kéz éppen akkor kap ki belőle valamit. A csecsemős anyamajom volt. Míg amott akartam a nagy szürkével barátkozni, emez ideszaladt, a nyitott ablakon bedugta a kezét, és a táskámból egyben kiemelte a fedőkupak nélküli ajakfestéket. Ilonka nevet, mint aki „előre tudta”. Harold nekivörösödött arccal, boxoló mozdulatokkal lökdösi le a kanmajmot a kocsi tetejéről. A majom percekig tartó ellenállás után végül is lecsúszik a kocsi csomagtartóján a földre. Harold energikusan törli a kezét egy papír asztalkendőbe. Indít. A majom, amelyik az előbb a kocsi tetején volt, leült a földre. Mint a vízbe nyúlt macska a mancsát, undorral megrázza a jobb első lábát. Az anya és gyermeke már eliramodtak a szájrúzzsal valahová.
Megyünk tovább a Kilugani felé. Ilonka váltig nevet. A megmaradt banánokból hámoz egyet-egyet, s nevetve dugná a szánkba, csillapítónak az izgalomra és étvágygerjesztőnek a közelgő ebédhez. Harold köszöni, nem kér banánt. Még mindig piros az arca a méltatlankodástól. Nem kedveli a boxolásnak ezt a sportszerűtlen módját.
SZÉKELYÜL ÉNEKELÜNK
Ilonka arról az időről beszél, amikor Mombasába megérkezett. Egy kis kunyhóban lakott, ahol nem volt sem víz, sem villany, sem kerítés. Hatalmas mangófák övezték a kunyhót.
– Olyan hász volt asz – mondja Ilonka –, mint asz a, a, kalapom.
– Mint, a mi?
– Á, hát asz a – s hirtelen rágyújt egy székely nótára: – „Likas a kalapom teteje." – Az ének szövegét teljesen hibátlanul ejti. Énekét én is dünnyögve kísérem. Aztán:
– Úgy gondolod, hogy lyukas volt a házad? Vagy hogy szellőzőrés futott benne körbe?
– Ez az. Szellőzőrés. – Egyre jobban belejön a magyar beszédbe. (Nem hiába vagyok most a magyar nyelvű társalkodónője.) Ha gyerekkori dolgokról szól, akkor szinte hibátlanul beszél. De az újabb keletű kifejezésekben teljesen járatlan. Harold ért valamit magyarul, de a „köszönöm" szón kívül mást ki nem ejtene. Nem féltékeny éppen, ha jelenlétében magyarul beszélünk, de nagy önfegyelemmel palástolt mélységes sértődöttséggel – elnéző. Nem hallgat ránk. El-kinéz az ablakon. Jobban beletapos a pedálba, és ujjai, mintha csak a hosszas vezetésben elgémberedtek volna s most mozgatnia kellene őket, idegesen és idegesítően dobolnak a kormánykeréken. Ilyenkor kedves, angolkék szeme egy kis savós-szürke árnyalatot kap. (De azért a kormánykereket ilyen nehéz úton nem adná át egy világért sem.)
ILONKA MAJMAI
Ilonka fiatalasszony volt, mikor Kelet-Afrikába került. Erdélyből az a hír űzte világgá, amelyik katonának bevonult, első férje ál-halálhírét hozta. Legkisebb húga, Mari (aki egykor a galambdúc tetején likőrös üveggel őrizte a székely lakodalmat), akkor már évek óta Ausztráliában élt. Ő küldte a fiatal „özvegynek” a meghívólevelet. Ilonka elébb Ciprusba került, onnan jutott el Kenyába. Húsz évvel ezelőtt a mombasai város peremén nem volt még járható út. Esős évszakban ki sem lehetett bújni a kétrekeszes afrikai kunyhóból, amelyben kis varrodát rendezett be. Mert így kezdte Afrikában, varrónőként. Hajnalra a varroda fülkéből tű, olló, cérna, még a foltnak való is eltűnt. Tolvajnak semmi nyoma. Ajtó, ablak becsukva. A résen belengő balzsamos levegőben jó mélyen aludt. Csak olykor rezzent fel arra, hogy mintha nesztelen kísértetek suhannának a kunyhó falán. Álomnak hitte. De mikor a keserves munkájából vásárolt, Európából hozatott mérőszalagja is eltűnt, egy este nem feküdt le, hanem egy jókora mangrove ágat tört a parton, és lesbe állt a küszöbön.
Sokáig semmi neszt sem hallott. Éjfél tájban végiggurult az asztalon, s a földre pottyant egy cérnakarika. Kísértet vagy nem kísértet, Ilonka fohászkodott egyet, a varrodába szaladt, és botjával nagyot csapott a varróasztalkára. Vinnyogó hang. Állaté, nem kísérteté. Felkattantotta az öngyújtóját. A majom már menekült is. Nesztelenül kúszott fel a szoba falán a szellőzőréshez. A mangófákon érett a gyümölcs. Egész csapat majom élt akkoriban a fákon. Éjszaka be-be jártak a kis házba elemelni ezt-azt. Úgy látszik, lát a majom a sötétben is. Ilonka költséget-fáradságot nem kímélve, drót szúnyoghálót hozatott Európából, s maga szegezte be a kör rést, ami „likasabb” volt mint a székely kalap teteje.
MAJOMMESÉK
Kelet-afrikai utamon – több népmesét és eredetmondát gyűjtöttem. Ezek közül öt a majmokról szól, és mindnek ez a sommája: a majom nem ember. Miért nem lett emberré a majom? – kérdi az egyik, a buku-szu eredetmonda. Mert nem dolgozik, csak bohóckodik. – A majom szíve című dzsiriama népmese szerint: a majom gyanútlan, becsapható, az esze akkor jön meg, mikor bosszút áll. Fő ereje, hogy hazudik. A Miért nem úszik a majom?, A majom és a hiéna, A majom négy keze című mesék is olyan elfuserált teremtménynek tüntetik fel a majmot, akiből ember is lehetett volna, ha egyes adottságaiból több, másokból kevesebb jut neki. Ha például – luo mese – „négy keze” helyett csak kettő volna, s azzal megtanulna dolgozni, vadászni vagy akár éppen kapát készíteni. De mivel négy keze van, azzal a néggyel az elégnél is többet tud összelopkodni magának a másokéból. Mindenik mese és monda megegyezik abban, hogy a majom született tolvaj, tehát: nem ember...
FÁN TERMŐ FOGVÁJÓ
A Tsavóban egy kis tó partján ebédeltünk. Ozsonnás kosárban magunkkal hozott, papír asztalkendőbe csavart szendvicset, gyümölcsöt. A fák alá padokat helyeztek. És egy hirdetőtábla szerint: „Ez a pihenőhely délidőben használható.” – Használtuk, csak éppen nem sok haszonnal. Mintha egy szálig kihalt volna, úgy eltűnt Tsavo-ország százezernyi vadja. Madár sem szállt felénk. Ebéd után Ilonka tízcentiméteres, kemény, világoszöld „fogvájókat” tört fejünk felett egy fáról. Mintha esztergályozták volna, olyan gömbölyűek voltak, a végük tűhegyes. Ezer és ezer világoszöld tüske lógott a fán. A trópuson a gyorsan romló ételmaradékot lehetőleg azonnal el kell a fogak közül távolítani. Leghelyesebb volna szájat mosni. De szájba vehető vizet, majd csak a Kilugani lodge-ban találunk és – a maszájok is ilyen tüskékkel tisztogatják tápláló eledelt elég gyéren látott fogaikat. Szakítottunk mi is egy tucat fogvájót.
A KILUGANI LODGE
A koraest előtt elérjük a Kilugani lodge-t. A Tsavót naponta több tucat, száraz évszakban naponta több száz autó keresi fel. Jellemző a terület nagyságára és az utak szerteágazó voltára, hogy reggeltől késő délutánig megtett utunkon mindössze egy kocsival találkoztunk. Azzal is még a bejáratnál. Aztán elveszítettük egymást szem elől. A Kilugani parkolója tele van. A vendégek európaiak, két indus család kivételével. Afrikai az autópark őre, az előre foglalt szobánk kulcsát átadó szobafiú, a csomaghordó, a bár, a tea-hali felszolgálói. A hallban drága vadbőr luxustárgyakat árusító hölgy fehér. Idegenforgalomból származik Kenya nemzeti jövedelmének igen jelentékeny része.
A nagyvad vadászterületeket az ország két nagy rezervátumát, hegyi kirándulóhelyeket még mind az európai „jövevények” jelölték ki, alapították, szervezték meg. A rezervátumok fenntartásához ma is hozzájárulnak az angolok szervezte, nemzetközi „Vadvilág védelmi” társaságok is. Olyasmiről senki sem hallott, hogy egy autóbusznyi afrikai kisiskolás látogatott volna el tanári kísérettel nagyvad világot tanulmányozni valamelyik rezervátumba. Hogyan is? Egy nap alatt nehezen lehet úgy megjárni a Tsavo-országot, hogy a látogató lásson is valamit. Megszállni, a hosszú autóbuszutat megfizetni nehéz volna. Aztán: miért is? A város peremén lakó kis afrikai láthat szabadon sétáló nagyvadat a saját lakása közelében is.
A Kilugani lodge-ig tulajdonképpen alig láttam nagyvadat. Egy zsiráfot, két elefántot, néhány zebrát – máris hálátlanul keveslem a látottakat.
Még lehet néhány percig kint sétálni a Kilugani parkjában. Még nincs itt a nagy színjáték ideje: a vadak esti közös békés vonulása a tóra. Harold már elfoglalta helyeinket a földig érő üveg mögött, a félkör alakú hallban egy asztal mellett, ahonnan kitűnően látható a tó és a tó mögül reflektorfénnyel megvilágított, inni vonuló állatok.
– Nem látod? – figyelmeztet Ilonka a parkban egy fa előtt. Mintha gledícsia vagy szentjánoskenyér-fa volna sok hosszú, barna, száraz héjú termést látok lógni egy fa szomorúfűzként lehajló ágain.
– Szentjánoskenyér?
Ilonka nevet.
– Dehogy. Fönt, ott, az az. Nem, á. Az ott. Ami olyan lágyan lóg. A lába, nézd.
Mintha pettyesre festett műanyagból készített figura volna, olyan mozdulatlanul ül egy – leopárd a fán.
– Él, igazán? – Közelebb menni persze nem lehet. Nem is tudom elhinni, hogy élő leopárdot látnék ilyen mozdulatlanul ülni az emberekkel tömött hall közelében.
– Hogy kerül ide? Erre? És mi ez? Szentjánoskenyér-fa? Kelet-Afrikában ismeretlen a szentjános kenyérfa. Ez itt valamely hasonló termést hozó, egészen más fa. De Ilonka ezúttal nem fejleszti dendrológiai ismereteimet, más jutott eszébe a – szentjánoskenyérről...
ILONKA TÖRTÉNETEIBŐL
... Mikor huszonhárom évvel ezelőtt Erdélyből Mari meghívólevelével útra kelt, első futamodással, egy hajón Ciprusig jutott el. Tovább nem volt útiköltsége. Ott várakozott rá, küld-e Mari, mi lesz? Pénz nélkül, fiatal, szép, magányos „özvegyasszony" egy olcsó kis szállóban, további utazáshoz nem elégséges papírokkal, a háború utolsó hónapjaiban szorongva várakozott, megérkezik-e Mari további segítsége, az útiköltség.
– Le s fel sétáltam, kisfijom, a tengerparton – mondta Ilonka, átfogta a vállam, s le s fel sétáltunk a szentjánoskenyér formát termő fa előtt, amin még mozdulatlanul ott ült a szépséges állat, a „szelíd” leopárd. Ha ugyan az volt...
– Nem akartam belehalni a tengerbe. Túl jól úszom. És nagyon szeretek élni. De nem jött posta. A szállodai számlát fizetni kellett. Jártam és jártam és semmi sem jutott eszembe.
A ciprusi kikötőben veszteglő ócska kis bárkáról – afféle part menti jármű –, rogyadozó öreg munkás nagy zsákban cipelt valamit a hátán. Nem messze vitte a terhét. A parton egy szép, árkádos terasz alá vezető lépcsőn ballagott le. A terasz egy kicsit romos volt. Az ócska zsák lyukas. Ahogy ment az öreg, hullott belőle a földre a szentjánoskenyér. Ilonka sem evett szentjánoskenyeret kisgyerek kora óta. Felszedett kettőt, éhes is volt, beleharapott, aztán egyszerre egy kupacnyi ömlött ki. Azt a szoknyája aljába szedte, s az öreg után szaladt. Volt a táskájában négy biztosítótűje, de azokkal sem lehetett a zsák kétarasznyi lyukját jól összehúzni. Görögül egy szót sem tudott, de a zsák két csücskét megfogta szó nélkül. Ment az öreggel. Az egy pinceraktár helyiségbe hordta zsákonként a szentjánoskenyeret. A pincehelyiség másik részét egy ciprusi görög foltozó szabó bérelte. Gyakorlatilag az ő bérlete volt az üres, használatlan, töredezett márványoszlopokkal ékes parti terasz is, amit nem használtak semmire.
– Rábeszéltem a szabót, kisfijom, mint ciprusi állampolgár, váltson a teraszra kávémérés engedélyt. És büfé engedélyt.
– Mit csináltál, és hogyan? Hogyan beszéltél vele?
– Hát. Angolt nem tanultunk az erdélyi iskolában. Magyarul és románul.
– És a szabó?
— Csak görögül tudott, és pár szót angolul. Mit tehettem volna mást, kisfijom? Haljak éhen meg? Varrodát nem lehet nyitni teraszon. Főztem otthon is, penziós kosztosoknak. Menekültnek nem adnak sehol munkavállalást.
– De hát hogy értetted meg magad a szabóval?
– Lerajzoltam neki a krétájával a szép tiszta cement padlójára, hogy mit akarok...
Egy esztendeig volt Ilonkának Cipruson, a szabó iparengedélyén és a szabó által szerzett kölcsönökből alapított, jól jövedelmező kávémérése és falatozója. Ezt a „bevezetett" üzletét adta el későbben az afrikai út és első megtelepedése költségére – de nem mesélt tovább. A leopárd nyomtalanul eltűnt a „szentjánoskenyér-fáról”. Máig sem hiszem, hogy nem egy, a szállóhely csodáit fokozó dekoráció volt...
Harold intett az ablakon át, hogy ideje elfoglalni helyünket a páholyban, kezdődik a látvány.
A BÉKÉS EGYÜTTIVÁS, REFLEKTORFÉNYBEN
Kissé filmszerű volt, szinte valószínűtlen. Pedig valóban kiúszott a tó szélére egy eladdig láthatatlan víziló, és mintha azt kémlelné, ott van-e már az esti társaság, apró szeméből a hall felé pislogott. A reflektor zöld színűnek mutatta a szürke tóból kipúposodó hátát. Illedelmes iskolás leánykák: sorra odalépdelt a tó partjához egy kisebb csapat, karcsú lábú impala. Két vadcsapás is vezet ehhez a tóhoz. Míg a közelebbit bámultuk, a túlparti megvilágítatlan maradt. Akkor a reflektor végigpásztázott a vizén, s mintegy függöny felhúzásra, ott állott a tóparton, sőt már a vízben, néhány békésen iddogáló állat. Egy nagy és egy kis elefántot ismertem fel először. Valaki hangosan magyarázta, hogy az a csapat nem vízibak. A vízibak szarva hegyes, ezek a széles szarvúak: gnúk. A mi oldalunkra most még négy víziló úszott ki az impalák közé. A tavon átpásztázó reflektorfény egy csapat, a tó közepén úszó pelikánra esett. Eddig azok hol voltak? Honnan reppentek ide, hogy szürkületig nem voltak láthatók?
Oroszlán nem ivott együtt ezen az estén az impalákkal és a zebrákkal. Jött a vízre egy csapat zebra is. Bivalyt sem sikerült látnom. Feszélyező, félig sikerült mutatványnak hatott a nagy színjáték. Mennyit bölcselkedtek már útleírók az este békésen együtt ivó állatokról, akik a koegzisztenciának a Treuga Deije után hajnalban, ugyancsak a koegzisztencia állati törvénye értelmében – kölcsönösen felfalják egymást. Kissé még jól is esett, hogy amellé a zebra mellé, amelyiket izmos mancsával holnap majd agyonüt az este, egy jámbor oroszlán sem jött.
 |
| A szerző Ilonkával a Tsavó park bejáratánál |
Makogva és vihogva majmok rontanak az útra a fák alól. Testük szélehossza egy. Három lábon rohannak. A negyedikben mindenik visz valami fehéret. Mi lehet? Már nehéz felismerni, már átszaladtak előttünk, már csak vörös ülőgumós fenekük villan felénk, aztán az is eltűnik az út túlsó oldalán, velük együtt a fák között. Kukoricacső volt a „kezükben". – Kukorica itt, éppen nekik termesztenék? Ha nekik, akkor miért rohantak olyan sunyi pofával, mint egy bűntudatos rablóbanda?
Fékeztünk volt a majomtársaság mögött, nehogy beléjük guruljunk. Én ki is szállanék, az ablakot már le is csavartam. A kukorica majomhad után egy nagy, puha, szürke majom csámborog a megállott autóhoz. Kölyke fejjel lefelé, emlőjébe és bőrébe kapaszkodva lóg a hasa alján. Harold helytelenítő hangsúllyal mormog valamit maga elé. Nem hallani mit, mert nem fordul hátra. Ilonka úgy tesz, mintha a kedvemért nem bánná, hogy megálltunk egy percre. Hadd ismerkedjem majomékkal. Harold ismét morog, de a kocsi áll. Ilonka lázasan csomagolja a fedeles útikosárba azt a néhány ennivalót (banánt, mit), amit kiszedett volt szomjúságunk enyhítésére. Már a hátsó ülés mindkét ablakát lecsavartam, míg az egyiken kihajolok, a túlsó oldalon egy másik, egy gyerektelen nagy majom sétál, egészen az autóajtóig. Az elemelt táskám helyett kapott nyitott szatyor, mint pótretikül mellettem hever. Ilonka felszerelte papírzsebkendőkkel, napégés ellen kis üveg pálmaolajjal, egy fedőkupakját vesztett szájrúzzsal is. Ennivaló az ő táskájában van, nem az enyémben. És különben is „tilos etetni a rezervátum állatait". De ezt a barátságos nagy szürke kan majmot így kihajolva, azért legalább egy kicsit megsimogatom. S hajolok, de a majom hupp! az orrom előtt máris felugrott a kocsi tetejére. Harold haragosan szisszen. Kiugrik a kocsiból, hogy a majmot a tetejéről letessékelje. És a kocsinak arról a feléről, ahol a nagy szürke felugrott, visszacsúszok eredeti helyemre. Mikor a nyitott szatyrom mellé érek, egy szőrös kéz éppen akkor kap ki belőle valamit. A csecsemős anyamajom volt. Míg amott akartam a nagy szürkével barátkozni, emez ideszaladt, a nyitott ablakon bedugta a kezét, és a táskámból egyben kiemelte a fedőkupak nélküli ajakfestéket. Ilonka nevet, mint aki „előre tudta”. Harold nekivörösödött arccal, boxoló mozdulatokkal lökdösi le a kanmajmot a kocsi tetejéről. A majom percekig tartó ellenállás után végül is lecsúszik a kocsi csomagtartóján a földre. Harold energikusan törli a kezét egy papír asztalkendőbe. Indít. A majom, amelyik az előbb a kocsi tetején volt, leült a földre. Mint a vízbe nyúlt macska a mancsát, undorral megrázza a jobb első lábát. Az anya és gyermeke már eliramodtak a szájrúzzsal valahová.
Megyünk tovább a Kilugani felé. Ilonka váltig nevet. A megmaradt banánokból hámoz egyet-egyet, s nevetve dugná a szánkba, csillapítónak az izgalomra és étvágygerjesztőnek a közelgő ebédhez. Harold köszöni, nem kér banánt. Még mindig piros az arca a méltatlankodástól. Nem kedveli a boxolásnak ezt a sportszerűtlen módját.
SZÉKELYÜL ÉNEKELÜNK
Ilonka arról az időről beszél, amikor Mombasába megérkezett. Egy kis kunyhóban lakott, ahol nem volt sem víz, sem villany, sem kerítés. Hatalmas mangófák övezték a kunyhót.
– Olyan hász volt asz – mondja Ilonka –, mint asz a, a, kalapom.
– Mint, a mi?
– Á, hát asz a – s hirtelen rágyújt egy székely nótára: – „Likas a kalapom teteje." – Az ének szövegét teljesen hibátlanul ejti. Énekét én is dünnyögve kísérem. Aztán:
– Úgy gondolod, hogy lyukas volt a házad? Vagy hogy szellőzőrés futott benne körbe?
– Ez az. Szellőzőrés. – Egyre jobban belejön a magyar beszédbe. (Nem hiába vagyok most a magyar nyelvű társalkodónője.) Ha gyerekkori dolgokról szól, akkor szinte hibátlanul beszél. De az újabb keletű kifejezésekben teljesen járatlan. Harold ért valamit magyarul, de a „köszönöm" szón kívül mást ki nem ejtene. Nem féltékeny éppen, ha jelenlétében magyarul beszélünk, de nagy önfegyelemmel palástolt mélységes sértődöttséggel – elnéző. Nem hallgat ránk. El-kinéz az ablakon. Jobban beletapos a pedálba, és ujjai, mintha csak a hosszas vezetésben elgémberedtek volna s most mozgatnia kellene őket, idegesen és idegesítően dobolnak a kormánykeréken. Ilyenkor kedves, angolkék szeme egy kis savós-szürke árnyalatot kap. (De azért a kormánykereket ilyen nehéz úton nem adná át egy világért sem.)
ILONKA MAJMAI
 |
| Pásztorlányka |
Ilonka fiatalasszony volt, mikor Kelet-Afrikába került. Erdélyből az a hír űzte világgá, amelyik katonának bevonult, első férje ál-halálhírét hozta. Legkisebb húga, Mari (aki egykor a galambdúc tetején likőrös üveggel őrizte a székely lakodalmat), akkor már évek óta Ausztráliában élt. Ő küldte a fiatal „özvegynek” a meghívólevelet. Ilonka elébb Ciprusba került, onnan jutott el Kenyába. Húsz évvel ezelőtt a mombasai város peremén nem volt még járható út. Esős évszakban ki sem lehetett bújni a kétrekeszes afrikai kunyhóból, amelyben kis varrodát rendezett be. Mert így kezdte Afrikában, varrónőként. Hajnalra a varroda fülkéből tű, olló, cérna, még a foltnak való is eltűnt. Tolvajnak semmi nyoma. Ajtó, ablak becsukva. A résen belengő balzsamos levegőben jó mélyen aludt. Csak olykor rezzent fel arra, hogy mintha nesztelen kísértetek suhannának a kunyhó falán. Álomnak hitte. De mikor a keserves munkájából vásárolt, Európából hozatott mérőszalagja is eltűnt, egy este nem feküdt le, hanem egy jókora mangrove ágat tört a parton, és lesbe állt a küszöbön.
Sokáig semmi neszt sem hallott. Éjfél tájban végiggurult az asztalon, s a földre pottyant egy cérnakarika. Kísértet vagy nem kísértet, Ilonka fohászkodott egyet, a varrodába szaladt, és botjával nagyot csapott a varróasztalkára. Vinnyogó hang. Állaté, nem kísérteté. Felkattantotta az öngyújtóját. A majom már menekült is. Nesztelenül kúszott fel a szoba falán a szellőzőréshez. A mangófákon érett a gyümölcs. Egész csapat majom élt akkoriban a fákon. Éjszaka be-be jártak a kis házba elemelni ezt-azt. Úgy látszik, lát a majom a sötétben is. Ilonka költséget-fáradságot nem kímélve, drót szúnyoghálót hozatott Európából, s maga szegezte be a kör rést, ami „likasabb” volt mint a székely kalap teteje.
MAJOMMESÉK
Kelet-afrikai utamon – több népmesét és eredetmondát gyűjtöttem. Ezek közül öt a majmokról szól, és mindnek ez a sommája: a majom nem ember. Miért nem lett emberré a majom? – kérdi az egyik, a buku-szu eredetmonda. Mert nem dolgozik, csak bohóckodik. – A majom szíve című dzsiriama népmese szerint: a majom gyanútlan, becsapható, az esze akkor jön meg, mikor bosszút áll. Fő ereje, hogy hazudik. A Miért nem úszik a majom?, A majom és a hiéna, A majom négy keze című mesék is olyan elfuserált teremtménynek tüntetik fel a majmot, akiből ember is lehetett volna, ha egyes adottságaiból több, másokból kevesebb jut neki. Ha például – luo mese – „négy keze” helyett csak kettő volna, s azzal megtanulna dolgozni, vadászni vagy akár éppen kapát készíteni. De mivel négy keze van, azzal a néggyel az elégnél is többet tud összelopkodni magának a másokéból. Mindenik mese és monda megegyezik abban, hogy a majom született tolvaj, tehát: nem ember...
FÁN TERMŐ FOGVÁJÓ
A Tsavóban egy kis tó partján ebédeltünk. Ozsonnás kosárban magunkkal hozott, papír asztalkendőbe csavart szendvicset, gyümölcsöt. A fák alá padokat helyeztek. És egy hirdetőtábla szerint: „Ez a pihenőhely délidőben használható.” – Használtuk, csak éppen nem sok haszonnal. Mintha egy szálig kihalt volna, úgy eltűnt Tsavo-ország százezernyi vadja. Madár sem szállt felénk. Ebéd után Ilonka tízcentiméteres, kemény, világoszöld „fogvájókat” tört fejünk felett egy fáról. Mintha esztergályozták volna, olyan gömbölyűek voltak, a végük tűhegyes. Ezer és ezer világoszöld tüske lógott a fán. A trópuson a gyorsan romló ételmaradékot lehetőleg azonnal el kell a fogak közül távolítani. Leghelyesebb volna szájat mosni. De szájba vehető vizet, majd csak a Kilugani lodge-ban találunk és – a maszájok is ilyen tüskékkel tisztogatják tápláló eledelt elég gyéren látott fogaikat. Szakítottunk mi is egy tucat fogvájót.
A KILUGANI LODGE
A koraest előtt elérjük a Kilugani lodge-t. A Tsavót naponta több tucat, száraz évszakban naponta több száz autó keresi fel. Jellemző a terület nagyságára és az utak szerteágazó voltára, hogy reggeltől késő délutánig megtett utunkon mindössze egy kocsival találkoztunk. Azzal is még a bejáratnál. Aztán elveszítettük egymást szem elől. A Kilugani parkolója tele van. A vendégek európaiak, két indus család kivételével. Afrikai az autópark őre, az előre foglalt szobánk kulcsát átadó szobafiú, a csomaghordó, a bár, a tea-hali felszolgálói. A hallban drága vadbőr luxustárgyakat árusító hölgy fehér. Idegenforgalomból származik Kenya nemzeti jövedelmének igen jelentékeny része.
A nagyvad vadászterületeket az ország két nagy rezervátumát, hegyi kirándulóhelyeket még mind az európai „jövevények” jelölték ki, alapították, szervezték meg. A rezervátumok fenntartásához ma is hozzájárulnak az angolok szervezte, nemzetközi „Vadvilág védelmi” társaságok is. Olyasmiről senki sem hallott, hogy egy autóbusznyi afrikai kisiskolás látogatott volna el tanári kísérettel nagyvad világot tanulmányozni valamelyik rezervátumba. Hogyan is? Egy nap alatt nehezen lehet úgy megjárni a Tsavo-országot, hogy a látogató lásson is valamit. Megszállni, a hosszú autóbuszutat megfizetni nehéz volna. Aztán: miért is? A város peremén lakó kis afrikai láthat szabadon sétáló nagyvadat a saját lakása közelében is.
A Kilugani lodge-ig tulajdonképpen alig láttam nagyvadat. Egy zsiráfot, két elefántot, néhány zebrát – máris hálátlanul keveslem a látottakat.
Még lehet néhány percig kint sétálni a Kilugani parkjában. Még nincs itt a nagy színjáték ideje: a vadak esti közös békés vonulása a tóra. Harold már elfoglalta helyeinket a földig érő üveg mögött, a félkör alakú hallban egy asztal mellett, ahonnan kitűnően látható a tó és a tó mögül reflektorfénnyel megvilágított, inni vonuló állatok.
– Nem látod? – figyelmeztet Ilonka a parkban egy fa előtt. Mintha gledícsia vagy szentjánoskenyér-fa volna sok hosszú, barna, száraz héjú termést látok lógni egy fa szomorúfűzként lehajló ágain.
– Szentjánoskenyér?
Ilonka nevet.
– Dehogy. Fönt, ott, az az. Nem, á. Az ott. Ami olyan lágyan lóg. A lába, nézd.
Mintha pettyesre festett műanyagból készített figura volna, olyan mozdulatlanul ül egy – leopárd a fán.
– Él, igazán? – Közelebb menni persze nem lehet. Nem is tudom elhinni, hogy élő leopárdot látnék ilyen mozdulatlanul ülni az emberekkel tömött hall közelében.
– Hogy kerül ide? Erre? És mi ez? Szentjánoskenyér-fa? Kelet-Afrikában ismeretlen a szentjános kenyérfa. Ez itt valamely hasonló termést hozó, egészen más fa. De Ilonka ezúttal nem fejleszti dendrológiai ismereteimet, más jutott eszébe a – szentjánoskenyérről...
ILONKA TÖRTÉNETEIBŐL
... Mikor huszonhárom évvel ezelőtt Erdélyből Mari meghívólevelével útra kelt, első futamodással, egy hajón Ciprusig jutott el. Tovább nem volt útiköltsége. Ott várakozott rá, küld-e Mari, mi lesz? Pénz nélkül, fiatal, szép, magányos „özvegyasszony" egy olcsó kis szállóban, további utazáshoz nem elégséges papírokkal, a háború utolsó hónapjaiban szorongva várakozott, megérkezik-e Mari további segítsége, az útiköltség.
– Le s fel sétáltam, kisfijom, a tengerparton – mondta Ilonka, átfogta a vállam, s le s fel sétáltunk a szentjánoskenyér formát termő fa előtt, amin még mozdulatlanul ott ült a szépséges állat, a „szelíd” leopárd. Ha ugyan az volt...
– Nem akartam belehalni a tengerbe. Túl jól úszom. És nagyon szeretek élni. De nem jött posta. A szállodai számlát fizetni kellett. Jártam és jártam és semmi sem jutott eszembe.
A ciprusi kikötőben veszteglő ócska kis bárkáról – afféle part menti jármű –, rogyadozó öreg munkás nagy zsákban cipelt valamit a hátán. Nem messze vitte a terhét. A parton egy szép, árkádos terasz alá vezető lépcsőn ballagott le. A terasz egy kicsit romos volt. Az ócska zsák lyukas. Ahogy ment az öreg, hullott belőle a földre a szentjánoskenyér. Ilonka sem evett szentjánoskenyeret kisgyerek kora óta. Felszedett kettőt, éhes is volt, beleharapott, aztán egyszerre egy kupacnyi ömlött ki. Azt a szoknyája aljába szedte, s az öreg után szaladt. Volt a táskájában négy biztosítótűje, de azokkal sem lehetett a zsák kétarasznyi lyukját jól összehúzni. Görögül egy szót sem tudott, de a zsák két csücskét megfogta szó nélkül. Ment az öreggel. Az egy pinceraktár helyiségbe hordta zsákonként a szentjánoskenyeret. A pincehelyiség másik részét egy ciprusi görög foltozó szabó bérelte. Gyakorlatilag az ő bérlete volt az üres, használatlan, töredezett márványoszlopokkal ékes parti terasz is, amit nem használtak semmire.
– Rábeszéltem a szabót, kisfijom, mint ciprusi állampolgár, váltson a teraszra kávémérés engedélyt. És büfé engedélyt.
– Mit csináltál, és hogyan? Hogyan beszéltél vele?
– Hát. Angolt nem tanultunk az erdélyi iskolában. Magyarul és románul.
– És a szabó?
— Csak görögül tudott, és pár szót angolul. Mit tehettem volna mást, kisfijom? Haljak éhen meg? Varrodát nem lehet nyitni teraszon. Főztem otthon is, penziós kosztosoknak. Menekültnek nem adnak sehol munkavállalást.
– De hát hogy értetted meg magad a szabóval?
– Lerajzoltam neki a krétájával a szép tiszta cement padlójára, hogy mit akarok...
Egy esztendeig volt Ilonkának Cipruson, a szabó iparengedélyén és a szabó által szerzett kölcsönökből alapított, jól jövedelmező kávémérése és falatozója. Ezt a „bevezetett" üzletét adta el későbben az afrikai út és első megtelepedése költségére – de nem mesélt tovább. A leopárd nyomtalanul eltűnt a „szentjánoskenyér-fáról”. Máig sem hiszem, hogy nem egy, a szállóhely csodáit fokozó dekoráció volt...
Harold intett az ablakon át, hogy ideje elfoglalni helyünket a páholyban, kezdődik a látvány.
A BÉKÉS EGYÜTTIVÁS, REFLEKTORFÉNYBEN
 |
| Éjszakai lokál énekesnője |
Kissé filmszerű volt, szinte valószínűtlen. Pedig valóban kiúszott a tó szélére egy eladdig láthatatlan víziló, és mintha azt kémlelné, ott van-e már az esti társaság, apró szeméből a hall felé pislogott. A reflektor zöld színűnek mutatta a szürke tóból kipúposodó hátát. Illedelmes iskolás leánykák: sorra odalépdelt a tó partjához egy kisebb csapat, karcsú lábú impala. Két vadcsapás is vezet ehhez a tóhoz. Míg a közelebbit bámultuk, a túlparti megvilágítatlan maradt. Akkor a reflektor végigpásztázott a vizén, s mintegy függöny felhúzásra, ott állott a tóparton, sőt már a vízben, néhány békésen iddogáló állat. Egy nagy és egy kis elefántot ismertem fel először. Valaki hangosan magyarázta, hogy az a csapat nem vízibak. A vízibak szarva hegyes, ezek a széles szarvúak: gnúk. A mi oldalunkra most még négy víziló úszott ki az impalák közé. A tavon átpásztázó reflektorfény egy csapat, a tó közepén úszó pelikánra esett. Eddig azok hol voltak? Honnan reppentek ide, hogy szürkületig nem voltak láthatók?
Oroszlán nem ivott együtt ezen az estén az impalákkal és a zebrákkal. Jött a vízre egy csapat zebra is. Bivalyt sem sikerült látnom. Feszélyező, félig sikerült mutatványnak hatott a nagy színjáték. Mennyit bölcselkedtek már útleírók az este békésen együtt ivó állatokról, akik a koegzisztenciának a Treuga Deije után hajnalban, ugyancsak a koegzisztencia állati törvénye értelmében – kölcsönösen felfalják egymást. Kissé még jól is esett, hogy amellé a zebra mellé, amelyiket izmos mancsával holnap majd agyonüt az este, egy jámbor oroszlán sem jött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése